ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György

 

                                 Hetvenkettedik rész

 

  (Tizenegyedik kötet) Három:

 

  Az élet az öngyilkosság legperverzebb formája. A létezéshez szükséges lelki és fizikai tartalékok aberrált konoksággal való folyamatos felélése végül az ismert eredményhez vezet. Sír nő sír hátán, temető meg temető hátán: a háttérben ott mosolyog Isten, vagy - egykutya - a Sátán. A szabályokat nem mi, látszólag önálló halandók találtuk ki, de a játék lényege, hogy nekünk kell betartanunk a másutt hozott döntéseket. Élnünk kell, hogy a végén meghalhassunk, s halnunk kell, amiért életre ítéltettünk. Bűn az élet, mely a fogantatástól kezdve magában hordja a büntetést. Teszem hozzá: az igazságtalan büntetést, hiszen a tehetetlen magzatba kódolva elrejtett jellemhibák tömkelegével eleve bűnösnek teremtenek bennünket, amit persze egy erkölcsileg feljebb álló hatalomnak kötelessége pusztulással megtorolni. Isteni előadás, pazar dramaturgiai fordulatokkal, de kinek van kedve tapsolni, amikor a bőrére megy a játék?

  Tegnap, pénteki napon eltemették Zolit. Elmentem a végtisztességére, mert minimum ennyivel tartoztam neki, amiért jó társamnak bizonyult azon a bizonyos, 1988-as erdélyi nagy úton, amely máig mérföldkőnek számít életem élményei között. Nagyon úgy tűnik, hogy Zolinak is az volt, mert amikor a temetésre a fél háromra megadott időpontnál háromnegyed órával előbb érkezve a legőszintébb részvétemet fejeztem ki a szép számban érkező gyászolókat a ravatalozó előtt fogadó, a három közül legidősebb fiúnál, Gábornál, meghökkentő dolgot mondott. Először is bemutatkoztam, mivel sejtettem, hogy nem emlékszik rám a másfél évvel korábbi másfél perces találkozásunk után. Befutott politikusként (mint korábban említettem, a fiú a Jobbik parlamenti képviselőcsoportjának prominens tagja, a múlt őszi önkormányzati választáson a párt főpolgármester-jelöltje) hetente több száz emberrel parolázik. A bemutatkozáskor, mintegy a könnyebb azonosíthatóság végett hozzáfűztem, én vagyok az a Gyuri, akivel édesapád annak idején párszor megjárta Erdélyt. Na, erre felcsillant a srác szeme, és a gyászos alkalomhoz képest felvillanyozódva lelkendezett, mondván, ők - mármint a három fiútestvér - az apjának a velem megejtett erdélyi útjainak a kalandjain nőttek fel. Az apjuk annyit mesélt azokról a valóban klasszis csavargásokról, annyit emlegette, hogy Gyuri így, Gyuri úgy, hogy csaknem ismeretlenül is megkedveltek, s mintegy bérelt helyem lett a családi kalendáriumban. Jólestek a szavai, hogyne estek volna jól. Aztán búcsúznunk kellett, mivel most már folyamatosan érkeztek a koszorút vagy virágcsokrot cipelő, a Zoli emléke előtt tisztelegni vágyó rokonok, ismerősök, barátok. Mielőtt ez a kis történet megesett volna, vagyis a Gáborral való kétperces beszélgetésem, azért történt egy s más. Említettem, hogy korábban érkeztem (autóval mentem), annyira korán, hogy az amúgy kiváló időben legfeljebb tucatnyi gyászruhás ember ácsorgott a budafoki temető ravatalozója előtt. A ravatalozó két nagy ajtaja szélesre tárva, odabent szolid hangerőn álmosító gyászzene szólt, s ahogy beléptem, szinte belebotlottam a padlót szinte teljes egészében beborító koszorú- és virágcsokorerdőbe. Pedig a jó nép csak húsz perccel később kezdett el igazán gyülekezni. Már akkor alaposan körbenéztem, hová tehetném a magam búcsúcsokrát (szerdán rendeltem annál a virágosnál, ahol bő egy éve apámnak is; a temetésre menve ugrottam be érte, háromezer-ötszázba került), de még sikerült helyet szorítanom neki a kisebb koszorúk tövénél. A három legnagyobb, malomkő méretű koszorút a virágerdő mögött állványoknak támasztva, egymás mellé helyezték, úgy, hogy az álló koszorúk takarták a nagyjából derékmagasságban elhelyezett, nyitott koporsót. A fedelet, rajta Zoli teljes nevével, valamint a név utáni szöveggel, hogy élt 55 évet (1956-2011) a bejárat közelében, egy homályos zugban a falnak támasztották. Meglepett, hogy a csillogó barnára lakkozott, nagy vörösrézfogókkal ellátott, nyilvánvalóan nem kevés pénzbe kerülő koporsót nyitva találom. Magamtól azt hittem volna, ilyenkor már lezárják, de hát nem. Egyedül voltam odabent, s a diszkrét félhomályban közelebb léptem a virágok és az örökzöldek nehéz illatától fülledt párába burkolózott testhez. A fényes, könnyű fehér selyemlepel alatt egyértelműen rajzolódott ki az összekulcsolt kézzel fekvő szegény Zoli barátom holtteste. Az arcát borító lepelrészt figyelve igyekeztem emlékeimben felidézni az utoljára másfél éve látott, s a még annál korábbról megismert vonásokat, de a sűrű szövésű lepel jótékonyan takart, s csak az értelemről árulkodó magas homlok és a szabályos orr sziluettjét engedte sejtetni. Ez hát az ember, aki annak idején, a területen már meglehetős jártasságot szerzett társaságomban, gyermekien csillogó, tiszta tekintettel fedezte fel Erdély szépségeit! Ez hát az ember, akit a bennfentesek otthonosságával, mintegy a házigazda büszkeségével kalauzoltam át a székelyeknek és a szászoknak templomerődökkel és festői várromokkal gazdagon megszórt földjein, íme az ember, akivel együtt bukdácsoltunk Keresd romvárának penészszagú termeiben, baktattunk a Székelykő árnyékában szunnyadó Torockó kora reggeli utcáin! Íme a pajtás, akivel elámultunk a székelyföldi Vargyas és Csernáton bütykös ujjú fafaragóinak boszorkányos ügyességén, s akivel alig tudtuk abbahagyni a vásárlást a messze földön híres Korond míves fazekasmunkáiból. Akivel jókat csámborogtunk Kalotaszeg galambdúcos, székelykapus, mohás-zsindelytetős öregedő magyar falvaiban, együtt kerülgettük Váralmás csonka tornyú várát, akivel, elgyötörten kászálódva az éjjeli szállásul szolgáló öreg százas Skodából, együtt bámultuk a hajnali harmattól csillogó Háromszéki-medence és a szomszédos Barcaság széles lapályát. Akivel álmélkodva néztünk szét Biharban, a Pádis isteni fennsíkján, magunkba szíva a kéklőn hullámzó Vlegyásza hófoltos ormai felől részegítő tisztasággal áramló hűs levegőt. Akivel, sokszor szó szerint közös kenyéren, száz kalandot éltem át. Öregem, azok voltak az igazán hősies idők! Most pedig mindent olyan idegenül mozdulatlanra s bántóan véglegesre gyalult a lelketlen sors, hogy kedvem támadt meglökni a bélpoklos enyészetre türelemmel váró testet: hé, Zoli, ne tréfálj, ugorj ki rögtön abból a ládából! Hirtelen jött, beteges vágyam támadt, miszerint muszáj felemelnem az arcát fedő selymet, hogy feltétlenül megbizonyosodjak róla, tényleg a cimbora fekszik ott. Olyan rettentően nehezemre esett elhinni a valóságot! Néhány, komoly vívódással telt másodperc után csüggedten lehiggadtam. Méltatlan lenne egy ilyen kótyagos lelkiállapotban fogant, tragikomikus mozdulattal meggyalázni az én Zoli barátom földi maradványait. És különben is: Zoli már nem ebben a maradék húsban és csontban keresendő. Szelleme-szellemisége emlékek formájában szétáradt, szétosztódott a szerettei és egyéb ismerősei lelkében, ott lakozik a bármikor felidézhető mozaikdarabkákban, mindenkiben van belőle valamennyi, aki akár csak egy jelentéktelennek látszó eseményről, cselekedetről tud, ami hozzá köthető. Én például az autószerelő korszakának jó ismerője, s kivált az erdélyi utazások emlékének első számú őrzője vagyok. Zoli életének ezt a szeletét - közvetlen szemtanúként, illetve cselekvőtársként - én ismerem a legbehatóbban, míg mások más dolgokkal vannak ugyanígy. Értelemszerű, hogy a szűkebb család őrzi belőle a legtöbbet. Zoli direkt, fizikai léte tehát az utolsó szívdobbanással véget ért, de a test és lélek párharcából rendre ez utóbbi kerülvén ki győztesként, amíg egykori létezésének utolsó emlékmorzsái el nem enyésznek, ő itt van közöttünk. Mindig a győztes lélekre testálódik a vesztes test cselekedetkrónikájának őrzése. Még egy pillantást vetettem a szemek környékén ijesztően besüppedt lenge takaróra, s a szomorúságtól összeszorult szívvel kiszédelegtem a madárdalos napfényre. Időközben odakint megszaporodott a jó nép, s kisvártatva érkezett a gyászoló család összetartó négyese: az özvegy és a három nagyfiú. Az elgyötört arcú asszony (a melírozott haja mintha az alkalomra készült volna) és két gyerek a középre tett koporsó körül a fal mellett elhelyezett székekre telepedett, s odabent fogadta a sorra érkező gyászolók részvétnyilvánításait. Én már oda sem fértem, s valahogy nem is akartam. Az a gondos női fodrászkezekre utaló divatos, fiatalos hajviselet nálam valahogy nem illett bele a tragikus sorscsapástól megviselt nő képébe. Az érkezőket fogadó legidősebb Gáborral ekkor esett meg az írásom elején vázolt beszélgetésünk. Hamarosan megérkezett az elektromos meghajtású, csendes járású kis furgon, s az időközben heggyé dagadt koszorú- és virághalmazt három fordulóval szállították a sírgödörhöz. Négy temetői szolga az épület mellől előhozta, s a ravatalozó előtti placcra helyezte a népnyelvben Illés szekerének nevezett, drapériával takart koporsótartót, ami afféle fából ácsolt, hordozható ravatal. Elébe került a bentről kihozott három legnagyobb koszorú, illetve a gyászbeszédet tartó pap számára a mikrofonállvány. A szolgák kicipelték a most már a helyére csavarozott fedéllel ellátott koporsót, a legközelebbi gyászoló rokonok felsorakoztak a ravatalozó lépcsőjén (karnyújtásnyira álltam a legkisebb fiútól), s a dús szakállú, koros pap belefogott a szent énekekkel sűrűn tarkított beszédébe. Lehettünk százötvenen, talán kétszázan. A pátriai korú pap a szertartás végén megáldotta az utolsó útjára indulót, szenteltvízzel meghintette a koporsót, amit ügyes kezek az ismét előálló furgon platójára csúsztattak. A család felsorakozott a lassú menetben közlekedő járgány mögé, tisztes távolságban a többi megjelent, kinek-kinek a kezében további virágcsokrokkal. Öt perc alatt kiürült az imént még zsúfolt térség, a néma menet a ravatalozó jobb oldala mellett kanyarodott el a frissen ásott sírgödör felé. Megvártam, míg mindenki eltűnik, s csak akkor eredtem utánuk, miután a ravatalozó falán lévő kis üvegszekrényből kiszedtem, és összehajtva zsebre tettem a Zoli nevére kiállított gyászértesítőt. Számomra - túl a múlhatatlan emlékeken - ennyi maradt belőle. Most már a többiek után siettem, de messziről látva a sír körül több gyűrűben feltorlódott sokaságot, lemondtam a további részvételről. Zolitól tisztességgel elbúcsúztam, a nagy fiánál kifejeztem a részvétemet, ennyi. Egyszer majd miattam is összegyűlik pár ember, de nem most. Még élek, s ezt az adottságot igyekszem okosan felhasználni. Kisiettem a temetőkapun, beültem a pár sarokkal odébb leparkolt, átforrósodott autóba, és a péntek délutáni csúcsforgalomban - meg a nagy vihart sejtető rekkenő hőségben - hazakocsikáztam. Nem látszhatott rajtam, de magamban a szokásosnál is jobban örültem a rám váró Anikómnak és Csicsa kutyámnak. Nos, igen. Anyámmal kiegészítve ők jelentik életem értelmét. Mi négyen: három ember és egy eb. Nem nagy csapat, de válogatott banda. Odahaza gyorsan átöltöztem, s kis feleségemmel máris mentünk a Tescóba, mert ezt-azt még vennünk kellett a hétvégére. Visszajőve a Tábornok utcába, délután fél ötkor megebédeltünk (Anikóm által készített finom lecsó volt), aztán elszívtam egy nyugalmas félórát biztosító pipát, s az elmaradt vihar után ismét hét ágra tomboló napfényben közepes távolságú sétára vittük az energiával csordultig tele ebünket. Később anyám hívott, tapintatosan érdeklődve, hogyan viselem a barátom temetésével járó lelki megrázkódtatást? Megnyugtattam, hogy semmi gond, igyekszem kezelni a helyzetet. Éjjel azonban nehezen aludtam el, sőt, tizenegy körül felriadtam, s vagy másfél órán át merengtem a bekapcsolt számítógép előtt. Anikóm meg miattam nem tudott aludni, de legalább megpróbált. Fél egy körül visszafeküdtem, s igyekeztem nem gondolni a másfél méterre a föld alatt, lezárt koporsófedél alatt pihenő haverra. Nem igazán sikerült.  Kelt 2011.06.04.

