ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                 írta Miski György

 

                             Kilencvenkettedik rész

 

  (Tizenharmadik kötet) Huszonhét:

 

  Tegnap, szombaton olyan útra vállalkoztam, ami régóta esedékes volt, mivel a több mint két és fél éve elkövetett hibák kijavítását célozta. Történt, hogy 2009 novemberében első világháborús emlékművek fotózására indultam a Jászságba. Az eset érdekessége, hogy a kora reggeli induláskor még javában sütő Nap egy órával később eltűnt a megsűrűsödött ködtakaró mögött, s ami ennél kínosabb, hogy a nap hátralévő idejére így maradt. Míg a Pesthez közeli Ecseren még mindez nem okozott gondot, minél inkább távolodtam a fővárostól, a helyzet annál kiábrándítóbb lett. De nem adtam fel, rendületlenül haladtam előre, hiszen a remény hal meg utoljára, s én igencsak reméltem, hogy rövidesen ismét rám süt az égi fény. De nem. Ilyen körülmények között utaztam át a Jászságnak a világháborús emlékművek terén talán legtermékenyebb részét, de már akkor sejtettem, egyszer vissza kell jönnöm, s ismét bejárnom az útvonalat, immár zavartalan időben. Ez az idő most szombaton jött el, amikorra a meteorológusok kiváló időjárást ígértek, s úgy is lett. Mielőtt azonban bevetettem volna magam a tényleges Jászságba, a régi négyes főúton leugrottam Albertirsára, merthogy időközben kiderült, nemcsak az általam régebben lefotózott emlékmű létezik (Albertiben), de van egy másik is a településen, méghozzá az egykor önálló Irsa részen. Lefelé haladtam kisebb kalandba keveredtem egy helyes kis nőstény tacskóval. Na, nem olyanba. Pilis határában megpillantottam egy benzinkutat, ahová be akartam fordulni, hogy kicsit rátankoljak a szolidan fogyatkozó benzinemre. Míg a kétsávos úton a fordulási lehetőségre vártam, a felezővonalon szemből feltűnt egy sovány kiskutya, s egyenesen a kocsimnak tartott. Miután a visszapillantó tükörben nem láttam, hogy tovább ment volna, az út közepén kiszálltam az autóból, felkaptam és a kocsiba tettem az első kereket lelkesen szaglászó kis butust. Gondoltam, a benzinkútnál, mint biztonságos területen szabadon engedem. A benzinkút viszont átmenetileg nem működött, úgyhogy amíg a valamiféle elektronikai hiba kijavítására vártam, alaposan szemügyre vettem a kissé kócos, helyenként összeragadt szőrzetű, másfél-két évesnél biztosan nem idősebb szukát. Tetszett a helyes és hegyes kis pofája, s alighanem felviszem Pestre, a kutyabolond Anikómnak (aki aznap dolgozott), de a kutyus feszt vinnyogott, mindenáron menekülőre akarta venni a figurát. Nem tehettem mást, megint felkaptam, s az országúttól jó távol, egy nyugalmas bokorsornál szabadon engedtem. Ezek után hagytam a reménytelen tankolást, s Albertirsára igyekeztem, ahol megtaláltam és lefényképeztem az ominózus márványtáblát. Innen visszasiettem egészen Vecsésig, ahol elkezdtem amiért útnak indultam, vagyis a korrekciós fotózást. Vecsés után Ecser, Maglód, Gyömrő, Mende, Tápiósáp, Tápiósüly, Úri, Tápiószecső, Kóka, Szentmártonkáta, Nagykáta, Jászfelsőszentgyörgy, Szentlőrinckáta, Jászfényszaru, Boldog, Tura, Galgahévíz, Hévízgyörk, Bag, Aszód, Kartal, Verseg, Nagykökényes, Palotás, Jobbágyi, Szurdokpüspöki, Gyöngyösoroszi következett. Meg néhány közbülső falu, amelyen megállás nélkül áthaladtam. Aszódtól kezdve, értelemszerűen, kijöttem a Jászságból. Jobbágyiban annak idején több-kevesebb sikerrel fotóztam ugyan, de az emlékmű egy lakattal és lánccal lezárt kerítéssel közrefogott kert mélyén árválkodik (a templommal szemközt), s a kerítés külső oldaláról nemigen lehetett jó képeket csinálni. Most fogtam magam, s egy eldugottabb részen egyszerűen átmásztam a nyamvadt vaskerítésen, miáltal egészen közelről tudtam dolgozni. A szombat délutánra forró vattaként rátelepedő nyári melegben a kutya sem járt arra. Szurdokpüspöki tulajdonképpen két, 1927-ben egyesült település mai neve. A tényleges Szurdokpüspökihez csatolt kicsi Zagyvaszentjakabnak (a mostani falu északi része) külön katolikus temploma van. Ebben is, miként a lényegi Szurdokpüspökiben, szép márványtáblák őrzik a két világháború harcaiban elesettek emlékét. A templomok rendjéért, biztonságáért felelős harangozónő először nemigen akart fotózás céljából beengedni egyik templomba sem, tessék-lássék vonakodott, mint a szopós szűzlány, aztán néhány körtelefon a felsőbb egyházi hivatalokba, és máris megjött a szóbeli engedély. Mindezt állítólag óvatosságból, mivel mostanság megszaporodtak a környék templomainak feltörései. Ugyanezt a szöveget hallottam tavaly vagy tavalyelőtt Apcon, amikor a kötekedő (és enyhén berúgott) barom pap alig akarta megengedni a toronyaljába kihelyezett emléktábla fényképezését. Lehet, hogy így van, de lehet, hogy csak rutinszöveg. No, mindegy, hogy a dolog olajozottan menjen, saját kocsimon szállítottam a nehezen oldódó középkorú nőt a zagyvaszentjakabi templomhoz és vissza a szurdokpüspöki temetőhöz, merthogy az e melletti nagy házban lakott a férjével. Gyöngyös érintésével délután ötkor indultam vissza Pestre, méghozzá elégedetten, mert nemcsak a korábbi hibákat javítottam ki, de 12 újabb emlékművet is találtam, s ezekkel együtt jelenleg 1613 darabnál tartok. Még egy érdekesség: indulástól érkezésig pontosan 400 kilométert autóztam össze. Este tizenegyre mentem Anikómért a Lajos király vendéglőhöz, aztán odahaza gyorsan ágyba ugrottunk. Mindkettőnk mögött nehéz nap állt.  Kelt 2012.06.17.

