ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György

 

                                 Tizenkilencedik rész 

 

  (Harmadik kötet) Tizennyolc:

 

  A mai temetői útvonalam valahogy úgy alakult, hogy többet bujkáltam a gazzal, cserjével, növendék fákkal felvert területen, mint a rendszeresen karbantartott sírokkal kísért sima úton. Hát igen, párszor összeszorult a torkom és a gyomrom, amikor bemerészkedve a sűrűbe kiderült, hogy olyan részre tévedtem, ahová kisgyerekeket temettek. Réges-régi gyerekeket, az 1920-as és 1930-as évekből. Három, négy vagy nyolc évig élt Mártikákat, Fannikat, Janikákat és Béluskákat, akiket nem tudni milyen gyerekbetegség, miféle járvány vitt el. Akik most apámmal és anyámmal lehetnének egykorúak. A fák lombkoronáján átszűrődő, izgő-mozgó napfényben döbbenetes, szomorú élményt nyújtott a besüppedt kis sírhantok tömeges látványa, különösen, hogy némely helyekről időközben exhumálták a kis testeket. Az ember fia nehezen tud elvonatkoztatni a megrázó gondolattól, hogy a sír helyén maradt, azóta elgazosodott, repkénnyel bélelt, vagy csak a sok-sok őszi lombhullástól félig feltöltődött ovális mélyedés, a lecsapó halál bombatölcsére, egykor éveken át egy értelmetlen halált halt kisgyerek otthonául szolgált. Miközben a nyüzsgő nagyvilágban jöttek és mentek a név- és születésnapok, fenyőillatú karácsonyok és egyéb jeles alkalmak, az örökre kint pihenő kicsiből hónapról hónapra mind több oldódott fel a tragédia iránt közömbös anyaföldben, amelynek televényén nem véletlenül terem oly dús vegetáció, a szülők pedig odahaza siratták elveszített gyermeküket. Különösen akkor szúrt nagyon a szívtájék, amikor egyik-másik kőnél megpillantottam a domború felszínű, ovális kerületű porcelánlapocskára kasírozott, habarccsal beragasztott ódon, megbarnult fotográfiát. Ma két ilyennel találkoztam, s éreztem, mindkétszer kifutott a vér az arcomból. Úristen, mit élhettek át a szülők!

  Szerencsére derűsebb élmény is ért, ami egyensúlyba hozta megbillent lelkiállapotomat. Amint egy szintén elhanyagolt, ezúttal régi felnőtt síroknak fenntartott parcellába tévedtem, tőlem másfél méterre, egy kidőlt sírkövön valami tarka rongycsomót pillantottam meg. Félméteres körben éppen odasütött a Nap, amúgy a környéket zölden csillogó repkényszőnyeg borította. Már mentem volna tovább, de szöget ütött a fejemben a barna pöttyös holmi látványa, s megtorpantam. Ugyan mit keres ezen a tiszteletet érdemlő helyen egy levetett és összegyűrten elhajított szoknya? Merthogy mire másra, egyből virágmintás, rakott szoknyára asszociáltam (há mos micsinyájjak, erre fussa a csökött agyambú). Az ám, csakhogy nem csomóba gyűrt szoknya csúfolkodott ott, hanem egy fácán, mégpedig egy tojó lapított ott síri csendben. A rafinált asszonyság tudta jól, ha mozdulatlan marad, nehezebb észrevenni. Valószínűleg nem is vettem volna észre, ha, miként a színpadon monologizáló színészt a Jupiter-lámpa fénycsóvája, nem süti telibe a Nap. Lassan elővettem a fényképezőgépemet, és még közelebb lopakodtam a pislogni sem merő jószághoz. Végül alig egy méterre álltam tőle, de legnagyobb csodálkozásomra még mindig nem mozdult. Úgy feküdt ott, mint egy nagyobbacska, mesterien kivitelezett, aprólékos gonddal megfestett, élettelen porcelánfigura. Elbizonytalanodtam. Mi az, megsebesült volna vagy beteg? Netán elpusztult? De nem pusztulhatott el, hiszen felemelt fejjel fekszik a kövön. Ekkor kis híján hanyatt estem a meglepetéstől, mert a némán hasaló madár szárnyának vége alól kibukkant egy parányi fácáncsibe buksija, s minden ijedelem nélkül egyenesen rám nézett. A látvány nemcsak elképesztő, de mulatságos jelleget öltött, mert úgy festett, mintha a fácántyúknak két feje lenne: egy előre néző nagyobb és egy hátrafelé pislogó kisebb. Tíz másodpercig dermedten szemeztünk hármasban, aztán felocsúdtam, és két fotón is sikerült megörökítenem a nem mindennapi jelenetet. (Valószínűleg további csibék is bujkáltak a kotlós alatt, csak ők nem merték megmutatni magukat.) Minden elismerésem a hősiesen kitartó tojóé, amiért életösztönénél erősebbnek bizonyult az anyai, és nem hagyta sorsukra gyönge csibéit, s elismerésem a kis tollgombócoknak is, amiért egy pisszenés nem sok, annyival sem árulták el magukat. A természet számtalan csodája közül személyes tanúja lehettem egynek; ezzel a csak nekem megmutatkozó, bensőséges jelenettel csodálatos ajándékot kaptam, amit valami elfeledett jótettem kései jutalmának fogok fel. Vagy egy eljövendő előlegeként kaptam? Ezek után óvatosan kihátráltam a közelükből, s pár méterrel odébb kivergődtem a járható ösvényre. A furcsa találkozástól egészen feldobódtam, szinte fütyörészni támadt kedvem.  2007.06.23.

 

  (Harmadik kötet) Tizenkilenc:

 

  Ma sem éreztem hajlandóságot a bolhapiac meglátogatásához , inkább tovább pihentem az ágyban, nagyjából addig, mint tegnap. Viszont valamivel korábban értem ki a temetőbe, ahol négy és fél órás sétát tettem. Miként tegnap, megint inkább a gyereksírok között botladoztam, de szó szerint, mert a fákról lecsüngő indák, és az egymásba gabalyodó gaz- és bokorerdő miatt minden lépésért meg kellett küzdeni. Elkelt volna a bozótvágó kés. Emlékezetesen fárasztó csatát vívtam a sírkő nélküli (vagy lehet, hogy ott voltak, de akkor mind kidőltek), meglappadt földhányásoktól hepehupás talajt mindenütt elborító repkénnyel, amelynek vízszintesen kúszó, hálószerűen szétterülő szívós szárában könnyű megbotlani, s figyelni kellett a kihantolt sírok után maradt, alattomosan megbújó gödrökre, mert az ember könnyen elharaphatta a nyelvét, ha véletlenül belelépett egy ilyenbe. A sűrű növényzet miatt lehetetlen volt gyorsan haladni, tehát bőven maradt idő körültekinteni. A karom és a lábam kidekorálva a lesből támadó tüskék égető-viszkető szúrásnyomaival; hiába húztam előrelátóan hosszú farmert, átdöftek azon is. Ilyesféle hangulata lehet a dzsungelnek. Még jó, hogy szúnyogokkal viszonylag ritkán találkoztam. Később, hazafelé indulva a főkapu közelében egy támadási felületet keresgélő kullancsot pöcköltem le a fedetlen karomról. Na mindegy. Kutatásaim során találtam három, a harmincas évekből való sírocskát, amelyek fejkövein még ott maradtak a gyerekeket ábrázoló domború fényképek. Alighanem azért, mert igencsak elrejtett, nehezen megközelíthető helyeken bukkantam rájuk, ahová más nem merészkedett. Ezektől most már én szabadítottam meg a kőlapokat, mielőtt más tenné, s elkövetné azt a szentségtörést, hogy a bolhapiacon értékesíti őket. Láttam ilyet, nem is olyan régen. A háromból kettő több darabban jött le, de azért, mert eleve be voltak repedve. Itthon megragasztom őket, aztán meglátom, mihez kezdek velük. Alighanem elteszem őket az egyik régi fotókkal teli fiók mélyére. A háromból különösen a hetven-nyolcvan évvel ezelőtti fotográfus masinájába nagy, elkerekedő szemekkel néző, gondosan fésült hajában óriási masnit viselő kislány látványa fogott meg, az ő tiszta tekintete már tegnap szíven ütött, ezért mentem vissza ma érte. Lelkiismereti kérdéssé vált, hogy ne hagyjam magára. Valami évtizedeken átívelő kisugárzással felkeltette bennem a szunnyadó apai ösztönt, miáltal nem engedhetem, hogy - legalább a porcelánra kasírozott fotográfiája, mint egykori, azóta elenyészett szép arcának hiteles tanúsítványa - tovább árválkodjon a töredező emlékek raktárának tekinthető sírkertben.

  (Az út végén kiüresedetten leadott életek depójába, ahol a kötelező dobozolás után minden, valaha emberi sorsnak nevezett történés a végső helyére kerül, s egykori létezésének csekély ellentételeként megkapja a maga obligát fejfáját, sírkövét. Egy elvett életért, tulajdonképpen egy elvett világért cserébe feliratos fejfa jár. A minden elvesztésének fájdalomdíja a sírkő szimbóluma. Nem nagy üzlet.)

