ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                    írta Miski György

 

                                  Hetvenegyedik rész

 

  (Tizenegyedik kötet) Egy:

 

  Az elmúlt hétvégén, konkrétan szombaton, ismét korán kivetett magából az ágy, mivel emlékmű ügyben heves késztetést éreztem a menetelre. Anikóm dolgozott, úgyhogy megint egyedül indultam, mert ezúttal nem akartam vinni anyámat. Időnként egyedül kell lennem. Nehezen ment a felkelés, fáradt és álmos voltam; egy ideig foglalkoztatott a gondolat, hogy hagyom az egészet, és visszadőlök nőm mellé, a még meleg takarók alá. De 970 darabnál tartva arra a következtetésre jutottam, hogy teljesítenem kell az ezerhez szükséges harminc újabb emlékművet, mert úgysem lesz nyugtom. Az idő is szép volt, meleg ígérkezett és sok napsütés, akkor meg? Fél hét körül elindultam, s a Népligetnél lévő kútnál való benzinvételezést követően a Dunántúl, azon belül a Székesfehérvár és a Balaton közötti rész, valamint a Balaton északi partja és a Déli-Bakony (Balaton-felvidék) tájait céloztam be. Székesfehérvár nyugati határában, egy körforgalomnál mindjárt rátaláltam az Úrhida felé mutató táblára. Nevezett települést régebben letudtam, tehát nem tértem be, hanem előtte Sárszentmihály felé fordultam. Azonban ezt is megjártam valamikor, tehát csak azért álltam meg néhány percre, hogy valami reggelifélét vegyek magamnak. Ez két doboz kakaós ital és öt kifli formájában megtörtént. Míg az útmentén álló kocsi hátuljánál jó étvággyal falatoztam, feltűnt a szemközti oldal katonatemetője, s a fák közt bujkáló obeliszkszerűség. A takarás miatt nem lehetett kivenni, pontosan mit látok, tehát a kajával a kezemben átmentem, s végül egy elhanyagolt szovjet hősi emlékművet bírtam fotózni. A kocsiba visszaülve Sárkeszi jött sorra, de az oda-vissza többször átautózott településen nem találtam nekem valót. A régi temploma mellett álló betonkúpról kiderült, hogy megint csak a szovjet katonák emlékműve, a köztemetőben nem volt, de még a határába is messze kikocsiztam, mivel a helybéliek valami nagyon régi temetőről beszéltek. Meg sem találtam. Nádasdladányon jóval sikeresebben jártam. Két emlékművel lettem gazdagabb, mivel a református templom előtti kis kertben, illetve a Nádasdy-uradalom területén (a mai falu centrumában) álló katolikus templom belsejében, a falba helyezett márvány emléktábla formájában találtam hősi emlékművet. Ha már itt voltam, benéztem a kastély botanikusparknak beillő terjedelmes kertjébe, s ha meg már ott jártam, elsétáltam a szép, stílusos épületig. Nem túl régi építmény, a sétány egy nagyobb terméskövére erősített emlékeztető szerint valamivel több, mint 170 éves, ami az efféle úri lakok szintjén - ami az évjáratot illeti - igazán gyereknek tekinthető. Ami nem tetszett, az a kastély előtti, zúzalékkővel felszórt kocsiforduló közepén zöldellő füves, kerek területet szegélyező, bizarrnak ható szarvasagancs kiállítás volt. A körzővel rajzolt, mintegy húsz méter átmérőjű kertecskét három méterenként embermagas, karvastagságú cölöpök kerítették, tetejükön az úri közönség által kilőtt szarvasok agancstrófeáival. Ezt nem kellett volna, mert tiszteletlen és ízléstelen, a többi rendben. A templom előtti főtér látványossága a szocialista korszakból itt maradt szovjet hősi emlékmű, aminek a virágos környékét szépen karbantartják a helybéliek. A települést nyugatra elhagyva kisvártatva Ősibe értem. Régi templomától két kőhajításra gondozott, fűvel beültetett tágas térség terül el. Parknak nem nevezném, mert a füvön kívül nincs más növényzete, kőből kirakott vagy lábak által kitaposott gyalogösvény nem halad át rajta. Ennek közepén magasodik egy stabil talapzat, amelyen az első világháborús emlékmű homokkőből faragott katonája posztol. A levetett sapkáját a jobbjában, a földnek támasztott zászlórudat a baljában tartó hadfi nem tartozik a világ legprecízebben megmunkált figurái közé, de megállja a helyét. Következőnek Berhida jött sorra. Érdekes egy falu ez. A mai Berhida területén három első világháborús emlékműre akadtam, ami arra utal, hogy a mai falu hajdanán több önálló, mára egybeolvadt településből áll. Az első útba eső emlékmű az újabb építésű katolikus templom háta mögötti Hősök terén, a falu főutcája melletti parkban van felállítva. A kettős rendben masírozó katonák féldomborműves megjelenítése alatti talapzati részen a következő eligazító felirat van bevésve: "Berhida nagyközség Peremarton és Kiskovácsival egyesítve emeltette a hősi halottak emlékére". Tovább haladva a központ felé, az autóközlekedés miatt kialakított körforgalom közepén egy kerek, zöld földszigeten újabb emlékmű látható. A négyszögletes, zömök betontömb előre néző oldalára fekete márványlapot erősítettek, amely a hősi halottak névsorát tartalmazza. Felette, vízszintesen elfektetve színezett kőkard utal a harci eseményekre. Egyéb