 

  (Tizenegyedik kötet) Négy:

 

  Az utóbbi négy nap eseményei jobbára a fényképezőgépemről, illetve a ráveendő új, minden eddiginél nagyobb teljesítményű teleobjektívre való pénz megszerzéséről szóltak. Két és fél éve, hogy megvettem a csaknem félmillióba került Canon 50D vázat, s azóta nem sikerült összegyűjteni a pénzt egy valamirevaló teleobjektívre. Nagy látószögű objektívem van, nem is akármilyen, de azzal már mindent lefotóztam, amit fotózni érdemes. Tájképek, állatfotók és sok egyéb készítésére viszont nem alkalmas. Történt, hogy vasárnap délelőtt - Anikóm dolgozott a hétvégén - bementem a városba fényképezni. Unaloműzés gyanánt. Helyszínként ezúttal a pesti oldalon húzódó Újpesti rakpartot néztem ki magamnak. A rengeteg, változatos méretű kikötött hajó a Margitsziget vagy a budai hegyek háttere előtt igazán kitűnő terep a látványos képek készítéséhez. Ezenkívül választásomnak további oka volt, hogy nemrég olvastam a Magyar Nemzetben, miszerint a Drávai utcai Duna szakaszon van annak a vízibuszként és közúti autóbuszként egyaránt szolgáló járműnek a vízbe be-, illetve abból kivezető rámpája, amelyet először tavaly láttam a Lánchíd közelében. A meghökkentő látványra sok ember lába földbe gyökerezett, mert elsőre úgy látszott, mintha egy utasokkal teli, vízbe pottyant autóbuszt sodorna az ár. Ez persze így nem igaz, hanem ügyes és találékony emberek által alkotott kétéltűről van szó. Nos, a rakpart kikötött hajóin kívül erről is szerettem volna felvételeket készíteni. Amikor kiértem a Dunához, még javában sütött a Nap, de a rendkívül fülledt, hőséghez közelítő időjárásból kikövetkeztethető volt, hogy itt hamarosan leszakad az ég. Ezzel együtt, én optimista, nem vittem magammal esernyőt. Néhány tucat kép készítése után eszembe jutott a kicsimmel való, egy-két nappal korábbi beszélgetésünk, amikor is azon törtük a fejünket, miként lehetne pénzt csinálni a megvételre kinézett Canon 70-200 f/4 L IS USM kódjelű profi teleobjektívhez. Csupa jót olvasni róla, csak az ára húzós, valamivel 280.000 Ft felett van. Osztottunk-szoroztunk, de nem jutottunk dűlőre. Nos, ott álltam az egyik hajókikötő rámpáján, amikor felvillant Anikóm egyik, akkor kivitelezhetetlennek látszó ötlete: kölcsön kéne kérni anyámtól. Nem fűlt hozzá a fogam, de magam sem tudván jobbat, már azon voltam, hogy a mobiltelefonom után nyúlok és felhívom anyámat, amikor megszólalt a telefonom. Ez ám a telepátia, mert épp anyám keresett! A Normafánál múlatta az időt, s invitált, üljek buszra, menjek fel hozzá. De én a Dunát akartam látni, úgyhogy lebeszéltem a közös időtöltéssel kapcsolatos tervéről. Helyette nagy kanyarral rátértem a kívánságom felvezetésére, miszerint egészen jól venné ki magát, ha kölcsönözne egy jelentősebb összeget, mondjuk úgy száz- és százötvenezer között. Vártam, hogy anyám a vonal túlsó végén valami méltatlankodáshoz hasonlatos hangot kiadva lepasszol magáról, de nem ez történt. Mint aki kínzó lelki nyomás alól szabadul, lelkes hangon annak ecsetelésébe fogott, hogy ő már régebben gondolkozott rajta, csak nem tudta, hogyan vezesse elő, hogy szívesen a rendelkezésünkre bocsátana, szigorúan visszatérítendő kölcsön formájában, egy ehhez hasonló összeget. Most meg rajtam volt a lelkesedés sora, s egy szó, mint száz, megállapodtunk egy kétszázezres kölcsönben. Anyám ugyan kétszer is bátortalanul belefogott annak kifejtésébe, hogy ő szívesebben adna kölcsönt a lakásunk felújításához, de végül is arra költjük, amire akarjuk. Megköszöntem, s a nyomaték kedvéért megismételtem: az új objektívre kérek kölcsön, nem másra. Megbeszéltük, hogy hétfőn vagy kedden telefonon egyeztetünk, hogy szerdán, amikor mindketten ráérünk, hol és mikor találkozzunk a városban. Különben is össze kellett jönnünk, mivel szerdán szerettem volna lerendezni a horvát utazási irodánál függőben lévő dolgunkat, a beteg és baleset biztosítás kérdését, amihez mindhármunk személyi igazolványa kellett. Az építő jellegű eszmecsere után jókedvvel folytattam utamat az Újpesti rakparton, lementem csaknem a Margit-hídig, amikor elkapott egy nem egészen váratlanul, özönvízszerűen lezúduló zápor. Az egyik hajó kikötői rámpája alá menekülve, viszonylag védett helyről fényképeztem az eső paskolásától habzó, forrásban lévőnek látszó, buborékos Duna vizét, a rajta közlekedő hajók forgolódását stb. Közben több ízben nagyot mordult az ég, s a sötét felhők közül villámok csapkodtak a város felett. A tízperces intenzív esőzés elállása után jobbnak láttam visszafordulni a Dráva utca, s a közelében lévő 75-ös troli megállója felé. Ezzel egészen a Stadionokig tudtam jönni, de mindez csak jó félórával később történt. Visszafelé ballagásom közben végre megpillantottam a dél felől közeledő, árral szemben küszködő, ezzel együtt meglepően tempósan haladó vízibusz buszt, úgyhogy sietősebbre fogtam, mert a betonrámpánál akartam fotókat készíteni róla. Amivel gyorsan megvoltam, mivel az érdekes szerkezet fél perc alatt kikászálódott a Dunából, s minden látható külső változás nélkül átvedlett közúti járművé. Az utasai - külföldi turisták - mindvégig a hátsójukon ücsörögtek, s vigyorogva, integetve bámultak ki az ablakokon. A szárazra vergődött, feltűnő színekkel dukkózott járgány egy perc múlva már a rakpart macskakövein kocogott kiindulási pontja, a Roosevelt (újabban Széchenyi István) tér irányába. Trolira szálltam és hazajöttem. Egész délután a fotóimat rendezgettem, illetve az internetnek a teleobjektívekkel foglalkozó részlegeit látogattam, de nem jutottam dűlőre, melyiket akarom véglegesen. Másnap, hétfői nap lévén, dolgoztam. Az Arany János utcai metróállomás felszíni épületénél előkaptam a fényképezéshez nálam jobban értő F. Attila kollégám által ajánlott férfi telefonszámát. Attila már több objektívet vett tőle, részint magának, részint az unokaöccsének, az évekig nálunk dolgozó F. Petinek. Az illetőt korrekt, szakértő embernek írta le, s mivel nem volt okom kételkedni, telefonon bizalommal fordultam hozzá a kérésemmel, miszerint szeretnék egy f/2.8-as stabilizátoros teleobjektívet