ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György

 

                              Kilencvenharmadik rész

 

  (Tizenharmadik kötet) Harminc:

 

  Ahogy a legutóbbi bejegyzés dátumából elnézem, legutóbb kereken egy hónapja írtam valamiről ezeken az oldalakon, pedig történt egy s más, de úgy veszem észre, egyre lustább vagyok az események lejegyzése terén. A legfontosabb dolog, hogy megvolt a horvátországi út, amire február óta készültünk. Augusztus negyedikétől (szombattól) a következő hét szombatjáig, vagyis 11-ig tartott a tengerparti nyaralás. Rovinjba utaztunk Anikóval és Csicsa kutyával, merthogy a lelkiismeretünk megnyugtatása végett vittük magunkkal a közös gyerekként kezelt ebünket. Rovinjban nyaraltunk tavaly július végén is (akkor a kutyánk nélkül, viszont a későbbiekben utálatos formát mutató anyám társaságában), így aztán sok újdonság nem várt minket ebben a gyönyörű isztriai kisvárosban. A viszonylagos ismertségben persze volt jó (nyugalmas kiszámíthatóság) és rossz (lenge unalom) egyaránt. Szombaton hajnali háromkor, vaksötétben ébredtem, utánam Anikómnak is felpattantak a szemei. Bepakoltuk a kocsiba, amiket előző este még nem tettünk be, aztán pontosan négy órakor nekiindultunk. Mivel egy nappal előbb kiváltottam a hazai autópályákra érvényes tíznapos matricát, egyhamar leértünk a kétszázötven kilométerre lévő letenyei határátkelőhöz. A horvát autópályán eleinte nem volt fennakadás, de a feketeleves idén sem maradhatott el, hiszen csakúgy mint tavaly, idén is Zágráb környékén kezdődtek a gondok. Itt ötven kilométeren belül legalább hatszor álltunk meg a nyílt autópályán, hogy aztán öt-hatperces várakozást követően, a nem tudni mitől felszabadult úton ismét nekilóduljunk, követve az előttünk feltorlódott autók rajzó méhek gyanánt meginduló tömegét. A kitartó türelmet igénylő helyzet, miként egy évvel korábban, ezúttal megint Karlovac után oldódott meg, mikor is az addig egyfelé tartó sztráda kétfelé vált. A nyugatra kanyarodó ágon Isztria illetve Olaszország felé, a délre mutató úton Dalmácia felé lehetett indulni. Mivel a többség a hosszan elnyúló dalmát tengerpartot választotta, számomra egyből könnyebb lett a vezetés. A tengert Fiuménél láttuk meg elsőként, kicsivel odébb pedig már ráláttunk az egész Kvarner-öbölre, illetve az Isztria keleti partján húzódó kisebb-nagyobb településekre, többek közt Abbáziára. Isztria előszobáját az Ucska-alagútnál értük el, s végigszáguldva a hegy alatt húzódó, mintegy hat kilométer hosszú kiváló úton, a túlsó végen kibukkanva a napfényre, elénk tárult a régen vágyott meseország. A tengerparti Rovinjba pontban déli egy órakor estünk be, s eddig - kilenc hosszú óra alatt - ötszázkilencvenöt kilométert autóztunk. Első utunk a magas kőfallal kerített temetőhöz vezetett, ahonnan tavaly az egyik síremlékről - a márványba kasírozott fénykép szerint szelíd tekintetű Angelica Sponza sírkövéről - elemeltünk egy réginek látszó olvasót, és, sajnos, elhoztuk Magyarországra. Tettünk miatt a lelkiismeret úgyszólván kezdetektől fogva gyötört, úgyhogy már a múlt télen elhatároztam, ha idővel megint Rovinjba vetne a sors, első dolgom lesz visszaszolgáltatni az ostobán ellopott olvasót. Nos, míg Anikóm a temető melletti árnyas ligetben Csicsa kutyánkat sétáltatta, én - lelkem mélyén az egy éve tartó bűntudat utolsó foszlányaival - gyorsan visszatettem a helyére az Angelicát megillető vallási tárgyat. Amúgy, éppen kifogtam egy temetési szertartást, pontosabban annak azt a részét, amikor a ravatalról leemelt koporsót a gyászoló tömeg kíséretében a sírhoz viszik. Néhány fúvós hangszer szomorú muzsikája mellett. Visszatérve Anikómhoz és a kutyámhoz, pár percig még a kiserdőnél maradtunk, amelynek sudár fenyőfái között odalátszott az alig száz méterre eső kétemeletes épület, ahol tavaly ilyen idő tájt nyaraltunk, azaz a Campolongo utcai apartman. A rövid nosztalgiázást követően kocsival lementünk a szabadstrandi partszakaszra, ahol bokáig sétáltunk a tenger langyosan simogató vizében. Csak ezek után indultunk a városka második számú templomától pár utcával odébb lévő Vitomira Sirole-Paje (ez a félkörívben húzódó utca neve) 9-es szám alatt található villa felkeresésére. Ami hamar meglett, ugyanis még idehaza eleget tanulmányoztam Rovinj térképét ahhoz, hogy ne tévedjek el a délszaki virágokkal és fákkal szegélyezett utak és terek között. A villa tulajdonosa egy koros házaspár, amelynek nőtagja, bizonyos Anna néni az itt megszálló vendégek szelíd mosolyú útba igazítója. Sajna nem beszéli a magyart (én meg a horvátot), úgyhogy kommunikációs eszköznek maradt a kevés némettel és angollal kevert nemzetközi mutogatás. Mi a sárgabarackfákból, olajfákból, szőlőből és fügefákból álló gyümölcsösre, és a paradicsom által dominált konyhakertre osztott hátsó kert felé néző házrész földszintjén kaptuk meg az egy hétre otthonul szolgáló saroklakásunkat. Ami a vöröses talajú, szerény kertre néző oszlopos verandából, a konyhával ötvözött lakószobából és egy kicsiny fürdőszobából állt. A verandára öt lépcső vezetett, s Csicsa bébi a legfelső tetejéről nézelődve őrizte a máris a birodalmának tekintett környéket. Hogy ne szaladgáljon folyton le s fel, a kukás vödörből, a nejlonfóliával összefogott szénsavas üdítőkből és egy ruhaöblítésre befogott vödörből torlaszt építettünk, amely fölött bár kilátott, azt átugrani már nem volt mersze, miáltal nyugodtak lehettünk, hogy nem kóborol el. E mögül a torlasz mögül morogta meg aztán a ház körül minden egyes napon szemlét tartó Anna nénit és a sarkában cammogó kövérkés kutyáját. A berendezés puritán és tiszta volt, a franciaágy matraca kényelmes, pihenésre csábító. Igaz, az ágy hosszát csöppet elszabták - akárha pigmeus törpékre méretezték volna -, mert a lábaimat képtelen voltam rendesen kinyújtóztatni rajta. Érkezéskor a kocsival az utca felé eső belső parkolóba álltam, s a benne lévő csomagokat négy fordulóval behordtam a lakásba. A ruhákkal teli sporttáskák mellett akadt zsáknyi krumpli éppen úgy, mint lecsónak szánt paprika, paradicsom, étolaj, fűszerek, nem beszélve a rengeteg palackozott üdítőről és ásványvízről, tányérokról és evőeszközökről. Anikóm mindent a helyére pakolt, s akár elkezdhettük a nyaralásunkat. De előbb, azon nyomban, még az utazóruháját viselve az én kicsim buzgón nekilátott lecsót készíteni, ami rendkívül ízletesre és emlékezetesen csípősre sikerült, ez utóbbinak napokon át nyögtük a hatását. Ettől kezdve a napi programjaink közel azonos koreográfia szerint zajlottak. Reggel hat-hét óra körül általában a levegőben lavírozó sirályok élénk rikoltozására ébredtünk, aztán Anikóm egy közeli parkban megpisiltette Csicsát, később valamit reggeliztünk, utána gyalogosan irány a tíz perc sétaútra eső óváros, vagy autóval a két kilométerre lévő szabad strand. Ahol, köszönhetően a csúszós algákkal és kistestű kagylókkal borított víz alatti szikláknak, rendszeresen összevagdaltuk a lábunkat. A bal térdemen most is viszket az egyik gyógyuló seb. Napközben mindig erősen tűzött a Nap, az eget ritkán tarkították felhők, a szél néha feltámadt, eső azonban egyszer sem esett. Ilyen körülmények között délelőtt legfeljebb fél tizenegyig, délután pedig hattól lehetett a szabadban tartózkodni anélkül, hogy az ember (vagy a kutyánk) napszúrás és leégés nélkül megússza. Az örökös hőségtől a trikóim rendre lucskosra áztak az izzadtságtól, és a száradás során kiütő sófoltok miatt térképszerűvé váltak, de az állandó meleget Csicsa kutyánk viselte a legrosszabbul. Szegény, ziháló oldalú, légszomjjal küszködő párával gyakorta kellett megállnunk valami szellős, árnyékba borult helyen, s nem egyszer kaptuk karjainkba a kimerültségtől járni alig bíró jószágot. Mivel a városkát, legalábbis annak óvárosi részét eléggé ismertük, az idén nem sok felfedezni való maradt benne, hiszen egy évvel előbb csaknem minden zugát bejártuk. Azért persze jólesett ismét nagyokat csavarogni a szűk és többnyire árnyas, a milliónyi emberlábtól csúszósra kopott macskaköves ódon utcákon, és sorra újra felfedezni a tavalyról ismerősként ránk köszönő helyszíneket, az öreg épületeket, a viszonylag hűs beugrókat, illetve ismét rácsodálkozni a városka két kikötőjének színes, megunhatatlan világára. Ilyenkor igyekeztem nem gonosz lenni, és szaporán elhessenti magamtól a munkától izzadó otthoni kollégák fele-felbukkanó képét. Ha éppen nem a sétát választottuk reggeli programnak, akkor a hihetetlenül sötétkék tengerben nyújtózkodtunk a már többször említett szabad strandnál, ami az erődszerű városi temetőtől légvonalban kétszáz, az autóskempingtől ötven méterre kezdődött. A strand kövecses, sóderes kis öbléből tisztán ráláttunk a szemközt, talán másfél kilométerre félszigetként emelkedő óvárosi dombra, tetején a jellegzetes kinézetű, hórihorgas tornyú Szent Eufémia-templommal. A déli rekkenő miatt hosszúra nyúlt sziesztákat olcsón bérelt lakásunk csendes mélyén vészeltük át, rendszerint alvással egybekötött fetrengés formájában. Nyaralásunk ideje alatt ki sem tettük a lábunkat Rovinj területéről. Leghosszabb távú kalandnak a csütörtöki napon megejtett tankolás, és az utána következő bevásárlóközponti (Lidl) látogatás volt. A reggeli időhöz képest forgalmas plázába Anikóm ment be, én addig Csicsával kint sétáltam a füves térségen. Ekkor távolodtunk el legmesszebbre az apartmanunktól, de így sem jutottunk másfél kilométernél messzebb.

