ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                (egy fatalista dzsentriivadék fikciókkal színesített élménybeszámolója az életre elvesztegetett éveiről)

                                       írta Miski György

 

                                              Első rész

 

  Mottó 1: Ember és állat között alapvető különbség, hogy az ember biológiai vagy idegrendszeri folyamatait átéli a tudatában, mondhatjuk úgy is, a szubjektumában. Ilyen szubjektuma az állatnak nincs. (Tringer László ideg- és elmegyógyász)

  Mottó 2: A világ a képzetem. (Die Welt ist meine Vorstellung - szabad fordításban: A világ olyan, amilyennek látom) (Arthur Schopenhauer német filozófus)

  Mottó 3: Ötvenévesen az ember megérdemli az arcát. (George Orwell angol író)

  Mottó 4: Magyar ma az, aki magyarul érez. Aki vállalja a magyarsággal járó felelősséget. Magyarnak lenni ma hűséget jelent és cselekvést a hűség jegyében. (Wass Albert erdélyi író)

  Mottó 5: Magyarnak lenni páratlan élmény, de nem kifizetődő dolog. (Széchenyi István író, politikus)

  Mottó 6: Ismernünk kell a múltat és a történelmünket. Közhely, de elmondom, hogy minden fának akkora a gyökérzete, mint a lombozata. A gyökérzet nem látszik, az a mi múltunk, de ha ezt a gyökérzetet elvagdossuk, a lombos fa összedől. Tehát nekünk nagyon fontos kötelességünk a magyar történelmet ismerni, értelmezni, azzal együtt, hogy mindenkinek más-más véleménye is lehet róla. (Nemeskürty István író)

 

  Mese az Időről és a (Bal) Sorsról:

 

  Engem nemes egyszerűséggel elveszített az Idő. A végtelen útján senkitől és semmitől sem zavartatva ballagó örökifjú, örökvén Idő. Valamin nagyon elgondolkozhatott, de aztán észbe kapott, és utánam nyúlt a bokrok aljára. Ott hullottam ki a kosarából a mezőszéli rekettyésben, ott bömböltem a szúrós galagonya tövénél, mert élni akartam. Nem magamtól akartam élni; a létem ritmusát meghatározó génjeim parancsolták, hogy akarjak élni.

  Az Időt nem érdekelte, ki mit parancsolt, ki mit akart. Az Idő maga az Úr: alatta minden, felette semmi. A mindenféle életekkel teli kosara folyvást húzza a kezét, dolga mindig ezer.

  Miközben tanácstalanul bámulta az ordítástól kivörösödött arcom, meg nem állt; lépett egyet, lépett kettőt, nyomában peregtek az évtizedek, évszázadok, évezredek. A kusza őskor távoli porfelhőbe veszett a látóhatár szélén, már szinte maga sem emlékezett rá. A lábát feltörő, köves utakkal szabdalt ókor a terebélyes olajfák utáni kanyarnál, a beomlott árkádsor romjainál ért véget, és nemrég vakoskodott végig a középkor hideg párát csepegő, a babonák csapongó denevéreinek füttyentéseitől visszhangos, félhomályos barlangján.

  Mikor végre kiért a fényre, hümmögve állt meg az alagút innenső szájánál. Hunyorogva körülnézett, mélyet szippantott az új kor hajnalának friss levegőjéből, s ettől mindjárt odalett a rosszkedve. Az előbb még azon gondolkozott, hogy a kénszagú mocsárba, békák és siklók közé veti ezt a megállás nélkül protestáló, a széles markát tiszteletlenül összerondító kölköt, amikor néhány, bárki más számára megfoghatatlan, keresztül-kasul futkosó szellemalak suhant el az orra előtt. Utána kapott az egyik, süldő purdé módjára ugráló szellemfinek, és megragadta a grabancát.

  - Hé, te, legényke, hová olyan sebesen?

  - Csókolom, Idő bácsi! Ama pipacsos, piroslóan hívogató rétre sietek - biccentett szöszke fejével előrefelé a fiúcska, s ha már úgyis pihent, megvakarta a felhorzsolt térdét.

  Viszketett a friss varrat körül.

  - Tetszik tudni, fontos mérkőzésünk lesz a...

  - Megtennél nekem egy szívességet, öcsi? - vágott közbe ellentmondást nem tűrő hangon a meghatározhatatlan korú úr.

  - Persze. Miről lenne szó? - lohadt le a fiú kedve, és az út porát nézte lemondóan.

  Egyik lábáról a másikra állt. Bal lábszárán bokáig csúszott a lötyögő, harmonikaszerűen ráncolódó zokni. Rágta a szája szélét, mert ráérzett, hogy lőttek a felhőtlen délutánjának.

  - Nos, arra kérlek... Jut eszembe, mi a neved?

  - Sors.

  - Mindjárt gondoltam. De melyik? Titeket, ikreket mindig összekeverlek.

  - Bal Sors.

  - A testvéred, Jobb, merre jár?

  A fiúcska szomorúan pislogott az Idő kék szemébe.

  - A pályán vár. Ő a csatár, a rivális csapat gólvágója. Azóta biztosan elkezdték a játékot. Nélkülem - sóhajtott fel szívszaggatóan.

  A felette tornyosuló Idő elmosolyodott.

  - Ne félj, neked is ott a helyed. Hé, hé! - fogta vissza a boldogan nekilóduló legényt. - És mi lesz a feladatoddal?

  - A feladatommal?

  A széles tenyér az orra alá tartott valami pucér emberkét. Még mindig nyivákolt az istenadta.

  - Mit kezdjek vele? - hőkölt hátra a gyerek.

  - Vidd magaddal. Vedd gondjaidba. Viseld sorsát.

  - Ennek?

  - Mi bajod vele?

  - Semmi, igazán semmi - rántott kelletlenül a vállán. - A múltkori jóval csendesebben viselte magát.

  - Ne válogass, fiam, mert itt helyben nyakon váglak!

  A legény megszeppent a keményre váltó hangtól, de a következő pillanatban megint a focin járt az esze. Jobbnak látta túlesni a dolgon.

  Átvette a hússzínű, rugdalózó csomagocskát, és közömbös képpel a hóna alá csapta. Na, most aztán jól kifogta! Vigyázhat rá élete végéig.

  - Ugye tudod, hogy a végén el kell számolnod vele?

  - Ígérem, vigyázok rá, ahogy tudok.

  - Lódulj!

  A gyerek rohanva érkezett a rétre. A hóna alatt velem. Menet közben fűzfahánccsal odaerősített, nehogy elveszítsen a szélsebes loholásban. Testvére, lábát a labdán pihentetve, csípőre tett kézzel ácsorgott a kezdőkörnél. Pártfogoltját, egy hozzám hasonló korú kis lurkót az oldalvonal mentén ringatta egy pufók arcú angyalka.

  Az átokkal sújtott ikrek, a keményre fújt labda ellentétes oldalán farkasszemet nézve, türelmetlenül vártak a sziklakemény, döntéseiben befolyásolhatatlan Végzet kezdő sípjelére. Már egyikük sem emlékezett, ki és mi okból mérte rájuk a csapást, de nehéz átok ült rajtuk, mivel sohasem játszhattak a testvérük oldalán. Mögöttük, egymás társaságát jól viselő, szökött angyalokból és ördögfiókákból verbuválódott baráti kör alkotta a rivális csapatokat.

  - Hé, öcsi! - szólt oda tesójának gúnyosan Jobb, akit bizalmas haverjai csak Jónak hívtak. - Eggyel kevesebben vagytok. Hiányzik a kapusod.

  Bal hátrafordult és halkan elkáromkodta magát. Az a nyavalyás, dagi Jeromos angyal megint lekéste a mérkőzést. De ez volt az utolsó dobása! Többé nem állítja be a csapatába, még ha zsákszámra hozza is a lopott narancsot.

  Gondolt egy merészet, és a háncsból kihámozva előkapott a hóna alól. Lebiggyesztett szájszéllel végigmustrált, aztán rántott egyet a vállán. Háttal nekitámasztott az egyik félfának, csupasz fenekem a gólvonal vékony mészpor csíkján pihent.

  - Itt a kapusunk!

  A többiek elálmélkodtak.

  - Ez a semmi kis emberke?

  - Ez hát.

  - És ha eltalálja egy erősebb labda? - szörnyülködtek képmutató módon, mert igazság szerint nem bánták volna, csak kezdődjék végre a mérkőzés.

  - Akkor legfeljebb még hangosabban bőg. Vagy végleg elhallgat - zárta le a kérdést Bal Sors.

  Erre senkinek nem volt szava.

  Egy labdaszedőnek megtűrt, szomorkás mosolyú, sápatag kislány kuporodott mögém. Szürke árnyéka jótékonyan, hűsítő foltként vetült rám. Álmélkodva fordítottam felé a vézna nyakamon bizonytalanul imbolygó fejemet. A közelségétől még sírni is elfelejtettem.

  - Ne félj, kisöreg - éreztem a Magány puha érintését a vállamon -, én sohasem hagylak magadra. 

  Szerető mozdulattal hozzám hajolt, és könnyű csókot nyomott a fejem búbjára.

  - Kezdhetjük végre? - türelmetlenkedett valaki ott elől.

  - Mehet a játék!

  A Végzet sípja fülsértően felharsant.

 

  Születésem körülményei:

 

  Ha jól számolom, a legsötétebb Rákosi-korszak közepén, 1953-ban, valamikor szeptember derekán fogantam, tehát lényegében innentől datálódik e világi létezésem, ez a pont emberré válásom origója. Hogy gondos szüleim között hol esett meg a nagy eset, ki tudja? Talán Pesten, a Károlyi Mihály utcai régi Erzsébet-szálló valamelyik patinás szobájában, netán a Szatmár megyei Fehérgyarmat hűs levegőjű vendégszobájában, a család ősi fészkében. (Anyámtól időközben megtudtam, hogy a fehérgyarmati ház szobájában, az ágyul szolgáló szalmazsákokon.)

  Apám s anyám 1952. nyarán, ha jól tudom, júniusban ismerkedett össze, s épp egy évig tartó jegyesség után, 1953. június 28-án egybekeltek. Úgyhogy, jelentem alássan, a fogantatásom teljesen legális.

  Persze, nekem is ki kellett várnom a kötelező kilenc hónapot, hogy anyám megtermékenyített petesejtjéből afféle véres-nyálkás, ráncos csecsemőként a napfényre, pontosabban a szülőszoba neonfényű világítására rugdaljam magam. Pedig nem lehetett rossz dolgom odabent, étel-ital, fűtés ingyen volt, a megfizethetetlen nyugalomról ne is szóljak, de hát, felsőbb parancsra jönnöm kellett. Történt pedig mindezen jeles esemény 1954. május 13-án, csütörtök délután öt óra körül, a budai János kórházban. Mellesleg, ha még néhány percig lacafacázok a születéssel, szegény anyám hasát felvágják az orvosok, csak hogy kirángassanak a többi észlény közé. Akár egy háborús ultimátum, úgy szólt a fenyegető regula: délután öt óráig kapok haladékot, hogy önként és dalolva előbújjak, különben késsel jönnek anyámra. Jó érzésű gyerek lévén, ezt nem hagyhattam.

  Akkor májusban esett a hó. Ezzel a címmel Moldova György írt egy általam ez idáig nem olvasott könyvet, ami éppen születésem esztendejéről, vagyis 1954-ről szól. Megint csak anyámra tudok hivatkozni, aki koronatanúként vallja: világra jöttömkor szokatlan hidegek jártak errefelé, úgyhogy a kórház ablaka mögül nézte a szürke égből szállongó hópihéket. Május derekán! Mi több, amikor apám pár nappal később taxival jött értünk, hogy hazavigyen minket, még akkor is pilinckázott valami, s engem úgy elrejtettek a meleg pokrócok közé, mint egy nagy becsben tartott dunsztos üveget.

  Szüleim ez idő tájt Törökbálinton, egy Pesthez közeli kistelepülésen laktak, egy nagyon kicsi, nagyon lepusztult, utcai bejáratú üzlethelyiségben. A mentőautó onnan, abból a primitív odúból vitte be anyámat a János kórház szülészetére. A nyomorult "lakásban" télen alig volt fűtés, éjszaka a víz belefagyott a lavórba, s néha olyan hideg idők jártak, hogy éjjelente gyakran ki sem lehetett menni a kert végi budiba egy kiadós tüdőgyulladás kockázata nélkül. Ilyenkor a lavór éjjeliedényként funkcionált... A tartalmát meg reggelente kilöttyintették a kertbe. Hát istenem, nehéz idők jártak majd' mindenkire. (A Tanú című, erről a korról szóló, nagyszerű filmszatírában már Virág elvtárs is felhívta Pelikán elvtárs figyelmét arra a nem éppen szívmelengető, viszont megszívlelendő tényre, miszerint az élet nem habos torta. Jobban belegondolva, ez a metafora marha nagy szöveg. Azt már csak én teszem hozzá verbális reflexből, hogy meg nem lányregény.)

