ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                 írta Miski György

 

                             Kilencvenkettedik rész

 

  (Tizenharmadik kötet) Huszonhét:

 

  Tegnap, szombaton olyan útra vállalkoztam, ami régóta esedékes volt, mivel a több mint két és fél éve elkövetett hibák kijavítását célozta. Történt, hogy 2009 novemberében első világháborús emlékművek fotózására indultam a Jászságba. Az eset érdekessége, hogy a kora reggeli induláskor még javában sütő Nap egy órával később eltűnt a megsűrűsödött ködtakaró mögött, s ami ennél kínosabb, hogy a nap hátralévő idejére így maradt. Míg a Pesthez közeli Ecseren még mindez nem okozott gondot, minél inkább távolodtam a fővárostól, a helyzet annál kiábrándítóbb lett. De nem adtam fel, rendületlenül haladtam előre, hiszen a remény hal meg utoljára, s én igencsak reméltem, hogy rövidesen ismét rám süt az égi fény. De nem. Ilyen körülmények között utaztam át a Jászságnak a világháborús emlékművek terén talán legtermékenyebb részét, de már akkor sejtettem, egyszer vissza kell jönnöm, s ismét bejárnom az útvonalat, immár zavartalan időben. Ez az idő most szombaton jött el, amikorra a meteorológusok kiváló időjárást ígértek, s úgy is lett. Mielőtt azonban bevetettem volna magam a tényleges Jászságba, a régi négyes főúton leugrottam Albertirsára, merthogy időközben kiderült, nemcsak az általam régebben lefotózott emlékmű létezik (Albertiben), de van egy másik is a településen, méghozzá az egykor önálló Irsa részen. Lefelé haladtam kisebb kalandba keveredtem egy helyes kis nőstény tacskóval. Na, nem olyanba. Pilis határában megpillantottam egy benzinkutat, ahová be akartam fordulni, hogy kicsit rátankoljak a szolidan fogyatkozó benzinemre. Míg a kétsávos úton a fordulási lehetőségre vártam, a felezővonalon szemből feltűnt egy sovány kiskutya, s egyenesen a kocsimnak tartott. Miután a visszapillantó tükörben nem láttam, hogy tovább ment volna, az út közepén kiszálltam az autóból, felkaptam és a kocsiba tettem az első kereket lelkesen szaglászó kis butust. Gondoltam, a benzinkútnál, mint biztonságos területen szabadon engedem. A benzinkút viszont átmenetileg nem működött, úgyhogy amíg a valamiféle elektronikai hiba kijavítására vártam, alaposan szemügyre vettem a kissé kócos, helyenként összeragadt szőrzetű, másfél-két évesnél biztosan nem idősebb szukát. Tetszett a helyes és hegyes kis pofája, s alighanem felviszem Pestre, a kutyabolond Anikómnak (aki aznap dolgozott), de a kutyus feszt vinnyogott, mindenáron menekülőre akarta venni a figurát. Nem tehettem mást, megint felkaptam, s az országúttól jó távol, egy nyugalmas bokorsornál szabadon engedtem. Ezek után hagytam a reménytelen tankolást, s Albertirsára igyekeztem, ahol megtaláltam és lefényképeztem az ominózus márványtáblát. Innen visszasiettem egészen Vecsésig, ahol elkezdtem amiért útnak indultam, vagyis a korrekciós fotózást. Vecsés után Ecser, Maglód, Gyömrő, Mende, Tápiósáp, Tápiósüly, Úri, Tápiószecső, Kóka, Szentmártonkáta, Nagykáta, Jászfelsőszentgyörgy, Szentlőrinckáta, Jászfényszaru, Boldog, Tura, Galgahévíz, Hévízgyörk, Bag, Aszód, Kartal, Verseg, Nagykökényes, Palotás, Jobbágyi, Szurdokpüspöki, Gyöngyösoroszi következett. Meg néhány közbülső falu, amelyen megállás nélkül áthaladtam. Aszódtól kezdve, értelemszerűen, kijöttem a Jászságból. Jobbágyiban annak idején több-kevesebb sikerrel fotóztam ugyan, de az emlékmű egy lakattal és lánccal lezárt kerítéssel közrefogott kert mélyén árválkodik (a templommal szemközt), s a kerítés külső oldaláról nemigen lehetett jó képeket csinálni. Most fogtam magam, s egy eldugottabb részen egyszerűen átmásztam a nyamvadt vaskerítésen, miáltal egészen közelről tudtam dolgozni. A szombat délutánra forró vattaként rátelepedő nyári melegben a kutya sem járt arra. Szurdokpüspöki tulajdonképpen két, 1927-ben egyesült település mai neve. A tényleges Szurdokpüspökihez csatolt kicsi Zagyvaszentjakabnak (a mostani falu északi része) külön katolikus temploma van. Ebben is, miként a lényegi Szurdokpüspökiben, szép márványtáblák őrzik a két világháború harcaiban elesettek emlékét. A templomok rendjéért, biztonságáért felelős harangozónő először nemigen akart fotózás céljából beengedni egyik templomba sem, tessék-lássék vonakodott, mint a szopós szűzlány, aztán néhány körtelefon a felsőbb egyházi hivatalokba, és máris megjött a szóbeli engedély. Mindezt állítólag óvatosságból, mivel mostanság megszaporodtak a környék templomainak feltörései. Ugyanezt a szöveget hallottam tavaly vagy tavalyelőtt Apcon, amikor a kötekedő (és enyhén berúgott) barom pap alig akarta megengedni a toronyaljába kihelyezett emléktábla fényképezését. Lehet, hogy így van, de lehet, hogy csak rutinszöveg. No, mindegy, hogy a dolog olajozottan menjen, saját kocsimon szállítottam a nehezen oldódó középkorú nőt a zagyvaszentjakabi templomhoz és vissza a szurdokpüspöki temetőhöz, merthogy az e melletti nagy házban lakott a férjével. Gyöngyös érintésével délután ötkor indultam vissza Pestre, méghozzá elégedetten, mert nemcsak a korábbi hibákat javítottam ki, de 12 újabb emlékművet is találtam, s ezekkel együtt jelenleg 1613 darabnál tartok. Még egy érdekesség: indulástól érkezésig pontosan 400 kilométert autóztam össze. Este tizenegyre mentem Anikómért a Lajos király vendéglőhöz, aztán odahaza gyorsan ágyba ugrottunk. Mindkettőnk mögött nehéz nap állt.  Kelt 2012.06.17.

 

  (Tizenharmadik kötet) Huszonnyolc:

 

  Az elmúlt szombaton ismét erős késztetést éreztem, hogy kocsiba ülve minél messzebbre húzzak az egyre látványosabban gyűlölt Budapesttől. Megtehettem, tehát meg is tettem, hogy nem ellenkeztem az ösztönömmel, s szombaton kora reggel úgy nekilódultam a régi 6-os útnak, hogy öröm volt nézni. Hát még érezni, élvezni! Anikómnak aznap ugyan nem volt munkásnapja, de a rendkívül megterhelőnek ígérkező út miatt jobbnak láttam, ha itthon marad. Hat óra után indultam, tehát nem kapkodtam el. Az első megálló Ercsi volt, ahol eleddig a katolikus templom homlokzatába illesztett szép nagy márványtáblát fotóztam, mint első világháborús emlékművet. Ez évekkel ezelőtt történt, s a közelmúltig abban a nyugalmas hitben ringatóztam, hogy ennyivel le is tudtam a települést, ámde az internet révén kiderült, van neki egy még jobb monumentuma, méghozzá a Duna-parti révátkelő közelében. Itt terül el ugyanis a jókora park, aminek a kiemelt, központi helyét egy jó kiállású kőkatona szobra, illetve az alatta lévő félmagas talapzat foglalja el. A korai időpontnak köszönhetően senki nem járt arrafelé, úgyhogy a percről percre erősödő, a Duna túlsó parti fái közül csaknem vízszintesen érkező napfényben zavartalanul kereshettem a legmegfelelőbb fotózási szögeket. Midőn itt végeztem, azért a biztonság kedvéért odakanyarodtam az innen pár száz méterre emelkedő templomhoz, és a kiváló megvilágítás mellett újfent megörökítettem az évekkel korábban borús időben fotózott műtárgyat. Ercsit elhagyva egészen Dunaújvárosig, pontosabban annak ősi magváig, Penteléig nem akadt dolgom, leszámítva persze a vezetést. Pentelén ugyanakkor jártam először, mint Ercsiben, s most azért jöttem újra erre, mivel akkortájt mindössze három képet készítettem a pentelei kőkatonáról. Most ezt a mennyiséget feltornásztam tízre, ennyi már elég lesz belőle. A vasművéről ismert iparvárosba északi irányból érkeztem, s nyugati irányban, Nagyvenyim felé tartva hagytam magam mögött. Itt hiába kutakodtam viszonylag hosszabb időn át, végül eredmény nélkül kellett továbbállnom. Mezőfalvánál északra fordultam, s előbb Hantost, majd a hozzá közeli Nagylókot kerestem fel. Hantoson ismét csak a pech untig ismert tapasztalatával lettem gazdagabb, de Nagylók végre megdobott egy szerény emlékművel. Valahogy úgy éreztem, mint aki kapitális pontyra horgászik, s csak egy nyamvadt sügér akadt a horgára. Nagylók emlékműve mindösszesen egy félhomályos liget sűrű fái alá rejtett embermagas sziklát, s egy arra erősített, különleges erezetű márványlapot jelentett, amin a bolondul tekergő erezettel sikerült olvashatatlanná tenni a hősök neveit; az emlékművek képzeletbeli szépségversenyén biztosan nem ez viszi el a pálmát. Innen egyhamar a keresztutak hálójában fekvő Sárosdra értem, ahonnan az elnézett úttábla miatt a két téllel ezelőtti nagy havazásban - eredmény nélkül - megjárt Seregélyesre jutottam. Nagyot káromkodtam, amikor megpillantottam a település határtábláját, de ha már idefújt a sors szele, még egy kísérletet tettem az emlékmű felkutatására. De hiába jártam be kocsival ismét a hosszú községet, hiába jutottam be illegális módszerrel a nagyobbik templom kertjébe, illetve jutottam a kulcsra zárt templom közelébe, hiába másztam meg mindhárom temetője meredek dombvonulatait, Seregélyes nem méltányolta az erőfeszítéseimet. A nehezen lenyelt ismételt kudarc után siettem vissza Sárosdra, ahol immáron a jó útra térve hamarosan befutottam Sárkeresztúrra, onnan pedig percek múltán az északra fekvő Abán voltam. Itt egy jól sikerült, figurális emlékművel akadtam össze, nagy kár, hogy kissé eldugott helyre, lombos fák alá rakták, ahol a szellőtől táncoló falevelek hektikus árnyjátéka sokat rontott a képminőségen. A fényképezés után a Sárkeresztúrtól délre eső Sárszentágota következett. Nos, ezen a kedves helyen megint külön kis ligetet kerítettek el a helyi hősök emlékének ápolása céljából. A bejárati részt egy széles székelykapu képviseli, mögötte tíz méter hosszú tanösvény következik, amelynek a végében ott állnak a település emlékművei. Engem a háromalakos első világháborús hozott leginkább tűzbe. A két katonaruhás férfiember mellett ott a jövő generációját szimbolizáló, civil ruhás fiú alakja is. Sajnos a tisztelet nem mindenki számára jelenti ugyanazt, mivel mindhárom arányosan kicsinyített kőfigurának letörték az orrát, eltorzították az arcát, ami sötét árnyékot vet az itt élők egy részének elmeállapotára. Persze soha, senki nem tudja, pontosan kikre lehet gondolni. A hiányosságoktól függetlenül az emlékmű egyénisége elvitathatatlan. Áthajtottam a Sármellék fővárosának számító Sárbogárdon, ahonnét nyugatnak, Pusztaegresnek vettem az irányt. Gyorsan lefotóztam az egyszerű emlékművet, aztán robogtam tovább Dég felé. Pár éve errefelé is jártam, s ma sem értem, Dégen miért nem leltem meg azt a monumentális alkotást, amit viszont ezúttal sikerült megtalálnom. A Simontornyát Enyinggel összekötő 64-es főúttól kissé kijjebb fekvő településen először a templomdombra állított, vörös terméskőből készült emlékművet kezdtem fotózni, de hamarosan rájöttem, hogy rossz lóra tettem. Az az egyszerű alkotás a második világháborús hősök tiszteletére készült. Kirobogtam a falu határában található Festetics-kastélyhoz, ám annak kertjében meg a második világháború itteni harcaiban elesett német katonák síremlékét találtam. Egy újabb tipp segítségével kijutottam a Dég másik végében lévő temetődombhoz, ahol viszont két sírásó felvilágosított, hogy nem ezen, hanem a szomszédos, szemközti, sűrű erdővel benőtt dombon van a tisztás, amelynek közepén az oroszlános emlékmű található. Semmi gond, vakaróztam a rekkenő hőségben kissé türelmetlenül, öt perc séta. Az öt percből kicsit több lett, s akkor nem szóltam az erdőn átvezető homályos ösvényt zúgó légi seregként védelmező félelmetes bögölyhadról. Csoda, hogy megúsztam csípés nélkül. De végre beérett a sós izzadtságban pácolódott fáradozások gyümölcse, mert a baljós félhomályt egyszer csak felváltotta a szemfájdító napfény merőleges zuhogása, s kiestem egy láthatóan rendszeresen nyírt gyepszőnyegű, negyed focipálya méretű tisztásra. Körülötte mindenütt sok évtizedes, meglett fák őrködtek, nem kifejezetten barátságos zártsággal, de a tisztáson a két ember magasságú, csonka gúla formájú, terméskőből rakott talapzatot, és a tetején elfekvő, négy mancsára támaszkodó oroszlánt telibe világította az égi rivaldafény. Ha jobban belegondolok, nem is volt olyan egyszerű eset ennek a remekműnek a megtalálása. De végül is célt értem, sikerült megörökítenem, és ez a lényeg. Dégről visszatértem a 64-es útra, ahol tovább haladtam északnyugat felé, majd egy leágazásnál rátértem a Mátyásdombra vezető útra. Itt nem jártam szerencsével, az egész, félálomban vegetáló falunak egyetlen templom nem sok, annyi sem jutott, azon a néhány tágas köztéren pedig mindennek akadt emlékműve, csak az első világháborúnak nem. Azonban közel jártam Kislánghoz, tehát átugrottam ide. Itt már elégedetten konstatáltam, hogy központi helyen, a falu tekintélyes polgármesteri hivatalának közvetlen közelében áll a turulos emlékoszlop. A kötelező fotózást követően megint átverekedtem magam az ébren álmodó Mátyásdombon, aztán a 64-es útra érve délnek, a már Tolnában fekvő Simontornyának indultam, de mielőtt elértem volna a kisvárost, Ozora felé tekertem a kormányt. Az eldugott, kieső helyen fekvő településre három éve tervezek eljutni, s most sikerült! Hozzá kell tennem, a 64-es főúttól Ozoráig tartó mintegy tíz kilométer hosszúságú út rendkívül változatos, szép tájon vezet keresztül. Még nekem is, aki pedig eszelősen siet minden ilyen fotós napon, hogy elérje a következő települést, aztán az azt követőt és így tovább, még nekem is nagy megerőltetésembe telt, hogy ne álljak meg a kocsival, s öt percen át csendben bámuljam a festői vidéket. De nem álltam félre, mert bolond vagyok, s mert a felturbózott kötelességtudat - vagy inkább megszállottság - dobpergése túlharsogja a lélek húrjainak szelíd rezdüléseit. Mondhatni. Ozorán többet kaptam, mint amire számítottam. Nagyon csinos kis település, messziről látható hatalmas templommal, s a templomdomb mögött és fölött egy még nagyobb kastélydombbal, rajta az olasz származású magyar országbáró Ozorai Pipo (1368-1426) stabil várával. Elsőre megint elvétettem a fényképezendő emlékművet, amit a templom árnyas oldalán véltem megtalálni. Amikor rájöttem a tévedésre, hogy ez második világháborús (öregszem, vagy mi a bánat van velem), a templom másik, napfényben fürdő oldalán rábukkantam az eredeti első világháborús obeliszkre, tetején a lélegzetelállítóan élethű, nagy termetű turullal. Ritkán lehet ennyire művészi beállítást találni, mint itt, ahol nemcsak az esztétikus emlékmű, de a mögöttes várdombon álló, meglepően ép erődítmény, s ellenkező oldalon a templomhajó jókora szelete is látható. De nem sokáig merenghettem a látottak lélekmelengető összhatásán, mivel várt rám a néhány kilométerrel arrébb eső Fürged. Mivel aznap falunapot tartottak, a kultúrház környékén nagy nyüzsgés fogadott, de egyébként az egész falu mintha aludt volna. Igaz, hét ágra tűzött a Nap, miáltal kegyetlen hőség tombolt, de hát nyár van, nem? Itt is megtettem mindent a siker érdekében, ám mindhiába. Se első, se második világháborús emlékmű. A helybéliek sem tudtak róluk, ámbár ezen már, a korábbi tapasztalatok után, egyáltalán nem csodálkozom. Tavalyelőtt ősszel történhetett, hogy az innen nyugatra eső, alig hét kilométerre fekvő Nagyszokolyról át akartam jönni ide, Fürgedre, de Nagyszokoly határában váratlanul megszűnt az aszfalt, s a folytatáson, a sáros kátyúkkal gazdagon tarkított földúton nem volt merszem nekivágni a bizonytalan kimenetelű vezetésnek. Jól tettem, mert szentség, hogy ötven méteren belül elakadok, s akkor ballaghatok vissza Nagyszokolyra traktoros segítségért. Nos, ezúttal az említett és nevezetes földút ellenkező végén ácsorogva rágtam a bajszom, nekivágjak-e a jókora rövidítéssel, s egyben időnyereséggel kecsegtető kalandnak, vagy sem? Miután ameddig a szem ellátott, minden útfelület por száraznak tűnt, s amúgy is, az országban hosszabb ideje nem esett jelentősebb eső, végül a próba mellett döntöttem. Merész húzás volt, de bejött, s a félig erdőszélen, félig a szépen cseperedő kukoricások mentén, teljesen kihalt vidéken kanyargó úton tíz percen belül Nagyszokolyra érkeztem. A kocsi karosszériáját finom, vöröses árnyalatú porréteg fedte, az oldalát pár helyen megkarcolták a földutat szegélyező bokrok belógó ágai, de egyébként megúsztam. Végül is, a nem túl távoli Magyarkeszi és a mögötte fekvő Felsőnyék emlékművei kedvéért vállaltam a rázós megoldást, ami mindkét falu esetében bejött. Magyarkeszin újabb, Felsőnyéken régebbi keletű alkotást találtam. A kalandos érkezést (a diadal mámorától kótyagosan) megfejeltem egy még eszementebb, az előzőnél is vakmerőbb távozással, s Felsőnyékről egy még hosszabb földúton vágtam neki Ozorának. Megemlítendő, hogy Ozorát vagy bármiféle egyéb falut nem is lehetett látni, hiszen a dimbes-dombos táj minden épített tárgyat takart. Csak a megérzéseimre számíthattam. Na, ez már tényleg túlment a józan ész határán, de egy idő után nem volt visszaút. Szó szerint, hiszen az autó kerekei által felvert porban fulladozó tájon egyszerűen nem lett volna alkalom megfordulni, jobbról és balról olyan szorosan kísértek a bokrok és a kukoricaszárak, hogy lehetetlenné vált mindenféle kitérő manőver. De, bátraké a szerencse, s lám, negyedórányi izgalmas navigálást követően feltűntek a csaknem másfél órával előbb elhagyott Ozora szélső házai, s megmenekültem! Nem mondom, addig párszor zabszem nem fért volna a seggembe, s a percről percre fokozódó stressztől ledobtam magamról fél kilót. Aznapra viszont elég volt az istenkísértésből, s ezúttal "legális" módon, a sima aszfaltúton távoztam Pincehely felé. Tolnanémedit követően délre, a zsákfalu Kisszékely felé tartottam, majd az ottani feladat letudását követően az egy völggyel arrébb fekvő Nagyszékelyre siettem. Hihetetlenül nyugodt, madárfüttyös, álombéli tájakon utaztam át, egyik-másik helyről alig volt erőm továbbindulni. De hát miért is kell mindig továbbindulni? Ja, igen! A magamra erőltetett kötelességtudatból. El ne felejtsem. Azért egy-egy szebb, gondozott ház és hangulatosan virágzó kert, zöldellő háztáji veteményes láttán fájón belém mart a vágy, milyen jó lenne itt élni Anikómmal és Csicsa kutyámmal! Itt talán nyugton hagyna minket a vesztébe rohanó világ, s békében megöregedhetnénk. De nem lehet, mert nincs pénzünk efféle helyre költözni, ahol valamiből meg is kéne élnünk. Álmodozni azért szabad, másra úgysem futja. Aztán ismét Pincehelyen találtam magam, ahonnan a Belecskán át délnek tartó mellékútra jutottam. Belecska, Keszőhidegkút, Regöly, Szakály, Szárazd, Diósberény, Szakadát, Gyönk, Miszla és Udvari jöttek sorra. Egyik-másik faluban ugyancsak meglepődtem, amint a hősök névsorát olvastam, hiszen általában felerészben, több helyütt pedig ennél nagyobb arányban képviseltették magukat a környékre kétszáz éve betelepült németek utódai. No, lám! A haza nem a véletlenszerű származás, hanem az érte való tudatos áldozatvállalás jogán jár. Udvari meglátogatása után a hazatérés mellett döntöttem. Elég volt, testileg-lelkileg elfáradtam, a tikkasztó melegben elfogytak az üdítőim, a kevés megmaradt, átforrósodott lötty kaparta a torkomat, s a most az Ígéret Földje szerepében felrémlő Pest majdnem százötven kilométerre volt tőlem. Én meg tőle. Ezek után tehát a messzi Paks felé igyekeztem, gondolván, hogy ott ráállok a régi 6-os főútra, s azon futok Pestig. Kölesd után öt kilométerrel azonban megállított a csendes országút szélén felkiáltójelként égnek meredő obeliszk. Messziről nézve azt hittem, valami itt megesett komolyabb harci eseménynek állít emléket, közelről nézve azonban kiderült, szó sincs efféléről, ugyanis az 1937-ben (!) felállított alkotás az országutakon balesetet szenvedett, vagy éppen balesetben elhunyt motoros és autós polgárok figyelmet keltő, látványos emlékműve. Mondom, 1937-ben készült, vagyis már akkoriban, tehát a hazai motorizáció kezdetén indokoltnak találták egy ilyen emlékeztető oszlopféleség kihelyezését. Paks felé menet, az útba eső Tengelicen megkerestem a katonafigurás kőemlékművet, amit épp a legmegfelelőbb helyen, a helyi általános iskola előtt állítottak fel. A vaskos talapzaton olvasható feliratból kiderült, hogy a most Tengelicnek nevezett települést korábban Gindlicsaládnak hívták, az itt birtokos, nagy közkedveltségnek örvendő família tiszteletére. Paks már csak 105 kilométerre esik Budapesttől, amit kora estére annak rendje-módja szerint elértem. 620 kilométert tettem meg, közben 21 újabb emlékművet gyűjtöttem be. Momentán 1634-nél tartok. Alakul, alakulgat.  Kelt 2012.07.27.

