ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                       írta Miski György

 

                                          Második rész 

 

  A nagy nyári aratásokat követően a kicsépelt gabonából parasztház hosszúságú, emelet magas szalmakazlakat (szám szerint hármat, legfeljebb négyet) emeltek a szúrós tarlón. Mi, gyerekek, (lehettünk egy brancsbeliek úgy hatan-nyolcan, egy szőke, copfos kislány is közénk tartozott) előszeretettel másztunk fel a tetejükbe, és visongva ugrottunk alá a szétdúlt szalma puha rakásaira.

 

  A gödi Duna-part:

 

  A Minka néni telke alján elhúzó Duna homokján és sóderén - tarka mintás pokrócaik és felfújt, piros és kék csíkozású Palma gumimatracaik (made in Kerepesi úti gumigyár) társaságában - tíz óra körül kezdtek feltünedezni a fürödni és napozni vágyó családok. A kor külhoni és belföldi divatja szerint homlokból hátrafésült hajú, s ettől a valóságos koruknál kapásból tíz évvel öregebbnek látszó, az ég kékjével vetekedő színű Fecske fürdőnadrágot viselő férfiak mindjárt beállítottak a vízbe néhány üveg olcsó, eldőlés ellen nagyobb kövekkel megtámogatott Kőbányai világos vagy Kinizsi sört, nehogy felmelegedjen a napon. Mi, srácok, többre becsültük a levegővel telenyomott, teherautókhoz való gumibelsőt a legszínesebb matracnál, mert a vízbe vetett gumikarikán sokkal stabilabban meg tudtuk vetni a lábunkat, nem süllyedt be alattunk középen. A Vác feletti hegy felső negyedét akkorra már felzabáló Dunai Cement- és Mészművek "jóvoltából" már az idő tájt sem volt kimondottan kristálytiszta a folyam Pest felé hömpölygő vize, úgyhogy amikor a narancsszínben hanyatló Nap játékosan bújócskázni kezdett a Szentendrei-sziget fái között, szappannal tetőtől talpig lemosakodtunk a megcsendesedett Dunában, aztán uzsgyi, ki a partra, sebesen megtörölközni, száraz klottgatyát felkapni! Még egy jó estét-tel felérő búcsúpillantás a másnapig hűséggel váró öreg folyóra, és a hőség múltával magukra találó szúnyogok kíséretében futás fel a házhoz, ahol étvágyunkhoz méltó, bőséges vacsora várt bennünket.

 

  Tüdő:

 

  Nyaranta összeverődő kis társaságunk birodalmának határa az alsógödi vízparti étteremtől a Dunakeszi felé eső Vörös Meteor üdülőtelep utáni Csurgó (kis patakocska) dunai beömléséig tartott. Gyerekeknek elég nagy terület, két kilométer hosszúságú vízpart, mégis minden méterét kiválóan ismertük.

  Az úszás alapelemeit természetesen a Duna melletti nyaralások alkalmával, a parti sekélyesben sajátítottam el. Mindannyiunk, vagyis a korombeli, kiálló bordájú, vézna srácok példaképe a Tüdő becenévre hallgató, nálunk öt-hat évvel idősebb, egy fejjel magasabb fiú volt, aki valahol a Vörös Meteor kempingtelep és az említett Csurgó-patak közötti területen szokott elénk bukkanni. Errefelé ritkábbak voltak az elkerített nyaralótelkek, azok meg pláne, amelyeken kő- vagy legalább faház állt. Két-három haverja, vagy inkább bámulója mindig akadt a kíséretében.

  Ha a deltás felsőtestű, magasra nőtt Tüdő felállt ültéből vagy fektéből, és jólesően megropogtatta a csontjait, majd némi módszeres törzshajlításba és más, figyelemfelkeltő tornamutatványba fogott, minden tekintet azonnal rászegeződött. Híre volt a környéken, s nem alaptalanul. Az biztos, hogy egy úszó őstehetség volt, kérdés, a későbbiekben tudta-e kamatoztatni a tudását? Nagyon gyorsan tudott úszni, még az erős sodrással szemben is látványosan haladt. Hát még, amikor felcsatolta a gumi békatalpakat (ilyen csak neki volt arrafelé), s háttal begyalogolt a folyóba! Zöldültünk az irigységtől és a féltékenységtől, mert a pöttyös fürdőruhás kiscsajok (a szégyentelen cafkák!) lefutottak a víz széléig, hogy minél közelebbről bámulhassák Tüdő elismerésre méltó magánszámát. Gyorsaságban egyikünk sem ért a közelébe. Bemelegítésképpen tempózott néhányat háton, aztán mellen villant meg, majd gyorsúszással feszítette tovább a húrt, végül mindennek a tetejébe nekiállt pillangózni. Rögtönzött bemutatót tartott a sportúszás összes számából. Tetszetős produkciója alatt embertestű delfinként szökellt, úgy bukott alá s robbant ki a körülötte csillogó cseppekre töredezett vízből, mint akire nem érvényes a folyadék közegellenállása, barnára sült hátán fénylőn dagadoztak a kidolgozott izomkötegek. A sóderes parton élőláncot alkotó lófarkas fruskák izgalmukban egymás kezét szorongatták, mi, fiúk, a szégyentől nem mertünk egymás szemébe nézni. Ahogy kijött a szárazra, mint a kutya, lerázta magáról a vizet, és fapofával visszaült a haverokhoz, akik nyilván csak azért nem ájultak el a megtiszteltetéstől, mert idővel hozzászoktak a király jelenlétéhez.

 

  A gödi Vörös Meteor:

 

  A Vörös Meteor üdülőtelep elnevezés elsőre elég szolidan hangzik, mintha inkább az égi vircsaftot kukkoló jámbor csillagászoknak lenne hozzá valami közük, de valójában több volt, mint amennyit a polgárias üdülőtelep titulus sejtetni enged. A két világháború közötti időkben itt, a gödi Duna-parton volt a betiltott kommunista párt (az "ellenállás") tagjainak és szimpatizánsainak kedvenc gyülekezőhelye, ami akkoriban Fészek néven volt ismert, ennek elnevezését a háború után változtatták Vörös Meteorra. Mivel a háború előtti években szinte minden zsidó kommunista érzelmű volt (kivéve a nagytőkés zsidóságot, ámbár, ki tudja?), tulajdonképpen egy faji és eszmei alapon elkülönülő csoport által fenntartott, pihenő és kulturális intézménynek álcázott, valójában nagyon is jól körülhatárolható politikai célokat szolgáló nyaralókomplexumról beszélhetünk. Hétvégi találkozóikon főleg a fennálló Horthy-rendszer ellenében politizáltak, persze csak olyan mértékig és annyira nyíltan, amennyire az adott helyzetben lehetséges volt. A háborút követően, értelemszerűen, felhagyhattak az alakoskodással, nyíltan vállalhatták balos, esetenként szélső balos meggyőződésüket. (Mi az, hogy vállalhatták! Hiszen, próbálták volna nem vállalni, Rákosiék idején nagyobb üldöztetésnek lettek volna kitéve, mint abban a korábbi rendszerben, ami ellen annyit szervezkedtek.) Az új világ beköszöntével a Fészek, illetve a jogutód Vörös Meteor megszűnt politikai viták színtere lenni, apró telkei viszont zömmel a háború borzalmait túlélő zsidóság, vagy az örökösök kezén maradtak. A gödi Vörös Meteor afféle anyatelepnek számított a Szentendrei-szigeten fekvő fióktelephez képest, ami persze a mai napig szintúgy zsidó érdekeltség.

  A gödi Vörös Meteor eléggé nagy területen fekszik. Lévén napközben szabad bejárás, gyerekkoromban többször mászkáltam a nyaralónak nagy jóindulattal nevezhető viskók között. Akadt közöttük innen-onnan csórt hullámpalából és furnérlemezből összetákolt hitvány bódé, kivénhedt, rozsdásodó Ikarus buszból átalakított "víkendház" pedig féltucatnyi. Ez utóbbiak, a leszerelt kerekeik helyén falazótéglákkal felbakolva, csipkefüggönyös, művirágos ablakokkal virítottak a telep magasra nőtt, különb dolgokat is megélt fái alatt. A buszok körül álló helyzetben földbe ásott, sima futófelületű, színesre festett gumiabroncsok jelölték a pár lépésnyi birtok határát, amelyen belül viszont - egyedüli pozitívumként - ápolt kis kertecskéket hoztak létre a polgári jó ízlés fogalmával hadilábon álló tulajok. A gyökerét vesztett, kificamodott néplélek által kreált életérzés, a szocialista realizmus "művészi" kifejeződésének árulkodó relikviái voltak ezek a neoprimitív, ordító giccsbe hajló tákolmányok. Egy alsó tagozatos elemi iskolás gyereknek még fejletlen az esztétikai érzéke, ennek ellenére erős émelygést és tompa fejfájást éreztem az efféle förmedvények közelében. Viszont!

 

  A bodega:

 

  Viszont a Meteor alsó, vagyis Duna-parti kapubejárója közelében, a kerítésen belül tíz méterre ott állt a "bodegának" elkeresztelt kis vegyesbolt, ahová a szüleimmel gyakran eljártam kisebb bevásárlásokra. Hogy kitől származott a spanyolos csengésű elnevezés (a bodega italboltot, falatozót jelent), nem tudom, de arrafelé mindenki "a" bodega néven említette. (Az "a" megkülönböztető névelő az ikonikus kisbolt egyedi jellegének szólt.) A Minka néni - Lukács-féle telektől talán egy kilométerre volt található, Dunakeszi felé. A vízparti sóderes-homokos napozósáv és a magántelkek kerítései között keskeny, a sok ezer láb által keményre döngölt, kétfelől zöldellő fűvel szegett ösvényen reggelente tíz perc alatt odaértünk. Annyira szerettem odajárni, hogy minden oda-visszautat élményként, a reggel és a délelőtt fénypontjaként éltem meg.          

  A "bodega", különleges hangulatának köszönhetően, egymaga semlegesítette a mögötte elterülő, zsibvásárszerű telep idegesítő negatívumait, ellensúlyozta a beljebb uralkodó gyalázatot. Miatta mindent elnéztem az építészetileg szedett-vetett, amúgy szemétmentes, tisztán tartott telepnek. Az egész bolt alig lehetett nagyobb egy vándorcirkusz lakókocsijánál. Úgy is nézett ki, mint egy kiszolgált, kerekeitől megfosztott, földre tett, sötétzöldre mázolt cirkuszi kocsi. Fadongáinak repedéseiben itt-ott kiütött a moha szürkés zöld bársonya. A mai napig érzem a szú, meg a kisebb-nagyobb rágcsálók ellen gázolajjal kezelt fapadlózat szagát, ami különös, izgató, egyáltalán nem kellemetlen elegyet képezett a polcokon sorakozó frissen sült, ropogós héjú barna kenyér, a legalább ötféle olcsó cigaretta (Munkás, Terv, Symphonia, Kossuth, Daru stb.), pipába való kapadohány, édeskés vaníliapor, élesztő, az étvágygerjesztőnek kimért húzósabb pálinkafélék (barack, kisüsti szilva, törköly), füstölt húsáruk, lámpába való petróleum, meg nem is tudom, miféle holmik szagával, mindez megspékelve a Dunának a nyitott ajtón beáramló, jellegzetes kipárolgásával. A gyomrom szégyentelenül megkordult, ha félig lehunyt szemmel beleszimatoltam a "bodega" részegítő levegőjébe, amit, ha valami lepárló eljárással cseppfolyósítani lehetett volna, biztosan zamatos óborra hasonlító aromát eredményez. Még manapság is, a legváratlanabb pillanatokban felidéződik az orromban ez a nosztalgiázásra késztető régi illat, amiben az a legfurcsább, hogy ezen kívül más szagmintát nem raktározott el az agyam. (Idegsejtjeim maximum hetekre visszamenően "emlékeznek" valamely szagra, aztán a szavatosságát veszített benyomás a feledés szemétdombján köt ki.) Még az anyám által sütött-főzött ételek illatát sem vagyok képes felidézni (pedig tuti, hogy anyu nagyot alakított a konyhában), hát még mást. A "bodega" kivételezett illata viszont, úgy látszik, valami oknál fogva életem végéig elkísér.

 

  Dunai hullámfürdők:

 

  Bár nyaranta éppen elég hajót láthattunk a Dunán, mégis mindig megkülönböztetett izgalom fogta el a gyereksereget, ha Pest felől megpillantottunk egy-egy árral szemben küszködő vontató- vagy tolóhajót, illetve nagyobb sétahajót. Ez utóbbiak többsége még a két világháború között épült régi, forgólapátos gőzös volt (legalábbis a magyar felségjelű hajók), s különösen lebilincselően hatottak rám. Nem annyira a büszke, hétköznap is ünnepélyességet sugárzó megjelenésükkel, mint inkább a forró gépházukból felhallatszó nyugodt dohogásukkal, amely ütemes, mély hang úgy terült szét a víz felszínén, és futott a folyó sekélyesében ázó bokámon át fel a szívemig, mint a kisfeszültségű, bizsergető áramütés. 

  (Jó szüleimmel nyári vasárnapokon néha sétahajózásra indultunk a pesti rakparton kikötött gőzösök egyikén. Akadt rá példa, de azért ritkán mentünk fel Visegrádig, inkább a rövidebb, városnéző körre fizettünk be, ami annyit jelentett, hogy a Margitsziget és a Hajógyári-sziget mellett elhúzó hajó az Északi vasúti összekötő hídnál visszafordult a kiindulási pont irányába. A mindössze kétórás út azonban mindig nagy élményt nyújtott számomra, mert a folyó közepéről isteni kilátás nyílt a város mindkét oldalára. A fehér és vastag hajókémények, amiket talán négy, összekapaszkodott felnőtt érhetett volna át, bodor fekete füstöt okádtak, a szembejövő hajók láttán vadul elbődültek, s azok válaszként viszont, amitől az emberben megrezdült a velő, és az asztalokon összecsörrentek az üvegpoharak, s ha híd alá értünk, láncos csörlőszerkezet segítségével hátradöntötték őket, hogy elférjenek a híd vasszerkezetének középső szelvénye alatt. A gépházba vezető lépcső tetejéről be lehetett látni a motortérbe, ahol félmeztelenre vetkőzött fűtők lapátolták a szenet a nyitott torkú, lángot lehelő kazánba. Odalent bődületes hőség uralkodhatott, mert ha csak kicsit is előrehajoltam, máris megcsapta az arcomat a meleg, pedig én a széljárta, nyitott fedélzeten álltam. Egy ilyen, a '60-as évek közepén megejtett nyári hajókázás alkalmával négy-ötfős, húsz év körüli fiatalokból álló csapat gitározott, nevetgélt a napos fedélzeten, egyikük fején régimódi, kopottas cilinder magasodott. Mindegyikükön, a lobogó hajú lányokon is, testhezálló vászonnadrág feszült - ami akkortájt felettébb merésznek hatott -, a felsőtestüket tarka ing vagy csíkos trikó fedte. A magyarországi korai hippi-korszak első fecskéi lehettek. Kerge bolondozásuk, őszinte vidámságuk annyira megtetszett, hogy lám, megőrizte őket az emlékezetem.)

