ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                    írta Miski György

 

                                  Tizennyolcadik rész

 

  Mielőtt belevágok önéletrajzi írásom folytatásába, jelzem, hogy innen, vagyis a tizennyolcadik résztől a 2007-ben, illetve utána történtekről számolok be. Természetesen életem történéseinek kivonatolt változatát írom meg, részint helymegtakarítás céljából, részint, mert nem minden publikus, amit az eredeti naplóimban megírtam. Az eddigi részekhez képest újdonságot jelent majd, hogy az egyes bejegyzéseknél feltüntetem a kötetszámot, illetve az írás eredeti dátumát. Nos, vágjunk bele!

  (Harmadik kötet) Egy:

  A templom meglátogatását követően azért jöttem erre, mert innen könnyen eljuthattam az Ecseri úti metrómegállóig, onnan a Határ útig, pontosabban a kétnapos ünnep miatt zárva tartó Europarkig, amelynél 11 órakor randim volt Sz. Ildivel. A lány pénteken jelentkezett be sms-sel a mobilomon, és ezt az időpontot beszéltük meg. Pontos volt, elsétáltunk a kissé odébb eső Kós Károly térig, ahol a napsütötte padok egyikén ülve másfél órán keresztül beszélgettünk. A mindjárt (május elsején) 45 éves csaj jó benyomást keltett, szimpatikus volt. Holnap fél ötkor ismét találkozom vele a Lurdy háznál. Terveim szerint beülünk fagyizni, oda, ahová decemberben a tököli Gittával, aztán a többit meglátjuk. Egyébként a nő arcának meglepően sok részlete hasonlít a volt nejem, Ágnes fizimiskájára.  2007.04.09.

 

  (Harmadik kötet) Kettő:

 

  Az előzetesen megbeszéltek szint, fél ötkor a Lurdy háznál találkoztam Ildivel. Felmentünk az első emeleti fagylaltozóhoz, és bedobtunk egy-egy fagylaltkelyhet. Utána még vagy két és fél órán keresztül beszélgettünk a bevásárlóközpont egyik padján üldögélve; majdnem 8 óra volt, amikor felszálltunk az 1-es villamosra. A lány a Népligetnél átszállt a Kőbánya felé vivő metróra, én meg hazajöttem. A közel három és fél órás együttlétünk illetve beszélgetésünk vegyes benyomást keltett bennem a nővel kapcsolatban. Megbeszéltük, hogy szombaton moziba megyünk, a lány választja ki hova, ő is veszi a jegyeket. Kedvelem a nőt, de az a gyanúm, hogy a párkereséssel kapcsolatban túlzó elvárásai vannak (naiv idealista). Nem könnyű eset, kérdés, megéri-e időt, pénzt és energiát befektetni? Talán szombaton okosabb leszek.

  Ja, majd elfelejtettem: reggel a Moszkva téri metróban láttam Ágnest. Kis híján belebotlottam a volt kedves nejembe. Ő a szerelvény hátulja felől jött, én az első kocsiból szálltam ki. Mióta nem láttam, derékban és vállban jól megszélesedett, a láthatóan frissen mosott, festett szőke haja kócszerűen, szanaszét állt a metró szelétől. Nem mentem oda hozzá köszönni (ő biztosan nem vett észre), hanem némileg mögötte maradva, a szomszédos mozgólépcsőn mentem a felszínre. Magam sem értem miért, de némileg ideges lettem a láttán, de a rossz érzés tíz perc alatt elmúlt.  2007.04.10.

 

  (Harmadik kötet) Három:

 

  Háromnegyed ötkor, a Lurdy Háznál találkoztam a kőbányai Ildivel. Jegyet váltottunk és megnéztük az új Bruce Willis-filmet, a Vadidegent. Hát, nem igazán tetszett, mert a cselekményt finoman szólva túlbonyolították, s bár a befejezés meglepőre sikerült, az egész nem volt annyira érdekes, hogy tartósan lekösse a figyelmem. Ellenben Ildi roppant csinos, guszta teremtés, nagy, beszédes zöld szemekkel, szép pofival. Tetszik a lány, kiváltképp ha felteszi a szemüvegét, ami titkárnős jelleget kölcsönöz az arcának. A film megnézése után elgyalogoltunk a Népligetig, és az estére készülő, erősen lombosodó fák alatt sétálgatva jól elbeszélgettünk erről-arról. Egy idő után bizalmasabb irányba fordult a társalgás, és Ildi elárulta, hogy nem szeret csókolózni. Higiéniás okok miatt. Tagadhatatlan, hogy meglepett a kijelentésével, de megnyugtattam, hogy magam sem vagyok megszállott rabja a smárolásnak, ezt a kívánságát tudom tolerálni. A lány felettébb érdeklődött Ágnes válási hajlandóságának valódi okáról, de nem tudtam többet mondani annál, mint amit e tárgykörben korábban mondtam. Valami olyasmit játszottunk ott, a koszos járdaszigeten, hogy ő közölt magáról egy titoknak vélt információt (pl. nem szeret csókolózni), cserébe nekem is mondanom kellett volna valami hasonló, kicsit szégyellni való dolgot. De nem jutott semmi ilyesmi eszembe, a szívem problémájával, ami azért nagyobb formátumú kérdés, nem mertem előhozakodni. Korai még. Vagy mindig is az lesz? Problémás egészségi állapotomról tehát korainak tartom felvilágosítani Ildit, aki alighanem kicsattanó egészségnek örvend, és nyilván menekülne tőlem, ha tudná, amit nem tud. Kár lenne elijeszteni a nagyon szimpatikus, értelmes, határozott, jó humorú nőt, aki végre nagyjából megtestesíti az általam keresett asszonyt. Jövő héten szinte minden nap délután dolgozik, egyedül kedden nem. Valami gyerekekkel foglalkozó intézetben van állásban, mint nevelő és pszichológus. Megbeszéltük, hogy kedden ötre elé megyek a Népligetig, s ő rövid időre eljön a lakásomra, hogy megismerkedjen a kutyámmal... Alig várom a keddet, tényleg érdekel a nő.  2007.04.15.