  Apám vallása után református hitre kereszteltek. Teljesen fölöslegesen. Bár megpróbáltam, többszöri nekirugaszkodásra sem sikerült hinnem semmiféle istenben. Egyedül az örök Idő iránt érzek olyasféle tiszteletet s tanúsítok afféle alázatot, mint mások a - nem mellesleg halandó és esendő emberek által írt - Bibliából ismert Isten iránt. Anyám, aki saját szavai szerint kimondottan utálja a papokat, római katolikus.

 

  Anyai nagyapám:

 

  Ha már itt tartunk, tegyünk egy kis kitérőt a szüleim felmenőit illetően. Elsőnek itt van Kőhidai Ferenc, anyai nagyapám. Nem semmi ember lehetett. Eredeti neve Kotolácsi volt, ám miután a huszadik század húszas-harmincas éveiben állami alkalmazottnak ajánlatos volt "igazi" magyar nevet viselni, ezt a kissé szlávosnak (szlovákosnak) tartott nevet Kőhidaira magyarította. A hatóságok megkövetelték, hogy az új név kezdőbetűje azonos legyen a régiével. Feri bácsi három szóba jöhető név közül választhatott, s mivel Kőhídgyarmat a rokonokkal megtűzdelt párkányi járásban található, a Kőhidai változat mellett döntött. Ezen távoli rokonaink egyébként Párkányban, Nánán és Kicsinden éltek, s talán élnek. Szerintem az eredeti Kotolácsi jobban hangzott.

  Feri bácsi dunai hajósként kezdte a pályáját (a gőzhajójáról és legénységéről rendelkezésre áll egy gyűrött fotó), később a Kerepesi (Fiumei) úti temetőben állt állami szolgálatban, mint sírgondnok. Miután Simonyi nagyanyám nem volt az a kimondott anya típus, Feri bácsi gyakran vitte magával a temetőbe, azaz a munkahelyére a kislányát, ahol a gyerekkorú anyám naphosszat a sírhalmok között játszadozott. A második világháború környékén (alatta és utána, már amikor éppen nem volt katona) pedig a Soroksári úti Nagyvágóhídon dolgozott, mint általános karbantartó. Afféle mindenesként villanyt szerelt, eldugult vízcsöveket pucolt, mérleget javított stb. Az állatok lemészárlásában nem vett részt.

  A második világháború idején, 1944 márciusa után beállt a Szálasi-féle nyilaskeresztes pártba, ő kezelte a ferencvárosi tagszervezet pártkasszáját. Volt ő rendes frontkatona is, csakhogy megpattant a szolgálatból, és hosszú időn keresztül Esztergomban, a Fűzfa utcában lakó rokonságnál bujkált az őt életre-halálra kereső németek elől. Háborúban, dezertálásért, halál járt. Ha valaki mégis szökésre adta a fejét, annak elrettentő például szolgált az esztergomi főtér lámpavasára felhúzott magyar katona sorsa, aki, nyakában az "Így jár minden dezertőr" feliratú táblával, napokig himbálózott a jeges szélben. Levágni nem volt szabad, azért súlyos büntetés járt, az áldozatok leszedésére kizárólag a hatóság emberei voltak jogosultak. A kislánykorú anyám és a vele egyívású kölykök közelről bámulták a halott embert.

  Merthogy anyámék akkoriban Esztergomban éltek, s a katonaságtól ide, a családjához szökött vissza Feri nagyapám. Csakhogy, mivel nyilvánvalónak látszott, hogy elsősorban otthon fogják keresni, inkább a város másik végében lévő Fűzfa utcában húzta meg magát. Ahogyan az várható volt, a szökés után hamarosan betoppant két géppisztolyos német katona, hogy hol van Feri bá? Mivel a legalaposabb házkutatás után sem bukkantak a nyomára, egyelőre elmentek. A tíz-tizenegy éves kislány anyám meg elszaladt az említett Fűzfa utcába, hogy figyelmeztesse az apját, miszerint nagyon keresik a fritzek. Feri bácsival személyesen nem tudott beszélni, mert elrejtőzött, de anyám távozása után a rokonok mindjárt szóltak neki, s azonnal eltűnt a házból. Valahová a kukoricatáblák közé vetette be magát. Lényegében anyám mentette meg az életét, mert perceken belül ide is kiértek a németek, de persze már itt sem lelték.

  1944-ben Esztergom sűrűn cserélt gazdát, hetekre a németek, hetekre az oroszok foglalták el, s mindegyik rabolt, fosztogatott, kiváltképp a ruszkik. Feri nagyapám végül orosz fogságba került, ahonnan a háború végén szabadult. Szabadulása után ismét a vágóhídon kapott munkát. Háromszor nősült, édesanyám a Simonyi Máriával kötött első házasságából született.

  Feri bácsi idősebb korában nagyon szeretett kirándulni a budai hegyekbe. Egyedül vagy szűk társaságban, majdnem minden hétvégén kibuszozott kedvenc hegyei közé. Gombászott, gyógynövényeket és vadgyümölcsöket szedegetett a hátizsákjába, amiket Ilus néni (a harmadik felesége) elkészített vagy befőttnek eltett. Emlékszem egy közös, bográcsos főzéssel egybekötött családi kirándulásra. Nagyobb gyerek lehettem. Érdekes, mennyire tisztán előttem van a fák mozdulatlan lombjai közt rézsút áttűző napfényben fürdő kis tisztás képe, s a pattogó tűz körül beszélgetve, tréfálkozva szorgoskodó felnőttek hangjának dallama. Még a bográcsban főtt gulyás illatát is érezni vélem, pedig meglehet, hogy valójában lebbencsleves volt.

  Feri bácsi valamikor a nyolcvanas évek második felében halt meg, és Esztergomban, a szentgyörgymezei temetőben van eltemetve. Hétvégente levonatozott az életében jó pénzért megépíttetett, nagy becsben tartott kriptájához, hogy saját kezével takarítsa, csinosítsa a környezetét. Ezek szerint szemernyit sem zavarta, hogy minden alkalommal látja a tulajdon, márványba vésett nevét, és szembesül a születési dátum után húzott kötőjellel, ami után, ugyebár, az elhalálozás dátumát szokták odafaragni. Nyilván hitt a túlvilági életben. Irigylem érte.

 

  Anyai nagyanyám:

 

  Anyai nagyanyámról, Simonyi Máriáról jóval kevesebbet tudok. Anyám nem szívesen beszélt róla, mert gyermekkorában alig-alig viselte a gondját, minden az apjára maradt. Pejoratív értelemben amolyan "élni szerető", az érzelmeit kimutatni nehezen, vagy sehogy sem tudó nőként maradt fenn az emléke.

  Harmadik férje az a Fehérvári István lett, akivel később, talán a hetvenes évek elején, Törökbálintról (a tüdőszanatórium szolgálati lakásából) Tökölre, Pista bácsi édesanyjának a családi házába költöztek, és ahol a változatosabb élethez, nagyvilágibb nyüzsgéshez szokott nagyanyám nagyon nem találta a helyét. A tököli éveket afféle időskori száműzetésként, lényegében büntetésként élte meg. Azt a félparaszti életformát nem neki találták ki. Amíg Törökbálinton laktak (nagyanyám, Pista bácsi és nagyanyám korábbi házasságából származó két nagy fia, Gabi és Sanyi), anyámmal többször meglátogattuk őket. Néha apám is velünk tartott. A Móricz Zsigmond körtérről induló zöld HÉV-vel (végig a Fehérvári úton, amit akkoriban családi házak, nem a mostani panelépületek szegélyeztek, aztán el a budaörsi reptér mellett) úgy negyven perc alatt lehetett kiérni törökbálinti végállomáshoz. 

  Nagyanyám 1990-ben, valamikor tavasz táján, szívinfarktusban halt meg. Tökölön van eltemetve.

  Ennyit az anyai részről való felmenőkről, most lássuk az apai vonalat.

 

  Apai nagyapám:

 

  Apám apja, vagyis nagyapám, Misky Károly (így, y-nal!) a második nagy világégés előtt igazi hétszilvafás kisnemesként élte életét a Szatmár megyei Fehérgyarmaton. Hétszilvafásoknak (vagy bocskoros nemeseknek, esetleg parasztnemeseknek, kurtanemeseknek) azokat a kutyabőrrel rendelkező kisnemeseket hívták (annak idején cserzett kutyabőrre írták a nemességet igazoló okiratot), akik annyira csekély terjedelmű földdel bírtak, amin hét szilvafa fért el. A kissé lenéző minősítés (hétszilvafás) a kevéske vagyonnak szólt, és a vagyont akkoriban a birtokolt föld terjedelme és minősége jelentette.

  A talán legnagyobb magyar költő, a szavak legmagyarabb festője, a maga fajtáját kétségbeesett szeretettel csepülő, igaz szavú Ady jellemezte így Szatmárt és a szatmáriakat, amikor Móricz Zsigmond első novellás kötetéhez, a Hét krajcárhoz írt beköszöntő sorokat. (Szemelvények Czine Mihálynak Móricz Zsigmond életével foglalkozó könyvéből.)

  "Bölcs világ ez, legmagyarabb világa a világnak. Itt az emberek nem hazudnak akarattal, ha keserű a szájuk, köpnek, ha viszket a tenyerük, ütnek, s nem őrajtuk múlik, ha az életről nem rángatódik le minden komédiás rongy... Itt vannak, akik Kálvin istenéből bölcs külön magyar istent csináltak..., ezen a tájon verődött össze Esze Tamás kuruc hada. Ez itt a magyar föld, az első honfoglalóké, magyar, tehát véres, szomorú, fáradt, sivár, de harcos, de szép, de elpusztíthatatlan... Itt nemesítettek egész falvakat egy jókedvű pillanatukban felséges uraink vagy nagyságos fejedelmeink. Bocskor mellé itt kötötték a legtöbb nemesi kardot... A fosztogató, álnok nagyurak és papok ellen itt gyakran fogott össze az elkeseredett paraszt és a paraszti sorba jutott, gebéjével együtt éhes, rongyos, kardos kisúr... Ez a tájék Magyarország dagasztó tekenője, s ennek a fajtájából, a mi fajtánkból s e vidékről kellett a megindult magyar intellektuális forradalomnak vitézeket kapnia."

  S hogy még jobban megérthető legyen a családunk apai ágának otthont adó Szatmár sajátos helyzete, és az abból fakadó, az egész magyar kultúrára gyakorolt hatása, tovább idézek Czine Mihály tanulságos könyvéből:

  "Szatmár - különösen azon része, ahol Móricz Zsigmond születik, s ahová népköltési útjain legtöbbször visszajár - sajátos színt jelent. Bihar földjén az Alföld és Erdély találkozott, a fejedelemség és a hódoltság; Szatmár még egy szomszédot kapott: a Felvidéket, a közeli szlovák-ruszin kultúrával, Lengyelországba vezető utakat, s a Habsburg császár közvetlen közelségét. S a Tiszahát még Szatmáron belül is sajátos helyzetű. A Szamos-Tisza köze, a vizek ajándékából nem esett a hadak útjába, megkímélte a hódoltság. Míg az Alföldön s Szatmár más részein is falvak százai pusztultak el, addig itt ugyanazok a helységek szerepelnek, mint az Árpádok korában. Legfeljebb odább mosta őket a víz. Török, tatár ritkán járt erre, a néphagyományok megmaradtak, a népanyag lényegileg nem változott. A küzdelmes sors kifejlesztette a nép önérzetét, demokratizmusát, s egy kisnemesi színekkel átitatott, gazdag népi kultúrát is kifejlesztett. S mivel Erdély, a Felvidék s az Alföld között fekszik, kultúráját felvidéki, erdélyi színek is gazdagítják. Tánca a kalotaszegi legényesnek bizonnyal rokona, dalainak egy részét csak Gyergyóban énekelhetik szebben; paticsos falu templomai a középkort őrzik. Fatornyai Nagybányán keresztül Kalotaszeggel tartják a kapcsolatot; háza, udvara, berendezése a Székelyfölddel; a bökényi paplányok varrottasain román motívumok váltakoznak magyar díszítőelemekkel. Utasemberei Kolozsvárt, Zilahot, Beregszászt és Munkácsot járták. Az alföldiek nyíltsága, keménysége és az erdélyiek szíve-lelke jellemzi az egész népet. Hagyományait a század elején még szinte érintetlenül őrizte... Talán sehol jobban mulatni, szebben udvarolni nem tudtak magyar földön, mint a régi Szatmárban. Az itt járt tánc, a csárdás, az ugrós, különös dinamikájú és pompájú; a kállai kettős, a tunyogmatolcsi leánytánc, a tyukodi legényes és páros ad ízelítőt belőlük. Nem jobbágytáncok, kisnemesi-paraszti vonások ötvöződnek bennük."