 

  (Tizenharmadik kötet) Huszonkilenc:

 

  Két és fél hónapja, április legvégén jártam Borsod-Abaúj-Zemplénben, pontosabban annak Miskolctól délre és délkeletre eső részén, s a múlt hétvégén (péntek, szombat, vasárnap) ismét erre eredtem, hogy ezúttal az általam még sosem vizsgált Zemplén-hegységet autózzam körbe, illetve át. A pénteket kivettem szabadnapnak, hogy ezzel is megtoldjam a Pesthez képest távoli tájakon való tartózkodás időtartamát, miáltal több település felkeresésére nyílik lehetőségem. Megint az Őrségben alkalmazott szállásolási technikát szándékoztam követni, azaz az egész napos hajtást követően a biztonságosnak remélt helyre kormányozott kocsiban való éjszakai alvást. Természetesen egyedül mentem, hiszen Anikóm pénteken dolgozott, de különben is, rég kiderült, hogy nehezen bírja az ehhez hasonló megerőltető túrákat. Meg aztán, szombaton és vasárnap valakinek vigyáznia kellett az autós utazásokat szintén nem csipázó Csicsa kutyánkra. Nos, péntek kora reggel útnak indultam, s ha a természet nem követeli meg, szívem szerint bizony azt az egy-két megállást is megspóroltam volna, amit a kötelező pisilések miatt kellett közbeiktatnom. Miskolcnak csak a közelében jártam, mert már Nyékládházánál letértem a régi 3-as főútról, s Tiszaújvárosnak fordulva Sajószöged, Sajóörös és Kesznyéten érintésével utam első lényegi állomására, a Takta-patak mellett fekvő Tiszalúcra érkeztem. Nem írom le minden alkalommal, miféle emlékművet találtam az illető településen, csak ahhoz fűzök bővebb kommentárt, ahol valami jelentősebb benyomás ért. Egyébként épp Tiszalúcon egy kitűnő, katonaalakos, kőből készült emlékműre leltem a templom melletti téren. Innen északnak vettem az irányt, és sorra következett az emlékművek terén több-kevesebb sikert hozó Hernádnémeti, Gesztely és Onga. Ongán még mindig szerencsém volt, mivel kétalakos (katona a kisgyermekkel) szobrot fotózhattam, de ha a jó kezdés után azt hittem, egész nap kitart a mázlim, tévedtem. Onga után ugyanis - visszatérve Gesztelyre - megint északra fordultam, ám három egymást követő faluban: Újcsanáloson, Sóstófalván és Alsódobszán nem tudtam eredményt felmutatni, lévén hogy nem volt emlékművük. Megyaszóval jobban jártam, itt egy kardot rántani készülő, kőből faragott vitézt találtam az erdélyi magyar egyházi építményekre erősen hasonlító, négy fiatornyos hatalmas templom előtt. A következő Legyesbénye megint potya útnak bizonyult, miként a Szerencshez csatolt Bekecs is, ám az innen nem túl távoli Monok, Kossuth apánk szülőfaluja újból megvigasztalt egy szép kis monumentummal. Ami a település főutcája mentén, csaknem Kossuth Lajos szépen karbantartott szülőházával szemközt látható. Érdekesek s egyben mosolyra fakasztóak, jókedvre derítőek ezek a vidéki kőfaragómesterek által alkotott figurák, mint az itteni is. A puskájára támaszkodó, nagy bajuszú bakáról sütött, hogy nem valami képzeletben éledt művészi ihlet révén öltött testet, hanem hús-vér ember szolgált mintául. Annyira igazi, hiteles a lábhoz tett fegyverre támaszkodó mozdulat (mintha aratás közben a kaszára könyökölve pihenne), de kivált a ráncokba szaladó arcról sugárzó jóízű derű, hogy a szobor minden bizonnyal helybéli, de legalábbis környékbeli parasztember formáit őrzi. Ezt követően Golop, majd a boráról ismert Tállya következett, mindkettő megnyugtató eredménnyel. Ami nem mondható el a kicsiny Rátkáról, de a mára Szerencshez csatolt Ond temetőjében, a halottasház falán ismét márvány emléktáblát leltem. Ondtól visszafordultam Tállyára, ahonnét Mádra igyekeztem, majd innen Mezőzomborra. Szomorúságra hajló szívemet Szerencsen keserű meglepetésként érte a csinos városka főutcáján - meg úgy általában mindenütt - fürtökben kószáló cigányok látványa. Erre előzetesen nem voltam felkészülve, ugyanis a valahai cukorgyáráról közismert város nem tartozik az országosan ismert cigányfertőzött települések közé. Nálam - most már - annak van elkönyvelve. Hogy a méregpoharat fenékig ürítsem: cigány szerelmespárok enyelegtek az árnyas lombok alatt, a közelükben fiatal férfiakból álló, hangoskodó roma csapat foglalta le a fémkatonás emlékmű parkjának padjait, alig találtam fotósszöget, ahol ne látszódtak volna a képen. Mit mondjak, kicsit menekülve távoztam Szerencsről. A szebb napokat megélt városkából déli irányban igyekeztem ki, s Taktaszada, Taktaharkány, Taktakenéz, Prügy, Taktabáj, Csobaj, Tiszatardos és Tiszaladány felkeresése után befutottam a szőlőtermő (és nektárt csepegtető) Kopasz-hegy keleti lábánál, a Tisza és a Bodrog összefolyásánál fekvő Tokajra. Nehezen, mintegy félórás erőltetett tempójú keresgélés után az egyik Tisza-parti vendéglő mögötti parkban meglett az eldugott emlékmű, ami ettől függetlenül egy tisztességes, fémből öntött alkotás. Kora délután volt, épp három óra, amikor az utcai digitális kijelzők egyike 44 Celsius fokot jelzett. Addigra megittam vagy kétliternyi üdítőt, s csak azért nem döntöttem magamba többet, mert a csomagtartóban lévő, műanyag palackokban tárolt löttyök akkor már maguk is negyvenfokosak lehettek. A forró kólának pedig pocsék íze van. Tudom, volt benne részem. A turisták kedvéért - Szentendréhez hasonlóan - afféle kirakatvárossá fazonírozott Tokajról tíz perc alatt átértem az erdőkkel és szőlőültetvényekkel vegyesen fedett Kopasz-hegy nyugati lábánál elterülő Tarcalra, ahol emlékezetesen szép és terjedelmes világháborús emlékművet találtam. A falu természetes egységet, túlzásoktól mentes összképet mutatott, ami a tokaji káprázat után kimondottan jólesett szemnek és léleknek egyaránt. A fotózás letudása után visszaszaladtam az önhibáján kívül giccsbe hajló Tokajra, ahol a városszéli benzinkútnál csurig tankoltam a járgányt, majd a Tisza hídon át spuri a tavaly szeptemberben megjárt Rakamazra, ahonnan Tiszanagyfalu és a távolabbi Tiszaeszlár felé igyekeztem. Előbbiben sikertelenül jártam, utóbbiban (az állítólag a zsidók által megölt Solymosi Eszter falujában - lásd még: vérvád) a templom előtt egy sematikus, újkori emlékművet kaptam ajándékba. Megint vissza a fontos útelágazások középpontjában fekvő Tokajra, ahonnan ezúttal a Bodrog-part közelében jelentősebb emlékművel (obeliszk) bíró Bodrogkeresztúrra siettem. Utána a nyugalmas Bodrogkisfalud, aztán a Bodrog mentén fekvő Szegi és Szegilong került elém. Szegilongnál egy merész lendülettel északra fordultam, s beljebb hatoltam a számomra eladdig tökéletesen ismeretlen Zemplén-hegységbe. Akkor még nem sejtettem, hogy a több évtizeden átívelő magyarországi utazásaim legszebb helyére, tájegységére értem. A rengeteg kulturális vonatkozású érdekességet felvonultató Erdőbénye után csodás erdei tájakon haladtam át; a lelkesen kanyargó, lejtőkkel és emelkedőkkel gazdagon ellátott szűk kis úton egészen Simáig nem találkoztam autóval. Baskó még beljebb fekszik, egészen a szinte érintetlen hegység közepén. Nem tudom, hogy a téli havazások idején hogyan jönnek ki és mennek be kocsival a remetei magányban éldegélő faluba? Sima és Baskó, kivált ez utóbbi, olyan települések, amelyekhez hasonlókkal nem találkoztam idáig, noha lassan ott tartok, hogy csavargásaim során bejárom az ország összes táját, összes települését. Baskónál maradva: a falu főutcájának aszfaltjáról enni lehetett, olyan tiszta volt, az összes régi ház - van belőlük szép számmal - példamutatóan helyreállítva, ablakaikban, kertjeikben megszámlálhatatlan színes virággal, amelyekből a település tereire, útjaira is annyi jutott, hogy azzal tíz falut fel lehetne díszíteni. Csoda, virágszínű varázslat a nagy magyar szürkületben. Tíz percig nemhogy kocsit, embert sem láttam a csendbe merült kis utcákon, legfeljebb néha egy-egy tyúk kárált visszafogottan a kertek mélyéről, madár füttyentett a gyümölcsfák lombjai közül, kötelességtudó kutya ugatta a messziről kiszimatolt nyulat. Mintha a virtuális mennyország valami kézzelfogható, tapintható földi leképződésében jártam volna. Kellett is ez az előzetes mentális feltöltődés, mert tudtam, innen visszafordulva délnek olyan részre érek, olyan faluba jutok, amit a legszívesebben mindenestől eltörölnék a föld színéről, ez pedig a szörnyű bűn terhét örökké cipelő Olaszliszka volt. Szögi Lajos tanár úr itteni, cigányok általi meglincseléséről az idők folyamán többször megemlékeztem. Ahogy telik az idő, mind kevésbé visz rá a lélek, hogy újra felelevenítsem a történteket, mivel szinte én szégyellem magam a helybéli cigányok irtózatos bűne miatt. Pedig a szép fekvésű falu kétharmada, az olaszos stílusú, körerkélyes, pártás tornyú templom közvetlen környéke és az attól keletre eső rész, amit magyarok laknak, nagyjából úgy fest, mint a többi környékbeli település. De a templomtól nyugatra húzódó, ijesztően elhanyagolt falurészben kizárólag cigányok rontják a levegőt, rongyos vagy valahogy még kinéző portáik zöme a főutca mentén, az út két oldalán fekszik. Érdekes, minden második ház földig rombolva, a falak építőanyagának nagyja elhordva, de egy-másik maradvány a tűzvész nyomait viseli magán. Az egyik épebb ház előtt áll a Szögi Lajos emlékére állított, nemzeti színű szalagokkal ékesített kopjafa, melyet alacsony kerítés övez, s ezen belül, a kopjafától kétarasznyira nyitott könyvet formázó márványalkotás, lapjain valamiféle idézettel. E mellett áll a meggyilkolt tanár színes fotóját tartó állvány. Most nem írok többet Szögi Lajosról, mivel az ő esete nemcsak a helyi vagy az ország cigányainak, de mindenkinek a szégyene. A szerény első világháborús emlékművet a temetőben találtam meg, amely maga is úgy néz ki, mint egy síremlék a sok közül. Következett a szomszédos Vámosújfalu obeliszkje, aztán a bortermő Tolcsva. A feljebb eső Erdőhorvátinál elkapott az eső, ami hol nekilódult, hol elállt. Kezdett alkonyodni, de még gyorsan megjártam az innen elérhető Komlóskát. Visszajutva Erdőhorvátiba, ideje volt esti szálláshelyet keresni a kocsinak, s benne magamnak. Tovább haladva észak felé, hosszú kilométereken át olyan sűrű erdőn vezettem keresztül, hogy bár még fényes nappal volt, a felettem összehajló lombok alatt be kellett kapcsolnom az országúti fényszórót. A három Huta (Közép, Új és Ó) futtában való megtekintését követően elértem Regéc falu szélét, ahol egy nagy terjedelmű, többnyire füves, kevésbé bokros platón remek parkolóhelyre leltem. Megfelelő éjszakai szálláshelynek ítéltem. Bal kéz felől tisztán odalátszottak a légvonalban talán másfél kilométerre lévő, magasabb hegyormon trónoló regéci vár nem csekély falmaradványai. Lassan egészen besötétedett. Előttem, a távolban szaporán villámlott és dörgött az ég alja, de körülöttem ekkor, kilenc óra tájban kezdődött a szentjánosbogarak éjszakai élete, ami részint parádés "tűzijátékban", részint meglepő hanghatásokban nyilvánult meg. Ez utóbbi alatt értendő az a világítón repkedő rovaroktól származó, furcsán sziszegő hang, ami a végén egy hirtelen kidurrant kerékabroncs ijesztő sóhajtásában teljesedett ki. Emlékszem, az első ilyen hangok hatására csaknem kipattantam az általam készített meleg vacokból, mert az a képtelenségnek tűnő felvetés ötlött az agyamba, hogy nyugalmi helyzetben valamitől defektet kapott a kocsi. Mivel a zavaró pukkanások túl gyakran ismétlődtek, rájöttem, ezek a becsapós hangok összefüggenek a levegőben neonkék lövedékként süvítő bogarak lázas nászrepülésével, s ezek után már nyugodtan aludtam.