  A lejtős telek lábának közelében, közepes vízállásnál, nagy kiterjedésű, sekély partszakasz húzódott, amelyen a felfelé haladó hajók által gerjesztett hullámok úgy söpörtek végig, mint a tengeri szökőár, s ahol különösen emberpróbáló feladat volt megbirkózni a visszahúzódó víz szívóhatásával. Az első hullámokra várva észnél kellett lennünk, milyen mélyen merészkedünk a folyóba, mert a lapos part egy helyütt hirtelen mélyült, s ha a lecsapó hullám azon a ponton kapta el az embert, könnyen a lépcsőszerűen megtörő mederfenékhez vághatta, hogy bordája repedt, ráadásul a kavicságyban sziszegve visszavonuló víz sodrása messzire beszippanthatta. A legmegfelelőbb megoldásnak az bizonyult, ha köldökig érő vízben várakoztunk. A könnyű testünket holmi tollpiheként magával ragadó, tajtékzó hullámok hátán a parti sekélyesig siklottunk, addig, amíg lapos hasunk meg nem feneklett a kellemesen csiklandó sárgás sóderágyon, majd futás vissza, hogy még egyszer részesüljünk a gyorsan csillapodó hullámzás maradék áldásából. A hullámzás elültével kezdetét vette a kövek közé vetődött kishalak összefogdosása, ami megint csak remek szórakozást nyújtott. Az győzött, aki többet fogott össze belőlük. Verseny volt ez a javából! Egy harsány kurjantás kíséretében éppen csak be kellett mutatni az elkapott halat, s már dobtuk a mélybe. Muszáj volt sportszerűen játszani, mert ha valakin egyszer rajta maradt a csaló jelző, az hosszú időre leásta magát a spontán kialakult hierarchia aljára, ahonnan szinte lehetetlen volt újra felkapaszkodni. Így aztán mindenki vigyázott a becsületére. Az összekapkodott kishalak egyik fajtája, a fürge és harcias csíkhal sajátos védekezési mechanizmust alakított ki. Ha az ember a törzse helyett a farkánál ragadta meg, egyedülálló hajlékonyságát kihasználva ívben visszakunkorodott, és képes volt beleharapni az ujjakba. Bár a parányi fogak szorítása nem igazán fájt, annyira azért csípett, hogy a kevésbé edzettek a meglepetéstől jó messzire hajítsák.

  

  Uszályok:

 

  A nagyobb, 14-16 éves fiúk kedvenc sportja a folyó roppant víztömegével szemben küszködve haladó, merülési vonalig terhelt uszályokra való felkapaszkodás volt. Elképesztően veszélyes dolognak számított, mert a szénnel, sóderrel vagy vasáruval megrakott hajótestek maguk alá szippanthatták az ember fiát, s ha peche volt, akár az életébe is kerülhetett a felesleges virtuskodás. A tragikus végkifejlet lehetősége minden alkalommal benne volt a pakliban. Akárcsak a magyar, az idegen hajók legénysége sem törődött a vakmerő próbálkozókkal, gondolom, féltek, hogy pont az ő beavatkozásuk miatt történhet valami végzetes. Inkább hagyták a fenébe az egészet, s úgy tettek, mintha észre sem vennék a feléjük tempózókat. A vállalkozó kedvű srácoknak mindenesetre nagyon jó, kitartó úszóknak kellett lenniük, hogy egyáltalán beérjenek a széles Duna-meder közepén járó hajókhoz. Nemcsak előre, de némiképp az erős sodrás ellenében, azaz srégen, oldalvást kellett úszniuk, ha nem akarták, hogy kilométerekkel lejjebb vigye őket az ár. Ügyesen ki kellett számítaniuk az érkezésüket (vagy inkább jó ösztönnel ráérezni), mert ha a vontatóhajó elé, vagy a vontató és az uszályok közé kerültek, biztosan nem ússzák meg élve. Helyén kellett lennie a szívüknek, mert ha bepánikolnak a vízből nézve hatalmas méretű, s rohamosan egyre magasabban föléjük tornyosuló folyami járgányoktól, akkor elveszett emberek. A suhancok ugyan csapatostól vetették magukat vízbe, de a folyóban már mindenki magára volt utalva, baj esetén mód és idő sem lett volna segíteni egymáson. Ezek után kinek-kinek a megfelelő ponton kellett elkapnia az orra előtt sebesen elhúzó uszály peremét, és az erős szívóhatás ellenében felhúzódzkodni rá. Ide kevés volt a vagányság, a bátorság, ehhez már megfelelő testi erő is szükségeltetett. Ha feltornázta magát, két kézzel integetett a távoli parton érte izguló haveroknak és lányoknak, jelezvén, hogy minden rendben. Ügyessége és bátorsága jutalmaként jó darabon felvitethette magát a folyón, s ha megelégelte a potyát, vízbe vetve magát, kényelmesen lecsuroghatott a kiindulási ponthoz, ahol hősnek kijáró ünneplésben volt része. Én magam nem mertem kipróbálni, igaz, a nagyok nem is engedték volna, hogy velük tartsak. Egyszerűen kizavartak volt a partra. Srác koromban sok ilyen elszánt vállalkozást láthattam, de szerencsére egyszer sem történt komolyabb baj.

 

  Karcsi bácsi gödi telke:

 

  Két-három, egymást követő nyáron keresztül üdültünk Lukácséknál, amikor, nem tudom, miért, kezdtünk a két telekkel odébb (Vác irányába) fekvő birtokon, Karcsi bácsi telkén nyaralgatni. Sejtelmem sincs, hogyan, milyen megfontolásból kerültünk oda. A peckes pókhasával, vénasszonyosan lógó csöcseivel vicclapba illően groteszk látványt nyújtó, bőven nyugdíjas korú Karcsi bácsi nem tartozott a rokoni körünkhöz, s azon túl, hogy állandóan egy irdatlan méretű, térdeit verdeső, fekete klottgatyában és az elnyűhetetlen kínai papucsában flangált, meg hogy egy kispesti kertes házban lakott, semmit sem tudok róla. Lukácsékkal vagy Minka nénivel biztosan nem vesztünk össze, nem ez lehetett az átköltözésünk oka, hiszen emlékszem, a közöttünk lévő telek felett vidáman átkiabálva, naponta "pálinkás jó reggelt" kívánt egymásnak a két család. Végül is, túl azon, hogy valamivel odébb laktunk, nem változott semmi, legalábbis mi, gyerekek, ugyanúgy összejártunk.

  Karcsi bácsi gödi telke és nyaralója maga volt a testet öltött káosz. A Lukács-féle karcmentes, példásan karbantartott, tankönyvbe illő mintatelekhez képest őserdővel elegy gazneveldének lehet titulálni. Slamposságával hűen idomult hanyag gazdájához. (Birtokba vesz, amit birtokolsz.) Engem mindazonáltal - bizonyos mértékig - szórakoztatott ez az úrinak aligha nevezhető, hányaveti nemtörődömség. Proli tempó, de még nem a legalsó szint. Mint a környéken bármelyik telek, egy ponton ez a földdarab is meredeken lejteni kezdett a mélyben hömpölygő Duna felé. A felső platóra épült háztól nem emberkéz formálta lépcsősor, hanem az összevissza, találomra nőtt orgona-, som- és bodzabokrok, görcsös ágú akácok, büdös levelű ecetfák, csípős csalán- és vadtorma-ültetvények között szlalomozó, a buja vegetációt finnyásan kerülgető, kitaposott ösvény vezetett a vízhez. Nem emlékszem a partra nyíló kapura, lehet azért, mert nem volt. Egy húzósabb tavaszi áradás elmoshatta, de Karcsi bácsit nem izgatta a hiánya. Minket sem. Viszont a lehetséges, de nem valószínű alsó bejárat közelében ép betongyűrűvel közrefogott, legkevesebb öt méter mély kút tátongott, s annak jéghideg vizében egy kifejlett domolykó úszkált körbe-körbe. Rejtély, hogyan került oda, az örök félhomály rideg birodalmába, s mivel táplálkozott? Edzett harcos, nagy túlélő lehetett, mert a következő nyáron is alant úszkált a kristályos vízben. Nem volt szívünk kifogni és megenni. Amúgy apámék a kútba eresztett merővödörben hűtötték a "bodegában" vásárolt üveges söröket.

  Hogy az örökké lompos és kacéran hiányos öltözékű Karcsi bácsi kertje a természet szeszélyére volt bízva, az még hagyján. Mondom, nekem tetszett a maga kiszámíthatatlan fordulóival, fasza, bokaedző, térdkalácsot, ínszalagot próbára tevő, az előző ősszel lehullott, eltakarítatlan falevelekkel ügyesen álcázott lapos gödreivel, sűrű vakondtúrásaival, ősi fésületlenségével, regényes titkaival. Na de a ház! Hűha, az bizony megérett egy kiadós szőnyegbombázásra! Bár lehet, hogy a hagyományos töltetek nem fogtak volna rajta. Masszív, vastag betonfalakkal építették, minél fogva képtelenség volt szabadulni a gondolattól, hogy nem pihenést szolgáló nyaralóba, hanem atombiztos bunkerba lép, aki átesik a küszöbén. Továbbá kívülről-belülről nem vakolták be, még futólag sem. Minek? A szétszórtságában legalább következetes Karcsi bácsi nem kultiválta az efféle ficsúr tempót. A statikailag maximálisan földrengésálló, ám esztétikailag szörnyű épületről messziről ordított, hogy ez bizony ilyen ronda szürke marad (falán a zsaludeszkák párhuzamos lenyomatával), míg világ a világ. Belül nem szobákra (azoknak nem lehetett nevezni a berendezést illetően végletekig leegyszerűsített, szűkös helyiségeket), hanem cellákra osztották. Esküszöm, csak a golyószóróknak való keskeny lőrések hiányoztak a falakról, és kezdődhetett volna valamely háborús film felvétele! És a konyha! Jaj! A bunkerháztól mintegy tíz méterre úgynevezett nyári konyha állt a sütni-főzni vágyók rendelkezésére, de abban, a tulajon kívül, másnak nem volt gyomra kuktáskodni. Aki egy pillantást vetett a minősíthetetlenül rendetlen, belül egyenletesen koromfeketére füstölődött falú, avas-savanykás szagú tákolmányra, a csálén rögzített polcokon egymás hegyén-hátán sorakozó, zsírból, pernyéből és porból összeállt vastag bundát viselő, a mosogatást hírből sem ismerő edényekre, meg a hasonlóképpen járt, a levakarhatatlannak látszó zsírréteggel bevont girbegurba alumínium és vas evőeszközökre, az már köszönte szépen, nem volt éhes. Alig hinném, hogy túl finnyásak lettünk volna. Valószínűsítem, hogy inkább Karcsi bácsi higiéniai igényszintje rezonált a zérus pont közelében. Gyanítom, kis családunk ekkor kapott rá arra, hogy követve a part oldalában vezető ösvény vonalát, déltájban szépen felballagjon az alsógödi szabadstrandnál és kompkikötőnél található hangulatos kertvendéglőhöz, amelynek árnyas teraszán kockás terítőkkel takart asztalok és zöldre festett faszékek várták a nyugalmas, és minden szempontból rendezett körülmények között étkezni óhajtókat. Ennek az oda-vissza félórás útnak, az étterem kiváló főztjén és az egészséges sétán túl, volt még egy pozitív hozadéka, mert egy helyütt tucatnyi termő, átlagos fa magasságúra nőtt mogyoróbokor mellett haladt el a lomboktól örök árnyékba borult, mohos gyalogösvény, és persze nem hagyhattuk ki a potya csemegézést.

 

  Apám esti meséje:

 

  Az egyik meleg nyári estén, a bunker fala mellé tolt hosszú padon egymás mellett üldögélve, anekdotázó beszélgetéssel, meg az ember vérének kiszívásával a halálra elszánt kamikazék megátalkodott konokságával próbálkozó szúnyogok halomra ölésével töltöttük a lefekvés előtti időt. Vöröslő bőrünk puhára főtt a nappali hőségben, s jólesett a forróság átmeneti enyhülése. Odafönt ezerszám ragyogtak az égi kárpitra évmilliók óta felszögezett, hunyorgó csillagok, szellő nem mozdult, lomb nem rezdült, s a csöndesen csordogáló mondatok mellett csak az izmos combú, nagy szemű szeretőiknek kitartóan muzsikáló hímtücskök szerenádja zengedezett. De az a szélrózsa minden irányából. Idilli hangulat lebegett a nyüzsgéssel teli nap után megérdemelt pihenőjére térő, békével megáldott tájon. Angyal suhant el felettünk, nesztelen szárnya puha érintésétől valamennyien jobb emberek lettünk néhány percre. Áhítattal átitatódott énünk a megnyugvás völgyének akácillatú levegőjét szívta magába. Egészen addig, amíg apám bele nem kezdett abba a rémtörténetbe, aminek a végén a vasút mentén ballagó fiatalasszony fejét levágja a vonatkerék, és vért spriccelve, görögve bucskázik alá a töltésen. Klassz zárótörténet volt aznapra. A pár lépésre levő budiig sem mertem elmenni a sötétben, pedig majdnem bepisiltem már. Az éjszakámnak lőttek. Meg a következőnek is.

 

  Pacsirta rádió, Kékes tévé:

 

  Amikor 1964-ben megvettük az első (fekete-fehér) televíziónkat, a legendás Kékest, a Dessewffy utcai házban rajtunk kívül egyetlen család rendelkezett efféle készülékkel. Azért emlékszem a vásárlás idejére, mert kimondottan a tokiói nyári olimpia miatt szereztük be a tévét, s a jeles sportesemény ehhez az évhez kapcsolódott. Nem sokkal korábban vettük a másik, igazán impozáns kinézetű híradástechnikai eszközt, a Pacsirta fantázianévre hallgató világvevő rádiót. Sok billentyűjével és tekerentyűjével, jellegzetesen ívelődő tetejével, s nem utolsó sorban tökéletes polírozásával a kor csodált elektronikai termékének számított. Mindjárt a vásárlás napján adódott egy kis gond körülötte. Szüleim büszkén hazaállítottak vele, s miután kicsomagoltuk a terjedelmes dobozából, valamint kellőképpen kigyönyörködtük magunkat, apám ünnepély arccal bekapcsolta. Válasz gyanánt szerény pukkanás, és hátulról feltörő füstpamacs érkezett. Jézus Máriám, ne hagyj el bennünket! - néztünk össze sápadtan. A becsődölt készülékkel rohanás vissza a Keravillba! Mivel természetesen volt rajta garancia, akadékoskodás nélkül kicserélték másikra. A bedöglött készülékkel az volt a gond (világosították fel lekezelő jóindulattal a műszaki dolgokban járatos bolti eladók az esettől felettébb idegessé vált szüleimet), hogy a rádió hátulján nem a 220, hanem a 110 volt feszültség irányába volt állítva egy kis bakelit pöcök. A probléma megértéséhez tudni kell, hogy Pesten, ahol sok kerületben még a háború előtti szabvány szerinti, tehát 110 voltos áram keringett a háztartások vezetékeiben, akkortájt álltak át egységesen a 220 voltra. Nálunk, a hatodik kerületben is csak pár évvel korábban tették meg ezt a lépést. Ám abban a kerületben, ahol a szaküzlet volt, még a régi szisztéma szerint működtek a gépek, s a rádiót is ezzel a feszültséggel próbálták ki vásárláskor. Az meg nem bírta elviselni a kétszer akkora otthoni terhelést, és rövid, ám látványos tűzijáték kíséretében bedobta a törölközőt. A második, megfelelően beállított készülékkel azonban nem akadt bajunk.

  Szóval, a Kékes tévénk megvétele után hirtelen megugrott a házban lakó barátaink száma, olyanokról is kiderült, Hogy már-már testvérükként kedvelnek minket, akikről korábban nem gondoltuk volna. Esténként ki hokedlivel, ki sámlival a kezében kopogott be hozzánk, hogy megnézze az esedékes néznivalót. A lakásunk olykor inkább hasonlított egy külvárosi kamara mozi levegőtlen nézőterére, mint az otthonunkra. És még hosszú hetek voltak hátra a játékok kezdetéig! Szerencsére, mire tényleg elkezdődött a világraszóló esemény közvetítése, példánkon felbuzdulva több család is vett magának tévét, ami megosztotta a potyázókat, s a ránk jutó nézőszám jelentős csökkenését vonta maga után.

  A '60-as évek elején Magyarországon gyerekcipőben tipegett a televíziózás. Sokáig, éveken át egyetlen csatornát lehetett fogni, ráadásul hétfőn és pénteken adásszünet volt, a fennmaradó napokon pedig a délután közepén kezdődő műsorszórás esete tíz körül ért véget. És ezalatt a pár óra alatt is miféle gyenge, unalmas műsorokat adtak! De azért, ha már egyszer volt min, néztük őket. Messziről jött emberektől persze hallottunk hihetetlen, légből kapott történeteket regélni arról, hogy Amerikában éjjel-nappal vagy harminc csatorna fogható, méghozzá színesben, de ezt a rizsát nem vettük be. Na, ne! Méghogy harminc csatorna! Hehe. Jókat derültünk akkor is, amikor azzal az átlátszó dezinformációval traktáltak bennünket, hogy a filmeket a legjobb jeleneteknél reklámokkal szakítják meg, aztán, mintha mi sem történt volna, folytatják a műsort. Bosszúsan legyintettünk, ha ilyesmikkel jöttek, ugyan már, ne etessenek bennünket ezekkel a gyerekes mesékkel! Később a pénteket is bevették az adásidőbe (micsoda országos öröm lett ebből!), végül, további hosszú évek múltán, a hétfői napot is. Az egy csatornából idővel kettő lett, s lassacskán felbukkantak az első, színes képcsővel gyártott Orion készülékek (ezek néha a legváratlanabb pillanatban felrobbantak, felgyújtván maguk körül a lakás berendezését). De ekkor már a lanyha hetvenes évek derekán jártunk.