  Nagyapám, az inas-eres kezű, szikár Karcsi bácsi még idős korában is meglehetős vitalitással rendelkezett. Erről van egy régi, az idők folyamán fanyar bájt kapott, humorossá színesült emlékem. Az odalent élő, tőlem egy évvel idősebb unokatestvéremmel, Márton Attilával felmásztunk a kert elejében magasodó cseresznyefára, hogy megdézsmáljuk az alig pirosló termést. Ezek szerint nyár eleje, június lehetett. Károly bácsi a tíz lépésre eső ház verandájáról, a lugasként felfuttatott szőlő levelei alól kifigyelte, mit művelünk a kedvenc fájával. Fiatalosan felpattant fonott karosszékéből, és sűrűn emlegetve a tolvaj istenünket, a ruhája elé kötött kék munkáskötényében, kezében az elmaradhatatlan, mogyorófa nyelű, bőrleffentyűs légycsapóval odaállt alánk, strázsálni. Előbb-utóbb le kell jönnünk onnan fentről, és akkor majd ad nekünk a mogyorópálcával! - ígérte több ízben, s bemutató gyanánt suhogósan odavágott a légynek sem ártott kéregnek. Ettől persze még inkább nem volt kedvünk lekászálódni. Vagy egy órán át tartott köztünk az állóháború. Az idő előrehaladtával mind idegesebbé váló Károly bácsi végre elunta a hiábavaló ácsorgást, és légycsapójával mérgesen bele-belesuhintva a levegőbe, visszament a házba. Azonnal kihasználtuk a menekülési lehetőséget, leugrottunk az ágakról, és uzsgyi, futás a kerteken át, minél messzebb a veszélyes helytől!

  Apámnak a sok nővére mellett volt egy bátyja is, a nála hat évvel idősebb Karcsi, aki azonban serdülő korában belefulladt a Fehérgyarmat és Penyige között elhúzó Szenkébe. Osztálytársával hazafelé tartott az iskolából, s virtusból fogadást kötött, hogy átússza a megáradt patakot, de félúton elmerült benne. Órákkal később találták meg, jóval alább. Hogy mi okozhatta az értelmetlen tragédiát, senki sem tudja.

  (Máskor, régebbi időkben is gonosz, kiszámíthatatlan víz volt ez a Szenke, mert, mint a fentebb említett, Czine Mihály Móricz Zsigmond életével foglalkozó könyvében olvastam, Szatmárt az 1900-as évek elején népmese- és nótagyűjtő céllal bejáró nagy író Penyigén járva értesült a tragédiáról, miszerint nem sokkal korábban kilenc odavaló aratólány fulladt a patakba. A tragédia pontos ideje: 1905. május 5.)

  A régi kisnemesi családoknál bevett szokás volt, hogy ha legalább két fiúgyermek nevelkedett a háznál, akkor az egyiket papnak taníttatták, a másikat katonatiszti pályára küldték. Jelképszerűen az emberi természet kettőssége nyilvánult meg abban, hogy egyikük a béke és szeretet, másikuk a háború és küzdés szolgálójának készült. Mivel a papnak szánt nagyobbik fiú idejekorán meghalt, a szülők és a nővérek minden figyelme és szeretete a sorban legutoljára született öcsire, apámra szállt. Alaposan elkényeztethették a fiatalurat.

  Apai nagyanyámról, Fábián Erzsébetről alig rendelkezem információval. Annyit tudok róla, hogy hét vagy nyolc gyermeket szült nagyapámnak, s korán meghalt. A Temető (a szocializmusban Rózsa Ferenc) utcai öreg, csónakfejfás temetőben nyugszik a férje, valamint a Szenkébe veszett nagyobbik fia mellett.

  Most, hogy túl vagyok a nagyszülők rövid ismertetésén, következzen néhány mondat a szüleimről, azokból az időkből, amikor még halvány gondolat formájában sem léteztem.

 

  Anyám:

 

  Kotolácsi Mária néven 1933. április 4-én született, Budapesten, a Józsefvárosban. Miután az apja neve Kőhidaira változott, anyám családneve is erre módosult.

  Kisebb korában a Nemzeti Múzeum melletti Múzeum utcában lakott a szüleivel, ahonnan gyakran vitték játszani, levegőzni a Múzeum-kertbe. (A harmincas években nyilván jobb levegője volt a maihoz képest tizedannyira motorizált fővárosnak.) Aztán elkerültek Esztergomba, ahol a háború egy részét kihúzták, majd vissza Budapestre. Később, mivel az apja a vágóhídon dolgozott, átköltöztek (szolgálati lakást kaptak) a ferencvárosi Vágóhíd utcának a Soroksári úthoz közel eső egyik gangos, kétemeletes házába. Az épület, mintegy utolsó mohikánként, ma is áll, de nem tudni meddig, mert a környéket rehabilitáció alá vonták, s a közelben csaknem minden öreg házat lebontottak már.

  Anyámék az első emeleten, rögtön a bejárati folyosó fölötti lakásban laktak, a lakók által közösen használt vécé az emeleti folyosó végén kapott helyet. Ez a szükségmegoldás különösen a hideg téli hónapokban járhatott rengeteg kellemetlenséggel.

  (Tíz éves korom körül viszonylag gyakran látogattuk az akkor már a harmadik feleségével, Ilus nénivel élő nagyapámat, tehát ismertem az utcára néző ablakaiban piros muskátlikkal díszített lakást. A tűző Naptól felhevült nyári délutánokon mindig valami fojtó, fülledt, azzal együtt nem kellemetlen szagot árasztottak ezek az igénytelen, vérpiros virágok, de mégsem tudták elnyomni a Vágóhíd utca túloldaláról áramló jellegzetes bűzt, ami pár kilométeres körzetben beterítette a környéket. A levágott állatok kihajított beleinek, halomban álló szarvainak, romló húsának, csatornákba ömlő vérének, s ki tudja, még hányféle hulladéknak émelyítő szagvegyülékét. S ha belegondoltam, miféle nagyüzemi mészárlás folyhat a falakon belül... Gyomorforgató szagával együtt nagyon utáltam a vágóhidat.)

  Anyám a közelbe, a Mester és a Tóth Kálmán utcák kereszteződésében található polgári iskolába járt tanulni (ez, József Attila általános iskola néven, ma is oktatási intézmény). Neki és kis társainak a vágóhíd díszes főbejárata előtti füves-fás-bokros park volt a grund, a játszótér; ez a két focipályányi terület jelentette a szabadságot.

  Anyám a második világháború idején még kislány volt, nem sok konkrétumról tudott beszámolni ezekkel az esztendőkkel kapcsolatban. Azonban sokszor emlegette az esztergomi nehéz időket (a német és az orosz katonák gyilkosságai, fosztogatásai, az oroszoknak a nőkkel való erőszakoskodásai mély nyomot hagytak benne), meg hogy mennyire szegényesek voltak a Vágóhíd utcai karácsonyok, amikor a fára is alig jutott valami, nemhogy alá.

  Alighogy nagylánnyá serdült, úgyszólván menekült a számára csak névleges otthont jelentő Vágóhíd utcából. Jó oka volt rá. Úgyszólván minden mindegy alapon beiratkozott egy hegesztői képesítést adó tanfolyamra, s ezzel mindjárt kollégiumi elhelyezést is kapott. Egy hónap múltán, valamelyik jóakaratú tanárnője tanácsára az inkább nőknek való motortekercselő szakmában folytatta, s amikor elhelyezkedett, puszta kézzel vörösrézhuzalokat tekercselt fel bakelitdobokra. A munka mellett hétvégente amatőr néptáncosként és énekesként itt-ott fellépett. No, nem egyedül, hanem a csoportjával. A színpompás népviseletbe öltöztetett csinos, fiatal lányokat Csepel teherautók nyitott platóin vitték mindenfelé, hogy úgynevezett kultúrműsor keretében igyekezzenek valami színt vinni a pesti melósok és a vidéki emberek szürke hétköznapjaiba.

  Apámmal való megismerkedése után néhány hónappal, 1953 júniusában összeházasodtak. Színtiszta szerelmi házasság volt, mentes bármiféle anyagi érdektől, lévén mindkét fél vagyontalan, magyarán szegény. De 1953-ban, alig nyolc évvel a fél világot letaroló, kis- és nagyvárosok tízezreit romba döntő, sok millió halottat követelő esztelen háborútól, a viszonylagos szegénység nem jelentett leküzdhetetlen akadályt két szerető szív között.

 

  Apám:

 

  Misky Gyula néven 1928. december 18-án született, Fehérgyarmaton. Számos nővére közül Erzsi, Magdolna (a család tagjai Magdolának hívták) és Irma néném arcára emlékszem. Mindnek kissé kiugró pofacsontú, ovális, amolyan "jó magyar", szabályos elrendezésű arca volt. Apám apja a második világháborút megelőző időkben (örökölt kisnemesi cím ide vagy oda) a vasútnál, a MÁV-nál volt alkalmazásban. Amikor a második bécsi döntésnek (1940. augusztus 30.) köszönhetően visszakaptuk Észak-Erdélyt, apám naponta utazott az addig a határ túloldalán fekvő Szatmárnémetibe, az ottani középiskolába. Fehérgyarmaton kora reggel felszállt a vonatra, s tanítás után azzal jött vissza Szatmárnémetiből, ami oda-vissza nagyjából nyolcvan kilométer.

  Miután apám bátyja életét vesztette a kiszámíthatatlan Szenkében való fürdőzéskor, a szülők egyetlen reménysége apám lett. Régen, ugyebár, nagyobb áldás volt a háznál a fiúgyermek, mint a lány, mert amíg a lány csak apasztotta (növekedése során öltözködésre, alapfokú taníttatásra és főként staférung formájában a férjhezmenetelekor) a kevéske családi vagyont, addig a fiú, főleg, ha jó állást sikerült találni számára, hozta az előbb-utóbb törvényszerűen elöregedő szülők megélhetéséhez szükséges pénzt.

  Apámat a kitűnő karrierlehetőséggel kecsegtető katonatiszti pályára szánták, ami a két világháború közötti időkben igencsak megbecsült, tiszteletre méltó hivatásnak számított, ráadásul jól fizetett, és számos járulékos előnnyel járt. Úgy tudom, ez irányú tanulmányait a nagyváradi katonatiszti főiskolán kezdte, aztán Pesten, a Ludovikán folytatta. Az utolsó évfolyam(ok) elvégzését megakadályozta a mindinkább vége felé közeledő háború. Katonai tanulmányait - a háborút követően - a Ludovika jogutódjának számító Kossuth Akadémián fejezte be, ekkor tette le tiszti esküjét, majd hamarosan a Néphadsereg egyik lovas századának lett a parancsnoka. A katonaságtól valami nem egészen szabályszerű, pénzügyi természetű húzása miatt az ötvenes évek közepén kitessékelték, pontosabban átirányították a Földművelésügyi Minisztériumba, ahol téeszelnökséget ajánlottak fel neki, valahol az ország területén. Apám, jobb híján, elfogadta az ajánlatot. Szerencséjére a Szatmár megyei Olcsván, ami alig néhány kilométerre fekszik Fehérgyarmattól, éppen üresedés volt, így hát lekerült oda. Ekkor már én is a világon voltam.

 

  Életem pirkadata:

 

  Na, innentől visszakanyarodom önmagam történetéhez. A Krisztus utáni 1955-ről, azon túl, hogy garantáltan volt ilyen lajstromszámú, a keresztény naptárakban szereplő esztendő, semmi biztos adatom nincs. Valószínűnek látszik, hogy a drága időmet csöndes cseperedéssel töltöttem. Lehetséges, mi több, nagyon valószínű, hogy ebből az időszakból származnak azok a fekete-fehér, nyáron készült fényképek, amelyeken lányosan hosszúra növesztett szőke hajjal, lábszárközépig érő kislányruhában szorongatom a babámat. (Hogy jó szüleimnek miért kellett engem ebbe a lányos maskarába öltöztetni, lányos hajjal lefotózni, fel nem foghatom. Csak nem kislányt szerettek volna a szívük mélyén? Ha annak sikerülök - állítólag - Györgyike lett volna a nevem.) Egy másik felvételen egy korombeli, tényleg fiúnak látszó gyerek, néhány kiskacsa és egy kutya társaságában kapott le az alkalmi fotós. A képek elkészültekor már nem Törökbálinton, hanem Budán, a Gugger-hegyen, a Nagybányai úton laktunk. A környék ma Buda egyik legfelkapottabb, és ehhez mérten legdrágább része. Persze, itt az ötvenes évek közepén sem lehetett olcsó az élet, nekünk meg nem volt pénzünk. Úgyhogy a látszat csal, mi nem tulajdonosként vagy főbérlőként múlattuk az időt ezen a szépséges környéken, egész egyszerűen megtűrt albérlők voltunk a villaszerű épületben.