  Ahhoz képest, hogy a vezetőülésben összekuporodva, szerencsés esetben a jobb lábamat a másik ülés elé lógatva szorongtam át a többé-kevésbé alvással töltött éjszakai hat-hét órát, egészen kipihenten ébredtem. Szombat hajnali fél négykor. Hát Istenem, nem kell mindig lustálkodni. Egy órát vártam, mire a nálam kényelmesebben kászálódó Nap fénye annyira megerősödött, hogy esély nyílt jó képek készítésére. Addig sem tétlenkedtem: rendet tettem a dúlt kuplerájra hasonlító autó belsejében, rendbe hoztam az éjszakai hánykolódásoktól meggyűrődött ruházatomat, szájvízzel kiöblítettem a számat, s legfőképp gyönyörködtem a minden szegletében elbűvölő tájban. A regéci vár ott volt, ahol napnyugtakor hagytam. Fél ötkor már a falu temploma előtti szokatlan kialakítású emlékműfélét fényképeztem, ami néhány egymás közelébe helyezett, részben földbe ásott betoncölöpöt jelentett, mindegyiken a harcokban elesettek névtáblájával. A nem túl távoli Mogyoróskára igyekezvén folytatódott az egy nappal korábbi ámuldozás, már ami a Felvidék keleti részén is áthúzódó (fel, egészen Eperjesig) hegység rejtett szépségeit illeti. Itt jegyzem meg, hogy életem belföldi utazásai valamiképp úgy alakultak, hogy felfedezendő területként utoljára az Őrség és a Zemplén-hegység vidéke maradt. Amíg személyesen nem jártam ott, a tévében látott ismeretterjesztő filmek propagandahatása révén váltig hittem, az Őrség lehet az utolsó érintetlen magyarországi Paradicsom. Aztán május végén pár napot ott töltöttem, de valahogy egyszer sem kapott el az a katartikus érzés, az a látott-tapasztalt természeti szépség keltette izgalmi állapot, ami leginkább a szerelemnek a lélekben kiváltott nemes viharára hajazik. Nem úgy itt, a dölyfös-büszkén magába zárkózott Zemplénben, ahol pedig alig egy napja kószáltam, de már fél tucatszor belém nyilallt ez a fajta rég remélt, parányi fájdalommal fűszerezett bódult öröm. A fekvése okán képeslapra illő Mogyoróska épp a regéci várat magán viselő hegy háta mögött várta az érkezésemet. Jöttem, ahogy tudtam. Innen egy újabb, megint leírhatatlanul gyönyörű erdei úton a már tulajdonképp a Zempléni-hegység túloldalán, azaz a hegység nyugati lábánál fekvő Fonyra értem. Ott és akkor sem értettem, s ma sem tudok rájönni mi okból, de rengeteg, eleddig sehol nem látott mennyiségű kóbor kutya csatangolt a kora reggeli (fél hatra járt) település kihalt utcáin. Itt egyébként a Regécen látott betoncölöpös emlékmű megoldással találkoztam, azzal a különbséggel, hogy a templom melletti liget minden egyes fáját - annak idején, kb. kilencven éve - egy-egy hősi halott tiszteletére ültették. A számomra ismeretlen fajtájú fák idővel alaposan megerősödtek, de mindegyiknek neve, kötődése van, méghozzá ahhoz az elesett katonához, akinek a rézből készült névtáblája a vastag fatörzs elé ásott betoncölöpöt ékesíti. Bár Fony körül tucatjával fekszenek olyan falvak, amelyeket szándékomban állt felkeresni, ám nem aznap, hanem a következő napon, vagyis vasárnap. Ezért Fonynál visszavonulót fújtam, s megint elhaladva a regényes fekvésű Mogyoróska mellett, illetve Regécen és Erdőhorvátin át, a reggeli napfényben fürdő Tolcsvára jutottam. Igen, tegnap késő délután, midőn a fekete hasú felhőkből már fenyegetően lógott az eső lába, előfordultam itt, sőt lefotóztam a főutcai vegyesbolt mellett kiállított hősi obeliszket, s az egyik borospincénél kis híján vettem egy üveg helyi bort az én Anikómnak vásárfia gyanánt (aztán mégsem, mert az árus nem tartott a bor minőségéhez méltó üveget, csak hitvány műanyag palackot), de most, az izzó fényben minden másként festett. Lefényképeztem a reggeli Nap vad fényétől szinte világítani látszó templomot, utána Sárazsadányt vettem célba. Még erről a piciny, ámbár a lélekszámához képest meglepően hosszan elnyúló falucskáról is vannak egyedi emlékképeim, noha három temploma közül a két öregebb úgy nézett ki, mint amelyikben évtizedek óta nem tartottak misét. Csak a modern emlékművet magában rejtő temetőhöz közeli görög katolikus templom körül - amely látni valóan nem régi építésű - lengedezik az életnek némi lehelete. A jelentékeny, ezzel együtt első világháborús monumentumot nem állító Bodrogolaszi után máris Sárospatakon találtam magam. Elsőként a város legnagyobb templomába tértem be, lévén a hatalmas, többmázsás ajtószárnyai csalogatóan tárva-nyitva. Gondoltam, ha valaki, hát a pap vagy egyéb egyházszolga igazán illetékes lehet a helyi viszonyok tekintetében, s biztosan útba igazítanak az emlékmű kapcsán. Ezúttal nagyon melléfogtam, ugyanis a joviálisan gömbölyded, élete alkonyán járó, ezzel együtt verejtékezőn rózsás arcú egyházfi határozottan a templom mögötti tágas térre irányított, ahol azonban egy merőben más témájú szobrot találtam. Ezek után elment a kedvem a további kérdezősködéstől, s rábíztam magam a többször bevált keresőmódszerre, vagyis a találomra való utcai körözésre. Két perccel később ott álltam a keresett objektum előtt, ami két fontosabb belső út találkozásánál, afféle virágos sarokligeten bukkant fel. Az emlékmű ugyan végső soron méltó módon tiszteleg a csaknem száz évvel ezelőtti harcok hősei előtt, viszont eléggé esetlenre sikerült a központba állított fémkatona gránát hajítására készülő mozdulata. A hajdan önálló településként létezett Végardó manapság Sárospatak északi részét alkotja. Görög katolikus templomában azonban ott a régi katonák díszes márvány emléktáblája, amit az általam álmából felvert, a templomot hálóköntösben kinyitó fiatal lelkipásztor mutatott meg. A városból végül keleti irányba, Vajdácska felé távoztam. Innen a szőkének mondott folyó közelében lévő Tiszakarádra értem, onnan a tetszetős nevű Györgytarló, Kenézlő, Viss és Zajkod következett. Mivel Zajkod zsákfalu, hogy kijussak a fent nevezett falvak által alkotott térségből, ismét érintenem kellett Sárospatakot, ahonnan ezúttal a német többségű Károlyfalvára, illetve a mögötte fekvő Rudabányácskára értem. Jól jártam velük, mert mindkettőben találtam emléktáblát, ráadásul elkerültem a forgalmas város, Sátoraljaújhely útjait, amelyeket szintén tavaly szeptemberben volt módomban tesztelni. Rudabányácskát magam mögött hagyva kijutottam a két kilométerre húzódó országhatárral párhuzamosan futó főútra, ahol először a Kazinczyról elhíresült Széphalom jött sorra, de itt nem jártam sikerrel, mivel hosszas körözés után sem leltem háborús emlékművet. A határszélen fekvő Alsó- és Felsőregmec szerencsésebb fogásnak bizonyult, nemkülönben Mikóháza, és az innen elérhető Vilyvitány. A regionális központnak beillő Pálházát elérve délnek, vagyis Kovácsvágás és a völgy végén fekvő Vágáshuta felé indultam. Vágáshután a szűk völgybe szorult házak feletti meredek domboldalra települt a különleges kilátást nyújtó temető. Ha egyszer, ne adj Isten, valami természeti dráma miatt megcsúszna az oldal, a másvilágra költözöttek - afféle extrém hívatlan vendégként - koporsóstól, fejfástól a házak tetejére potyognának. Aztán az ellenkező oldalon található Füzérradvány, majd egy újabb völgyben Kishuta és Nagyhuta került sorra. Sajnos elképedve kellett bámulnom a Kishuta környékén folyó külszíni kőfejtés következtében a zöldellő hegyoldalban keletkezett ordító sebet, amelyet az emberek által uszított bányagépek veszett kutyái martak ki az addig háborítatlannak hitt zempléni erdőségből. Nyírit, Bózsvát, Filkeházát, Füzérkajatát és Pusztafalut követően a másik jelentős várrommal bíró zempléni település, Füzér utcáit jártam. Az emlékmű a temetőben lett meg. Füzérkomlós után a porcelángyáráról ismert Hollóházára értem. A falu kétségkívül gyönyörű környezetben, magas hegykaréj által ölelt völgyteknőben fekszik, de mindezt elcsúfítja a ma is működő gyár néhány pocsék kinézetű üzemcsarnoka. Hollóházáról egy olyan út vezet át a hét kilométerre eső Kékedre, amely az 1978-ban kiadott autóstérképen még nem, a 2006-ban készülten viszont szerepel. A lényeg, hogy Hollóháza immár egy ideje nem zsákfalu, hiszen tovább lehet menni Kékedre, s onnan akár a távoli Miskolcra jutni. De egyelőre maradjunk itt, a Trianonban megcsonkított ország határain belüli Zemplénnél, hiszen a Hollóházát Kékeddel összekötő úttal elértem e túlzás nélkül csodás hegység hazánk területén maradt részének északi pontját. Egyébként, ahogy elhagytam Hollóházát, a kanyargó szerpentinen öt perccel később elértem egy északra tartó leágazást, s további fél perc múltán a szlovákiai (felvidéki) Eszkáros felé mutató határátkelőt. Itt, a kitűnő állapotú erdei úton persze nincs semmiféle határállomás, netán őrbódé, miegymás. Csak a "magyar" oldalon felállított országhatártábla jelzi az egykori Antant-hatalmak - különösen a franciáknak - a páratlan földrajzi egységet alkotó Nagy-Magyarországgal szembeni esztelen dühét. Kéked után értelemszerűen délnek fordultam, s rövidesen Pányok, aztán Abaújvár következett. Az Abaújváron látott emlékmű ritkaságszámba menő vésete így fest: "Az 1914-18 és 1938-45 évi világháború áldozatainak emlékére állíttatta Abaújvár dolgozó népe 1958-ban." Hoppá! 1958-ban, alig két évvel az 1956-os őszi harcok után?! Állíttatta Abaújvár dolgozó népe? Miféle népi "reakciós" aknamunka eredményeként eshetett meg a lehetetlennel rokon csoda, hogy a hazai szocializmus fénykorában a helybéli dolgozók emlékművet állítsanak mindkét világháború hőseinek? A falu kastélyának kertjét övező fal mentén régi, patinás obeliszket felmutató Zsujta után a katonaalakos Gönc jött sorra, ahol megint tankoltam. Ezzel együtt idáig több mint negyvenezerbe volt a benzin. Aztán rövid időre ismét a hegység belseje felé kanyarodtam, hogy bepótoljam a korábban elmaradt Telkibánya megtekintését. Visszajutva Göncre, az innen nyugatra és északra fekvő Hidasnémeti, a határátkelő Tornyosnémeti, valamint Hernádszurdok került sorra. A roppant szerény emlékművet prezentáló Hernádszurdok után a Gönctől délre található Göncruszka következett, aztán egyre délebbre ereszkedve előbb Vilmány, Hejce, a rajokban betelepülő cigányok miatt csúnyán elfertőződött Vizsoly (vizsolyi biblia), végül napi zárásként Korlát. Innen az erősödő alkonyatban elrobogtam az Abaújalpár és Boldogkőújfalu között húzódó, még növésben lévő kukoricás és napraforgós közé, hogy éjszakára biztonságos helyet találjak az autónak és kalandvágyó magamnak.