  (Ezen vagy a következő napon, kora délután tájban akadt némi összezördülésem Anikóval. Az ebédet követő déli alvásból ébredtem, az én kicsim még tovább nyomta a szunyát, azaz ágyban maradt. Odakint a gyümölcsöskertben és azon túl javában tombolt a mediterrán rekkenő, amikor még álomittas állapotban kitámolyogtam az árnyékos teraszra. Ahogy kábán ücsörögtem a széken, valamiről eszembe jutott Anikó nagyobbik fiának, a bő évtizedre bevarrt Ferinek a gyilkossága, és, a morbid témán elgondolkozva, nyugalmi állapotomból percek alatt sikerült alaposan felhúznom magam. Közben az én kicsim, tőlem négy méterre, a kitárt ajtajú szoba félhomályos belsejében a bennem végbemenő folyamatról mit sem sejtve álmodott tovább. Dühöm, vagy inkább elkeseredésem valószínűleg az idilli rovinji délután, a nyári színek harmóniájában megmártózott környék, az itteni édenből való kényszerű hazautazásunk előtt ébredező feszültség, és az otthoni keservek közeledtének érzékeny vegyülékéből, valamint abból az emészthetetlen ellentmondásból keletkezett, hogy egyfelől magam mellett tudhattam imádott feleségemet, másrészt - ámbár vétlenül, akaratlanul -, mint anya ugyanő hozta nyakamra a gyilkos fickót. A feleségemet, életem igazi és egyetlen társát halálom napjáig szeretni fogom, mert épp hozzám való, s mert jó ember. Mert életem kései ajándékának tartom, mert nagyon szeretem, és kész. Ezért sehogy sem fér a képbe az ő véréből is származó bűnöző figura, akinek a létezése, illetve gazemberségének ismerete feloldhatatlan zűrzavart okoz bennem. Egyfelől ott van az én drágám tiszta, mondhatni nemes kisugárzású lénye, másfelől ez a kéretlenül rokonommá lett, Feri néven kódolt morális hulla, ez az emberségből örök időkre megbukott genetikai mutáció, s kettejük változtathatatlan közös pontja, az egyenesági vérségi kötelék. Kettejük szoros rokoni kapcsolatának fenntartása - a vízválasztónak számító gyilkosság elkövetése óta - számomra érthetetlen csoda, erkölcsi abszurdum, a sors rafináltan perverz tréfája, olyan fajta skandalum, mintha egy szelíd, de vak őz vérre szomjazó hiénakölyköt szült volna a világra, s vakságában nem érzékelve a nyilvánvaló különbséget, gidájaként szeretné a gyilkos ösztöneit könnyedén szabadon engedő vadállatot. Alma ennél messzebb nem eshet a fájától. Forrongó bensőmben nagyjából erre az időpontra maximalizálódott a fokozatosan növekvő felháborodás ereje, mikor is Anikóm - rossz dramaturgiai érzékkel - felébredt, s mit sem tudva önmarcangoló elmélkedésemről, velem szemben leült az asztalhoz, s rágyújtott. Némi füstbe fulladt csendet követően határozott hangon kijelentettem, hogy a közeljövőben el szándékozom válni tőle, méghozzá az ördög szolgálatába szegődött Ferihez való ragaszkodása miatt. Szegény Anikóm, még kábán az alvástól, a meglepetéstől köpni-nyelni nem tudott, aztán ocsúdott, s szomorú hangon bár, de megjegyezte, hogy bármit követett el a fia, ő soha nem hagyhatja magára, azon egyszerű oknál fogva, miszerint ő az anyja. Ez az egész érzés számára is megmagyarázhatatlan, de akkor is, hiába tudja, mit követett el a csemetéje, anyaként képtelen megtagadni. Nos, nagyjából ennyi volt rövidre sikerült beszélgetésünk veleje és konklúziója, ami a nyaralásból hátralévő időnket totál megmérgezte. Anikóm néhányszor elvonult sírdogálni, a feltétlenül szükségesen kívül nem szóltunk egymáshoz, s a hazafelé való úton sebzetten, szótlanul kucorgott a kocsi hátsó ülésén. Én két perccel a beszélgetésünk után megbántam, hogy ilyen nyers fenyegetőzésre ragadtattam magam, s egyáltalán, felhoztam a válás lehetőségét, amikor pedig tudom, soha, semmi pénzért nem hagynám el Anikómat. Nincs rá más magyarázat, a kezelhetetlen frusztráltságom miatt fájdalmat akartam okozni neki - azt bántod, akit szeretsz -, de melléfogtam, mert a szemét húzásom miatt nekem támadt kemény lelkifurdalásom, tehát erős felindultságomban elkövettem egy durva hibát, amiért úgyszólván azonnal büntetésben részesültem. A nyaralás vége tehát kifejezetten csapnivalóra sikerült, s még jó, hogy az én kicsim idehaza egy-két nap alatt megbocsájtott, de tudom, a tüske benne maradt. Nagyon sajnálom, amit tettem, de sejtem, ezt semmivel sem tehetem jóvá. Sajnos úgy tűnik, elég nagy hatékonysággal tudok ártani másnak, de legfőképp magamnak.)