  Önkényesen úgy döntöttem tehát, hogy az árván maradt kislányt virtuálisan adoptálom, s miután a nevét nem ismerem (az időjárás szeszélyeinek kitett kövön olvashatatlanná kopott az írás), az utólagos keresztségben a stílszerűnek gondolt Fanni nevet adományozom neki (ami, tudtommal, a Stefánia egyik becézett változata). Így legalább tartozik valakihez, hozzám, ha már a világ és a vérrokonság láthatóan tudomást sem vesz róla. A gondozatlan sírból égre törő, legalább hatvan-hetven éves fa vastag és sűrű gyökérzetének kemény satujában, börtönének mindent összeroppantó rácsai között, a felszíntől úgy egy méterre ott fekszik a kis test minden földi sallangtól lecsupaszított váza, amely eleven emberi test egykor nem arra teremtődött, hogy gúnyt űzvén oly fiatalon megesett halálából, egy belőle megerősödő növény elsődleges táplálékforrásává degradálódjon. S mégis ez lett a sorsa. Semmit sem értek. Ez a méltánytalan és gonosz tréfa az élet cinizmusának szemléletes példája. Az emberi cinizmusban, túl az elsődleges bántó célzaton, legalább ott lappang a humor mégoly satnya csírája, de a kislánnyal műveltekben szemernyi humort sem bírok felfedezni; igazságérzetem ezért méltán háborog. A kislány elporlott testén nőtt fa, amelynek több ágra váló, erőszakos törzse lassan felborítja a nyomástól máris megdőlt sírkövet, a legjobb bizonyítéka, hogy Fannival réges-rég nem számol senki, az utókor végleg leírta. Ez az elítélendő hozzáállás egyébként jellemző a többi gyereksír vonatkozásában is, egy-két üdítő kivételtől eltekintve nyoma sincs akár a legcsekélyebb törődésnek.

  (A jelenség kapcsán kezdem azt hinni, hogy nem egyszerűen az emberi feledékenységgel, nemtörődömséggel, lustasággal, hanem - végső soron - a világegyetem bármely organizmusát, magát a nagybetűs ÉLET-et működésben tartó, egyeduralomra törő univerzális ego önvédelmi reflexével állok szemben. Annak is az emberre specializálódott mutációjával. A humán önzés rejtett, félig-meddig titkos volta miatt kevesek által felismert, ezért kevesek által szégyellt, ettől függetlenül általánosan elterjedt válfajával. Olyannal, amely afféle belső ellenszérumként aktivizálódik, ha a mindent irányító ÉLET úgy ítéli meg, hogy a gyakorlati és elméleti feladatok elvégzésére befogható egyén mentális egyensúlya felborulóban van. Ez ugyanis nemkívánatos, például testi-lelki leromlásban kicsúcsosodó láncreakciót indíthat el, amely az egyénnek a "termelésből" való átmeneti vagy végleges kiesésével járhat. Márpedig az ÉLET-nek, ha maximális fordulaton akarja járatni és ezen a szinten tartani önmaga folyamatát, és ez ugye nem kérdés, szüksége van minden számításba vehető kiszolgálójára. Ennél a pontnál fel lehetne tenni azt a mélyfilozófiai választ igénylő kérdést, hogy akkor most az ember van az ÉLET-ért, vagy fordítva? Az ÉLET ugyanis nem feltétlenül és kizárólag egyenlő az emberrel, az előbbi még mindig működhet az utóbbi hiányában is. S egyáltalán, mi az élet úgy általában, s ezen túl az emberi élet? Na jó, ebbe most nem mennék bele jobban. Talán később.)

  Egy ember addig él, amíg emlékeznek rá. Mindegy miképpen. Nem a fizikai elmúlás, hanem az elfelejtődés az élet legvégső stációja. Fannival majdnem megesett ez a méltánytalanság. Az utolsó előtti pillanatban találtam rá. Mindenszentekkor és halottak napján érte gyújtok gyertyát. A méltatlanná vált rokoni kezekből és kihűlt lelkektől mostantól tehát kiveszem az emlékezés és a tisztelet stafétabotját, mert anélkül, hogy magyarázatát tudnám adni, úgy érzem, a megölt (az ilyen korai halál erkölcsi megítélése felér egy kitervelt gyilkosságéval) kislánynak alanyi jogon jár a kései elégtétel. Bolond vagyok? Lehet, de érző szívű bolond. Igen, valószínűleg bolond vagyok, de őrült biztosan nem, mert csak az őrült terjeszti lelkesen, hogy őrült, s teszi mindezt abból a meggyőződésből kiindulva, hogy egy igazán őrült sosem állítana magáról ilyet. 

  (Az élet, akárcsak a halál, nem több egy váratlan utazásnál. Az életre születőt valakik kiszólítják a névtelen senkik közül, betaszítják a fősodorba, és sorsának előre megírt passzusával a zsebében - génállományában, zsigereiben - magára hagyják. Boldoguljon, ahogy számára elő van írva. Az ember a földi világban leélt évei alatt eltelik a megismert szépségekkel és gyötrelmekkel. Mire eljön a búcsú ideje, úgy érzi, rájött a fájdalmas igazságra, hogy minden egyes, e világban eltöltött másodperc külön-külön is többet ér a halál örökkévalóságánál. Csakhogy megint nem kérdezik és mennie kell. Maga a halál pillanata az új utazás első lépése. Az emberek többsége életében tart bármiféle változástól. Tartózkodást, bizalmatlanságot vált ki belőle. Az új lakásba költözés, a másnapi dolgozat, egy munkahelyváltás, vagy egy nagyobb kirándulás előkészületei izgalommal, tehát szorongással, végső soron félelemmel töltik el. Az ember valójában önmaga próbára tételétől tart, illetve attól, hogy megállja-e a helyét önmaga előtt. Pedig ezek igazán hétköznapi dolgok, hol vannak a rendkívüli események katarzisától? Az emberi félelmek különféle fokozatai ismertek, de mindez semmi a teljes ismeretlentől, a halál utáni idők megelőlegezett rettenetéhez képest. Ha valamit, hát ezt aztán lehet előítéletességnek hívni, hiszen úgy félünk az elmúlástól, hogy mit sem tudunk róla. Sajnos emberként soha nem is fogunk, vagyis marad a félelem.)  2007.06.24.

 

  (Harmadik kötet) Húsz:

 

  Tegnap reggel telefonon megtalált az őrségi Bettike, aki arról értesített, hogy vasárnap feljön Pestre, mit szólnék egy délutáni találkozóhoz? Az igazság az, hogy tulajdonképpen már az előző este keresett, de korán, fél nyolckor ágyba bújtam (unalmas tévéműsor ígérkezett, és piszkosul fáradt voltam), s amikor úgy fél tíz tájban felébresztett a mobil csörgése, nem akarózott kimászni az ágyból, hogy felvegyem. Valamivel később megint csörgött, de rendületlenül kitartottam az ágy mellett. Abban a kiütött állapotban voltam, amikor mindenáron aludni, pihenni akartam. Felőlem maga a római pápa is kereshetett volna. Viszont ahogy megtudtam, miért keresett olyan kitartóan, abban a pillanatban odalett a nyugalmam, mert azóta sem tudok másra gondolni, mint az eljövendő hancúrozásra. Nagyon kiéheztem egy nőre, s a molett, ámde kedves és jó humorú Bettike remekül ért a férfiak nyelvén. Illetve farkán. A nyelvével. Először és utoljára tavaly december elején találkoztunk, s bár a Keleti pályaudvari randinkon meglepett a kövérségével, egy órával később a Tábornok utcában kárpótolt az ügyességével. Igaz, azon az estén és éjszakán én is kitettem magamért. Átlag havonta rám telefonál a Vas megyei Ispánkról, ilyenkor burkoltan vagy nyíltabban célozgat a felejthetetlen orgazmusaira. Szóval maradandó, kellemes emléket hagytunk egymásban, aminek következtében például az elmúlt éjjel alig aludtam, mert tíztől fél háromig átfantáziáltam az éjszaka zömét. Egyszerűen nem bírtam lelőni az elszabadult tesztoszteronáradattól megvadult fantáziámat. Hű, volt nekem minden bajom! A fene egye meg, miért van az, hogy ilyen mértékű érzelmi, vagy inkább érzéki vihart generált bennem a lány ismételt felbukkanása? Nem szép a nő, pláne nem jó az alakja, mégis, senki más, kizárólag ő van rám ilyen gátlásölő, felszabadító hatással. Készülök a vasárnapra.  2007.06.29.

 

  (Harmadik kötet) Huszonegy:

 

  Ezért kár volt annyira készülődnöm. Délután kettőkor megérkezett Gödöllőről az ott valami elvont agyúaknak tartott négynapos tanfolyamon részt vevő Betti. Valami ezoterikus vagy mifene fejtágítón butította magát. Oktatóik segítségével önmaguk még mélyebb megismerését és a lelki egyensúlyuk megtalálási illetve megtartási technikáit igyekeztek elsajátítani. Megértem Bettit, mert elmondása szerint igen komisz gyerekkora volt, tele frusztrációval, s amilyen molettséggel verte meg a sorsa (lehet, épp az előbbinek köszönhetően), szüksége van önbizalomra és kiegyensúlyozottságra. Mellesleg, ez idáig nem láttam a lányt borongani vagy idegeskedni, mindig csupa derű és megértés volt, tehát sikerült kialakítania az élet nehézségei elleni védőmechanizmusát. Gratulálok. Na szóval, visszatérve a délutánra. Először is: a csaj rosszul időzített megjelenése miatt három vagy négy kört láthattam az éppen csak elkezdődött Francia F1-es Nagydíjból, aztán udvariasan kikapcsoltam a tévét, mert beszélgettünk. (A végét azért mégis sikerült megcsípnem - a lány vécére ment -, első Raikkönnen, második Massa, harmadik Hamilton.) Ezt követően legalább három órán át nagyon okosan az élet dolgairól filozofálgattunk, mozgáshiánytól ellustult eszméket futtattunk és kiérlelt gondolatokat cseréltünk. Bólogattunk, amikor kellett. Játszottuk az agyunkat, tudálékoskodtunk, úgy tettünk, mint azok a hülye felnőttek. Tiszta röhej. Mire minden emberi számítás szerint elérkezett volna a szex ideje, szép lassan elpárolgott az összes vágyam, s magamban azért imádkoztam, hogy induljon már a Wesselényi utcában lakó húgához. Nála lakik keddig vagy szerdáig, amikor is visszautazik Ispánkra. Betti természetesen megérezte a hangulatváltásomat, mert nyíltan rákérdezett, hogy menjen-e vagy maradjon? A maradjon nyilván a szex beindítását jelentette volna. Magamban kettőig számoltam, aztán a lehető legfinomabb formában a menés mellett voksoltam. A lány nem sértődött meg, s miután megegyeztünk a barátságunk telefonon keresztül való további ápolásában, a motyójával együtt tíz percen belül távozott. Kis híján dalolva vittem ki Jerryt az utcára, utána bedobtam a mikróba egy pizzaszeletet, jó étvággyal megettem, s most megkönnyebbülten élvezem a helyreállt férfias magányom minden áldását. Kár volt az átábrándozott csütörtök éjszakáért s a mai délutánért. Persze tudom, az életben semmi sem történik feleslegesen, mindennek van valami oka, értelme, tanulsága. Aha. Ennek a mostani esetnek a tanulságán egy percig sem töröm a fejem. Inkább a Forma 1-et néztem volna.  2007.07.01.