 

  (Harmadik kötet) Négy:

 

  Eljött hozzám látogatóba a kőbányai Ildi. Másfél órán át volt itt, tetszett neki, hogy annyi mindennel (festészet, írás, fotózás) foglalkozom. Láttam rajta, hogy jó benyomást keltettem, és sikerült néhány jó pontot gyűjtenem nála. Most tűntek fel igazán, hogy mekkora bazi nagy csöcsei vannak a lánynak, olyanok, mint az őrségi Bettikéé. Pedig csak becsomagolva láttam őket, milyenek lehetnek kibontva? Fél hét körül kikísértem a villamosmegállóhoz, de előbb elolvasásra odaadtam neki a Körmetró című írásomat.

  Jerry kutyám a mai napon lett 12 éves. Isten éltesse! Hétvégén a Tesco-ban veszek neki valami extra finomat.  2007.04.17.

 

  (Harmadik kötet) Öt:

 

  A korábban megbeszéltek szerint tegnap, szerda délután 6-kor találkoztunk Ildivel, a helyszín a Népliget metrószintje volt. Elmentünk a Ferenciek terére, ahol a lány meghívott a környék egy elegánsabb cukijába fagyizni. Beültünk és fagylaltot rendeltünk kehelyben. Fizetés előtt a kezembe nyomott kétezer forintot, abból egyenlítettem ki a számlát. Kissé szégyelltem magam a pénztelenségem miatt, de nem nagyon. Végül is, emancipáció van, nem? Ildi még nyalizás közben mutatott néhány korábbi önmagáról, a lányairól és a volt férjéről készült fotót. Ezután elsétáltunk a Vörösmarty térig, majd a kis utcák között tekeregve kijutottunk a Duna-korzóra, ahol a frissen felújított Vigadó előtti szökőkutas, rendezett parkban eléggé bizalmas beszélgetést folytattunk mintegy félórán át (háttérben a langyos, festői alkonyban a szépen kivilágított budai várral, Mátyás templommal, Lánchíddal). Szóba kerültek például a korábbi kapcsolataink szexuális részének néhány furcsa mozzanata, például nálam a Gittával közösen kezelt vibrátor esete, nála a férje alkalmankénti erőszakoskodásai. Szerintem erősen érdekelte a vibrátor kérdés, immár nem először tapasztalom, hogy a hölgyek bizony szinte remegnek a piszkos kis titkokért. Azzal a szándékkal sétáltunk vissza Ferenciek terére, hogy a lány metróra száll, én pedig a piros 7-essel hazaindulok, ám nem tudtunk ilyen könnyen elszakadni, úgyhogy tovább mentünk az Astoriáig, ahol beültünk egy McDonald's-ba. Itt is jól eldumáltuk az időt, majd a Kálvin tér felé vettük az irányt, metróra szálltunk, én a Népligetig mentem, és az 1-es villamossal hazatértem, Ildi pedig a Határ út felé utazott tovább. Negyed 11-re értem haza.  2007.04.26.

 

  (Harmadik kötet) Hat:

 

  Az Ildivel a kispesti Europark elé megbeszélt, péntek esti találka mindössze egy órán át tartott, 8 után kevéssel már búcsúztunk is. Addig az ottani McDonald's teraszán beszélgettünk, mindketten kissé feszült állapotban voltunk. Búcsúnál (miután a jövő héten, szerdán akart legközelebb találkozni) említettem is a lánynak, miszerint remélem, a jövőben nem ilyen ritkán és ilyen kevés időre találkozunk, mert ez vajmi kevés, ez nekem nem felel meg, ennél azért szorosabb kapcsolatra vágyom. Nem házasságra, nem összeköltözésre gondolok, de ennél mindenesetre többre. Igyekezett megnyugtatni, hogy nyáron majd akár minden nap ráér, de hol van az még? A mondandója java részét megint a lányai ajnározása töltötte ki, amit kezdek túlzásnak tartani.  

  Vasárnap megint a bolhapiaccal kezdtem, utána, némi ajándék csokoládék és sós sütemények, valamint újságok beszerzését követően felmentem apámhoz. Nem jelentettem be előre az érkezésemet, mert a hét elején telefonon nagyjából egyeztettünk, hogy a négynapos hosszú hétvége valamelyik - tetszőleges - napján látogatóba megyek. Gyanús volt, hogy odafönt a negyediken Dórika fogadott a liftajtónál, aki közölte, hogy apám elég rossz állapotban van, noha egy nappal korábban még semmi baja sem volt. Most reggel azonban már kétszer becsinált az amúgy félévente cserélt pizsamájába (széklet, vizelet egybe), hajnalban még hányt is. Az összerondított holmit az istennek se hagyja lecserélni magáról, csak ül a konyhaasztalnál és mered maga elé. A lakásba lépve hányingerre késztető bűz fogadott, a szemem könnybe lábadt, kis híján öklendezni kezdtem. Szegény apám valóban nagyon ramatyul nézett ki, látszott rajta, hogy komolyan rosszul van. Némi feszengő "csevegés" következett, amiben inkább csak apám élettársa, Dórika és én vettem részt, apám a gyengeségtől és a szégyentől szinte meg sem szólalt. Negyedóra múltán váratlanul megélénkült, és az üvegbotjára támaszkodva nagy nehezen felállt a helyéről, ettől mindjárt töményebb lett az amúgy is iszonyatos szag, de alig bírt járni, nekem kellett a karjánál fogva betámogatni az összepisilt ágyig. Dórikának szóltam, hogy legalább egy törülközőt dobjon az összegyűrt lepedőn éktelenkedő vizeletfoltra, aztán, egyik kezemmel a megemelt fejét tartva megitattam apámat, aki a fárasztó mutatvány után csukott szemmel pihent a bűzben és mocsokban fekve, én pedig a sajnálattól összeroskadtan ültem a kétes tisztaságú ágy végében. Apám nagy valószínűséggel elkapta a hasmenéssel, hányással járó calaci-vírust, most annak van szezonja. Öt perc múlva elbúcsúztam, de az utcán alig bírtam visszafojtani a könnyeimet. Az eset nagyon megrázott: az én valaha oly erős, néha ősparasztin vad, duhaj apám tehetetlen kiszolgáltatottsága, megalázottsága mellbe vágott, nem hittem, hogy valaha idáig fajulnak a dolgok. Úgy látom, még sok mindent nem tudok az életről. 