venni. Az illető lelkesen magyarázta, hogy van neki, zsír új, az ára pedig 330.000 forint. Kicsit többe kerül, mint az addig favorizált f/4-es, de látványosabb kivitelezésű, egyszóval lehet vele villogni. Megbeszéltük, hogy mustra és esetleg üzletkötés céljából találkozunk másnap, kedd délután a Westendben, a KFC gyorsétterem standjánál. Eljött a másnap, én pedig elmentem. A harmincas, intelligens kinézetű srác váratott néhány percig, mert még egy másik ügyfelével tárgyalt, de aztán a színe elé, vagyis az asztalához járulhattam. Kézfogás, kölcsönös bemutatkozás, rögvest tárgyra térés. A manus elővett a hátizsákjából egy cipzáras védőtáskát, s a szemeim közé mosolyogva közölte, hogy hát ez lenne az, bontsam ki, nézzem meg. Kibontottam, forgattam a kezeim közt, és éreztem, hogy a bennem dagadó felháborodástól egyre vörösödik a fejem. A tekintélyt parancsoló objektív ugyan megfelelt a kívánt műszaki paramétereknek, f/2.8-as volt, IS (képstabilizátoros) rendszerű meg minden, de legalább öt helyen lekopott, lesúrlódott, lepattogzott róla a gyári fehér zománc, és a gépvázhoz csatlakozó menetes résznél ott csúfolkodott egy beszorult kóc vagy valami más piszokdarab. A fazon még arra sem vette a fáradságot, hogy a bemutató előtt kicsit áttörölje a csövet. Miután gyorsan túltettem magam a csalódáson, és valamelyest rendeztem az arcvonásaimat, a fickóra nézve fojtott hangon megjegyeztem, hogy nem erről volt szó, ez egy láthatóan sokat használt, ráadásul gondatlan tulajdonos által kezelt, amortizálódott teleobjektív. Nem erre számítottam, nem ebben állapodtunk meg, ez egy rossz tréfa. Nekem ugyan nincs szükségem ilyen viharvert cuccra, rakja el, adja el másnak. Az ürge kicsit meglepődött a nyers, köntörfalazás nélküli kritikától, s némileg zavarba jőve hebegte, hogy volt ugyan egy gyári új teleobjektívje is, de azt eladta. Ezt végképp nem kellett volna mondania. Nem elég, hogy csúnyán át akart vágni, még a képembe ugatja, hogy másnak adta, amit én kértem. Látta, hogy nem sok sikert aratott a megjegyzésével, s hogy mentse a menthetőt, ígérte, záros határidőn belül beszerez egy valóban használatlan objektívet. De akkor már tudtam, hogy ezzel a fickóval nincs több dolgom, s ha féláron adná a holmit, akkor sem kéne. Hűvösen biccentve elköszöntem, és faképnél hagytam az ütött-kopott szerkezetével együtt. Felháborodásom nem ismert határt. (Valami hetedik érzékem azt súgja, hogy ez a F. Attila nevű kollégám, aki beajánlotta nálam az ürgét, szóval valamiképp ő is ludas az esetben. Valószínűnek tartom, hogy a hátam mögött konzultált a vigéccel, s arra jutottak, hogy az ilyen hozzá nem értő, balfék marhának nem nagy ügy elsózni a ki tudja, melyik havertól - még az is lehet, hogy pont F. Attilától - származó használt cuccot; örüljek, hogy egyáltalán ilyet is kapok. Roppant megalázó helyzetbe hoztak.) Másnap, szerdán, valamivel reggel kilenc után összejöttem anyuval a 47-es villamos Károly körúti (Madách tér) végállomásánál. Anyám nem köntörfalazott, egy perc múltán a kezembe nyomta a kölcsön kétszázezret, amit megint köszöntem, és ígértem, négyhavi részletben visszafizetem. Illetve Anikómmal visszafizetjük. Az Andrássy úton elgyalogoltunk az Operáig, ott betértünk a Hajós utcába. Onnan apámék Zichy Jenő utcai egykori otthona mellett elmenve, nosztalgiaképp benéztünk a Dessewffybe, majd onnan a Nagymező utcába fordultunk. Itt, ennek a Bajcsy-Zsilinszky út felé eső végén van az utazási iroda. Felmentünk a bérház első emeletére, ahol lerendeztem hármunk kinti biztosítását. Személyenként és naponta 250 forint, azaz nyolc napra kerek hatezer. A házból kijövet elváltak útjaink, anyám gyalog indult az Arany János utcai metróállomás felé, én pedig az eleredő esőben a Vidékfejlesztési (régebben Mezőgazdasági) Minisztérium felé irányítottam a lépteimet. Vagy három hete e-mailben kértem időpontot, hogy hadd fotózzam le a minisztériumon belül található első világháborús emlékművet, aminek a létezéséről megint csak az internetről volt tudomásom. 11-re voltam bejelentkezve, de korán érkeztem. Nehezen telt a hátralévő félóra, de csak elmúlt, s én egy fiatal, csinos női alkalmazott kíséretében páternoszterrel felmehettem az első emeletre. A valóban szép, ekére boruló, guggoló férfialakot ábrázoló alkotást fémből öntötték, az alatta lévő kőtalapzaton több tucat név sorakozik, az első nagy háborúban a fronton elesett minisztériumi dolgozók névsora. Tíz perc alatt végeztem, megköszöntem a hölgy segítségét, s eljöttem. Az épületből kilépve rögtön hívtam a telefonálásomat otthon váró Anikómat, hogy az előzetesen megbeszélteknek megfelelően induljon a Westendhez, s hozza magával a nagy fényképezőgépemet. A vízesésnél találkozunk. Reggel mégsem indulhattam a vállamon két fényképezőgéppel, Anikómnak be kellett segítenie. A nagyobb gépre azért volt szükség, mert az előző napi fiaskó után végleg az f/4-es objektív mellett tettem le a voksom, amit nagyobb részben anyám kölcsönéből, kisebb részben a fizetésemből akartam finanszírozni. Ja, igen, a lényeg: az objektívhez a bevásárlóközpont földszintjén üzemelő 220 volt nevű cégnél akartam hozzájutni. Itt a legolcsóbb, s különben is, annak idején - bő két éve - náluk, a Boráros téri kirendeltségükben vettem a vagyont érő gépvázat. Anikóm annak rendje-módja szerint megérkezett, s míg a közeli üzletek egyikében dolgozó barátnőjével pletykált, megvettem a gyönyörű objektívet. Ott, a helyszínen felszereltük a gépvázra. 284.000-be került, de még kilencezerért vettem elé egy védő UV-szűrőt. Na, végre enyém lett a drága! Anikómmal hazamentünk, de a nap hátralévő részében már nem akartam foglalkozni a géppel, majd ha jobb idő lesz, mert mostanság gyakran beborul az ég és zuhog az eső. A lényeg a birtoklás beteljesülése, maga a tulajdonlás ténye, ami végtelen elégedettséggel és nyugalommal tölt el. Köszönhetem ezt nem kis részben az én édes Anikómnak, hiszen kevés asszony állt volna ilyen béketűrően a drága urának az annál is drágább bogara mellé, s köszönet az egész vételt lehetővé tevő anyámnak.  Kelt 2011.06.08-09.