 

  (Harmadik kötet) Huszonkettő:

 

  Vasárnap délután, a sivatagi forróság valamelyes csökkenése után ismét kinéztem a Fiumei útra, egy kis délutáni levezető sétára. Vittem az elmaradhatatlan fényképezőgépet is. Noha minden ilyen kilátogatásom művészi élményekkel ajándékoz meg (végül is, ezek ismételt átéléséért járok ki), úgy vélem, végeztem Budapest legszebb temetőjének feltérképezésével. Ez nem azt jelenti, hogy unom, sőt. Így, hogy fogalmam van az egészről, így tudom igazán értékelni a területén felhalmozott kincsek jelentőségét. Úgy érzem, felfedeztem minden szem előtt lévő és szemérmesen rejtegetett látnivalóját, amikből rengeteg terem errefelé. Természetesen művészi, eszmei értelemben vett kincsekről beszélek, nem a nagyszerűnél nagyszerűbb szoborkompozíciók pénzben kifejezhető értékéről, noha az sem elhanyagolható. Április óta nem is tudom, hányszor látogattam ki ide (tucatszor biztosan), s talán nem vagyok szerénytelen, ha veszem a bátorságot a kivitelezés és a mondanivaló tekintetében legszebb, legtartalmasabb szobrok dobogós helyezéseinek odaítélésére. A kutya sem kért meg rá (alszik a fürdőszobában), de kineveztem magam a nem létező zsűri elnökének. A tagok ugyancsak én vagyok, hiszen nem lenne demokratikus egyedül meghozni a döntést. Tehát a magammal való hosszas, elmélyült értekezés eredményeképpen kihirdetem a verdiktet. A harmadik helyezésen három kompozíció osztozik: a., Haidekker Sándor családi sírboltját díszítő "Jézus a három báránnyal" alkotás a férfialak felsőtestének tökéletes kivitelezéséért, arcának megértést és nyugalmat sugárzó kifejezéséért, b., a Strache Gáborné (szül. Bauss Edina 1911-1934) sírján álló, "Anya csecsemővel a karján" szobor fájdalmasan szép női arcáért, amely alighanem a 23 évesen, a kompozíció üzenete szerint szülés közben vagy gyermekágyi lázban elhunyt fiatal nő portréja, c., a Paulheim Ferenc családi sírját őrző nőalak, aki a mellén keresztbe tett kézzel égre emeli a tekintetét, ahová felsuhanni készül. A temető főbejáratától mintegy kétszáz méterre dupla árkádsor között visz el az aszfaltút. A jobb kézre eső árkádsorban található a Hoffman család második helyezést kiérdemlő síremléke. Mit mondjak, ezt látni kell, mert a szecessziós díszítésű márványkeret és a benne foglalt kereszt előtt enyhén lehajtott fejjel álló nőalak szépségére nehéz megfelelő kifejezést találni. A lenyűgöző szó valamennyire megközelíti. Szemei lehunyva, bal kezében mákcsokrot tart. Az talán nem is szobor, hanem márványtestet öltött gyönyörűség, aki a megfelelő halandó érintésére vár, akinek felnyitja a szemeit, akinek megelevenedik, aki kedvéért életre kel. Az a halandó, többször próbáltam rávenni, hiába, sajnos nem én vagyok. Ettől függetlenül néhányszor kimondottan Hoffman kisasszony kedvéért mentem ki a sírkertbe. Kissé szerelmes vagyok a minden szögből nézve elbűvölő nőbe. De ez titok, nem ám elmondani valakinek! Azonban hiába érzek erős elfogultságot irányában, szakmaetikailag helytelenül cselekednék, ha a képzeletbeli dobogó legfelső fokára nem az ugyanebben az árkádsorban lévő, néhány méterrel odébb álló Kilián család síremlékét nevezném. A fehér márványból készült kétalakos, szépen kidolgozott alkotás nemcsak esztétikailag hibátlan, látványos, de rendkívül tartalmas mondandóval rendelkezik. Elgondolkodtató, üzenetértékű. Egy vállból enyhén előre hajló, ámde láthatóan jó fizikumú, mezítelen testű férfi készül belépni a kapun túli, fekete márvánnyal kifejezett sötét világba. Mögötte és kissé oldalt állva szárnyas angyal figyeli az életből távozót, kezében virágból és mákból összeállított csokrot tart. A női formát öltött angyal - aki az érett, de nem öreg férfi életében alighanem őrangyali tisztet töltött be - tekintete fájdalommal elegy sajnálatot sugall (abban a sajnálatban tíz százaléknyi lesajnálás is benne van: az angyal a halhatatlanok felsőbbrendűségével lenézi halandó kegyeltjét), dacos, zárt ajkai ugyanakkor kérlelhetetlen elszántságot tükröznek. Szíve szerint minden bizonnyal marasztalná, engedné tovább élni a most távozni kényszerülő patronáltját, de nem szegülhet ellen a minden és mindenki felett álló isteni törvénynek. Nagyon is emberi arcának e kettős, sőt hármas ellenhatású, egymást mégsem kioltó, hanem hangsúlyosabbá tevő kifejezése akkor érvényesül igazán, ha szemmagasságból nézzük. Ez a szobor bizony a múzeumokban kiállított alkotások némelyikét megszégyenítő remekmű, ami az én dilettáns, hevenyészett elemzésemnél átfogóbb tanulmányt érdemelne. Ja, és a közönségdíjat a rozsdásodó romjaiban is impozáns Lyka-kripta nyerte. Na jó, a díjkiosztó megvolt, potya kaja nincs, mindenki mehet haza. Például behűtött dinnyét enni. Én ezt teszem, és ezt eszem.  2007.07.17.

 

  (Harmadik kötet) Huszonhárom:

 

  Jelentem, a helyzet drámai mértékben fokozódik.Múlt hét pénteken még úgy szólt a meteorológiai prognózis, hogy máig, csütörtökig lesz érvényben a legmagasabb, hármas fokozatú hőségriadó. A dátumot tegnapelőtt kitolták szombatra, ma pedig már a jövő hét keddjéig hosszabbították meg.

  Mindeközben napról napra mind melegebbet jósolnak, holnapra és holnaputánra a bődületes 42 fokkal fenyegetőznek. Ma délelőtt illetve délben órákra leállt a budai Bartók Béla út villamosforgalma, mert a rettenetes hőségben az aszfalt nemes egyszerűséggel kiolvadt a sínek alól. A Libegőt szintén leállították, mert a hőség betett a fémből készült tartóelemeknek. A főbb útkereszteződésekben napok óta ingyen osztják a behűtött zacskós vizet az autósoknak és a gyalogosoknak. Az utcai rosszullétek többsége még mindig a maga kárán nehezen tanuló, elbizakodott ifjúságot sújtja, a legtöbb mentő miattuk sivalkodik a sárgás porban fuldokló villamossínek között. Én igazából a kutyám miatt aggódom (anyám s apám elég jól bírja a meleget), félek, hogy szerencsétlen pára ebben a levehetetlen bundában hőgutát kap vagy rosszul lesz a szívével. Kész szerencse, hogy szabadságon vagyok, mert így bármikor bejöhet a fürdőszobába hűsölni. Kizárólag kora reggel és késő délután megyünk az utcára sétálni, azon túl a lakásban ténfergünk. Szobafogságra vagyunk ítélve, de itt legalább árnyék van. Ámbár ez is meleg. Eleinte zavart, de lassan hozzászokom az átizzadt trikóimhoz, amelyek miatt úgy érzem, folyton vizes rongyot hordok a vállamon és a hátamon. Most este negyed tíz van, s én egy szál rövid ujjúban ülök a számítógép előtt, a csupasz fenekem beleragad a szék lapos kispárnájába, ha felállok, métereken át hurcolom magammal, mint egy öntapadós pelenkát. Aztán alig hallható szisszenéssel leválik. A newtoni gravitáció és a szintén a fizikából ismert párolgási jelenség találkozásának kedélyes és bensőséges pillanata, amelyben gyarló testem a prezentációs felület alárendelt szerepét játssza. Amennyiben ez így megy tovább, a város előbb-utóbb elnéptelenedik. Már most is futurisztikus horrorfilmet lehetne forgatni a forróságtól vibráló, kísértetiesen kihalt utcákon. Feltéve, ha akadnának mazochista őrültek, akik elvállalnák a szerepeket. Aki teheti, ész nélkül menekül, minél messzebb a nagyvárosnak álcázott, fortyogó vulkáni kráter közeléből. Leginkább a Balaton vagy a horvát tengerpart az úti cél. Pesten és Budán a riporterek kameráiba sírnak-rínak a vendéglősök, a szódavízkészítők, az utcai fagylaltárusok, a strandok üzemeltetői, úgyszólván mindenki, aki a szezonális kereskedelemből él, hogy pang a forgalom, mert felszívódtak a vevők. Bezzeg a balett-táncosok és a kőfaragók mélyen hallgatnak. Hét közben a strandok harminc-negyven százalékos kihasználtsággal működnek, noha máskor ilyenkor alig lehetett elférni a medencékben. A klímaberendezéseket forgalmazók és a szerelők viszont kövérre keresik magukat, mert a valami oknál fogva itthon ragadt bamba szavazópolgár és egyben adófizető most kezd észbe kapni, hogy puhára pácolódik a szocreál panelben.  2007.07.19.