  Hazaérve már nem tudtam visszafogni magam, és tehetetlenül bőgtem, mint egy elveszett gyerek, amíg el nem fogytak a könnyeim. Még mindig viszonylag korán volt, fél 11-re járt az idő, s éreztem, hogy a látogatást követően bennem maradt, kegyetlenül mardosó érzést otthon nem bírom elviselni. Így aztán nyakamba dobtam a Canont, s talán valami freudi ötletnek engedelmeskedve ellátogattam a Kerepesi (Fiumei) úti sírkertbe. Amúgy is, évek óta tervezem, hogy egyszer körbesétálom, s ezek szerint most jött el az ideje. Akkorát csavarogtam benne, hogy holt fáradtan, fél négyre értem haza. Történelmünk és művészi életünk legjelesebbjeinek, s olykor fekete bárányainak síremlékei között vezetett többórás utam, s csak a végén vettem észre, hogy elfáradtam a gyaloglásban. De legalább kisétáltam magamból a feszültség nagyját. 

  A négynapos, hosszú hétvége utolsó napja, május elseje van. 11 körül kimentem a Városligetbe, ahol az MSZP tartotta nagygyűlését a Petőfi Csarnok előtti napozóréten. Gondoltam, kíváncsiságból belekukkantok, hogyan ünnepel a másik tábor. A tömeg tulajdonképpen két, egymástól jól elkülönülő táborból állt össze: a színpad előttiből, amelyik az esemény politikai részére, kiváltképp a kőfaragó és balett-táncos Gyurcsányra volt kíváncsi, és az ennél jóval nagyobb részből, amelyik csupán kihasználta a lehetőséget, hogy egy jót csavarogjon a Liget árnyas sétányain felállított sör-, bor- és lacikonyhás sátrak, az aranyáron árusító ajándékpavilonok között, körhintára ültesse a gyerekét, elbeszélgessen az ismerőseivel. Éppen a szocialisták rendezvényeiről elmaradhatatlan Korda György - Balázs Klári páros énekelt valami gyomorforgatóan mézesmázos számot, de szerencsére az előadásuk végén jártak, s kisvártatva mikrofonhoz lépett a nap "sztárja", az általam semmi embernek tartott Gyurcsány, aki momentán Magyarország miniszterelnöke és az MSZP elnöke. Veszett gesztikulálások között tíz percig nyomta a tőle megszokott általánosságokat, amikor hatásszünetet tartott, odalent a hívei tapsoltak, integettek, de valahogy nem igazán fűtötte a népet a lelkesedés. Dacára a nagy kavalkádnak, közel sem éreztem az emberek között azt a nagy fokú összetartást, barátságosságot, mint a mi rendezvényeinken. Kevesen lelkesedtek, talán ők sem mindig őszintén, s az első sorokban csápolók kivételével mindenkire rátelepedett a ragacsos kedvetlenség, pedig ünnepelni jöttek, vagy mi a szösz. Készítettem pár fotót a folyvást hadonászó macskajancsiról, a legjobbakat akkor, amikor a neje és a kisfia társaságában - testőrök gyűrűjében - az autójához tartott, ami gyorsan elsöpört velük.  2007.05.01.

 

  (Harmadik kötet) Hét:

 

  Ma, miután hazatértem a munkából és bekapcsoltam a tévét, olyan meglepetés ért, mint már régen. Illetve inkább soha. A Hír Tv teletextjén ugyanis azt olvastam (később az összes magyar tévé- és rádiócsatorna első helyen foglalkozott vele), hogy ismeretlen tettesek ma hajnalban feldúlták Kádár János és felesége Fiumei úti sírját. Az asszony (Tamáska Mária) hamvait tartalmazó urna eltűnt, Kádár fémkoporsóján pedig lyukat vágtak, s valószínűleg elvitték a koponyát. A közeli munkásmozgalmi panteon falára vörös festékszóróval a következőt írták: "Gyilkos és áruló szent földben nem nyugodhat!" Ez a sor a Kárpátia együttes egyik számából való, ők pedig Wittner Mária, '56-os halálraítélt szavait idézték. Utalva az '56-os forradalmat követő véres megtorlásokra, amelyekben Kádárnak döntő szerepe volt. Na, milyen a sors?! Vasárnap, vagyis három napja, hogy életemben először a Fiumei úton jártam, többek közt a Kádár-sírnál, és tessék, szerdán itt a szenzáció! Az egész történet annyira valószínűtlen (mármint az, hogy a párját ritkító esemény a 15 éve halogatott temetői látogatásom után három nappal esett meg; azelőtt semmi hasonló gond nem akadt a nemzeti sírkertben), mint egy hátborzongató mese. Kipakolták a véres kezű hóhérból mindenki kacsingatós Jani bácsijává avanzsált Kádárt! Történt, ami történt Kádárral. Mindazonáltal, ha már annak idején, a halála után nem lökték oda a hulláját a mindenféle szemetet felzabáló disznók elé, ez a megkésett gesztus, mármint a sírrablás, felesleges volt. Akkor kellett volna kutyatápot készíteni belőle, és igyekezni mielőbb elfelejteni a nevét, nem pedig carrarai vörös márványból síremléket állítani neki és a nejének.