 

  (Tizenharmadik kötet) Huszonnyolc:

 

  Az elmúlt szombaton ismét erős késztetést éreztem, hogy kocsiba ülve minél messzebbre húzzak az egyre látványosabban gyűlölt Budapesttől. Megtehettem, tehát meg is tettem, hogy nem ellenkeztem az ösztönömmel, s szombaton kora reggel úgy nekilódultam a régi 6-os útnak, hogy öröm volt nézni. Hát még érezni, élvezni! Anikómnak aznap ugyan nem volt munkásnapja, de a rendkívül megterhelőnek ígérkező út miatt jobbnak láttam, ha itthon marad. Hat óra után indultam, tehát nem kapkodtam el. Az első megálló Ercsi volt, ahol eleddig a katolikus templom homlokzatába illesztett szép nagy márványtáblát fotóztam, mint első világháborús emlékművet. Ez évekkel ezelőtt történt, s a közelmúltig abban a nyugalmas hitben ringatóztam, hogy ennyivel le is tudtam a települést, ámde az internet révén kiderült, van neki egy még jobb monumentuma, méghozzá a Duna-parti révátkelő közelében. Itt terül el ugyanis a jókora park, aminek a kiemelt, központi helyét egy jó kiállású kőkatona szobra, illetve az alatta lévő félmagas talapzat foglalja el. A korai időpontnak köszönhetően senki nem járt arrafelé, úgyhogy a percről percre erősödő, a Duna túlsó parti fái közül csaknem vízszintesen érkező napfényben zavartalanul kereshettem a legmegfelelőbb fotózási szögeket. Midőn itt végeztem, azért a biztonság kedvéért odakanyarodtam az innen pár száz méterre emelkedő templomhoz, és a kiváló megvilágítás mellett újfent megörökítettem az évekkel korábban borús időben fotózott műtárgyat. Ercsit elhagyva egészen Dunaújvárosig, pontosabban annak ősi magváig, Penteléig nem akadt dolgom, leszámítva persze a vezetést. Pentelén ugyanakkor jártam először, mint Ercsiben, s most azért jöttem újra erre, mivel akkortájt mindössze három képet készítettem a pentelei kőkatonáról. Most ezt a mennyiséget feltornásztam tízre, ennyi már elég lesz belőle. A vasművéről ismert iparvárosba északi irányból érkeztem, s nyugati irányban, Nagyvenyim felé tartva hagytam magam mögött. Itt hiába kutakodtam viszonylag hosszabb időn át, végül eredmény nélkül kellett továbbállnom. Mezőfalvánál északra fordultam, s előbb Hantost, majd a hozzá közeli Nagylókot kerestem fel. Hantoson ismét csak a pech untig ismert tapasztalatával lettem gazdagabb, de Nagylók végre megdobott egy szerény emlékművel. Valahogy úgy éreztem, mint aki kapitális pontyra horgászik, s csak egy nyamvadt sügér akadt a horgára. Nagylók emlékműve mindösszesen egy félhomályos liget sűrű fái alá rejtett embermagas sziklát, s egy arra erősített, különleges erezetű márványlapot jelentett, amin a bolondul tekergő erezettel sikerült olvashatatlanná tenni a hősök neveit; az emlékművek képzeletbeli szépségversenyén biztosan nem ez viszi el a pálmát. Innen egyhamar a keresztutak hálójában fekvő Sárosdra értem, ahonnan az elnézett úttábla miatt a két téllel ezelőtti nagy havazásban - eredmény nélkül - megjárt Seregélyesre jutottam. Nagyot káromkodtam, amikor megpillantottam a település határtábláját, de ha már idefújt a sors szele, még egy kísérletet tettem az emlékmű felkutatására. De hiába jártam be kocsival ismét a hosszú községet, hiába jutottam be illegális módszerrel a nagyobbik templom kertjébe, illetve jutottam a kulcsra zárt templom közelébe, hiába másztam meg mindhárom temetője meredek dombvonulatait, Seregélyes nem méltányolta az erőfeszítéseimet. A nehezen lenyelt ismételt kudarc után siettem vissza Sárosdra, ahol immáron a jó útra térve hamarosan befutottam Sárkeresztúrra, onnan pedig percek múltán az északra fekvő Abán voltam. Itt egy jól sikerült, figurális emlékművel akadtam össze, nagy kár, hogy kissé eldugott helyre, lombos fák alá rakták, ahol a szellőtől táncoló falevelek hektikus árnyjátéka sokat rontott a képminőségen. A fényképezés után a Sárkeresztúrtól délre eső Sárszentágota következett. Nos, ezen a kedves helyen megint külön kis ligetet kerítettek el a helyi hősök emlékének ápolása céljából. A bejárati részt egy széles székelykapu képviseli, mögötte tíz méter hosszú tanösvény következik, amelynek a végében ott állnak a település emlékművei. Engem a háromalakos első világháborús hozott leginkább tűzbe. A két katonaruhás férfiember mellett ott a jövő generációját szimbolizáló, civil ruhás fiú alakja is. Sajnos a tisztelet nem mindenki számára jelenti ugyanazt, mivel mindhárom arányosan kicsinyített kőfigurának letörték az orrát, eltorzították az arcát, ami sötét árnyékot vet az itt élők egy részének elmeállapotára. Persze soha, senki nem tudja, pontosan kikre lehet gondolni. A hiányosságoktól függetlenül az emlékmű egyénisége elvitathatatlan. Áthajtottam a Sármellék fővárosának számító Sárbogárdon, ahonnét nyugatnak, Pusztaegresnek vettem az irányt. Gyorsan lefotóztam az egyszerű emlékművet, aztán robogtam tovább Dég felé. Pár éve errefelé is jártam, s ma sem értem, Dégen miért nem leltem meg azt a monumentális alkotást, amit viszont ezúttal sikerült megtalálnom. A Simontornyát Enyinggel összekötő 64-es főúttól kissé kijjebb fekvő településen először a templomdombra állított, vörös terméskőből készült emlékművet kezdtem fotózni, de hamarosan rájöttem, hogy rossz lóra tettem. Az az egyszerű alkotás a második világháborús hősök tiszteletére készült. Kirobogtam a falu határában található Festetics-kastélyhoz, ám annak kertjében meg a második világháború itteni harcaiban elesett német katonák síremlékét találtam. Egy újabb tipp segítségével kijutottam a Dég másik végében lévő temetődombhoz, ahol viszont két sírásó felvilágosított, hogy nem ezen, hanem a szomszédos, szemközti, sűrű erdővel benőtt dombon van a tisztás, amelynek közepén az oroszlános emlékmű található. Semmi gond, vakaróztam a rekkenő hőségben kissé türelmetlenül, öt perc séta. Az öt percből kicsit több lett, s akkor nem szóltam az erdőn átvezető homályos ösvényt zúgó légi seregként védelmező félelmetes bögölyhadról. Csoda, hogy megúsztam csípés nélkül. De végre beérett a sós izzadtságban pácolódott fáradozások gyümölcse, mert a baljós félhomályt egyszer csak felváltotta a szemfájdító napfény merőleges zuhogása, s kiestem egy láthatóan rendszeresen nyírt gyepszőnyegű, negyed focipálya méretű tisztásra. Körülötte mindenütt sok évtizedes, meglett fák őrködtek, nem kifejezetten barátságos zártsággal, de a tisztáson a két ember magasságú, csonka gúla formájú, terméskőből rakott talapzatot, és a tetején elfekvő, négy mancsára támaszkodó oroszlánt telibe világította az égi rivaldafény. Ha jobban belegondolok, nem is volt olyan egyszerű eset ennek a remekműnek a megtalálása. De végül is célt értem, sikerült megörökítenem, és ez a lényeg. Dégről visszatértem a 64-es útra, ahol tovább haladtam északnyugat felé, majd egy leágazásnál rátértem a Mátyásdombra vezető útra. Itt nem jártam szerencsével, az egész, félálomban vegetáló falunak egyetlen templom nem sok, annyi sem jutott, azon a néhány tágas köztéren pedig mindennek akadt emlékműve, csak az első világháborúnak nem. Azonban közel jártam Kislánghoz, tehát átugrottam ide. Itt már elégedetten konstatáltam, hogy központi helyen, a falu tekintélyes polgármesteri hivatalának közvetlen közelében áll a turulos emlékoszlop. A kötelező fotózást követően megint átverekedtem magam az ébren álmodó Mátyásdombon, aztán a 64-es útra érve délnek, a már Tolnában fekvő Simontornyának indultam, de mielőtt elértem volna a kisvárost, Ozora felé tekertem a kormányt. Az eldugott, kieső helyen