 

  (Harmadik kötet) Huszonnégy:

 

  Megint egy új nő került a látószögembe, de mint tudjuk, ez nálam nem jelent semmit. Az Árpád-híd metrómegállónál lévő édességbolt csinos és kedves alkalmazottja, Kriszta révén szereztem tudomást Andika létezéséről. Csütörtökön árut vittem Krisztának, s közben, ahogy lenni szokott, szó esett köztünk erről-arról. Krisztával szinte barátoknak számítunk, úgyhogy olykor bizalmasabb témák is terítékre kerülnek közöttünk. A most huszonnyolc éves lány a múlt nyáron beavatott a legbensőbb magánéletébe, mert, noha tavaly májusban ment férjhez, hónapokon keresztül titkos kapcsolata, bal kézről való viszonya volt egy másik áruszállító sráccal. Fülig szerelmes lett, keményen belezúgott, s nem tudta magába fojtani, hogy ne áradozzon a fiúról. Mindent tudtam kettejük viszonyáról, azt is, amit nem mondott el. Ezzel úgy van a tapasztalt ember, hogy akkor is érti a regény cselekményét, ha olvasás közben itt-ott szemérmesen kipontozott részekbe botlik. Később pedig, amikor a fiú kezdett ráunni, cicázott vele és ámította, a lány nekem panaszolta el szívbéli bánatát. Illetve nekem is, meg még ki tudja, kinek? A lényeg, hogy megtisztelt a bizalmával, s miután nyilvánvalóvá vált előttem szenvedésének mélysége, megesett rajta a szívem. Amolyan botcsinálta, ámde atyaian megértő pszichológusként türelmesen meghallgattam, s ha kellett, elárulva a saját nememet (férfi), aljas tanácsokkal láttam el, hogyan szúrhat ki a sráccal, miként adhatja vissza a képzeletbeli pofonokat. Azóta pláne jó barátok vagyunk. Szóval, tegnap valahogy ismét szóba jött az én nőhiányos életem, mire Kriszta (maga is szemrevaló teremtés, de sajna huszonöt év és egy bútorszállításból élő férj van közöttünk) a homlokára csapott, mondván, van neki egy régóta facér, 38 éves barátnője, Andi, akivel talán megpróbálhatnánk. Belementem, hogy amolyan amatőr kerítőnőként közvetítsen - mit veszíthetek -, és folytattam a munkámat. Tíz perc múlva utolért a közvetítői szerepkörtől belelkesült Kriszta telefonja. Máris beszélt a barátnőjével, aki szintén rábólintott az ismerkedés ötletére. Az elvált barátnő Pesterzsébeten, a tizenhárom éves lányával él. Ez történt tegnap, s most félórája a sarki fülkéből felhívtam Andit, akivel vasárnap délután négyre megbeszéltünk egy randevút a Lurdy Házhoz. Itt már randiztam néhány futó kapcsolatommal... Nem túl jó ómen. Majd meglátom. Egyébként feltűnt, hogy amíg csak keresem magamnak a nőt (majdnem azt találtam írni, a bajt), addig felettébb lelkes vagyok, ám amint a látómezőmbe kerül egy, s konkrét lépéseket kell tennem a megszerzéséért és a megtartásáért, mindjárt oda a kedvem. Nincs ez másként most sem. Egyből sajnálni kezdem a még el sem veszített szabadságomat, s azon rágódom, mi a fenének ugrottam bele az első lépéseknél tartó kapcsolatba. Nem vagyok én egy csöppet pöcs?  2007.07.27.

 

  (Harmadik kötet) Huszonöt:

 

  Reggel megvolt a bolhapiac, érdemleges dolgot nem vettem. Hazajöttem, majd némi pihenő után nyakamba akasztottam a fényképezőgépet, és irány nyári rezidenciám, a Fiumei úti sírkert. Fél tizenegy lehetett. Kész tervem nem volt, nem tudtam, mit akarok, csak azt, hogy el otthonról! Mire kiértem, persze megjött az ihlet is, méghozzá az, hogy megint tilos dologra adva a fejem, egy arra alkalmas helyen átmásztam a katolikus temetőt a zsidókétól elválasztó magas kőfalon. Amit nagyon tiltanak, az előbb-utóbb kihívásként köszön vissza. Pár hete kinéztem a zsidó oldalon álló Weiss Manfréd kriptája (akkor még nem tudtam, hogy övé a kerítés fölé magasodó, háttal álló, fehér márványoszlopos sírbolt) mögötti csonka síremléket, amelyre könnyedén felkapaszkodva máris a téglakerítés betonkoszorúján guggoltam, onnan pedig kényelmesen leereszkedtem a túloldalon. (Mindezt életem 54. évében, ősz fejjel, köhögős szívvel; na, nem akármekkora barom vagyok. Hehe. Keresem a bajt, tehát előbb-utóbb meg is találom. Valami kimaradt volna süvölvény koromban?) Vadul figyeltem mindenfelé, de teremtett lélek nem járt egyik oldalon sem. Azért a szívem a torkomban dobogott, amikor a lehető legóvatosabban lekászálódtam a zsidó térfélen, mivel korábban nemegyszer hallottam onnan kutyák vad csaholását. De ma szombat van, s mivel ezen a napon a hithű zsidók számára mindenféle munkavégzést szigorúan tilt a vallásuk, s a kutyás őrzés is munkának számít, az ebek és gondozójuk valószínűleg kimenőnapot kaptak. Nem tagadom, be voltam tojva, de nagyon. Olyan szorongó érzés fogott el, mintha tömény misztikummal felgőzölt, mesebeli kőerdőbe tévedtem volna. Pedig a fák semmiben sem különböztek a fal túloldalán magasodóktól, a levegő itt is, ott is melegen simogatott, egy kivételével (a lehajtott fejű, fekete gránitsasokkal őrzött kriptáról van szó) a sírköveknek sem volt fantasztikus formájuk, csakhogy valami bénító, különleges kisugárzás áradt belőlük; az volt az érzésem, ezen az oldalon illik komolyabban venni az elmúlást. Tévedésből idecsöppent, megszeppent kiskölyöknek éreztem magam, akit a tiszteletre méltó öreg sírok némán, szemrehányó tekintettel követnek gyanakvásra okot adó útján. Nyilván a paranoiámmal alkalmi frigyre lépett lelkiismeretem piszkált, amúgy fölöslegesen, mert magamtól is tudtam, hogy semmi keresnivalóm az enyészet emlékhelyekkel megtűzdelt mezején. De az erőszakosságra hajló kíváncsiságom mindjárt befogta az amúgy is könnyen visszakozó (opportunista) jobbik énem száját, és a vállaimnál fogva taszigált előre: tovább, tovább! Jól van na, megyek már! - mordultam rá ingerülten, mert kezdett zavarni a gátlástalansága. És a tilosban járók rossz szájízével tovább sunnyogtam a lábam alatt surrogó avarszőnyegen. Itt talán a madár sem fütyült. Tényleg, nem emlékszem bármiféle madárhangra. Legalábbis az egerészölyv sivalkodását nem hallottam. A kerepelő gólyáét sem. A sírok közt kanyargó ösvényt igen régen takaríthatták, ki sem tudtam volna kerülni a természet több év alatt felhalmozódott hordalékát, csak ha - követve az ógörög Daidalosz és Ikarosz eljárását - szárnyakat fabrikálok a hátamra. Erre nem volt időm. A legóvatosabb lépéseim ellenére folyton száraz ág reccsent a cipőm talpa alatt, a süket csendben légpuska csattanásként hallatszott a vékony gallyak törése. Ilyenkor, mint űzött vad a csalitos mélyén, másodpercekre megálltam fülelni. De amúgy nem történt semmi. A katolikus oldalon megszokottnál sűrűbben meredező, az inkább magyar, ritkábban héber feliratos gránit- és márványsíremlékek mögül nem ugrottak elő nagy testű, vérszomjas kutyák, és senki sem ordított a rozsdásodás ellen fülzsírral kezelt hallójáratomba, hogy mit keresek itt engedély nélkül. He?! Ugyanis, tudomásom szerint, legfeljebb külön engedéllyel juthattam volna be legálisan a Salgótarjáni út felőli főbejáraton. Megint elkalandoztam.