  Az egész ott tartózkodásunk alatt valami ötven kilométert tettünk a járgányba, ez is a strandig autózásokból, illetve az onnan való visszakocsikázásokból adódott össze. És nagyjából hétszázötven fotó készült az úri igénnyel kivitelezett semmittevésünkről. Egyébként meglepően keveset költöttünk odalent. Pát gombóc fagyira, kenyérre, némi édességre valót, olyannyira keveset, hogy miután idehaza visszaváltottam a maradék eurót és kunát, a pénzváltónál hetvenegyezer forintot nyomtak a markomba. Ez az összeg a havi fizetésem hatvan százalékának felel meg. A hazafelé vezető útra 11-én, szombat hajnali három órakor léptünk rá, és láss csodát, míg a lefelé vezető út kilenc óránkat emésztette fel, az ugyanazon az útvonalon való visszatérés alig hat és fél óránkba került. Oda is, vissza is 150 kunát kértek az autópálya használatáért (három kapunál kellett fizetni), összesen tehát 300-ba került a horvát sztráda. A koromsötét éjszakában négy órára értük el a fényárban úszó Ucska-alagút Fiume felőli kijáratát, fél hatra Zágrábnál jártunk, fél tíz előtt tíz perccel pedig már Pesten, a Fogarasi úti Tesco parkolójának füvén sétáltattam az ismerős itthoni szagoktól feldobódott ebet, míg Anikóm beszaladt, hogy vegyen valami kajafélét az indulás előtt kiürített hűtőnkbe. Hétfőn már munkába is álltunk, ami roppant nehezünkre esett, de így jár, aki nem léhűtő milliomosként tengeti a nyomorult életét. Szóval szép volt, jó volt, az egyhetes kikapcsolódás, számomra kiváltképp felejthetetlen élménynek bizonyult a rám mindig mély hatást tevő tengerrel való újbóli találkozás, de jövőre alighanem másfelé vesszük az irányt, talán a vén Erdélyt járjuk be.  Kelt 2012.08.15.

 

  (Tizenharmadik kötet) Harmincegy:

 

  Tegnap, augusztus 21-én volt Anikóm 42. születésnapja (Isten éltesse sokáig!), ma pedig - augusztus 22-én - a házasságkötésünk harmadik évfordulóját ünnepeljük. Szalad az idő. Ajándék gyanánt ezúttal nem vettem semmi bizsufélét vagy ilyesmit, de annak szánom a kicsim szüleinek elhanyagolt kispesti sírjának a rendbetételét, ami nagyjából hatvanezer forintba fog kerülni. Az összeg a horvátországi nyaralásunkból megmaradt pénzből lesz fedezve. A múlt héten felvettem a kapcsolatot a Köztemető közelében telephellyel rendelkező egyik sírkőkészítővel, aki sírok helyreállítását is vállalja. Ha igaz, egy hónapon belül visszakerülnek a helyükre azok a megtisztított kőelemek, amelyeket a három éve meghalt édesanya temetésekor bontottak el (addig egyedül Anikóm korábban meghalt apja nyugodott alatta), s néhány éve a Korall utcában, egy garázsban várják sorsuk jobbra fordulását. Sajnos, Anikóm testvérei igencsak tojnak a sír kinézetére (meg az elhalt ősökre), amely most egy fakereszttel jelölt egyszerű földhányásként szerénykedik a temetőben. Szóval, ez lesz az én igazi ajándékom, mert tudom, Anikóm ugyancsak szívén viseli az édesanyja emlékét.  Kelt 2012.08.22.

 

  (Tizennegyedik kötet) Egy:

 