  Július 08., vasárnap. A háromnapos kaland zárónapja. Ismét hajnali négy óra körül ébredtem, s ismét meglepő módon, cseppet sem elcsigázottan. Noha ennyi viszontagság, s ilyen rekkenő napközbeni hőség mellett a léleknek hálni kellett volna belém járni. Ezzel szemben nagyon is éltem és virultam, s egészséges, tettekre serkentő izgalmamban alig tudtam kivárni, hogy a Nap némiképp feljebb hágjon. Kezdésnek visszaautóztam az előző este érintett Abaújkérre, ahol a művelődési ház falán találtam rá az emléktáblára. Onnan visszajöttem Abaújalpárig, s ennek letudása után Boldogkőújfalu, aztán Boldogkőváralja lett belőve. A meghatározó zempléni várak, várromok közül ez utóbbi falu feletti dombot a harmadik zempléni várrom, Boldogkő vára üli meg. Látványos jelenség mindenhonnan, akár közelről, akár távolról, s egyáltalán, bármely égtáj felől nézve, de legjobb arcát mégis a temető keresztjei közül fotózva mutatja. A lábadozó reggeli fények mellett könnyen végigfutottam az összes helyet, ahová emlékművet érdemes és lehet állítani: a temetőt, a falu főbb tereit, a polgármesteri hivatalt, a templomok környékét, de semmi. Egy helyütt megleltem a kiemelt téren látható második világháborúst, de az elsőnek nyomát sem találtam. Végül, korai időpont ide vagy oda, a kapucsengő kitartó használatával felébresztettem a hatalmas méretű templom melletti paplakból lengő gatyában előkászálódó, teknősbéka arcú idős atyát, aki a kapuja túloldaláról csaknem sírva bizonygatta, hogy a nyakigláb templomban sincs emlékmű, sőt, szégyen ide vagy oda, az egész faluban nem találok olyat. Dühömben és csalódottságomban csaknem elküldtem melegebb éghajlatra, de keserves önmegtartóztatás árán úrrá lettem az érzelmeimen, és inkább tovább kerestem. Háromnegyed óra elteltével feladtam, s az elpazarolt idő miatt ingerülten indultam tovább, ám alig hagytam el a falut, eszembe jutott, hogy a térkép szerint a településről lehet eljutni a néhány kilométerre eső Arka faluba, aminek azonban sehol sem láttam az iránymutató tábláját. Ezúttal nagy szerencsém volt, mivel a visszafordulást követően elhaladtam egy első ránézésre egyszerű útszéli kőkereszt előtt, aminek az alsó részén megláttam a kicsiny, ám annál beszédesebb fekete márványtáblát. Szövege: "1914-1918 rémes háború emlékére. Irgalmas Isten! Tedd ismét naggyá eldarabolt és kifosztott drága magyar hazánkat 1920." Nem mondhatni, hogy valami gigantikus emlékmű, de Boldogkőváraljának ennyi jutott. Olyan szerény, hogy a település vén papja sem tud róla. Na, mindegy; annak rendje-módja szerint megörökítettem. Ki a kicsit nem becsüli, annak lófasz a seggébe, ahogy azt az én jó apám szokta volt mondani a maga helyén és idején. A sikertől vérszemet kapott szerencse nem tágított mellőlem, mert a közeli kocsma előtti járdaszélen ácsorgó férfitól megtudtam, hogy a falu központjától miként jutok egykettőre a csalafinta Arkára. Néhány perc múltán ott álltam Arka kis emlékműve előtt, amelynek megálmodója - valamely, láztól ihletett pillanatában - egy szentségfülke és egy katonai őrbódé szikár vonásait egyesítette, s ennek belső falába ültette a két háború hőseire emlékező reliefet és a szűkszavú márványtáblát. Az akciót követően a kiszáradt, köves patakmederrel kísért kies erdei úton visszatértem Boldogkőváraljára, ahonnan Hernádcécére, majd a két emlékművű Gibártra, s a Hernád hídján átkelve Encsre értem. A templom előtti modernkedő emlékmű nem igazán hozott lázba, ezért a gyors fotózás után tovább siettem a négy kilométerre fekvő Mérára. Jó hosszú falu, kettő is kitelne belőle. A távolabb eső, öregebb templom kertjében fedeztem fel a kis turullal díszített régi, eredeti obeliszket, aminek a fényképezése közben olyan erővel tört rám a semmiből támadt hasmenés, hogy csapot-papot hátrahagyva ugrottam a néhány méterre várakozó kocsiba, s az összes közlekedési szabályt felrúgva, ész nélkül viharzottam a faluszéli kukoricásba. Meleg helyzet volt, de minden jó, ha a vége jó. Az pedig jó volt. A spontán alakult programot követően megint útba ejtettem Encset, amelyet Ináncs, a ritka pofás emlékművű Hernádszentandrás, Hernádbűd, Pere és a kisváros méretű Abaújszántó követett. Felsődobsza, Hernádkércs, Szentistvánbaksa, Halmaj után egy útszéli leállásnál összeadtam a három nap alatt lefotózott emlékművek számát. Mint kiderült, 93 darabnál tartottam, ámde minimum százat szerettem volna, ha már eljövök ide, Pestről nézve a világ végére. Ezért, bár már nagyon húzott hazafelé a szívem, Halmajt követően nem délre, Miskolc felé, hanem a 3-as főúttól északra eső Kázsmárk felé indultam, azzal a nem titkolt céllal, hogy addig nyomom a gázt, amíg össze nem jön a 100 emlékmű. Így aztán Kázsmárk után "enyém" lett a még ugyanebben a völgyben fekvő Léh, Rásonysápberencs, Detek, Beret és Baktakék, ami az első világháború idején még Szárazkék névre hallgatott. Századiknak végre meglett a Baktakéktől délkeletre fekvő Fancsal, de még ekkor sem bírtam abbahagyni. De miért is fogtam volna vissza magam, hiszen ráfordulva a 3-as főútra, amúgy is útba esett Forró, Csobád, a kissé félreeső, meglepően gazdag és hatalmas Aszaló, és végül, de tényleg legvégül Szikszó álmatagnak tűnő városa. Mivel Szikszó után egy egészen más jellegű tájegységre, a Sajó völgyének a Miskolc felett húzódó szakaszára kellett volna áttérnem, ami a közeli jövőben egy újabb autós menet célpontja lesz, Szikszón eredményesnek és befejezettnek nyilvánítottam a péntektől vasárnapig tartó gyűjtőkörutat, és Miskolcon át hazaindultam. 104 újabb emlékmű, ez már valami! Igaz, hogy a háromnapos út benzinköltsége kisebb vagyont tett ki, s a nyújtott hétvégén valami ezerháromszáz tűzforró kilométert tettem meg, de megérte. A nagy hőség miatt az egész úton csaknem tizenhat liter üdítőt fogyasztottam, emellett megettem négy zacskónyi édes kekszet és az előző este, lefekvés előtt, öt centi hosszú kolbászt. Slussz. Más étel nem fért belém. Le is dobtam magamról legalább három kilót! De ez egy hete történt, azóta mindent visszahíztam. Hiába, jól tart az asszony. Egy szó, mint száz: jelenleg 1738 emlékműnél tartok, ami kezdésnek nem is rossz.  Kelt 2012.07.14.

 

  Vége a kilencvenkettedik résznek  

 

 

          ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György

 

                              Kilencvenharmadik rész

 

  (Tizenharmadik kötet) Harminc:

 