fekvő településre három éve tervezek eljutni, s most sikerült! Hozzá kell tennem, a 64-es főúttól Ozoráig tartó mintegy tíz kilométer hosszúságú út rendkívül változatos, szép tájon vezet keresztül. Még nekem is, aki pedig eszelősen siet minden ilyen fotós napon, hogy elérje a következő települést, aztán az azt követőt és így tovább, még nekem is nagy megerőltetésembe telt, hogy ne álljak meg a kocsival, s öt percen át csendben bámuljam a festői vidéket. De nem álltam félre, mert bolond vagyok, s mert a felturbózott kötelességtudat - vagy inkább megszállottság - dobpergése túlharsogja a lélek húrjainak szelíd rezdüléseit. Mondhatni. Ozorán többet kaptam, mint amire számítottam. Nagyon csinos kis település, messziről látható hatalmas templommal, s a templomdomb mögött és fölött egy még nagyobb kastélydombbal, rajta az olasz származású magyar országbáró Ozorai Pipo (1368-1426) stabil várával. Elsőre megint elvétettem a fényképezendő emlékművet, amit a templom árnyas oldalán véltem megtalálni. Amikor rájöttem a tévedésre, hogy ez második világháborús (öregszem, vagy mi a bánat van velem), a templom másik, napfényben fürdő oldalán rábukkantam az eredeti első világháborús obeliszkre, tetején a lélegzetelállítóan élethű, nagy termetű turullal. Ritkán lehet ennyire művészi beállítást találni, mint itt, ahol nemcsak az esztétikus emlékmű, de a mögöttes várdombon álló, meglepően ép erődítmény, s ellenkező oldalon a templomhajó jókora szelete is látható. De nem sokáig merenghettem a látottak lélekmelengető összhatásán, mivel várt rám a néhány kilométerrel arrébb eső Fürged. Mivel aznap falunapot tartottak, a kultúrház környékén nagy nyüzsgés fogadott, de egyébként az egész falu mintha aludt volna. Igaz, hét ágra tűzött a Nap, miáltal kegyetlen hőség tombolt, de hát nyár van, nem? Itt is megtettem mindent a siker érdekében, ám mindhiába. Se első, se második világháborús emlékmű. A helybéliek sem tudtak róluk, ámbár ezen már, a korábbi tapasztalatok után, egyáltalán nem csodálkozom. Tavalyelőtt ősszel történhetett, hogy az innen nyugatra eső, alig hét kilométerre fekvő Nagyszokolyról át akartam jönni ide, Fürgedre, de Nagyszokoly határában váratlanul megszűnt az aszfalt, s a folytatáson, a sáros kátyúkkal gazdagon tarkított földúton nem volt merszem nekivágni a bizonytalan kimenetelű vezetésnek. Jól tettem, mert szentség, hogy ötven méteren belül elakadok, s akkor ballaghatok vissza Nagyszokolyra traktoros segítségért. Nos, ezúttal az említett és nevezetes földút ellenkező végén ácsorogva rágtam a bajszom, nekivágjak-e a jókora rövidítéssel, s egyben időnyereséggel kecsegtető kalandnak, vagy sem? Miután ameddig a szem ellátott, minden útfelület por száraznak tűnt, s amúgy is, az országban hosszabb ideje nem esett jelentősebb eső, végül a próba mellett döntöttem. Merész húzás volt, de bejött, s a félig erdőszélen, félig a szépen cseperedő kukoricások mentén, teljesen kihalt vidéken kanyargó úton tíz percen belül Nagyszokolyra érkeztem. A kocsi karosszériáját finom, vöröses árnyalatú porréteg fedte, az oldalát pár helyen megkarcolták a földutat szegélyező bokrok belógó ágai, de egyébként megúsztam. Végül is, a nem túl távoli Magyarkeszi és a mögötte fekvő Felsőnyék emlékművei kedvéért vállaltam a rázós megoldást, ami mindkét falu esetében bejött. Magyarkeszin újabb, Felsőnyéken régebbi keletű alkotást találtam. A kalandos érkezést (a diadal mámorától kótyagosan) megfejeltem egy még eszementebb, az előzőnél is vakmerőbb távozással, s Felsőnyékről egy még hosszabb földúton vágtam neki Ozorának. Megemlítendő, hogy Ozorát vagy bármiféle egyéb falut nem is lehetett látni, hiszen a dimbes-dombos táj minden épített tárgyat takart. Csak a megérzéseimre számíthattam. Na, ez már tényleg túlment a józan ész határán, de egy idő után nem volt visszaút. Szó szerint, hiszen az autó kerekei által felvert porban fulladozó tájon egyszerűen nem lett volna alkalom megfordulni, jobbról és balról olyan szorosan kísértek a bokrok és a kukoricaszárak, hogy lehetetlenné vált mindenféle kitérő manőver. De, bátraké a szerencse, s lám, negyedórányi izgalmas navigálást követően feltűntek a csaknem másfél órával előbb elhagyott Ozora szélső házai, s megmenekültem! Nem mondom, addig párszor zabszem nem fért volna a seggembe, s a percről percre fokozódó stressztől ledobtam magamról fél kilót. Aznapra viszont elég volt az istenkísértésből, s ezúttal "legális" módon, a sima aszfaltúton távoztam Pincehely felé. Tolnanémedit követően délre, a zsákfalu Kisszékely felé tartottam, majd az ottani feladat letudását követően az egy völggyel arrébb fekvő Nagyszékelyre siettem. Hihetetlenül nyugodt, madárfüttyös, álombéli tájakon utaztam át, egyik-másik helyről alig volt erőm továbbindulni. De hát miért is kell mindig továbbindulni? Ja, igen! A magamra erőltetett kötelességtudatból. El ne felejtsem. Azért egy-egy szebb, gondozott ház és hangulatosan virágzó kert, zöldellő háztáji veteményes láttán fájón belém mart a vágy, milyen jó lenne itt élni Anikómmal és Csicsa kutyámmal! Itt talán nyugton hagyna minket a vesztébe rohanó világ, s békében megöregedhetnénk. De nem lehet, mert nincs pénzünk efféle helyre költözni, ahol valamiből meg is kéne élnünk. Álmodozni azért szabad, másra úgysem futja. Aztán ismét Pincehelyen találtam magam, ahonnan a Belecskán át délnek tartó mellékútra jutottam. Belecska, Keszőhidegkút, Regöly, Szakály, Szárazd, Diósberény, Szakadát, Gyönk, Miszla és Udvari jöttek sorra. Egyik-másik faluban ugyancsak meglepődtem, amint a hősök névsorát olvastam, hiszen általában felerészben, több helyütt pedig ennél nagyobb arányban képviseltették magukat a környékre kétszáz éve betelepült németek utódai. No, lám! A haza nem a véletlenszerű származás, hanem az érte való tudatos áldozatvállalás jogán jár. Udvari meglátogatása után a hazatérés mellett döntöttem. Elég volt, testileg-lelkileg elfáradtam, a tikkasztó melegben elfogytak az üdítőim, a kevés megmaradt, átforrósodott lötty kaparta a torkomat, s a most az Ígéret Földje szerepében felrémlő Pest majdnem százötven kilométerre volt tőlem. Én meg tőle. Ezek után tehát a messzi Paks felé igyekeztem, gondolván, hogy ott ráállok a régi 6-os főútra, s azon futok Pestig. Kölesd után öt kilométerrel azonban megállított a csendes országút szélén felkiáltójelként égnek meredő obeliszk. Messziről nézve azt hittem, valami itt megesett komolyabb harci eseménynek állít emléket, közelről nézve azonban kiderült, szó sincs efféléről, ugyanis az 1937-ben (!) felállított alkotás az országutakon balesetet szenvedett, vagy éppen balesetben elhunyt motoros és autós polgárok figyelmet keltő, látványos emlékműve. Mondom, 1937-ben készült, vagyis már akkoriban, tehát a hazai motorizáció kezdetén indokoltnak találták egy ilyen emlékeztető oszlopféleség kihelyezését. Paks felé menet, az útba eső Tengelicen megkerestem a katonafigurás kőemlékművet, amit épp a legmegfelelőbb helyen, a helyi általános iskola előtt állítottak fel. A vaskos talapzaton olvasható feliratból kiderült, hogy a most Tengelicnek nevezett települést korábban Gindlicsaládnak hívták, az itt birtokos, nagy közkedveltségnek örvendő família tiszteletére. Paks már csak 105 kilométerre esik Budapesttől, amit kora estére annak rendje-módja szerint elértem. 620 kilométert tettem meg, közben 21 újabb emlékművet gyűjtöttem be. Momentán 1634-nél tartok. Alakul, alakulgat.  Kelt 2012.07.27.