  Ebben az évben annyit utazgatok kocsival mindenfelé, kiváltképp az első világháborús emlékművek megörökítése céljából, amire nem akad példa életem eddig eltelt időszakából. A múlt hosszú hétvégén, azaz augusztus 31-től (péntek) szeptember 2-ig (vasárnap) megint nyakamba vettem az országot, s ezúttal a déli végeket látogattam meg. Eleddig Mohácsig jutottam, ez számított utazásaim déli végpontjának, most azonban le akartam jutni a Drávához, valamint az attól északra eső Ormánságba, illetve a Villányi-hegységhez és tágabb környékére. Pénteken hajnali fél ötkor keltem, s még sötétben útnak eredtem. Első célpontként a Tolna városához közeli Fácánkertet látogattam meg, majd átruccantam a néhány kilométerre fekvő városkába, hogy a korábban rossz külső körülmények közt, borús, esős időben fényképezett szoboregyüttest megörökítsem a nyár végi vakító fényáradatban. S nemcsak fényár, de kánikulai meleg is jellemezte utazásomat. Innen Szekszárdon át Bátaszéknek vettem az irányt, onnan pedig keletre fordultam, hogy a Dunán átívelő öreg vashídon Bajára jussak. Vezetés közben igyekeztem kiélvezni a hangulatos táj minden varázsát, ami lehetetlen vállalkozásnak bizonyult, hiszen elmém szűk garatján rendre feltorlódtak a számolatlanul zúduló élménymagok. Baján nem álltam meg, csak átutaztam rajta, s inkább a környéken tett régebbi látogatásom során fáradtság és időhiány miatt kimaradt Vaskút és a szerb határnál fekvő Bácsszentgyörgy, valamint a Mohács felé eső Dunafalva és Homorúd községek megtekintésére indultam. Vaskúton nagyszerű, figurális katonaszobrot leltem, Bácsszentgyörgyön pedig a templom előtti kőkereszten találtam meg a hősökre utaló emlékező sorokat, illetve a kereszt törzsén a fémből öntött, kerek formájú névtáblákat. Mivel ez utóbbi falu úgyszólván közvetlenül a szerb határnál fekszik, a fotózást követően - bogárzúgásos, szendergő gyümölcsösök és kukoricások közt vezető porúton - kirobogtam a legfeljebb nyolcszáz méterre eső határhoz. Leírhatatlan érzés vett erőt rajtam, midőn figyelmesen körbenéztem a megtévesztően csendes, mondhatni feszülten nyugalmas területen. A csalókán békés táj láttán ki gondolta volna, hogy déli irányban jelenleg eddig terjed az 1920. június 4-ig háromszor ekkora területű Magyarország? Ott, ahol két, aszálytól sújtott kukoricatábla között véget ért a porút (pontosabban kétfelé ágazott, de déli irányba, vagyis egyenesen előre már nem lehetett rajta menni), még a mai, tehát a Trianonban csúnyán megcsonkított Magyarország földjén álltam. A leállított kocsim egy hurokszerűen (fordított U alakban) szántott, nagyjából egy méter mély árok innenső partján parkolt, a fél méter széles mélyedésen túl Szerbia kezdődött. Nevetséges. Szerbia? Hiszen az ott, az a végtelenbe nyúló sík földdarab Magyarország, a lapályos Duna-Tisza közének szerves folytatása, még ha most felsőbb akaratból Szerbiának is csúfolják. A poros út végénél úgy mélyítették ki a túloldali Gádor falu felé mutató aszfaltozatlan, térdmagasságig érő gazzal felvert nyílegyenes földutat, hogy azt kocsival semmiképp se lehessen használni. Az elejére ráadásul funkcióját tekintve értelmét vesztett, elrozsdásodott kettős vassorompót állítottak, s mindezeken felül még néhány, az elgyomosodott földút használatát tovább nehezítő kereszt irányú mélyítést (árkolást) tettek. Miután kicsit hozzászoktam a kedves tájhoz sehogy sem passzoló barátságtalan kellékek látványához, fényképezőgépemmel a nyakamban afelé, a szerb oldalon emelkedő laposabb magaslat felé pislogtam, amelyen egy szabályszerű erődítménnyé alakított hajdani kúria falai világítottak a tűző Nap alatt. Talán harminc méterre lehetett a határárok partján hagyott kocsimtól. A kúria régi falait és néhány ablaknyílását meghagyták eredeti formájában, de ennyiből is látszott, egykoron takaros vidéki házként szolgált, valahol félúton az építése idején még Magyarországhoz tartozó, ámde Trianonban Szerbiához (pontosabban: a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, későbbi nevén Jugoszláviához) csatolt Hadikfalva és a nálunk maradt Bácsszentgyörgy között. A romos kúriához három darab, egyenként egy emelet magasságig érő kerek, lőréses betonbunkert építettek, a lőrések a feltételezett támadási irányok felé néztek. Az épület teteje régebben beomlott, de a bombabiztos oldalsó erődítések stabilan állták az idők próbáját, úgy néztek ki, mintha egy hete készítették volna őket. Persze senki sem járt a környéken, a hőségben fulladozó tájon csak a gyenge szellőben szárazon zizzenő kukoricalevelek küzdöttek a süket csenddel. Miután mindent lefotóztam, és kellőképp kiborzongtam magam a lépten-nyomon tetten érhető emberi gonoszság újabb példája felett, megint útra keltem. Most a Mohács felé mutató országútról elérhető Dunafalva, illetve az ellenkező irányban fekvő Homorúd következett, de ezek egyikén sem találtam emlékművet. Homorúdról annyi plusz információt szereztem a helybéliektől, hogy ez eredetileg, a régebbi időkben, az egyik nagy dunai áradásban elpusztult Riha falu tanyája volt. Rihát azonban elmosta a könyörtelen víz, s az elöljáróság ezt a biztonságosabb helyen fekvő tanyát fejlesztette faluvá, ahová a két kilométerre lévő, romba dőlt Riháról átköltöztették az embereket. A hajdani ősfalu, Riha helyén ugyan most is látható néhány lakott családi ház, a számuk nagyjából tizenöt lehet, de végleg fordult a kocka, s a hajdani faluból tanya lett, míg a valamikori tanyából falu. Az ősi Riha maradék házaitól mintegy kétszáz méterre egy félig-meddig lebontott rakétasiló maradványai emelkednek ki a szántás síkjából. Messziről úgy tűnik, mintha egy szélesebb földhányás tetejébe szúrt krisztusos kereszt lenne, pedig azok a kilövőállvány furcsán görbült roncsai. Mohácsnak a Duna bal partján található részét Új-Mohácsnak hívják, s az itteni forgalmas kompkikötőnél esett meg az évekkel ezelőtti szörnyű tragédia, amit nehezen tud feldolgozni az ember agya. Három vagy négy éve, télvíz idején történt, hogy a kirándulásból a mohácsi otthonukba igyekvő négytagú családot szállító személyautó megállt a Duna felé lejtő meredek betonrámpa felső végénél. Az autót vezető férfi kiszállt, hogy a közeli bódénál jegyet váltson a legközelebbi kompra, az asszony is kiugrott, hogy elszívjon egy cigit, a hátsó üléseken bekötött övekkel biztonságba helyezett két kisgyermek az autóban maradt. A férfi talán rosszul húzhatta be a kéziféket, mert az autó gyorsulva megindult a folyónak, s az anya hiába igyekezett kétségbeesetten visszafogni, a kocsi a jeges, mély vízben elmerült. Az apa rémülten vetette magát az itt különösen mély Dunába, hogy az eltűnt kocsiból kimentse a gyerekeket, mindhiába. Órák múltán a tűzoltók húzták ki az autót, hátsó ülésein a megfulladt bekötött gyerekekkel. Ezt az iszonyú esetet idéztem fel gondolataimban, míg a nyár végi verőfényben magam is az említett betonrámpán leparkolt Renault mellett ácsorogtam. A hatalmas komphajó a folyó túloldalán, az ősi Mohács hordalékos partján várakozott, hogy onnan ide, innen oda szállítsa a kedves utasokat. Tíz perccel később legurultam az alacsony vízállás okán hosszúra nyúlt meredeken, újabb tíz perc múlva pedig a mohácsi oldalon voltam. A városból déli irányba kijutva, kisvártatva Kölkedre értem, onnan pedig a horvát határszélen fekvő Udvarra jutottam. Utamnak ezen szakaszán kezdett tudatosulni bennem, hogy amerre járok, Baranya megye területén mindenütt egykor német többségű falvakba jutok. Ez leginkább a könnyen felfedezett emlékműveken olvasható hősi névsorokból derült ki, no meg persze abból is, hogy csaknem mindegyik falu magyar helységnévtáblája alá ki volt helyezve a német megfelelő. Udvarról kijőve egy hatalmas információs tábla felirata szerint pontosan 200 kilométerre jártam Budapesttől. Ezután a "nemzeti létünk nagy temetője" mohácsi csatatértől nem messze fekvő Sátorhelyet érintettem, ahol váratlanul ért a külön "Hősök kertjébe" felállított emlékmű léte. Nagynyárádnak, minként a környék szinte valamennyi települése esetében, a németeknek a második világháborút követő tömeges kitelepítéséig sváb többsége volt, ami meg is látszik a templomkerti csinos emlékmű hősi névsorán. Majs, Töttös, Bezedek és Lippó egyszerűbb obeliszkjei után Ivándárda díszesebb emlékművének fotózása következett. A maga idején a falu a jelentősebb települések közé tartozhatott, ezt nemcsak a két, egymás mögött sorakozó temploma, sok-sok szép régi háza, de az említett emlékmű igényessége is bizonyítja. A szomszédos Sárokon ugyan nem találtam még obeliszket sem, viszont a horvát határ közvetlen közelében fekvő falu egyéb érdekességgel szolgált. Ez a település annyira közel fekszik a határhoz, hogy a községbe vezető aszfaltút mellett már csak egy méternyi széles gyalogösvény fér el, ahonnan egy rövid oldallépés, s máris Horvátországban vagyunk. Illetve, dehogy vagyunk, hiszen a legelső útba eső bokorcsoport szélén magas fémrúdra erősített figyelmeztetőtábla ötlik az ember szemébe, melynek komolyan veendő, magyar nyelvű felirata így szól: "Aknaveszély, megközelíteni tilos!" Itt még a '90-es évek első felében lezajlott véres délszláv háborúban a szerbek és a horvátok által földbe ásott taposóaknák határozzák meg, ki hová léphet, illetve nem léphet. Sok helyütt egyszerűen nem maradt fenn pontos térkép arról, hogy a hadakozó felek pontosan hová helyezték el gyilkos aknáikat, amelyekre nem