 

  (Tizenegyedik kötet) Öt:

 

  Pünkösd hétvége volt, de mivel semmi közöm a valláshoz, a pünkösdhétfő számomra mindössze egy plusz szabadnapot jelentett. Anikómmal kivételesen nem szombaton, hanem tegnap, vasárnap ugrottunk neki egy újabb hosszadalmas útnak. Mindkét fényképezőgépet bepakoltam a kocsiba, de az új teleobjektívvel felszerelt nagyágyút csak egyszer-kétszer vettem elő. Ébresztő fél hatkor, indulás pontban hatkor. Szegény Csicsánk heves lelkifurdalást generáló, kétségbeesett arccal bámult utánunk az ablakból. Sejtette, hogy legfeljebb estefelé kerülünk megint elő. Tatabányáig a régi 1-es úton haladtam, illetve Óbaroknál jobbra tértem, s Óbarok, Nagyegyháza, Szárliget érintésével futottam be a Gerecse és a Vértes közötti völgyben elterülő nagyvárosba. Óbarokon sikerült a temetőben lefotóznom egy nem igazán régi készítésű első világháborús emlékkövet. Gyűjtőmunkám kezdeti szakaszában, úgy 2009 őszén jártam már itt, de akkor abból a megfontolásból kiindulva nem örökítettem meg az emlékművet, hogy túlságosan új. Nos, azóta változott a szemléletem, s "a kis hal is jó hal" elvét magamévá téve, Óbarok emlékművét besoroltam a gyűjteményembe. Tatabánya déli szélén, Felsőgallánál letértem a Vértes nyugati részében közös völgyben fekvő Vértessomló és Várgesztes felé. Mielőtt részletesen belemegyek az események és a látottak taglalásába, a poént előre lelőve elmondom, hogy a mostani utam, már ami az emlékművek művészi színvonalát illeti, eddig soha nem érzett csalódást okozott. A nap végére összejött 28 emlékműből mindösszesen három számít figurálisnak, tehát ennyi ábrázolt katonaalakot vagy allegorikus figurákat. A többi különféle méretű kőtábla volt, amelyekre hol egy templom falán találtam rá, hol valami újabb készítésű obeliszk oldalán, esetleg oldalain. Nem állíthatom, hogy a napunk merő unalomban telt, mert tény, menet közben sok szép tájon utaztunk keresztül, láttunk várromot, gyönyörködtünk panorámában, de ami az emlékműveket illeti, nos, volt már ennél jobb napom. Egyelőre úgy érzem, nem igazán tudok mit írni róluk, annyira egy kaptafára készült a most lefotózott emlékművek többsége. Vértessomlón legalább eredeti, vagyis a Trianont közvetlenül követő időkben készült obeliszk áll a főutca melletti (vakító sárgára mázolt) kápolna előtti kertfélében, közvetlenül egy krisztusos kőkereszt szomszédságában. A falu innenső szélén szép horgásztóval fogadó Várgesztesen először nem találtunk nekünk valót, pedig körbejártuk a központban fekvő, a pünkösdvasárnapi misére igyekvő hívőket tárt kapuval fogadó templomot, sőt a nyitott ajtón benéztünk a szerényen kivilágított belső térbe. Megkérdeztük a sekrestye ajtajánál ténykedő három meglett korú, láthatóan helybéli férfit, de tanácstalanul rázták a fejüket. Az egyikük okosan megemlítette az egyház előtti virágos liget közepére telepített obeliszket, ámbár azonnal visszakozott, amikor hozzátette, az csak a második nagy háborúban elesettek névsorát tartalmazza. Igen, a templom felé jőve valóban elhaladtunk a nevezett műtárgy előtt, s az egyetlen, sóderrel felszórt sétány felől magam is úgy olvastam, hogy az a második világégés emlékműve. A három férfi javaslatát követve kinéztünk a közeli temetőbe (csupa német családnevű sírkő), de semmi. Bosszantott a dolog, mert nem értettem, egy ilyen gazdagnak látszó helység hogy a bánatba nem bír összedobni egy méltó emlékműre valót? Mondjuk, a hívek önkéntes adományából. Nem volt mit tenni, úgy látszott, potyára jöttünk ebbe a völgyvégi sváb zsákfaluba. De ha már erre kószáltunk, felmásztunk a meredek ösvényen megközelíthető Gesztesi-várhoz, ami a település ellenkező végén emelkedő nagyobb domb tetejét foglalja el. Messziről, a falu központjából semmit sem látni belőle, mivel a magas és lombos fáktól takarásban van. A kocsit a várdomb aljában lévő kihalt parkolóban kellett hagyni, merthogy gépjárművel tilos a felmenetel. Némi oxigénhiány által kiváltott szuszogások és óvatos fogcsikorgatások (a kicsimnek és nekem is érzékenyek a maradék fogaink) közepette felértünk a középkorban kiváló stratégiai helyként szolgáló szűkös platóra, amin azonban jól elfért a négyszögű, téglalap alaprajzú erődítmény. Nem ismerem a történetét, de ezt láthatóan nem robbantotta fel egyik hadviselő fél sem, talán soha az életben nem kellett ostromot kiállnia, legalábbis a maguk módján ezt üzenték a meglehetősen jó állapotú, magas és tömör, ellenállónak látszó kőfalak. Öt perc alatt körbejártuk a belsejében vendéglőt és szállót működtető, a bejárati részen stabil vasráccsal lezárt erősséget. A vendéglő a korai időpont miatt még nem volt nyitva, amúgy láthatóan működött, ami pedig a szállórészt illeti, nem biztos, hogy fogad vendégeket, mert egyetlen furgon parkolt a közelben, az is a plató harsány zöld füvét nyíró kertészé volt. Leereszkedve a várdomb alatti, ezerféle vadvirágtól, nyíló bodzától, édes hárstól, csípős csalántól és egyéb gyógynövényektől fűszeres illatot lehelő völgybe, kocsinkkal visszatértünk a templomos főtérhez. Az iménti kudarc nem hagyott nyugodni, s megint megnéztem azt a bizonyos, eleddig elölről látott obeliszket. Hát persze, hogy az ellenkező felén, vagyis a hátoldalán sorakozott a tucatnyi elesett katona neve, s az 1914-1918-as évszám. Végül mégis győztem, hurrá! A völgyből észak felé tartva, Környénél (régebben lefotózva) lyukadtunk ki. Innen alig tíz percre lett volna a közeli, tervbe vett Kömlőd, de egy fatális tévedés miatt az iparváros Oroszlányba (szintén régebben lefotózva) jutottunk, s egy képzeletbeli hurkot leírva onnan kellett visszajönnünk Kömlődre. Itt még nem jártunk, de most aztán nagyon. A renoválás alatt álló, de a munkálatok zömén láthatóan túljutott református templom bal oldalán, ott, ahol az állványerdőből néhány palló és merevítőrúd hírmondónak megmaradt, a hófehér homlokzaton nagyon szép figurális majolika munka, s alatta a hősök táblája tanúsítja a helyiek tiszteletét az ősök bátorsága előtt. Az első világháborús emléktábla alá kihelyezték a fekete márványból készült második háborúsat is. Míg én a fényképezéssel foglalatoskodtam, Anikóm betért egy közeli közértbe (csoda, hogy pünkösdvasárnap - vidéken - találni nyitva tartó élelmiszerboltot!), de nem tudott venni magának kávét, pedig ráfért volna, mert többször majd' elaludt a kocsi ülésében. Legalább vásárolt pár üveg hűs üdítőt, meg némi nassolni valót. A hónapokkal ezelőtt letudott Dadon keresztül Császárba értünk. Új hely, ez idáig itt sem fordultunk meg. A főutca melletti árnyas parkban ott áll az alacsony vaskerítéssel övezett hófehér obeliszk. Kétfelől egy-egy fekete márványlap áll ki az alacsony betontalapzatból, ezek a második világháború újabb időkben készült emlékművei. A falu legutolsó háza előtti beugróban a szovjet katonáknak van egy gondosan felújított hősi emlékművük. Erről is csináltam pár képet. Vérteskethelyen a templommal szemközti oldalon, a polgármesteri hivatal alacsony épülete előtti kis parkban fehér mészkőfalba ágyazottan látható a két világháború összevont, újabb kori emlékműve. Hamarosan kiérve a 81-es főúthoz, délre, Bakonysárkánynak vettem az irányt. A kihaltnak látszó településen megint húsz percen át autóztam le s fel, de a zárva