  Mint említettem, Weiss Manfréd gyáriparos régi, az ókori Föníciát idéző, klasszikus stílusban faragott oszlopokkal körített mauzóleuma közelében értem a két temetőt elválasztó kőfal túloldalára. Weiss Manfréd csepeli gyáróriását a második világháború után, az elcsal (un. "kékcédulás") választással hatalomra került kommunisták (Rákosival az élen) ripsz-ropsz államosították. A lopásnak több szintje van, az államosítás, amikor a magánvagyont egy kierőszakolt törvénnyel közvagyonná minősítik, a legmagasabb fokúnak számít. A kommunisták, ahogy régen, úgy ma is szívesen ülnek bele a mások által létrehozott készbe. A néhai Weiss Manfréd gyára ettől fogva Csepel Vas- és Fémművek néven ontotta a vasat és az acélt, meg az ezekből készült késztermékeket. Mozdonyt, ágyút, tankot, konzervdobozt, tésztaszűrőt, vasvillát, biciklit. A nyugati exportra kerülő árukon a jobb eladhatóság érdekében továbbra is ott szerepelt a bejáratott, tradicionális Weiss Manfréd márkanév. A név tulajdonosa egyébként még 1922-ben átadta lelkét teremtőjének. Igyekeztem nem nagyon eltávolodni az éjszakai égbolt Vénuszához hasonlóan fehéren ragyogó Weiss-kriptától, hátha mégis vészhelyzet alakul ki, és szükség lesz az angolos távozásra. Érdekes, rövid körutamon ahány kriptába benéztem, mindnek kissé odébb volt mozdítva a súlyos fedőlapja; a penészleheletű rések körül rengeteg légy zúgott, kavargott. S nem a legkisebb fajtából valók. Egyik-másik nyiladékon vakuval befényképeztem (az éles kinti napsütés miatt szabad szemmel nem láthattam be), s volt riadt ámuldozás, amikor a visszanézett képeken szétszórt emberi csontok és koponyák körvonalazódtak a kripta padlóján. Tudni kell, hogy a zsidók fehér gyolcsba tekerik a holtak testét, nagy ritkán alkalmaznak igen vékony falú fadobozt. Dobozt, mert a föld alatt gyorsan szétmálló alkalmatosságot nem lehet klasszikus értelemben vett koporsónak nevezni. Ezért a sírjaikban a csontokon kívül más nem marad utánuk. Harminc valahány kép elkészítése, és tíz perc eltelte után jobbnak láttam nem kihívni magam ellen a sorsot, úgyhogy ahogy jöttem, úgy távoztam. Igaz, a temetőjüknek csak a töredékét jártam be, de alighanem jövök még ide. Kizárólag szombaton. Olyan izgi tilosban járni. Azért nagy kő esett le a szívemről, amikor végre a fal ismerős oldalán, megint az "enyéim" között lehettem.

  Minden cél nélkül indultam neki a zsidókénál minimum tízszer nagyobb keresztény temető fala mentén a sétának, de csakhamar váratlan élmények értek. Pár héttel ezelőtt megemlékeztem arról a főbejárathoz közeli sírboltról, amelynek erősen hézagos sírlapja alá kukkantva egy felszakított fémkoporsót láthat az ember. Most kiderült, hogy korántsem egyedi esetről van szó. Nem, mivel a mai felfedezőutam alkalmával legalább hat olyan katolikus kriptára bukkantam, amelyen szintén elmozdították a vastag fedőkőlapot, és a hol kisebb, hol nagyobb réseken át felszakított fémkoporsók, évszázados, megbarnult csontok és koponyák néztek velem farkasszemet. Az egyikben a feltört koporsó mellett ott hevert a munkaeszközként használt kalapács, meg a kézi melegítőeszköz horpadt tartálya. Egy másiknál, úgy látszik, túl kicsire vágták a lyukat, mert a koponya nem fért ki a koporsóból. Erőltették, de nem bírtak vele. A szó szerint feje tetejére állt testrészen tisztán kivehettem a gerinccsatorna kerek bevezetőnyílását, s a felső állkapocs néhány rágófogát, alulnézetből. A harmadik helyen, ahogy lehasaltam a rés mellé, éppen alattam feküdt a koporsó kivágott része, amin át, mint egy ízig-vérig szürrealista, vérfagyasztó Dali-festményen, mahagóni színű koponya figyelt felém, kerek szemüregei közül a bal oldaliban, akár valami sötét tengerszemben, felgyülemlett esővíz csillogott. Reméltem, éjjel nem álmodom rosszat. Itt valakik tudatosan és módszeresen fosztogatják a kriptákat, nem tisztelve se Istent, se embert! De legalább nem tesznek különbséget vallási alapon, mert a katolikus és a zsidó sírok egyaránt bánják a fosztogató portyákat. Az egy dolog, hogy a húsz futballpályányi területen úgyszólván nem akad épkézláb síremlék, szinte mindegyiknek hiányzik a külsejéről valami dísz, de a hullarablás vagy hullagyalázás egészen más műfaj. Mind büntetőjogi, mind morális vonatkozásban sokkal súlyosabb megítélés alá esik. Őszintén érdekelne, miféle sivár lelkületű ember vetemedik ilyen minősíthetetlen cselekedetre? A síremlék az anyaföld (mely ápol s eltakar) felszínéből kiemelkedő, mintegy az élet és halál határmezsgyéjén álló egyezményes, szimbolikus jel, amely ezenfelül az utókor tisztelgését hivatott kifejezni a végsőnek szánt nyugalmat kiérdemlő elhunyt emléke előtt. Kultikus jelkép, ezzel együtt pusztán ember által készített tárgyi emlék. Ha kár éri, rendbe hozható, javítható. Ha van rá szándék. Na de, magát az elhunytat szétrángatni, s kiporciózva áruba bocsátani? Akik ilyesmire adják a fejüket, gondolom nem passzióból, hanem haszonszerzési céllal törik fel a nyughelyeket. Tettük több mint bizarr: beteges. És én még indulás előtt azon keseregtem magamban, hogy unatkozni fogok a sírkertben, hiszen annyiszor jártam már be. Ezennel nekilátok a tenyerem tüzetes vizsgálatának, mert lehet, ott is rábukkanok valami újdonságra. Eddig ugyanis azt hittem, úgy ismerem a sírkertet, mint a tenyeremet.  2007.07.28.

 

  (Harmadik kötet) Huszonhat:

 

  Ahogy a mondás tartja: ember tervez, Isten végez. A sors kifürkészhetetlen akaratából megint nem úgy alakult a programom, ahogy előre elgondoltam. De hiszen ez pontosan így van rendjén.A sors a nála mindig erőtlenebb emberi akaratot előszeretettel gúnyolja azzal, hogy a legváratlanabb időben új irányt szab a cselekvésnek. Megmutatja, ki a főnök, s ezt illik tudomásul venni. Ma azzal bizonyította felsőbbségét, hogy az új barátnő aspiránssal, Andival dobatott egy sms-t, amiben a lány váratlanul felmerült akadályra hivatkozva lemondta a randit. Később hív, ha rendeződtek a dolgai. Visszaírtam, hogy rendben, majd értesítsen. Nem mondom, megkönnyebbültem. Egy ilyen szép napon nem sok kedvem volt egy idegen csajjal ismerkedés címszó alatt bájologni valami félhomályos presszóban. Tudom, ezzel a hányaveti hozzáállással körülményes lesz barátnőt találni, de ki mondta, hogy muszáj? Miután az isteni gondviselés kegyelméből megúsztam a délutáni kényszerműsort, egészen felvidultam. Hiába írtam tegnap, hogy óvatosságból csak szombatonként látogatom a Salgótarjáni úti zsidó temetőt, a türelmetlenségtől nem bírtam magammal, fogtam a gépemet, és kalandra fel! A katolikus temető főbejáratától jobbra, a Fiumei úttal párhuzamos fal mentén (amely fal a Ganz-kriptánál balra fordulva már a salgótarjáni utat szegélyezi) indultam neki a közös, keresztény-zsidó falig tartó másfél kilométeres sétának, közben pedig igyekeztem újabb részleteket felfedezni a többször látott sírokon. Na, sikerült is. A tegnapi módszert követve egy helyütt bekukkantottam a kripta elmozdult (pontosabban: elmozdított) fedőlapja alá, s a visszanézett fotókon megint borzalmas dolgokat láttam. Ezeket most, önmagam kímélése céljából nem részletezném, mert a délután folyamán, amint számítógépbe másoltam a felvételeket, többször végigsöpört rajtam az undor gyomorforgató ingere. (Ifjúkorom rajongott együtteséből, az Illésből a '70-es évek elején alakult a szintén nagy kedvenc Fonográf, melynek meghatározó tagjai voltak az Illésből kilépett Szörényi Levente és testvére, Szabolcs, valamint a szövegíró Bródy János. A banda egyik legjobban sikerült munkája a Dal az ártatlanságról címet viseli. A nótát természetesen Szörényi Levente énekelte, s persze annak négysoros refrénjét is, miszerint: "Ha te járnál ott, ahol én jártam, ha te állnál ott, ahol én álltam, ha te látnád azt, amit én láttam, nem lennél már ártatlan." Nos minden, az "emberiségben" és az "emberiességben", az "emberiség jövőjében" hívő szépléleknek ajánlott egy ilyen, a nagy büdös valóságot kendőzetlenül bemutató temetői körséta. A látottak hatására mindenki, az is, aki elájul, és az is, aki talpon marad elveszítené - ha nem is fizikai értelemben - a hamvasságát, szüzességét, de az "emberiség" iránti feltétlen rajongását mindenképp. Ez is szúró fájdalommal jár, nem nagyobbal, mint deflorálás. Csak itt a lélek egy darabkája szakad ki örökre.) Amúgy a sírkövet úgy szemmagasságban szépen kifaragott, aranyozott méhkaptár díszíti. A szorgalom és a takarékosság jelképe. Az aranyozásról véletlenül szereztem tudomást. Körmömmel kicsit megkaparva az addig fekete felső réteget, kiderült, hogy a koromból és porból összeállt máz alatt ott az eredeti aranyozás. Ezek után öt perc alatt megtisztítottam a kaptár több évtizedes kosztól megsötétedett felszínét, ami most vagy tíz évig ragyogni fog, mint a Salamon töke. Az ügyes kezű szobrász néhány döbbenetesen élethűre sikerült méhet is odafaragott a kaptár parányi bejárata köré. Az 1857-ből való síremlék a Weisz családé. Ha lehet mondani, Weiszből elég gazdag errefelé a felhozatal, ezek a kaptáros Weiszék.