  (Kádár János, a már életében budapesti hóhérnak nevezett kommunista vezető 1956-ban a szovjet csapatok behívásával levert forradalom és szabadságharc bukása után kivégeztetett 229 embert, akiknek csaknem a harmada 24 évnél fiatalabb volt, és ugyancsak ő küldette akasztófára Nagy Imre miniszterelnököt. A kivégzetteket jeltelen sírokba, sokszor megkötözve, arccal lefelé földelték el, és a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájába évtizedekig nem lehetett vinni egy szál virágot sem." Magyar Nemzet 2007.05.03.)  2007.05.03.

 

  (Harmadik kötet) Nyolc:

 

  Különben 3-4 napja derekasan meg vagyok fázva, két éjszakára be kellett fűtenem. Most ott tartok, hogy dől belőlem a nátha, úgyhogy a kispesti (kőbányai) Ildivel tervezett randinak lőttek. Május elsején volt 45 éves, vettem ajándékba egy csinos rugós bicskát (a csaj lőfegyver- és késmániás), majd utólag, ha meggyógyultam, odaadom.  2007.05.05.

 

  (Harmadik kötet) Kilenc:

 

  Ezt reggel háromnegyed hétkor, a kutyasétáltatás után írom. A Jerryvel teljesítendő reggeli köröm alatt eszembe idéződött a tegnapi rózsadombi látogatásom. Annak is az a számomra megrázó, mert hirtelen, úgyszólván a semmiből támadt mozzanata, amikor a kanyargós és egyre emelkedő utcákon haladó buszon ülve, valahol a Törökvészi vagy a Pusztaszeri út környékén, fájdalmas erővel rám tört az ide, ehhez a jómódú, a busz maszatos ablakából nézve boldognak, gondtalannak (anyagi értelemben mindenképp) látszó közösséghez tartozni vágyás érzése, hogy csípős könnyfüggöny ereszkedett a szememre. Félre kellett fordulnom, nehogy a gyér számú utazóközönség észrevegye rajtam a sírással való küszködés jeleit. Nem sokkal előbb a Vérhalom téren található nagyobb, elkerített játszótér mellett vitt el a 91-es járat útja, s láttam, és a felül nyitott ablakon át hallottam a hintázó gyerekek boldog zsibongását, tíz méterről is érzékeltem a rájuk vigyázó, jól öltözött anyukák és apukák gesztusaiból sugárzó elégedettséget, szeretetet. Odébb az árnyas utcán komótosan sétálgató nyugdíjas társaság derűjét figyeltem meg, és veszettül, már-már tűrhetetlenül sajgott a szívem, hogy én nem tartozom ide, és soha nem is fogok közéjük, az itt élő emberek közé tartozni. A kiközösítettség gyermekkoromból oly ismerős érzése mardosta a lelkemet. Mindent odaadtam volna, hogy befogadjanak a közösségükbe: abban a feldúlt érzelmi állapotban szempillantás alatt dobtam volna gyermekkorom Belvárosát, ifjúkorom Kelenföldjét, elhidegültem volna kedvelt Zuglómtól, mindezt a szép és illatos, fiatal és boldogságot sugalló Rózsadomb kisasszony hatására. Nem volt bennem szemernyi irigység sem, legalábbis a vagyonuk iránt nem éreztem olthatatlan vágyat, viszont tudom, hogy éppen a pénzük, az életben elért gazdasági sikereik aranyra váltott értéke jelenti viszonylagos nyugalmuk alapját. Én pedig, odalent a szmogos, provinciális zuglói lapályon, ahová majd felkavaró látogatásom után visszatérni kényszerülök, a gyakorlatban soha nem fogom megtapasztalni az itt megsejtett érzéseket. Úgy éreztem (több volt ez érzésnél, tudtam:) 53 évesen nekem is jár a létbiztonság; egy csöndes, árnyas fákkal és kerttel körülvett társasház első vagy második emeletéről nyíló csodás panoráma, a szüntelen madárfütty és a napfény, hiszen 30 valahány év munkájával megszenvedtem, megfizettem érte. Igen, fizettem, mint a katonatiszt a 33, betegségben eltöltött évemmel, a szorongásaimmal, félelmeimmel, a válásommal és a két gyerekem elvesztésével (akikkel együtt a hátralévő életem értelme is elveszett), igenis, munkával és szenvedéssel rég megváltottam sorsom jobb irányba fordulását. De hát, realista lévén, azonnal megfogalmazódott bennem a kijózanító válasz is, hogy mindez kevés ide. Ebbe a kvázi biztonságot nyújtó nyájba bele kell születni, vagy gátlástalan törtetéssel be kell robbanni, nem kevés szerencse által. Az első lehetőség, rajtam kívül álló okok miatt nem jött össze, a második meg nem az én műfajom, mondhatni ízlésemmel ellentétes. Marad tehát a szerelmetes sóvárgás. Jó darabon gyalog baktattam lefelé a hegről, így alkalmam nyílt benézni a magán- és társasházakat övezőm gyönyörű színekben pompázó virágoskertekbe, s magamba szívni a nyugalmas utcák békítő, mediterrán hangulatát. De aztán nem volt mese, ismét buszra kellett szállnom, s meseországból visszatérni a nagy magyar rögvalóságba.