 

  (Tizenharmadik kötet) Huszonkilenc:

 

  Két és fél hónapja, április legvégén jártam Borsod-Abaúj-Zemplénben, pontosabban annak Miskolctól délre és délkeletre eső részén, s a múlt hétvégén (péntek, szombat, vasárnap) ismét erre eredtem, hogy ezúttal az általam még sosem vizsgált Zemplén-hegységet autózzam körbe, illetve át. A pénteket kivettem szabadnapnak, hogy ezzel is megtoldjam a Pesthez képest távoli tájakon való tartózkodás időtartamát, miáltal több település felkeresésére nyílik lehetőségem. Megint az Őrségben alkalmazott szállásolási technikát szándékoztam követni, azaz az egész napos hajtást követően a biztonságosnak remélt helyre kormányozott kocsiban való éjszakai alvást. Természetesen egyedül mentem, hiszen Anikóm pénteken dolgozott, de különben is, rég kiderült, hogy nehezen bírja az ehhez hasonló megerőltető túrákat. Meg aztán, szombaton és vasárnap valakinek vigyáznia kellett az autós utazásokat szintén nem csipázó Csicsa kutyánkra. Nos, péntek kora reggel útnak indultam, s ha a természet nem követeli meg, szívem szerint bizony azt az egy-két megállást is megspóroltam volna, amit a kötelező pisilések miatt kellett közbeiktatnom. Miskolcnak csak a közelében jártam, mert már Nyékládházánál letértem a régi 3-as főútról, s Tiszaújvárosnak fordulva Sajószöged, Sajóörös és Kesznyéten érintésével utam első lényegi állomására, a Takta-patak mellett fekvő Tiszalúcra érkeztem. Nem írom le minden alkalommal, miféle emlékművet találtam az illető településen, csak ahhoz fűzök bővebb kommentárt, ahol valami jelentősebb benyomás ért. Egyébként épp Tiszalúcon egy kitűnő, katonaalakos, kőből készült emlékműre leltem a templom melletti téren. Innen északnak vettem az irányt, és sorra következett az emlékművek terén több-kevesebb sikert hozó Hernádnémeti, Gesztely és Onga. Ongán még mindig szerencsém volt, mivel kétalakos (katona a kisgyermekkel) szobrot fotózhattam, de ha a jó kezdés után azt hittem, egész nap kitart a mázlim, tévedtem. Onga után ugyanis - visszatérve Gesztelyre - megint északra fordultam, ám három egymást követő faluban: Újcsanáloson, Sóstófalván és Alsódobszán nem tudtam eredményt felmutatni, lévén hogy nem volt emlékművük. Megyaszóval jobban jártam, itt egy kardot rántani készülő, kőből faragott vitézt találtam az erdélyi magyar egyházi építményekre erősen hasonlító, négy fiatornyos hatalmas templom előtt. A következő Legyesbénye megint potya útnak bizonyult, miként a Szerencshez csatolt Bekecs is, ám az innen nem túl távoli Monok, Kossuth apánk szülőfaluja újból megvigasztalt egy szép kis monumentummal. Ami a település főutcája mentén, csaknem Kossuth Lajos szépen karbantartott szülőházával szemközt látható. Érdekesek s egyben mosolyra fakasztóak, jókedvre derítőek ezek a vidéki kőfaragómesterek által alkotott figurák, mint az itteni is. A puskájára támaszkodó, nagy bajuszú bakáról sütött, hogy nem valami képzeletben éledt művészi ihlet révén öltött testet, hanem hús-vér ember szolgált mintául. Annyira igazi, hiteles a lábhoz tett fegyverre támaszkodó mozdulat (mintha aratás közben a kaszára könyökölve pihenne), de kivált a ráncokba szaladó arcról sugárzó jóízű derű, hogy a szobor minden bizonnyal helybéli, de legalábbis környékbeli parasztember formáit őrzi. Ezt követően Golop, majd a boráról ismert Tállya következett, mindkettő megnyugtató eredménnyel. Ami nem mondható el a kicsiny Rátkáról, de a mára Szerencshez csatolt Ond temetőjében, a halottasház falán ismét márvány emléktáblát leltem. Ondtól visszafordultam Tállyára, ahonnét Mádra igyekeztem, majd innen Mezőzomborra. Szomorúságra hajló szívemet Szerencsen keserű meglepetésként érte a csinos városka főutcáján - meg úgy általában mindenütt - fürtökben kószáló cigányok látványa. Erre előzetesen nem voltam felkészülve, ugyanis a valahai cukorgyáráról közismert város nem tartozik az országosan ismert cigányfertőzött települések közé. Nálam - most már - annak van elkönyvelve. Hogy a méregpoharat fenékig ürítsem: cigány szerelmespárok enyelegtek az árnyas lombok alatt, a közelükben fiatal férfiakból álló, hangoskodó roma csapat foglalta le a fémkatonás emlékmű parkjának padjait, alig találtam fotósszöget, ahol ne látszódtak volna a képen. Mit mondjak, kicsit menekülve távoztam Szerencsről. A szebb napokat megélt városkából déli irányban igyekeztem ki, s Taktaszada, Taktaharkány, Taktakenéz, Prügy, Taktabáj, Csobaj, Tiszatardos és Tiszaladány felkeresése után befutottam a szőlőtermő (és nektárt csepegtető) Kopasz-hegy keleti lábánál, a Tisza és a Bodrog összefolyásánál fekvő Tokajra. Nehezen, mintegy félórás erőltetett tempójú keresgélés után az egyik Tisza-parti vendéglő mögötti parkban meglett az eldugott emlékmű, ami ettől függetlenül egy tisztességes, fémből öntött alkotás. Kora délután volt, épp három óra, amikor az utcai digitális kijelzők egyike 44 Celsius fokot jelzett. Addigra megittam vagy kétliternyi üdítőt, s csak azért nem döntöttem magamba többet, mert a csomagtartóban lévő, műanyag palackokban tárolt löttyök akkor már maguk is negyvenfokosak lehettek. A forró kólának pedig pocsék íze van. Tudom, volt benne részem. A turisták kedvéért - Szentendréhez hasonlóan - afféle kirakatvárossá fazonírozott Tokajról tíz perc alatt átértem az erdőkkel és szőlőültetvényekkel vegyesen fedett Kopasz-hegy nyugati lábánál elterülő Tarcalra, ahol emlékezetesen szép és terjedelmes világháborús emlékművet találtam. A falu természetes egységet, túlzásoktól mentes összképet mutatott, ami a tokaji káprázat után kimondottan jólesett szemnek és léleknek egyaránt. A fotózás letudása után visszaszaladtam az önhibáján kívül giccsbe hajló Tokajra, ahol a városszéli