  Egyébként az 1849-ben megnyitott Fiumei úti sírkert nagyszerű lenyomatát adja a 19. századi Pest (németül Ofen) nemzetiségi összetételének. Mármint abban a vonatkozásban, hogy ez idő tájt, egészen a 20. század elejéig, a pesti polgárság között a német elem volt a meghatározó. "Köszönhetően" az Ausztriához való történelmi kötődésünknek, a levert szabadságharcnak, a Bach-korszak betelepítési politikájának, illetve a kiegyezést követő általános gazdasági fellendülésnek, ami sok iparost és kereskedőt vonzott hozzánk a távolból. Az egyébként szorgalmáról híres német (osztrák, bajor, porosz stb.) nagy- és kispolgárság az elhunyt családtagoknak becsülettel megadta a végtisztességet, ami meg is látszik az igényesen kivitelezett síremlékeken. Szóval, erre nem sajnálták a pénzt, noha egyébként fukar, tapintatosan fogalmazva: felettébb takarékos emberek hírében álltak. Elnézve a nemegyszer míves, gót betűs síremlékek felállításának évszámait, kitűnik, hogy a hajdani várostervezők a temető beépítését a nagy kerületű téglafal mentén kezdték el. A legrégebbi sírok a főbejárat közelében találhatók, s szinte kizárólag német nyelvűek, mint ahogy a rajtuk feltüntetett családnevek is. Ahogy távolodunk a főbejárattól, egyre több magyar nyelven feliratozott és magyar családnevű sírbolt kerül elő, leggyakrabban a zsidó temetővel közös, a bejárattól legmesszebb eső falszakasznál. Egy hevenyészett, fejben elvégzett összevetés azt mutatja, hogy az összességében mintegy négy kilométer hosszú fal mentén eltemetetteknek legalább nyolcvan százaléka német származású. A maradékon a magyar nagypolgárság, illetve (az általam kedvelt Lyka-kripta környékén) néhány szláv (szerb és bolgár) és román (Gozsdu) család osztozik. A temető középső részeire már inkább magyarok temetkeztek. Az eredetileg másutt eltemetett híres művészek, írók, politikusok egy részének sírját azután költöztették ide, miután a területet Nemzeti Sírkertté, tehát reprezentatív temetővé minősítették. A természetes halálozás mellett az itt végső nyugalomra helyezettek számát ugrásszerűen növelte a másutt, pl. építkezések miatt felszámolt temetőknek egy az egyben való ide átköltöztetése. Miután a nemzet nagyjai közül az első felelős magyar miniszterelnök Batthyánynak, a haza bölcsének tartott Deáknak, és a számtalan titulust viselő Kossuth apánknak mauzóleumok formájában itt emeltek méltó emléket, ezek után bárkinek bizonyos rangot kölcsönzött, megtiszteltetésnek számított, ha a Fiumei úton válthatott magának és a családjának sírhelyet, a nagy emberekkel közös földben pihenhetett. 

  Ezen nyúlfarknyi kitérő után vissza Weiszékhez, különben a büdös életben nem jutunk tovább. Azonban ácsi! Máris? Aha. Mert előttük ráakadtam a Schmaltz család sírboltjára, amelynek kemény gránitján a férj (Károly 1823-1893) üzent mélyen bevésett (magyar nyelvű) sírfelirat formájában a nyolc évvel előtte elment feleségnek (szül. Kiss Mária 1812-1885). "Bánatim nem fogynak, könnyeim nem szűnnek, Amióta Téged e sírboltba tettek. Keblem bánat-tenger, szívem a sajkája, Mit sokszor elborít a fájdalom árja, Szüntelen keresi a csendes kikötőt, De csak sírodnál lel egy-egy kis pihenőt, A te harcod megszűnt, tiéd a nyugalom, Nekem s gyerekeidnek maradt a fájdalom." A rímek kissé kezdetlegesek, a vers ritmusa meg-megbicsaklik, de ettől lesz nyilvánvaló, hogy nem fizetett poéta, hanem maga a gyászoló férj írta bele őszinte fájdalmát a sorokba. Így nézve, és csakis így érdemes nézni, autentikus, gyönyörű irodalmi alkotás. (Bár aligha annak szánták.) Már ha a szépirodalmat legalább részben azonosítjuk az emberi érzések őszinte kifejezésére való törekvéssel.

  A katolikust a zsidó temetőtől elválasztó téglafalon ott másztam át, ahol egy nappal korábban. Még a tegnapinál is körültekintőbben jártam el, mert az ortodox szombati munkatilalom mára érvényét vesztette, s nem tudhattam, mire számítsak. Fogalmam sincs, tegnap hova zárták őket, mindenesetre mára előkerültek a kutyák, mert a megjelenésemmel egy időben veszett csaholásba fogtak. Szerencsére az átjutásom helyétől vagy harminc méterrel odébb rezegtették a hangszálaikat (öblös hangjuk után ítélve aligha lehettek tacskók vagy uszkárok), s nem biztos, hogy miattam, hiszen egy pillanatra sem láttuk egymást. Amíg a fal zsidó oldalának tövében a velük való esetleges találkozással járó túlélési esélyeket latolgattam, feszülten figyeltem, nem jár-e valaki a sűrűn meredező obeliszkek között? Legalább öt percig nem mertem elindulni, de aztán rászántam magam, különben minek jöttem? Gyáván ácsorogni otthon is tudok. Mi több, otthon nem kell ácsorognom, a kanapémon kényelmesen elterülve is félhetek. Gyakorlatból tudom, nincs pezsdítőbb idegállapot a nyugodt körülmények között való szorongástól.

  Nagy óvatosan, sírtól sírig lopakodva, éppen az egy idő után elcsendesedő ebek felé közelítve, tehát a bázisul szolgáló Weiss Manfréd-kriptától jobbra indultam, mert pechemre egy nappal előbb arrafelé láttam megörökítésre érdemes síremlékeket. Különösen a rendkívül szépen megmunkált, leszegett fejjel őrködő fekete gránitsasokkal szegélyezett kripta vonzott. Az a két, baljós sötétségű óriásmadár fantasztikus művészi teljesítmény! A szobortervet kivételesen kifinomult elme szülhette, s istenáldotta kéz irányította a vésőt, kalapácsot, csiszolóeszközöket. Az eredmény önmagáért beszél. A levegőt igyekeztem minél puhábban belélegezni, és akár a sebzett vadat cserkésző indián, kétszer is megnéztem, hova lépek. Ügyesen járhattam el, mert a kutyák mindvégig csendben maradtak. Megfontolt előrenyomulásom idején nem feledkeztem meg az elsődleges önvédelmi szabályról, hogy mindig olyan tereptárgy közelében haladjak el, amire végszükség esetén felmenekülhetek az esetleg váratlanul előkerülő kutyák elől. A meghatározhatatlan helyekről és távolságokból érkező sunyi hangok, parányi roppanások, reccsenések, a lehulló száraz falevelek által keltett sejtelmes neszezések miatt elég gyakran kellett állóra fékeznem magam. Akinek a zsigereiben még csak magzati állapotban mocorog az üldözési mánia, annak az ilyen helyzetek végső lökést nyújtanak hezitáló paranoiája mielőbbi világra jöttéhez. Akinél meg már megizmosodott, annál felér egy kondícióban tartó, alapos edzéssel. A fotózás magam elé tűzött nemes feladatát végül különösebb nehézség nélkül teljesítettem, bár a fokozott stressztől tíz perc alatt leizzadtam fél kilót. A falon való fürge visszajutás után megkönnyebbülten törölgettem a homlokom, de a diadalmas mosoly jussáról nem mondtam le. Ami jár, az jár. Megdolgoztam érte. Legyőztem kishitű önmagamat, képes voltam uralkodni a kitartóan s változatos eszközökkel riogató félelmeimen. Elvesztettem néhány kisebb csatát, de megnyertem a háborút. Azonban, miután ismerem az észjárásomat és a habitusomat, tudom, a kihívásoknak ezzel nincs vége. Már most bennem lappang az újabb késztetés: muszáj lesz visszatérnem. Belátom, elsődleges hajtóerőként férfias merészségem önmagam előtti kényszeres bizonyítási vágya szerepel, de a furcsamód megkedvelt izgalom, a tiltott gyümölcs édes ízének újból átélendő élménye sem elhanyagolható inspirációs tényező. Csak nehogy elszámítsam magam, és ráfázzak a sorssal való packázásra! Ámbár fatalista volnék: tehát bárhogy lesz, úgy lesz.  2007.07.29.

 

  (Harmadik kötet) Huszonhét:

 