tartó templom mögötti, a szocialista potentátok ízlésvilágát tükröző vonalvezetésű, vöröses kőből készült szovjet emlékművön kívül mást nem láttam. A polgármesteri hivatalban lehúzták a rolót, a kávégép több órája kihűlt, az elöljáróság hivatalának közelében szintén nem találtam érdemlegeset. Végül, mint utolsó lehetőséget, becéloztam a temetőt. Feltámadunk. A sírok közt kószálva beszédbe elegyedtem két helybéli, eredeti szőke sváb fiatalasszonnyal (harminc és negyven közötti csitrik lehettek), tőlük tudtam meg, miszerint a februári földrengés alkalmával a templom falában olyan súlyos károk keletkeztek, hogy az épületet életveszélyessé nyilvánították. Nem mehet be senki. De egyébként is úgy tudják, odabent nincs emléktábla. Nincs itt mise, meg semmi se. A temetőben sem volt, tehát félóra haszontalanul itt töltött idő után mérgesen hagytam magam mögött az érkezésemkor reménytelinek látszó falut. Aka felé igyekeztem. Igyekezetem meghozta a maga gyümölcsét, mert megérkeztem. A templom utca felőli homlokzati részébe, a bejárattól balra találtam rá a keresett homokkőtáblára. Húsz méterrel arrébb egy elkerített kis kertben a második világháború katonaáldozatainak emlékműve állt. Már visszaültem a kocsiba Anikóm mellé, s a fotózást követő szokásos adminisztrációval bíbelődtem, amikor az enyhén emelkedő utcán szemből feltűnt egy ősöreg Velorex. Afféle, stílusban passzoló, mini utánfutó volt mögé kötve. A barna színű, vízhatlan ponyvaborítása miatt bőregérnek gúnyolt, 6 lóerős, léghűtéses JAWA motorkerékpár motorral hajtott kétüléses kis csúfságot a szocializmus hőskorában gyártották, azt hiszem, a csehszlovákok. Magyarországon, orvosi igazolás mellett, a mozgássérült emberek juthattak hozzá. A kuplung és a fék a kormány közelébe volt szerelve, kézzel működtették őket, mert leginkább a lábamputáláson átesettek, vagy a deréktól lefelé megbénultak jutottak ilyesmikhez. Akkor szüntették be a gyártását, amikor a '70-es évek elején megjelent az NDK-ban gyártott Trabant úgynevezett Hycomat változata, s attól kezdve ezt az autóhoz inkább hasonlító "szappantartót" igényelhették a rászorulók. Ez a Velorex tehát, ha úgy vesszük, egy "old timer" járgány volt. A vígan berregő bőregeret egy szintén veteránnak számító MZ motorkerékpár követte tíz méter távolságban. A '70-es években kiadott Magyarország autóatlasza című térképgyűjteményben még nincs feltüntetve az időközben megépült út, amely Akát köti össze Ácsteszérrel. Az új, pár éves térképen viszont sárga vonalként már szerepel, s hogy ott van fizikai valójában is, tesztelhettem, mert ezen értem öt perc alatt a tavaly ősszel meglátogatott Ácsteszérre, Táncsics Mihály szülőfalujába. Most csak azért keveredtem megint ide, hogy a falu központjában lévő útelágazásnál mindjárt balra, azaz délre, Súr felé forduljak. Súron két emléktáblát is találtam, egyet a központhoz közelebbi, jelenleg külső felújítás alatt álló evangélikus templom bejárata felett, másikat a mintegy háromszáz méterrel odébb, domboldalban álló katolikus templom oldalkiszögellésén. Miután végeztem az első fotózásával, a pultnál kikért kávéval a kezünkben kiültünk az útszéli kocsma, akarom mondani: kisvendéglővel ötvözött presszó napsütötte teraszára. Én nem ittam a sötét színű holmiból, a koffeinfüggő Anikóm annál inkább kívánta a forró löttyöt. Közben fényképeztem, amint az én kicsim átszellemülten kortyolgat, s ezzel szinkronban bőszen bagózik; viszonzásképp ő is készített rólam két képet. Szépen gömbölyödő pocakom van rajtuk, olybá festek, mintha áldott állapotom ötödik hónapjában járnék. A kávézást követően a kocsival elgurultunk a másik templomhoz, és a sikeres súri látogatásvégén visszafordultunk északra. Megint átcsorogtunk Ácsteszéren, kevéssel később Bakonyszombathelyen, aztán beértünk Bársonyosra. A templom falán meglett a szerény, de mutatós, eredeti régi emléktábla, rajta az elesett hősök névsorával. Innen a másfél kilométerre eső Keréktelekire jutottunk. Az eldugott, kies környezetben fekvő falucska egy kedves kis katolikus templommal dicsekedhet, amelyhez nem építettek kőtornyot: a gyakorló hívőket egy öt méterrel odébb álló, gyönyörű ácsolatú, tekintélyes fa harangláb hívja misére. A kertben a második világháború hőseinek látható egy jelentékeny emlékműve, de az első nagy világégés áldozatairól csak a templomhajó oldalába ágyazott kis kőtábla emlékezik meg nevek nélkül, úgy általánosságban. Mezőörs igencsak jelentős település. Két nagy temploma közül az előrébb lévő katolikusból épp akkor jöttek kifelé a hívők, amikor autónkkal odaértünk. Mivel nem láttam a közelében emlékművet, tovább hajtottam a fél kilométerrel odébb magasodó, ámbár a toronysisak tövéig felnyúló fák lombja által takart református templomhoz. Déli tizenkét órára járt, a melegre való tekintettel nyitva tartott templomajtón át tisztán kihallatszott a szép számban összegyűlt hívők alkalmi kórusának gyönyörű éneke. Hát persze. Végtére is pünkösdvasárnap volt. A toronyalja oldalfalán mindjárt kiszúrtam a fekete márványtáblát, ami érdekesen fogalmaz, ugyanis a tíz hősi halott neve fölé nem azt vésték, hogy első világháború, hanem hogy 14-es háború. Na, ilyet sem láttam még az emlékművekkel foglalkozó másfél éves pályafutásom alatt! Visszatérve a futtában ellenőrzött katolikus templomhoz, a homlokzat mögötti faltörésen felfigyeltem egy míves betűtípussal megírt kőtáblára, de csak a fotózás utáni alaposabb szemrevételezéskor vettem észre, hogy második világháborús. Szerencsére a közelben tartózkodott a templom vaskos ajtaját nem sokkal előbb bezáró hölgy, akinél érdeklődtem, de azt a választ kaptam, hogy odabent sajnos nem található háborús emléktábla. No mindegy, azért kinéztünk az autóval egy perc járásra eső temetőbe, ahová a református templom melletti utcán lehet kijutni. A nagy területen fekvő, az öreg és új sírkövekkel üdítően szellősen "beültetett" temetőben a halottasház mellett, egymás közelében helyezték el a szovjet és a német katonák síremlékeit. A mindkét oldalon középpontba állított fő sírjelek, egymástól két méterre, úgyszólván farkasszemet néznek egymással, de már nincs harag. A lázító csatazaj rég elhalt, az öldöklő háborúnak áldozatul odavetett életerős testek csontig elenyésztek. A korán és fölöslegesen meghalt fiatalemberek porló vázai felett színes virágok lengedeznek, és nótás kedvű madarak éneke hallatszik a langyos ujjakkal cirógató nyári szélben. De nemcsak az utóbbi, hanem az első világháború néhány áldozata is itt lelt végső nyugalmat. Két nagyobb, obeliszkméretű sírkőre is ráírták a halál okát. A fehér kövön az olvasható, hogy az alatta nyugvó 23 éves fiatalember a Kárpátokban szerzett sebeibe halt bele 1915-ben. A fekete márványobeliszk alatt egy 1919-ben, hetvenévesen meghalt apa pihen, aki az 1914-ben, a háború első hónapjaiban Orosz-Lengyelországban elesett és ott nyugvó fia emlékével tért meg az őseihez. Szomorú történetek, emberi történetek. Temetőbe három ok miatt megyünk: temetni, gyászolni, okulni. Mezőörs után Nyalka jött sorra. A nevével huncut képzettársításra csábító helység Pannonhalma közelében fekszik, innen már kiválóan látszik a sík vidékből kimagasodó hegyen trónoló apátság impozáns épületegyüttese. A