benzinkútnál csurig tankoltam a járgányt, majd a Tisza hídon át spuri a tavaly szeptemberben megjárt Rakamazra, ahonnan Tiszanagyfalu és a távolabbi Tiszaeszlár felé igyekeztem. Előbbiben sikertelenül jártam, utóbbiban (az állítólag a zsidók által megölt Solymosi Eszter falujában - lásd még: vérvád) a templom előtt egy sematikus, újkori emlékművet kaptam ajándékba. Megint vissza a fontos útelágazások középpontjában fekvő Tokajra, ahonnan ezúttal a Bodrog-part közelében jelentősebb emlékművel (obeliszk) bíró Bodrogkeresztúrra siettem. Utána a nyugalmas Bodrogkisfalud, aztán a Bodrog mentén fekvő Szegi és Szegilong került elém. Szegilongnál egy merész lendülettel északra fordultam, s beljebb hatoltam a számomra eladdig tökéletesen ismeretlen Zemplén-hegységbe. Akkor még nem sejtettem, hogy a több évtizeden átívelő magyarországi utazásaim legszebb helyére, tájegységére értem. A rengeteg kulturális vonatkozású érdekességet felvonultató Erdőbénye után csodás erdei tájakon haladtam át; a lelkesen kanyargó, lejtőkkel és emelkedőkkel gazdagon ellátott szűk kis úton egészen Simáig nem találkoztam autóval. Baskó még beljebb fekszik, egészen a szinte érintetlen hegység közepén. Nem tudom, hogy a téli havazások idején hogyan jönnek ki és mennek be kocsival a remetei magányban éldegélő faluba? Sima és Baskó, kivált ez utóbbi, olyan települések, amelyekhez hasonlókkal nem találkoztam idáig, noha lassan ott tartok, hogy csavargásaim során bejárom az ország összes táját, összes települését. Baskónál maradva: a falu főutcájának aszfaltjáról enni lehetett, olyan tiszta volt, az összes régi ház - van belőlük szép számmal - példamutatóan helyreállítva, ablakaikban, kertjeikben megszámlálhatatlan színes virággal, amelyekből a település tereire, útjaira is annyi jutott, hogy azzal tíz falut fel lehetne díszíteni. Csoda, virágszínű varázslat a nagy magyar szürkületben. Tíz percig nemhogy kocsit, embert sem láttam a csendbe merült kis utcákon, legfeljebb néha egy-egy tyúk kárált visszafogottan a kertek mélyéről, madár füttyentett a gyümölcsfák lombjai közül, kötelességtudó kutya ugatta a messziről kiszimatolt nyulat. Mintha a virtuális mennyország valami kézzelfogható, tapintható földi leképződésében jártam volna. Kellett is ez az előzetes mentális feltöltődés, mert tudtam, innen visszafordulva délnek olyan részre érek, olyan faluba jutok, amit a legszívesebben mindenestől eltörölnék a föld színéről, ez pedig a szörnyű bűn terhét örökké cipelő Olaszliszka volt. Szögi Lajos tanár úr itteni, cigányok általi meglincseléséről az idők folyamán többször megemlékeztem. Ahogy telik az idő, mind kevésbé visz rá a lélek, hogy újra felelevenítsem a történteket, mivel szinte én szégyellem magam a helybéli cigányok irtózatos bűne miatt. Pedig a szép fekvésű falu kétharmada, az olaszos stílusú, körerkélyes, pártás tornyú templom közvetlen környéke és az attól keletre eső rész, amit magyarok laknak, nagyjából úgy fest, mint a többi környékbeli település. De a templomtól nyugatra húzódó, ijesztően elhanyagolt falurészben kizárólag cigányok rontják a levegőt, rongyos vagy valahogy még kinéző portáik zöme a főutca mentén, az út két oldalán fekszik. Érdekes, minden második ház földig rombolva, a falak építőanyagának nagyja elhordva, de egy-másik maradvány a tűzvész nyomait viseli magán. Az egyik épebb ház előtt áll a Szögi Lajos emlékére állított, nemzeti színű szalagokkal ékesített kopjafa, melyet alacsony kerítés övez, s ezen belül, a kopjafától kétarasznyira nyitott könyvet formázó márványalkotás, lapjain valamiféle idézettel. E mellett áll a meggyilkolt tanár színes fotóját tartó állvány. Most nem írok többet Szögi Lajosról, mivel az ő esete nemcsak a helyi vagy az ország cigányainak, de mindenkinek a szégyene. A szerény első világháborús emlékművet a temetőben találtam meg, amely maga is úgy néz ki, mint egy síremlék a sok közül. Következett a szomszédos Vámosújfalu obeliszkje, aztán a bortermő Tolcsva. A feljebb eső Erdőhorvátinál elkapott az eső, ami hol nekilódult, hol elállt. Kezdett alkonyodni, de még gyorsan megjártam az innen elérhető Komlóskát. Visszajutva Erdőhorvátiba, ideje volt esti szálláshelyet keresni a kocsinak, s benne magamnak. Tovább haladva észak felé, hosszú kilométereken át olyan sűrű erdőn vezettem keresztül, hogy bár még fényes nappal volt, a felettem összehajló lombok alatt be kellett kapcsolnom az országúti fényszórót. A három Huta (Közép, Új és Ó) futtában való megtekintését követően elértem Regéc falu szélét, ahol egy nagy terjedelmű, többnyire füves, kevésbé bokros platón remek parkolóhelyre leltem. Megfelelő éjszakai szálláshelynek ítéltem. Bal kéz felől tisztán odalátszottak a légvonalban talán másfél kilométerre lévő, magasabb hegyormon trónoló regéci vár nem csekély falmaradványai. Lassan egészen besötétedett. Előttem, a távolban szaporán villámlott és dörgött az ég alja, de körülöttem ekkor, kilenc óra tájban kezdődött a szentjánosbogarak éjszakai élete, ami részint parádés "tűzijátékban", részint meglepő hanghatásokban nyilvánult meg. Ez utóbbi alatt értendő az a világítón repkedő rovaroktól származó, furcsán sziszegő hang, ami a végén egy hirtelen kidurrant kerékabroncs ijesztő sóhajtásában teljesedett ki. Emlékszem, az első ilyen hangok hatására csaknem kipattantam az általam készített meleg vacokból, mert az a képtelenségnek tűnő felvetés ötlött az agyamba, hogy nyugalmi helyzetben valamitől defektet kapott a kocsi. Mivel a zavaró pukkanások túl gyakran ismétlődtek, rájöttem, ezek a becsapós hangok összefüggenek a levegőben neonkék lövedékként süvítő bogarak lázas nászrepülésével, s ezek után már nyugodtan aludtam.