  Délelőtt tizenegykor kint voltam az izraelita temetőben, kezemben egy nagyobb méretű, erős fonatú műanyag szatyorral. A szatyor mélyén, több egyéb holmi társaságában helyet kapott az összecsukható pecabotom, s külön kis dobozkában a balinozásra, csukázásra alkalmas, hármas horoggal ellátott villantó. A kórisme felállításához felesleges szakorvosi konzíliumot összehívni: nyilvánvalóan megőrültem. Tudtam, hogy előbb-utóbb rossz vége lesz a mértéktelen temetőbe járkálásnak, a nyakló nélküli sírközi bolyongásoknak. Mostanra beérett az erkölcsi elvárások béklyójából szabadult holtak társaságában eltöltött órák gyümölcse: morálisan a mélypontra süllyedtem. Egyértelmű szándék vezérelt: emberi koponyára mentem horgászni. Én, a párás hajnali szürkületek és a szelíd, narancssárga alkonyatok szerelmese, az okos szemű, hűséges kutyák és egyéb állatok mentora, a szép női arcok, érzéki ajkak és formás fenekek nagy barátja, a gyönyörű dallamok titkos megkönnyezője, Erdély örökös vőlegénye, a tenger keserű-sós illatának imádója, a csoki és a puncs fagyi lelkes híve. (Jó lenne tudni, hányan lakunk ebben, a nevemmel felcímkézett testben? S abból mennyi a gengszter, s mennyi a filantróp?) Ha mondom! A napok, de talán hetek óta bennem mocorgó beteges ideát ez idáig sikerült földbe döngölnöm. Talán a bágyadtan induló reggel lehetett az oka (mi más, én biztosan nem), hogy ezúttal elhagyott az akaraterőm, s nem tudtam tovább tartani a kísértéssel szembeni frontot. A másik énem (mondom, nem tudom, összesen mennyien lakunk bennem?) azonnal kihasználta az alkalmat, s nem hagyott nyugtot, amíg rá nem vett a kapitális marhaságra. Már az első, félretoltan talált fedőlapú kriptánál kifogtam egy koponyát, bár a borús idő miatt a fényviszonyok hagytak maguk után kívánnivalót. Minden simán, olajozottan ment. Bár a dunai halakkal lett volna ilyen szerencsém. A "lék" mellé térdelve aláeresztettem a horgot, s a pergető horgászat kifinomult technikáját alkalmazva addig húztam-vontam az alattam gömbölyödő, viszonylag jól látható koponya felszínén, míg stabilan meg nem akadt. Ekkor marokra fogtam a damilt, és óvatosan felszínre húztam a zsákmányt. Nem mertem kézzel hozzányúlni, ezért nagyobb faleveleket vettem igénybe a sebtében megejtett tisztításhoz, forgatáshoz. Nem a legépebb darabot fogtam ki, mert a szemüregektől lefelé hiányzott az "arca". Azért félretettem, mit lehet tudni, hátha nem kerül jobb a horog végére. De a következő helyen perceken belül kifogtam egy tökéletes példányt, méretéből következően férfié lehetett. Az alsó állkapcsa hiányzik, na de az a koporsóban minden esetben leválik, mert idővel elrohadnak azok a porcok és izmok, amik összekötik a koponya többi részével. Azóta a gyomrom folyamatosan rendetlenkedik, mert bár természetesen rég nincs rajta semmilyen maradvány, s félórája a fürdőszobában, a felmosóvödörbe öntött, erős fertőtlenítőszerrel gazdagon megszórt vízben ázik, szokni kell a látványát. Meglátom, ha képtelen vagyok hozzáedződni, valamiképp megszabadulok tőle, mondjuk visszaviszem oda, ahonnan elhoztam. Még a temetőből való visszaindulásom előtt (miután az első, erősen hiányos koponyát visszalöktem a helyére, a piszkos feladatot teljesített hármas horgot pedig behajítottam a sűrűbe) átböngésztem a kripta lakóinak halálozási sorrendjét. A legkorábban idetemetett valaki 1880 körül került a mélybe, a legkésőbb érkező 1920 táján. A márvány névtáblák szerint legalább heten lehetnek (vagy lehettek) odalent, nem tudhatom, melyiküké az évtizedek sodrában gesztenyebarnára pácolódott kobak, de különösebben nem számít. Gyanítom, óriási hibát követtem el, amikor hazahoztam; mintha a halált látnám vendégül. Vagy inzultálnám a munkáját másutt, nekem háttal végző kaszást, például illetlenül hátba dobtam volna egy fél téglával, ezáltal ostobán magamra irányítva haragos figyelmét. 

  (De az is igaz, hogy minden új életben eleve ott az elmúlás csírája, s ez a bensőnk összes sejtjébe tíz körömmel kapaszkodó, folyvást izmosodó halálgyerek a születése pillanatában szétroncsolja az őt gyanútlanul tápláló gazdaszervezetet. Amíg el nem jön az ő ideje, odabent a szív, a gyomor, a tekergő belek fűtött edzőtermeiben, a pirosló vérrel telt erek uszodájában gyúr a majdan elvégzendő feladatra. Rendkívüli intelligenciájával könnyedén felméri az otthonául szolgáló szervezet gyenge pontjait, könnyebb vagy súlyosabb lefolyású betegségeket küld rájuk, s figyeli a hatást. Kísérletezik, műveli, képezi magát egészen a tökéletes szintig. Az meg hamar megvan. A halálnál nincs jobb belgyógyász, onkológus vagy agyspecialista, univerzális alkat, minden nyavalya a szakterülete alá tartozik. Ez az ő élete, a türelmes felkészülés, a jó formában tartás akár hosszú évtizedekig tartó állapota. Amikor pedig eléggé erősnek érzi magát, vagy egyszerűen unja a testbe zártságot, maga harapja el a köldökzsinórt, s még könnyet sem ejt a kihordásába elvérző szülőért. Nem egy érzelmes alkat. Dolga végeztével aztán maga is felszívódik, köddé válik, mert elpusztítandó élet nélkül nem létezhet. Munkájával nemcsak életet pusztít, egyben öngyilkosságot is elkövet: minden halál öngyilkos halál. Végül is, lételeme a gyilkolás, akkor meg mit számít, ha önmaga áldozatává válik? Kezdet és vég kéz a kézben jár: ahol élet születik, ott halál születik, ahol élet pusztul, ott halál pusztul. S a halál pusztulása az élet kezdetét jelenti - megint egy új halállal a méhében -, s így tovább a végtelenségig. Éppen ezért mondom: a halál sohasem rajtunk kívül álló dolog, s ha nem is akarunk tudomást venni róla, velünk van a kezdetektől fogva. S mivel létezésünk két legmeghatározóbb pontja a születés és az elmúlás, e kettőt pedig a tulajdonképpeni élet egyenese köti össze, ezért e három dolog, legyen az élet bármilyen rövid vagy hosszú, megbonthatatlan egységet képez. Mint a bot, amelynek nem lehet csak eleje és közepe, végének is lennie kell. Mi, emberek, önmagunk vagyunk a végzetünk; nélkülünk értelemszerűen nem lenne születés és elmúlás, tehát mi magunk vagyunk az élet és mi vagyunk a halál. Az élet apróbb-nagyobb örömeinek átélésével a magunk fennállását ünnepeljük, ugyanakkor nem egy rajtunk kívülálló idegen fogalomtól, de saját magunktól van félnivalónk, amikor a testünkben rejtegetett élősködőt, a halált rettegjük.)

  De amíg nem tettem meg, addig nem tudhattam róla. A végsőkig feszítettem a húrt, amikor az elmúlással szembeni fél évszázados félelmemet ezzel a kétségbeesett akcióvak akartam legyűrni. Hiszen, gondoltam naivan, ha képes vagyok rettenet nélkül szembenézni a halál legismertebb szimbólumával, akkor mit nekem szívritmuszavar, mit nekem abból fakadó halálfélelem. Visszamenőleges hatállyal kinevethetem múltam leggyötrőbb perceit, óráit, vagyis végső soron magamat. Tévedtem, nemhogy nevetésre, egy halvány mosolyra sem futotta; távolabb vagyok a remélt megoldástól, mint valaha. Titkon tartok tőle, hogy nincs semmiféle megoldás, mert az esendő lelkek legfőbb urát, az ősi ösztönök királyát, a félelmet, ha ideig-óráig lapít is, nem lehet akarattal elnyomni. Nagyobb hatalom ő annál, mintsem szó nélkül hagyja, hogy holmi halandók beintsenek neki. Vagyis a továbbiakban ugyanúgy vállalnom kell a sorsommal járó megpróbáltatásokat, ahogy eddig. Pedig, szívem szerint, lazítottam volna a fájón szorító bilincseken. Néha, ritka optimista hangulataimban igyekszem elképzelni, milyen érzés lehet félelemmentes szabadságban élni. Hogy tudjam, mi marad ki az életemből. Csakhogy nincs menekvés, ha csak nem maga az utolsó leheletig tartó, muszáj-küzdelem a kiút, hiszen aki harcol, az legalább él. Annyit megért a kísérlet, hogy most már biztosan tudom, életem végéig marad a harc. Mert hát nem lehet kompromisszumot kötni, és nem szabad hátat fordítani. Ha harc, hát legyen harc, de akármi lesz a koponya sorsa, megfogadom, a visszavitel napjától számított egy hónapon belül nem megyek semmiféle temetőbe. Úgyis régen jártam a Batthyány téren, megnézem az ottani csajokat, s felújítom a kapcsolatomat az örökifjú Dunával. Éljen az élet!  2007.08.12.

 

  (Harmadik kötet) Huszonnyolc:

 