ajánlatos rálépni, mert rámehet az ember élete, de minimum valamelyik lába, miként azt számos szomorú eset tanúsítja. Kislippó, ezen a néven, az első világháború idején még nem létezett, a helyén Károlymajor nevű tanya terült el, amelyet később faluvá fejlesztettek. Emlékműve igen egyszerű: a helyi temető halottasházának falán látható a két világháború károlymajori hőseinek névsorát tartalmazó márványtábla. Magyarbóly kisdedóvójának főutca felőli oldalán tanítani valóan takaros, nagy méretű emléktábla látható. Lapáncsa sudár fenyők alá bújt hórihorgas obeliszkkel, Illocska a templom falára erősített fekete márványtáblával emlékezik meg a harcmezők hőseiről. A cementművéről ismert Beremendtől már előre tartottam, mert iskolai tanulmányaim alapján arra készültem, hogy a különben nyugalmas, síkvidéki tájat porfelhőbe fogja takarni a településtől egy kilométerre, északra kihelyezett gyár. Hála Istennek, erről szó sem volt, mert ugyan az üzem teljes pénteki kapacitással működött, az a kevés mészpor, ami a szűrők mellett kiszökött a szabadba, száz-kétszáz méteren belül elenyészett a forró levegőben. Ami pedig a városka emlékművét illeti, az egészen kedvemre valónak bizonyult, dacára, hogy nem figurális, hanem nagyobb obeliszk formátumú. Maga a város templomos főtere, amelynek közepén az obeliszk magasodik, rendkívül rendezett, színes virágágyásokkal és vélhetően gyakori metszéssel karbantartott díszbokrokkal szegett, az esti világítást tudatosan ódivatúra formált lámpák (kandeláberek) adják, a tér sarkán hangulatos kis teraszos étterem működik. Itt állva nem is sejteni, hogy a város határától nem messze hatalmas kőzúzók porítják a Villányi-hegységből kinyert mészkőtömböket. Kásád falut innen, Beremend felől lehet elérni. Mint a helyszínen kiderült, a település a hazai sokácok egyik legfontosabb központja; a felújítás alatt álló templom bejárata melletti vörös emléktáblát csupa idegen csengésű család- és keresztnév tölti ki. Visszatérve Beremendre, északi irányba, Nagyharsány felé indultam tovább. Közelítve az egyre töményebb porban úszó településhez, döbbenten figyeltem fel a falu felett magasodó Villányi-hegység valamely oldalsó ágának szörnyű állapotára. Ugyanis itt működik az a kopár, minden árnyéktól mentes külszíni kőfejtő, ahonnan a kitermelt köveket hatalmas teherautókon a legfeljebb tíz kilométerre eső Beremendre szállítják. Mivel hazánkban az északnyugati a meghatározó szélirány, így a hegy déli lábánál hosszan elnyúló falu időnként fuldoklik a szaharainál finomabb porban. Viszont a templom előtti téren szép emlékobeliszkre leltem, de ennek a látványa sem tartott vissza a helységből való mielőbbi távozástól. Visszafordultam tehát Beremend felé, de persze nem az egyszer már meglátogatott városkába tartottam, hanem az országútról félúton nyugatra tértem. Elsőként máris befutottam Kistapolcára, ahol a falu innenső határában húzódó tavacska mellett kis kőépületet húztak a tavat éltető forrás vize fölé, s e házacska oldalán emléktábla mutatja magát, felirata szerint a két világháború hőseinek tiszteletére. A sorra kerülő Siklósnagyfaluban kellemetlen meglepetésként ért, hogy a falu lakossága egytől egyig cigányból állt. Pénteki utamon - több településen - addig is láttam kisebb-nagyobb csoportjaikat, de az egyes települések lakóihoz viszonyított arányszámuk sehol sem érte el a kritikus értéket. Itt viszont mindenki, öreg és fiatal, középkorú, férfi és nő, egyszóval mindenki roma volt. Ráadásul, hogy elkeseredésem tovább fokozódjon, az ingyenélők által lakott településen emlékművet sem találtam. A falut alkotó sok szép régi ház mindegyikében cigányok éltek, s még el is csodálkoztam, hogy ehhez képest alig láttam a visszafordíthatatlan pusztulás nyomát. A viharvert, ám tisztességes méretű templomon azonban látszott, hogy utoljára igen régen nyitották ki mise okán a kapuját, amit amúgy külön erős vasrács is védett a hívatlan látogatóktól. Végül, miután a faluban megejtett sokadik kör után sem láttam emlékművet, a lerobbant, ütött-kopott polgármesteri hivatal előtti hepehupás térségen - amely inkább lerágott birkalegelőnek tűnt - ácsorgó várakozóktól kértem útmutatást. Kérdésemre tétován rázták a fejüket, s javasolták, hogy forduljak magához az irodában tartózkodó polgármester úrhoz, ha valaki, ő tudja az igazságot. Ám alighogy elhangzott a javaslat, hárman is lehurrogták az ötletgazdát, mondván, most nem alkalmas ilyesmire az idő, mivel a polgármester úr a segélyek kifizetésével van elfoglalva. És az fontos dolog. A világ egyik legfontosabb dolga, mindjárt a lopás és a gyilkosság - haramiakörökben oly kedvelt - sportja után. Máskülönben miből részegednének le a következő egy hétben? Valóban, ahogy betekintettem a hivatali épület ablakán, a várótermi részben két tucat cigány ült, állt, beszélgetett, s akkor nem szóltam az épület előtti téren lődörgőkről. Nos, a 2012-es esztendő nyarának végén, őszének elején így jártam a tisztességes nevű, de a normális, szorgos népek által lakott falvak családjától talán örökre elbitangolt Siklósnagyfaluval. Old településen, nagy örömömre, végre kőbe faragott katona szobrára bukkantam. Na, végre! Az egyik kezével zászlórudat markol, a jobbjában kézigránátot szorongat. Egyházasharaszti klasszikus kivitelezésű, turullal díszített obeliszkkel fogadott, míg az eggyel arrébb eső Alsószentmártonban ennek egy viharvertebb, sokkal elhanyagoltabb másával találkoztam. Alsószentmárton, miként a két faluval odébb található Siklósnagyfalu, csúnyán elcigányosodott falu. A gyalogosan vagy rozoga kerékpárokkal közlekedő népektől csak úgy hemzsegő faluban fehér embert egyet sem láttam, de amíg a kicsiny templommal (ami amúgy rég feladta templom funkcióját, mert a sarkig tárt ajtók mögött odabent kötélen száradó ruhákra és a földön heverő limlomokra nyílt rálátás) szemközti, szebb napokat látott, eredetileg négy sarokköves és vastag lánccal kerített emlékművet fényképeztem, minden arra jövő férfi, nő és gyerek tisztességgel előre köszönt. Szóval, benyomásom szerint az itteni cigányok azért nem egészen sutyerákok, de ennél többet nem tudok róluk. Míg a kocsiba visszaülve a fotózást követő adminisztrációval foglalatoskodtam, kormos képű, tíz év körüli, meztelen felsőtestű kölyök könyökölt be a lehúzott ablakon. Fesztelenül, lazán, mintha évek óta puszipajtások lennénk. Rögtön szemet szúrt a szegycsont vonalában észlelhető függőleges irányú, öt-hatcentis piros sebhely, amely arról tanúskodott, hogy a srác valamikor komolyabb szívműtéten esett át. Hm, csórikám tíz évesen már túl volt egy nyitott szívműtéten! Ezt látván, a szokásosnál jóval kedvesebben fogadtam a kérdéseit, s a tőlem megszokottnál jóval türelmesebben, mondhatni atyai jóindulattal válaszoltam rájuk. Sajnáltam a gyereket, s reméltem, a baljós kezdés ellenére viszonylagos egészségben éli le a további életét. Ezt követően négy faluban: Mattyon, Drávaszabolcson, Gordisán és Drávapalkonyán nem jártam sikerrel, az Ormánság keleti szélén fekvő Drávacsehiben is csak egy felejthető obeliszket bírtam begyűjteni. S nem volt nagyobb szerencsém a kevéssel később meglátogatott Harkánnyal sem, ámbár vagy négyszer keresztül-kasul autóztam a régi arcát elveszített, az utóbbi évtizedekben alaposan felkapott fürdővároson, de ez mit sem segített. Az más kérdés, hogy amikor két nappal később, vasárnap ismét erre vetett a sors, a városhoz csatolt Terehegyen (egykor önálló falu) találtam emlékművet, de erről majd a maga idején. Siklóson sem szambáztam örömömben, amikor a remélt régi monumentum helyett egy gyenge pótléknak is kevés, modernkedő emlékművecskére találtam a várfal tövében húzódó parkban. Siklósról továbbmentem Kisharsányba, onnan pedig Nagytótfaluba, s amikor ott végeztem, ráfordultam a Villányi-hegység belsejébe, illetve a hegység túlsó oldalára vezető útra. Az ember messzi vidékről idesodródott, a helyi viszonyok tekintetében tájékozatlan fia, ha csak a térképet nézi, nem gondolná, mennyi szépséget tartogat, mennyi vizuális élményt rejteget ez a nem különösebben terjedelmes hegység! Kistótfalu és Vokány után Újpetre, aztán Kiskassa és Pécsdevecser jött sorra. Az alkonyi szürkületben utoljára maradt Peterd megtekintését követően sürgősen éjszakai szálláshely után kellett néznem. Az élet Ivánbattyán határáig sodort, ahol a faluvégi tarló és egy talán homokfogónak telepített keskeny akácsor között, a földes út szélén találtam nyugalmasnak látszó esti parkolót. Igaz, egy harminc valahány éves apa, aki süldő leánykájával a falu végén ismertette a kerékpározás rejtelmeit, nem állhatta meg, hogy lopva előröl-hátulról leolvassa a kocsim rendszámát, hátha valami rosszra készülök... Ő lehetett a falu szeme és füle, esetleg a templomi énekkar vezetője, vagy ha nem, hát túlbuzgott benne az üldözési mánia. Vannak ilyen alapból elhivatott, mindazonáltal erős nyugtatókon élő emberek. Mindegy, az éjszakám viszonylagos eseménytelenségben telt; összesen két autó haladt el mellettem, de a falu központjába tartó, mintegy harminc méterrel előttem húzódó aszfaltúton sem kocogott el ötnél több. Éjjel kettő és három között eleredt az eső, aritmiás, szabálytalan kopogása egy időre a félálom és az ébrenlét mezsgyéjén tartott, de ezen rövid félórán kívül csillagfényes szunyálásban volt részem. Azért a stukker, biztos, ami biztos alapon, ott hevert karnyújtásnyira a szomszédos ülésen.