 

  A terézvárosi búcsú:

 

  Ilyen akadozó, kezdetleges műsorpolitika mellett nem csoda, hogy a sok szabadidővel rendelkező városi emberek jóval intenzívebb közösségi életet éltek, mint manapság, amikor mindenféle együgyű sorozattal, bornírt vetélkedővel képernyő előtt tartják az önmaga személyiségét oly könnyen feladó bamba népből idomított, fogyasztói társadalomnak hívott gagyi biomasszát. Kerületünkben két jeles alkalom adódott arra, hogy évente összegyűljenek a málló vakolatú bérházak lakói, és egymás társaságában, jókedvűen múlassák az időt. Az egyik az október közepén tartott hagyományos terézvárosi búcsú, a másik az Operaház épülete körül, főként a Hajós utcában zajló utcabál volt. Ez utóbbi az augusztus huszadikai gellérthegyi tűzijáték mintájára, a nyár szezonzáró programjaként vonult a terézvárosi törzsközönség és az alkalom okán távolabbról hozzánk ruccanók tudatába.

  A terézvárosi búcsú színtere a Liszt Ferenc térhez kötődik, egészen pontosan az Andrássy (akkoriban Népköztársaság) úttól a Zeneakadémiáig, illetve a tér végében magasodó templomig húzódó, hosszúkás terület adott otthont a néhány napos rendezvénynek. Akárcsak egy autentikus vidéki búcsúban, volt itt minden. Hamis zenére forgó láncos körhinta, gyerekeknek való, kis méretű "óriáskerék", légpuskás céllövölde, mézeskalácsos és törökmézes, ajándék- és játékárusok hada, lufi árus stb. És szájtáti ember ezerszámra. Anyám vagy apám kezét fogva, piszkosul élveztem a lökdösődő tömeg zsongását. A legkelendőbb ajándékoknak (amit vásárfia gyanánt vettek a népek, tehát emlékeztető dísztárgyként hazavittek) a mókásnak szánt feliratokkal díszített fakanalak, vesszőből font füles kosarak, mézeskalácsszívek (közepükön az elmaradhatatlan kis tükörrel) számítottak. A kisgyerekek körében keletje volt a spirálcsíkos búgócsigának és a jojónak, meg a két keréken gördülő, hosszú nyéllel tolható fa játékoknak, amelyek zöme pillangót vagy madarat ábrázolt, s ezek menet közben csattogva ütötték össze a szárnyaikat. De vitték a veszettül kattogó kézi kereplőket is, amelyek később focimeccseken, immáron a habzó szájjal szurkoló apukák kezében tűntek fel. Az édességek közül az utolérhetetlenül ragacsos törökméznek, a fehér színű, kőkemény krumplicukornak, a hurkapálcára csavart vattacukornak, meg a vastag fekete cipőfűzőre hasonlító medvecukornak volt kiugró sikere. És persze a jégkásától hersegő fagylaltnak, amit, ha jó idővel kitartott a vénasszonyok nyara, dobozos tricikliből árusítottak (a kormány elé szerelt, jéggel bélelt kockaládában maximum három-négy fémtégely fért el, ami erősen behatárolta a választékot), s amiből egy gombóc ötven fillérbe került. (Mára ez a fizetőeszköz - az ötvenfilléres -, mint az összes többi fillérváltozat, eltűnt a köznapi pénzforgalomból.)

 

  Utcabál az Operánál:

 

  Míg a hagyományos terézvárosi búcsúkban - bevallva, bevallatlanul - ott bujkált valami vidékies, hogy nem mondjam, jó értelemben vett paraszti báj, addig az utcabál ízig-vérig urbánus jelenség, leginkább a fiatalabb korosztály szórakozását szolgáló, mediterrán tájakról importált "modern" mulatság volt. Napokkal előbb, kapukra és kapualjakba kitűzött, kézzel írt szórólapokon, valamint utcáról utcára járó autókra szerelt hangosbemondókon át értesítették a környék lakóit a régen várt esemény időpontjáról. (A nyárbúcsúztató zenés-táncos összejövetel, mint az előbb már utaltam rá, többnyire augusztus utolsó hétvégéjére esett.)

  Az Opera impozáns épülete és a környező bérházak közé kifeszített drótokra színes lampionokat aggattak, s ha leszállt az este, felkapcsolták a belsejükbe rejtett kicsi égőket, amitől a barátságos fényfüzérek tovább fokozták az amúgy is emelkedett, a délszaki fiesztákra hajazó hangulatot. A szomszédos házak nyitott ablakai megteltek a puha kispárnáikra könyöklő, bámész öregekkel, akiknek, a kezük ügyébe készített pohár vörösbor vagy üveg sör társaságában elég szórakozást nyújtott az odalent készülődő mulatság távolságtartó figyelése. Délután öt körül, az emelt pódiumon tanyázó, három vagy négytagú banda (a szaxofon, a dob, a gitár és valami billentyűs hangszer elengedhetetlen kellék volt) rövid hangolás után belekezdett a zenélésbe, aminek a hatására hamarosan ujjatlan, virágmintás kartonruhákba öltözött, nyakukban hamis gyöngysort viselő, lófarkas lányok és kontyba tűzött hajú, fiatal nők perdültek középre, s már pörögtek-forogtak, hogy csak úgy tarkállott tőlük - és a magukkal rángatott partnereiktől - a táncra kijelölt terület. A mellettük szürke verebeknek tűnő férfiak (legáltalánosabb öltözékük a szürke vagy sötét pantalló, a rövid ujjú, de így is könyékig érő fehér ing - a fecskeszárú gallér gondosan kihajtva a zakóra -, a lábakon oldalt csatos bőrszandál, jobb esetben fekete lakkcipő, és a fehér vagy kockás bokazokni volt) legfeljebb asszisztálhattak a gyengébb nem csillogásához. Na ja, a divatválaszték, mióta világ a világ, mindig is a nőknek kedvezett. Ami a tánctudást illeti, az ember fiának és lányának ajánlatos volt felkészülten érkezni, mert katasztrófa lett volna annyi ismerős - barát, barátnő, rokonok - vizslató szeme láttára lebőgni. A mulatság ideje alatt a tömény szeszes ital árusítását tiltották (a jó nép kénytelen volt zsebben hozni a piát), de sört és üdítőt lehetett kapni. Ez utóbbi választéka jószerével kimerült a csatos üvegbe palackozott, piros vagy sárga, szénsavas Bambival és a pisi sárga Utasellátóval, meg a helyszínen kutyult málna- és jaffaszörpökkel, amelyekben annyi volt a gyümölcstartalom, mint bennem a bálnazsír. A buli pontban tíz órakor ért véget (este tíztől lépett életbe a szigorúan betartatott csendrendelet, tehát ettől fogva tilos volt bármiféle köztéri hangoskodás), amikor is a melegtől és a tánctól felhevült, csapzott hajú és izzadtságban ázó népek engedelmesen hazaballagtak, és jólesően elfáradva eltették magukat másnapra. Pár napig még beszédtéma volt a nagyszerű utcabál, aztán minden fokozatosan visszaszürkült a kora őszi hétköznapokba.

 

  Koldusok és kihalófélben lévő szakmák:

 

  A házunkban időről időre megfordultak magányos zenélő koldusok, a város számkivetett bohémjei, akik hegedűn, száj- vagy tangóharmonikán adták elő jól, rosszul begyakorolt számaikat. Sohasem tolakodtak; az nem létezett, hogy egy helyütt öt-tíz percnél tovább muzsikáltak volna. Nem állt érdekükben magukra haragítani a lakók adakozásra hajlandó részét. Nem is szólva a tekintélyt és hatalmat képviselő házmesterről. Rövid előadásuk végén hajlongva köszönték meg az emeleti folyosókról elvétve aláhulló, a szétgurulás ellen újságpapírba tekert aprópénzt, amit bizonyos méltósággal, ráérősen szedegettek össze a földről, a kigöngyölt ritka forintokat és szapora filléreket viseltes, koszlott zakójuk zsebébe csúsztatták, s zsíros peremű kalapjukat megemelve, tovább álltak egy házzal. Persze mi, földszintiek is adakoztunk becsülettel, csak mi nem csomagoltuk be a pénzérméket. A szüleim rendre velem küldték ki ezt az alkalmankénti három-négy forintot (ebből már kitellett a kiló barna kenyér vagy a pakli olcsó cigaretta), amit szégyentől égő arccal tettem a gyakran nagyapám korú, elgyötört arcú emberek barázdált markába. Nem a kolduló páriák helyett szégyelltem magam, hanem a részemről igazságtalannak tartott kiszolgáltatottságuk miatt, hiszen sorsuk a jóindulatú emberek adakozókedvén múlt.

  Nem nálunk, de a mi utcánk egy tőlünk távolabb eső házában találkoztam életemben először és utoljára, élő előadás keretében, a verklivel, vagy másképpen kintornával. Arrafelé tekeregtem az utcán, amikor az ismeretlen zeneszó beszippantott az idegen udvarra. Ezt a két rúdjánál fogva talicska módjára tolható, két nagyobb keréken guruló, leginkább mobil pianínóra hasonlító otromba jószágot az oldalára szerelt kurbli folyamatos tekerésével lehetett megszólaltatni. A lényeg a fából készült, néha színes jelenetekkel kipingált zeneszekrény belsejében rejtőzködött. Ugyanis a szekrény belsejében található fémhengerből kiálló, megfelelő rendszer szerint elhelyezkedő fémbütykök forgatás közben különböző vastagságú rézlemezkéket pendítettek meg, s ezek összhangzata adta a jellegzetes hangszínű gépzene dallamát. (A régen elhunyt nagyszerű komédiásnak, Bilicsi Tivadarnak volt egy közismert énekszáma, amelynek idevágó szövegrésze így szól: "A vurlitzer nem verkli, ezt szívből kell tekerni, ezt úgysem tudja senki más, csakis a kintornás, ollé!". Ez azt jelenti, hogy egyedül a kintornát kezelő képes igazán érzéssel megszólaltatni a verklit.)

  A hatvanas évek elejének Budapestjén még élt néhány, azóta kihalt szakma. Élt (noha már akkor haldoklott, én még éppen elfogtam az utolsó életjeleiket), ami azt jelenti, hogy volt igény ezekre a szolgáltatásokra, különösen a gangos bérházak kispénzű lakóinak körében. Üveges tótok (a hátukra szerelt kis faállványon lekötözött üvegtáblák sorakoztak, innen a mondás, hogy úgy hiányzott a baj, mint üveges tótnak a hanyatt esés), a munkának megfelelően átalakított, speciális biciklivel járó cigány vagy magyar vándorköszörűsök, zsidó ószeresek (vagy másképp handlék, akik használt cikkekkel kereskedtek; mindegyik, amelyik csípőre tett kézzel, szétvetett lábakkal megállt a porolónk mellett, ugyanazt a szöveget gajdolta bele a visszhangos éterbe, hogy: "itt az ószeres, használt ruhát, cipőt, mindent veszek!"), és a kormos képű üstfoltozó cigányok is be-betértek az akkortájt még napközben tárva-nyitva álló kapujú házunk udvarára. Ez utóbbiak minden kelléküket a hátukon meg az oldalukon hordott vászonzsákokban, illetve tarisznyában tartották. Egy valamely erős tűztől lyukasra égett lábasunk kifoltozására határozottan emlékszem, mivel közelről, megbűvölten néztem a gyors és szakszerű munkát. Anyám az alján szitásra lyukadt, kidobásra ítélt holmit szánalomból átnyújtotta a beesett arcú, borotvát régen látott fiatal cigány férfinak, aki tüstént és otthonosan lehuppant a küszöbünkre, ahol a két lába közé kapott fazékra kalapács és valami egyszerű melegítőszerkezet segítségével ügyesen rástoppolta a magával hordott készletből kiválasztott, körömnyi méretű, a helyszínen ellapított fémdarabkát. Azonnal kipróbáltuk: csurig töltöttük vízzel, feltettük a tűzre, s lám, jobb volt, mint új korában, szemernyit sem eresztett. Anyám kifizette az olcsón megszámított anyagköltséget és munkabért, amit a férfi, nagy kalapemelgetések és hálálkodó hajlongások közepette megköszönt.

 

  A telefonfülke és környéke:

  

  Nézzünk szét egy kicsit a házunk tágabb környezetében, hogy a fogyó múltból vajon mit őrzött meg a gyengülő emlékezet a tegnapra mindig késve kíváncsi mának?

  Ahogy a kapunkon kiléptem és jobbra fordultam, két lépés után máris a házunk falába tagozódott, annak szerves részét képező parányi élelmiszerbolt bejárati lépcsői előtt találtam magam. Reggelente a ház majd' minden családja innen vásárolta az akkoriban még alig-alig vizezett tejet, vajat, sajtot, friss kenyeret, péksüteményt. Egy időben kedvencemnek számított a kinézetre nagy méretű macskanyelvre (csokoládé) hasonlító, két lekerített végén ellapított pékáru, a kalács ízű pacsni. Hosszában kettévágva, fél vastagon megvajazva, diszkréten sózva, egy bögre kakaóval vagy tejjel megtámogatva, finom reggelit vagy uzsonnát lehetett belőle kihozni. Ugyanitt szinte fillérekért árusították a rácsos mintázatúra sütött, kerek és lapos tésztafélét, az amúgy tökéletesen íztelen pászkát (másképp maceszt), amit mindaddig nagy kedvvel fogyasztottam, amíg ki nem derült róla, hogy kóser kaja, vagyis főként a zsidó fogyasztják a kovásztalan kenyér ünnepén. 

  Az első utcai tereptárgy, ami lelki szemeim előtt felötlik, egy konzervatív megjelenésű, nagyon szimpatikus, postás zöldre és sötét sárgára festett, barátságos telefonfülke. A Dessewffy utca és a Bajcsy-Zsilinszky út sarkán, a járda szélén állt. Tantusszal működött, mint akkoriban minden utcai telefonkészülék. A tantusz kifejezetten ezen fülkék tárcsás telefonkészülékei számára alkotott érme volt, a kereskedelemben használt fémpénzt helyettesítette. Értéke persze volt, de ezzel nem lehetett vásárolni, csak telefonálni. Kereken egy forintért bármely trafikban, postán meg lehetett venni, s ha valami oknál fogva nem került felhasználásra, árában visszavásárolták. (Persze észszerű, korlátozott számban. Hiszen éppen abban rejlett a lényege, hogy bizonyos, erre szakosodott, bűnöző hajlamú emberek ne törjék fel a készülék perselyét a könnyű pénzszerzés reményében, hiszen azokban, a tantuszokon kívül, úgysem találtak volna mást. Az pedig minden trafikosnak gyanús lett volna, ha valaki egy helyütt, teszem azt, kétszáz tantuszt akart volna visszaváltani forintra. Alapul véve az akkori idők utcai rendőrsűrűségét, az amatőr tolvaj csuklóján fél percen belül kattant volna a bilincs.) Ezzel az érmécskével bármennyi ideig lehetett telefonálni, legalábbis technikailag nem volt akadálya a korlátlan csevejnek. Igaz, a fülkén belül elhelyezett rövid használati útmutató diszkréten figyelmeztetett, hogy telefonáláskor legyünk tekintettel a többi várakozóra, és beszélgetés közben lehetőleg a lényegre szorítkozzunk. Ezt azonban senki sem tartotta be, így csak neveltetés kérdése volt, ki mikor volt hajlandó befejezni a telefonálást. Néha három-négy ember is összeverődött a fülke ajtaja előtt, mire a szóbő illető a helyére, vagyis a fémvillára akasztotta a fanyelű, a hallgató és beszélő végein bakelitborítású kagylót. Akkoriban türelmesebbek voltak a népek, miáltal szóbeli vagy tettlegességig fajuló atrocitásra vajmi ritkán került sor. (A sort indokolatlanul megvárakoztató illető legfeljebb begyűjtött néhány szelíden gúnyos megjegyzést.)