falu jellegzetes, s alighanem csak az első alkalommal idevetődő idegennek feltűnő színfoltja az utcák mindkét oldalán vígan érő meggy, mert errefelé nem a magyar vidéken általánosan előforduló akác, netán hárs vagy ecet, hanem szinte kizárólag a meggyfa uralja az utcaképet. Szakítottunk néhány marék savanykás, mégis kiváló gyümölcsöt, de nem vittük túlzásba, nehogy megszóljanak. Végül is, nem otthonosak, mindössze átutazó vendégek volnánk. Akad azért Nyalkának becses katolikus temploma is, s a déli tájolású homlokzatának bal felén egy takaros, régi emléktábla, az első világháborús harcokban elesett hősök neveivel. A bejárattól jobbra a második világháborús emléktábla kapott helyet. Kőhajításra szépen rendbe hozott, nádfedeles parasztház vonzza magához a tekintetet. Nem skanzen, és nem holt tárgyak múzeumául szolgáló, történelmi zárványként magányosan búslakodó tájház, hiszen rendeltetésszerűen lakják, használják, amint azt kell. Innen délnek, Táp felé indultunk tovább. Szépen gondozott, takaros, virágos, nyugalmas falu, a temploma se kutya, csak emlékművel van csínján eleresztve. Elkapkodja az ítélkezést, aki a gazdaságot sugalló összkép láttán előre iszik a medve bőrére. A főutca mentén áll ugyan egy mértéket megütő, meglehetős terjedelmű alkotás, de ez sem figurális, hanem mészkőtéglákból rakott sematikus, amivel mindössze annyi a gond, hogy a második világháború hőseinek tiszteletére készült. Miként az a főhomlokzatba illesztett, jókora fekete márványtábla (sok-sok névvel) mutatja. A falu elöljárósága későn kaphatott észbe, hogy azért volt itt egy, a másodiknak gondosan megágyazó előző háború is, úgyhogy igyekezvén kiköszörülni a csorbát, oldalra egy A/3-as méretű kis márványtáblát biggyesztettek. Azt a kevés szöveget, amit rászántak, azt is elrontották, mert a szófukarságában is magyartalan írás arról tudósít, hogy az első világháború emlékére (pontosabban: "1914-1918, I. v. háború emlékére"), ahelyett, hogy az első világháborúban elesett katonák emlékére - írták volna. Spórolós népek. Svábok. Beszélni kicsit magyar. A macskaugrással délebbre eső Tápszentmiklóson mesmeg (megint) más a helyzet. Mindkét meghatározó felekezet, a katolikusok és a reformátusok is igyekeztek kitenni magukért. Dicséretes. Az először elém kerülő katolikus templom mellett ugyan kicsit túl modernnek látszó, hovatovább formabontó emlékoszlopféle állja az idők múlását. Nem vagy benne biztos, hogy korábban, eredetileg, nem valami szocreál kompozíciónak készült, netán a szovjet katonák relatív dicsőségét hirdette. De félre a sanda gondolatokkal, a szűkmarkú Táp után felüdülés ilyesmit is látni. Különösen, hogy a puha mészkőből álló oszlopféleség keresztben húzódó részén elmosódva, de látni az 1914-18-as évszámot, s néhány még nehezebben kiolvasható nevet. Az innen háromszáz méterrel odébb álló református templom oldalán egyértelmű a helyzet: a harminchárom nevet soroló kőtábla biztosan eredeti darab. Nos, egészen idáig, vagyis déli egy óráig bírtam egyetlen falat étel nélkül. Anikóm menet közben az autóban nassolgatott, ha valahol megálltunk, csipegetett a magunkkal hozott kajából, cigarettázott, kávézgatott, iszogatott, tehát kondícióban tartotta magát. Nekem eleddig csak az üdítőből jutott, ideje volt kontaktusba kerülni a töményebb falatokkal. A templom szentélye mögötti kis parkolóban tehát felnyitottuk az autó csomagtartóját, Anikóm elkészítette a zsömléből, szalámiból és puha sajtból álló szendvicseket, melléjük friss, gerezdekre vágott paradicsom dukált. Amíg jóízűen falatoztunk, álomszerű jelenésként újra eltöfögött mellettünk az Akánál megcsodált Velorex, nyomában az úgy látszik elmaradhatatlan öreg MZ Trophy motorkerékpárral. Evés után visszaindultunk Tápra, de épp a falu szélén lefordultunk balra, követve a közúti jelzőtábla Győrasszonyfa felé mutató nyilát. Itt is a katolikus templom homlokzatára illesztették az alsó és felső szélén szépen megfaragott korabeli kőtáblát. A soron következő Ravazd sem adta fel a templomfalba ágyazott emléktáblák tájjellegű hagyományát, azzal a nem elhanyagolható esztétikai különbséggel, hogy a tábla felső díszkeretének turulmadara, mely óvón strázsál a Szent Korona felett, egyedülálló módon mintegy kihajol az oldalfal síkjából. Az aznapi összes templomos táblából ez tetszett leginkább. Pannonhalma következett. A település, nem tudom, városi rangú vagy sem, csalódást okozott. (Azóta utánanéztem, város.) Látva a település feletti hegyen kevély méltósággal terpeszkedő bencés főapátságot, az ember arra a gondolatra jut, hogy ha valahol, itt aztán akkora szemkápráztatóan gyönyörű emlékművet és szobrot talál, hogy a fal adja a másikat. Az apátság bevételeiből telhetett volna valami kicsit grandiózusra, de hát nem. Vagy nem adtak pénzt a helyi világháborús emlékműre, vagy adtak, de mások lenyúlták azt, mindenesetre emlékmű gyanánt be kellett érni az apátsághoz vezető emelkedő lábánál lévő templom falán látható fekete márványtáblával. Amiből tizenkettő egy tucat. Végül is szellemi értelemben annyit profitáltam a tábla fényképezéséből, hogy megtudtam, az alsó sorban szereplő Győrszentmárton község Pannonhalma előző neve volt. Idehaza ennek is utánajártam a neten, s valóban, a település 1965-ig Győrszentmárton nevet viselt, ekkor keresztelték át Pannonhalmára. A városka amúgy tele van a történelmi múltunkra utaló látnivalókkal, régebbi és újabb szobrokkal, felújításért könyörgő vén házakkal, úgyhogy akad itt látnivaló, de számomra, momentán, mindennél előrébb valók a világháborús emlékművek. Annyi plusz időt azért szakítottunk a helységre, hogy az említett meredek úton felkocsiztunk az apátság elé, pontosabban mögé, röptében vetettünk néhány pillantást a pazar kilátásra, aztán nyomás tovább! Észak felé indulva alig értünk ki a városból, két, hatalmas méretű mákföld mellett vitt el az utunk. A főúthoz közelebbi tábla mellett megálltam, s előtérben a halványkéken virágzó ültetvénnyel, több romantikus hangulatú felvételt készítettem a húsz kilométeres körben mindenhonnan látható apátságról. Utunk során első alkalommal itt vettem elő a nagy teljesítményű objektívvel felszerelt csodamasinámat, de valami beállítási hiba miatt nem sikerültek a felvételek, ami mindjárt a kedvemet szegte. Igen, az objektívet meg kell tanulnom kezelni, mert ez nem olyan egyszerű eset, mint a régebben vásárolt fényképész holmik. A fotós cuccoknak a csomagtartóban való elrakása után gondoltam egy tréfásat, és bicskával a kezemben visszatértem az ültetvény szélén álló máktövekhez. Az egyik zöld gubón kétcentis bemetszést ejtettem, s a rögvest kibuggyanó sűrű, tejfehér váladékot a kés pengéjére gyűjtöttem. Odavittem a kocsiból érdeklődve figyelő Anikómhoz, s viccnek szánva megkérdeztem, nem karja megkóstolni? Rögtön hozzátettem, hogy ez az ópium nyers változata, úgyhogy, ha mákonyos (azaz mákos) kábulatba akar esni, itt az alkalom. Természetesen nem hagytam volna, hogy tényleg belenyaljon a ragacsos holmiba. De nem is szándékozott, inkább álmélkodott egy kicsit, hogy ebből készülne a bűnügyi filmekben és a humán gyógyászatban sokat emlegetett ópium? Ebből. A nyers gubók megfejése után a kinyert szirupot szárítják, őrlik, ha kell, tisztítják, finomítják, aztán