  Kora reggel már a falu innenső szélén felfedezett obeliszk fotózásával foglalkoztam, majd sietve visszatértem az előző kora este alaposan, ám az emlékmű tekintetében eredménytelenül átvizsgált Palkonyára. Hét ágra sütött a vörösen aranyló korai Nap, de ennek tiszta fényében sem láttam mást, mint előző nap: vagyis a különös formájú, kerek kupolás, piros tetőzetű templomot (azóta kiderítettem: a török időkben mecsetnek épült), bejárata előtt a második világháború hőseinek szóló feliratos kereszttel. Még a templom háta mögötti temetőbe is kiugrottam, hátha oda rejtettek valami emlékműfélét, de egy álmatlan öregasszonyon kívül, akinek egyetlen hadaró szavát sem értettem, nem találtam egyebet. Őt meg nem szándékoztam lefényképezni. Mit tehettem mást, a színpompás reggelen tovább haladtam utamon, amelyen ezúttal Villánykövesd következett. Erről a faluról sem hallottam soha, pedig Pestig érhetett volna a híre, hogy aprócska borospincéi egymás felett három szinten helyezkednek el, s vén népi lakóépületei szinte egymás sarkára hágnak, meg, hogy maga a környék sem akármilyen felüdülés a szemnek. Az ember fia alig éri el a Villány feliratú helységnévtáblát, szinte e tábla vonalában kopott festésű útjelző nyíl mutat oldalra, hogy aki kíváncsi rá, arrafelé találja a piciny Kisjakabfalvát. Elugrottam megnézni, de sajna elkerült a katarzis. Onnan visszajőve, a félig-meddig még mindig alvó Villány városában keringtem egy sort, mire egy jellegtelen kis téren meglett sematikus, modern vonalvezetésű emlékmű. Márok, Pócs és Borjád után a főúttól odébb fekvő Nagy- és Kisbudmér következett, mindkettőben gondozott, régi emlékművel. Ezek után befutottam a környék közigazgatási központjába, a város méretű Bólyra. A mintaszerűen rendezett képet mutató település hamar megtalált főterén nagyon szép emlékművet pillanthattam meg, az igényes, turulos obeliszkről nem kevés fényképet készítettem. Sokat. Szajknál kiértem a Mohácsot Péccsel összekötő 57-es főútra, ahol a nevezett település - mármint Szajk - után Versend következett. A templommal szemközt álló itteni, újabb kori emlékműnek az a legfőbb érdekessége, hogy a sárgára égetett téglákból rakott, hasábforma monumentum előre néző felén kiképzett fülkében fából faragott, mintegy harminc-negyven centi magas katona silbakol. A strázsáló baka alighanem erdélyi fafaragó keze munkája, mivel stílusában erősen hajaz arra a vándorlegény figurára, amit a XX. század '80-as éveinek közepén vettem a Sebes-Kőrös mellett fekvő Feketetó őszi vásárán. Ezek után Szederkény következett, ahonnan visszafordultam Mohács irányába. Babarc, Liptód, s a szendén frivol nevű Lánycsók után a meglehetősen rejtett helyen bujkáló Kisnyárád jött sorra, ahol a magasban ülő templomhoz vezető lépcsősor aljában, vén fák árnyékában egy szépen kivitelezett, élethű, figurális alkotásra találtam. A kőszobor egy térdeplő katonát formáz, aki jobb kezében gránátot tart, miközben figyelő tekintetét az ellenségre veti. Mondanom sem kell, a talapzatra vésett hősi halottak névsorában szinte kizárólag német családnevek fordulnak elő. Visszafelé jövet a völgy mélyén lapuló falu dombra futó határában nagy területen termő, ámde a ritka súlyos aszály miatt a normálishoz képest fele méretűre zsugorodott kukoricacsöveket törtem az itthoni kedvenc galambjaimnak. Némi kerülővel eljutottam a párhuzamos völgyben lapuló Székelyszabarra, ahol a temető bejárata közelében láttam meg a zömök, díszes obeliszket. Csupa német névvel. Erdősmárok és Himesháza sikerrel lett teljesítve, Szűrön azonban nem találtam nekem valót. Semmi gond, maradt elég baranyai falu, amit még felkereshettem. Szebényen szép, vörös homokkőből készült obeliszket láttam, a rengeteg hősi név között vegyesen magyar, szláv és német családnevekkel. Visszafordultam Himesházának, ahonnan Geresdlakot céloztam be, onnan Maráza és Fazekasboda jött sorra. Emlékszem, ez utóbbi településen a kocsiban ülve telefonáltam Anikómnak, hogy jól vagyok, idelent, a déli végeken rendben mennek a dolgok. Miközben a hőség miatt a trikómból csavarni lehetett az izzadtságot. Nagypall fityiszt mutatott, de nem emlékművet. A közelben fekvő Pécsváradnál ismét keletre, vagyis a tavaly már sikerrel megjárt Lovászhetényen át Erdősmecske felé fordultam. Az igaz, hogy a hosszas keresgélés ellenére itt sem termett számomra babér, már ami az emlékművet illeti, azonban feltétlenül megérte betérni e kedves településre, mert annyira szép. Keresgélés közben a templom mögött kijutottam a falu fölötti dombháton kialakított temetőbe, ahol rengeteg kidőlt-bedőlt, többnyire gótbetűkkel feliratozott vén sírt találtam. Persze mind német. Miután kiálmélkodtam magam, megint kocsiba szálltam, s ahogy jöttem, azaz a Lovászhetény-Pécsvárad-Nagypall-Fazekasboda útvonalon eljutottam ahhoz az elágazáshoz, amelynél Kékesd felé indulhattam. Ahol meglepően szép emlékművet leltem s fényképeztem lelkesen, miközben a kerítések mögül vagy nyolc kutya ugatott felém. Kékesddel csaknem egybenőtt Erzsébet, s ettől délre pedig ott fekszik Szellő. Ez utóbbi azért volt számomra különösen érdekes, mivel baranyai csavargásaim során itt találkoztam először olyan emlékműmegoldással, amikor a márvány emléktáblát a kőből készült harangláb oldalába süllyesztik. A kedves kis Kátoly után Máriakéméndre futottam be. Nahát, hogy én mekkorát álmélkodtam a falu innenső szélén látható óriási templom és zárda együttesén! Erről a csuda nagy és csinos kegytemplomról sem hallottam soha, s most a meglepetés erőteljes szele kis híján levert a lábamról. S ha még csak ez a templom! Mivel akadt a faluban másik is, méghozzá afféle kissé póriasabb, köznépnek való, ám ettől függetlenül takaros, szemrevaló. Ez a másik, amely egy kisebb magaslatról uralkodott a község vallásos érzületű halandói felett, jóval többet ért nekem, mint tokkal-vonóval a lenti kegytemplom. Ennek oka pedig abban rejlett, hogy a szentélyhez oldalról csatlakozó épületrészen eleddig sehol nem látott igényességgel készült első világháborús emlékmű tűnt elő. Készítői nem a gyakran előforduló figurális, azaz emberalakos megoldást választották, hanem majolikából, égetett cserépből kirakott, szecessziós stílusban készült művet alkottak. Erre az alkotásra joggal illik a művészi igényű alkotás, a műalkotás fennkölt fogalma! Alig tértem magamhoz a hirtelen támadt izgalomból, a lelkesedéstől enyhén megemelkedett pulzussal máris újra nyakamba vettem az országutat. Délnek tartva, négy kilométer múltán - Szederkénynél - ismét elértem az aznap többször érintett 57-es főutat, amelyen most nyugatra indultam tovább. Belvárdgyulával pórul jártam, hiszen itt árnyékra vetődtem, vagyis nem találtam nekem való emlékművet. Viszont a temetője parkolójában végre ettem egy jót: aznap ez volt az első és utolsó étkezésem, ami néhány falat hőségtől megfolyt zsírú kolbászból és pár vékony szelet tartós kenyérből állt. Utána több korty meleg kólával öblítettem le a számban korzózó maradékot. A főúttól délre eső Birján és Lothárd, valamint a jobb kézre fekvő Magyarsarlós megértő és rendes volt hozzám, fotóztam is eleget. Magyarsarlóstól visszafordultam addig az elágazásig, amelynél Olasz felé indulhattam. Hásságy, Ellend, Pereked, Berkesd, Szilágy, Romonya és Bogád egyszerű, könnyen abszolválható esetek voltak, nem úgy Nagykozár, ahol végül a temetőben találtam rá a korábban a falu központjában álló, ám onnan az új buszmegálló építése miatt kipaterolt vén obeliszkre. Hiába, a körülmények olykor rákényszerítik az embert, hogy detektívest játsszon, ha sikert akar elérni. A Pécstől délre, alig egy-két kilométerre fekvő Kozármisleny átfésülése még inkább betett az idegeimnek, jobban mondva végsőkig próbára tette a kitartásomat. A falu belső útjain megejtett sokadik, hiábavalónak látszó kör után egyszerűen nem hittem el, hogy egy ilyen jelentős méretű település ne rendelkezzen bármiféle emlékművel. Erősen közeledett az újabb alkony, s én már negyedszer száguldottam el a kis belső tavacska mellett, amelynek partján valami esküvői fényképezkedés, vagy a szertartást követő közös italozás okán ötvenfős násznép vihogott olyan visszafogottan, hogy az ablakon besüvítő szél ellenére tisztán hallottam a becsípett hölgyek vidám sikkantásait. Ettől függetlenül: éljen az ifjú pár! És mikorra tervezik a válópert? Végre, mielőtt a temetőnél járva végleg feladtam volna, egy pont akkor érkező helybéli házaspár férfitagja helyes irányba állított, így rátalálhattam az eldugott parkban szerénykedő, újabb keletű emlékműre. Az innen macskaugrásra eső Pécsudvardon egy régi és egy újabb emlékmű fogadott, a dupla siker ugyancsak jót tett a megtépázott egómnak. A nap utolsó fotóit Szemelynél lőttem el, aztán sürgősen éjjeli parkolóhely után kellett néznem. Mivel másnap úgyis arrafelé kezdtem volna, rátértem az Egerág, Szőkéd és Áta helységeket egy sorba fűző keskeny aszfaltútra, s végül Egerág és Szőkéd között félúton, a kocsi orrával az előttem három méterre elhúzó országút felé fordulva, betolattam egy kisebb természetes tisztásra. Nem tagadom, míg alkalmi nyughelyemet keresve elsuhantam a barátságos benti fényektől otthonosnak látszó falusi házak között, ahol a családok tagjai néhol a teraszon, másutt az előkertben szépen terített asztalok körül ülve vacsoráztak, felettébb heves honvágyat éreztem. Elsősorban az én kis Anikóm - testi-lelki társam - közelségére vágytam, de jólesett volna Csicsa kutyám érintése is, mi több, elviseltem volna a kétszáz valahány kilométerre lévő Tábornok utcai lakás puha ágyikójának ismerős ölelését. Ehelyett hűvös magány, meg az alvás tekintetében felettébb kényelmetlen kocsi belső tere várt rám, de hiába, ha egyszer vállaltam, akkor vállaltam. Valamit valamiért. De azért fájt a furcsa kitaszítottságérzés, nem sok hiányzott, hogy önsajnálatomban kibuggyanjanak a könnyeim. De hát a férfi attól férfi, hogy annak hiszi magát. Így aztán dacosan összeszorított fogakkal vártam, míg elmúlik a ritkán jelentkező, ám annál hevesebb honvágy érzete, s a kelő telihold ezüstös fényei mellett igyekeztem elaludni.