oldalait szintén márványlapok fedik, rajtuk a kard és a koszorú szimbolikája láthatók. Elsőre ennyire jutottam Berhidán, mert ekkor még nem volt tudomásom a harmadik emlékművéről. Mielőtt megtaláltam volna, abban a hitben, hogy itt végeztem, Vilonya felé indultam. Nem is sejtettem, hogy kisvártatva megint Berhidán lesz dolgom. Vilonya kerített református templomának szentély felőli részén, a fal külső oldalán találtam ugyan egy tetszetős második világháborús emlékművet, az elsőére azonban sem a közelben, sem a temetőben nem leltem. Valószínűleg a templom belsejében helyezték el, viszont, mint az egyház mellett lakó hölgytől értesültem, ide kéthetente jár misézni a nem is tudom, hol lakó lelkész, s a legutóbbi alkalom a múlt hétvégén volt. Ezt a békát le kellett nyelnem, mivel a másutt élő lelkész felkutatására végképp nem szánhattam időt. A macskaugrásra eső Királyszentistván jobban bánt velem, mivel a főutca melletti templom kertjében ott állt a vörös homokkő obeliszk. Litér határában hatalmas áramelosztó-telep vagy mi a bánat terpeszkedik, a telep közepén piros-fehér sávozású, öblös kémény nyúlik az égre. A térképen ártalmatlan kis falucskának tűnő település templomhoz közeli centrumában, egy gusztusos kis téren együtt van elhelyezve az összes, mai napság emlékezésre engedélyezett magyar történelmi esemény monumentuma. A középen álló, vörös homokkő (a tágabb környék népszerű építési alapanyaga) oszlop frontoldalán, egy ovális kereten belül az első világháborúban meghalt katonák nevei olvashatók. Délnek fordulva, némi tévelygés után beestem a főúttól keletre fekvő Papkeszibe. A főutca dombos oldalán álló templom kertjében, a kerítés közelében kőobeliszk hirdeti az elesettek hősiességét. Ennél az emlékműnél találkoztam először azzal a megoldással, hogy nem kizárólag az elesett katonák, de a faluból egyáltalán behívott, hadviselt és hadirokkant bakák neve is szerepel az emlékmű két oldalán, külön márványtáblán. Ezt igazságos és szép gesztusnak tartom, hiszen az elhaltakon kívül más is megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Végezvén az itteni fotózással, ismét Berhidának vettem az irányt, s kisvártatva meg is érkeztem a településre. Most, hogy az innenső, azaz a nyugati része felől jöttem, jobban feltűnt az a kerítetlen területen álló, kidőlt-bedőlt sírkövekkel rendezetlenül megszórt vén temető, amit ugyan korábban is megpillantottam, de már csak akkor, amikor kigyorsítottam a kocsit, s nem álltam meg, hogy körülnézzek benne. Ezúttal azonban nem vitt rá a lélek, hogy megint elszalasszam az alkalmat, s leparkolva az út szélén, beléptem a helyi zsidók rég felhagyott temetőjébe. Az összes sírkövet a jellegzetes, szecessziósra hajazó héber betűk uralták, néhol magyarul kiírt nevek látszottak; a halálozási dátumokból következett, hogy valamennyi a második világháború kitörése előtt került ide. Ezt követően ismét annál a körforgalomnál találtam magam, ahol korábban Berhida kettes számú első világháborús emlékművét fotóztam. A körforgalomból a pár száz méterre magasodó, barokk toronysisakos katolikus templom felé indultam. Reménykedtem, hogy a közelében talán egy újabb első világháborús emlékműre lelek. De sem a közvetlen közelében, sem a belsejében nem bukkantam ilyesmire. A nyitott templomajtón belépve majd' a frászt hoztam az oldalsó kisebb helyiségben a gyermekei társaságában meditáló fiatal nőre, aki az esetleges következő emlékmű hollétét firtató kérdésemre a templom mögötti Hősök terét ajánlotta. Valamint felhívta a figyelmemet arra a torony tetején két kis kereszttel koronázott, igen régi, úgynevezett "török" templomra, ami a körforgalom ellenkező oldalán, a Küngösre vezető utca mellett állt. Ami a Hősök terét illeti, ezzel már nem akadt dolgom, hiszen az itt látható féldomborműves emlékművet fotóztam először, midőn Ősi irányából Berhidára érkeztem. Ami a másik látnivalót illeti, nos, aki - mint jómagam - érzékeny a történelem évszázados üzeneteire (fülem van a hallásra, s szemem a látásra), annak valóban megér egy alapos körbejárást a csodás kis egyházi építmény. Az áhítattal szemlélt építészeti kis ékszerdoboz valamikor kerített erődtemplom volt, de az egykori védőfalnak csak csekély maradványai látszanak. A kör alakú szentély, s a keskeny ablakok kőfaragásai igen régi eredetre utalnak, amit a főutca felé eső homlokzatra helyezett kőtábla felirata igazol, hiszen azt írja, hogy a templom Árpád-kori, XIII. századból való. Végül is nem derült ki, hogy a népnyelvben miért vert gyökeret a "török" templom elnevezés, de némi intuícióval kitalálható, hogy a török megszállás idején alighanem mecsetnek használták az iszlám vallású megszállók. Már azt hittem, a csodálatos településnek megismert Berhida nem tud többet nyújtani számomra, ám jókorát tévedtem. Alig indultam el a régi templom mellől, hogy autómmal Küngösre szaladjak, háromszáz