  Ha az ember a Dessewffy utca sarkán nem a Nyugati pályaudvar (s az előtte elterülő Marx tér - ma Nyugati tér), hanem balra, a Bazilika irányába fordult, pár lépés után elhaladt a Bé-Bé női fodrászat portálja előtt. Anyám, abban az időben, amikor a divat szeszélye folytán a kontyba rakott, vagy feltupírozott haj számított a női fej legszebb ékének, itt rakatta rendbe a frizuráját. A nyíló ajtaja mögül a sok kenceficétől, sampontól és hajlakktól az utcára émelyítően édeskés illatot lehelő üzlet bejárata feletti felirat, ámbár a betűk kék festése az idők folyamán megkopott, még mindig a régi. (A Bé-Bé rövidítés Brigitte Bardot, közepesen tehetséges francia filmszínésznő nevének kezdőbetűiből való. A szép, szőke, a korabeli sajtó által szexbálványnak kikiáltott B.B.-nek a hatvanas években nagy kultusza volt Európa minden részében, így nálunk is. A lányok és a fiatalabb évjárathoz tartozó asszonyok bálványozták, mindegyikük rá akart hasonlítani. Hiúság, asszony a neved!)

 

  Bácsi bácsi:

 

  A fodrászat melletti trafikban gyerekként sokszor megfordultam, mivel hol apám, hol a házunk második emeletének egyik idős lakója, Bácsi bácsi (így hívtuk, miután a vezetékneve Bácsi volt, életkorára nézve pedig régen kiérdemelte a bácsi titulust) szalasztott ide valami dohányféleségért. (Erről a "szalasztott" kifejezésről jut eszembe, hogy boldogult gyerekkoromban akárhová küldtek: trafikba, cukrászdába, zöldségeshez vagy henteshez, mindenhová futva mentem, s onnan futva érkeztem. Energikus gyerek lévén, kedveltem a mozgást. Apám egyszer váratlanul - de legalább őszintén - kifakadt otthon, mondván, miért nem tudok rendesen közlekedni az utcán, mint a többi gyerek, a környéken mindenki futóbolondnak tart. Ezen az igazságtalanságon akkor roppant mód megsértődtem, hiszen a mozgásigényem kielégítésén túl éppen azért lótottam-futottam, hogy elismerjék a szolgálatkészségemet. Ehelyett keményen leteremtettek. Nesze neked, hála!) Ez utóbbi bácsinak, lévén súlyos szívbeteg, nem lett volna szabad dohányoznia, s az orvos tanácsára a családja eltiltotta a cigarettától. Rejtegették előle, a közelébe se engedték, már ha a tata szem előtt volt. A bütykös szárú sétabottal közlekedő kövérkés, asztmás szörcsögéssel szuszogó, huncut öregúr azonban úgy játszotta ki a tilalmat, hogy megtévesztésül egészségügyi sétára indult a háztömb körül, ám valójában alig várta, hogy csoszogó ballagása közben elébe kerüljön valamelyik ismerős gyerek, akit néhány szál cigiért be lehetett küldeni a trafikba. Őt magát ugyanis, ismerve előrehaladott betegségét, nem szolgálták volna ki. A trafikban szálanként is lehetett kérni, nem csak lezárt pakliban. A kért, akár csak három szál cigit kis hártyatasakba csúsztatták, fizettem, s vihettem. Akkortájt még szó sem volt olyasmiről, hogy 18 éven aluliakat nem szolgálnak ki. Ha én mentem, nekem feltétlenül adtak, mivel azt hitték, apámnak vásárolok. (Utólagos mentségemre szolgáljon, hogy az öregúr krónikus szívbajáról anno nem volt tudomásom, de ha lett volna, kölyökként akkor sem mondhattam volna nemet egy tiszteletre méltó kort megélt embernek. Mivel akkoriban így voltak nevelve a gyerekek.)

  A trafik közelében, a télen-nyáron pince hűvös, enyhén párás klímájú, fanyar szagoktól terhes levegőjű zöldséges bolt után az olcsó arcszesz (Barbon vagy Figaró) illatú férfifodrászat következett. A járda szintjéről három lépcső vezetett fel a bejárati ajtóig. Apám és én mindig itt vágattuk a hajunkat.

  Az én időmben még közlekedett villamos a nyílegyenes Bajcsy-Zsilinszky úton. A Nyugati pályaudvar irányába tartó 47-es és 49-es megállójának a járdaszigete éppen a férfi fodrászat vonalában, az út közepén helyezkedett el (a járdasziget eleje a mostani zebránál kezdődött). Az ellenkező irányba, vagyis a Bazilika felé tartóké pedig a Toldi mozi magasságában lett kialakítva.

  A Toldiba hetente minimum egyszer, vasárnap ellátogattam. Délelőtt tízkor kezdődött az a fiatalságnak szóló matiné előadás, amelyet a lehető legritkábban hagytam ki. A jegyárak átlag tíz forint körül mozogtak, de az első sorba szóló jegyért mindössze négy forintot kértek. Imádtam moziba járni, különösen az állattörténeteket meg a természetfilmeket kedveltem. Ezen témák iránti kiemelkedő érdeklődésem életem későbbi szakaszában is megmaradt. A Walt Disney-féle Százegy kiskutyát (az eredeti rajzfilm változatot) például egy hónap leforgása alatt tizenegyszer néztem meg. Idáig ez a rekordom. Bár lehet, hogy holtversenyben áll a '80-as évek kultuszfilmjével, az István a király-al. 

  Kedvenc telefonfülkémtől lejjebb, a Nyugati felé volt az 1-es busz megállója (ezt a vonalat is rég megszüntették), a szemközti buszmegálló majdnem a mozi előtt volt.

 

  Az eltűnt Vadász tér:

 

  A Bajcsy-Zsilinszky út túloldalán (vagyis már az V. kerülethez tartozó területen), éppen ott, ahol manapság a 3-as metró Arany János utcai megállója van, valamikor egy játszótérrel kombinált, bokrokkal és néhány platánnal, meg nem tudom, milyen egyéb fajtájú fával beültetett sétatér zöldellt, amelynek rendjére és tisztaságára karszalagos parkőr vigyázott. Itt volt a Vadász tér, amely mostanában vette fel a Podmaniczky Frigyes tér elnevezést. Homokozó, egy sor láncos hinta, egy pár libikóka (mérleghinta), talán egy ivókút, nagyjából ennyiből állt. A mutatóba maradt legnagyobb fáknak, mint gyerekkori ismerősöknek, arra jártamban tisztelettel köszönök, no persze, magamban. Ezek az örök haverok láttak engem rövidnadrágos, lehorzsolt térdű, szőke hajú kisfiúként, tövüknél elszántan lapátoltam a homokot, építgettem rendre szétdűlő váraimat, társaimmal visongva futkároztam körülöttük, s meglehet, tudomást sem véve róluk, ösztönösen lombjaik alá húzódtam a nyári Nap heve elől.

 

  Madárfogás és szökőkút:

 

  Miként évekkel később szemtanúi lehettek,amint a padokon ücsörgő felnőttek rosszalló pillantásaira fittyet hányva, megpróbálok galambokat befogni a százszorszépekkel tarkított gyepen. Kisiskolásként olvastam ugyanis valahol, hogy legkönnyebben úgy lehet madarat fogni, ha az ember lever a földbe valami stabil cöveket, e köré damilból hurkot vet, a hurok belsejét pedig felszórja maggal. Meg kell várni, míg a madár a hurok által határolt területen belemerül a magok csipegetésébe, aztán megrántani a damil végét, s a galamb lába odaszorul a cövekhez, nem tud elrepülni. Tehát felvértezve magam eme sekélyes elméleti ismeretekkel, madarak befogására adtam a fejem, de nem azért, hogy bántsam őket, hanem hogy a tenyeremen érezzem a selymes tolluk alatt dobogó szívüket, meleg testüket. Aztán elengedtem volna őket, hadd repüljenek szabadon. Másnap délután kimentem a térre, és - kínos közfeltűnést keltve - egy perc alatt felállítottam a csapdát. Többen már ekkor csúnyán néztek rám a padok felől, de a szúrós pillantások okozta feszélyezettségemet elnyomta a kíváncsiság, hogy valóban működik-e a dolog? Nálam nem működött, pedig a madarak szép számban jöttek a potyára. Ám akárhogy rángattam a fűben láthatatlanul megbújó damilt a bokrok takarásában, sehogy sem jött össze a fogás. Végül az egyik jóérzésű felnőtt (vagy az időközben előkerült parkőr bácsi) elunta bámulni a meddő kísérletezést, odajött, szó nélkül kihúzta a karót, és cövekestől, damilostól elhajtott haza. Kísérlet lefújva. Utólag igazat kell adnom neki, a helyében - mai fejjel - én sem tennék másként.

  A Vadász tér egykori legfőbb díszének, a világos színű márványlapokkal borított szökőkútnak ma már híre-hamva. A hatvanas évekre tehető fénykorában, nyári estéken, színes: piros, sárga, kék és zöld díszvilágítást kaptak a köpőcsövekből függőlegesen magasba szökő, meg az oldalirányból ívben középre tartó, surrogó-csobogó vízsugarak. Igaz, nem sokáig működött, egyszer elromlott a szivattyúja, s évekig hozzá sem nyúltak. Ezalatt a kiszáradt medencében felgyülemlettek a pirosra festett pihenőpadokkal szegélyezett sétányokról elgurult gyöngykavicsok, a bokrok aljáról idekerült kisebb-nagyobb földcsomók, meg a szél által szállított, korhadó falevelek, amelyek esővíztől összeállt televényén kihajtott a gaz. A rossz gazdának bizonyuló ötödik kerületi tanács (most önkormányzatnak nevezik) nem vette a fáradságot, hogy kitisztíttassa. 

 

  A Vadász étterem:

 

  A tér - ami, mint fentebb mondám, akkoriban a Vadász tér nevet viselte - hosszanti oldalát szegélyező házsor földszintjén működött a Vadász vendéglő. (Az étterem, ugyanezen a néven manapság is üzemel, csak a magyar elnevezés alá angolul odaírták, hogy Hunter pub. Na, meg az idők folyamán a bejárati ajtó mellett látható étlap árai is átestek némi változáson, az egyszerűbb sültek ára immár két-háromezer forint körül mozog. A cifrábbaké, mint például a vadféléké, ennek duplája körül van.) Családunk nagy ritkán ide, a tiszta lenvásznakkal takart rusztikus, nehéz, ennél fogva mozdíthatatlanul stabil faasztalokkal telerakott vendéglőbe járt ebédelni. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor. Pedig micsoda konyhát vittek a régi Vadászban! A hely specialitása a mindenféle, apróra vágott sültekkel és ezek bő szaftjával leöntött köretekkel piramisszerűen megrakott fatányéros volt. Az ember odavolt a gyönyörűségtől, ha csak ránézett, hát még amikor késsel-villával kezdte szétszedni és magába pakolni azt az amúgy magyaros alapossággal befűszerezett, illatozva gőzölgő húshegyet! Az ízek birodalmában magát bizonyítottan kiismerő szakács igazán kitett magáért, nem spórolt az anyaggal sem, s olyan csuda finom koleszterinbombát állított össze, amely másnapra garantáltan viszkető hólyagokkal verte ki az ember szája szélét. Az egyszerű, támlás faszékén jóllakottan hátradűlő szemlélőben felmerülő kósza gyanút, miszerint a jeles gasztronómiai intézmény olykor keményebb ütközetek (vö.: svédtorna) színtereként szerepel, alátámasztani látszott a söntés italkészletét védeni hivatott kármentőrács megléte. (A drágább italféleségeket védő kármentő farácsos szárnyait akkor szokták sebtében becsukni, ha a vendégek közt kitört verekedésben a céltalanul röpködő söröskorsók meg székek a polcokon sorakozó, értékesebb nedűket rejtő palackok épségét veszélyeztették.) De ez a különben is bizonyítatlan feltételezés mit sem csökkentett az ételköltemények művészi színvonalán.

 

  Második otthonunk, a Hubertus étterem:

 

  Bármilyen jól főztek az isteni Vadászban, a gasztronómiai megfontolásokon túl fontos szempontnak számított az étkezésre kinézett kulináris intézmény gyors, egyszerű elérhetősége, s e kettős igénynek a hozzánk közelebb eső (egy saroknyira a Nagymező utca felé, ráadásul oda-vissza nem kellett átvágnunk a széles Bajcsy-Zsilinszky úton), a csendes Dessewffy és Hajós utca kereszteződésénél található Hubertus étterem felelt meg. Eleinte tehát praktikus megfontolásból, később a kialakult érzelmi kötődés miatt ez vált családunk törzshelyévé. A mindenkori vadászok védőszentjéről elnevezett Hubertusban (amit mi röviden Hubinak becéztünk), habár a vendéglő repertoárján nem szerepelt az istenített fatányéros, szintúgy kiválóan készítették az ételt, és mivel egy hosszabb időszakon át szinte minden hétvégén itt vacsoráztunk, egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy a személyzet valóságos családtagként kezel minket. A patinás vendéglő poros, az évtizedek alatt sok ezer vasalt cipő talpától erősen megkopott parkettájú, téglalap alaprajzú termének végében alacsony pódium emelkedett, ezen foglaltak helyet a fekete nadrágot, kék színű lajbit, alatta pedig fehér inget viselő cigányzenészek. A nagybőgős és a cimbalmos - nehéz zeneszerszámuk miatt - értelemszerűen helyhez volt kötve, nem úgy a hegedű örökké mosolygó, avatott kezű pengetője-ríkatója, ő muzsikálás közben szabadon kószálhatott a foltokban zsírpecséttel hitelesített terítőkkel takart, kiszáradt fájú, recsegő székekkel közrefogott asztalok között. (Az ahány oldal, annyi, tehát mindösszesen négy székkel körülbástyázott asztalok örökös kelléke volt a sót és őrölt édesnemes pirospaprikát, vagy paprikát és fekete borsot tartalmazó üveg fűszertartó, melynek tölcséres középső része fogvájók tárolására szolgált. A kiszáradás ellen kockás lenvászonnal takart, kettészelt karéjokkal teli fonott kenyereskosár szintén nem maradhatott el. Egy fél karéj, ropogós héjú kenyér fogyasztásáért negyven fillért számoltak fel. A sima csapvizet tartalmazó üvegkancsó, meg a szájjal lefordított négy vizespohár általában ugyancsak rendelkezésre állt. A csapvíz fogyasztása nem került pénzbe. És akkor még nem említettem az egyszerű, filléres üvegvázát, amelyben egy-két szál, hervadásnak indult szegfű kókadozott. Különben tálaláskor a pincér minden felesleges holmit serényen elszállított, hogy helyet csináljon az ételekkel megrakott tányéroknak.) De most vissza a hegedű virtuóz kezelőjéhez! Ahol nótát rendeltek tőle, vagy a kifinomult emberismerete megsúgta, hogy érdemes próbálkozni, ott megállt, és addig abajgatta nyirettyűjével (vagyis vonójával) a hegedű húrjait, amíg le nem szurkolták neki a papír húszast, ötvenest vagy százast (akkortájt még a vörösesbarna színű százas volt a legnagyobb címletű bankó). Jó úri szokás szerint a vonó végébe, a szár és a húrok hézaga közé tömték az összehajtogatott papírpénzt (a művelet befejezéséig, fülig érő mosollyal az arcán, a húrokat az ujjaival pengetve pihent a mester), aztán a bankóval dekorált vonó (ami úgy nézett ki, mintha masnit vagy csokornyakkendőt kötöttek volna a végére) új erőre kapva lendült neki a félbehagyott nótának. Apám egyik kedvence a "Deres már a határ", a másik a "Lavotta szerelme", a harmadik a "Vén cigány" című műdalok voltak. (Apám annyiszor énekelte borotválkozás közben a fürdőszobánk tükre előtt a "Deres már a határ" első strófáját, hogy önkéntelenül megtanultam:

  Deres már a határ, őszül a vén betyár,

  Rá se néz már sohasem a fehérnép,

  Nem is vár több nyarat, semmije se maradt,

  Egyetlenegy hű társa a szegénység,

  Más se kell az egész világon,

  Csak egy pipa meg egy pohár bor,

  Deres már a határ... stb.)