  Ahhoz képest, hogy a vezetőülésben összekuporodva, szerencsés esetben a jobb lábamat a másik ülés elé lógatva szorongtam át a többé-kevésbé alvással töltött éjszakai hat-hét órát, egészen kipihenten ébredtem. Szombat hajnali fél négykor. Hát Istenem, nem kell mindig lustálkodni. Egy órát vártam, mire a nálam kényelmesebben kászálódó Nap fénye annyira megerősödött, hogy esély nyílt jó képek készítésére. Addig sem tétlenkedtem: rendet tettem a dúlt kuplerájra hasonlító autó belsejében, rendbe hoztam az éjszakai hánykolódásoktól meggyűrődött ruházatomat, szájvízzel kiöblítettem a számat, s legfőképp gyönyörködtem a minden szegletében elbűvölő tájban. A regéci vár ott volt, ahol napnyugtakor hagytam. Fél ötkor már a falu temploma előtti szokatlan kialakítású emlékműfélét fényképeztem, ami néhány egymás közelébe helyezett, részben földbe ásott betoncölöpöt jelentett, mindegyiken a harcokban elesettek névtáblájával. A nem túl távoli Mogyoróskára igyekezvén folytatódott az egy nappal korábbi ámuldozás, már ami a Felvidék keleti részén is áthúzódó (fel, egészen Eperjesig) hegység rejtett szépségeit illeti. Itt jegyzem meg, hogy életem belföldi utazásai valamiképp úgy alakultak, hogy felfedezendő területként utoljára az Őrség és a Zemplén-hegység vidéke maradt. Amíg személyesen nem jártam ott, a tévében látott ismeretterjesztő filmek propagandahatása révén váltig hittem, az Őrség lehet az utolsó érintetlen magyarországi Paradicsom. Aztán május végén pár napot ott töltöttem, de valahogy egyszer sem kapott el az a katartikus érzés, az a látott-tapasztalt természeti szépség keltette izgalmi állapot, ami leginkább a szerelemnek a lélekben kiváltott nemes viharára hajazik. Nem úgy itt, a dölyfös-büszkén magába zárkózott Zemplénben, ahol pedig alig egy napja kószáltam, de már fél tucatszor belém nyilallt ez a fajta rég remélt, parányi fájdalommal fűszerezett bódult öröm. A fekvése okán képeslapra illő Mogyoróska épp a regéci várat magán viselő hegy háta mögött várta az érkezésemet. Jöttem, ahogy tudtam. Innen egy újabb, megint leírhatatlanul gyönyörű erdei úton a már tulajdonképp a Zempléni-hegység túloldalán, azaz a hegység nyugati lábánál fekvő Fonyra értem. Ott és akkor sem értettem, s ma sem tudok rájönni mi okból, de rengeteg, eleddig sehol nem látott mennyiségű kóbor kutya csatangolt a kora reggeli (fél hatra járt) település kihalt utcáin. Itt egyébként a Regécen látott betoncölöpös emlékmű megoldással találkoztam, azzal a különbséggel, hogy a templom melletti liget minden egyes fáját - annak idején, kb. kilencven éve - egy-egy hősi halott tiszteletére ültették. A számomra ismeretlen fajtájú fák idővel alaposan megerősödtek, de mindegyiknek neve, kötődése van, méghozzá ahhoz az elesett katonához, akinek a rézből készült névtáblája a vastag fatörzs elé ásott betoncölöpöt ékesíti. Bár Fony körül tucatjával fekszenek olyan falvak, amelyeket szándékomban állt felkeresni, ám nem aznap, hanem a következő napon, vagyis vasárnap. Ezért Fonynál visszavonulót fújtam, s megint elhaladva a regényes fekvésű Mogyoróska mellett, illetve Regécen és Erdőhorvátin át, a reggeli napfényben fürdő Tolcsvára jutottam. Igen, tegnap késő délután, midőn a fekete hasú felhőkből már fenyegetően lógott az eső lába, előfordultam itt, sőt lefotóztam a főutcai vegyesbolt mellett kiállított hősi obeliszket, s az egyik borospincénél kis híján vettem egy üveg helyi bort az én Anikómnak vásárfia gyanánt (aztán mégsem, mert az árus nem tartott a bor minőségéhez méltó üveget, csak hitvány műanyag palackot), de most, az izzó fényben minden másként festett. Lefényképeztem a reggeli Nap vad fényétől szinte világítani látszó templomot, utána Sárazsadányt vettem célba. Még erről a piciny, ámbár a lélekszámához képest meglepően hosszan elnyúló falucskáról is vannak egyedi emlékképeim, noha három temploma közül a két öregebb úgy nézett ki, mint amelyikben évtizedek óta nem tartottak misét. Csak a modern emlékművet magában rejtő temetőhöz közeli görög katolikus templom körül - amely látni valóan nem régi építésű - lengedezik az életnek némi lehelete. A jelentékeny, ezzel együtt első világháborús monumentumot nem állító Bodrogolaszi után máris Sárospatakon találtam magam. Elsőként a város legnagyobb templomába tértem be, lévén a hatalmas, többmázsás ajtószárnyai csalogatóan tárva-nyitva. Gondoltam, ha valaki, hát a pap vagy egyéb egyházszolga igazán illetékes lehet a helyi viszonyok tekintetében, s biztosan útba igazítanak az emlékmű kapcsán. Ezúttal nagyon melléfogtam, ugyanis a joviálisan gömbölyded, élete alkonyán járó, ezzel együtt verejtékezőn rózsás arcú egyházfi határozottan a templom mögötti tágas térre irányított, ahol azonban egy merőben más témájú szobrot találtam. Ezek után elment a kedvem a további kérdezősködéstől, s rábíztam magam a többször bevált keresőmódszerre, vagyis a találomra való utcai körözésre. Két perccel később ott álltam a keresett objektum előtt, ami két fontosabb belső út találkozásánál, afféle virágos sarokligeten bukkant fel. Az emlékmű ugyan végső soron méltó módon tiszteleg a csaknem száz évvel ezelőtti harcok hősei