 

  Az olcsvai események - 1956:

 

  1956-ból már több információval rendelkezem. Háromtagú kis családunk, apám téeszelnökségének köszönhetően Olcsván élt, a szatmári falucska legszebb házában, kőhajításnyira a gáttól és a mögötte elfolyó Krasznától. Apám egy nagyon lepusztult állapotú termelőszövetkezetet vett át odalent, de talán az apjától örökölt földszeretete segítségével, viszonylag rövid idő alatt rendbe tette a dolgokat. Eközben rengeteg érdeket sértett, miáltal sikerült néhány haragost szerezni magának. Ezek egyike, kihasználva az '56-os őszi felfordulást, meg azt, hogy apám nem tartózkodott otthon, baltával a kezében részegen anyámra és rám tört, miközben azt ordibálta, hogy kiirtja a családunkat. Lehet, beváltja a fenyegetését, ha nincs egy jól fejlett német juhászkutyánk, a Néró, amelyik nem engedte a bezárt kapu felett átmászni a fejszével hadonászó embert, s mi időközben átmenekülhettünk a szomszédunkhoz, aki a háború előtt a csendőrség állományát erősítette. Amikor apám hazajött, és értesült a vérlázító hírről, a pártunkon álló falubeliek segítségével felkutatta a lassan józanodó, elbujdosott férfit, és puszta kézzel alaposan elverte (apám egy darabig amatőr ökölvívóként sportolt). Ezzel az ügy le volt zárva. Néha ilyen egyszerűen megy a kisiklott dolgok helyretétele.

  Ez a Néró névre hallgató kutyánk, akinek, anyámmal együtt, lényegében az életemet köszönhetem, egyszer véletlenül betörte a fejem. A homlokomon ma is látszik a heg. Tél volt, nagy hó, én a csupa izom kutya mögé kötött szánkón ültem, úgy húzattam magam az ebbel. Egyszer csak a hosszú kert túlsó végén elhúzó járdán felbukkant a postás, akit az eb nagyon nem kedvelt, és nagy garral neki a kerítésnek! Persze volt annyi esze, hogy az utolsó pillanatban elkanyarodjon, de a mögé kötött szánkó, s rajta én, tehetetlenül vágódott a masszív kerítésbe. 

  Ugyanitt, mármint Olcsván történt, hogy egy alkalommal nagyon szomjas voltam, és vizet kértem az otthoni íróasztala mögött dolgozó, a hivatalos papírokba mélyedő apámtól. Egy pillanatra felnézett, aztán a karnyújtásnyira lévő ablakból szórakozottan levette a félig telt vizespoharat, és a kezembe nyomta. A pohár vizes volt, de csak kívülről. Jámbor képpel meghúztam, s csak amikor nagy csuklások közepette visszaadtam, a felnőttek akkor kezdtek gyanakodva szimatolni. Házi készítésű, tiszta szatmári szilvapálinka volt a pohárban! Rögtön orvosért küldtek, de mire megérkezett, javában aludtam. Langyos tejes erőltettek belém, meg még valamit, amitől hánynom kellett, de nekem akkor már annyi volt, a nagyja szesz felszívódott a szervezetemben. Két és fél éves voltam! Még jó, hogy túléltem a kemény alkoholmérgezést.

  1956 novemberében a hazaáruló Kádár János a forradalom leverésére behívta az októberben egyszer már kelletlenül kitakarodott oroszokat. Örömmel jöttek azok vissza az első hívó szóra, de a szabadságukra büszke, igazi magyarok, s azokkal Szatmár falvai még tele voltak annak idején, piszkosul rühellték őket. Utálatuk első számú oka a közvetlenül a második világháborút követő, nagyszámú deportálásokban keresendő, amikor a ruszkik, nem elég, hogy akit embert értek, kiraboltak, s amerre jártak betörtek, fosztogattak, s az elkapott asszonyokat, lányokat sokszor a férjük, apjuk, testvéreik szeme láttára erőszakolták meg, aki pedig ellenállt, azt lelőtték, szóval mindezek után fényes nappal ártatlan járókelőket - kizárólag munkaképes férfiakat - kapkodtak össze az utcán, s teherautóra parancsolva, vitték őket "málenkij robotra", azaz "kicsi munkára". A valahol a fagyos Szibériában vagy a Gulágon felépített munkatáborokban (a legtöbb büntetőtábor az Ural-hegységtől nyugatra eső, nagy kiterjedésű területen volt), bányák mélyén lehúzott évek után szerencsésnek mondhatta magát, aki, ha az elszenvedett gyötrelmektől testileg-lelkileg megnyomorodva, betegen, de legalább hazatérhetett.

  Szóval, az 1945-ös "felszabadító" szovjet hadsereg hamar meggyűlöltette magát a "felszabadítottakkal", s a jogos harag és megvetés muníciója kitartott '56-ig. Hogy a falvak lakói megnehezítsék a páncélosaikon beözönlő ruszkik dolgát, leszedték a helységnévtáblákat, és összevissza állították a Budapestre vezető út jelzőtábláit. Azok meg, rengeteg felesleges kerülőt téve, körbe-körbe jártak a számukra idegen, egyformának tűnő települések között. Ez történt Olcsván is, ahol csak akkor derült fény a valódi irányra, amikor az orosz parancsnok a Kraszna hídfőjéhez állított tank csövét a legszebb és legnagyobb házra - a miénkre - irányíttatta, mondván, nyomban szétlöveti, ha nem igazítják útba. A fenyegetés kényszerére a családját féltő apám kénytelen-kelletlen megmutatta az utat, de a ruszkik akkorra sok időt veszítettek.

  A forradalom idején, sokakhoz hasonlóan, megléphettünk volna Nyugatra. Ugyanis, nehogy a nagy zűrzavarban valaki megfújja, apám, mint a szövetkezet elnöke, az elárvult iroda páncélszekrényéből magához vette, s otthon tartotta a téesz tulajdonában levő pénzt, ami igencsak tekintélyes summának számított. Valami nyolcszázezer forintról szólt a fáma. Ma sem jönne rosszul, el lehet képzelni, valójában mennyit érhetett annak idején. Kész vagyon, a fél falu ért annyit. Sok-sok évvel később anyám őszintén bevallotta, hogy apámmal bizony elméláztak a lehetőségen, hogy ennyi pénzzel szép, új életet lehetne kezdeni a mienknél nyugalmasabb tájakon. A csukaszürke meg méregzöld színű Csepel teherautók naponta hordták a kivándorolni vágyó családokat Sopron és Kőszeg felé, ahonnan egy ugrás volt a hosszabb időn át őrizetlenül hagyott, tárva-nyitva álló határ. Mi mégsem mentünk. Talán kalandvágyból maradtunk idehaza... Hogy jobban jártunk-e vagy sem, ennyi idő távlatából ugyan ki tudná megmondani? Anyagilag valószínűleg bejött volna a lépés, de hát nem csak abból a rohadt pénzből áll a világ. Ahogy a fülbemászó angol dal fatalista szövege üzeni: "...a jövőt nem sejtheted, a sors ezer rejtelem, bárhogy lesz, úgy lesz." Hát nekünk így lett.

                                                         

  1957 ősze - végleg felköltözünk Budapestre:

  A telet és a nyarat még kihúztuk Olcsván, aztán 1957 őszén fel- vagy inkább visszaköltöztünk Budapestre, és azóta itt lakik a családunk. Együtt vagy szétszórtan; hol a régi bérházakkal zsúfolt Terézváros sűrűjében, hol a szélfútta Kelenföld panelrengetegében, a kies Zuglóban, vagy éppen az örökké pityókás borospincék leheletétől mustszagú Budafokon, mindenesetre a főváros közigazgatási határán belül.

  Felköltözésünk után körülbelül három hónapig Budán, a Farkasréti temető mögötti lepusztult épületek egyikében kaptunk átmeneti szállást, aztán illetékes helyről kijöttek felmérni a lakásviszonyunkat, és megállapították, hogy az a hitvány odú alkalmatlan egy kisgyermekes család normális életviteléhez. Ezt követően pártunk és kormányunk jóindulatából hozzájutottunk a terézvárosi Dessewffy utca szoba-konyhás, fürdőszobás tanácsi lakásához.

 

  A Dessewffy utcai ház:

 

  Budapest, VI. kerület (Belső-Terézváros), Dessewffy (ejtsd: Dezsőfi) utca 5., földszint 8. A belső udvarra néző ablakunkkal szemközt rendíthetetlenül ott strázsált a fából ácsolt, szamárszürke poroló, s azon túl remek rálátás nyílt Gerő Alajos szűkszavú, zsidó származású honfitársunk szolid portálú könyvkötőműhelyére, aminek a bejárata felett visszafogott díszítésű cégér hirdette az ajtón túli manufakturális foglalatosság mibenlétét. Reggelente, kitekintve az egyetlen szobaablakunkon, a külvilág tartozékai közül elsőként ezek ketten köszöntek vissza. Gyermekkorom nosztalgikus évei ezen utca (amelyet az aradi vár sáncában kivégzett tábornokok egyikéről, Dessewffy Arisztidról neveztek el), meg persze a közeli Lovag utcai általános iskola, és néhány, lőtávolságon belül fekvő egyéb utca és játszótér köré szerveződtek.

  Kétemeletes házunk a XIX. század utolsó előtti évében, 1899-ben épült, legalábbis erről tanúskodik a kapun belüli félhomályos folyosó márványpadlózatának mozaikberakása. Nevezett folyosó másik végén az ember elhaladt Minka néni bal kézre eső lakásajtaja előtt, megmászta az ajtó közeléből induló hét lépcsőfokot, s kiérve az udvar fényére, kivilágított színpadként máris elébe tárult egy tipikus, ódon belvárosi bérház földszintjének kies panorámája. Középütt az említett szürke porolóval, ami engem leginkább valami megfáradt, nyugdíjazott szamár és egy kivénhedt bitófa kései frigyéből született mutáns szerkezetre emlékeztetett. Ennek az udvar miliőjét egymagában meghatározó, dekadens tákolmánynak az emléke, miként légy az enyvpapíron, nagyon megragadt bennem.

  A bolhapiacon nemrég bukkantam rá a Ráday Mihály szerkesztésében 1984-ben megjelent, Adalékok a belső Terézváros történetéhez című, gépelt, kéziratos változatban kiadott könyvecskére. Ebből szemezgettem azokat a részleteket, amelyek a Dessewffy utca előtörténetére, illetve az 5-ös számú házra vonatkoznak.

  "A Dessewffy utca a VI. kerületben, a Terézvárosban van. A XVIII. században a Terézváros még nem nevezhető városias településnek. Zárt házsorokat csak a városfallal szemben találunk. Egyéb részeken az utcákra merőlegesen épült házak voltak, melyek jellemzője volt a tágas udvar, s a házhoz csatlakozó kisebb-nagyobb kert. A XIX. században a nagy kerteket feldarabolják, mert jövedelmezőbb lett felparcellázni és házhelyeknek eladni. A városrész gyorsan benépesedett, s nagyobbodása magával hozta új házsorok, utcák szaporodását.

  Így népesedett be lassan a Dessewffy utca is, amely akkor még a szép Dreiherzen Gasse, Háromszív utca nevét viselte.

  Mai alakjában már keskeny, zsúfolt; a házak előtt parkírozó autók hosszú sora, üzletek előtt a mai konténerek Volán jelvényes tömbje.

  Ilyen ma a Dessewffy utca." (lejegyezte Aradvári László)

  "A Dessewffy utcában lévő két házról (tudniillik a 3-as és az 5-ös számúakról van szó - M.Gy.) együttesen is lehet beszélni. Mindkét háznak egy tulajdonosa volt, egy csipkegyáros. A házak 1899-ben épültek, melyeknek évszáma az 5-ös számú ház kapujának kövezetén jól látható. A 3-as számú ház szép, díszes, három emelete van. Eredetileg lakóháznak épült és itt lakott a tulajdonos is, bár az udvara nyomasztóan kicsi. Az 5-ös számú ház kétemeletes és eredetileg ez volt maga a csipkegyár is, ezért nyilvánvalóan nagy udvara van. Körben nyitott folyosók, ahonnan a műhelyek nyíltak valamikor.