vagy a drogfüggő gazdagoknál vagy a fájdalmas betegséggel küzdő rászorulóknál köt ki. Nem tévesztendő össze a másik népszerű fájdalomcsillapítóval, a morfiummal, amit épp az ópium egyik legfontosabb alkaloidájából, a morfinból készítenek. Ennyit erről. A kést letöröltem, eltettem, s a természettudományos gyorstalpaló után mehettünk tovább. Az út kisvártatva kettéágazott. Erre is, arra is indultam volna, de egy seggel két lovat lehetetlen megülni. Elsőként a jobb oldali leágazás mellett döntöttem, amin percekkel később Győrságon voltunk. Hiába. Itt ugyan nem termett számomra babér, de van ilyen. A következő Pázmándfalu már nem volt ilyen egyszerű eset. Az emlékműre rögtön a falu innenső szélén, egy kopár liget sarkában rábukkantam. A turulmadaras, egyszerű kőhasábot valójában inkább a második világháború katonaáldozatainak emlékére állították, hiszen a hasáboszlopra erősített két hosszanti márványlapon az ő neveik sorakoztak. Az első világháborús hősökről megint név nélkül, nagy általánosságban írtak: "A történelmi Magyarországért első világháborúban elesett pázmándfalui hősök emlékére" szöveggel. A feliratos márványlap az emlékmű alsó részén, a függőleges oszlop lábánál keresztbe fektetve látható. Nem értem a Pázmándfaluhoz hasonló, módosnak látszó települések hozzáállását a két világháború elesettei vonatkozásában. Ez a Pázmándfalu is két templomos (katolikus és református) falu, de egyik közelében vagy belsejében sem találni méltó emlékművet. A második világháborús emlékművek esetében akad mentőkörülmény, ugyanis a szocializmus negyven éve alatt a második világháborús magyar katonai megmozdulások, tehát a rengeteg áldozattal járó frontharcok is valamiképp a fasiszta, náci stb. ideológia védelmében, érdekében történt cselekményeknek lettek beállítva. Az iskolákban ezt oktatták az ideológiailag a szocializmus mellett elkötelezett tanárok (különben kirúgták volna őket), s minden frekvencián ezt sulykolta a politika által feszes kontroll alatt tartott rádió, televízió, noha az ország vezetői jól tudták, hogy az első világháborút követő gyalázatos trianoni békediktátummal Magyarország katonai és politikai kényszerpályára került. Egy területének kétharmadát veszített, ellenséges államalakulatoktól övezett, gazdaságilag tönkretett ország népétől természetes hozzáállás, hogy már csak az akaratuk ellenére a túloldalra került nemzettársak, rokonság, de sok más - többek közt színtiszta érzelmi - szempont miatt is, az elcsatolt területeknek legalább a magyar többségű részét vissza akarja kapni. Emiatt kényszerültünk az első világháborúban szintén szövetségesünk, és szintén vesztes Németország újbóli barátságát keresni. Mert Hitler 1933-as hatalomra jutásával a Német Birodalom gazdasága óriási lendületet vett, s a csakhamar ismét európai katonai nagyhatalomnak számító ország nyíltan háborúra készült a maga elveszített területeinek, kivált a franciák által megkaparintott Elzász-Lotharingiának a visszaszerzésére. Magyarországnak pedig a területi igényei részbeni, vagy teljes kielégítését ígérte, ha újból a szövetségese lesz. Nos, visszatérve az emlékművekhez, így talán már érthető, hogy miután nyilvánosan csak a rendszerváltás (1989) után lehetett ismét tisztelegni az újabb háború elesett katonái előtt, nincs belőlük túl sok, s főként nem igazán díszesek az alkotások. De hová lettek az első világháborús hősök eredeti emlékművei? Elméletileg Csonka-Magyarország minden településén készítettek, a rendelkezésre álló anyagiaktól függően ilyen vagy olyan minőségű, formájú emlékművet. Ezek egy része eltűnt, s nem pótolták. Illetve ekként igyekeznek pótolni, hogy semmitmondó, összevont emlékművekre aggatják a két háború elesetteinek névsorát, ami méltatlan az irtózatos váráldozathoz. Tehát lefényképeztem Pázmándfalu feledhető emlékművét, de azért, remélve, hogy akad ennél jobb, benéztem a faluba. A katolikus templomnál a remény sem csillant fel, míg a hátrébb rejtett reformátusnál izgalmas kis előadás kerekedett. Történt, hogy az utca végében álló templom előtt leparkolva egyből kiszúrtam, hogy a templom torony alatti bejárati ajtajának két szárnya tárva-nyitva áll. Az utcáról beláthattam a hátul felállított szószékig. A bejárati kis csarnokrész hűs padlóján jókora termetű kutya aludta édes álmát. A csarnok két szemközti falán, a kitárt ajtószárnyak által felerészben takarva, egy-egy márványtáblát láttam, értelemszerűen csak egy részüket. Megörültem, mert arra gondoltam, legalább a reformátusok templomában találok egy eredeti kiadású első világháborús emléktáblát. Az utcai magas vaskerítésen át néhányszor harsányan hallóztam, feltételezve, hogy odabent tartózkodik valaki. De hiába zajongtam, senki sem jött elő. Kivéve az álmából felébresztett ebet, aki előbb az épület küszöbéről, majd a kerítés tövéből csaholt a képembe. Hol lehet a gazdája? A szomszédos ház és a templom között nem volt elválasztó kerítés, a két telek egybenyílt, vagyis a földszintes épület a tiszteletes úr háza lehetett. Csakhogy - veszett kutyaugatás kíséretében - továbbra is hiába "jó napot"-oztam, s később Anikóm, megtalálva a kerítésre szerelt csengőt, hiába nyomta a gombot, a tiszteletes csak nem került elő. Vagy mélyen aludt, vagy másutt tartózkodott. Némi szünetet iktattunk az ordibálásba, mialatt a nagy kutya eltűnt a lakóház mögött, átadva a helyét egy feltűnően pulira hasonlító szőrmóknak. Ez is vakkantott felénk párat, de a melegben hamar ráunt, s követve a nagyobb testvér példáját, visszavonulót fújt. Valamit tennem kellett. Anikóm visszaült a kocsiba, én pedig, felettébb nagy kockázatot vállalva, fényképezőgéppel a kezemben lábujjhegyen besurrantam a templomkert parányit nyikkanó vasajtaján. Anikóm hiába pisszegett a hátam mögül, hogy ne csináljam, baj lehet belőle, nem volt visszaút. Zabszemmel a seggemben beléptem a tárt templomajtókon, az utcai kerítéstől idáig vezető nyolcméteres úton ötször megállva, s élénken fülelve a nem tudni, hol rejtőzködő ebek felé. Célba érve két szempillantással felmértem, hogy ezért ugyan kár volt kockáztatnom a testi épségemet, mivel az egyik táblán a valaha itt szolgálatot teljesítő tiszteletesek nevei látszottak, és a szemközti másik is érdektelennek bizonyult. A visszaút éppúgy kockázatosnak számított, mint a bejövetel, de végül kint voltam a biztonságos utcán. Épp beszálltam volna a kocsiba, amikor eszembe jutott, hogy a nagy izgalomban magában a templomban szét sem néztem, csak az előcsarnokában. Kár volt eszembe jutnia, mert Anikóm legnagyobb elképedésére másodszor is vásárra vittem a bőrömet. Hiába volt szinte fagyos hideg a puritánul berendezett templomhajóban, nekem igencsak intenzív hőhullámaim támadtak a minduntalan előtolakodó gondolatra, miszerint bármikor előkerülhetnek a párban még félelmetesebb kutyák. Megúsztam, s bár kötésig verejtékesen estem be az autóban izguló kicsim mellé, azért diadalittasan vigyorogtam, hiszen ismét legyőztem a magam félelmét. Emléktábla azonban nem volt a templomban. Sebaj, a rázós kaland meg- és túlélésének hosszan ható élménye többet ért a legszebb háborús emléktáblánál! A kalandos emlékű településről Pér felé mentünk tovább. Itt sem lettem igazán boldog, amikor a központban