  Ahogy a legutóbbi bejegyzés dátumából elnézem, legutóbb kereken egy hónapja írtam valamiről ezeken az oldalakon, pedig történt egy s más, de úgy veszem észre, egyre lustább vagyok az események lejegyzése terén. A legfontosabb dolog, hogy megvolt a horvátországi út, amire február óta készültünk. Augusztus negyedikétől (szombattól) a következő hét szombatjáig, vagyis 11-ig tartott a tengerparti nyaralás. Rovinjba utaztunk Anikóval és Csicsa kutyával, merthogy a lelkiismeretünk megnyugtatása végett vittük magunkkal a közös gyerekként kezelt ebünket. Rovinjban nyaraltunk tavaly július végén is (akkor a kutyánk nélkül, viszont a későbbiekben utálatos formát mutató anyám társaságában), így aztán sok újdonság nem várt minket ebben a gyönyörű isztriai kisvárosban. A viszonylagos ismertségben persze volt jó (nyugalmas kiszámíthatóság) és rossz (lenge unalom) egyaránt. Szombaton hajnali háromkor, vaksötétben ébredtem, utánam Anikómnak is felpattantak a szemei. Bepakoltuk a kocsiba, amiket előző este még nem tettünk be, aztán pontosan négy órakor nekiindultunk. Mivel egy nappal előbb kiváltottam a hazai autópályákra érvényes tíznapos matricát, egyhamar leértünk a kétszázötven kilométerre lévő letenyei határátkelőhöz. A horvát autópályán eleinte nem volt fennakadás, de a feketeleves idén sem maradhatott el, hiszen csakúgy mint tavaly, idén is Zágráb környékén kezdődtek a gondok. Itt ötven kilométeren belül legalább hatszor álltunk meg a nyílt autópályán, hogy aztán öt-hatperces várakozást követően, a nem tudni mitől felszabadult úton ismét nekilóduljunk, követve az előttünk feltorlódott autók rajzó méhek gyanánt meginduló tömegét. A kitartó türelmet igénylő helyzet, miként egy évvel korábban, ezúttal megint Karlovac után oldódott meg, mikor is az addig egyfelé tartó sztráda kétfelé vált. A nyugatra kanyarodó ágon Isztria illetve Olaszország felé, a délre mutató úton Dalmácia felé lehetett indulni. Mivel a többség a hosszan elnyúló dalmát tengerpartot választotta, számomra egyből könnyebb lett a vezetés. A tengert Fiuménél láttuk meg elsőként, kicsivel odébb pedig már ráláttunk az egész Kvarner-öbölre, illetve az Isztria keleti partján húzódó kisebb-nagyobb településekre, többek közt Abbáziára. Isztria előszobáját az Ucska-alagútnál értük el, s végigszáguldva a hegy alatt húzódó, mintegy hat kilométer hosszú kiváló úton, a túlsó végen kibukkanva a napfényre, elénk tárult a régen vágyott meseország. A tengerparti Rovinjba pontban déli egy órakor estünk be, s eddig - kilenc hosszú óra alatt - ötszázkilencvenöt kilométert autóztunk. Első utunk a magas kőfallal kerített temetőhöz vezetett, ahonnan tavaly az egyik síremlékről - a márványba kasírozott fénykép szerint szelíd tekintetű Angelica Sponza sírkövéről - elemeltünk egy réginek látszó olvasót, és, sajnos, elhoztuk Magyarországra. Tettünk miatt a lelkiismeret úgyszólván kezdetektől fogva gyötört, úgyhogy már a múlt télen elhatároztam, ha idővel megint Rovinjba vetne a sors, első dolgom lesz visszaszolgáltatni az ostobán ellopott olvasót. Nos, míg Anikóm a temető melletti árnyas ligetben Csicsa kutyánkat sétáltatta, én - lelkem mélyén az egy éve tartó bűntudat utolsó foszlányaival - gyorsan visszatettem a helyére az Angelicát megillető vallási tárgyat. Amúgy, éppen kifogtam egy temetési szertartást, pontosabban annak azt a részét, amikor a ravatalról leemelt koporsót a gyászoló tömeg kíséretében a sírhoz viszik. Néhány fúvós hangszer szomorú muzsikája mellett. Visszatérve Anikómhoz és a kutyámhoz, pár percig még a kiserdőnél maradtunk, amelynek sudár fenyőfái között odalátszott az alig száz méterre eső kétemeletes épület, ahol tavaly ilyen idő tájt nyaraltunk, azaz a Campolongo utcai apartman. A rövid nosztalgiázást követően kocsival lementünk a szabadstrandi partszakaszra, ahol bokáig sétáltunk a tenger langyosan simogató vizében. Csak ezek után indultunk a városka második számú templomától pár utcával odébb lévő Vitomira Sirole-Paje (ez a félkörívben húzódó utca neve) 9-es szám alatt található villa felkeresésére. Ami hamar meglett, ugyanis még idehaza eleget tanulmányoztam Rovinj térképét ahhoz, hogy ne tévedjek el a délszaki virágokkal és fákkal szegélyezett utak és terek között. A villa tulajdonosa egy koros házaspár, amelynek nőtagja, bizonyos Anna néni az itt megszálló vendégek szelíd mosolyú útba igazítója. Sajna nem beszéli a magyart (én meg a horvátot), úgyhogy kommunikációs eszköznek maradt a kevés némettel és angollal kevert nemzetközi mutogatás. Mi a sárgabarackfákból, olajfákból, szőlőből és fügefákból álló gyümölcsösre, és a paradicsom által dominált konyhakertre osztott hátsó kert felé néző házrész földszintjén kaptuk meg az egy hétre otthonul szolgáló saroklakásunkat. Ami a vöröses talajú, szerény kertre néző oszlopos verandából, a konyhával ötvözött lakószobából és egy kicsiny fürdőszobából állt. A verandára öt lépcső vezetett, s Csicsa bébi a legfelső tetejéről nézelődve őrizte a máris a birodalmának tekintett környéket. Hogy ne szaladgáljon folyton le s fel, a kukás vödörből, a nejlonfóliával összefogott szénsavas üdítőkből és egy ruhaöblítésre befogott vödörből torlaszt építettünk, amely fölött bár kilátott, azt átugrani már nem volt mersze, miáltal nyugodtak lehettünk, hogy nem kóborol el. E mögül a torlasz mögül morogta meg aztán a ház körül minden egyes napon szemlét tartó Anna nénit és a sarkában cammogó kövérkés kutyáját. A berendezés puritán és tiszta volt, a franciaágy matraca kényelmes, pihenésre csábító. Igaz, az ágy hosszát csöppet elszabták - akárha pigmeus törpékre méretezték volna -, mert a lábaimat képtelen voltam rendesen kinyújtóztatni rajta. Érkezéskor a kocsival az utca felé eső belső parkolóba álltam, s a benne lévő csomagokat négy fordulóval behordtam a lakásba. A ruhákkal teli sporttáskák mellett akadt zsáknyi krumpli éppen úgy, mint lecsónak szánt paprika, paradicsom, étolaj, fűszerek, nem beszélve a rengeteg palackozott üdítőről és ásványvízről, tányérokról és evőeszközökről. Anikóm mindent a helyére pakolt, s akár elkezdhettük a nyaralásunkat. De előbb, azon nyomban, még az utazóruháját viselve az én kicsim buzgón nekilátott lecsót készíteni, ami rendkívül ízletesre és emlékezetesen csípősre sikerült, ez utóbbinak napokon át nyögtük a hatását. Ettől kezdve a napi programjaink közel azonos koreográfia szerint zajlottak. Reggel hat-hét óra körül általában a levegőben lavírozó sirályok élénk rikoltozására ébredtünk, aztán Anikóm egy közeli parkban megpisiltette Csicsát, később valamit reggeliztünk, utána gyalogosan irány a tíz perc sétaútra eső óváros, vagy autóval a két kilométerre lévő szabad strand. Ahol, köszönhetően a csúszós algákkal és kistestű kagylókkal borított víz alatti szikláknak, rendszeresen összevagdaltuk a lábunkat. A bal térdemen most is viszket az egyik gyógyuló seb. Napközben mindig erősen tűzött a Nap, az eget ritkán tarkították felhők, a szél néha feltámadt, eső azonban egyszer sem esett. Ilyen körülmények között délelőtt legfeljebb fél tizenegyig, délután pedig hattól lehetett a szabadban tartózkodni anélkül, hogy az ember (vagy a kutyánk) napszúrás és leégés nélkül megússza. Az örökös hőségtől a trikóim rendre lucskosra áztak az izzadtságtól, és a száradás során kiütő sófoltok miatt térképszerűvé váltak, de az állandó meleget Csicsa kutyánk viselte a legrosszabbul. Szegény, ziháló oldalú, légszomjjal küszködő párával gyakorta kellett megállnunk valami szellős, árnyékba borult helyen, s nem egyszer kaptuk karjainkba a kimerültségtől járni alig bíró jószágot. Mivel a városkát, legalábbis annak óvárosi részét eléggé ismertük, az idén nem sok felfedezni való maradt benne, hiszen egy évvel előbb csaknem minden zugát bejártuk. Azért persze jólesett ismét nagyokat csavarogni a szűk és többnyire árnyas, a milliónyi emberlábtól csúszósra kopott macskaköves ódon utcákon, és sorra újra felfedezni a tavalyról ismerősként ránk köszönő helyszíneket, az öreg épületeket, a viszonylag hűs beugrókat, illetve ismét rácsodálkozni a városka két kikötőjének színes, megunhatatlan világára. Ilyenkor igyekeztem nem gonosz lenni, és szaporán elhessenti magamtól a munkától izzadó otthoni kollégák fele-felbukkanó képét. Ha éppen nem a sétát választottuk reggeli programnak, akkor a hihetetlenül sötétkék tengerben nyújtózkodtunk a már többször említett szabad strandnál, ami az erődszerű városi temetőtől légvonalban kétszáz, az autóskempingtől ötven méterre kezdődött. A strand kövecses, sóderes kis öbléből tisztán ráláttunk a szemközt, talán másfél kilométerre félszigetként emelkedő óvárosi dombra, tetején a jellegzetes kinézetű, hórihorgas tornyú Szent Eufémia-templommal. A déli rekkenő miatt hosszúra nyúlt sziesztákat olcsón bérelt lakásunk csendes mélyén vészeltük át, rendszerint alvással egybekötött fetrengés formájában. Nyaralásunk ideje alatt ki sem tettük a lábunkat Rovinj területéről. Leghosszabb távú kalandnak a csütörtöki napon megejtett tankolás, és az utána következő bevásárlóközponti (Lidl) látogatás volt. A reggeli időhöz képest forgalmas plázába Anikóm ment be, én addig Csicsával kint sétáltam a füves térségen. Ekkor távolodtunk el legmesszebbre az apartmanunktól, de így sem jutottunk másfél kilométernél messzebb.

  (Ezen vagy a következő napon, kora délután tájban akadt némi összezördülésem Anikóval. Az ebédet követő déli alvásból ébredtem, az én kicsim még tovább nyomta a szunyát, azaz ágyban maradt. Odakint a gyümölcsöskertben és azon túl javában tombolt a mediterrán rekkenő, amikor még álomittas állapotban kitámolyogtam az árnyékos teraszra. Ahogy kábán ücsörögtem a széken, valamiről eszembe jutott Anikó nagyobbik fiának, a bő évtizedre bevarrt Ferinek a gyilkossága, és, a morbid témán elgondolkozva, nyugalmi állapotomból percek alatt sikerült alaposan felhúznom magam. Közben az én kicsim, tőlem négy méterre, a kitárt ajtajú szoba félhomályos belsejében a bennem végbemenő folyamatról mit sem sejtve álmodott tovább. Dühöm, vagy inkább elkeseredésem valószínűleg az idilli rovinji délután, a nyári színek harmóniájában megmártózott környék, az itteni édenből való kényszerű hazautazásunk előtt ébredező feszültség, és az otthoni keservek közeledtének érzékeny vegyülékéből, valamint abból az emészthetetlen ellentmondásból keletkezett, hogy egyfelől magam mellett tudhattam imádott feleségemet, másrészt - ámbár vétlenül, akaratlanul -, mint anya ugyanő hozta nyakamra a gyilkos fickót. A feleségemet, életem igazi és egyetlen társát halálom napjáig szeretni fogom, mert épp hozzám való, s mert jó ember. Mert életem kései ajándékának tartom, mert nagyon szeretem, és kész. Ezért sehogy sem fér a képbe az ő véréből is származó bűnöző figura, akinek a létezése, illetve gazemberségének ismerete feloldhatatlan zűrzavart okoz bennem. Egyfelől ott van az én drágám tiszta, mondhatni nemes kisugárzású lénye, másfelől ez a kéretlenül rokonommá lett, Feri néven kódolt morális hulla, ez az emberségből örök időkre megbukott genetikai mutáció, s kettejük változtathatatlan közös pontja, az egyenesági vérségi kötelék. Kettejük szoros rokoni kapcsolatának fenntartása - a vízválasztónak számító gyilkosság elkövetése óta - számomra érthetetlen csoda, erkölcsi abszurdum, a sors rafináltan perverz tréfája, olyan fajta skandalum, mintha egy szelíd, de vak őz vérre szomjazó hiénakölyköt szült volna a világra, s vakságában nem érzékelve a nyilvánvaló különbséget, gidájaként szeretné a gyilkos ösztöneit könnyedén szabadon engedő vadállatot. Alma ennél messzebb nem eshet a fájától. Forrongó bensőmben nagyjából erre az időpontra maximalizálódott a fokozatosan növekvő felháborodás ereje, mikor is Anikóm - rossz dramaturgiai érzékkel - felébredt, s mit sem tudva önmarcangoló elmélkedésemről, velem szemben leült az asztalhoz, s rágyújtott. Némi füstbe fulladt csendet követően határozott hangon kijelentettem, hogy a közeljövőben el szándékozom válni tőle, méghozzá az ördög szolgálatába szegődött Ferihez való ragaszkodása miatt. Szegény Anikóm, még kábán az alvástól, a meglepetéstől köpni-nyelni nem tudott, aztán ocsúdott, s szomorú hangon bár, de megjegyezte, hogy bármit követett el a fia, ő soha nem hagyhatja magára, azon egyszerű oknál fogva, miszerint ő az anyja. Ez az egész érzés számára is megmagyarázhatatlan, de akkor is, hiába tudja, mit követett el a csemetéje, anyaként képtelen megtagadni. Nos, nagyjából ennyi volt rövidre sikerült beszélgetésünk veleje és konklúziója, ami a nyaralásból hátralévő időnket totál megmérgezte. Anikóm néhányszor elvonult sírdogálni, a feltétlenül szükségesen kívül nem szóltunk egymáshoz, s a hazafelé való úton sebzetten, szótlanul kucorgott a kocsi hátsó ülésén. Én két perccel a beszélgetésünk után megbántam, hogy ilyen nyers fenyegetőzésre ragadtattam magam, s egyáltalán, felhoztam a válás lehetőségét, amikor pedig tudom, soha, semmi pénzért nem hagynám el Anikómat. Nincs rá más magyarázat, a kezelhetetlen frusztráltságom miatt fájdalmat akartam okozni neki - azt bántod, akit szeretsz -, de melléfogtam, mert a szemét húzásom miatt nekem támadt kemény lelkifurdalásom, tehát erős felindultságomban elkövettem egy durva hibát, amiért úgyszólván azonnal büntetésben részesültem. A nyaralás vége tehát kifejezetten csapnivalóra sikerült, s még jó, hogy az én kicsim idehaza egy-két nap alatt megbocsájtott, de tudom, a tüske benne maradt. Nagyon sajnálom, amit tettem, de sejtem, ezt semmivel sem tehetem jóvá. Sajnos úgy tűnik, elég nagy hatékonysággal tudok ártani másnak, de legfőképp magamnak.)

  Az egész ott tartózkodásunk alatt valami ötven kilométert tettünk a járgányba, ez is a strandig autózásokból, illetve az onnan való visszakocsikázásokból adódott össze. És nagyjából hétszázötven fotó készült az úri igénnyel kivitelezett semmittevésünkről. Egyébként meglepően keveset költöttünk odalent. Pát gombóc fagyira, kenyérre, némi édességre valót, olyannyira keveset, hogy miután idehaza visszaváltottam a maradék eurót és kunát, a pénzváltónál hetvenegyezer forintot nyomtak a markomba. Ez az összeg a havi fizetésem hatvan százalékának felel meg. A hazafelé vezető útra 11-én, szombat hajnali három órakor léptünk rá, és láss csodát, míg a lefelé vezető út kilenc óránkat emésztette fel, az ugyanazon az útvonalon való visszatérés alig hat és fél óránkba került. Oda is, vissza is 150 kunát kértek az autópálya használatáért (három kapunál kellett fizetni), összesen tehát 300-ba került a horvát sztráda. A koromsötét éjszakában négy órára értük el a fényárban úszó Ucska-alagút Fiume felőli kijáratát, fél hatra Zágrábnál jártunk, fél tíz előtt tíz perccel pedig már Pesten, a Fogarasi úti Tesco parkolójának füvén sétáltattam az ismerős itthoni szagoktól feldobódott ebet, míg Anikóm beszaladt, hogy vegyen valami kajafélét az indulás előtt kiürített hűtőnkbe. Hétfőn már munkába is álltunk, ami roppant nehezünkre esett, de így jár, aki nem léhűtő milliomosként tengeti a nyomorult életét. Szóval szép volt, jó volt, az egyhetes kikapcsolódás, számomra kiváltképp felejthetetlen élménynek bizonyult a rám mindig mély hatást tevő tengerrel való újbóli találkozás, de jövőre alighanem másfelé vesszük az irányt, talán a vén Erdélyt járjuk be.  Kelt 2012.08.15.

 

  (Tizenharmadik kötet) Harmincegy:

 

  Tegnap, augusztus 21-én volt Anikóm 42. születésnapja (Isten éltesse sokáig!), ma pedig - augusztus 22-én - a házasságkötésünk harmadik évfordulóját ünnepeljük. Szalad az idő. Ajándék gyanánt ezúttal nem vettem semmi bizsufélét vagy ilyesmit, de annak szánom a kicsim szüleinek elhanyagolt kispesti sírjának a rendbetételét, ami nagyjából hatvanezer forintba fog kerülni. Az összeg a horvátországi nyaralásunkból megmaradt pénzből lesz fedezve. A múlt héten felvettem a kapcsolatot a Köztemető közelében telephellyel rendelkező egyik sírkőkészítővel, aki sírok helyreállítását is vállalja. Ha igaz, egy hónapon belül visszakerülnek a helyükre azok a megtisztított kőelemek, amelyeket a három éve meghalt édesanya temetésekor bontottak el (addig egyedül Anikóm korábban meghalt apja nyugodott alatta), s néhány éve a Korall utcában, egy garázsban várják sorsuk jobbra fordulását. Sajnos, Anikóm testvérei igencsak tojnak a sír kinézetére (meg az elhalt ősökre), amely most egy fakereszttel jelölt egyszerű földhányásként szerénykedik a temetőben. Szóval, ez lesz az én igazi ajándékom, mert tudom, Anikóm ugyancsak szívén viseli az édesanyja emlékét.  Kelt 2012.08.22.