  A csipkegyárostól, akinek nevét sajnos nem sikerült megtudakolnom, Ozorai Gusztáv nevű egyén vásárolta meg a házakat. (Itt közbeszúrnám: gyerekkoromból emlékszem a lakók névjegyzékében szereplő özvegy Ozorai Gusztávné nevére, csak nem tudtam, hogy köze van a ház múltjához. - M.Gy.) Ezután alakították át a műhelyeket lakásokká.

  Ezeket az adatokat az 5-ös számú ház egyik kedves lakójától tudtam meg, aki igen készségesen tájékoztatott. Ez a kedves lakó mutatta még meg a tulajdonában lévő, Stróbl Alajos által készített csillárt is." (lejegyezte Otruba István)

  Eddig az idézetek.

 

  A lakásunk beosztása:

 

  Az anyám emlékezete szerint 32 négyzetméteresre taksált lakásunk bejárati ajtaja rövid, talán négy-öt lépés hosszú előszobára nyílt. Ebből ágazott le jobbra a konyhának titulált, néhány négyzetméternyi lyuk, amely különösen keskeny, csipkefüggönyös ablakkal nézett az udvarra. Az előszobából balra nyíló ajtón belépőt távlatosabb kép, a sokszögű, komplikált falvezetésű, közepes méretű lakószoba fogadta, s ennek jobb oldalából nyílt a vécének is helyet adó fürdőszoba. Négy helyiség, egy otthon. A Nap, bárhogy helyezkedett odafönt, sehogy sem volt képes besütni, fénye nemhogy a lakásba, de a pléh ablakpárkányig sem jutott el. Ezt kaptuk, ezt kellett szeretnünk. Én kedveltem, a szüleim nem annyira.

 

  A V. lányok esete - két "nővel" a budiban:

 

  Mint a belvárosi középpolgári házak legtöbbjében, úgy a miénkben is két lépcsősor, egy szélesebb, kényelmesebb, díszes kovácsoltvas korláttal kísért márvány főlépcső (a ház tényleges, jómódú lakóinak építve), és az udvar átelleni sarkából induló puritán, egészen szűk és igen meredek cselédlépcső vezetett fel az emeletekre. (A karcsú minaretek belsejében lehettek ilyen helytakarékos lépcsősor megoldások.) Az első és a második emeleti lakók eleinte, ha a szükség úgy hozta, a cselédlépcső fordulóiban kialakított közös vécéket használták, de az évek múlásával egyre többen alakíttattak ki saját vizesblokkot a lakásukban.

  Általános első vagy második osztályos lehettem, amikor két, hozzám hasonló korú lánnyal, a jó húsban lévő V. lányokkal, akik persze testvérek voltak, bezárkóztunk a földszint és az első emelet közötti lépcsőfordulónál kialakított közös használatú budiba. A dolog előzményéhez tartozik, hogy nyár elején jártunk, jó meleg volt, s a meredek és szűk cselédlépcsőn előttem haladó kisebbiknek pajzánul oda-odakaptam a rövid szoknyája alá, és a bugyin keresztül markolásztam a fenekét. (Hogy ezt a felettébb bizalmas gesztust pofonok kockáztatása nélkül megengedhettem magamnak, annak nyilván voltak előzményei. Magyarán, nem akkor fogdostam először a lányok valamelyikét. Mit mondjak, ha koromnál fogva fiókának is számítottam, mégiscsak férfiből voltam, s parancsra - a természet parancsára - cselekedtem.) Erre persze rögtön megállt a nászmenet. Hogy valójában melyikünk lépett fel kezdeményezően, azt ma már lehetetlen megállapítani, tény, hogy az esetről ettől a pillanattól kezdve maradtak meg bennem az emlékképek. Teljesen felvilágosulatlan emberke lévén, igazából azt sem tudtam, mit keresek arrafelé, csak az ösztönök irányították a kezemet. A kislány jólesően, maradék zavarában csöndesen vihorászva fogadta a nemi érdeklődés eme kezdetleges megnyilvánulását, és ott helyben, két szint között félúton, magától kilépett a csöppnyi holmiból. Rögtönzött pajzánkodásunkkal a nála molettebb, eladdig mellőzött nővérének is kedvet csinálhattunk, mert az sem akart kimaradni a közös jóból, úgyhogy rövidesen ketten markolászták és simogatták rajtam, amit lehetett. Még nem ment el egészen a maradék eszünk, s hogy mégse bukjunk le egy véletlenül arra járó házbeli előtt, a lányok egyike elszaladt a klozet kulcsáért, és hármasban bezárkóztunk a máskülönben egy felnőttre méretezett helyiségbe. Ott aztán, ki mit ért. Jól, s jó sokáig elvoltunk egymással. A lányoknak is merőben új lehetett az élmény, mert egészen el voltak ragadtatva a helyzetben rejlő, valójában ártatlan lehetőségektől.

  De milyenek a gyerekek? Felelőtlenek, meggondolatlanok. Az önfeledt hancúrozás hangjai minden bizonnyal kihallatszottak a folyosóra, mert - egy-két nappal később - akadt néhány jótét lélek (érdekes, mindegyikük iskolás, felső tagozatos, tehát nálam három-négy évvel idősebb nagylány), akik, amikor egyedül tartózkodtak otthon, valamilyen mondvacsinált ürüggyel behívtak magukhoz, és szorosan maguk elé állítva, gyanúsan csillogó szemekkel célzásokat tettek bizonyos, vécéajtón kihallatszó, malackodásról árulkodó szavakra, illetlen mondatokra, vihogásokra. Eleinte mákszemnyit sem vettem magamra az utalásokat, igazán nem értettem, mit akarnak tőlem. Aztán, amikor a harmadik ilyen "kihallgatás" után felfogtam, hogy ezek rólam meg a V. lányokról beszélnek virágnyelven, majd' elsüllyedtem szégyenemben. A lebukásunkat illetően az történhetett, hogy a nagylányok egyike véletlenül arra járt, megállt hallgatózni az odabenti életörömhöz képest túl vékony ajtónál, aztán szaladt, hogy szenzációs tapasztalatait mielőbb megossza a barátnőivel. Amikor a nagylányok rájöttek, hogy rájöttem, hogy rájöttek a titkomra, már kendőzetlen nyíltsággal, majdhogynem erőszakosan faggatóztak a klotyóajtó mögött megesett dolgokról. Bizonyosságot akartak, nem elégedtek meg a több mint sejtetéssel. Juszt se mondtam nekik semmit. Leszegett fejjel a szőnyeg mintáit bámultam, és makacsul hallgattam, hadd rágja őket a kíváncsiság. Évekbe tellett, mire megértettem, felfogtam, hogy ezek a nagylányok, majdnem nők, éppen úgy sóvárogtak az abban az időben tabunak számító erotika után, mint bármely más, serdülőkorú teremtés, és a szex vonatkozásában fennálló hiányérzetüket ezzel a pikáns kis történettel, ennek ismételt felidézésével próbálták úgy-ahogy orvosolni.

 

  A pincénk:

 

  A házunk alatt húzódó zegzugos, dohszagú, salétromos falú pince félelmetes helynek számított a velem egykorú kölykök körében. Önmagába visszatérő, csendes, félhomályos folyosójával egyszerre vonzott és taszított. A pince volt a csúnya titkok, a lehetséges bűnök legfőbb forrása, falai mentén éjjelenként ártó szellemek suhantak nesztelen denevérszárnyakon. Babonás félelmünkben lehetőleg kerültük, ám mivel ott kaptak helyet a családi fás- és szeneskamrák, szüleim utasítására, bádogvödörrel a kezemben, időről időre muszáj volt lemennem utánpótlásért, ha a tüzelőmuníció ősszel vagy télen fogyni kezdett a nagy cserépkályha mellől. Valamelyik gógyis társunk kitalálta, és komoly pofával, suttogó hangon előadta, hogy a barlangszerű pincejárat hátsó traktusában egy régi gyilkosság áldozata van eltemetve a döngölt földbe. Marha jó vicc volt, évekig egyikünk sem merészkedett arra a részre.

 

  Ákoska:

 

  Az első emeleten, a pajzán, vérbő lányairól elhíresült V.-lakás közelében, csak éppen a főlépcső ellenkező oldalán, egy idősebb néni lakott a fiúunokájával, a talán három-négyéves Ákoskával. Nem tudom, minek köszönhetően, Ez az Ákoska nagyon ragaszkodott a hozzá képest kétszer annyi idős földszinti fiú társaságához, azaz hozzám. Én pedig, aki mindig is szerettem volna egy tesót (olykor fűztem anyámékat ez ügyben, eredménytelenül), valahogy a soha meg nem született öcsikém pótlékának tekintettem. Nyáron az emeleti folyosó kőpadlóján, a lakásajtajuk előtt együtt raktunk ki mindenféle figurát a Lego magyarországi megfelelőjének számító, a rücskös oldaluk felől összeilleszthető műanyag kockákból. Nagyon, de nagyon szégyellem magam amiatt, hogy amikor Ákoska egy alkalommal a bezárt lakásajtajukon belülről, a nyitott kis ablakon át megpillantott, amint a földszinti udvaron rollerozok, és lelkesen skandálni kezdte a nevem, hogy: "Gyuji, Gyuji!", jó hangosan, sokak füle hallatára elküldtem az anyjába. Vagy inkább a kurva anyjába. Az egészben az a legrosszabb, hogy szívből kedveltem Ákoskát, és a mondat elhangzása után máris tisztában voltam vele, mekkora jóvátehetetlen ostobaságot csináltam. Lehetséges, hogy attól féltem, a velem egykorúak később majd gúnyolódnak ezzel a "Gyuji"-val, és cikisnek éreztem, hogy egy ilyen kisfiú szólongat, méghozzá kitartóan. De akkor is. Sosem bocsájtom meg magamnak, hogy egy rossz beszólásommal otrombán belegázoltam egy hozzám feltétlen bizalommal lévő kisgyerek lelkivilágába. Utána többé nem játszhattunk együtt, mert durva reagálásom a néni fülébe jutott, aki, teljesen érthetően, végleg eltiltotta tőlem a kis srácot.

  De mintha parányit előreszaladtam volna az időben, hiszen ez mind későbbi történet, s most még csak 1957-ben meg 1958-ban, és az emlékezetemben ezektől nehezen elválasztható 1959-ben járunk.

 

  Óvoda Pesten és Budán:

 

  Bölcsibe biztosan nem jártam ('55-ben a Városmajornál lakó egyik rokonunknál, anyám keresztanyjánál laktam hét közben, s csak hétvégenként kerültem haza), óvodába pedig biztosan igen, mégpedig apám révén a Kossuth Lajos téri Földművelésügyi Minisztérium óvodájába.

  Az első emeleti, sápadt fényt adó égőkkel megvilágított, jellegtelen helyiségre homályosan, a halvány benyomások szintjén emlékszem. Merthogy örökös félhomály uralkodott benne. Állt viszont a terem sarkában egy jókora cserépkályha, ami mögé előszeretettel hajigáltam a nekem nem ízlő, reggelire vagy uzsonnára kapott ételek maradékait, elsősorban a megégett kenyérhéjakat és a rágcsálásban elunt, íztelen kiflivégeket. Erre a szorgos, a télire spájzoló hörcsög igyekezetét idéző tevékenységemre az óvónő hívta fel anyám figyelmét, mint fiacskája sajátos ételbíráló szokására. Telente ebben a kietlen, minden díszt nélkülöző szobában tartottak minket, míg tavasszal és nyár elején naponta felvittek minket valami budai, igazán szép helyen fekvő hegyvidéki üdülőbe. Reggelente egy farmotoros Ikarus állt be a minisztérium szűk udvarára, mi gyerekek - felnőtt kísérőink társaságában - felszálltunk rá, aztán irány a Duna túloldalán púposodó hegyek valamelyike!

  De még egy pillanatra álljunk meg itt, a minisztérium klasszicizáló stílusjegyeket felmutató épületénél! Egy alkalommal a földszinti kultúrteremben vetítettek nekünk, pántos nadrágos, lógó zoknis, orrtúró óvodásoknak egy pár évvel korábbi (1955) magyar filmet. Az volt a címe, hogy Kati és a vadmacska. A jó édesanyját annak az érzéketlen marhának, aki elintézte, hogy ezt a véres jelenetekben bővelkedő "természetfilmet" (amiben a címszereplő vadmacska sorra tépte szét, élesben, a zsákmányul ejtett kisebb állatokat) vetítsék le a szórakoztatásunkra. Túlfejlett igazságérzettel rendelkező, rendkívül érzékeny, lelki beállítottságú gyerek voltam, és ezen tulajdonságaimat - sajnos - felnőtt koromra is megtartottam.