méter után fékeznem kellett, s fürgén kipattannom a járgányból, mert megpillantottam a település harmadik első világháborús emlékművét! Ez meg a református templom kertjében, a járda melletti kerítés túloldalán emelkedett, obeliszk formában. Míg a helyes fotózási pozíció keresgélésével foglalatoskodtam, a szomszédos telken álló ütött-kopott ház felől éktelen káromkodás, felettébb mosdatlan szájra utaló, döglegyekként szétrajzó kifejezések rontották a késő délelőtti napfényben fürdő főutca forró levegőjét. Egy tetves cigány férfi adta ki magából az artikulátlan hangokat, mert valami nem úgy történt odabent a házban, ahogy ő akarta. Ebben a percben csörgött rám Anikóm, aki Pesten, a Lajos király étteremben munkával múlatta az időt. Visszahívtam, mert így szoktuk. Ő megcsörget, s én visszahívom, mert a cégem fizeti a telefonszámlámat. Rövid kis eszmecserénk során elmeséltem hol, merre jártam addig, s merre tovább. Megemlítettem az istenátka cigányt is, de hát tudom, Anikóm is szívből utálja ezt a romlott fajtát, gyakorta mondja is, legszívesebben halomra lőné őket. Nos, most már valóban mennem kellett, de Berhida annyira bejött nekem, hogy nem csodálkoznék, ha Anikóm társaságában egyszer visszatérnék egy nyugodtabb körülmények között való körülnézésre. Küngös aranyos, piciny kis falucska, s annyira jelentéktelen, hogy a Szent Kinga tiszteletére most épülő katolikus temploma is csak háromnegyed részben áll, ott, ahol az országútról le kell kanyarodni a takaros kis temető felé. A Kinga és Küngös névalakok között nem nehéz felfedezni a hasonlóságot. A temetőben sem találtam első világháborús emlékművet, viszont a központi helyen álló, vaskerítéssel és guszta kis virágos kerttel övezett fekete márványlap felirata elgondolkoztatott. Hősi halottak címsor alatt felsorol 19 nevet, s legalul az olvasható, hogy valamennyien 1945. január 18-án haltak hősi halált. A temetőben ténykedő korosabb hölgy azonban nem tudta magyarázatát adni, miért halt meg egyszerre ennyi ember? S egyáltalán, hol, minek következtében? A fronton vagy itthon? Netán bombázás áldozatai lettek? Délnek tartva a következő falu Csajág volt. Festői templomának homlokzati részén, a bejárattól jobbra és balra kerültek kihelyezésre a falba erősített világháborús emléktáblák. A jobb oldali az első háború áldozatai tiszteletére készült. De nemcsak család és keresztnevek, hanem egy zászlót magához ölelő, másik kezével búcsút intő fémkatona féldomborműves alakja is látható a táblán. Balatonfőkajár érintésével Balatonkenese következett. Ez már nemcsak nevében balatoni helység, de ott fekszik közvetlenül a jókora tó, a "magyar tenger" keleti végében, a part közvetlen közelében. A magaslatra épült katolikus temploma előtti lejtős részen gondozott park van elkerítve, s ennek közepén, árnyat adó, sűrű lombú fák alatt látható a talapzatra állított kétalakos szoborkompozíció. A sebesült, szívtájékát markoló, de a jobbjával még a kardját elbíró katona és bajszos társa kettőse a klasszikus szobrásziskola alkotása. Útban a legközelebbi falu, Balatonfűzfő felé, a parthoz közeli útról jól ráláttam a helyi szabad strandra, s a napozósáv mögött a nyugalmas arcát mutató tó sajátos, kékeszöld vizére, amelyben tucatnyi fürdőző keresett felfrissülést a fülled hőség elől. Balatonfűzfőn az újabb, faragott terméskőből rakott kőtemplom külső falán, egymás közelében helyezték el a két háború hősi halottainak emléktábláit. A helyszín különlegessége abból adódik, hogy a mostani templom szentélyrésze mögötti területen, alig tíz méterre látható a régi templomból emlékeztetőnek megmaradt faltorzó, ami alighanem a néhai templom szentélyének egy darabja lehet. A fűzfői öböl megkerülésével kisvártatva beestem Balatonalmádiba. Itt már hamisítatlan főszezoni nyüzsgés fogadott, pedig egyelőre május utolsó harmadában jártunk. Rengeteg autó, népes turistacsoportok, csicsás motorkerékpárok, s a hónuk alatt összetekert gyékénnyel vagy pokróccal a part felé strandpapucsban és fürdőruhában igyekvő emberek százai. Na hiszen, mi lesz itt júniustól szeptemberig? Leálltam a főtér közelében, de potyára indultam neki a közelebbi környék felkutatásának, negyedóra alatt nem találtam számomra értékes dolgot. Mindazonáltal a település tűnt olyan méretesnek, hogy ne adjam fel, ne hagyjam a dolgot annyiban. Mielőtt komolyabban nekiduráltam volna magam a városnyi település célirányos átfésülésének, kiszaladtam a tótól távolabb eső, a tópart és Veszprém között félúton fekvő Szentkirályszabadjára. Az nem tudtam, hogy a közigazgatásilag Balatonalmádihoz tartozó Vörösberény két templommal is rendelkezik. Az elsőként elém kerülő katolikus még hagyján, bár felcsillant bennem a remény, hogy a közelében esetleg találok emlékművet. Hát nem, de ettől még nem lettem bosszús. A kevéssel odébb, egy erre teremtődött dombon álló, kőfallal kerített református