 

  (Tizennegyedik kötet) Egy:

 

  Ebben az évben annyit utazgatok kocsival mindenfelé, kiváltképp az első világháborús emlékművek megörökítése céljából, amire nem akad példa életem eddig eltelt időszakából. A múlt hosszú hétvégén, azaz augusztus 31-től (péntek) szeptember 2-ig (vasárnap) megint nyakamba vettem az országot, s ezúttal a déli végeket látogattam meg. Eleddig Mohácsig jutottam, ez számított utazásaim déli végpontjának, most azonban le akartam jutni a Drávához, valamint az attól északra eső Ormánságba, illetve a Villányi-hegységhez és tágabb környékére. Pénteken hajnali fél ötkor keltem, s még sötétben útnak eredtem. Első célpontként a Tolna városához közeli Fácánkertet látogattam meg, majd átruccantam a néhány kilométerre fekvő városkába, hogy a korábban rossz külső körülmények közt, borús, esős időben fényképezett szoboregyüttest megörökítsem a nyár végi vakító fényáradatban. S nemcsak fényár, de kánikulai meleg is jellemezte utazásomat. Innen Szekszárdon át Bátaszéknek vettem az irányt, onnan pedig keletre fordultam, hogy a Dunán átívelő öreg vashídon Bajára jussak. Vezetés közben igyekeztem kiélvezni a hangulatos táj minden varázsát, ami lehetetlen vállalkozásnak bizonyult, hiszen elmém szűk garatján rendre feltorlódtak a számolatlanul zúduló élménymagok. Baján nem álltam meg, csak átutaztam rajta, s inkább a környéken tett régebbi látogatásom során fáradtság és időhiány miatt kimaradt Vaskút és a szerb határnál fekvő Bácsszentgyörgy, valamint a Mohács felé eső Dunafalva és Homorúd községek megtekintésére indultam. Vaskúton nagyszerű, figurális katonaszobrot leltem, Bácsszentgyörgyön pedig a templom előtti kőkereszten találtam meg a hősökre utaló emlékező sorokat, illetve a kereszt törzsén a fémből öntött, kerek formájú névtáblákat. Mivel ez utóbbi falu úgyszólván közvetlenül a szerb határnál fekszik, a fotózást követően - bogárzúgásos, szendergő gyümölcsösök és kukoricások közt vezető porúton - kirobogtam a legfeljebb nyolcszáz méterre eső határhoz. Leírhatatlan érzés vett erőt rajtam, midőn figyelmesen körbenéztem a megtévesztően csendes, mondhatni feszülten nyugalmas területen. A csalókán békés táj láttán ki gondolta volna, hogy déli irányban jelenleg eddig terjed az 1920. június 4-ig háromszor ekkora területű Magyarország? Ott, ahol két, aszálytól sújtott kukoricatábla között véget ért a porút (pontosabban kétfelé ágazott, de déli irányba, vagyis egyenesen előre már nem lehetett rajta menni), még a mai, tehát a Trianonban csúnyán megcsonkított Magyarország földjén álltam. A leállított kocsim egy hurokszerűen (fordított U alakban) szántott, nagyjából egy méter mély árok innenső partján parkolt, a fél méter széles mélyedésen túl Szerbia kezdődött. Nevetséges. Szerbia? Hiszen az ott, az a végtelenbe nyúló sík földdarab Magyarország, a lapályos Duna-Tisza közének szerves folytatása, még ha most felsőbb akaratból Szerbiának is csúfolják. A poros út végénél úgy mélyítették ki a túloldali Gádor falu felé mutató aszfaltozatlan, térdmagasságig érő gazzal felvert nyílegyenes földutat, hogy azt kocsival semmiképp se lehessen használni. Az elejére ráadásul funkcióját tekintve értelmét vesztett, elrozsdásodott kettős vassorompót állítottak, s mindezeken felül még néhány, az elgyomosodott földút használatát tovább nehezítő kereszt irányú mélyítést (árkolást) tettek. Miután kicsit hozzászoktam a kedves tájhoz sehogy sem passzoló barátságtalan kellékek látványához, fényképezőgépemmel a nyakamban afelé, a szerb oldalon emelkedő laposabb magaslat felé pislogtam, amelyen egy szabályszerű erődítménnyé alakított hajdani kúria falai világítottak a tűző Nap alatt. Talán harminc méterre lehetett a határárok partján hagyott kocsimtól. A kúria régi falait és néhány ablaknyílását meghagyták eredeti formájában, de ennyiből is látszott, egykoron takaros vidéki házként szolgált, valahol félúton az építése idején még Magyarországhoz tartozó, ámde Trianonban Szerbiához (pontosabban: a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, későbbi nevén Jugoszláviához) csatolt Hadikfalva és a nálunk maradt Bácsszentgyörgy között. A romos kúriához három darab, egyenként egy emelet magasságig érő kerek, lőréses betonbunkert építettek, a lőrések a feltételezett támadási irányok felé néztek. Az épület teteje régebben beomlott, de a bombabiztos oldalsó erődítések stabilan állták az idők próbáját, úgy néztek ki, mintha egy hete készítették volna őket. Persze senki sem járt a környéken, a hőségben fulladozó tájon csak a gyenge szellőben szárazon zizzenő kukoricalevelek küzdöttek a süket csenddel. Miután mindent lefotóztam, és kellőképp kiborzongtam magam a lépten-nyomon tetten érhető emberi gonoszság újabb példája felett, megint útra keltem. Most a Mohács felé mutató országútról elérhető Dunafalva, illetve az ellenkező irányban fekvő Homorúd következett, de ezek egyikén sem találtam emlékművet. Homorúdról annyi plusz információt szereztem a helybéliektől, hogy ez eredetileg, a régebbi időkben, az egyik nagy dunai áradásban elpusztult Riha falu tanyája volt. Rihát azonban elmosta a könyörtelen víz, s az elöljáróság ezt a biztonságosabb helyen fekvő tanyát fejlesztette faluvá, ahová a két kilométerre lévő, romba dőlt Riháról átköltöztették az embereket. A hajdani ősfalu, Riha helyén ugyan most is látható néhány lakott családi ház, a számuk nagyjából tizenöt lehet, de végleg fordult a kocka, s a hajdani faluból tanya lett, míg a valamikori tanyából falu. Az ősi Riha maradék házaitól mintegy kétszáz méterre egy félig-meddig lebontott rakétasiló maradványai emelkednek ki a szántás síkjából. Messziről úgy tűnik, mintha egy szélesebb földhányás tetejébe szúrt krisztusos kereszt lenne, pedig azok a kilövőállvány furcsán görbült roncsai. Mohácsnak a Duna bal partján található részét Új-Mohácsnak hívják, s az itteni forgalmas kompkikötőnél esett meg az évekkel ezelőtti szörnyű tragédia, amit nehezen tud feldolgozni az ember agya. Három vagy négy éve, télvíz idején történt, hogy a kirándulásból a mohácsi otthonukba igyekvő négytagú családot szállító személyautó megállt a Duna felé lejtő meredek betonrámpa felső végénél. Az autót vezető férfi kiszállt, hogy a közeli bódénál jegyet váltson a legközelebbi kompra, az asszony is kiugrott, hogy elszívjon egy cigit, a hátsó üléseken bekötött övekkel biztonságba helyezett két kisgyermek az autóban maradt. A férfi talán rosszul húzhatta be a kéziféket, mert az autó gyorsulva megindult a folyónak, s az anya hiába igyekezett kétségbeesetten visszafogni, a kocsi a jeges, mély vízben elmerült. Az apa rémülten vetette magát az itt különösen mély Dunába, hogy az eltűnt kocsiból kimentse a gyerekeket, mindhiába. Órák múltán a tűzoltók húzták ki az autót, hátsó ülésein a megfulladt bekötött gyerekekkel. Ezt az iszonyú esetet idéztem fel gondolataimban, míg a nyár végi verőfényben magam is az említett betonrámpán leparkolt Renault mellett ácsorogtam. A hatalmas komphajó a folyó túloldalán, az ősi Mohács hordalékos partján várakozott, hogy onnan ide, innen oda szállítsa a kedves utasokat. Tíz perccel később legurultam az alacsony vízállás okán hosszúra nyúlt meredeken, újabb tíz perc múlva pedig a mohácsi oldalon voltam. A városból déli irányba kijutva, kisvártatva Kölkedre értem, onnan pedig a horvát határszélen fekvő Udvarra jutottam. Utamnak ezen szakaszán kezdett tudatosulni bennem, hogy amerre járok, Baranya megye területén mindenütt egykor német többségű falvakba jutok. Ez leginkább a könnyen felfedezett emlékműveken olvasható hősi névsorokból derült ki, no meg persze abból is, hogy csaknem mindegyik falu magyar helységnévtáblája alá ki volt helyezve a német megfelelő. Udvarról kijőve egy hatalmas információs tábla felirata szerint pontosan 200 kilométerre jártam Budapesttől. Ezután a "nemzeti létünk nagy temetője" mohácsi csatatértől nem messze fekvő Sátorhelyet érintettem, ahol váratlanul ért a külön "Hősök kertjébe" felállított emlékmű léte. Nagynyárádnak, minként a környék szinte valamennyi települése esetében, a németeknek a második világháborút követő tömeges kitelepítéséig sváb többsége volt, ami meg is látszik a templomkerti csinos emlékmű hősi névsorán. Majs, Töttös, Bezedek és Lippó egyszerűbb obeliszkjei után Ivándárda díszesebb emlékművének fotózása következett. A maga idején a falu a jelentősebb települések közé tartozhatott, ezt nemcsak a két, egymás mögött sorakozó temploma, sok-sok szép régi háza, de az említett emlékmű igényessége is bizonyítja. A szomszédos Sárokon ugyan nem találtam még obeliszket sem, viszont a horvát határ közvetlen közelében fekvő falu egyéb érdekességgel szolgált. Ez a település annyira közel fekszik a határhoz, hogy a községbe vezető aszfaltút mellett már csak egy méternyi széles gyalogösvény fér el, ahonnan egy rövid oldallépés, s máris Horvátországban vagyunk. Illetve, dehogy vagyunk, hiszen a legelső útba eső bokorcsoport szélén magas fémrúdra erősített figyelmeztetőtábla ötlik az ember szemébe, melynek komolyan veendő, magyar nyelvű felirata így szól: "Aknaveszély, megközelíteni tilos!" Itt még a '90-es évek első felében lezajlott véres délszláv háborúban a szerbek és a horvátok által földbe ásott taposóaknák határozzák meg, ki hová léphet, illetve nem léphet. Sok helyütt egyszerűen nem maradt fenn pontos térkép arról, hogy a hadakozó felek pontosan hová helyezték el gyilkos aknáikat, amelyekre nem ajánlatos rálépni, mert rámehet az ember élete, de minimum valamelyik lába, miként azt számos szomorú eset tanúsítja. Kislippó, ezen a néven, az első világháború idején még nem létezett, a helyén Károlymajor nevű tanya terült el, amelyet később faluvá fejlesztettek. Emlékműve igen egyszerű: a helyi temető halottasházának falán látható a két világháború károlymajori hőseinek névsorát tartalmazó márványtábla. Magyarbóly kisdedóvójának főutca felőli oldalán tanítani valóan takaros, nagy méretű emléktábla látható. Lapáncsa sudár fenyők alá bújt hórihorgas obeliszkkel, Illocska a templom falára erősített fekete márványtáblával emlékezik meg a harcmezők hőseiről. A cementművéről ismert Beremendtől már előre tartottam, mert iskolai tanulmányaim alapján arra készültem, hogy a különben nyugalmas, síkvidéki tájat porfelhőbe fogja takarni a településtől egy kilométerre, északra kihelyezett gyár. Hála Istennek, erről szó sem volt, mert ugyan az üzem teljes pénteki kapacitással működött, az a kevés mészpor, ami a szűrők mellett kiszökött a szabadba, száz-kétszáz méteren belül elenyészett a forró levegőben. Ami pedig a városka emlékművét illeti, az egészen kedvemre valónak bizonyult, dacára, hogy nem figurális, hanem nagyobb obeliszk formátumú. Maga a város templomos főtere, amelynek közepén az obeliszk magasodik, rendkívül rendezett, színes virágágyásokkal és vélhetően gyakori metszéssel karbantartott díszbokrokkal szegett, az esti világítást tudatosan ódivatúra formált lámpák (kandeláberek) adják, a tér sarkán hangulatos kis teraszos étterem működik. Itt állva nem is sejteni, hogy a város határától nem messze hatalmas kőzúzók porítják a Villányi-hegységből kinyert mészkőtömböket. Kásád falut innen, Beremend felől lehet elérni. Mint a helyszínen kiderült, a település a hazai sokácok egyik legfontosabb központja; a felújítás alatt álló templom bejárata melletti vörös emléktáblát csupa idegen csengésű család- és keresztnév tölti ki. Visszatérve Beremendre, északi irányba, Nagyharsány felé indultam tovább. Közelítve az egyre töményebb porban úszó településhez, döbbenten figyeltem fel a falu felett magasodó Villányi-hegység valamely oldalsó ágának szörnyű állapotára. Ugyanis itt működik az a kopár, minden árnyéktól mentes külszíni kőfejtő, ahonnan a kitermelt köveket hatalmas teherautókon a legfeljebb tíz kilométerre eső Beremendre szállítják. Mivel hazánkban az északnyugati a meghatározó szélirány, így a hegy déli lábánál hosszan elnyúló falu időnként fuldoklik a szaharainál finomabb porban. Viszont a templom előtti téren szép emlékobeliszkre leltem, de ennek a látványa sem tartott vissza a helységből való mielőbbi távozástól. Visszafordultam tehát Beremend felé, de persze nem az egyszer már meglátogatott városkába tartottam, hanem az országútról félúton nyugatra tértem. Elsőként máris befutottam Kistapolcára, ahol a falu innenső határában húzódó tavacska mellett kis kőépületet húztak a tavat éltető forrás vize fölé, s e házacska oldalán emléktábla mutatja magát, felirata szerint a két világháború hőseinek tiszteletére. A sorra kerülő Siklósnagyfaluban kellemetlen meglepetésként ért, hogy a falu lakossága egytől egyig cigányból állt. Pénteki utamon - több településen - addig is láttam kisebb-nagyobb csoportjaikat, de az egyes települések lakóihoz viszonyított arányszámuk sehol sem érte el a kritikus értéket. Itt viszont mindenki, öreg és fiatal, középkorú, férfi és nő, egyszóval mindenki roma volt. Ráadásul, hogy elkeseredésem tovább fokozódjon, az ingyenélők által lakott településen emlékművet sem találtam. A falut alkotó sok szép régi ház mindegyikében cigányok éltek, s még el is csodálkoztam, hogy ehhez képest alig láttam a visszafordíthatatlan pusztulás nyomát. A viharvert, ám tisztességes méretű templomon azonban látszott, hogy utoljára igen régen nyitották ki mise okán a kapuját, amit amúgy külön erős vasrács is védett a hívatlan látogatóktól. Végül, miután a faluban megejtett sokadik kör után sem láttam emlékművet, a lerobbant, ütött-kopott polgármesteri hivatal előtti hepehupás térségen - amely inkább lerágott birkalegelőnek tűnt - ácsorgó várakozóktól kértem útmutatást. Kérdésemre tétován rázták a fejüket, s javasolták, hogy forduljak magához az irodában tartózkodó polgármester úrhoz, ha valaki, ő tudja az igazságot. Ám alighogy elhangzott a javaslat, hárman is lehurrogták az ötletgazdát, mondván, most nem alkalmas ilyesmire az idő, mivel a polgármester úr a segélyek kifizetésével van elfoglalva. És az fontos dolog. A világ egyik legfontosabb dolga, mindjárt a lopás és a gyilkosság - haramiakörökben oly kedvelt - sportja után. Máskülönben miből részegednének le a következő egy hétben? Valóban, ahogy betekintettem a hivatali épület ablakán, a várótermi részben két tucat cigány ült, állt, beszélgetett, s akkor nem szóltam az épület előtti téren lődörgőkről. Nos, a 2012-es esztendő nyarának végén, őszének elején így jártam a tisztességes nevű, de a normális, szorgos népek által lakott falvak családjától talán örökre elbitangolt Siklósnagyfaluval. Old településen, nagy örömömre, végre kőbe faragott katona szobrára bukkantam. Na, végre! Az egyik kezével zászlórudat markol, a jobbjában kézigránátot szorongat. Egyházasharaszti klasszikus kivitelezésű, turullal díszített obeliszkkel fogadott, míg az eggyel arrébb eső Alsószentmártonban ennek egy viharvertebb, sokkal elhanyagoltabb másával találkoztam. Alsószentmárton, miként a két faluval odébb található Siklósnagyfalu, csúnyán elcigányosodott falu. A gyalogosan vagy rozoga kerékpárokkal közlekedő népektől csak úgy hemzsegő faluban fehér embert egyet sem láttam, de amíg a kicsiny templommal (ami amúgy rég feladta templom funkcióját, mert a sarkig tárt ajtók mögött odabent kötélen száradó ruhákra és a földön heverő limlomokra nyílt rálátás) szemközti, szebb napokat látott, eredetileg négy sarokköves és vastag lánccal kerített emlékművet fényképeztem, minden arra jövő férfi, nő és gyerek tisztességgel előre köszönt. Szóval, benyomásom szerint az itteni cigányok azért nem egészen sutyerákok, de ennél többet nem tudok róluk. Míg a kocsiba visszaülve a fotózást követő adminisztrációval foglalatoskodtam, kormos képű, tíz év körüli, meztelen felsőtestű kölyök könyökölt be a lehúzott ablakon. Fesztelenül, lazán, mintha évek óta puszipajtások lennénk. Rögtön szemet szúrt a szegycsont vonalában észlelhető függőleges irányú, öt-hatcentis piros sebhely, amely arról tanúskodott, hogy a srác valamikor komolyabb szívműtéten esett át. Hm, csórikám tíz évesen már túl volt egy nyitott szívműtéten! Ezt látván, a szokásosnál jóval kedvesebben fogadtam a kérdéseit, s a tőlem megszokottnál jóval türelmesebben, mondhatni atyai jóindulattal válaszoltam rájuk. Sajnáltam a gyereket, s reméltem, a baljós kezdés ellenére viszonylagos egészségben éli le a további életét. Ezt követően négy faluban: Mattyon, Drávaszabolcson, Gordisán és Drávapalkonyán nem jártam sikerrel, az Ormánság keleti szélén fekvő Drávacsehiben is csak egy felejthető obeliszket bírtam begyűjteni. S nem volt nagyobb szerencsém a kevéssel később meglátogatott Harkánnyal sem, ámbár vagy négyszer keresztül-kasul autóztam a régi arcát elveszített, az utóbbi évtizedekben alaposan felkapott fürdővároson, de ez mit sem segített. Az más kérdés, hogy amikor két nappal később, vasárnap ismét erre vetett a sors, a városhoz csatolt Terehegyen (egykor önálló falu) találtam emlékművet, de erről majd a maga idején. Siklóson sem szambáztam örömömben, amikor a remélt régi monumentum helyett egy gyenge pótléknak is kevés, modernkedő emlékművecskére találtam a várfal tövében húzódó parkban. Siklósról továbbmentem Kisharsányba, onnan pedig Nagytótfaluba, s amikor ott végeztem, ráfordultam a Villányi-hegység belsejébe, illetve a hegység túlsó oldalára vezető útra. Az ember messzi vidékről idesodródott, a helyi viszonyok tekintetében tájékozatlan fia, ha csak a térképet nézi, nem gondolná, mennyi szépséget tartogat, mennyi vizuális élményt rejteget ez a nem különösebben terjedelmes hegység! Kistótfalu és Vokány után Újpetre, aztán Kiskassa és Pécsdevecser jött sorra. Az alkonyi szürkületben utoljára maradt Peterd megtekintését követően sürgősen éjszakai szálláshely után kellett néznem. Az élet Ivánbattyán határáig sodort, ahol a faluvégi tarló és egy talán homokfogónak telepített keskeny akácsor között, a földes út szélén találtam nyugalmasnak látszó esti parkolót. Igaz, egy harminc valahány éves apa, aki süldő leánykájával a falu végén ismertette a kerékpározás rejtelmeit, nem állhatta meg, hogy lopva előröl-hátulról leolvassa a kocsim rendszámát, hátha valami rosszra készülök... Ő lehetett a falu szeme és füle, esetleg a templomi énekkar vezetője, vagy ha nem, hát túlbuzgott benne az üldözési mánia. Vannak ilyen alapból elhivatott, mindazonáltal erős nyugtatókon élő emberek. Mindegy, az éjszakám viszonylagos eseménytelenségben telt; összesen két autó haladt el mellettem, de a falu központjába tartó, mintegy harminc méterrel előttem húzódó aszfaltúton sem kocogott el ötnél több. Éjjel kettő és három között eleredt az eső, aritmiás, szabálytalan kopogása egy időre a félálom és az ébrenlét mezsgyéjén tartott, de ezen rövid félórán kívül csillagfényes szunyálásban volt részem. Azért a stukker, biztos, ami biztos alapon, ott hevert karnyújtásnyira a szomszédos ülésen.