  Lehettünk vagy százan abban a sötét teremben, pergett a színes film, minden gyerek szájtátva bámulta a vadabbnál vadabb jeleneteket, amikor a széksorok közül egyszer csak szívet tépő zokogás hangzott fel, elnyomva a vetítővászon felől érkező hangokat. Jelentem, én voltam! Az a francos vadmacska éppen a rövid hajsza után letepert kisnyulat szedte darabokra, én meg vadul bömböltem, mert nem tudtam kimenteni a karmai közül. A vetítés félbeszakadt, engem kihalásztak a sor közepéről és kivittek a friss levegőre, mert szabályos rosszullét környékezett. Az előadás nélkülem folytatódott.

  Hanem azért az óvoda budai kirendeltsége, ahová tehát jobb időkben átszállítottak minket, sem maradhat ki a krónikából. Ott is megestek némely, emlékezetes dolgok. Ezek egyike-másika nem több halványan csillogó emlékcserépnél, de amelyik mélyebb nyomot hagyott bennem, az tisztán és élesen villan felém több évtizednyi távolból.

  Itt van példának okáért az a mozgalmasra sikeredett délelőtt, amikor önhibámon kívül sikerült betörnöm a fejem.

  Teljes súlyommal ránehezedve, s hozzá a nyálas számmal vadul berregve, a közös terem csupasz parkettáján toltam magam előtt a fából készült játék teherautót, s mielőtt beleszaladtam volna az ablak alatti vasradiátorba, egy merész kanyarral elfordultam valamerre. Ez volt a tervem. Ámde nem fordultam semerre, mert a nyavalyás kocsi egyik első kereke a legrosszabb pillanatban kitört, én pedig homlokkal neki a radiátor bordáinak. Fájt. Határozottan emlékszem rá, hogy fájt. Aztán meg, meg is ijedtem és bőgtem. Az óvónők szintúgy megijedtek, de ők nem bőgtek. A fejemből patakzott a vér. Az övékéből nem. Így nem nagy kunszt nem bőgni. Nyomás, kórházba a pórul járt gyerekkel!

  Olyan nagy azért nem lehetett a baj, mert egy óvónő kíséretében, villamossal tettem meg az utat. Mit tesz Isten, születésem helyén, a János kórházban kötöttünk ki, ahol annak rendje-módja szerint csípős jóddal fertőtlenítették, aztán sebcérnával bevarrták a felrepedt bőrt, majd fehér gézből takaros turbánt kanyarítottak a homlokom köré és a fejemre. Talán félórán át tartott a kezelés, de nem bántam, összeszorított fogakkal, férfiasan tűrtem a megpróbáltatásokat, s alig vártam, hogy végre visszatérjünk a baleset helyszínére. Mert amikor visszamentünk az üdülőbe, a korombeli fiúk lopva irigy pillantásokat vetettek a látványosan bekötözött fejemre - tudták, hogy a fejükre állhatnak, tehetnek bármit, néhány napig labdába sem rúgnak mellettem -, a lányok szeméből sugárzott a sebesült hősnek járó elismerés, az együttérző óvónők pedig vigasztalóan simogatták a fájdalomtól elgyötört képemet. Egész délután büszkén sütkéreztem a többség részéről megkülönböztetett figyelem édes melegben. És akkor még hátravolt a szüleim estére várható aggódása. Jó dolog a népszerűség, még ha áldozatokkal is jár.

  A részemről kedvtelve morzsolgatott, napjában ötvenszer szivarformára sodort s a kitartó tortúrától tartását vesztett, elálló jobb fülem miatt a fiatal óvónők legszebbike Fülesnek becézett, de olyan kedvesen, annyi szeretettel mondta, hogy nem lehetett haragudni érte. Biztosan fülig (a fülemig) szerelmes volt belém...

  Ami a szerelem, pontosabban a nemiség iránti fokozott érdeklődésemet illeti, nos, annak itt, a budai oviban is tanújelét adtam azzal, hogy az ebédet követő csendes pihenő alatt, suttyomban, akár egy fiók-Casanova, rendre átlátogattam a lányok őrizetlenül hagyott termébe, hogy valamelyik kedvencemmel közös takaró alá bújva, simogatások és fogdosások formájában adjunk a kéz általi kölcsönös felfedezéseknek (manuális kalandtúra). A felnőttes csókot a belső tűztől pirosan izzó arcra adott ártatlan puszik helyettesítették. Tudás, vagyis alapfokú információk híján a nyers ösztönök kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy bármi kárt tegyünk egymásban. Nem emlékszem, hogy rajtam kívül más fiúcska is vette volna a bátorságot az efféle, titkos légyottokhoz. Kellő körültekintés hiányában csak idő kérdése volt az elkerülhetetlen lebukás, ami annak rendje-módja szerint bekövetkezett. Egy forró délután szó szerint lehullott rólunk a lepel. Kínos pillanatokat éltünk át a kislánnyal, de túléltük. Attól fogva még inkább szemmel tartottak, és kedvenc óvónénim, az, aki az elálló fülem miatt Fülesnek hívott, még gyakrabban kócolta össze nevetve az akkoriban még tej szőke hajamat.

  Az óvoda funkciót is betöltő üdülő főépülete előtti udvar akkora volt, hogy egy kisebb ligetet is magába foglaló játszótér mellett elfért egy felnőtteknek készült, magas drótkerítéssel határolt, salakos teniszpálya is. Ez utóbbit télen fellocsolták, és jégpályát alakítottak ki belőle. A kettőt (játszóteret és teniszpályát) terméskövekből rakott alacsony, mindössze térdig érő, pihentető üldögélésre alkalmas falazat választotta el, amin előszeretettel szaladgáltak a parányi, fél gombostűfejnyi tűzpiros izék, amikről sokáig meggyőződéssel hittem, hogy gonosz bacilusok. Ennélfogva, ha ilyet láttam a válaszfalon, aznap nem mentem a közelébe. Merthogy a bacilusokról köztudomású, hogy fertőzőek. Évekkel később felvilágosítottak, hogy azok dehogy bacik, hanem emberre ártalmatlan, növényeken élősködő, aprócska tetűfélék.

 

  Lovag utcai általános iskola - 1960:

 

  Peregtek az óvódás évek (akkor még ólomlábakon járt az Idő), és egyszer csak 1960-at írtunk. A római olimpia évében jártunk, de ez az esztendő nem ettől a kiugró sporteseménytől vált életem egyik mérföldkövévé, hanem attól, hogy ősszel elkezdtem az általános iskolát. Jól emlékszem, ahogy a kockás flanelinget viselő apám késő tavasszal elvitt beíratni a közeli Lovag utcába, mint ahogy emlékszem az akkori végzősök ballagási ünnepségére is. Minket, leendő iskolásokat leültettek a földszinti ebédlőben, ahol a zsírszagú viaszosvászonnal takart, hosszúkás asztalokra lila orgonákkal teli üvegvázákat állítottak, az ünneplő ruhába öltözött, búcsúzó nyolcadikosok pedig libasorban, egymás vállára tett kézzel (másik kezükben tarka virágcsokorral, vállukon hímzett vászontarisznyával, benne egy szem pogácsával és egy lyukas kétfilléressel), a szülők és más hozzátartozók meghatott sorfala között, a mindenkori ballagók himnuszát énekelve bejárták az egész épületet. Gaudeamus igitur iuvenes dum sumus... Olyan magasaknak, olyan meglepően felnőtteknek, magabiztosnak, komolynak tűntek. Irtó öregnek láttam őket, sose gondoltam volna, hogy egyszer én is lehetek ilyen tizennégy éves, meglett ember.

 

  Aláírást hamisítok:

 

  Mindjárt az első tanítási év súlyos kudarcélménnyel ajándékozott meg. Az első félév még simán lement, ismerkedtünk egymással és az új helyzetünkkel, tanulgattuk a betűvetés és a számtan alapjait, stb. A téli szünet után az addigi primitív mártogatós tollat komolyabb szerkezet, a töltőtoll váltotta fel; az iskola celofántokba csomagolt ajándéka a szünetről visszatérő nebulóknak. Nagyon szép ég kék színe volt, s a fogása! Szinte szerelmes lettem belé. Az iskolai íróeszközök tárolására szolgáló, rolós tetejű fadobozom legszebb éke lett.

  Az aszott arcú, koromfeketére festett hajú, vénkisasszony kinézetű osztályfőnöknőtől valami bagatell dolog miatt intőt kaptam az ellenőrzőmbe, amit, félvén az előre borítékolható atyai (vagy anyai) pofonoktól, otthon nem mertem megmutatni. Csakhogy másnapra alá kellett volna íratnom a bejegyzést. Én pedig azzal a gyönyörűséges töltőtollal gondosan aláhamisítottam anyám nevét, de nem elég, hogy gyerekes, ákombákom betűkkel, hanem lázas igyekezetemben még el is vétettem, mert Miski Gyuláné helyett Misli Gyulánét karcoltam az intő alá. Az esetből kisebbfajta botrány kerekedett mind az iskolában, mind odahaza. Túléltem a szégyent, hiszen itt írok róla.

  (Annyi év távlatából lehetetlen mindenre pontosan emlékezni. Időpontok, helyszínek, nevek, fontos és kevésbé jelentős események százai, mint a téli mezők felett szabálytalanul örvénylő varjúsereg, fáradhatatlanul keringenek a fejemben. Mindegyik varjút nem ismerhetem névről... Pedig szeretnék mindent a helyére tenni, hiszen nem pusztán önmagam öncélú szórakoztatására ülök a számítógép előtt, hanem tényleg kíváncsi vagyok a múltamra. Ez egyfajta agytréning is. A történések valószínűleg nem száz százalékig úgy és akkor estek, ahogy most megemlékezem róluk, de minden tudásommal igyekszem elkerülni a nagyobb tévedést. A lényeget illetően azonban feltétlenül az igaz megírására törekszem, hiszen ha nem ez vezérelne, az egész visszaemlékezés értelmét vesztené.)

 

  Napfogyatkozás:

 

  Elsőben napközibe jártam, ami azt jelentette, hogy tanítás után nem mentem azonnal haza (apám és anyám délutánig dolgozott, nem vigyázott volna rám senki), hanem a suliban kellett maradnom, amíg értem jöttek. Egy tanító néni felügyelete alatt megebédeltünk, aztán tanultunk másnapra, megírtuk a leckénket. Közben uzsonnát kaptunk. Leginkább valami olajos rongy ízű, bődületesen ragacsos lekvárral megkent kenyeret, amit mindenki otthagyott, úgyhogy eléggé éhesen mentünk haza. Marhára unalmas volt az egész. Kivéve egy napot, amikor (a rádió jó előre beharangozta az eseményt) teljes napfogyatkozást lehetett megfigyelni az ország felett. Odakint perceken belül úgy elsötétedett minden, hogy kora délután fel kellett kapcsolni a terem világítását. Délután kettőkor végítéletszerű hirtelenséggel lezuhant a koromfekete este, aztán bő óra múlva fokozatosan kivilágosodott. Mi, gyerekek, napokig beszéltünk a csodás és ijesztő természeti jelenségről. Életünkben először láttunk napfogyatkozást.

 

  Iskolai papír- és fémgyűjtés:

 

  A kötelező iskolai papír- és fémgyűjtésnek nem csak hátrányai voltak. Mint akkoriban minden alapfokú oktatási intézményre, a Lovag utcai általános iskolára is vonatkozott a központi rendelet: a diákoknak, úgy az alsó tagozatos kisdobosoknak, mint a felsős úttörőknek, évente ennyi és ennyi alkalommal áldozniuk kell a tanítás utáni szabadidejükből a szocialista népgazdaságot erősítő hulladékgyűjtésre. A kisdobosok úgynevezett rajokba, az úttörők pedig őrsökbe szerveződve fogtak hozzá, hogy a poros pincékből és padlásokról összeszedjék az értékelhető hulladékot (nyomtatott listát kaptunk a kezünkbe, hogy mi számít hasznos, tehát újra feldolgozható hulladéknak), amit a gyerekek a maguk erejéből elszállítottak a MÉH-be, ott pedig pénzt kaptak érte. Mikor mennyit. Az ellenérték egy részével a rajok illetve őrsök rendelkeztek (új zászlót, zsinóros sípot, dobot, kisdobos- és úttörőöveket és egyéb látványos holmikat vehettek belőle), a maradékot elosztották a gyűjtésben résztvevők között. Fejenként ugyan nem sok maradt, de ahogy a német mondja: kleine Fische, gute Fische (vagyis a kis hal is jó hal), azaz a keveset is meg kell becsülni. Ezek a forintok, takarékbélyegek formájában, legtöbbször az iskolai betétkönyvekben kötöttek ki, s ha valaki ügyesen gazdálkodott, és az otthonról kapott zsebpénze egy részét is efféle, beragasztható bélyegekre költötte, a tanítási év végén csinos summát válthatott egy összegben vissza.