templom még inkább meghozta az étvágyamat, de hiába, mert nem leltem táplálékra, azaz világháborús emlékműre. Nyilvánvaló, hogy a jelek szerint (két templom) egykor jelentős településen valahol kell lennie ilyesminek, de ha van, akkor az előttem rejtve maradt, mert valószínűleg valamelyik zárva tartó templom belsejében helyezték el. Meredek, kanyargós, már-már vadnak nevezhető bakonyi táj szegélyezte a kinézett faluig, Szentkirályszabadjáig tartó utamat. Igen sötét fellegek torlódtak össze a hegység erdőségei felett, gyakorta villámlott, s hozzá fenyegetően dörgött. A levegő hőmérséklete harminc fok felett lehetett, s szinte folyt a megrekedt párától. Úgy látszott, beleszaladok egy húzós viharba. Szentkirályszabadja a veszprémi úttól kissé odébb fekszik, de ez mindenképpen az előnyére válik. A csendes, bámulatosan szép fekvésű helységnek két temploma van. A felállványozott, felújítás alatt álló katolikussal kezdtem, de sem körülötte, sem a mögöttes kis temetőben nem jártam sikerrel. A reformátusok temploma kívülről sokkal érdekesebb formát mutat, különösen az egyenes záródású szentély falán címerpajzsszerűen kiképzett ablaknyílás vonta magára a figyelmem. De mindezt csak tisztes távolból nézegettem, mert a templomhoz közeli tér közepén megláttam a keresett emlékművet. Tompa csúcsban végződő vörös homokkő oszlop, mellette, ugyanabból az anyagból való kőkorlátos díszítés töri meg az obeliszk síkbeli monotóniáját. Az obeliszk kockává szélesedő talprészén a koronás magyar címer van kifaragva, amiről túlbuzgó kezek barbár módon letörték, levésték a koronát. Azon az úton, amelyiken jöttem, visszatértem Vörösberényre (a vihar érdeklődés hiányában elmaradt), s a katolikus templom előtt elfordulva kijutottam a családi házak közé ékelődött temetőhöz. Nagyon szép kis cinterem ez, rendezett, virágos, zöld növényzettel ízlésesen tagolt, de a legfőbb érdeme - gondolom, önkéntelen érdeme - abból adódik, hogy a sírkövek fele abból a vörös homokkőből készült, amiből a környékbeli emlékművek többsége, ezenkívül sok egyéb szobor is. Így aztán a sírkövek vonatkozásában csaknem szisztematikusan váltogatja egymást a fehér márvány és a vörös homokkő, ami, megtoldva a buja növényzet színpompájával, erősen megdolgozza az érzékeket. Nekem speciel könny szökött a szemembe ennyi szépség láttán, különösen olyankor, amikor a temető olyan pontján álltam, ahonnan ráláttam a festőiséget a végletekig fokozó Balaton bámulatos színű vizére. És egyszer tényleg elsírtam magam, mert egy fából készült síremléknek, amely alatt egy 1994-ben, 19 éves korában meghalt lány (D. Adrienn) alussza örök álmát, olyan szívbemarkoló felirata van, aminek az elolvasása után eleredtek a könnyeim. "Olyan csend van így nélküled, hogy szinte hallani, amit még utoljára akartál mondani." Hm, nem tudom, ismert költő, netán egy valódi fájdalmat megélő közeli rokon spontán íródott sorai ezek, mindenesetre rám nagy hatással voltak. A temetőtől leballagtam a száz méterre futó országúthoz, s annak másik oldaláról, ahol az elsuhanó autók nem zavarhattak bele a képbe, egy hatalmas füves térség széléről két fényképet készítettem a Balaton irányában. Ezután már csak Balatonalmádi első világháborús emlékművére koncentráltam. Némi kérdezősködés után végre megleltem a református templom mögötti útkereszteződésnél. Na, erre nem számítottam! Valami kisebb méretű szoborra, vagy szokványos obeliszkre voltam beállítódva, s ehhez képest hátrahőköltem a meglepetéstől, amint megpillantottam a monumentális alkotást. Az aszimmetrikus elrendezésű emlékmű anyaga terméskő és vörös homokkő. Központi eleme a legalább tízméteres magasságig felszökő négyszögletes oszlop, amelynek nyújtott homlokzatán jókora aranyozott kettős kereszt látható, alatta a felirat: "A Hazáért elesett hőseink emlékére 1914-1918." Ez alatt két méter átmérőjű, festett kőből készült babérkoszorú látható. Az oszloptól jobbra eső falszakasz - amely egyben a mögöttes nyaralóhoz tartozó kert kerítése - rövidebb a bal oldalra esőnél. Ez utóbbiba ágyazták az embermagas hosszanti márványlapot, amelyen az első nagy háború katonai veszteséglistája olvasható. Mellette a második háború hozzávetőleg azonos méretű, de sokkal több nevet tartalmazó márványa kapott helyet. A következő feltérképezendő település Alsóörs volt. Bejártam minden zugát, felkaptattam a magasan fekvő, remek panorámát nyújtó temetőjéhez, benéztem a néhány éve épült katolikus templomába, körbejártam az ettől nem messze eső művelődési házat, de ennek falán csak 1848-as vonatkozású három táblát leltem. Nem kevés keresgélést követően felfedeztem a reformátusok régi templomát, de hiába mentem be a tárva-nyitva álló ajtón, a minden bizonnyal nem sokkal előbb lezajlott esküvői szertartás után a padlón maradt rózsaszirmokon kívül egyéb érdekességet nem láttam. Viszont húsz méterrel odébb, egy kiugró erkélyszerűségről