előtt, viszont eléggé esetlenre sikerült a központba állított fémkatona gránát hajítására készülő mozdulata. A hajdan önálló településként létezett Végardó manapság Sárospatak északi részét alkotja. Görög katolikus templomában azonban ott a régi katonák díszes márvány emléktáblája, amit az általam álmából felvert, a templomot hálóköntösben kinyitó fiatal lelkipásztor mutatott meg. A városból végül keleti irányba, Vajdácska felé távoztam. Innen a szőkének mondott folyó közelében lévő Tiszakarádra értem, onnan a tetszetős nevű Györgytarló, Kenézlő, Viss és Zajkod következett. Mivel Zajkod zsákfalu, hogy kijussak a fent nevezett falvak által alkotott térségből, ismét érintenem kellett Sárospatakot, ahonnan ezúttal a német többségű Károlyfalvára, illetve a mögötte fekvő Rudabányácskára értem. Jól jártam velük, mert mindkettőben találtam emléktáblát, ráadásul elkerültem a forgalmas város, Sátoraljaújhely útjait, amelyeket szintén tavaly szeptemberben volt módomban tesztelni. Rudabányácskát magam mögött hagyva kijutottam a két kilométerre húzódó országhatárral párhuzamosan futó főútra, ahol először a Kazinczyról elhíresült Széphalom jött sorra, de itt nem jártam sikerrel, mivel hosszas körözés után sem leltem háborús emlékművet. A határszélen fekvő Alsó- és Felsőregmec szerencsésebb fogásnak bizonyult, nemkülönben Mikóháza, és az innen elérhető Vilyvitány. A regionális központnak beillő Pálházát elérve délnek, vagyis Kovácsvágás és a völgy végén fekvő Vágáshuta felé indultam. Vágáshután a szűk völgybe szorult házak feletti meredek domboldalra települt a különleges kilátást nyújtó temető. Ha egyszer, ne adj Isten, valami természeti dráma miatt megcsúszna az oldal, a másvilágra költözöttek - afféle extrém hívatlan vendégként - koporsóstól, fejfástól a házak tetejére potyognának. Aztán az ellenkező oldalon található Füzérradvány, majd egy újabb völgyben Kishuta és Nagyhuta került sorra. Sajnos elképedve kellett bámulnom a Kishuta környékén folyó külszíni kőfejtés következtében a zöldellő hegyoldalban keletkezett ordító sebet, amelyet az emberek által uszított bányagépek veszett kutyái martak ki az addig háborítatlannak hitt zempléni erdőségből. Nyírit, Bózsvát, Filkeházát, Füzérkajatát és Pusztafalut követően a másik jelentős várrommal bíró zempléni település, Füzér utcáit jártam. Az emlékmű a temetőben lett meg. Füzérkomlós után a porcelángyáráról ismert Hollóházára értem. A falu kétségkívül gyönyörű környezetben, magas hegykaréj által ölelt völgyteknőben fekszik, de mindezt elcsúfítja a ma is működő gyár néhány pocsék kinézetű üzemcsarnoka. Hollóházáról egy olyan út vezet át a hét kilométerre eső Kékedre, amely az 1978-ban kiadott autóstérképen még nem, a 2006-ban készülten viszont szerepel. A lényeg, hogy Hollóháza immár egy ideje nem zsákfalu, hiszen tovább lehet menni Kékedre, s onnan akár a távoli Miskolcra jutni. De egyelőre maradjunk itt, a Trianonban megcsonkított ország határain belüli Zemplénnél, hiszen a Hollóházát Kékeddel összekötő úttal elértem e túlzás nélkül csodás hegység hazánk területén maradt részének északi pontját. Egyébként, ahogy elhagytam Hollóházát, a kanyargó szerpentinen öt perccel később elértem egy északra tartó leágazást, s további fél perc múltán a szlovákiai (felvidéki) Eszkáros felé mutató határátkelőt. Itt, a kitűnő állapotú erdei úton persze nincs semmiféle határállomás, netán őrbódé, miegymás. Csak a "magyar" oldalon felállított országhatártábla jelzi az egykori Antant-hatalmak - különösen a franciáknak - a páratlan földrajzi egységet alkotó Nagy-Magyarországgal szembeni esztelen dühét. Kéked után értelemszerűen délnek fordultam, s rövidesen Pányok, aztán Abaújvár következett. Az Abaújváron látott emlékmű ritkaságszámba menő vésete így fest: "Az 1914-18 és 1938-45 évi világháború áldozatainak emlékére állíttatta Abaújvár dolgozó népe 1958-ban." Hoppá! 1958-ban, alig két évvel az 1956-os őszi harcok után?! Állíttatta Abaújvár dolgozó népe? Miféle népi "reakciós" aknamunka eredményeként eshetett meg a lehetetlennel rokon csoda, hogy a hazai szocializmus fénykorában a helybéli dolgozók emlékművet állítsanak mindkét világháború hőseinek? A falu kastélyának kertjét övező fal mentén régi, patinás obeliszket felmutató Zsujta után a katonaalakos Gönc jött sorra, ahol megint tankoltam. Ezzel együtt idáig több mint negyvenezerbe volt a benzin. Aztán rövid időre ismét a hegység belseje felé kanyarodtam, hogy bepótoljam a korábban elmaradt Telkibánya megtekintését. Visszajutva Göncre, az innen nyugatra és északra fekvő Hidasnémeti, a határátkelő Tornyosnémeti, valamint Hernádszurdok került sorra. A roppant szerény emlékművet prezentáló Hernádszurdok után a Gönctől délre található Göncruszka következett, aztán egyre délebbre ereszkedve előbb Vilmány, Hejce, a rajokban betelepülő cigányok miatt csúnyán elfertőződött Vizsoly (vizsolyi biblia), végül napi zárásként Korlát. Innen az erősödő alkonyatban elrobogtam az Abaújalpár és Boldogkőújfalu között húzódó, még növésben lévő kukoricás és napraforgós közé, hogy éjszakára biztonságos helyet találjak az autónak és kalandvágyó magamnak.