megláttam az aznap már unalmassá vált összevont emlékművet. A nagy méretű sötét márványtáblákon szereplő rengeteg név azonban tiszteletre késztetett, s eszembe jutott, hogy ezek a hős fiúk a hazájukért, a hazánkért haltak, s az életük feláldozásával nem az utókor egyes tagjainak esztétikai igényét kielégítő emlékművek készítéséhez akartak apropót szolgáltatni. A falu másik végénél, ott, ahol a főutca betorkollik a 81-es jelzésű győri főútba, megálltunk egy fagylaltozásra. A fagylaltozó árnyékban lévő, szabadtéri padján ülve kicsit borzongtam a néha túl hevesen támadó szélben, s aggódó tekintettel pislogtam a közelünkben ijesztő susogások közepette hajladozó három sudár nyárfára. A kiterjedt települést a közeli Győr irányában hagytuk el, s legközelebb a cseppet félreeső Töltéstavánál szálltunk ki az autóból. A sematikusnak tekinthető, megint összevont emlékműre a főutca melletti temetőnél találtam rá. Nem sokat bajlódtam vele, két perc múltán úton voltunk vissza Pannonhalma felé. Merthogy ezek után következett a korábban említett válaszút bal oldali ágának a bejárása. (Az előbb egyébként nem voltam pontos, amit a történelmi hitelesség kedvéért most egy mondattal a helyére kell tennem. Az említett elágazás pontosan Pannonhalma északi végében van, mindjárt a településtábla szomszédságában. Tehát a mákföldeket már a Pannonhalma és Győrság közötti útszakaszról fotóztam.) Néhány percen belül Écsen voltunk, ami, utólag értékelve feltétlenül a nap fénypontjának számított. A faluba érve szinte felszabadultam az alól a terebélyesedő mélabú alól, amit az eleddig talált emléktáblák és puritán obeliszkek monoton sora gerjesztett bennem. Szellemi értelemben vett megkönnyebbülésem kiváltója az a háromalakos, gyönyörű szoborkompozíció volt, ami a helységet átszelő 82-es főút és a templom felé lekanyarodó utca találkozási pontján áll. A - sajnos - könnyen porló mészkőből faragott emlékmű felső részén Szűz Mária és a karjaiban tartott Kisded (a csecsemő Jézus) látható. Mária lábainál elesett katona fekszik a hátán. A talapzat középső részén a felállítás éve, az 1921-es évszám látható, fölötte a szöveg: "Nagyécsfalu és Nagyécshegy községekből a világháborúban elesett Hősök emlékére állíttatták e községekből Amerikába szakadt magyar testvéreink." E központi tábla mellett kétfelől a hősi halottak ódon, tetszetős betűtípussal bevésett nevei sorakoznak. Utóbb toldották hozzájuk, szintén két táblára osztva, azokat az anyagukban passzoló kőtáblákat, amelyeken a második világháború katonaáldozatainak névsora látható. Nagyon szép, a komor téma ellenére harmonikus alkotás; szinte örömkönnyekben törtem ki a láttán. A Győr felé vezető úton a tréfás nevű Nyúl település következett. A temploma előtti kőkereszt szomszédságában felállított kettős emlékmű azonban nagyon is komoly és méltóságteljes. A két háború katonaáldozatai ugyan egyetlen hatalmas, embernél magasabb, s széltében is terjedelmes négyszögű kőtömbön szerepelnek, ám az alkotás tervezője igen ötletes megoldást talált ki, amikor a főút felé néző részen az első, az ellenkezőn, a mögöttes főtér felé esőn a második világháború hőseinek faragott figurális emlékműveket. Az első háborúra utaló oldalon Jézus Krisztus látható, amint egy esendő embert tart a karjában, a másik karját áldón nyújtja az előtte térdeplő asszony és gyermeke feje fölé. A második háborúról szóló oldal alsó részén menetelő katonák, felettük sírkeresztek, s a keresztek csúcsára helyezett rohamsisakok láthatók. A harcokban elesettek nevei mindkét oldalon a kőtáblák szélére kerültek. Az épületeit tekintve eklektikus benyomást keltő Győrújbaráton nem találtam emlékművet, noha a falu terjedelme indokolta volna egy látványos alkotás meglétét. A régen önálló, ma közigazgatásilag Győrhöz tartozó Ménfőcsanak kárpótolt az előző település hiányosságáért. A templom körüli temető frekventált helyén felállított emlékmű a szebbek, az igényesebbek közül való. A háborúban elesett hősök neveit soroló, középre állított kőtáblát kétfelől népviseletbe öltözött alakok: balról idős férfi, jobbról fiatal nő féldomborműves alakja keretezi. Gyirmót, Ménfőcsanakhoz hasonlóan önálló település volt, vesztét ennek is a nagyvároshoz való túlzott közelsége okozta. Bár közigazgatásilag Győrbe olvadt, azért megtartotta önálló karakterét, melyhez szervesen hozzátartozik a saját templom, s azon a helybéliek világháborús emberveszteségét soroló kőtábla. Hiába a közös közigazgatás, a névleges összetartozás, azért jó néhány percbe telt, mire a "valódi" Győr szélét, pláne, hogy a belvárosát elértem. Különösebb gond nélkül találtam rá a Komáromba vezető régi 10-es főútra. Győrt elhagyva, bő tíz kilométerrel odébb elértem a főút és a Duna közé szorult tényleges Gönyűt. Azért írok ténylegest, mert újabban már a 10-es főút mentén is mindenütt házsorok láthatók, a mai kor satnya ízlésvilágát tükröző családi házak százai kísérik a komáromi utat, de az eredeti, régi falu magja nem itt, hanem néhány száz méterrel a Duna felé található. Itt áll Gönyű temploma is, valamivel arrébb a folyami kikötőtől. Az egyház előtti-melletti kertben fura, reménytelenül "modern" keretbe helyezve található az első világégés hősi névsorát tartalmazó kőlap. Visszatalálva a kitűnő állapotú főútra, a vártnál hamarabb Komárom szívében találtuk magunkat. Nagy meglepetés ért, midőn lassú tempóban elhajtottam a városháza melletti főtér előtt. Amikor utoljára, tavaly késő ősszel erre jártunk, még magasra nőtt bokorgyűrű tette úgyszólván láthatatlanná a terjedelmes térség közepén álló, nagyon szép, figurális első világháborús emlékművet. Azóta teljesen átrendezték a környéket, kivágták az elvadult bokrokat, új kövezetet fektettek le, vígan csobogó szökőkutat építettek, a teret keretező épületeket tatarozták, amitől az egész térség sokkal tisztább, szellősebb, áttekinthetőbb képet mutat. Nem terveztem, de negyedórára megálltam, hogy a még rendezetlen téli téren készült fotók mellé újabb sorozatot készítsek. Anikóm megint az autóban maradt, az út végére erősen elpilledt a drágám, de az újraindított kocsiból lassú menetben megnézte az átépített főteret. Almásfüzítőnél jobbra, Naszály irányába tértem. A templom melletti kövezett kis parkban egymás szomszédságában, de külön obeliszken szerepel a világháborúk hőseinek névsora. A nagyobb, fehér színű emlékmű az első világháború áldozataié. Naszállyal befejeződött a vasárnapi flúgos futam, legalábbis a világháborús alkotásokra vonatkozó, fényképezős része. Rövidesen Tatára értünk, ahol tettünk egy terven felüli kört a sziklás Kálvária-domb mögé, mert innen egyetlen képre lehet fotózni a sziklakúpon álló három keresztet, a mögöttes kápolnát, illetve a Fazekas utcai magas tűzoltótornyot. Legalábbis úgy tudom, a múltban ez volt a funkciója. Még egy kivételesen nyitva tartó kis közértben vettem némi harapnivalót (tulajdonképpen csupa édességet) és üdítőt, amivel kihúzhattuk hazáig, aztán meg sem álltunk Pestig. Negyed kilencre értünk Zuglóba, Csicsa leírhatatlan örömére. 420 kilométer jutott aznapra, s ezzel 28 újabb emlékmű. Momentán 1029-en áll a darabszám, tehát megnyugtatóan biztosított az ezres adag.  Kelt 2011.06.13-15.

 

  Vége a hetvenkettedik résznek