párját ritkító panorámában gyönyörködhettem, ha Balatonfüred felé fordultam. Ámde nem a panorámáért jöttem a messzi Pestről, hanem sokkal kézzelfoghatóbb dolgokért. A szomszédos, kicsinyke Lovason majdnem pórul jártam, de a szerencse végre mellém állt. Elsőre ugyanis sem a felújítás alatt álló református, sem a húsz méterrel előrébb fekvő, régebbi keletű katolikus templomnál nem jártam sikerrel. Miután a református templomot felújító munkások sem tudtak a templomban vagy a faluban emlékműről, kinéztem a temetőbe, de megint feleslegesen. Mielőtt tovább álltam volna Balatonfüred irányába, innen, Lovasról átugrottam Felsőörsre. A láthatóan valaha módos falunak két temploma van. A cifrább, s talán régebbi a műemlék jellegű katolikus, amely ismét a korábban többször látott vörös kő felhasználásával épült. A két sarokkal odébb álló, szerényebb református templom belsejében azonban meglett, amire vágytam. Még jó, hogy a szomszédos református parókián valami népesebb összejövetel zajlott, így legalább volt, akitől megérdeklődhettem az emlékmű helyszínét. A gondnok készséggel szaladt a kulcsért, s udvariasan kalauzolt az üdítően hűs egyház belsejébe. A hősi emlékműként szolgáló márványtáblát a szószék melletti falszakaszba ágyazták. Visszaautózva Lovasra, megint elhaladtam a felújítás alatt álló templom előtt, amikor oldalról integetett az egyik melós, álljak meg, jó híre van. Amíg én odavoltam Felsőörsön, egy helybélitől tudomást szerzett a száz méterrel odébb, egy kicsit eldugott helyen lévő emlékműről. Megköszöntem az önzetlen, a reményt a sírból visszahozó ember segítségét, s valóban, egy örökzöld tujákkal szegélyezett, kerítéssel közrefogott terecskén meglett az egyszerű kis emlékmű. Minden jó, ha a vége jó. Paloznak következett. A templomát zárva találtam, mivel esküvőt tartottak benne - a csukott ajtón át is kihallatszott a szertartást levezénylő pap ájtatosra hangolt szövege. Az egyházat övező kertben Antall József néhai miniszterelnök mellszobrára bukkantam, nem kis meglepetésemre. A nagyon eltalált, élethű vonásokkal felruházott alkotás a rendszerváltás utáni első szabadon választott, súlyos betegsége miatt az élők sorából korán távozott államférfit ábrázolja. A templomdomb aljában álló magányos kis toronytól néhány méterre, az út kanyarulatában építették meg az úgynevezett "Hősök kútját". Mivel Paloznakon egyéb érdemlegesre nem leltem e témakörben, ezt, a nem igazán egyértelmű szövegezésű, mégis a tárgyhoz leginkább passzoló művészi alkotást találtam méltónak a megörökítésre. A boráról nevezetes Csopaktól többet vártam, mint amit kaptam, de tisztában vagyok vele, hogy ez nem kívánságlista. Hozott, akarom mondani, talált anyagból dolgozom. Temploma a hihetetlenül csendes, nem túl széles főutca mellett áll. A templomhajó falával párhuzamosan - a már tucatnyi helyen látott módon - alacsony kettős cölöpsor van a földbe verve. A tetejükre szegezett ovális, zománcozott fémtáblácskák a külső sorban a második, a falhoz közelebbiek esetében az első világháborúban elesett katonák neveit tartalmazzák. Elsőre nem sikerült a templom közelébe jutni, mivel kulcsra zárva találtam a kertkaput. Messziről, legalább tizenöt méterről próbáltam elfogadható felvételeket készíteni, de útra magammal vitt masina nem alkalmas a teleobjektív feladatainak ellátására. Jobb híján, miután meggyőződtem róla, hogy a könyékbeli házakból senki sem láthat, s a madárfüttyös utcán senki sem jár, fogtam magam, és nemes egyszerűséggel átmásztam a drótkerítésen. Közelről persze sokkal élesebb képek sikerültek, úgyhogy elégedetten másztam vissza az utcára. Balatonfüreden a sétány, illetve a móló közelében parkoltam le, mivel itt látszott egyedül valami templomszerűség kupolája. Amit annak gondoltam, nem az volt, úgyhogy megállítottam sétájában egy kellően idős, idevalósinak látszó öregurat, aki kérdésemre annak rendje-módja szerint elmagyarázta, merrefelé keressem a régebbi helyi templomokat. Fiatalabb koromban néhányszor megfordultam Balatonfüreden, de újdonság volt számomra, hogy a parti másfél kilométeres üdülősávon kívül létezik egy másik Balatonfüred is. Csak át kell kelnem a széles főút másik oldalán kezdődő óvárosba, s erre meg arra mennem, míg elérem a jellegzetes, minden itteni lakos számára közismert katolikus templomot. A kettős tornyú, vörös kőből rakott épület környéke a régi város hangulatát idézi, de ha ott sem találok emlékművet, még mindig odébb állhatok fél kilométerrel, s körülnézhetek a református templom környékén. Mielőtt követtem volna az aranyos öregúr utasításait - ha már itt vagyok alapon - leballagtam a nevezetes mólóhoz, s kimentem a végébe. Szuvenír gyanánt fotóztam a selymes vizű, rezdületlen felszínű tavat, a rengeteg kikötött vitorlást, szemközt a tihanyi apátságot, s a lenge nyári viseletű emberek nyüzsgő forgatagát. Visszamenve az autóhoz, próbáltam