  Gondolom, amint szombat esténként beléptünk a három-négy csillár lanyha fényétől hangulatosan megvilágított vendéglőbe, a bandát vezető cigányprímás rajtunk tartotta mindkét olajbarna szemét, kivárta, amíg néhány feles (azaz féldecis pálinka) megalapozza a családfő étvágyát, aztán előbb-utóbb odasündörgött mellénk, s már húzta is vigyorogva, ráncba szaladó homlokán cinkosan ugráltak a dús szemöldökei. Gyerekfejjel néha úgy égtem a szégyentől, mint a rongy, mert ha jó atyám belelendült a mulatozásba (az pedig hamar megvolt), mit sem törődve velünk meg a többi vendéggel, nekivörösödött fejjel, a nyakán kidagadó erekkel, kieresztette a hangját. (Jó atyám, noha tudatosan nem képezte magát - bár lett volna rá alkalma, ugyanis valami tehetősebb jóakarója felajánlotta, hogy állja a taníttatás költségeit -, tehetséges, jó hanggal megáldott énekes volt, ezért fiatalabb korában néha olyan, a későbbiekben komoly opera- és operetténekesi karriert befutott művészek társaságában lépett fel, mint a negyvenes-ötvenes-hatvanas években világhírnevet szerző Svéd Sándor, vagy a későbbi operettcsillag Németh Marika. Egy '50-es évek elejéről megmaradt kis plakát tanúsága szerint együtt szerepeltek a Vidámpark színpadán.) Szegény anyám! Hiába igyekezett szép szóval csitítani a sírva vigadós magyar nóta csapongó szárnyain térből és időből kilépő apámat, sokszor bizony a bagaria képű prímás jóérzésén múlt, mikor áll odébb egy asztallal a hegedűjével, s vet véget a kínos feltűnősködésnek. (Apám fiatalabb korában, de még élete delén is, viselkedésével, mentalitásával, eszményképeivel tipikus megtestesítője volt annak a főleg keserűen romantikus korregényekben ábrázolt, léha katonatiszt-dzsentri figurának, aki a pénzszóró mulatozásban, legénykedő duhajkodásban, végkimerülésig tartó nőzésben látta az élet értelmét, s amely gondolkodás- és viselkedésmód leginkább a két világháború közötti korszak tisztjeit, s az őket buzgón majmoló altiszteket jellemezte. Részemről ez távolról sem akar bírálat lenni, mindössze megállapítottam, hogy apám, akinek talán az apjától vagy az iskolai neveltetéséből átöröklött habitusa felett - a megváltozott történelmi szituációban, a régi eszmények eltörlésére törekvő szocializmus eljövetelével - átlépett az idő, a maga nyakas, szatmári módján ragaszkodott bizonyos, vérébe ivódott szokásokhoz.) 

  Hubertus-beli vacsoráink alkalmával általában általában ugyanazokat a főételeket rendeltük. Anyám és én az esetek túlnyomó részében sült krumplival körített, bő szaftú brassói aprópecsenyét, hozzá csemege uborkát, a levesfélékre fogékony apám pedig rendre halászlét (amit a tányérja szélén szétdörzsölt cseresznyepaprikával csaknem ehetetlenre erősített, minélfogva evés közben a homlokán és a halántékán kidudorodtak az erek, s az arcán cseppekben kiütött a veríték), utána pedig a felzaklatott gyomorra jótékonyan ható túrós csuszát. Az ismerős pincérek kiválóan elkészített ételeket tálaltak elénk, igaz, fizetéskor borravalót kaptak apámtól. Végül is, kínos nótázgatás ide vagy oda, összességében jó emlékeim vannak ezekről a Hubertusbeli családi vacsorákról. A Hubertus vendéglő, ezen a néven és a régi formájában már nincs meg. Helyén valami flancos kinézetű drinkbár vagy micsoda pöffeszkedik. De legalább nem bankfiók.

 

  A spórolós menük esete:

 

  Felidézném még egy Hubihoz kötődő, felettébb kellemetlen lebukásom emlékét. Az eset mára persze elveszítette egykori jelentőségét, de akkoriban nagy port vert fel a családon belül. Már nagyobb iskolás, harmadikos-negyedikes lehettem, és napközben rég nem Piroska néniéknél kajáltam (ugyanis Lukácsék összevitatkoztak anyámékkal az ellátásom körüli anyagiakon), hanem az iskolából hazafelé jövet beugrottam az útba eső vendéglőbe, hogy elfogyasszam a tizenöt-húsz forint közé eső, háromfogásos napi menüt. Odahaza egy hétre előre megkaptam a kosztpénzt, amit jó szüleim abban a hitben nyomtak a markomba, hogy minden forintját ebédre költöm. Eleinte így is történt, ám addig spekuláltam magamban, amíg idővel rájöttem, ha spórolnék a kaján, éhen se vesznék, meg maradna némi zsebpénzem. Amiből, ugyebár, akár fagylalt, akár sütemény is lehetett Keresztessyék innen száz méterre eső, Nagymező utcai cukrászdájában. Így aztán, egy idő után leszoktam a "méregdrága" menük rendeléséről, és a vendéglői kínálat lehető legolcsóbb ételét, a paradicsomos vörös káposztát fogyasztottam, egy-két szelet negyven filléres kenyérrel. Rá egy pohár víz, az egész kijött tíz forintból, a többi tiszta haszon. Talán már három hete ezen a meglehet, vitamindús, ámde íztelen káposztán vegetáltam, amikor egy szombat esti családi vacsoránál a felszolgáló pincér, undok mosollyal a szája szegletében megjegyezte, hogy Gyurika újabban mennyire odavan a paradicsomos káposztáért, mert hét közben kizárólag azt kér magának. (Biztos vagyok benne, hogy az álnok pincér szándékosan, bosszúból mártott be a szüleimnél, mert a korábban megszokott, három-négy forintnyi borravaló megspóroltam rajta.) Anyám és apám, az első döbbenet után, majd' elsüllyedt szégyenében, ugyanis egy kívülálló szemével úgy festett a dolog, mintha nem kapnék rendesen pénzt az étkezésre, s emiatt kényszerülnék a legolcsóbbat rendelni. Nem esküdnék meg rá, de azt hiszem, mindjárt a helyszínen kaptam atyámtól egy csattanós nyakast (anyám helyeslő pillantásától kísérve), s további otthoni retorziók lettek beígérve vacsora utánra. Ez utóbbi fenyegetés azonban, szerencsére, nem vált valóra, de elképzelhető a hangulatom az est hátralévő részére. Még jó, hogy szüleim komor gondolatait csakhamar feloldotta a rendelt tömény(ek) balzsamos aromája, meg az ez egyszer áldott cigány kitartó muzsikálása, s kisiklásomra a feledés jótékony homálya borult. (Meg az is előfordulhat, hogy apámék bölcsen belátták, tanulságnak elég ennyi, minek túlragozni a dolgot.) Mindenesetre a későbbiekben nem hetente, hanem naponta kaptam a pénzt, és délutáni bemutatásra haza kellett vinnem a vendéglői számlát. Az árulkodó pincérnek ezek után persze még inkább nem adtam borravalót. 

 

  Az Alkotmány étterem, egy maflás története:

 

  Megemlíteném még a környék hármas számú, gyalogosan öt percre eső kocsmáját, ahová ritkán, de ellátogattunk. (Itt egyszer sem ettünk, de annál többször ittunk.) Apámék feles töményért vagy pohár borért, korsó sörért, jómagam az akkoriban kapható kb. négyféle üdítő valamelyikéért. Nevezett szeszforgalmi műintézmény a Bajcsy-Zsilinszky út, Bajcsy köz és Ó utca hármas találkozásánál, a főút sarkán állt. Azt hiszem, a szolgáltatás jellegéhez nem illő Alkotmány vendéglő elnevezést kapta a keresztségben. Manapság ugyancsak vendéglátóipari egységként működik, csak jóval kulturáltabb a réginél. Megjegyzem, az eddig említett három szórakozóhely (Vadász, Hubertus és Alkotmány) mindegyike külön bejáratú kocsmából és éttermi részből állt. Az állandósult cigarettafüsttől kékes levegőjű kocsmarész főként napközben hozta a bevételt, az ettől elszeparált, diszkrétebb vendégkör által látogatott étterem pedig ebédidőben, illetve délután és este fialt.

  Szóval, vasárnap délelőtt volt, és családunk vasárnaponként sétálgatni szokott a forgalmas hétköznapokhoz képest megcsendesedett környéken, kirakatokat (főleg Haas és Czjek pazar porcelánüzletéét) nézegetni, menet közben semmiségekről beszélgetni, egy kis hintázásra kilátogatni a játszótérre, esetleg a Parlament elé a Dunához, ahol papírból hajtogatott csónakokat bocsátottunk útjukra a moszatos lépcsők aljáról, meg néhány hasonló, nem túl eredeti szórakozással vertük el az időt. Számomra nagyon sokat jelentő családi együttlétekről van szó. Egy alkalommal, már hazafelé tartva, betértünk ebbe az útba eső, hármas számú, félig-meddig önkiszolgáló kocsmába, az Alkotmányba, s míg apám mindhármunknak rendelt a tüsténkedő csaposnál (én egy nagy pohár málnaszörpben reménykedtem), anyámmal a bejárat közelében támasztottuk a talponálló pultját. Egyszer odajön anyámhoz egy enyhén spicces egyén, és kezdi tenni neki a szépet. Mintha apám ott sem lenne. Csakhogy atyám a gomolygó cigarettafüstön át nagyon is figyelt. Tíz méterről kiszúrta a pofátlan ürge mézesmázos legyeskedését, sietve áthámozta magát a félig-meddig illuminált tömegen, és némi szóváltás után ököllel úgy kapta szájon az illetőt, hogy az a mögötte kezdődő lépcsősoron át kigurult a járdára. Amíg az önmagát szédelegve keresgélő, négykézlábra vergődött, kárvallott pasas a vérző orrát tapogatva szipákolt, gyorsan odébbálltunk, mielőtt a haverjai észbe kaphatnának, és ebből újabb gond támadhatna. Másféle gond támadt. Nagy sietésünkben már csaknem elértük a Dessewffy utca sarkát, ahonnan húsz lépés lett volna a kapunk menedéke, amikor mögülünk, a távolból felharsant a jellegzetes hangú rendőrsíp. Elfutni nem lehetett, akkoriban egészen más, jóval szigorúbb szabályok szerint játszották az élet nevű egyfelvonásost. Kényszerűen bevártuk hát az utánunk igyekvő rendőrt, meg a mellette loholó, a vérző orrát-száját még mindig tapogató feljelentőt. Az egész balhét útjára indító pasasnak volt bőr a képén rendőrt keríteni - s pechünkre, mindjárt talált egyet a közelben -, és bemártani apámat a kiprovokált verekedésért. Illetve verésért. Szüleim hiába magyarázták szinkronban, hogy valójában az idegen kezdte a szemtelenkedést, a rend makacs őre, salamoni döntést hozva, valami nem igazán súlyos helyszíni bírságot szabott ki apámra, azzal utunkra engedett.

 

  Otthoni ételeink:

 

  Mégis, mit ettünk dolgos hétköznap esténként, illetve azokon a hétvégéken, amikor éppen nem vendéglőben étkeztünk? Hétvégenként, reggelire, például kedvelt menünek számított nálunk a hamm and eggs. Flancos elnevezése dacára ez nem más, mint sült sonka tükörtojással, szalonnával. Finom, friss kenyérrel, és a Hold utcai piac sokszoknyás kofáitól vásárolt házi csemegeuborkával olyan laktató étel volt, hogy miatta rendszerint kitolódott az ebéd ideje. Télen a jól befokhagymázott vajas pirítós kenyér járta, teával. A szüleim általában csöppentettek kevéske rumot a magukéba, s ettől az adaléktól melegséget árasztó, jó illat terjengett a lakásban. Ettük reggelire, ettük estére, ritkán untuk meg. Vagy ott van a jól megsózott bundás kenyér, aminek annak idején szintén nagy volt a keletje. Akárcsak a héjában sült vagy főtt krumplinak, bőséges vajjal, karikára vágott lila hagymával. Ha olykor libát vásároltunk, abból biztosan készült töpörtyű, amit hagytunk langyosra hűlni, és sóba mártogatva, kenyérrel fogyasztottuk. Persze a kisült, sárga libazsír sem veszett kárba, kenyérre kentük, arra vékonyra szelt, sózott májszeletek és lila hagyma karikák kerültek. Anyám az egyszerű ételeket is finoman készítette el, hát még azokat a hosszabb sütés-főzést, megfelelő fűszerezést igénylőket, amelyekre tényleg oda kellett figyelni. A hétvégi, kiváltképp a vasárnapi ebédek elmaradhatatlan fogásának számított a marhahúsleves. Belefőzve mindenféle, a jó alap ízt tovább fokozó zöldségek: karalábé, zeller, sárga- és fehérrépa, plusz a cérnatészta és persze a hús. A tányérok mellé odakészítve az őrölt bors meg a csípős cseresznyepaprika. Főfogásként leginkább a húsfélék járták: brassói aprópecsenye, karikára (tehát nem hasábra) vágott, zsírban sült krumplival (anyám akkortájt mindenféle étel sütéséhez sertészsírt használt, jóval később tért át az egészségesebbnek gondolt étolajra), rántott hús, vagy pirospaprikával és borssal alaposan befűszerezett, fokhagymás natúrszelet, sült oldalas. A sült krumplit annyira szerettem, hogy szinte lehetetlen volt jóllakatni vele. Anyám, aki érthető módon unhatta az örökös pucolást, szeletelést, sütést, néha epésen megjegyezte, hogy ha túl sokat eszek belőle, jó nagyra nő majd a fejem. Még ezzel sem tudta kedvemet szegni. Ha rakott krumpli került az asztalra, nyugodtan el lehetett hagyni a leveskészítést, mert két púpozott tányértól és a kísérő savanyúságtól mindenkinek tele lett a hasa. A tésztaféléket nemigen kedveltük, pontosabban anyám szerette a fahéjjal gazdagon megszórt tejbegrízt, a mákos meg a diós tésztát, de miután apámmal nem lelkesedtünk az ilyesmiért, ezek a kevésre tartott ételek ritkán kerültek terítékre (kivéve a túrós csuszát, de hát ez elmaradhatatlan kísérője volt nemcsak a vendéglői, hanem az otthon készült halászleveknek is). Kapós étel volt még a belefőtt füstölt csülökkel felturbózott sűrű bableves, és a Hold utcai piacon vásárolt pontyból készített halászlé. Apám is szeretett főzni, néha ő csinálta ezt a két utóbbi ételt. Telente gyakran készített kocsonyát, hat-nyolc tányérnál alább nem adta, aminek a javát ő ette meg, mert ezt meg anyámmal nem szerettük enni. A tejföllel leöntött töltött káposztát (friss, ropogós héjú, belül omlós fehér kenyérrel) megint mindenki szerette. Hohó, de finom is volt annak a puhára főtt, savanykás káposzta borítása! A belseje, a töltelék se volt kutya, de a magam részéről elsősorban a tejföllel megöntözött káposztára utaztam. A kocsonya után apám másik nagy ételszerelme a szafttal leöntött sárgaborsó főzelék volt, amiből ugyan ettem valamennyit, na de, amit apám magába tömött, ahhoz képest sehol sem voltam. Persze tavasszal és nyáron szépen fogytak az idényjellegű ételek, a minden belevalóval ízesített, isteni borsólevesek, és néhány főzelékféle, no meg a családunk körében rendkívüli népszerűségnek örvendő tejfeles újkrumpli. Mindannyian szerettük a gyümölcsféléket, mikor minek volt szezonja. Anyám mindig tett el télire meggyet és cseresznyét (néha egy kis konyakkal vagy leheletnyi rummal meglocsolva), sárgabarackot, meg szilva- és baracklekvárt. Micsoda mennyei ízük volt azoknak a befőtteknek! A nyomukba sem érhetnek azok az összepancsolt izék, amiket üvegben vagy fémdobozban árulnak a mostani boltok. Apám sokszor kenyérrel ette a behűtött görögdinnyét és szőlőt, kipróbáltam én is: nem volt rossz! De számomra a legfinomabb gyümölcs a barnáspirosra érett meggy marad. Olyan, mint a kívánatos szép lány. Édes és savanykás; egyszerre kínálja és kéreti magát a kis hamis.