  Borotválkozás közben a fürdőszoba tükrében elnézve barázdált, de még elfogadhatóan fiatalos arcomat, meg a csaknem egyöntetűen ősz, ámbár legalább még dús hajamat, tudom, mind kevesebb szeretni való akad rajtam. Öregszem, s a csinos fiatal lányok cickányszeme nem a magamfajta savanyú képű, löttyedt alakok után kutat a metrón vagy a buszok zsúfolt utasterében, az életteli utcák zajos forgatagában. Nem sajnálom magam, amiért szép lassan elmúlik az életem, inkább nagyon is érdekel az időskor, úgy ahogy van: a kevés boldogságával és a sok nyavalyájával együtt. Mentálisan kimondottan feldob annak tudata, hogy nem fáj a visszahozhatatlan ifjúságomra gondolni. Érdekes módon éppen azért, mert tele van szép, vagy időközben megszépült, az emlékezetemben felidézésre méltó epizódokkal. Amúgy pedig egyenesen szórakoztat, ha a mai fiatalok ama rendíthetetlen hitével találkozom, miszerint ők sosem öregszenek meg. Ha mégis beszélnek ilyesmiről, látom, hogy szándékosan felületesen foglalkoznak a gondolattal, ugyanis magukra nézve kizártnak tartják az öregedés folyamatát. Magamban ilyenkor kissé gonoszul, kajánul vagy kárörvendően nevetgélve figyelem önámító mellébeszélésüket, mert értem a szándékot: ezzel is csak védekezni akarnak a letagadott, ősi félelmeik ellen. Emberek vagyunk. Rajtam, a külsőmön tehát már nem nagyon, de bennem vajon akad-e még szeretni való? Hiszen a sok csalódás és csapás kiégeti belülről az embert, vagy - megkeményíti. Ez a keménység azonban nem igazán acélos, inkább csak a porcelán kvázi keménysége, ami ellenáll a karcolásoknak, de egy közepes erejű csapástól azonnal darabokra hullik. Engem inkább kiégetett az élet, de talán nem eléggé, talán maradt bennem valami, amiről lekaparva az odaégett részeket és a bekormozódott felszínt, ér még valamit, amit szimpatikusnak, emberinek lehet nevezni. Csak remélhetem, hogy maradt bennem érték, s ezt valaki díjazni tudja.  2007.05.14.

 

  (Harmadik kötet) Tíz:

 

  Tegnap nagyon érdekes délutánt töltöttem Ildi társaságában. Az 5 órai találkozás után hozzám jöttünk, mert, bár eredeti szándékom szerint a Várba buszoztunk volna, a hirtelen megjelenő esőfelhők és a percek alatt lehűlt levegő nagy vihar közeledtét sejtették. Én meg féltem a kutyám miatt, nehogy szívbajt kapjon a várható dörgésektől, villámlásoktól. Az udvaron nemigen tud biztonságos helyre bújni, de ha otthon vagyok, legalább bemenekül a fürdőszobába. Szóval efféle megfontolásokból végül nálam, a Tábornok utcában kötöttünk ki - Ildi egyetlen szóval sem kifogásolta -, Jerry persze azonnal behúzott a fürdőbe, mert már öblösen zengett az ég. A lány a tévéző pamlagom sarkába húzódott, én meg egy közelébe húzott székre telepedtem. Némi zavarodott mosolygások kíséretében átadtuk egymás megkésett szülinapi ajándékait, én a több mint két hete vásárolt rugós bicskát, Ilditől pedig egy márkás (tehát vélhetően drága) férfi parfümöt kaptam. Az ezek után következő beszélgetésünk 90%-ban a szexualitás körül forgott, nem akármilyen eredménnyel. Ildi hosszas unszolására elővettem és megmutattam a ruhásszekrény mélyén dugdosott, anno Gittával használt, férfi hímtagot utánzó vibrátort, ami - állítólag - nem tetszett neki, mármint megjelenésre, kinézetre, de azért érdeklődve vette a kezébe, s úgy láttam, meglehetős élvezettel nyomkodja a rugalmasan hajlékony plasztikot. A szeme izgatottan csillogott, s a szája szegletében ott maradt az a jellegzetes félmosoly, ami leginkább a tiltott dolgot művelő gyerek önkéntelen védekezése szokott lenni; aki ezzel a mosollyal kér jó előre kíméletes elbírálást, megértést, amiért kíváncsiságból nem tudott ellenállni az új, de nyilvánvalóan tilalmas dolgok csábításának. Közben folytattuk a szexről való értekezésünket, és kissé csalódottan állapítottuk meg, hogy mint ideális (vagy bármilyen) szexpartner, aligha jöhetünk egymásnál számításba. Ildiről ugyanis kiderült, hogy kizárólag a hagyományos közösülési formákat kedveli (ezzel kapcsolatban többször is sóhajtozva áradozott a kb. 10 éve elvált férje teljesítményéről), ráadásul azt is kondommal súlyosbítva. Szóval, nem elég, hogy nem smárol (nyelves csókol), nem szopik, de az ágyban kizárólag a konzervatív figurára hajlandó, arra is gumiban. Igen, ő sajnos nem kapható az orális szexre, ami viszont az én kedvenc területem; a szopást megalázónak és gusztustalannak tartja, a nyalást nemkülönben. Ezek után feltettem a logikusnak látszó kérdést, hogy akkor ugyan mihez kezdünk egymással az ágyban? Ha valami csoda folytán eljutnánk addig. Szépen fekszünk egymás mellett, amíg el nem alszunk? Alváshoz nincs szükség társra. Mert nekem a könyököm jön ki a szimpla dugás, ő meg elvi megfontolásból nem akar pettingelni. Merthogy az (is) fertőzésveszélyt rejt magában. Ennek a fertőzés a mániája. Meg a kések. Egy darabig tanácstalanul ültünk egymással szemközt, míg a félig nyitott ablakon túl tovább dörgött, villámlott, és ömlött az eső a sötét felhőkből. Amikor odakint váratlanul beállt a csend, részemről komolyan megfogalmazódott, hogy akkor ennél a pontnál talán véget vethetnénk alig bimbózó kapcsolatunknak, hiszen miféle perspektíva állhat előttünk? De nagyon jó lehetek Ildinél, mert szinte könyörögve beszélt rá, hogy ne szakítsunk meggondolatlanul, hanem járjunk tovább jó barátként kirándulni, moziba, beszélgessünk, merthogy én egy ritka értékes embernek látszom, és nem akar teljesen elszakadni tőlem. Hízelgő, de nyilván őszinte, hiszen érdekmentes szavainak hatására végül magam is hajlottam a kapcsolat valamilyen szinten való fenntartására, a későbbiekben meg majd meglátjuk. Péntekre beszéltük meg az újabb találkát.  2007.05.16.