  Újabb átmeneti kikészülésem másik sarokpontját a zsidó temetőben felelőtlenül, sőt kimondottan ostoba elképzelésből megejtett vasárnapi látogatásom jelenti. Az még hagyján, hogy titokban a tiltott és a nagyközönség elől elzárt temető sírjait fotózgatom, erre legalább rá lehet fogni, hogy erősen megkésve, utólag élem ki gyerekkorom elfojtott kalandvágyát. Bocsánatos bűn, de lehet, hogy nem több hibánál. Kétségtelenül van benne vad romantika, s még nyilvánvalóbb, hogy a nem csekély veszítenivaló miatt magas a kockázati tényező. Sose tudhatom, mikor eresztik szabadon a veszettül csaholó kutyákat, sose tudhatom, mikor botlok bele a sírkert gondnokába (már, ha egyáltalán kimerészkedik az elhagyatott temetőbe, mert eddig nyomát sem láttam), s végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, nem kevés az esélye, hogy a sors összehoz a mindenre elszánt sírrablókkal. Ez utóbbinak van a legnagyobb rizikója, mert ha kupán csapnak és bedobnak egy kifosztott kriptába, rám tolva a nehéz betonfedelet, akkor, ha egyáltalán magamhoz térek, ordíthatok, ahogy a torkomon kifér, senki sem hallja. Szóval, ottlétemnek akad némi, a testi épségemet jelentősen érintő kockázata. De ennyi izgalomnak helyet kell kapnia az utóbbi években feltűnően egysíkúvá szürkült életemben. A biztos tudattól, hogy sosem fogom megtalálni a helyem ezen a földön, néha bekattanok, ez már nyílt titok. És a felismeréstől megvadulva teszek valami képtelenséget, amivel provokálom az életet, hogy tegyen már úgy, mintha lenne. Viszont a félig nyitott kriptából való koponya kipecázása mindenképp túlmegy a feltételek nélküli elfogadhatóság határán, s bár a szatyorba rakott horgászbot és kellékei a bizonyítékai, hogy előre megfontoltan készültem valami hasonlóan botrányos tettre, azért, ha teljes mértékben a magam ura vagyok, legkésőbb az utolsó pillanatban elállok az ötlet megvalósításától. Nem tettem. És mivel beteges kíváncsiságom miatt képtelen voltam megállni, hogy minden undorom és erkölcsi fenntartásom ellenére kiemeljem a nyirkos mélyből annak a száz éve elhunyt zsidó embernek a koponyáját, azzal a céllal, hogy hazaviszem, nos, nem mondhatok mást, megérdemlem a sorsom. Már ott, a temető előző éjszakai esőtől sáros, csuszamlós falevelein térdelve átláttam helyzetem szürrealizmusát, megsejtettem a követhetetlenné züllött gondolkodásmódomban rejlő veszélyeket. Ez lennék én? Valami olyasféle hideg kegyetlenség, dühödt elszántság, a minden jóérzésemen úrrá levő gonosz akarat gyűrt maga alá, amit - mivel a sorson kívül nem hiszek más kívülálló erőben - csakis a természetem legrejtettebb, legsötétebb bugyraiból szabadíthatott fel a mocskos tett véghezvitelében irányító szerepet vállaló bűnös vágy. Tehát bennem lapult, s csak a megfelelő alkalomra várt, hogy kitörve magányából megmutassa magát. Majdnem olyan bűnös vagyok, mint azok, akik a halottakkal eltemetett arany megtalálásának reményében feszítették fel a koporsókat. Ők a pénzzé tehető értéktárgyakra utaztak, én a bátorságom trófeájaként felmutatható maradékra. Több mint kétes értékű az efféle bátorság. Abban az átkozott órában valami zavaros elszántság lett úrrá rajtam, amely arra ösztökélt, hogy már-már akár az életem árán is bebizonyítsam önmagamnak, képes vagyok az ilyen hátborzongató, félelmetes dolgok megtételére. Hogy hiába élek harminchárom éve gyógyszereken, meg tudom tenni, amire a fiatalabb és egészségesebb embertársaim jelentős része, ilyen meg olyan okokra hivatkozva, képtelen lenne. Legkevesebb kettőt jelent, hogy ilyen esztelen próbák elé állítom magam: egyrészt titkon gyávának tartom magam, másrészt akkora kisebbségi komplexusom van, amivel Dunát lehetne rekeszteni. A legyőzhetetlen ellenféllel, önmagammal viaskodom, amikor e két, önkényesen magamra ragasztott bélyeg levakarásáért küzdök. Ellentmondásnak tűnik, mégsem az: az önmagával vívott harcban mindig alul marad az ember. Emésztő küzdelem, amelyben a nehezen megszerzett korábbi meggyőződés, önbecsülés és bizonyosságérzet úgy esik áldozatul a módosult formában testet öltő új elképzelésnek, ahogy az egyszer már készre faragottnak hitt szobor, ha az elégedetlen szobrász vésője újra nekiesik. A régi, nagy szoborból kisebb, és mást ábrázoló alkotás születik. Csakhogy ez sem a végleges verzió. Az eredeti szobor az átalakulások során egyre töpörödik, az ember újabb és újabb belső változásainak vésőcsapásai alatt végül csonkig csupaszodik, s a nagy igazság keresésében a felismerhetetlenségig rombolt torzó akár az életút utolsó mérföldkövének is bizonyulhat. Mert az a töredékére zsugorodott, összevissza kaszabolt, vésett, fúrt és faragott kődarab már semmiféle meggyőződést, önbecsülést és bizonyosságérzetet nem fejez ki, az már csak az, aminek látszik: belső tartalom nélküli, útszélre kívánkozó nagyobb kavics. A hitében könnyen elbizonytalanodó, gyenge jellemű ember kezdeti meggyőződése stb. így válik fokról fokra haszontalan semmivé, miközben balgán azt hiszi, hogy alkot. Igaz, a rombolást is tekinthetjük alkotásnak, amennyiben annak minősül a meglévő dolgok bármi áron való átalakítására irányuló mániákus törekvés. Márpedig a mai világ többnyire logikátlan történései kiválóan rájátszanak az emberi alapértékekben való hit elbizonytalanítására, a jövő-menő, magukat csábosan kellető életviteli trendeknek csak a legszilárdabbak tudnak ideig-óráig ellenállni. Aztán rendszerint megtörnek, és ők is beszállnak az össznépi szobrászkodásba. Kiveszik részüket a rombolva alkotás gyönyöreiből.

  Esetemre visszatérve: az évtizedek óta tartó szakadatlan küzdelem, úgy vettem észre, annyira leköti az energiáimat és a figyelmemet, hogy a külvilág dolgai hiányosan, azok is erős szubjektív szűrőn keresztül érik el a tudatomat. Persze jobb lenne bármi mással, s nem annyira magammal foglalkozni (erre néha teszek kísérletet, amelyek idővel elvetélnek), de ehhez ki kellene iktatni a legfőbb akadályozó tényezőt, személyemet, ami végképp illogikus elképzelés. Ha más nem, én feltétlenül kellek a működésemhez. 

  Lehet, ha úgy hozná a sors, minden eddigi hitem ellenére képes lennék ölni? Félek belegondolni. 

  (Ugyanakkor nem hagy nyugton a gondolat: vajon valóban a gyilkosság lenne a bűnök királya? Tényleg ez a bűnök bűne, vagy létezhet gonoszabb tett a más ember életének elvételére irányuló gonosztettnél? Az isteni tízparancsolat mindössze az ötödik helyen említi: ne ölj! Ehhez képest minden kor bármely társadalmi jogrendszere kiemelten kezelte és torolta meg a szándékos emberölést. Első blikkre kézenfekvőnek, túlságosan magától értetődőnek látszik a válasz: az élet elleni cselekedetnél nincs nagyobb bűn. Én meg úgy gondolom, van. Mert embertársunk keze által megöletni ugyan rettenetes, jóvátehetetlen dolog; minden ember halálával egy világ pusztul el, de egyszer úgyis elmegyünk. Hanem, aki a másik ember egyszeri életét (vagyis annak az egész világát) tudatosan teszi végleg tönkre, mérgezi meg hosszú távon, kiváltképp, ha önző magánérdek vagy oktalan bosszúvágy vezérli, az ilyen romlottabb, gonoszabb az egyszer felindult gyilkosnál. Hiszen, képletesen szólva, mindennap megöli áldozatát, akit csak azért hagy mégis életben, hogy másnap és azután folytathassa kíméletlen játékát. Némely embereknél a gonoszság életforma. Hivatásszerűen gonoszak, akár a névjegyükre is rányomtathatnák - a nevük alá -, ahol a foglalkozást szokás feltüntetni: X.Y. gonosz. "Bocsánat, Ön mivel foglalkozik hölgyem/uram? A gonoszságomból élek. Rosszindulatban utazom, ez az én eladandó, terjesztendő portékám. Kizárólag ehhez értek." A gyilkosokat börtönbe kell zárni, a megátalkodott lélekmérgezőket pedig a visszatérés reménye nélkül kilőni az űrbe.)

  A bűn magában hordozza a büntetést, amit kedd óta annak rendje-módja szerint nyögök. Az itthon megtisztított koponyára jó ideig nem tudtam ránézni, eldugtam, kerültem, képtelen voltam a "szemébe" mélyedni. Immár nem az utálattól, mert négy nap elegendőnek bizonyult, hogy úgy-ahogy hozzáedződjek a valóságban nem annyira horrorszerű látványhoz. A baj azzal van, hogy élénk képzeletem mindjárt életteli szemekkel, fülekkel, orral, bőrrel, hajjal és egyéb természetes kellékkel tölti ki a kezemben tartott vázat, ez pedig óhatatlanul felidézi a "tárgy" emberi eredetét, elválaszthatatlan humán kötődését. Olyan érzésem támadt, hogy nem a csontváz részét képező üres koponyát, hanem önálló életre kelt emberi fejet tartok a kezemben. Tiszta horror. A nagyjából százhetven éve született emberét, aki anno reggelente munkába igyekezett, tavasszal kirándulni járt a Normafához, Abbáziánál vitorlázott az Adrián, magába mélyedve gondolkodott, őszi estéken talán verseket faragott, szomorkodott, gyötrődött, csüggedt reménytelenséggel vagy éppen lángoló lélekkel szeretett, gyereket nevelt, imádkozott a maga istenéhez, egyszóval élt a számára kijelölt korban és módon. A kapcsolódó képektől nem lehet elvonatkoztatni, ezért nem tehetem meg, hogy később születettként visszaéljek ennek az ismeretlen néhai embernek a végtelen kiszolgáltatottságával. Lám, egy halott is bírhat hatalommal, ha a leggyengébb ponton támad. A vasárnap óta háborgó lelkiismeretem erős bűntudatot generált bennem, kevéssel később sikerült elérnie, hogy bűntudatom olyan fokú feszültséget transzformáljon a szigeteletlenül tekergő szálakból összetákolt idegrendszeremben (teszem hozzá, fusi meló), amelynek mértéke már zavarja a rebellióra mindig kapható szívem béta receptorait. Zaklatottságában rúg, rángatózik, aritmiásan ugrál, szóval mindent elkövet, hogy felhívja a figyelmet a tarthatatlan állapotra, és kikényszerítse a korábban fennállt, viszonylag nyugalmas körülményeket. Lehet, hamarosan kénytelen leszek meghajolni a nyomós érvek előtt, és a házon belüli béke reményében rendezem a rendezendőket.  2007.08.16.

 

  Vége a tizenkilencedik résznek