 

  A Dessewffy és a Hajós utca találkozása:

 

  Egy időre visszatérek a Dessewffy és a Hajós utca találkozásához. Mint fentebb megemlékeztem róla, ennek a kereszteződésnek az egyik sarkán üzemelt a számomra legendás Hubertus étterem, amivel átellenben az utcák nyílegyenes vonalvezetése egy beugróval megtört. Ezen a beugró részen, egymás közelében három olyan üzletecske-boltocska sorakozott, amik közül kettőben gyakran megfordultam, a harmadik kirakata előtt pedig hiába ácsorogtam sokszor perceken át, az üzlet rendeltetését illetően nem lettem okosabb.

  Az első bolt egy átlagos kinézetű kis trafik, ami, mint minden ehhez hasonló üzlet, a dohányféleségeken kívül százféle terméket forgalmazott. Igencsak megragadta a képzeletemet az a kis méretű, bélyegszerű vignettával lezárt, mintegy kétszer két centiméteres barna papírtasak, amiben a benzinnel meg gázzal működő öngyújtókba való tűzkövet árusították. A három szál, nem egészen egy centis tűzkő, mint egy háromfelé tört ezüst rudacska (vagy kihullott fogtömés), ékszerként lapult a tasak alján. Az ára szóra sem érdemes, filléres holminak számított. Akkortájt, mint az iskolában majdnem mindenki, magam is foglalkoztam, persze amatőr szinten, bélyeggyűjtéssel. Ennek apropóján sokáig nem értettem, miért látják el bélyeggel a tűzköves zacskókat? És csakis azokat. A gyufát nem. Később kiderült, hogy a tűzkő árusítása állami monopólium (hogy miért, azt a fene tudja), és a bélyegszerű zárjeggyel a hamisítások kivédésére látják el a csomagolást. Még, hogy tűzkövet hamisítani? Ki olyan ökör, hogy ilyesmivel pepecseljen? Nem értettem a dolgot, ennek ellenére maga a tény, hogy azokat a pici tűzköveket egyedül az állam értékesítheti, nagyon tetszett. Habár a pitiánerség csúcsának tartottam.

  A karamellás Stollwerk cukorka (zsírpapír tapintású, Stollwerk feliratú csomagolásba rejtett, lapos kocka formájú, a fruttihoz hasonlító, de annál keményebb, sárgásbarna színű, olvadt állapotában igen ragacsos édesség) volt a másik kedvencem. Ennek a neve meg azért ragadt meg bennem, mert ezen kívül minden más cukorkának, csokiféleségnek magyar neve volt, s anyámtól megtudtam, hogy a háború előtt a Meinl Gyula-féle (Julius Meinl, ugye ismerős?) üzletek már forgalmazták nálunk a Stollwerket. Tehát a Stollwerk a tudatalatti, rejtett idő- és anyakomplexusomban valami anyám gyerekkorát az enyémmel összekötő folytonosságot jelentett nálam. (Erről, ha eljön az ideje, még komolyan konzultálnom kell odaát a jó öreg Sigmund Freud tatával.)

  A kétszer két milliméteres, négyzet alakú, lapos Kasu cukorkák szakasztott úgy néztek ki, mintha valaki nagy türelemmel apróra vágott volna egy éjfekete színű kartonlapot, s a pici darabkákat a mai tikk-takkos dobozkákhoz megszólalásig hasonlító műanyag tartóba söpörte volna. Az ember a hüvelykujjával félrehúzta a a vékonyka dobozfedőt, s egy laza mozdulattal máris a szájába szórhatta a könnyen oldódó, csípősen kesernyés és mentolos ízű lapocskákat. A rejtélyes összetételű terméknek pocsék íze volt, de a csomagolás újszerűsége kárpótolt a kiábrándító ízvilágért. Akkoriban divat volt egymást kínálgatni ezzel.

  A második boltocskában, amiről megemlékeznék, az öreg Navratil bácsi űzte a suszter mesterséget. Vagyis javította a környék lakóinak lepusztult cipőit. Álló nap talpalt és foltozott, sarkazott és új spiccvasakat szegelt a viharvert, felújítandó lábbelikre. Már amelyikben látott perspektívát, s szakértő szemei nem minősítették eleve reménytelen esetnek. Navratil bácsi nyaranta mindig az üzlete nyitott ajtajában üldögélt az alacsony sámliján, mögötte a parányi, bőr- és csirizszagú helyiség tömve cipészkellékekkel. A bal oldali polcokon pedáns rendben sorakoztak a javításra váró, a jobb oldaliakon az elkészült, fényesre suvickolt cipők. Nyakában fakó kék köténnyel, lábai közé kapott kaptafával, inas-eres kezében szünet nélkül járó suszterkalapácsával ő volt a szorgalmas kisember megtestesítője, az elnyűhetetlen kisiparos mintapéldánya, a szakma eleven cégére. A görnyedt hátú, szikár, szótlan öregfiút mogorva embernek ismertem, de kedveltem, mert sosem zavart el, ha nézni akartam munka közben.

  A Navratil bácsiéval szomszédos, harmadik üzlet fölé ez a rejtélyes felirat volt kiszögezve: szemfedőkészítő. A poros, dísztelen kirakatban csipkés menyasszonyi fejfedőnek tűnő, félkör alakú, horgolt kézimunkák, rövidre szabott, sűrű fátylak képezték a szegényes dekorációt. Évekig sejtelmem sem volt róla, valójában mit árulnak ott, míg végül valakitől megtudtam, hogy a koporsóban felravatalozott halottak arcát takarják el ezekkel a csipkékkel és fátylakkal, pontosabban a holtak ijesztően beesett szemét rejtik el velük. Hogy a komoran sötétlő szemüreg miatt ne kerülgesse a frász az esetleg rossz lelkiismeretű gyászoló rokonságot... Ezen ismeretek birtokában sietősebben haladtam el a baljós üzenetű (vulnerant omnes, ultima necat - mindegyik óra sebet ejt, az utolsó megöl) bolt portálja előtt.

 

  Bichur Cholim:

 

  A Dessewffy és a Hajós utca - földrajzilag tágabb értelemben vett - találkozásának van még egy (máig működő) nevezetessége. Mondhatni színfoltja. Nevezett kereszteződés harmadik sarkán (két sarokról, a vendéglőiről és a kis üzletekkel körbevett beugrósról már ejtettem szót) álló épület úgynevezett átjáróház, s az e mögötti épület Dessewffy utcára nyíló földszintén található a Bichur (vagy Bikur) Cholim (ejtsd: bikur holim) zsidó imaház. Akárhogy is hívják hivatalosan, a ház falára erősített táblára Bichur Cholim volt írva. Annak idején (egy forró nyári napon), amikor az utcán először jött velem szembe a két, csaknem bokáig érő, kaftánszerű fekete kabátba, ádámcsutkáig begombolt, nyakkendő nélküli fehér ingbe öltözött, hatalmas karimájú sötét kalapot viselő, betegesen sápadt arcú, vöröses szakállú és csavart pajeszú zsidó férfi, ijedtemben majdnem átszaladtam a túloldalra. Kísérteties jelenségek voltak. Akárha két, frissen temetett halott kelt volna ki a sírjából, hogy valami, életükben elfelejtett, fontos kötelességüknek eleget tegyenek, mielőtt végleg visszafeküdnének az anyaföldbe. A Bichur Cholimba igyekeztek, a szombat délelőtti imára. 

  (A zsidó, pontosabban izraelita vallásról tudni kell, hogy követőinek péntek alkonyattól vasárnap reggelig tilos a munkavégzés. Bármilyen, munkának minősülő tevékenységet fel kell függeszteniük szombatra. Ez számukra szent nap, amikor csak imádkozniuk és enniük szabad, de például sütni-főzni nem, mivel az is munkával jár, tehát előre el kell készíteni az ételt. Disznóhús fogyasztása tilos, mivel vallásuk szerint a disznó tisztátalan állat. Ami állatfélét ehetnek, pl. libát, kacsát, marhát, kecskét és bárányt, annak el kell vágni a torkát és kiereszteni a vérét, mert az állati vér is tisztátalan. A vágóhidakon külön kóser mészárszékek működnek, ahol zsidó mészárosok - sakterek - ölik az állatokat. Az ortodox zsidók macerás népség. Nem hinném, hogy antiszemita lennék, de számomra több okból sem szimpatikusak. Főképp azért, mert nagyképűen Isten - uralkodásra - kiválasztott népének tartják magukat. Ezt azért nem gondolhatják komolyan. Ha pedig igen, lelkük rajta...)

 

  A Keresztessy-féle cukrászda:

 

  Még egy, számomra rendkívül becses hely, a Keresztessy-féle cukrászda felemlítésével adósa vagyok magamnak. Ez a nevezetes cuki a hajdani feslettségéről, ledér éjszakai életéről hírhedt Nagymező utcáról nyílt, egészen közel a Dessewffy utcai kereszteződéshez. Tulajdonosa, a magas, szikár, szigorú tekintetű, csontos, magyaros arcú, bajuszos Keresztessy Sándor volt (száz éve délceg lovas testőr lehetett volna belőle), akihez nyáron a kiváló fagylaltjai, télen meg a gesztenyepüréje miatt jártak az édesszájú ínyencek. Ezen az egy helyen kívül sehol másutt nem vásároltam citromos fagylaltot, de a szakmai hírnevére méltán büszke Keresztessy bácsi olyan finoman tudta ízesíteni a fagyiját, hogy nála még ilyet is rendszeresen rendeltem. Ezek után elképzelhető, milyen mennyeien készítette el a kedvenceimet: a csokoládét, a puncsot és a kókuszt. A gesztenyepüréjéből meg, azt hiszem, annyit ettem volna egyhuzamban (ha jó szüleim pénztárcája bírta volna), amíg le nem fordulok a székről.

 

  A Lovag utcai suli (megint):

 

  Nézzünk szét egy kicsit az iskola körül, mert akad ott még említésre méltó dolog. Tehát a Lovag utca. Ha a Nagymező utcáról befordulunk a viszonylag rövid Lovag utcába, ahogy nyolc éven át hol örömmel, hol az elkövetkező órák miatt aggodalommal eltelve tettem, jobb oldalon, nagyjából középtájon emelkedik a suli háromemeletes, vakolatlan téglából rakott, helyenként sárgára festett épülete. (El ne felejtsem: a sarok utáni második ház falán márványtábla hirdeti, hogy egykoron ott lakott József Attila költő. Meg Gaál nevű osztálytársam. Ez utóbbiról - még - nem emlékezett meg a hálátlan utókor.)

  A suli. Belépünk a tömör fából készült nagykapun, aztán megmásszuk az előtér hat-hét lépcsőfokát, és az újabb, ezúttal üvegezett lengőajtó mögött máris a földszinten vagyunk. (Megjegyzem, az épületnek két utcafronti bejárata van, a felettük olvasható régi feliratokból kiderül, hogy a jobb oldalit - a Nagymező utcához közelebbit - a fiúk, a bal oldalit - a Jókai utcához közelebbit - a lányok számára készítették hajdanán. A háború előtti időkben ugyanis vallási, erkölcsi megfontolásokból nem működtek vegyes, úgynevezett koedukált osztályok. Külön termek álltak a lányok és külön osztályok a fiúk számára. De akárcsak manapság, az én időmben is mindig a fiúk kapuján keresztül jöttek-mentek a mindkét nembeli tanulók. Ami azt illeti, a hatvanas évek elején a nem túl távoli Paulay Ede utcai iskolában még működtek a tisztán fiú, illetve lány osztályok.) Bal kézre a portásfülke, szemben előttünk az emeletekre vezető vaskorlátos főlépcső. A portásfülke mögötti kis folyosóról nyílik sok diadalom színhelye, a tornaterem, vele szemközt az öltöző. A szép emlékű tornaterem szintjét úgy éri el az ember, ha a bejáratnál felfelé megtett lépcsőmennyiséget most megteszi lefelé is, s ilyenkor gyakorlatilag - természetesen az épületen belül - visszaereszkedik az utcaszintre. A tornaterem dróthálós ablakain keresztül látni a kétfelől a szomszédos házak tűzfalaival, a másik két oldalról pedig az iskola falai által határolt, betonozott udvart, ahová egy hátsó kis ajtón lehet kijutni. Az udvar egyik sarkát meghagyták betonmentesnek, és a pár négyzetméternyi területet sárga homokkal szórták fel. Tornaórákon ez volt a magas- és távolugrásra kijelölt terület. Innen, az udvar közepéről dobáltam fel a szomszédos lakóház lapos tetejére a bőrből készült kislabdákat, s miután a kivételes dobótechnikámnak köszönhetően a sokadik labdát is sikeresen felküldtem a magasba, ahonnan lehetetlen volt lehozni őket, a tornatanár riadtan megtiltotta, hogy tovább hajigáljak. Biztosan nem kevés pénzbe kerültek. Ezek után számos, az erőlködéstől szánalmasan lihegő, irigy epigon igyekezett a nyomomba érni, de egy se tudta olyan magasra dobni a bőrgolyókat, mint én. Hja, kérem, erre születni kell!

  (Ha már önfeledten dicsekszem, akkor még hadd: a margitszigeti úttörőstadionban egyszer valami iskolák közötti ügyességi vetélkedőt tartottak, ahol az erősségemet ismerő tornatanárom engem indított kislabdadobásban. Nem okoztam csalódást, a versenyszámot fölényesen megnyertem az iskolánknak, dacára, hogy lényegében értékelhetetlen, pontosabban nem mérhető távolságra hajítottam a kezembe nyomott két labdát. Azok ugyanis, a már említett technikámnak köszönhetően, messze túlrepültek a futópálya egyenesén, be a sűrű erdőbe. Mindenki látta őket elszállni a fák koronája felett, de tüzetes keresgélés után sem találták őket a bokáig érő avarban. Mondhatni, a távdobás új rekordja némi anyagi áldozattal járt.

  Visszatérünk az iskola portájához, ahonnan nekivágunk a kovácsoltvas korláttal kísért, az évtizedek során idejárt nebulók lábaitól megkopott főlépcsőnek. A félemeleti forduló falára kiszögezett, az előtte elhaladó ifjúságot megfontoltságra intő, zománcozott táblát: "Lassan járj, tovább érsz!" a nyolc esztendő alatt vagy ezerszer elolvastam. Az első emeleten sorakoztak a tanári szobák és a félve tisztelt igazgató irodája. Ha emlékezetem nem csal, leginkább a második emeleten fordultam meg, tehát a leghosszabb időn át ott kellett lennie az osztálytermünknek.

  Összeadva az általános iskolai, gimnáziumi és szakközépiskolai évfolyamokat, tizennégy esztendőt töltöttem tanulással. Sok-e vagy kevés, most már nem mindegy? A lényeg, amit ebből ki akarok hámozni, hogy tanulmányaim során általános negyedikben értem a csúcsra, a felülmúlhatatlan év végi kitűnő bizonyítvánnyal. Mindenből színjeles. Soha többé nem értem el ilyen eredményt, bár hetedikben, 4,9-el a közelében jártam. A mélypontot hatodikban abszolváltam, akkor 3,8-ra értékelték az éves teljesítményemet. Ejnye. Nem sok mentséget tudok felhozni a tanáraim botlására, de arra gondolok, rossz szezont fogtak ki; nem ismerték fel a zsenimet, és mélyen alulértékeltek...

  Nem voltam én sem túl okos, sem túl buta gyerek, de ha valami nem érdekelt, a tanár vagy a tanárnő felőlem a feje tetejére állhatott, akkor sem tudta megkedveltetni velem a tantárgyat. A biológiát például imádtam. Oberleitner Aladár tanár úrnak könnyű dolga volt velem. Amíg állatokról meg növényekről, vagyis a természetről szólt a történet. Két egymást követő évben csillagos ötöst jegyzett be a bizonyítványomba. Még tanulmányi versenyekre is elküldött, bár számottevő eredményt nem tudtam felmutatni. Amikor azonban kezdtünk elmerülni az emberi test felépítésének témakörében, mindjárt elveszítettem a biológia iránti érdeklődésemet, mi több, megijedtem a szemem előtt feltárulkozó ismeretlentől. 