 

  (Harmadik kötet) Tizenegy:

 

  Legnagyobb meglepetésemre és örömömre ma, szerda reggel fél tíz körül sms-ezett Ildi, hogy szívesen találkozna ma velem egy kis "beszélgetésre, stb.", noha tegnap este azzal váltunk el, hogy legközelebb pénteken jövünk össze. Tényleg jó vagyok a lánynál. Tehát 5-re elmentem a Népligethez, onnét egyenesen hozzám jöttünk. Mindenki ott foglalt helyet, ahol tegnap. Az első órát mindenféle témakört érintve elbeszélgettük, közben készítettem róla fél tucat portréképet, és ezután tértünk rá a szexualitással kapcsolatos témára, amit a tegnapi csevejünk alatt rendesen kicsontoztunk, de a jelek szerint nem eléggé. Alig merültünk el a kellemes témában, Ildi váratlanul kibökte, hogy van egy titkos vágya: szeretné kipróbálni a vibrátort. Nagyot néztem, de gyorsan rendeztem arcom önkéntelenül elcsúszott vonásait, s némi felvezető simogatás után a tettek mezejére léptünk. Ildi nagyon csinos, sőt kimondottan szép és szexi látványt nyújtott, ahogy derékig húzott ruhában, széttárt combjain fehér színű, combfix harisnyát viselve, sötét bugyiját a kényes területről félrehúzva "szendén" ült a kanapé sarkában, a leoltott szobai lámpák mellett csak az udvar felől beszűrődő kevéske fény adott némi világosságot. Kérésére óvatosan, pár centi mélyen benyomtam neki a frissen elmosott vibrátor fejrészét. Addigra az izgalomtól csupa nyúlós váladék lett a farkam. A lány kérésére levettem magamról a farmert, és egy szál gatyában ültem vissza a tőle fél méterre elhelyezett székre, hogy közben ő is tudjon játszani az öcskössel. Végül is, a vibrátor nem igazán jött be, a lány nem nagyon lelkesedett érte, úgyhogy kihúztam belőle, félretettem és áttértem a kézi stimulálásra, amitől meglepően hamar elélvezett, nekem viszont időközben lekókadt a farkam. Ildi ezen kicsit elcsodálkozott (én már nem), s némi mellébeszéléssel elmagyaráztam neki, miszerint eleve nem számítottam arra, hogy ő is ki akar elégíteni, ráadásul olyan nagyon nem is igényeltem, hogy most kielégítsenek. De ez nem az ő hibája, az igazság az, hogy unom a szexet, úgy ahogy van, szőröstől bőröstől - vallottam be. Nagy feneket nem kerítettünk a dolognak, nemsokára felöltöztünk, s villamossal elmentem vele a Népligetig. Csak semmi pánik, az élet megy tovább!  2007.05.17.

 

  (Harmadik kötet) Tizenkettő:

 

  Ma délután ötre volt megbeszélve az újabb találkozónk a Népligetnél. Háromnegyed ötkor ott voltam, ő meg 5 után sms-ezett, hogy bocs, de kb. tíz percet késni fog. Anyád. Rövid, valamivel több, mint egy hónapos ismeretségünk során ez a második ilyen eset volt, miközben még a legelején - hitelesnek, őszintének tűnő szemkerekítések kíséretében - arról szónokolt, hogy mennyire hitvány dolognak tartja a pontatlanságot. Vele sosem fordulna elő ilyesmi, mondá kevély magabiztossággal a nő, mert inkább 5 perccel előbb érkezik. Ezek után eléggé pipásan pattantam fel egy éppen befutó, a Lágymányosi híd felé tartó 1-esre, gondolván, megyek vele 34-4 megállót, s onnan visszafordulva jövök, mintha akkor érkeznék. Ravasz, nagyon ravasz! Így még hozzá képest is kések, de ha ő meg akar várakoztatni, akkor én még inkább őt. Az én büszkeségemen már így is csorba esett, essen az övén is. Végül öt óra húsz perckor csak összejött a randi, de hiába fűztem a csajt, hogy menjünk fel busszal a Várba, csodás kilátásban lesz részünk, Ildi csak értetlenkedett, hogy minek annyit utazni a büdös városi forgalomban, inkább üljünk le a Népliget egyik padjára, vagy sétálgassunk. (Szerintem nincs BKV-bérlete, a jegyek árát pedig sokallja, s mindezt valamiért szégyelli elmondani. Esetleg pánikbeteg, és fél a metróban. Ha valaki, én biztosan megérteném, de nem mondja.) Az előbbi verziónál kötöttünk ki, de a hangulat elég feszült maradt, én még mindig dühös voltam a késéséért (állítólag összefutott a lányával, s váltottak néhány szót) meg a lustaságáért, ő meg azért utasított - felettébb nyersen - rendre, amiért közbepofáztam, és nem hagytam, hogy végigmondja a körülményes mondatát. (Az öt rendőr által május elején megerőszakolt nő esetéről beszélgettünk.) Nyeltem egyet, fél percig befogtam a szám. Ámde amikor meg azért kezdett piszkálni, hogy mitől kukultam meg, szelíden megérintettem a karját, felálltam, és foghegyről mindössze annyit vetettem oda: szedelőzködjünk, nekem ennyi elég volt. Ildin leírhatatlan elképedés lett úrrá, begyulladt. Ilyen fordulattal nem kalkulált. Igyekezett jópofára venni a figurát, menteni a menthetőt, de hajthatatlan maradtam. Amíg visszafelé igyekeztünk az 1-es megállójához, nyugodt hangon közöltem vele, hogy a kapcsolatunk szemmel láthatóan nem működik, úgyhogy részemről vége, bedobom a törülközőt. Ő valami olyan szöveggel jött, hogy nem érzi lefutottnak a dolgot, s ezt kulturáltabban is megbeszélhetnénk. Semmi kulturálatlan kifejezés nem hagyta el a számat. Semmi emelt hang, semmi idegeskedés, csak elszántság. Elegem van ő női rendreutasításokból, nem tűröm, hogy a nyúl vigye a puskát. A megállóban a kényszeredett félmosoly és a gyors puszi jobbról-balról után sok sikert és boldogságot kívántam a még mindig ledermedt lánynak, aztán felszálltam a befutó 1-esre. Ennyi. Most egy darabig megint magam leszek, de azért vadászok tovább. Lehet, hogy már sosem leszek képes megállapodni, lehet, igazából nem is akarok. A magány gyanúsan könnyen csábított vissza magához. Az életben minden túlzásba vitt dolog függőséghez vezet, nekem a magány az első számú szenvedélyem, az én legfőbb bajom neve: magányfüggőség. A tudomány mai állása szerint nem gyógyítható. Nemhogy hosszú, már rövid távon is megérzem a hiányát.  2007.05.18.