az öreg iránymutatásának megfelelően közlekedni, de egy idő után jobbnak láttam ismét érdeklődni. Most egy középkorú hölgy sietett a segítségemre, s végre simán eljutottam az óvárosi katolikus templomhoz. Tettem körülötte egy lassú kört, de láttam, hogy itt ugyan napestig keringhetek, akkor sem leszek nyerő, ezért becéloztam a pár száz méterre álló református templomot. Talált, süllyedt! Az egyház előtti téren egy nagyon pofás kőszoborra bukkantam. A drótkerítéssel védett kerek talapzaton régi magyar hadi viseletet hordó férfialak markolja a heggyel földnek néző kardját, a vastag köroszlop négy "sarkán" egy-egy turulmadár gubbaszt. Az oszlopnak a madarak által nem takart részein sorakoznak a világháborús hősök nevei. Innen északra, Balatonszőlős irányába hagytam magam mögött a kétarcú várost. Megvallom, a város óvárosi része jóval szimpatikusabb a a parti sávban zajongó másiknál. Balatonszőlősnek igen régi temploma van, ráadásul kőfallal kerített. Ezen a kőfalon, annak belső, udvar felőli oldalán leltem rá a világháború nagyobb méretű, 1926-ból való kőtáblájára. Maga a templom külön mutatvány. Szép, magas tornya van, amelynek aljában afféle kis előcsarnokot képeztek ki, amelyből a láthatóan nagyon vén kő ajtókeret alatt lehet bejutni a puritán templomba. A keretet még a régi korok embereire méretezték, akik nyilván simán befértek alatta, nekem, bár mai mértékkel nézve átlagos magasságúnak számítok, némileg vigyáznom kellett, nehogy beüssem a fejemet. Balatonszőlőst Pécsely felé elhagyva a Bakonynak egy számomra egészen új arcát ismerhettem meg. A szelíd hajlatú, végeláthatatlanul hullámzó hegyeket, dombokat általában tömör erdőségek borítják, ahol pedig nem, ott példásan művelt szőlők és ritkábban szántók teszik változatosabbá a tájat. Néhol látni présházat, esetleg nyaralót, de távol az úttól, és egészen beleolvadva a környezetbe. A keskeny, ámde jó minőségű, ritka forgalmat bonyolító úton bőven adódik alkalom a természet szépségei feletti csodálkozásra, áhítatra. Az üdítő lelki élménytől felfrissülve estem be Pécselyre. Mint utóbb kiderült, a település egykor két önálló falu volt. Innenső részét Nagypécselynek, másik felét Nemespécselynek hívták. A nagypécselyi rész felől érkezve, mindjárt az első kanyar után megállított egy nyújtott parkocska közepén magasodó turulos emlékmű. A vörös kőből készült oszlop homlokzati oldalán fehér márványlapok őrzik a hősök neveit. Mivel ekkor még alapszinten sem ismertem a falu történetét, azt hittem, ennyi. Nem úgy van az! Fél perc múltán másik, ezúttal nagyobb méretű, vaskosabb, szürke színű emlékművet pillantottam meg a falu főutcájának bal oldalán. A közeli kocsmában és előtte nagy élet zajlott. Míg a fényképeimet készítettem, onnan jött hozzám (egy teljesen józan, jól öltözött hölgy társaságában) a település enyhén spiccesnek tűnő polgármestere, aki arra kért, a fényképekből küldjek el neki is e-mailben néhányat. Felírta a címet, megteszem. Vászolyon a vén, terebélyes fák mögé bújt katolikus templom homlokzatán, a bejárattól jobbra van beágyazva a hősök kőtáblája. A templom körüli park sétánya mentén, kétfelől, megint találkoztam az egyre több helyen visszaköszönő rövid cölöpökkel, tetejükön az ovális fémlapocskákkal. Kisdörgicse, mint a neve utal rá, az ismerősebben csengő Dörgicsét sejteti a közelben. Így is van, a hír igaz. De mielőtt elértem volna a nagyobb falut, benéztem a két tucat háznál nem többől álló kis testvérre. Temploma persze nem volt, emlékműve sem. Azaz várjunk, mert ami a templomot illeti, igenis van neki olyanja, még ha romos is. Kint van a határában, most derékon felül érő fűtenger fogja közre. A létezéséről különben egy helybéli fiatal házaspártól szereztem tudomást. A pusztatemplom valamikor a XII. században keletkezett, s hajójának tíz lépés hosszú déli fala a mai napig dacol az idő vasfogával. Szentélye körzáródású, ahogy az a román kori templomok zöménél lenni szokott. A környék másik nevezetessége a középkori kőhíd, amely az országútnak a templomrommal ellentétes oldalán, egy laposabb völgyben látható. Annak a pataknak a medre, amely felett átível, egészen ki volt száradva, csepp víz nem sok, annyi sem csillogott az alján. Dörgicse innen másfél kilométerre fekszik. A mostani katolikus templom háta mögött ennek is van romtemploma, a kisdörgicseinél jóval jelentősebb maradványokkal. A konzervált romok mögötti részen fekszik a falu temetője, s annak szélén az első világháborús hősök kopjafákból álló síremléke. A félkaréjban elrendezett tucatnyi faragott fa kitűnően fotózható oldalról, ahonnan a két templom (az új és a rom), illetve hátulról, ahonnan a távolban kéklő Balaton, valamint egy, az erdő fái közül kimagasló újabb rom adja a romantikus hátteret. Innen már csak pár perc, s a délnek tartó úton megint a tó partján, pontosabban Balatonakaliban találtam magam. Két temploma, érdekes