 

  Korai hipochondriám:

 

  Ugyanis gyermekkori hipochondriám révén kezdtem mindenféle betegséget felfedezni magamon, s ezen zaklatott lelkiállapotomnak nem tett jót a komolyabb biológia. A mentális mélypont talán azon a napon következett be, amikor tanítási idő alatt, bensőmben rohamosan növekvő pánikkal, addig tapogattam az ádámcsutkámat, amíg egészen bizonyossá vált előttem, hogy nekem bizony kifejlett gégerákom van. (Mit tesz Isten, előző nap éppen erről a betegségről volt szó a tévé tudományos magazinjában, a Deltában.) A sikeres önszuggesztiótól szabályszerűen rosszul lettem, s meg sem várva az óra végét, lázra és szédülésre hivatkozva azonnal hazakéredzkedtem. Szerencsére szó nélkül elengedtek. Csoda, hogy miféle romboló önámításra képes a kontroll bilincsétől szabaduló emberi elme! A nagy riadalomban szinte újrastrukturálja az ismert világot, és az addig ismertnek hitt jelenségek más megvilágítást kapnak.

  Félúton járhattam hazafelé, amikor a gyengeségtől a házfalnak kellett támaszkodnom. Az arcom helyét érzéketlen, hideg massza töltötte ki, a hátamon patakokban csorgott a fagyos verejték. Ennek bizony a fele sem volt tréfa! A közeli kapuban cigarettázó, eladdig sosem látott, idegen, de ezek szerint emberséges, jószívű házmester igencsak meghökkenhetett a ramaty állapotom láttán, mert megszólított, hogy jól érzem-e magam, s aztán behívott egy pohár vízre. Az aggodalomtól a homlokát ráncoló felesége a felét sem bírta belém erőltetni, mert képtelen voltam nyelni. Ezt aztán végképp a végzetes rák számlájára írtam. Sírva támolyogtam hazáig, s mivel olyan korai időpontban nem voltak otthon a szüleim, pizsamára vetkőztem, a torkom köré sálat tekertem, és gyorsan a vetett ágyba feküdtem. Mire délután valaki hazajött, majdnem megőszültem a halálos betegségtől való félelmemben. Magamat sirattam, hogy ilyen időnek előtte, életem virágában... (Utólag persze könnyen viccelődik az ember fia, bezzeg azokban a riadalommal átitatott percekben, órákban mindent halálosan komolyan gondoltam.)

  Anyámék nagyon megijedhettek angyalarcú fiacskájuk zaklatott idegállapotától, mert záros időn belül gyermekpszichológus elé kerültem, aki rögvest felállította a diagnózist, miszerint a képzelgéseimet túlérzékenységből fakadó labilis lelkiállapotom okozza. Köszi doki, erre magamtól rájöttem, pedig nem végeztem egyetemet. Akárcsak a szüleim. (Mármint ők is rájöttek, hogy valami nincs egészen rendben nálam, noha ők sem végeztek egyetemet.) De mégis, mi a teendő a gyerekkel, doktor úr? Á, semmi, majd az idő. Az minden sebet begyógyít. Aha. Na, de, mégis mennyi az az idő? Hát ugye, az attól függ... Hát a szakszerű prognózis csak nem akart valóra válni. Ha tudomást szereztem a vakbélgyulladás szimptómáiról, vagyis, hogy akinek begyullad a féregnyúlványa, annak itt szúr, ott fáj, nos, minden előtanulmány nélkül, néhány órán belül épp olyan tüneteket produkáltam. Nem volt ajánlatos előttem betegségről beszélni, mert - gondolatban - máris elkaptam a nyavalyát. Életem egyik legborzalmasabb időszakának számítom ezt az ok nélküli félelmekkel pettyezett periódust. (A lélek betegségeiről mindent tudó Freud tanár úrral majd erről is elpolemizálgatok az évről évre zsúfoltabb elíziumi mezőkön, felétéve, hogy a nagy tumultusban nem kerüljük el egymást.)

  

  Néhány jó emlékű osztálytársam:

 

  Kóczé Gyuszit mindenki irigyelte az osztályban. Kóczé Gyuszi édesapja a kor igen neves cigányprímása volt, aki a hatvanas években elsősorban külföldön csillogtatta a tudását. (A fia, vagyis Gyuszi rendszeresen járt szolfézs- és hegedűórákra, folytatandó a családi hagyományt, ő is prímásnak készült.) Amikor az apát a szerződése hosszabb időre Norvégiába szólította, a hűvös Skandináviából időnként csomagokat küldött a Lovag utcának a sulival ellentétes oldalán lakó családjának. Gyuszi olyan, itthon sehol sem kapható játékokat mutatott, amitől minden gyerek eldobta magát. Gyuszi szíve aranyból volt, mert első szóra kezembe nyomta a piros matcboxát, a hatlövetű, patronos coltját, marékszám adott a csomaggal érkező rágógumiból, és nem várt hálát cserébe. Más a ritka játékaiért, én az önzetlenségéért, jóságáért irigyeltem a fiút. Kóczéék olyan szépen, csinosan és tisztán öltözködtek, hogy öröm volt rájuk nézni. A kétszobás lakásuk berendezése középpolgári ízlésre vallt, elegáns, de nem hivalkodó módon volt bebútorozva. Rend, tisztaság, jó illat mindenütt. Egyszer meghívtak a Gyuszi nem tudom, hányadik szülinapján tartott zsúrra. A féltucatnyi, szépen kiöltözött gyerek részvételével zajló jeles eseményről hatalmas csoki torta és mazsolás kuglófszeletek, és néhány bögre meleg habos kakaó reminiszcenciája maradt meg bennem.

  Herbert Diána nemcsak a lányok, minden osztálytársam közül kiemelkedett a magasságával. Ha tornaórán nagyságrend szerinti sorakozót rendeltek el, ő állt az élre, hozzá igazodtunk. A hórihorgas, csontos, okos és mosolygós, szeplős arcú Diánát szívből kedveltem. Ha nem nő másfél fejjel fölém, talán még bele is habarodtam volna. Sok évvel később, felnőtt korában a Telesport egyik hétvégi adásában láttam viszont, amint kosarat dob az ellenfélnek. Persze végigszurkoltam a meccsét. Eszerint kiváló sportoló lett belőle. Diána a Dessewffy utca Nagymező utcán túli részén, az édesanyjával lakott. Orvos mamája a '60-as évek elején boldog tulajdonosa volt egy szürke Moszkvicsnak, a rendszáma: CL-14-00.

  Winháger Alfréd. Tojásfejű, szeplős képű, kissé kövérkés zsidó fiú, az osztályban ő számított a legjobb barátomnak. Frédi a közelünkben, harminc méterre, a Dessewffy és a Bajcsy sarkán, a Bé-Bé női fodrászatnak helyet adó házban, az első emeleten lakott az édesanyjával. Az utcáról látni a hosszúkás, régebben balusztrádos, újabban minden oldalról fedett, kőkorlátos erkélyüket (ami mögül régen elköltöztek, mert a nevük legalább tizenöt éve nem szerepel a lakók névsorában). Az apja valami nehezebb pillanatában önkezével vetett véget az életének: az otthoni vécében felakasztotta magát. Életem végéig büszke leszek rá, hogy a barátom nehezen kimondható nevéből én képeztem a suliban és a téren mindenki által elfogadott és használt Vicu becenevet, ami a nyolcadik végéig rajta is maradt. Vicuéknak több szobából álló, nagy lakásuk volt, jókat lehetett bújócskázni náluk. Bújócskáztunk eleget. Egyik alkalommal én voltam a hunyó, és a kötelező tízig számolás után Vicu keresésére indultam. Vicu azonban kámforrá vált, felszívódott, nem találtam a szokott helyeken. Aha, de most megvan! Ott lesz a porszagú lomtár behúzott függönye mögött, amely alól kilátszik a cipője orra! Elrántottam a földet söprő nehéz függönyt, de ajkaimra máris ráfagyott a diadalmasnak indult mosoly, s majd' megállt a szívem, mert Vicu helyett egy újszerű, megkímélt állapotú szürke műláb támaszkodott a falhoz. Ez a vég! De még nem, mert Vicu röhögve ugrott elő mögülem a félhomályból, s féktelen örömében, hogy sikerült alaposan rám ijesztenie, a vállamra csapott, és lelkes magyarázatba fogott, miszerint elhunyt apja műlábát találtam meg. Erős felindulásomban majdnem barackot nyomtam arra a pulykatojás kobakjára, de aztán mégsem. Hiszen a barátom volt. És egyébként is, most ő lett a hunyó.

  Wellmann Gyuri. Korán hízásnak indult, hirtelenszőke, jó srác, echte zsidó. Amolyan félbarát. A világ összes kincséért nem vallottuk volna be, de féltékenyek voltunk egymás tanulmányi sikereire, s ez egy ideig egészséges versenyre késztetett, amit aztán, belefáradva a kötelező megfelelésekbe, a magam részéről eluntam. Év végeken zsinórban hozta a kitűnőket, tehát nagyon jó tanulónak számított. Biztosan az apja nyomdokaiba lépett, akiről ugyan már nem tudom, mi volt a foglalkozása, de valamelyik minisztériumban (talán a külügyben?) fontos, második vonalbeli szakembernek számított. Igen komoly értéket képviselő bélyeggyűjteményének berakói az üvegezett könyvszekrény polcain sorakoztak; legalább tucatnyi vastag bélyegalbum simult egymáshoz. Egyszer végiglapozhattam őket, s persze tele voltak magyar és külföldi ritkaságokkal. (Ezen bélyegek segítségével szereztem tudomást a Nyugat-Afrikában, az Atlanti-óceán partján fekvő spanyol törpegyarmat, Ifni létezéséről, amely valutabevételének nagy részét éppen igényes bélyegeinek kiadásából érte el. Az Ifni-i bélyegekért most kisebb vagyonokat kérnek. És adnak. A gyarmati sorból szabadult Sidi-Ifni - Ifni város - manapság Marokkó egyik kisvárosa.) A vér nem vált vízzé: a fiú szintén bélyegekre vadászott, úgyhogy az apja gyűjteménye jó kezekbe került. Amennyi esze volt, Gyuriból minimum jogász, menő orvos, pénzügyi szakember vagy diplomata lett. Utóirat: annyiban bejött a jóslatom, hogy Wellmann Gyuriból valóban valami vezető igazságügyi szakember lett.

  Varsányi Irén. Közepesen helyes cigány lány, kékesfekete színben csillogó hosszú haját copfba fonva viselte. A szép lányokban bővelkedő osztályunkban amolyan feledhető, szürke kisegérnek számított, akire talán nem is emlékeznék, ha évekkel ezelőtt nem látom a nevét a Lovag utcai iskolai tanítónői között. Elején járt a nyár, éppen hogy elkezdődött az iskolai szünet, s a verőfényes melegben tárva-nyitva állt az elcsendesedett iskola főkapuja. Bemerészkedtem a hűs előtérbe, és ismerős nevek után kutatva, erősebben dobogó szívvel böngészni kezdtem a tanári kar falitáblára kifüggesztett névsorát. Néhány másodperccel később olyan csodaszámba menő, katartikus élményben volt részem, amelyhez hasonlót nagyon ritkán éltem át. Fásultnak és üresnek vélt lelkem ajtaját hirtelen feltépte valami, és mint vakító napsugár az évek óta lezárt, bedeszkázott ablakú szobába, szempillantás alatt bezúdult gyermekkorom minden pozitív történésének, kellemes érzésének esszenciája. Szerelmes vallomások ákombákomjai a vonalas irka lapjain, a kedvesnek szánt vers hitvány kis rímjei a gombóccá gyűrt papíron, véresen komoly fogadkozások örök hűségről és halálig tartó barátságról, jóleső fáradtság a játékkal telt, boldog nap után, egy fullasztóan izgalmas, titkos kézfogás a pad alatt, a sarokban duruzsoló kályha nyugodt melege a zimankós télben, egy emlékezetes kirándulás anyámmal és apámmal a tisztán zöldellő budai hegyekben, a folytatás iránti kétségbeesett remény, hogy a jó dolgok sohasem zárulnak le végleg. A megrendítő érzést, amit akkor ott öt másodpercbe sűrítve átéltem, életem egyik legnagyobb ajándékának tekintem. S hogy mi váltotta ki belőlem ezt az alig túlélhető érzészuhatagot? A hűség mintaképe: a szürke kis Varsányi Irén, mert igenis, könnyekig meghatott, amikor megláttam egykori osztálytársnőm nevét a tanári kar tagjai között. A neve mellé odaírták, hogy milyen tantárgyat oktat, el is olvastam, de érzelmileg annyira felkavart a dolog, hogy nagy felindulásomban azonnal elfelejtettem. Mélyeket lélegezve estem ki az utcára. Büszke voltam (és vagyok ma is), hogy egy ilyen remek ember osztálytársa lehettem.

  Na persze, nem csak ennyi osztálytársam volt, de ők álltak hozzám legközelebb. (Varsányi Irén esete kilóg a sorból, mert mint az imént leírtakból kiderül, vele utólag, a tudta nélkül kötöttem barátságot.) Azért, belül piszkál a kíváncsiság és a hiúság kisördöge, hogy ennyi év múltával rám vajon ki és milyen érzésekkel emlékszik, ha ugyan emlékszik?

  Egy különös karrier története még idekívánkozik, legalább az említés szintjén. Angelotti Zsuzsa (olaszos csengésű neve után, gondolom, valamelyik felmenője Itáliából érkezett) jó eszű, szorgalmas osztálytársnőm ugyanis temetkezési vállalkozó lett. Na, ezt is ki gondolta volna? A saját szememmel láttam a hosszú évekkel ezelőtti, az esti Híradóban leadott riportot, amikor is a János kórház főbejárata közelében felvett interjú keretében a szuterénben működő vállalkozásáról ejtett néhány, a mundér becsületét védő mondatot. Addig a huszonöt másodpercig, amíg tartott a beszélgetés, a kép bal sarkába kiírták a nevét és a foglalkozását. De anélkül is felismertem volna. A riport annak apropóján készült, hogy ezek a vállalkozók mennyire tartják etikusnak és humánusnak egy kórház területén vagy közeli környékén működtetni az irodájukat? Ő volt az személyesen, az ifjúkorihoz képest érettebb kiadásban.

  A Lovag utcával párhuzamos Weiner Leó utcában lakó Nagy Margitról igazából azt sem tudom biztosan, osztály- vagy mindössze iskolatársam volt-e? Azért valószínűnek látszik, hogy osztálytársak voltunk, különben hogyan ismerkedtünk volna össze abban a mainál jóval szemérmesebb, zárkózottabb világban? Akárhogy is, Nagy Margit feltétlenül mérföldkőnek számít az életemben, mert első általános iskolás koromban ő nyitotta azon lányok (nem is olyan hosszú) sorát, akikhez komoly lelki vonzalom fűzött. Kissé cinikusan fogalmazva azt mondhatnám, hogy nála, vele kezdtem bemelegíteni a felnőtt kori mélyebb érzésekhez. Mai fejjel nem igazán tudnám megmondani, mit találtam benne olyasmit, ami pici szívemet oly hirtelen lángba borította, hiszen így utólag belegondolva, összességében átlagos kinézetű, egyáltalán nem csúnya arcú, hosszúra növesztett, szőkésbarna hajú, ovális arcú, parányit inkább molett, mintsem filigrán teremtés volt. Olyan, amelyikből tizenkettő egy tucat. De hát, ugyan miért is kellene a mai, felnőtt logika mentén keresni a választ, s egyáltalán, szükséges-e bármiféle kérdés és válasz? Szenvedélyes szerelemmel szerettem, őszintén, lobogón, a többi pedig salak, ami leég a gyönyörű érzés emlékének tiszta aranyáról.