  Az első általános végén kiváltott pénzemen az Operával szemközti régiségboltban vettem anyámnak egy nagyon szép formájú, kellemesen vöröses színű, függőleges irányban valami sötétebb árnyalatú festékkel vékony csíkokban megfolyatott Zsolnay vázát. Anyám lakásában ma is megvan az 1961 kora nyarán, talán háromszáz forintért (az összes összegyűjtött pénzemért) vásárolt dísztárgy. Máig furdal a lelkiismeret, hogy apámnak semmit sem vettem (úgy látszik, ez a mindenkori apák sorsa), de hát minden megtakarításom elment a mai szemmel nézve is tetszetős külcsínű vázára.

 

  Lukács Laciék:

 

  Másodiktól fogva, hála Istennek, megúsztam a napközit. A Dessewffy utcai házban (ugyancsak az egyik földszinti lakásban) lakó Laci barátom édesanyja, Piri (Piroska) néni háztartásbeliként álló nap otthon tartózkodott (délelőttönként ugyan dolgozott valamennyit a két ajtóval odébb könyvkötészetet működtető Gerő úrnál, kellett a mellékes, de ez mindössze pár órányi elfoglaltságot jelentett), míg a mozdonyvezető apa és férj, az "öreg" Laci (alacsony, kövérkés, kopaszodó, jóindulatú munkásember) a Nyugati pályaudvar - Vác vonalon vezette a legendás hírnévre szert tett nagy, fekete 424-es gőzösöket.

  A velem egyidős fia, Laci, ugyancsak a Lovag utcába, de egy másik osztályba járt, s mivel a két család jóban volt egymással, napközben havi 500 forint kosztpénz ellenében bevállaltak. Nem csak délutánra, hanem reggelre is, mert a szüleim korán indultak munkába, s még az elindulásuk előtt átvitték Laciékhoz. A reggeli bögre tejeskávét, meg a mellé járó két vajas kiflit náluk ettem meg. Közben a konyhai kredencük tetején folyton szólt a kizárólag a Kossuth és a Petőfi adó műsorát sugárzó néprádió. Amikor a búgó hangú bemondónő végzett a vidéki színházak műsorának ismertetésével (...a kaposvári Csiky Gergely színházban a Szabin nők elrablása, a kecskeméti Katona József színház műsorán az Ember tragédiája, stb.), és mélyen benne járt a vízállásjelentésben (...a Duna Bezdánnál apad, a vízállás nyolcvanhárom centiméter, hajóvonták találkozása tilos...), szedelőzködni kezdtünk a suliba.

  Laciék lakása mélyebben feküdt az udvar szintjénél, tehát a bejárati ajtó után le kellett menni néhány lépcsőfokot ahhoz, hogy a mienkénél jelentősen nagyobb konyha s egyben étkező szintjén találja magát az ember. Ha valaki nem ismerte a járást, és nagy rössel benyitott, meglehet, orrán-száján landolt a lépcsők tövénél. Nem tudom, hogy a lakáshoz tartozott-e fürdőszoba, de a konyha sarkába állított mosdóállványra jól emlékszem. Fehéren csillogó olajfestékkel bevont körkörös fémállvány, amiről itt-ott lekopott a mázolás, s amelynek felső karikájára éppen illeszkedett a zománcos lavór visszahajló pereme. Jobbról-balról rücskös felületű szappan- illetve borotvatartó, oldalt egy keresztvas a törölközőknek. Előtte, a falra erősítve, kéttenyérnyi tükör. A vizet a gáztűzhely tetején, vödörben melegítették, aztán zutty!, bele a lavórba. Ha forrónak találtatott, csapvíz hozzáadásával hűtötték. Reggelente ebben mosakodtak. Általában egy lavórnyi vízben mindnyájan.

  A hűtőszekrényük szintén felkeltette a figyelmem. Ilyet is náluk láttam először (hogy a mi családunk hogyan oldotta meg a romlandó ételek hűtését, arról fogalmam sincs). Figyelem, nem elektromos árammal működtetett hűtőgépről van szó, hanem szó szerint veendő szekrénykéről! A felnőttek derekáig érő, fehérre festett fából összeszegezett, négyszögletes szekrénykéről, amit belülről bádoggal béleltek ki, hogy jobban tartsa a hideget. És mi biztosította a folyamatos hűtést? Hát azok a jéggyárban készült, hasáb formára fagyasztott jégtömbök, amiket kisebb darabokra zúzva a kihúzható alsó, nagyobb méretű ládába helyeztek. A tartósítani kívánt árut a fölötte elhelyezkedő két-három polcra lehetett tenni, aztán pedig az egészre rácsukni a kilincses kisajtót. Nagy találmány! Nem kell temetni, újra eljöhet az ideje.

 

  Jön a jegyes kocsi!:

 

  Az utcánkon hetente kétszer végigment a lovas kocsiból kialakított jeges kocsi (a jól értesült jégre várók tisztában voltak az érkezés időpontjával), amit egy vagy két paci húzott (hm, hogyan festene ma egy lovas kocsi a belvárosban?), a bőrkötényes kocsisok a kétszemélyes bakon feszítettek. A járás közben búsan bólogató, kivénhedt lovacskák komótosan ballagtak, acélpatkóik néha egy ütemre, máskor kibogozhatatlan ritmusban klaffantak az utca fényesre kopott bazaltkockáin, miközben az öblös hangú kocsisok szakadatlanul, harsányan kiabálták: "itt a jeges, megjött a jeges!". Néhány helyen kötelezően megálltak, a drosztok egyike a házunk előtt volt. A népek, kezükben a zománcozott vagy festetlen pléhvödrökkel, az öreg kapuk sötét torkán át kiszállingóztak az utcára, és szépen sorba álltak a kocsi melletti járdán. Beszélgetéssel, pletykálkodással verték el a várakozási időt, senki sem türelmetlenkedett. Amikor elegen összegyűltek, az egyik kocsis felnyitotta a fémből készült kocsiszekrény oldalát, és a rekeszek hideg mélyéről jégcsákánnyal előhúzott, egyenként ötkilós tömböket kimérte a vevőknek. Fillérekbe került a fagyasztott víz. Kívánságra jégcsákánnyal kettévágták a hasábokat.

  Anyámék tehát megegyeztek Lukácsékkal, s ettől fogva jóval szabadabbak lettek a délutánjaim, még játékra is jutott idő. Piri néni jól főzött, csak azt nem szerettem, hogy az ételek mellé gyakran nokedlit adott köretnek. Azt nagyon utáltam. Pláne, hogy alig tett rá szaftot. Anélkül pedig úgy tapadt az a fránya főtt tészta, hogy olykor elakadt a nyelőcsövemben. Udvariasságból kötelességemnek éreztem, hogy egy keveset egyek belőle, de a nagyját csak piszkáltam és a tányéron hagytam. Emiatt egy idő után szúrósabban nézett rám az öreglány. Nem mertem a szemébe mondani, mi nem tetszik a nokedlijén.

 

  Sátoros lagzi Kistarcsán:

 

  Lukácsék egy alkalommal magukkal vittek a Pest melletti, akkortájt porfészek falunak számító Kistarcsára, ahol részt vettem a rokonságukból való valakijüknek az esküvőjét követő lakomán. Tekintettel a nyári melegre, a rokonok a parasztházuk udvarán felállított óriási ponyvasátor alatt rendezkedtek be a világraszóló eszem iszomra. Sötét kora hajnaltól ölték a világon mindenütt szerencsétlen csillagzat alatt született tyúkokat, kacsákat, pulykákat, aztán forró vízben kopasztották és főzték, vagy sercegő zsírban sütötték őket. A kerti szabad tüzek felett ötféle leves zubogott, egy csapatra való asszony csak az édes tészták gyúrásával, töltésével és sütésével foglalkozott, külön férfiszakács felügyelt a ki tudja, hány mázsányi disznó- és marhahúsból készülő sültekre, kolbászokra. A megszámlálhatatlan sörös flaska és szódavizes üveg (spricni) incselkedve csilingelt, ahogy a feltűrt ingujjú férfiak harsány tréfálkozások közepette lepakolták a rekeszeket a kétszer forduló lovas szekérről. A pince hűvös mélyéről előkerültek a háztáji nedűkkel teli boros demizsonok, külön kupacot képeztek a népboltban vásárolt üdítők és a házilag készült szörpök üvegei. Délre minden étel elkészült, a makulátlan tisztaságú fehér abroszokkal terített hosszú asztalok szinte nyögtek az ínycsiklandóan gőzölgő ételek súlya alatt. A hosszú lócákon, nyaktájon kigombolt ingben, pirospozsgás arcú férfiak ültek, a nők - régi szokás szerint - külön asztalnál étkeztek, a felfogadott asszonyok megállás nélkül hordták a kifogyhatatlannak bizonyuló fogásokat.

  Szép volt, jó volt minden, igazán mégsem a nagy zabálás ragadt meg az emlékeim között. Hanem az, hogy amikor másnap a ház előtti poros úton elment egy lovas kocsi, a lassan baktató paci nagyjából a kapu vonalában kakálta össze magát. Kackiásan felcsapott farka alól menet közben dőlt a sok sárga lócitrom, amit a szomszédból elősiető, magányosan élő öregasszony kis lapát és söprű segítségével gondosan vödörbe gyűjtött, majd a természet illatos ajándékát bevitte a házába. Megütközve figyeltem, mit művel a nyanya a frissességtől szinte gőzölgő lószarral, és kérdőn néztem körül, rajtam kívül akadt-e szemtanúja a hátborzongató műveletnek? Egy, a mögöttem húzódó kerítésnek cigarettázva nekidőlő férfi - egyike az előző napi világraszóló lagzi számtalan meghívottjának - észrevette elképedésemet, és bőbeszédűen felvilágosított, hogy a fejkendős néne biztosan a vályogból készült háza javításához gyűjtött alapanyagot, ugyanis a nem tudom, mivel (talán agyaggal) összekevert lócitrom legtartósabb kötőanyagok egyike. A vályogházak falának kisebb hiányosságait ezzel a natúr matériával szokták kijavítani. Régi, bevált technika. Ahogy kiürült az utca, s nem láthatta senki, odalopakodtam a vénasszony viharvert házához, és közelről megszagoltam az oldalát. A háznak. Nem volt semmilyen szaga.

 

  A Minka néni - Lukács-féle gödi telek:

 

  Lukácsék révén többször nyílt rá alkalom, hogy Gödön nyaraljak. A magyar férjét Pestre követő, az első világháború alatt vagy rögtön utána Prágából elszármazott, cseh származású Minka nénit, aki a legkisebb akcentus nélkül beszélte a magyart, már említettem. Ő az, akinek a lakásajtaja a Dessewffy utcai ház bejárati folyosójáról nyílt. Lukácsék, gondolom, valamiféle eltartási szerződést kötöttek vele, s ennek valamely passzusa értelmében nyaranta bármikor használhatták Minka néni alsógödi nagy telkén álló házát. 

  A telken tulajdonképpen nem is egy, hanem két ház állt. A felső, téglából épült, tekintélyesebb ház a kerítéstől messze bent állt, s rémlik, mintha fele részét valami idegen (talán a gondnoki teendőkkel megbízott) család állandóan lakta volna. Az épületet tanítani valóan gondozott, terjedelmes kert vette körbe, aminek egy részén konyhakerti növényeket termesztettek, s ezek közül bőven termő, öreg cseresznye- és meggyfák törtek az égre, más része szintúgy szakértelemmel ápolt, színpompás virágoskertként szolgált. Akárki kertészkedett benne, nagyon értett a botanikához.