módon, egészen közel, mintegy tizenöt-húsz méteres távolságban áll egymástól. Az egymásra merőlegesen elhelyezett épületek nyitott udvarszerűséget fognak közre. A felállványozott bal oldali templom tövénél igen szerény, spórolós kis emlékművecske utal a helység vezetőségének fukarságára. Két lakkozott, vízszintes deszkalap, azon az elesett katonák nevei. Mellette silány kivitelezésű kopjafaféle áll, másik oldalán a második világháborús hősök éppolyan szűkmarkú emlékművével. Az idő előrehaladta miatt lassan a hazatérésen kellett gondolkoznom. Tehát nem volt kérdés, hogy Balatonakaliból keletnek, vagyis Balatonfüred - s lényegében Pest - felé indulok. Balatonudvarinak is két temploma van, egyik az országút melletti dombon, másik a tópart felé forduló út sarkán áll. Az emlékművet mégsem ezeknél, hanem a vasúti átjáró közelében álló, a helytörténeti kiállításnak otthont adó földszintes épület falán találtam meg. Kicsi, minden díszítést mellőző kőtáblák ezek, felül az első, rögtön alatta a második háború hősi áldozatainak névsorával. Örvényes kedves kis falu, ahol el tudnám magam és életem párját képzelni, amint a hátralévő éveinket egy virágos kertes házban morzsolgatjuk. Emlékmű vonatkozásában nem találtam ennyire lírainak a helyzetet. Régi emlékmű híján a helyi lakosok készítettek újat, amit a templom melletti kis parkban alakítottak ki. A megfeszített Krisztust ábrázoló kőkereszt lába közelében térdig sem érő cölöpök sorakoznak, s ezekre kivételesen nem a szokott fémtáblákat, hanem ovális kőlapokat helyeztek ki. A köveken az elesettek bevésett neveivel. A templom tövénél elhúzó főutcát embermagasságban kísérő kő mellvédben egy helyütt kis falikút van kialakítva, amelynek állandóan csordogáló tiszta vizét a helyiek kannákban hordják haza. Aszófő csaknem átvert, mert már a Tihany felé kanyarodó országút szélén ott egy szépen karbantartott park, amelynek közepén a két világháborúban elesettek újabb készítésű emlékműve látható. Még jó, hogy vettem a fáradságot, és a kocsival mégis betértem a tréfás kedvű faluba, mert a nagy templom homlokzatán márványtábla formájában megtaláltam az eredeti emlékművet. A templom bejáratától balra esik az első, jobbra a második világháború emléktáblája. A nap utoljára maradt helysége, Tihany következett. Miután leparkoltam az apátság alatti fizetős parkolóban, felcaplattam a kettős tornyú templomhoz. Jó helyen jártam, mivel a templom külső falán, egymás közelében látható a két világégés hősi emlékműveinek szánt egy-egy kőtábla. A Balaton keleti felének látképét meghatározó híres templom melletti sétányról nyíló panorámát nem kell különösebben ecsetelnem. Ennek festőiségét ezúttal alaposan megdobták azok a tömör, sötét viharfelhők, amelyek a hátam mögül, a Bakony felől ereszkedtek szép lassan a tó fölé. Miután végeztem a fotózással, felhívtam Anikómat, hogy legalább a mobiltelefonon keresztül hallhassa az apátság éppen fél nyolcat jelző, messze zengő harangozását. Balatonfüredre érve csepegni kezdett az eső, de még bizonytalanul, mert hol felerősödött, hol egészen elállt. Mire Balatonfűzfőre értem, az ablaktörlő a leggyorsabb fokozatra állítva tolta le a vizet a szélvédőről. Féltem, nehogy jég kopogjon a kocsi tetején, mert azokból a felhőkből kinézett a dióméretű jégverés is. Szerencsére ilyesmiben nem részesültem (az autóval egyetemben), s Litér érintésével rátérhettem a régi 8-as főútra. Várpalotáig néhányszor beleszaladtam kisebb zivatarokba, de semmi komolyabb. Ami kisebb csodával ér fel, mert előre, Székesfehérvár felé tekintve a mögöttem tornyosuló bakonyi sötétségnél is mélyebb homály borult a tájra, s olyan villámparádé zajlott az égen, ami után egy edzett meteorológus is elégedetten nyalta volna a szája szélét. Nagyjából ekkor, menet közben ért anyám telefonhívása. Százas tempónál elújságolta, hogy kora délutánig lent volt a gárdonyi strandon, de, látva a mind borúsabb égi helyzetet, időben hazament vonattal. Alig ért Budafokra, a rádióból hallotta, hogy ugyanott, ahol ő járt, vagyis Gárdonyban a villám a párjával együtt agyoncsapott egy tóparti padon békésen szemlélődő 62 éves nőt. Úgyhogy nem volt tréfadolog a helyzet. Székesfehérvárt esti sötétségben és nyugodtan szemerkélő esőben értem el, de innen úgyszólván már csak macskaugrásra volt Budapest. A Velencei-tó déli partján végigszaladva, Érd érintésével negyed tizenegyre értem Zuglóba. Félóra múlva indultam Anikó elé, hogy hazahozzam. Négyszázötven kilométeres utat tudhattam magam mögött, s az aznap összekapart harminc újabb emlékművel fontos állomáshoz értem, mivel összegyűlt a lélektani szempontból igencsak sokat számító ezer darab! Mindezt bő másfél év alatt teljesítve, ugyanis 2009 októberében fogtam bele a nagy kalandba. Nos, felettébb jól állok, mivel az ezres számot két hónapja még a nyár végére, az ősz elejére gondoltam elérni.  Kelt 2011.05.23-25.