  (De mégis, miből fakad ez a lenge szomorúság fonnyadt szőlőlevelébe göngyölt érzéstöltelék, ez az édes-bús magányérzet, mely gyakorta mégis oly üdítően, mondhatni tisztítóan hat a hétköznapok mérgével átitatódott lélekre? S egyáltalán, miként lehetséges, hogy a más vonatkozásban tisztán pejoratív értelmű magány fogalma emitt, az otthon megszokott fészekmelegétől távol a boldogság egyfajta szinonimájává lényegül? A válasz alighanem az emberi lét alapvető kettősségében keresendő. Merthogy egyrészt az ember eredendően társas lény, az evolúció kezdetétől fogva csapatban gondolkozik, s ily módon, falkában vadászva szerezte élelmét, s törzsfejlődésének későbbi szakaszában eme oltalmazó összetartás segítségével - fajokra és nemzetségekre különülve - jutott el a közös élettérként szolgáló országok, államok, államszövetségek megszervezéséig. Amely élet- és térközösségek - elméletileg - oltalmat, létbiztonságot nyújtottak az individuumának nagy részét a közösségépítés oltárán feláldozó egyén számára. Másrészt az ember, halandó lényéből következően, születésétől a haláláig a végtelen világűr magányos teremtménye marad, s tulajdonképpen pont erre a kegyetlenül szívszorító, ősi magányosságátokra ráérezve, attól mindennél jobban rettegve keresi a kor- és sorstársak - a vele egy időben élő, tehát a hozzávetőleg ugyanabban a tér- és időfázisban otthonosan mozgó embertársak - biztonságos akolmeleget ígérő közelségét, mintha az bármiféle orvosságot, ellenszert jelentene a már a születése előtt elrendeltetett végzete ellen. Az ember, mint természeti lény, alapvetően egy életen át magára van utalva, amely éltnek a lényege, hogy olyan döntéseket kell hoznia, amelyekért kénytelen egyszemélyi felelősséget vállalni. A látszólag önállóan meghozott döntések és azok következményeinek periodikája - mint a gerincoszlop egymásba illeszkedő csigolyái - teszi ki egyéni sorsának vezérfonalát, ha úgy tetszik, fő csapásirányát. A döntések túlnyomó hányada az emberi együttélés bevett szokásaihoz igazodik, tehát a kevéssé kockázatosnak ismert járt úton halad. Minél nagyobb ez a maradék individuum kárára terjeszkedő hányad, az ember fiát annál inkább "közösségi embernek" tekinti, s jutalomból halvány mosollyal fogadja be a szürke kiszámíthatósággal karöltve járó csendes nyugalmat előszeretettel toleráló környezet. Ám akadnak a lanyha pocsolyaléthez ellenérzéssel viszonyuló lázadók, akik azonban nem önmaguk ellenségei, tehát a gyakori konfrontációval járó nyílt szembenállás helyett kénytelenek partizánmódszerrel védeni egyéniségüket, mert nem akarnak - nem tudnak - íztelen, szagtalan, színtelen gombócok lenni a szüntelen megalkuvások ragacsától összeállt "békés" (az álságos nyugalom érdekében mindennel és mindenkivel kollaboráló) társadalmi masszában. Ez a nyílt felszínen és a rejtett mélyben egy időben megélt kettős élet fokozott éberséget kíván, a megfeszített éberség viszont előbb-utóbb visszaüt és paranoiás tüneteket produkál, amely szimptómák könnyen állandósulhatnak, s innen egy lépés, hogy a felismerés mindent megvilágító napfényként zuhanjon a tudat tisztuló egére, miszerint az individuumát foggal-körömmel védő ember tulajdonképpen nem más, mint legősibb erényeket őrző sziget a megalkuvás és a megalkuvók végtelen óceánjában. Ha ez az érzés kellően hosszú életkorral párosul, a sziget-magányérzet akkor is rátör, amikor az egyéb élményimpulzusoknak felül kellene írniuk minden zavaró gondolatot. Így jártam én is 2012 nyár végén a jó öreg Baranyában, amikor egyszerre húzott a szeretettel bélelt megszokás nyugalma, másrészt vonzott, helyben tartott az ismeretlen meglátására fókuszáló kalandvágy.)