  Július 08., vasárnap. A háromnapos kaland zárónapja. Ismét hajnali négy óra körül ébredtem, s ismét meglepő módon, cseppet sem elcsigázottan. Noha ennyi viszontagság, s ilyen rekkenő napközbeni hőség mellett a léleknek hálni kellett volna belém járni. Ezzel szemben nagyon is éltem és virultam, s egészséges, tettekre serkentő izgalmamban alig tudtam kivárni, hogy a Nap némiképp feljebb hágjon. Kezdésnek visszaautóztam az előző este érintett Abaújkérre, ahol a művelődési ház falán találtam rá az emléktáblára. Onnan visszajöttem Abaújalpárig, s ennek letudása után Boldogkőújfalu, aztán Boldogkőváralja lett belőve. A meghatározó zempléni várak, várromok közül ez utóbbi falu feletti dombot a harmadik zempléni várrom, Boldogkő vára üli meg. Látványos jelenség mindenhonnan, akár közelről, akár távolról, s egyáltalán, bármely égtáj felől nézve, de legjobb arcát mégis a temető keresztjei közül fotózva mutatja. A lábadozó reggeli fények mellett könnyen végigfutottam az összes helyet, ahová emlékművet érdemes és lehet állítani: a temetőt, a falu főbb tereit, a polgármesteri hivatalt, a templomok környékét, de semmi. Egy helyütt megleltem a kiemelt téren látható második világháborúst, de az elsőnek nyomát sem találtam. Végül, korai időpont ide vagy oda, a kapucsengő kitartó használatával felébresztettem a hatalmas méretű templom melletti paplakból lengő gatyában előkászálódó, teknősbéka arcú idős atyát, aki a kapuja túloldaláról csaknem sírva bizonygatta, hogy a nyakigláb templomban sincs emlékmű, sőt, szégyen ide vagy oda, az egész faluban nem találok olyat. Dühömben és csalódottságomban csaknem elküldtem melegebb éghajlatra, de keserves önmegtartóztatás árán úrrá lettem az érzelmeimen, és inkább tovább kerestem. Háromnegyed óra elteltével feladtam, s az elpazarolt idő miatt ingerülten indultam tovább, ám alig hagytam el a falut, eszembe jutott, hogy a térkép szerint a településről lehet eljutni a néhány kilométerre eső Arka faluba, aminek azonban sehol sem láttam az iránymutató tábláját. Ezúttal nagy szerencsém volt, mivel a visszafordulást követően elhaladtam egy első ránézésre egyszerű útszéli kőkereszt előtt, aminek az alsó részén megláttam a kicsiny, ám annál beszédesebb fekete márványtáblát. Szövege: "1914-1918 rémes háború emlékére. Irgalmas Isten! Tedd ismét naggyá eldarabolt és kifosztott drága magyar hazánkat 1920." Nem mondhatni, hogy valami gigantikus emlékmű, de Boldogkőváraljának ennyi jutott. Olyan szerény, hogy a település vén papja sem tud róla. Na, mindegy; annak rendje-módja szerint megörökítettem. Ki a kicsit nem becsüli, annak lófasz a seggébe, ahogy azt az én jó apám szokta volt mondani a maga helyén és idején. A sikertől vérszemet kapott szerencse nem tágított mellőlem, mert a közeli kocsma előtti járdaszélen ácsorgó férfitól megtudtam, hogy a falu központjától miként jutok egykettőre a csalafinta Arkára. Néhány perc múltán ott álltam Arka kis emlékműve előtt, amelynek megálmodója - valamely, láztól ihletett pillanatában - egy szentségfülke és egy katonai őrbódé szikár vonásait egyesítette, s ennek belső falába ültette a két háború hőseire emlékező reliefet és a szűkszavú márványtáblát. Az akciót követően a kiszáradt, köves patakmederrel kísért kies erdei úton visszatértem Boldogkőváraljára, ahonnan Hernádcécére, majd a két emlékművű Gibártra, s a Hernád hídján átkelve Encsre értem. A templom előtti modernkedő emlékmű nem igazán hozott lázba, ezért a gyors fotózás után tovább siettem a négy kilométerre fekvő Mérára. Jó hosszú falu, kettő is kitelne belőle. A távolabb eső, öregebb templom kertjében fedeztem fel a kis turullal díszített régi, eredeti obeliszket, aminek a fényképezése közben olyan erővel tört rám a semmiből támadt hasmenés, hogy csapot-papot hátrahagyva ugrottam a néhány méterre várakozó kocsiba, s az összes közlekedési szabályt felrúgva, ész nélkül viharzottam a faluszéli kukoricásba. Meleg helyzet volt, de minden jó, ha a vége jó. Az pedig jó volt. A spontán alakult programot követően megint útba ejtettem Encset, amelyet Ináncs, a ritka pofás emlékművű Hernádszentandrás, Hernádbűd, Pere és a kisváros méretű Abaújszántó követett. Felsődobsza, Hernádkércs, Szentistvánbaksa, Halmaj után egy útszéli leállásnál összeadtam a három nap alatt lefotózott emlékművek számát. Mint kiderült, 93 darabnál tartottam, ámde minimum százat szerettem volna, ha már eljövök ide, Pestről nézve a világ végére. Ezért, bár már nagyon húzott hazafelé a szívem, Halmajt követően nem délre, Miskolc felé, hanem a 3-as főúttól északra eső Kázsmárk felé indultam, azzal a nem titkolt céllal, hogy addig nyomom a gázt, amíg össze nem jön a 100 emlékmű. Így aztán Kázsmárk után "enyém" lett a még ugyanebben a völgyben fekvő Léh, Rásonysápberencs, Detek, Beret és Baktakék, ami az első világháború idején még Szárazkék névre hallgatott. Századiknak végre meglett a Baktakéktől délkeletre fekvő Fancsal, de még ekkor sem bírtam abbahagyni. De miért is fogtam volna vissza magam, hiszen ráfordulva a 3-as főútra, amúgy is útba esett Forró, Csobád, a kissé félreeső, meglepően gazdag és hatalmas Aszaló, és végül, de tényleg legvégül Szikszó álmatagnak tűnő városa. Mivel Szikszó után egy egészen más jellegű tájegységre, a Sajó völgyének a Miskolc felett húzódó szakaszára kellett volna áttérnem, ami a közeli jövőben egy újabb autós menet célpontja lesz, Szikszón eredményesnek és befejezettnek nyilvánítottam a péntektől vasárnapig tartó gyűjtőkörutat, és Miskolcon át hazaindultam. 104 újabb emlékmű, ez már valami! Igaz, hogy a háromnapos út benzinköltsége kisebb vagyont tett ki, s a nyújtott hétvégén valami ezerháromszáz tűzforró kilométert tettem meg, de megérte. A nagy hőség miatt az egész úton csaknem tizenhat liter üdítőt fogyasztottam, emellett megettem négy zacskónyi édes kekszet és az előző este, lefekvés előtt, öt centi hosszú kolbászt. Slussz. Más étel nem fért belém. Le is dobtam magamról legalább három kilót! De ez egy hete történt, azóta mindent visszahíztam. Hiába, jól tart az asszony. Egy szó, mint száz: jelenleg 1738 emlékműnél tartok, ami kezdésnek nem is rossz.  Kelt 2012.07.14.

 

  Vége a kilencvenkettedik résznek