  (A poros kis közútról nyíló vaskaputól a házig vezető, másfél méter széles aszfaltcsík két oldalát tölcséres petúniák és ajakos tátikák színpompás virágszőnyege kísérte, amelynek mámorítóan édes illatelegye különösen késő délután, kora alkonyat táján lengte be a felső kertet. Nagyon élesen emlékszem arra a mesés, felszabadult érzésre, amit úgy és akkor tudtam leginkább előidézni, ha és amikor a nappali dunai fürdőzés hordalékától szappannal gondosan megtisztítottan, egy szál, térdig érő fekete klottgatyában, meztelen felsőtesttel és csupasz lábakkal megálltam az esti sziromzáródás előtti percekben önfeledten illatozó virágok sorfala közt húzódó, a pucér talpaimat melegen csiklandó aszfaltcsík kellős közepén, félúton a kapu és a felső ház között, s lehunyt szemmel hagytam, hogy a nektárra vadászó méhek távoli gordonkasírásra emlékeztető döngicsélésébe ágyazott késő délutáni puha nyugalom szabadon átjárja gyermeki testem minden porcikáját, s a boldogságtól addig szippantottam, vagy inkább sóhajtottam a harapni valóan finom, langyos levegőből, amíg a részeg bódulattól megszédültem. Lám, nincs szükség különösebb rafinériákra, ilyen egyszerű módszerrel is boldoggá teheti magát az ember.)

  A telek, ezen fenti kőépület mögött mintegy harminc méterrel, hirtelen lejteni kezdett a Duna irányába. Ezt a virággal és gyeppel, helyenként sóskaveteménnyel borított lejtőt félúton megszakították egy közepes méretű, vízszintes földterasszal, amelyen a terebélyes diófa (alsó ágán kötélen lógó lengőhintával) és néhány orgonabokor mellett (amelyek közelében, két lepedőnyi területen, tavasszal édes illatú gyöngyvirágok teremtek) átlagos méretű, a célnak megfelelően berendezett hétvégi faház állt. A fenti kőházból - a lejtős terület takarása, vagyis a jelentős szintkülönbség miatt - nem lehetett idelátni, s ez persze igaz volt fordított esetben is. A Minka néni vagy Lukácsék által meghívott vendégek főképp ezt a faházat használták, mint például alkalmanként a szüleim.

  Az alsó ház mellől remek kilátás nyílt a Dunára és a folyó túlpartjára, azaz a Szentendrei-szigetre (amelynek az ottani Vörös Meteor-telep előtti kavicsos szabad strandját gyakran kukkoltuk a diófa valamely vastagabb ágán gubbasztva, tábori távcsövünkkel valami bögyösebb fiatal nő után kutatva), meg azon túl a Pilis kéklő hegyeire, amiken akkortájt még csak elvétve épültek üdülőházak.

  Az alsó faháztól földbe vájt, meredeken rézsútos lépcsősor vezetett le az innen még vagy tíz méterrel mélyebben fekvő, Duna-parti, kulcsra zárható kapubejáróig. Ha árvíz dühöngött, amint az átlag kétévente megesett, a piszkosszürke, hordalékkal teli víz a kertkapu alját nyaldosta, vagy kéretlenül bejött a kerítésen. Ha nem tévedek, még a kerítésen belül, a telek legaljában magasodott az a csupasz pózna, aminek a csúcsán sárgán villogott a lefelé és felfelé haladó hajóknak jelző lámpa. Hogy az esti sötétben nyugodt ritmusban pulzáló, messziről látható lámpa mire figyelmeztette a vízi úton közlekedőket, az uszályokat vontató vagy pedig toló, lomhán dohogó teherhajók, az arisztokratikus megjelenésű sétahajók (Kossuth, Széchenyi, Petőfi és a szovjet Ukrajna), a Budapest és Bécs között naponta közlekedő, virgonc szárnyashajók (Fecske, Vöcsök, Sirály, Sólyom) kapitányait, meg nem tudnám mondani, de alkonyatkor a felső kőépület közelében elhelyezett kapcsolószekrényben fel kellett kattintani egy bakelit kapcsolót, reggel meg lenyomni. Ezt a kitüntető, felelősségteljes feladatot, már ha éppen Gödön tartózkodtunk, mi ketten láttuk el Lacival.

 

  Hová tűnnek a hajók?:

 

  Hajókkal kapcsolatos emlékem, hogy sokáig nem értettem, hogy a lefelé, tehát Pest irányába tartó gőzösök egy része, elérve a folyó egy bizonyos pontját, hová tűnik el a szemem elől? Ha odalent, a Duna partján bámészkodtam a távolodó nagyobb hajók után, úgy tűnt, mintha ezek egyikét-másikát magába szippantotta volna a túlsó, vagyis a szigeti oldal magas fáinak sűrűje. Horgonyos elejük fokozatosan felszívódott, kisvártatva a lapátkerekes derekuk vált kámforrá, majd a zászlódíszes tatjuk, de még a magas és meredek kéményeiket is elnyelte az áthatolhatatlannak hitt zöld. Csodálkozva, az értetlenségtől megütközve figyeltem a jelenséget. Mit keresnek az imént még a Duna nyílt vizén úszó hajók az odaát húzódó erdőségben? Netán ásott vagy természetes csatorna vezetne a fák közé? De hát, eddig senkit sem hallottam ilyesmiről regélni. Itt valami sötét titok lappang a háttérben. Ha volt türelmem kivárni, láthattam, hogy a hajók mintegy negyedóra múltán egészében előkerülnek a rejtekükről, s mintha mi sem történt volna, vidám füstölgések közepette folytatták útjukat a folyón. A rejtély végül persze megoldódott. A túloldali, tőlünk délebbre eső Horánynál, közel a parthoz, kisebb sziget fekszik a folyóban. Ennek a létezéséről kezdetben nem volt tudomásom; onnan, ahol álltam, a csalóka látószög miatt a túloldal szerves részének tűnt. Földjét benőtték a magas fák, éppen úgy, mint a nem sokkal mögötte húzódó horányi partsávot. A csárda előtt kikötő kirándulóhajókat ez a mimikrit játszó szigetecske takarta előlem, alaposan feladva a leckét a valami épkézláb magyarázat után kutató zsenge elmémnek.

 

  424-es gőzmozdonnyal Alsógödre:

 

  Egyébként, nekem már az alsógödi vasútállomástól a telekig tartó út élményszámba ment. Dunakeszit, egészen pontosan a Landler Jenőről elnevezett vasúti járműjavítót elhagyva, az enyhe kaptatón felfelé tartó vonat bal oldali ablakán kitekintve, tavasz végén, nyár elején mindig örömmel üdvözöltem a vasúthoz közel eső, ritkás akácliget legmagasabb fáján sötétlő gubancos gólyafészket, amelyen általában ott szorgoskodott a vékony gallyak látszólagos összevisszaságában elvesző fiókáit etető gólyapár. Ekkor már igen közel jártunk az alsógödi vasútállomáshoz, a többi leszállni vágyóval együtt ott szorongtunk, toporogtunk a koszos vonatajtó és a vécéfülke közötti előtérben, minden kezünk tömött bőröndökkel, dagadt csomagokkal foglaltan.

  Ahogy a méretével és ismeretlen rendeltetésű, bonyolult szerkentyűivel tiszteletet parancsoló, koromfekete 424-es gőzös nagy szusszanások közepette, sikító vaskerekekkel végre lecövekelt, mintegy vezényszóra felpattantak az ajtók, és a vonat belsejéből előözönlött a szabadság leheletétől örömmámorban úszó pesti nép. A veszteglő mozdony (avagy ahogy a kezdetek kezdetén nevezték: vasparipa - első útját éppen a Pest és Vác közötti távon tette meg, 1846 júliusában; nyolc kocsijának egyikében utazott a pályaavatóra díszbeszéddel készült Kossuth és Széchenyi, de minő pech!, mire befutottak Vácra, egy hirtelen támadt tűzvészben a fél város lángokban állt, el is maradt mindenféle ceremónia) vaskos kéményéből hurkás pamacsokban dőlt a kék ég felé az átható szagú kőszénfüst, enyhe oldalszélnél lenge köpenyként beterítve a szélső házsorokat, de mi boldogan bemeséltük magunknak, hogy a büdös városból kint vagyunk a természet lágy ölén, és mélyeket szippantottunk a torkunkat csiklandó, a szemünkből könnyet fakasztó csípős füstből.

  Mint mindenféle élményre szomjazó gyereknek, rendkívül tetszett, ahogy a monstrumot művészi szinten uraló, a kazánház melletti párkányon lazán kikönyöklő, lakkozott ellenzőjű sapkát viselő masiniszta induláskor hirtelen gőzt adva, a fényesre csiszolódott síneken látványosan kipörgette az álló mozdony embermagas vaskerekeit, aztán az állomásról gyorsulva kihúzó vonat fújtatva-dohogva folytatta útját Vác városa felé, mi pedig a felnyitott sorompó mellett kiballagtunk a főutat kísérő járdához. (Azon keveseknek, akik nagyon nem bírtak a vérükkel, nem kellett a peronon ácsorogva kivárniuk a vonat indulását, a sínek feletti gyalogoshídon szabályosan és biztonságosan átjuthattak a hőn áhított túloldalra. Ha pechük volt, alulról éppen telibe kapta őket a nekilóduló mozdony kéményén kiáramló koromfekete füstfelhő.)

 

  Az alsógödi állomástól a telekig:

 

  Általában az országútnak a vasút felőli oldalán kezdtünk a hosszúnak ígérkező gyaloglásba (vissza Dunakeszi irányába), mert a főút menti vasedény bolt neoklasszikus stílusú, kastélyszerű épületében (valaha módosabb emberek lakhatták) afféle szocialista társvállalkozásként működő kocsmát vétek lett volna kihagyni. Én málnaszörpöt ittam. Csak a folyadékháztartásunkat helyrebillentő italbolt kipipálása után tértünk át a lanyha forgalmú országút Duna felőli oldalára. Az úton való átkelés nem sok időt rabolt el a nyaralásunkból, ugyanis az ország gépkocsiparkja töredéke volt a mainak, a jó, ha félpercenként elsüvített rajta egy-egy Moszkvics, Wartburg, a motorháztetején egy szökellő szarvas krómozott kisplasztikájával díszített vállalati Volga, vagy az akkori idők kommersz népautója, a köznép által szappantartónak csúfolt Trabant. A túloldali árnyas járdán egy sor virágzó, édes illatot lehelő akácfa mellett haladtunk el. Nemegyszer megálltunk rágcsálni a letépett virágokat, mert a jó illatukon kívül kellemes, enyhén cukros ízük volt. Az akácok sora után jobbra elkanyarodtunk a főúttól, majd addig kacsáztunk a földszintes családi házak és az épületeket ölelő konyhakertek között, amíg elértük az alsógödi temető szélét. Innen pár lépésre kezdődött az egyik évben kukoricát, a másik esztendőben szőke búzát termő, gyerekszemmel nézve hatalmas kiterjedésű földtábla, melynek a Duna, tehát a nyaralótelkek felőli szélét rendre cukorborsóval vetették be, s mi, kölykök, alkalmanként jókat nassoltunk a zsenge termésből.                                     

  A jókora területen átlós irányban egy kitaposott ösvény vezetett át (amin két ember kényelmesen elfért egymás mellett), amit olyan, lisztfinomságú por lepett, hogy muszáj volt lekapni a szandált meg a zoknit, mert leginkább mezítláb lehetett élvezni a porszemcsék mosolyra késztető melegét. Ráérős tempóban baktattunk, hogy el nem szalasztva egyet sem, végletekig kiélvezzük a rendelkezésünkre álló két hét minden élményét, amelyek sora ezzel a zsúfolt városi civilizációt minden lépésünkkel egyre inkább magunk mögött hagyó gyaloglással kezdődött. Talán tíz percig sem tartott ez a pucér talpaknak szóló kényeztetés (az ösvény másik végén mindjárt a telek kapuja várt ránk), na de, közben végig ott ragyogott felettünk a végtelen, kék égbolt, a langyos, könnyű szélben árvalányhajként hajlongtak a kalászfejű szárak (vagy vénasszonyos fontoskodással susogtak a címerdíszes kukoricák összeérő, fűrészes szélű levelei), s a levegőben kétségkívül érződött már itt, a tábla kellős közepén, valami halovány, fanyar Duna-szag, éppen csak annyi, amennyi illat a szobába észrevétlenül belépő, érett szépasszony nyomában jár. Félmeztelen testtel, egy szál rövid gatyában időnként előrenyargaltam az ösvényen, karámból szabadult, zabolátlan csikó módjára rúgtam magasba a szitálva visszahulló fehér port, rikkantva ugráltam a levegőbe; a lelkesedés majd' szétvetette a mellkasomat, alig bírtam magammal. A mögöttem lemaradt apám és anyám mosolyogva figyelte megkergült fiuk bohóckodását; Istenem, milyen szépek voltak együtt! Futottam is vissza, hogy a közelükben lehessek. Ha azokban az önkívületig boldog percekben valaki azzal a képtelenséggel áll elém, hogy egyszer véget ér a nyár, hitetlenkedve nevetek a szemébe.

 

  Vége az első résznek