  Kora reggel már a falu innenső szélén felfedezett obeliszk fotózásával foglalkoztam, majd sietve visszatértem az előző kora este alaposan, ám az emlékmű tekintetében eredménytelenül átvizsgált Palkonyára. Hét ágra sütött a vörösen aranyló korai Nap, de ennek tiszta fényében sem láttam mást, mint előző nap: vagyis a különös formájú, kerek kupolás, piros tetőzetű templomot (azóta kiderítettem: a török időkben mecsetnek épült), bejárata előtt a második világháború hőseinek szóló feliratos kereszttel. Még a templom háta mögötti temetőbe is kiugrottam, hátha oda rejtettek valami emlékműfélét, de egy álmatlan öregasszonyon kívül, akinek egyetlen hadaró szavát sem értettem, nem találtam egyebet. Őt meg nem szándékoztam lefényképezni. Mit tehettem mást, a színpompás reggelen tovább haladtam utamon, amelyen ezúttal Villánykövesd következett. Erről a faluról sem hallottam soha, pedig Pestig érhetett volna a híre, hogy aprócska borospincéi egymás felett három szinten helyezkednek el, s vén népi lakóépületei szinte egymás sarkára hágnak, meg, hogy maga a környék sem akármilyen felüdülés a szemnek. Az ember fia alig éri el a Villány feliratú helységnévtáblát, szinte e tábla vonalában kopott festésű útjelző nyíl mutat oldalra, hogy aki kíváncsi rá, arrafelé találja a piciny Kisjakabfalvát. Elugrottam megnézni, de sajna elkerült a katarzis. Onnan visszajőve, a félig-meddig még mindig alvó Villány városában keringtem egy sort, mire egy jellegtelen kis téren meglett sematikus, modern vonalvezetésű emlékmű. Márok, Pócs és Borjád után a főúttól odébb fekvő Nagy- és Kisbudmér következett, mindkettőben gondozott, régi emlékművel. Ezek után befutottam a környék közigazgatási központjába, a város méretű Bólyra. A mintaszerűen rendezett képet mutató település hamar megtalált főterén nagyon szép emlékművet pillanthattam meg, az igényes, turulos obeliszkről nem kevés fényképet készítettem. Sokat. Szajknál kiértem a Mohácsot Péccsel összekötő 57-es főútra, ahol a nevezett település - mármint Szajk - után Versend következett. A templommal szemközt álló itteni, újabb kori emlékműnek az a legfőbb érdekessége, hogy a sárgára égetett téglákból rakott, hasábforma monumentum előre néző felén kiképzett fülkében fából faragott, mintegy harminc-negyven centi magas katona silbakol. A strázsáló baka alighanem erdélyi fafaragó keze munkája, mivel stílusában erősen hajaz arra a vándorlegény figurára, amit a XX. század '80-as éveinek közepén vettem a Sebes-Kőrös mellett fekvő Feketetó őszi vásárán. Ezek után Szederkény következett, ahonnan visszafordultam Mohács irányába. Babarc, Liptód, s a szendén frivol nevű Lánycsók után a meglehetősen rejtett helyen bujkáló Kisnyárád jött sorra, ahol a magasban ülő templomhoz vezető lépcsősor aljában, vén fák árnyékában egy szépen kivitelezett, élethű, figurális alkotásra találtam. A kőszobor egy térdeplő katonát formáz, aki jobb kezében gránátot tart, miközben figyelő tekintetét az ellenségre veti. Mondanom sem kell, a talapzatra vésett hősi halottak névsorában szinte kizárólag német családnevek fordulnak elő. Visszafelé jövet a völgy mélyén lapuló falu dombra futó határában nagy területen termő, ámde a ritka súlyos aszály miatt a normálishoz képest fele méretűre zsugorodott kukoricacsöveket törtem az itthoni kedvenc galambjaimnak. Némi kerülővel eljutottam a párhuzamos völgyben lapuló Székelyszabarra, ahol a temető bejárata közelében láttam meg a zömök, díszes obeliszket. Csupa német névvel. Erdősmárok és Himesháza sikerrel lett teljesítve, Szűrön azonban nem találtam nekem valót. Semmi gond, maradt elég baranyai falu, amit még felkereshettem. Szebényen szép, vörös homokkőből készült obeliszket láttam, a rengeteg hősi név között vegyesen magyar, szláv és német családnevekkel. Visszafordultam Himesházának, ahonnan Geresdlakot céloztam be, onnan Maráza és Fazekasboda jött sorra. Emlékszem, ez utóbbi településen a kocsiban ülve telefonáltam Anikómnak, hogy jól vagyok, idelent, a déli végeken rendben mennek a dolgok. Miközben a hőség miatt a trikómból csavarni lehetett az izzadtságot. Nagypall fityiszt mutatott, de nem emlékművet. A közelben fekvő Pécsváradnál ismét keletre, vagyis a tavaly már sikerrel megjárt Lovászhetényen át Erdősmecske felé fordultam. Az igaz, hogy a hosszas keresgélés ellenére itt sem termett számomra babér, már ami az emlékművet illeti, azonban feltétlenül megérte betérni e kedves településre, mert annyira szép. Keresgélés közben a templom mögött kijutottam a falu fölötti dombháton kialakított temetőbe, ahol rengeteg kidőlt-bedőlt, többnyire gótbetűkkel feliratozott vén sírt találtam. Persze mind német. Miután kiálmélkodtam magam, megint kocsiba szálltam, s ahogy jöttem, azaz a Lovászhetény-Pécsvárad-Nagypall-Fazekasboda útvonalon eljutottam ahhoz az elágazáshoz, amelynél Kékesd felé indulhattam. Ahol meglepően szép emlékművet leltem s fényképeztem lelkesen, miközben a kerítések mögül vagy nyolc kutya ugatott felém. Kékesddel csaknem egybenőtt Erzsébet, s ettől délre pedig ott fekszik Szellő. Ez utóbbi azért volt számomra különösen érdekes, mivel baranyai csavargásaim során itt találkoztam először olyan emlékműmegoldással, amikor a márvány emléktáblát a kőből készült harangláb oldalába süllyesztik. A kedves kis Kátoly után Máriakéméndre futottam be. Nahát, hogy én mekkorát álmélkodtam a falu innenső szélén látható óriási templom és zárda együttesén! Erről a csuda nagy és csinos kegytemplomról sem hallottam soha, s most a meglepetés erőteljes szele kis híján levert a lábamról. S ha még csak ez a templom! Mivel akadt a faluban másik is, méghozzá afféle kissé póriasabb, köznépnek való, ám ettől függetlenül takaros, szemrevaló. Ez a másik, amely egy kisebb magaslatról uralkodott a község vallásos érzületű halandói felett, jóval többet ért nekem, mint tokkal-vonóval a lenti kegytemplom. Ennek oka pedig abban rejlett, hogy a szentélyhez oldalról csatlakozó épületrészen eleddig sehol nem látott igényességgel készült első világháborús emlékmű tűnt elő. Készítői nem a gyakran előforduló figurális, azaz emberalakos megoldást választották, hanem majolikából, égetett cserépből kirakott, szecessziós stílusban készült művet alkottak. Erre az alkotásra joggal illik a művészi igényű alkotás, a műalkotás fennkölt fogalma! Alig tértem magamhoz a hirtelen támadt izgalomból, a lelkesedéstől enyhén megemelkedett pulzussal máris újra nyakamba vettem az országutat. Délnek tartva, négy kilométer múltán - Szederkénynél - ismét elértem az aznap többször érintett 57-es főutat, amelyen most nyugatra indultam tovább. Belvárdgyulával pórul jártam, hiszen itt árnyékra vetődtem, vagyis nem találtam nekem való emlékművet. Viszont a temetője parkolójában végre ettem egy jót: aznap ez volt az első és utolsó étkezésem, ami néhány falat hőségtől megfolyt zsírú kolbászból és pár vékony szelet tartós kenyérből állt. Utána több korty meleg kólával öblítettem le a számban korzózó maradékot. A főúttól délre eső Birján és Lothárd, valamint a jobb kézre fekvő Magyarsarlós megértő és rendes volt hozzám, fotóztam is eleget. Magyarsarlóstól visszafordultam addig az elágazásig, amelynél Olasz felé indulhattam. Hásságy, Ellend, Pereked, Berkesd, Szilágy, Romonya és Bogád egyszerű, könnyen abszolválható esetek voltak, nem úgy Nagykozár, ahol végül a temetőben találtam rá a korábban a falu központjában álló, ám onnan az új buszmegálló építése miatt kipaterolt vén obeliszkre. Hiába, a körülmények olykor rákényszerítik az embert, hogy detektívest játsszon, ha sikert akar elérni. A Pécstől délre, alig egy-két kilométerre fekvő Kozármisleny átfésülése még inkább betett az idegeimnek, jobban mondva végsőkig próbára tette a kitartásomat. A falu belső útjain megejtett sokadik, hiábavalónak látszó kör után egyszerűen nem hittem el, hogy egy ilyen jelentős méretű település ne rendelkezzen bármiféle emlékművel. Erősen közeledett az újabb alkony, s én már negyedszer száguldottam el a kis belső tavacska mellett, amelynek partján valami esküvői fényképezkedés, vagy a szertartást követő közös italozás okán ötvenfős násznép vihogott olyan visszafogottan, hogy az ablakon besüvítő szél ellenére tisztán hallottam a becsípett hölgyek vidám sikkantásait. Ettől függetlenül: éljen az ifjú pár! És mikorra tervezik a válópert? Végre, mielőtt a temetőnél járva végleg feladtam volna, egy pont akkor érkező helybéli házaspár férfitagja helyes irányba állított, így rátalálhattam az eldugott parkban szerénykedő, újabb keletű emlékműre. Az innen macskaugrásra eső Pécsudvardon egy régi és egy újabb emlékmű fogadott, a dupla siker ugyancsak jót tett a megtépázott egómnak. A nap utolsó fotóit Szemelynél lőttem el, aztán sürgősen éjjeli parkolóhely után kellett néznem. Mivel másnap úgyis arrafelé kezdtem volna, rátértem az Egerág, Szőkéd és Áta helységeket egy sorba fűző keskeny aszfaltútra, s végül Egerág és Szőkéd között félúton, a kocsi orrával az előttem három méterre elhúzó országút felé fordulva, betolattam egy kisebb természetes tisztásra. Nem tagadom, míg alkalmi nyughelyemet keresve elsuhantam a barátságos benti fényektől otthonosnak látszó falusi házak között, ahol a családok tagjai néhol a teraszon, másutt az előkertben szépen terített asztalok körül ülve vacsoráztak, felettébb heves honvágyat éreztem. Elsősorban az én kis Anikóm - testi-lelki társam - közelségére vágytam, de jólesett volna Csicsa kutyám érintése is, mi több, elviseltem volna a kétszáz valahány kilométerre lévő Tábornok utcai lakás puha ágyikójának ismerős ölelését. Ehelyett hűvös magány, meg az alvás tekintetében felettébb kényelmetlen kocsi belső tere várt rám, de hiába, ha egyszer vállaltam, akkor vállaltam. Valamit valamiért. De azért fájt a furcsa kitaszítottságérzés, nem sok hiányzott, hogy önsajnálatomban kibuggyanjanak a könnyeim. De hát a férfi attól férfi, hogy annak hiszi magát. Így aztán dacosan összeszorított fogakkal vártam, míg elmúlik a ritkán jelentkező, ám annál hevesebb honvágy érzete, s a kelő telihold ezüstös fényei mellett igyekeztem elaludni.