  Zala Béla Györgyöt nincs szívem kihagyni a felsorolásból. Az osztályban ő volt az én sötét angyalom, rosszabbik énem felszínre hozója. Lucifer őáltala igyekezett megkísérteni, a maga oldalára állítani. Mondom ezt anélkül, hogy bármi felelősséget rá akarnék hárítani a magam hülyeségeiért, hiszen mindig kettőn áll a vásár. Mégis, abban az időszakban, amikor vele haverkodtam (ötödikes és hatodikos koromban), sorra kaptam a rossznál is rosszabb osztályzatokat, és az üzenőm is megtelt a főként az ő sugalmazására elkövetett csínytevések, verekedések miatt kapott intőkkel, és persze az évközi meg az év végi bizonyítványaimon is meglátszott a fiú hatása. A jóképű, vagány srác a Dessewffy utcában, a Hajós és a Nagymező utca közötti szakaszon lakott, majdnem szemben a Bichur Cholim zsidó imaházzal.

  A sok közül egyetlen, ám annál jellemzőbb példát ragadnék ki kettőnk "áldásos" tevékenységének szemléltetésére. Az egyik téli estén történt. Vastag, puha hótakaró fedte a környék elcsendesedett utcáit, és mi a Zaláék házával szemközti járdán lerakott deszkarakás mögül lesből, hógolyókkal dobáltuk a túloldalon gyanútlanul sétáló magányos járókelőket. A galacsinokat nagy ívben dobtuk el, úgyhogy azok inkább föntről hullottak alá, nem csoda, ha senki sem értette, végül is honnan érkezik az áldás. Ha gyanakodva átpislogtak a mi oldalunkra, a rossz közvilágítás és a deszkák takarása miatt akkor sem láthattak bennünket. Néhány dobás nem ért célba, viszont tompán puffant a földszinten lakó házmester otthonának párkányán, meg a kivilágított ablakán. Még jó, hogy strapabíró üvegből készült, és nem tört be. Az ötvenes, pufók kis házmester nem sokáig bírta idegekkel, a magára kapott ujjatlan ködmönében kiszaladt az utcára, és nekünk háttal állva, tarkóra tolt kucsmában számolgatta a bérház falát ért találatokat. Ekkor lendületesen elhajítottam felé egy lazára gyúrt adagot, ami mértani pontossággal tarkón találta, de olyan keményen, hogy csak úgy porzott a fején szétrobbanó hólabda. Szőrmekucsmája felugrott a levegőbe, majd a terpesztett lábai előtt landolt, a latyakban. A kopasz emberke káromkodott egy cifrát, aztán mérgesen körbenézett, mélyen ülő malacszemei izzón kutattak az aljas merénylő után, de mi akkor már a havas deszkák mögött kuporogtunk, és a réseken át, nehezen elfojtott röhögéssel figyeltük a tehetetlenül toporzékoló boldogtalan lelket. Nézett mindenfelé, fel a háztető irányába, tekergette a fejét jobbra-balra, még felénk is pillantott, de csak nem akart összeállni a kép. Egyhamar elunta a nevetséges helyzetet, felkapta a kucsmáját, és visszament a jó meleg kuckójába. Mi pedig beszüntettük a hógolyózást.

 

  Én és a dokik:

 

  Kora ifjúságomban a kelleténél többször volt szerencsém orvosokkal találkozni. A fene se vágyott a társaságukra, de mit csináljak, ha apám akaratlanul pálinkát itatott velem Olcsván, ha tyúkszem nőtt a talpamon, ha a füleim állandóan begyulladtak az uszoda klóros vizétől, ha váratlanul kiütött rajtam a skarlát, ha a manduláim átlag kéthavonta csúnyán megduzzadtak, ha mentálisan problémás esetnek minősültem és a szorongásaim halálra gyötörtek, ráadásul a meglévő "igaziak" mellé még képzelt betegségek is csatlakoztak? Mutatós lista, ha azt vesszük, hogy nagyjából tizenkét éves koromig sikerült ennyi mindent begyűjtenem. Persze, ha akkor tudom, hogy mindez csak gyenge bemelegítés, kismiska az elkövetkezendő évek slágernyavalyája, az életem végéig elkísérő szívpanaszaim elé, meg se szólalok. Az olcsvai, majdnem végzetessé váló pálinkázást fentebb már kibeszéltem.

  A tyúkszemem rohadtul fájt. Azt hittem, megőrülök, ha a bal lábamra álltam. Egyhamar leszoktam hát a szabályos járásról, inkább a talpam élén bicegtem, de így nem lehetett sokáig  jönni-menni. Pedig várt az iskola, az úszóedzések, a baráti programok, miegymás. Amikor már a fájdalomtól a cipőt sem bírtam felvenni, megérett az idő, hogy ellátogassunk a dokihoz. A rendelőben utcai ruhában felfektettek egy vizsgálóasztalra, csak a csukát meg a zoknit vetették le velem. A talpamba érzéstelenítő injekciót nyomtak, majd a doki egy éles peremű, hosszú nyelű kiskanálnak látszó műszerrel kivágta a borsószemnyi bőrkeményedést. Hiába érzéstelenítették a lábamat, fájt az így is, de legalább a csomó kint volt. Bekötözték a lábamat, aztán apám a hátára kapott (talán tízéves lehettem), és elcipelt hazáig. Pár napig kihagytam az iskolát meg az úszóedzéseket.

  A fülem mindig is érzékeny pontom volt. A Dessewffy utcában laktunk, s ahogy bejöttek a hosszú utcán végigsöprő, hűvös őszi szelek, vagy huzatba álltam, a hallójárataim menetrend szerint begyulladtak. Nem tett jót nekik az uszoda agyonfertőtlenített vizének maró hatása sem. A fülfájás, szerintem, van olyan rossz érzés, mint a fogfájás. Anyám éjszakára tiszta vászonba rakott, melegített sót tett a párnámra (a konyhasó kristályai jó hőtartók), s arra kellett hajtanom a fejemet. Alvásról persze szó sem lehetett, hiszen mindenem lüktetett és sajgott. Az éjszakai sötétben, ha akartam, ha nem, számolhattam szívverésemnek a forró halántékaimra, meg a dobhártyámra mért kalapácsütéseit. Reggelre a gyulladás vagy kifakadt vagy nem a meleg sótól. Ha igen, akkor kiterjedt, sárgás gennyfolt áztatta a sóval töltött párnácskát, és megkönnyebbültem, mert néhány hétig biztosan nyugtom volt a lázzal járó, rémálomba illő fájdalomtól. Ha nem, akkor pedig addig folytattuk a sópárnás technikát, amíg meg nem adta magát a gyulladás. Egy ponton túl azonban, amikor feltűnő gyakorisággal követték egymást a bajok, megint csak orvoshoz kellett fordulnunk, ugyanis a fájós dobhártyám annyira érzékennyé vált, hogy egy hangosabb szótól is sajogni kezdett. Az illető doki, akinél végül is kikötöttünk, nagy kópé volt, mert amikor a rendelőben leültetett maga elé a székre, azt ígérte, hogy éppen csak belenéz a fülembe, nem bántja. De bántotta! Egy óvatlan pillanatban egy hosszú, vékony orvosi tűvel felszúrta a dobhártyámat! A leírhatatlan fájdalom következtében felvillanó, mindent feloldó tejfehér fényben eltűnt előlem a rendelő összes berendezési tárgya, eltűnt a doki, és köddé vált a kezemet szorongató anyám. A saját hangomra tértem magamhoz, arra, hogy úgy üvöltök, mint egy sakál. Erővel kellett lefogni, mert dühömben ütöttem-vágtam volna a hazudós doktort, de a jó kondiban lévő nővérke erős ölelésétől mozdulni sem tudtam. Közben éreztem, hogy a felszúrt bal fülemből forró patakként távozik a feszítő genny, s vele gyorsan múlik a fájdalom is. Átverés ide vagy oda, hálás vagyok az orvosnak, aki ezzel a sajátos beavatkozással egy életre megszabadított a rettegett fülfájástól.

  A skarlát váratlanul jött, és senki sem tudta, kitől kaptam el. Mindenesetre biztosan nem a suliban szedtem össze. Egyszer napközben belázasodtam, és a testemet, az arcomat, egyszóval mindenemet kiütötték az apró piros pöttyök. Anyámmal újfent ráléptünk a már kitaposott ösvényre: irány a doktor! Onnan már nem mehettem haza, mi több, mentőautóval szállítottak kórházba. Anyám a fertőzésveszély miatt nem jöhetett velem (apám dolgozott, s csak később értesült a fiával történtekről), taxival hozta utánam a pizsamát, papucsot, fogkefét és a kórházi tartózkodáshoz szükséges egyéb kellékeket. A kórteremben hiába láttam magam körül legalább tíz, nagyjából velem egykorú, hozzám hasonlóan pórul járt fiút, nagyon be voltam rezelve. A szüleim, amikor lehetett, bejöttek látogatni. Szigetelt, vastag üvegfalon át láthattuk egymást, emiatt beszélgetni sem tudtunk, legfeljebb mutogatni, meg papírfecnikre írt rövid üzenetekkel kommunikálni. A legrosszabb a hétvégi látogatási idő utáni búcsúzkodás volt. A szüleink elmentek, s mi, a gonosz vírus zsenge áldozatai elnehezült szívvel, kuporgó lélekkel magunkra maradtunk a félelmeinkkel. A megszokott, barátságos otthoni környezetből való kiszakítottságot nehezen lehetett elviselni. A magányérzet nemcsak engem, mindenkit maga alá tepert. Bár még nem kellett volna lefeküdnünk, tarkónk alatt összekulcsolt kézzel, szótlanul bámultuk a sivár mennyezetet, gondolataink odahaza jártak. A kisebbek szívszaggatóan zokogtak, mi, nagyobbak, igyekeztünk tartani magunkat. Két hét után vére hazaengedtek. 

 

  Kidobják a manduláimat:

 

  A manduláimtól a Péterffy Sándor utcai kórházban szabadítottak meg. Örökké bedagadtak, és ez minden esetben magas lázzal járt. A gyermekorvos tanácsolta a mielőbbi műtétet, mielőtt a sok láz okozta terhelés megártana a szívemnek. A kórházban töltött időből jóformán csak a műtétre emlékszem, meg az utána való eszmélésemre. Másra nemigen. Reggel értem jött a kórterembe egy nagydarab, vidám fickó, és úgy ahogy voltam, pizsamában, fürdőköpenyben beültetett a tolókocsiba. Mielőtt a műtőhöz értünk volna, nyílt az ajtó, és kitolták rajta a maga kerekes székében holtsápadtan kornyadozó, előző pácienst, egy korombeli fiút. Még nem tért magához az altatásból. Menten leizzadtam a látványtól. Az már csak habnak számított a tortán, hogy pár lépéssel mögötte, egy vértől pirosló tálkában utána hozták az imént kikapott manduláit. Nem lehetett elmenekülni, a kedélyes fickó gyermeteg anekdotákkal igyekezett elterelni a figyelmemet, de azért a vállamon nyugtatta a lapát méretű tenyerét. Betolt az éterszagú műtőbe, ahol ő maga mindjárt a műtőszékbe ült, a saját köpenyem övével a testemhez kötözte a karjaimat, és az ölébe kapott. Féltem, persze, hogy féltem, a gyomrom ökölbe szorult a pániktól, a szívem legalább százötvenet vert. Egy további hóhérsegéd(nő) szemből az arcomba nyomta a förtelmes szagú éterrel átitatott gézt, amelynek kaparó bűzét kénytelen voltam belélegezni, ha nem akartam megfulladni. A műtőorvos még felszólított, hogy kezdjek el hangosan és lassan számolni. Tízig jutottam, amikor a testem spirális zuhanásba kezdett, mintha egy mély kút fényesen kivilágított furatában hullottam volna alá, a tengelyem körül forogva. A mellettem gyorsulva elsüvítő, forró falból félelmetes, önmagával veszekedő visszhang üvöltött a fülembe. A kórteremben tértem magamhoz. Egy kedves arcú fiatal ápolónő ült az ágyam szélén, és langyos vizes gyolccsal takarította a szám szélén megragadt alvadt vért. Szájára tett ujjal mutatta, de mondta is, hogy most néhány napig nem szabad beszélnem. Ha valamit közölni szeretnék, ott a kis asztalon a papír meg a ceruza, azokkal üzenjek. Erre nem került sor, mert túl azon, hogy a műtéttől pár napig fájt a torkom (erre az időre gyenge levest, valamint langyos teát és puha kekszet kaptam enni), a fejem pedig, nyilván az éter utóhatásaként, zúgott és szét akart repedni, semmiféle bonyodalom nem merült fel gyógyulásom körül. (Az éteres altatást, veszélyessége miatt - ugyanis néhányan belehaltak - azóta betiltották.)

 

  Sport - hat év úszás:

 

  A sok kín és fájdalom felidézése után, frissítő gyanánt, áttérek a sport terén végzett tevékenységem ismertetésére. Nem mintha a rendszeres sportolás nem okozott volna elég szenvedést és követelt volna sok lemondást. Hattól tizenkét esztendős koromig úsztam az FTC csapatában. Éppen csak elkezdtük az általános elsőt, amikor Lukács Lacival, édesanyja, Piri néni kíséretében kibuszoztunk a margitszigeti Sportuszodához, hogy megmutassuk magunkat a leendő edzőnknek. Nem tudom honnan, kitől származott az ötlet, hogy az úszósporttal foglalkozzunk, de, mindent összevetve, szerencsés választásnak bizonyult. Fürdőnadrágra vetkőzve, csípőre tett kézzel ácsorogtunk a fedett medence partján, amikor az addig Piri nénivel rólunk beszélgető edző felénk fordult, és se szó, se beszéd, belökött minket a mélyvízbe. Nem lehet mondani, hogy különösebben felkészített volna minket az akciójára. Bár, tulajdonképpen igaza volt, hiszen ha fuldokolni kezdünk, úgyis kimentenek a medencéből, és akkor le is út, fel is út. Mármint nekünk. Abszolút kezdőkkel nem foglalkoztak. Az elmúlt szünidő Duna melletti nyaralása azonban megfelelő alapnak bizonyult. Mivel nem merültünk el, sőt, az első meglepetésből ocsúdva vidám tempózásba kezdtünk a pályákat elválasztó bójasor mentén, néhány értő pillantással felmérhette a készültségi szintünket. Bólintott, és ezzel megtörtént a felvételünk. Néhány elkerülhetetlen formaság következett, úgymint kötelező orvosi vizsgálat, papírok intézése, és néhány napon belül a Fradi úszószakosztályának teljes jogú tagjaként róhattuk a köreinket.

  Hát, az alatt a hat, úszómedencék körül töltött év alatt nem sok babér termett számunkra. Laci egyébként is hamar elunta a monoton edzéseket, és feladta, jó ha két évig sportolt. (Igaz, valami nem igazán súlyos szívbillentyű problémája is közrejátszott abban, hogy ilyen korán kiszállt a medencéből.) Engem ugyan indított az edzőm országos versenyeken, de a legjobb helyezésemmel is csak a dobogó második fokára állhattam. Száz méter háton értem el ezt az ezüstöt érő, egyszeri eredményt, ami úszópályafutásom csúcsának számított. Miután hosszú évek önsanyargató életvitelével mindössze ennyire tellett, elgondolkoztam a hogyan tovább lehetőségeiről, mert magamtól beláttam, hogy a sikerek eléréséhez nem mindig elegendő a szorgalom. (Szorgalomban pedig nem volt hiány, mert éveken át képes voltam kora hajnalban, iskola előtt edzésre menni a Sportuszodába, gyakran pedig ugyanaznap - délután vagy este - visszamenni még egy tréningre. Bírni kellett, mégpedig hosszú távon, a korán kelésekkel, buszozásokkal, kiadós gyaloglásokkal, a tulajdonképpeni edzés előtti bemelegítéssel, s végül az edzéssel járó strapát. Aztán edzés után lezuhanyozni, megszárítkozni, felöltözni, majd megint kigyalogolni a távoli buszmegállóhoz, s irány az iskola! Télen-nyáron, jó időben, rossz időben. Mindeközben mind a suliban, mind pedig otthon elvárták tőlem a jó tanulmányi eredményt. Azt a hat évet nem lehetett leányálomnak nevezni, kemény munka volt az a javából!) A sportokban a szorgalom egymagában kevés, mert ha hiányzik a másik komponens, a tehetség, akkor hiába minden igyekezet. Nálam a szorgalomból nem volt hiány, de nem voltam eléggé tehetséges. A középszerűségből pedig nem kértem. A futottak még megalázó kategóriáját nem nekem találták ki.

 

  Vége a második résznek