 

  (Harmadik kötet) Tizenhárom:

 

  Tegnap, azaz szombaton dühöngő viharként ismét lecsapott rám a kan- és hülyeséggörcs. (Nálam a kettő gyakran jár együtt.) Az előbbi nyilván Ildi váratlan kirúgásának mellékhatása, utóbbi pedig az általános elmeállapotom egyenes következménye. Szerdára várom Gittát, a két hónappal ezelőtti barátnőmet, hogy egy vidám, felszabadult hancúrozás keretében felelevenítsük a régi szép időket (kis románcunk december közepétől február végéig tartott). Szóval, spórolni akartam a munícióval, viszont a magától felhergelődött fantáziámat képtelenség volt kordában tartani. Tehát egy kétségbeesett ötlet hatására átlátszatlan nejlonzacskóba dobtam a Gittának vásárolt felcsatolható műfaszt (ilyesféle holmi is akad a szekrény sötét mélyén, nemcsak vibrátor), alig egyszer-kétszer volt használva, vállamra kaptam a fényképezőgépet, aztán irány a legendás bárcás vidék, Belső-Józsefváros. Némi fölösleges sétálgatást követően viszonylag hamar rám mosolygott a kurvapecérek istennője. Szerencsém volt. A Mátyás tér Erdélyi utca felőli sarkán álldogáltam, amikor ellejtett mellettem egy erősen ribanc kinézetű, de jó formájú nő, és menet közben a szája sarkából odasúgta, hogy elkísérhetem egy darabon. Mellészegődtem, mire anélkül, hogy akárcsak lassított vagy felém fordult volna, elmagyarázta, a Mátyás téren mindenütt térfigyelő kamerák működnek és nincs szándékában lebukni. Félig, vagy tán egészen cigány volt, festett szőke hajjal, tiszta, feszes farmernadrágja kiemelte fenekének kellemes domborulatait. Ápolt összbenyomást keltett. (Mint az a Fehérvári úti fiatal cigány lány, akitől ifjú koromban életem egyetlen tripperét kaptam emlékbe.) Amíg egymás mellett sétálva haladtunk az általam ismeretlen cél felé, kérdésére előadtam, mit szeretnék: a műfasznak látszó tárggyal megdugni, illetve előtte és közben szexi fotókat készíteni róla. A szeme se rebbent; négy darab ezresért vállalta. Az én szemem rebbent, ettől függetlenül beleegyeztem. Két utcával odébb egy lerobbant, földszintes ház manzárdszobájában kötöttünk ki, a galériára vezető létraszerű lépcsősor kis híján beszakadt alattunk. Odafent két hervadt dívány és egy asztalként funkcionáló, lepedővel takart hokedli képviselte a puritán berendezést. Rutinosan előre kitettem a pénzt az asztalra, de a nőnek volt némi tartása, mert nem nyúlt utána azonnal. Csak a műsor végén tette el. Ezek után rendezői instrukciókkal láttam el a harmincas évei közepén járó csajt; vetkőzzön, majd miután a gondosan borotvált muffját előröl és hátulról párszor lefényképeztem (közben, akár egy műtermi fotós, irányítottam: álljon terpeszbe, hajoljon előre, forduljon vissza, ültében tárja szét a lábait stb.), a le sem vett farmeromra húztam a gumipántos műrépát, és hátulról gyengéden benyomtam neki. Nyögött és sóhajtozott az istenadta, élvezte a túlméretes (excalibur), megbízhatóan meredő szerszám összes áldását, karcsú teste a kéj lázában remegett, hűs tapintású kerek farát sárló kancaként hányta-vetette. Szóval, ment a móka, csak a bemozdulások miatt a menet közben hátulról készített képek homályosra sikerültek. A sokat tapasztalt leányzó kéjes nyögdécselése hallatán kis híján magam is elmentem, de nagy önuralommal féket vetettem dühítően kínzó vágyaimnak. A végén megbeszéltük, hogy legközelebb tízezer forintért sokkal több felvételt készíthetek róla a lakásomon, aztán ott hagytam. A Teleki téri villamosmegállónál mellém csapódott egy cigit lejmoló, piaszagú, ápolatlan öltözékű sovány nő, akivel aztán a tér távolabb eső padján jól elbeszélgettem. Hiába itta el a fél eszét, a maradék is nagyon vágott, részegsége ellenére döbbenetes intelligenciával rendelkezett. Félelmetes dumája, sziporkázó humora volt, az Isten tudja, hogyan süllyedt idáig. Ugyanis valószínűleg igazat mondott azzal, hogy három nyelven beszél, egyetemet végzett, és foglalkozásszerűen balettozott. S mi lett belőle? Nagy kár érte. Nem egyszerű menet az élet. A végén kért tőlem borra egy százast, kapott kettőt. Akkor láttam utoljára, amikor eltűnt a bokrok között a kocsma irányába. Ennyi kaland fért a napomba, felszálltam a Fiumei úton mögöttem zörgő 24-es villamosra, a Keletinél elkapott 80-as trolival meg hazáig jöttem.