  (De mégis, miből fakad ez a lenge szomorúság fonnyadt szőlőlevelébe göngyölt érzéstöltelék, ez az édes-bús magányérzet, mely gyakorta mégis oly üdítően, mondhatni tisztítóan hat a hétköznapok mérgével átitatódott lélekre? S egyáltalán, miként lehetséges, hogy a más vonatkozásban tisztán pejoratív értelmű magány fogalma emitt, az otthon megszokott fészekmelegétől távol a boldogság egyfajta szinonimájává lényegül? A válasz alighanem az emberi lét alapvető kettősségében keresendő. Merthogy egyrészt az ember eredendően társas lény, az evolúció kezdetétől fogva csapatban gondolkozik, s ily módon, falkában vadászva szerezte élelmét, s törzsfejlődésének későbbi szakaszában eme oltalmazó összetartás segítségével - fajokra és nemzetségekre különülve - jutott el a közös élettérként szolgáló országok, államok, államszövetségek megszervezéséig. Amely élet- és térközösségek - elméletileg - oltalmat, létbiztonságot nyújtottak az individuumának nagy részét a közösségépítés oltárán feláldozó egyén számára. Másrészt az ember, halandó lényéből következően, születésétől a haláláig a végtelen világűr magányos teremtménye marad, s tulajdonképpen pont erre a kegyetlenül szívszorító, ősi magányosságátokra ráérezve, attól mindennél jobban rettegve keresi a kor- és sorstársak - a vele egy időben élő, tehát a hozzávetőleg ugyanabban a tér- és időfázisban otthonosan mozgó embertársak - biztonságos akolmeleget ígérő közelségét, mintha az bármiféle orvosságot, ellenszert jelentene a már a születése előtt elrendeltetett végzete ellen. Az ember, mint természeti lény, alapvetően egy életen át magára van utalva, amely éltnek a lényege, hogy olyan döntéseket kell hoznia, amelyekért kénytelen egyszemélyi felelősséget vállalni. A látszólag önállóan meghozott döntések és azok következményeinek periodikája - mint a gerincoszlop egymásba illeszkedő csigolyái - teszi ki egyéni sorsának vezérfonalát, ha úgy tetszik, fő csapásirányát. A döntések túlnyomó hányada az emberi együttélés bevett szokásaihoz igazodik, tehát a kevéssé kockázatosnak ismert járt úton halad. Minél nagyobb ez a maradék individuum kárára terjeszkedő hányad, az ember fiát annál inkább "közösségi embernek" tekinti, s jutalomból halvány mosollyal fogadja be a szürke kiszámíthatósággal karöltve járó csendes nyugalmat előszeretettel toleráló környezet. Ám akadnak a lanyha pocsolyaléthez ellenérzéssel viszonyuló lázadók, akik azonban nem önmaguk ellenségei, tehát a gyakori konfrontációval járó nyílt szembenállás helyett kénytelenek partizánmódszerrel védeni egyéniségüket, mert nem akarnak - nem tudnak - íztelen, szagtalan, színtelen gombócok lenni a szüntelen megalkuvások ragacsától összeállt "békés" (az álságos nyugalom érdekében mindennel és mindenkivel kollaboráló) társadalmi masszában. Ez a nyílt felszínen és a rejtett mélyben egy időben megélt kettős élet fokozott éberséget kíván, a megfeszített éberség viszont előbb-utóbb visszaüt és paranoiás tüneteket produkál, amely szimptómák könnyen állandósulhatnak, s innen egy lépés, hogy a felismerés mindent megvilágító napfényként zuhanjon a tudat tisztuló egére, miszerint az individuumát foggal-körömmel védő ember tulajdonképpen nem más, mint legősibb erényeket őrző sziget a megalkuvás és a megalkuvók végtelen óceánjában. Ha ez az érzés kellően hosszú életkorral párosul, a sziget-magányérzet akkor is rátör, amikor az egyéb élményimpulzusoknak felül kellene írniuk minden zavaró gondolatot. Így jártam én is 2012 nyár végén a jó öreg Baranyában, amikor egyszerre húzott a szeretettel bélelt megszokás nyugalma, másrészt vonzott, helyben tartott az ismeretlen meglátására fókuszáló kalandvágy.)

  Nos, ez akkor, azon a sokáig emlékezetes éjjelen nemigen ment. Mármint az üdítő alvás. Este nyolckor már sötét volt, s egész éjjel jó, ha félórát aludtam. Összesen félórát, egy-két percekre porciózott részletekben. Így még sosem vártam a derengő hajnalt, mint akkor, így még sosem szenvedtem a kényelmetlenségektől, mint azon az éjszakán. De öt óra felé végre valami biztató derengés kezdődött a keleti horizonton, s fél hatra, hatra párás szürkülettel megérkezett az újabb reggel. Hogy az indulásig valami értelmes tevékenységgel múlassam az időt, a hátam mögötti kukoricásból legalább negyven csövet letörtem az itthoni galambjaink számára. A korábban szedett adaggal együtt színültig lett sárga kukoricacsövekkel a nagy fonott kosár. Az elképesztő nyári szárazság miatt a csövek alig tíz-tizenöt centisek voltak, fele akkorák, mint normális viszonyok között. Amint értelmét láttam, rögtön elindultam az út végén utolsónak gubbasztó Áta felé, ahonnan később csak visszafelé jöhettem, mivel zsáktelepülésről van szó. Negyed hét körül már el is készültek az ottani fotók, s aztán Szőkéd temetőjében, majd Egerág közparkjában leltem újabb emlékművekre. A Nap vérvörös korongja kísérteties nyugalommal lebegett a látomásszerűen párolgó szántók sivár tarlói és a még lábon álló, aszott kukoricaszárak vert hada felett. Miután végeztem Kisherenddel, Pécsudvardnál átvágtam Kökény felé, miközben egyre erősödött a gyanúm, hogy a sötét felhőktől borult égből hamarosan tartós eső kezd hullani. Ha pedig ez bejön, máris indulok haza, hiszen nem ázni, hanem fotózni érkeztem e változatos tájra. De megvolt Kökény, megjártam Gyódot, Keszüt, Pellérdet, s a hezitáló idő meggondolta magát, mert egyre tisztult, s kisvártatva előbukkant az első igazi napsugár. Immár lemondhattam a korábbi hazamenetelről, s fékezett lelkesedéssel indultam Görcsöny, Szalánta és Németi, Bisse és Csarnóta felfedezésére. Csarnóta után egyszer csak ott találtam magam Harkányban, ahol két nappal korábban reménytelen köröket futottam a nem létező helyi emlékmű nyomában. Most azonban betértem a reformátusok nyitott ajtókkal várakozó templomába, ahol az Úr lelkes szolgája azt a felvilágosítást adta, miszerint Harkányban ő sem tud emlékműről, azonban a közeli Terehegyen, amely régebben önálló község volt, de idővel a városhoz csatolták, a templomnál bizony akad ilyesmi. Nosza, futás Terehegyre, ahol valóban, a dombra települt templom homlokzatán ott volt a két világháború összevont emléktáblája. Fekete márványból. Harkányból aztán nyugati irányban indultam tovább, s először a főúttól némileg délebbre fekvő Ipacsfára értem. A szerény méretű településen magamtól nem találtam semmit, s mivel a református templomban épp szertartás zajlott, a tucatnyi hívőt szóval tartó lelkésznőt mégsem szakíthattam félbe, ugyan, mondaná meg, merre induljak emlékmű ügyben. Kovácshida, Drávaszerdahely, Drávacsepely és Kémes jött sorra. Mindegyiken volt emlékmű, ezek legemlékezetesebbjét Drávaszerdahely temploma mellett találtam. Kémesről Szaporca és Tésenfa felé egyaránt ágazik le út. Itt már eléggé közel jártam a Drávához, bár egyszer sem láttam a fák takarásában bujkáló folyót. Tésenfán, persze a templom szomszédságában, megint kőből faragott katonára leltem, puskáját a csövénél markoló, bekötött fejű, sebesült harcosra. Cúnra Kémes falu túlsó végéről ágazik le az út. A közeli Drávapiskin megint hiába forgolódtam, nem jártam sikerrel. Kórós templomát mos újítják fel, az öreg építményt állványerdő fogja közre, udvarán kicsomagolatlan építési anyagok várják, hogy a helyükre kerüljenek. Az árnyas templomudvar közepén szolid kopjafa árválkodik, egyik sima részére vékony fémlemezt szegeztek és csavaroztak, rajta a két háború hőseinek neveivel. Ritka szerény emlékmű. Sámod temploma mellett megint egy alighanem helyi észkombájn újítása látszik: egy modern, semmitmondó szoborféleség előtt a csupasz anyaföldön nevekkel ellátott kőhasábok fekszenek. Egy külön kőhasábon az irányadó évszám: 1914-1918. Baranyahídvég mellett délnek tartva, kisvártatva Kisszentmártonba jutottam. Itt, a templomtól odébb kialakított parkban fából ácsolt takaros pavilon belsejébe helyezték a vastag kopjafára hasonlító tartót, amelyre az elesett katonák neveit tartalmazó fémlemezt erősítették. Baranyahídvég templomának falán végtelenül egyszerű és olcsó márványlapon sorolják a hősöket, de a jelentősebbnek látszó Vajszló becsülettel kitett magáért. A masszív, tömör, ugyanakkor valamiképp mégis kecses obeliszk a városka legfrekventáltabb helyén lévő kis park szélén áll úgy, hogy gyalogos és autós egyaránt jól látja, nem kell órákig nyomozni utána. Mióta elindultam Harkányról, eleddig nyugatnak tartottam, de estére Pestre akartam érni, nem még távolabb kerülni tőle. Így aztán északkeletre, Pécs felé eredtem. A kicsiny Páprádot hamar letudtam, csoda lett volna, ha a tucatnál nem több ház között emlékműre akadok. Itt még templom sem volt, a falu egyetlen látványossága a nagy országúti kanyar. Bogádmindszent átlagos obeliszkkel járult hozzá a gyűjteményem bővítéséhez, Siklósbodony viszont váratlan ajándékkal: figurális megoldással, egy valami rejtélyes oknál fogva míniumszínűre mázolt kőkatonával lepett meg. Babarcszőlős egyszerű templomának oldalán egyszerű, minden sallangot nélkülöző fehér márványtábla hivatott a hősök emlékének őrzésére. Kisdéren a nyurga kő haranglábnak a bejárati ajtaja fölé illesztették az első világháború elesett katonáinak kőtábláját. Baksa masszív, robusztus obeliszkje egy virágos, szép park közepén áll, a háttérben néhány öreg ház és a templomtorony adja a festői díszletet. Szava, Diósviszló és Rádfalva tisztes emlékműveit követően Márfára estem be, ahol a templom szomszédságában álló öreg iskolaépület utcai frontján látható az érdekes szövegű, kétrészes emléktábla. Utoljára a Harkánytól északkeletre fekvő Máriagyűd (Siklóshoz tartozik) maradt, ahol egy erre a célra rendszeresített külön parkban hasábforma vén obeliszk őrzi a hős katonák emlékét. Mivel előzőleg ígéretet tettem Anikómnak, hogy megtelefonálom, mikor indulok végleg haza, előkaptam a mobilt és bejelentettem a Tábornok utcában tevékenykedő kicsimnek: most. Most indulok, ámbár a hosszúnak és fárasztónak ígérkező vezetés helyett azonnal elnyúltam volna valamely árnyas fa alatt, s kedvem szerint szunyáltam volna legalább két órán keresztül. De mennem kellett, hiszen Pest több mint kétszáz kilométerre volt, ráadásul vasárnap délután járta, vagyis a hétvégi kiruccanásból hazafelé tartókkal teli 6-os főútra számíthattam. Pécs magasságában a közlekedési tábla 200 kilométert jelzett Pestig, mégis Mecseknádasddal szemközt még betértem a hegyek közé, hogy az utazásaim során eddig minden alkalommal kimaradt Ófalut meglátogassam. A szépséges hegyi úton élvezet volt a vezetés, sajnos mindhiába, mert a templom falán mindössze a második világégés német nevű hőseinek névsorát olvashattam. Vissza tehát a 6-os főútra, aztán megállás nélkül nyomtam a gázt hazáig. Még javában sütött a Nap, amikor este fél hét környékén begördültem a kapun. Anikóm és Csicsám legnagyobb örömére. A három fantasztikus nap alatt összesen 1372 kilométert tettem meg, és 112 újabb emlékművel gyarapítottam a gyűjteményemet, ami ezekkel együtt 1850 darabra rúg.

  Más. Tegnapelőtt, péntek délután telefonált a sírköves vállalkozó, hogy kész vannak a munkával. A kispesti temetőben teljes pompájában fel van állítva a hat évvel ezelőtt szétbontott síremlék, Anikóm szüleinek síremléke. Hű, lett nagy öröm, Anikómmal azonnal kocsiba vágtuk magunkat, és kisöpörtünk a temetőbe. Az évek hordalékától megtisztított, precízen beállított sír szebb, mint új korában, tényleg meglepő, mennyire jól néz ki, különösen az éveken át látott földhányáshoz meg a fejrészhez leszúrt egyszerű fakereszthez képest. Azon melegében elszaladtunk a Új Köztemetőhöz vezető Sírkő utcába, ahol a vállalkozó műhelye található, kifizettem a harmincegyezer-kétszáz forintos hátralékot (30.000 forintot a megrendeléskor hagytam ott, az egész tehát 61.200-ba került), s megköszöntem a színvonalas munkát.  Kelt 2012.09.09.

 

  Vége a kilencvenharmadik résznek