 

  (Tizenegyedik kötet) Kettő:

 

  Tíz perce sincs, hogy nagyon rossz hírt kaptam. Este nyolc óra negyven körül kint ültem a bejárati lépcső tetején, s a csendes alkonyatban derűsen figyeltem az üres udvaron bolondozó Csicsa kutyámat, amikor odabent megszólalt a mobiltelefonom. Mit sem sejtve vettem fel, mivel a kijelzőn látható telefonszám - a hívó fél száma - semmit sem mondott. Innentől kezdve szinte rám zuhant a döbbenet, mert a vonal túlsó végén zokogva mutatkozott be S. Zoltánné, s szinte lélegzetvétel nélkül a lényegre térve közölte velem, hogy Zoli meghalt. Köpni-nyelni nem tudtam, s az imént még légiesen könnyű kedélyállapotom darabokra törve csapódott a földbe. Zolival való ismeretségem, később barátságom, autószerelő koromban kezdődött, mivel hosszabb időn keresztül kollégák voltunk a Budafoki Autójavítóban. Ő előbb hagyta ott a céget, mint én. Azt hiszem, egyszer-kétszer találkoztunk addig is, de igazán akkor barátkoztunk össze, amikor 1988-ban (június 27.) egészen véletlenül összefutottunk a Csurka István által szervezett Erdély-tüntetésen, amely az őrült kommunista román diktátornak, Ceausescu-nak az erdélyi magyar falvak ellen tervbe vett rombolási hulláma ellen szerveződött. A rendszerváltás siettetéséhez nagy mértékben hozzájáruló esemény a Hősök terén és környékén zajlott, mintegy másfél százezer ember részvételével. A jókora tömegben itt futottam össze vele és a feleségével, s dereng, hogy magukkal hozták az akkor még rövidnadrágos két fiukat is (a harmadik srác évekkel később született). A nagyobbik fiú, a jogot végzett, ledoktorált Gábor (az Erdély-tüntetés idején ötéves lehetett) ma a Jobbik parlamenti képviselőcsoportjának oszlopos tagja. A tavaly őszi önkormányzati választáson ő volt a Jobbik főpolgármester-jelöltje. A lényeg, hogy a közös politikai kötődés, s az azonos irányba mutató történelemszemléletünk összehozott bennünket, s Zoli, családostól, kétszer is járt nálunk (az első házasságom idején), a Szobránc utcában. A kiválóan alakuló kapcsolat egyik következményeként még azon a nyáron, azt hiszem augusztusban, kettesben megjártuk autóval Erdélyt, kivált a Székelyföldet. Emlékszem, ezzel nem maradt annyiban a dolog, mert a következő év májusával két autóval indult neki a S. és a Miski család, hogy néhány napot együtt töltsünk Kalotaszegen. De az indulás reggelén olyan reménytelenül szakadt az eső, hogy úgy tűnt, napokig abba sem hagyja, ezért, bár becsületből útnak eredtünk, Pilis település környékéről a józan ész szavára hallgatva visszafordultunk. Még ezen az őszön Zolival kettesben egy rövidebb körben megjártuk Kalotaszeget is, aztán valahogy fellazult a kapcsolatunk, s kit erre, kit arra sodort az élet. Család, gyerekek, napi gondok stb. Nem vesztünk össze, nem támadt nézeteltérésünk, csak így alakult. Telt-múlt az idő, szárnyaltak az évek, sőt évtizedek, s legutoljára 2009. október 23-án, a Jobbik Deák téri rendezvényén futottunk össze. A nagyobbik fiú akkor már a Jobbik vezető jogásza volt, s a középső meg a legkisebb is a pártban teljesített szolgálatot. A legkisebbet akkor és ott ismertem meg, miután megint a véletlennek köszönhetően a szónoki emelvény mögött összeszaladtam Zolival. Ezek után csakhamar megismerkedtem a sorban előkerülő három nagyfiúval, s feltűnt a kedves, törékeny alkatú feleség is, aki jóban-rosszban mindig kitartott Zoli mellett. Most is mosolygott, jobbról-balról megpusziltuk egymást, néhány mondat erejéig futottunk egy verbális udvariassági kört. A kor előrehaladtával mit sem változó Zolival közben telefonszámot cseréltünk, mit lehet tudni, hátha újra összehoz bennünket az élet. Hát már nem. Csak a halál. Amint a felesége a telefonban az imént sírva elmondta, tavaly november 18-án a Tétényi-fennsíkon lévő szoborparkból jöttek kifelé, amikor a család többi részétől kissé lemaradó Zoli át akart szaladni a forgalmas régi balatoni út túloldalára, és elütötte egy autó. Olyan súlyos fejsérüléseket szenvedett, hogy az eset óta kómában feküdt valamelyik pesti kórházban, nem tért magához egy percre sem. A mostani beszélgetés alkalmával nem tisztázódott, hogy Zolit a család kérésére kapcsolták le a vegetálását biztosító gépekről, vagy pontosan mi történt, de mindegy is. Nem lett volna illendő firtatni. Ezek után (mármint a baleset és a kómában töltött hónapok után) már sosem lett volna belőle ember, az pedig senkihez sem méltó, hogy a hátralévő "életét" ilyen nyomorult, megalázó helyzetben tudja le. Ha szólni tudott volna, biztosan maga kéri, hogy vessenek véget a reménytelen helyzetnek. Ha én lettem volna a helyében, magam is ezt kívántam volna magamnak. Szegény barátom! Nem túl sok idő adatott meg neked. És szegény családja! Mivel tudom, úgy a három fia, mind az asszonya nagyon szerette. Nos, a feleség azért hívott, túl a rossz hír megosztásán, hogy tudassa, mint régi jó barátot elvár a jövő hét pénteken, a budafoki temetőben fél háromkor kezdődő gyászszertartásra. Hát persze, ott a helyem. Porig vagyok sújtva, megrendülten gyászolom a srácot. Isten veled, Zoli!  Kelt 2011.05.26.

 

  Vége a hetvenegyedik résznek