  Nos, ez akkor, azon a sokáig emlékezetes éjjelen nemigen ment. Mármint az üdítő alvás. Este nyolckor már sötét volt, s egész éjjel jó, ha félórát aludtam. Összesen félórát, egy-két percekre porciózott részletekben. Így még sosem vártam a derengő hajnalt, mint akkor, így még sosem szenvedtem a kényelmetlenségektől, mint azon az éjszakán. De öt óra felé végre valami biztató derengés kezdődött a keleti horizonton, s fél hatra, hatra párás szürkülettel megérkezett az újabb reggel. Hogy az indulásig valami értelmes tevékenységgel múlassam az időt, a hátam mögötti kukoricásból legalább negyven csövet letörtem az itthoni galambjaink számára. A korábban szedett adaggal együtt színültig lett sárga kukoricacsövekkel a nagy fonott kosár. Az elképesztő nyári szárazság miatt a csövek alig tíz-tizenöt centisek voltak, fele akkorák, mint normális viszonyok között. Amint értelmét láttam, rögtön elindultam az út végén utolsónak gubbasztó Áta felé, ahonnan később csak visszafelé jöhettem, mivel zsáktelepülésről van szó. Negyed hét körül már el is készültek az ottani fotók, s aztán Szőkéd temetőjében, majd Egerág közparkjában leltem újabb emlékművekre. A Nap vérvörös korongja kísérteties nyugalommal lebegett a látomásszerűen párolgó szántók sivár tarlói és a még lábon álló, aszott kukoricaszárak vert hada felett. Miután végeztem Kisherenddel, Pécsudvardnál átvágtam Kökény felé, miközben egyre erősödött a gyanúm, hogy a sötét felhőktől borult égből hamarosan tartós eső kezd hullani. Ha pedig ez bejön, máris indulok haza, hiszen nem ázni, hanem fotózni érkeztem e változatos tájra. De megvolt Kökény, megjártam Gyódot, Keszüt, Pellérdet, s a hezitáló idő meggondolta magát, mert egyre tisztult, s kisvártatva előbukkant az első igazi napsugár. Immár lemondhattam a korábbi hazamenetelről, s fékezett lelkesedéssel indultam Görcsöny, Szalánta és Németi, Bisse és Csarnóta felfedezésére. Csarnóta után egyszer csak ott találtam magam Harkányban, ahol két nappal korábban reménytelen köröket futottam a nem létező helyi emlékmű nyomában. Most azonban betértem a reformátusok nyitott ajtókkal várakozó templomába, ahol az Úr lelkes szolgája azt a felvilágosítást adta, miszerint Harkányban ő sem tud emlékműről, azonban a közeli Terehegyen, amely régebben önálló község volt, de idővel a városhoz csatolták, a templomnál bizony akad ilyesmi. Nosza, futás Terehegyre, ahol valóban, a dombra települt templom homlokzatán ott volt a két világháború összevont emléktáblája. Fekete márványból. Harkányból aztán nyugati irányban indultam tovább, s először a főúttól némileg délebbre fekvő Ipacsfára értem. A szerény méretű településen magamtól nem találtam semmit, s mivel a református templomban épp szertartás zajlott, a tucatnyi hívőt szóval tartó lelkésznőt mégsem szakíthattam félbe, ugyan, mondaná meg, merre induljak emlékmű ügyben. Kovácshida, Drávaszerdahely, Drávacsepely és Kémes jött sorra. Mindegyiken volt emlékmű, ezek legemlékezetesebbjét Drávaszerdahely temploma mellett találtam. Kémesről Szaporca és Tésenfa felé egyaránt ágazik le út. Itt már eléggé közel jártam a Drávához, bár egyszer sem láttam a fák takarásában bujkáló folyót. Tésenfán, persze a templom szomszédságában, megint kőből faragott katonára leltem, puskáját a csövénél markoló, bekötött fejű, sebesült harcosra. Cúnra Kémes falu túlsó végéről ágazik le az út. A közeli Drávapiskin megint hiába forgolódtam, nem jártam sikerrel. Kórós templomát mos újítják fel, az öreg építményt állványerdő fogja közre, udvarán kicsomagolatlan építési anyagok várják, hogy a helyükre kerüljenek. Az árnyas templomudvar közepén szolid kopjafa árválkodik, egyik sima részére vékony fémlemezt szegeztek és csavaroztak, rajta a két háború hőseinek neveivel. Ritka szerény emlékmű. Sámod temploma mellett megint egy alighanem helyi észkombájn újítása látszik: egy modern, semmitmondó szoborféleség előtt a csupasz anyaföldön nevekkel ellátott kőhasábok fekszenek. Egy külön kőhasábon az irányadó évszám: 1914-1918. Baranyahídvég mellett délnek tartva, kisvártatva Kisszentmártonba jutottam. Itt, a templomtól odébb kialakított parkban fából ácsolt takaros pavilon belsejébe helyezték a vastag kopjafára hasonlító tartót, amelyre az elesett katonák neveit tartalmazó fémlemezt erősítették. Baranyahídvég templomának falán végtelenül egyszerű és olcsó márványlapon sorolják a hősöket, de a jelentősebbnek látszó Vajszló becsülettel kitett magáért. A masszív, tömör, ugyanakkor valamiképp mégis kecses obeliszk a városka legfrekventáltabb helyén lévő kis park szélén áll úgy, hogy gyalogos és autós egyaránt jól látja, nem kell órákig nyomozni utána. Mióta elindultam Harkányról, eleddig nyugatnak tartottam, de estére Pestre akartam érni, nem még távolabb kerülni tőle. Így aztán északkeletre, Pécs felé eredtem. A kicsiny Páprádot hamar letudtam, csoda lett volna, ha a tucatnál nem több ház között emlékműre akadok. Itt még templom sem volt, a falu egyetlen látványossága a nagy országúti kanyar. Bogádmindszent átlagos obeliszkkel járult hozzá a gyűjteményem bővítéséhez, Siklósbodony viszont váratlan ajándékkal: figurális megoldással, egy valami rejtélyes oknál fogva míniumszínűre mázolt kőkatonával lepett meg. Babarcszőlős egyszerű templomának oldalán egyszerű, minden sallangot nélkülöző fehér márványtábla hivatott a hősök emlékének őrzésére. Kisdéren a nyurga kő haranglábnak a bejárati ajtaja fölé illesztették az első világháború elesett katonáinak kőtábláját. Baksa masszív, robusztus obeliszkje egy virágos, szép park közepén áll, a háttérben néhány öreg ház és a templomtorony adja a festői díszletet. Szava, Diósviszló és Rádfalva tisztes emlékműveit követően Márfára estem be, ahol a templom szomszédságában álló öreg iskolaépület utcai frontján látható az érdekes szövegű, kétrészes emléktábla. Utoljára a Harkánytól északkeletre fekvő Máriagyűd (Siklóshoz tartozik) maradt, ahol egy erre a célra rendszeresített külön parkban hasábforma vén obeliszk őrzi a hős katonák emlékét. Mivel előzőleg ígéretet tettem Anikómnak, hogy megtelefonálom, mikor indulok végleg haza, előkaptam a mobilt és bejelentettem a Tábornok utcában tevékenykedő kicsimnek: most. Most indulok, ámbár a hosszúnak és fárasztónak ígérkező vezetés helyett azonnal elnyúltam volna valamely árnyas fa alatt, s kedvem szerint szunyáltam volna legalább két órán keresztül. De mennem kellett, hiszen Pest több mint kétszáz kilométerre volt, ráadásul vasárnap délután járta, vagyis a hétvégi kiruccanásból hazafelé tartókkal teli 6-os főútra számíthattam. Pécs magasságában a közlekedési tábla 200 kilométert jelzett Pestig, mégis Mecseknádasddal szemközt még betértem a hegyek közé, hogy az utazásaim során eddig minden alkalommal kimaradt Ófalut meglátogassam. A szépséges hegyi úton élvezet volt a vezetés, sajnos mindhiába, mert a templom falán mindössze a második világégés német nevű hőseinek névsorát olvashattam. Vissza tehát a 6-os főútra, aztán megállás nélkül nyomtam a gázt hazáig. Még javában sütött a Nap, amikor este fél hét környékén begördültem a kapun. Anikóm és Csicsám legnagyobb örömére. A három fantasztikus nap alatt összesen 1372 kilométert tettem meg, és 112 újabb emlékművel gyarapítottam a gyűjteményemet, ami ezekkel együtt 1850 darabra rúg.

  Más. Tegnapelőtt, péntek délután telefonált a sírköves vállalkozó, hogy kész vannak a munkával. A kispesti temetőben teljes pompájában fel van állítva a hat évvel ezelőtt szétbontott síremlék, Anikóm szüleinek síremléke. Hű, lett nagy öröm, Anikómmal azonnal kocsiba vágtuk magunkat, és kisöpörtünk a temetőbe. Az évek hordalékától megtisztított, precízen beállított sír szebb, mint új korában, tényleg meglepő, mennyire jól néz ki, különösen az éveken át látott földhányáshoz meg a fejrészhez leszúrt egyszerű fakereszthez képest. Azon melegében elszaladtunk a Új Köztemetőhöz vezető Sírkő utcába, ahol a vállalkozó műhelye található, kifizettem a harmincegyezer-kétszáz forintos hátralékot (30.000 forintot a megrendeléskor hagytam ott, az egész tehát 61.200-ba került), s megköszöntem a színvonalas munkát.  Kelt 2012.09.09.

 

  Vége a kilencvenharmadik résznek