 

  (Harmadik kötet) Tizennégy:

 

  Ma délután kellett volna találkoznom a tököli Gittával, akivel utoljára februárban jöttem össze. A csaj sms-ben keresett meg nemrég azzal a szöveggel, hogy 23-án, azaz ma feljön Pestre, s Stadionokban tartandó George Michael-koncertre, s jó lenne, ha előtte találkoznánk. Ami nyilván - s ezt ugyancsak nyilvánvalóvá tettük sms-ben - dugást és szövődményeit jelenti. Akkor még arról volt szó, hogy szabadságot vesz ki arra a napra, ma reggel viszont már azt üzente, hogy délig muszáj dolgoznia, de igyekszik. Háromnegyed négykor pedig azzal talált meg, hogy bocsánat, de egy váratlanul közbejött értekezlet miatt ki kellett dolgoznia majdnem az egész napját, s emiatt aligha marad időnk találkozni. Hazudik, mint a vízfolyás, de hát ő tudja. Erős felindulásomban, ami nem annyira az elmaradt randi miatti csalódásnak, mint annak szólt, hogy hülyének nézett, szóval, kevésen múlott, hogy el ne küldjem a búbánatos, csiganyálas picsába. Végül megegyeztünk, hogy hív, ha a hétvégén szabaddá tudja tenni magát. Nem értem, ha annyira akart találkozni, hogy ő kezdeményezett, és ahogy írja, hapsija sincs, akkor ugyan mitől ne érne rá a következő, a pünkösd miatt megint háromnapos (szombat, vasárnap, hétfő) hétvégén? Tapasztalatból tudom, hogy a nők egytől-egyig gyagyásak és megbízhatatlanok - még azt sem mondhatom, hogy tisztelet a kivételnek, mert ilyen nem létezik -, mégis, azzal áltatom magam, hogy néha pihennek, vagy nem figyelnek oda. De nem. A mára tervezett szextorna tehát bizonytalan időre elnapolva. Ezért spóroltam az értékes testnedveimmel?  2007.05.23.

 

  (Harmadik kötet) Tizenöt:

 

  Idehaza kutyasétáltatás következett, majd némi pihenés után vissza a városba, a Vörösmarty térre, ahol az idei könyvhét központi rendezvényei zajlanak. Ezek közül is kiemelkedő jelentőségű Orbán Viktor két órakor kezdődő dedikálása. Már fél egykor a helyszínen voltam, a hátralévő időben a vásári forgatagra emlékeztető színpompás tömeget, illetve az éppen dedikáló, számomra is ismerős írókat fotóztam. Meg amit arra érdemesnek ítéltem, például szép nőket. Fél kettő körül én is ott tolongtam - a sok hivatásos fotós között - a dedikáláshoz előkészített asztal és szék közelében, aztán kettőkor, a Gerbeaud cukrászda irányából, nagy ováció közepette megérkezett Viktor. Az arcról már ismerős testőrök gyűrűjében tört előre (ott volt, hozzá legközelebb az elgyötört tekintetű is, aki ezek szerint a legszemélyesebb, legbizalmasabb testőre), kézfogás jobbra, mosoly balra, rutinosan átvágta magát a dedikálásra váró könyveket lobogtató tömegen, és helyet foglalt. Plebejusnak nevezhető öltözéke egyszerű kék farmernadrágból, vászoningből és zakóból állt, a zakótól leülés előtt megszabadult. Könyékig tűrte az inget, szóval nekigyürkőzött a munkának (másnap tudtam meg, hogy reggel hatig dedikált, akkor fogyott el a sor). Körülötte kattogtak és csattogtak a vagyont érő profi masinák, diszkrét zizzenéssel beindultak a csoda felvevőkamerák. A jó rálátásért kocsmaihoz hasonló tülekedés, lökdösődés vette kezdetét, csikorogtak a valódi és a műfogak, sziszegtek a felébe harapott, alig elfojtott káromkodások, de végül mindenki megnyugodott, mert sikerült jó felvételeket készítenie. Mialatt, ahogy a friss, hajnali szél hajlítgatja a kalászt érlelő búza szárát, egy helyben ide-odadülöngéltem a lázas munkába belefeledkezett fotóriporterek csoportjával (egy gombostűt sem lehetett volna közénk ejteni), magamban jót derültem a világraszóló felhajtáson. Hiába, hogy a vad megélhetési taszigálás következtében kétszer is majdnem talajt fogtam, s egy oldalról rám tehénkedő ürgétől kis híján kifordult a térdem, valami oknál fogva megint elkapott a fura, mindent elsöprő emberszeretet, és minden meg volt bocsájtva az ellenem vétkezőknek. Ha a legszigorúbb morális mércével mérek, azt mondanám, hogy gazemberek között voltam ártatlan, s a kivételezettség érzete felszabadított. Boldoggá tett a viszonylagos ártatlanságom tudata. Az első pillanatokban még csodálkozva néztem körbe, ahol magam körül sűrítve láthattam a nyers fizikai erővel, ravaszsággal, kérleléssel, lelki ráhatással manipuláló emberek érdekérvényesítésre elszánt csoportját. Ezeket a modern kori ruhákba öltözött, a fantasztikus technikákat magától értetődő természetességgel kezelő vadembereket. Az ismerős idegeneket és az idegen ismerősöket. A csodálatos emberállatok színes rongyokba csomagolt csokrát, mely semmi eszközt nem szégyell bevetni, és semmilyen elvet nem szégyell feladni a kitűzött cél elérése érdekében. A törékeny civilizációs mázat bámulatos könnyedséggel levedlő ösztönlények alkalmi érdekszövetséggé összeállt csoportját, amelynek én mindössze szótlanul sodródó, kiszolgáltatott tagja voltam, de bevallom, tetszett a nyájjal, vagy inkább falkával megejtett akaratlan és rövid időutazás a kezdetek kezdetére. A kezeit jó előre mosó Pilátus mutatott Jézusra e sokatmondó szavak kíséretében: Ecce homo (íme az ember!), de akinek van hozzá füle, érzi az aktuális áthallást. Magam, két részletben, legalább negyven fotót készítettem Viktorról, illetve ennél jóval többet, de ennyit hagytam meg a szelektálás után.  2007.06.02.

 

  (Harmadik kötet) Tizenhat:

 

  A hétvégémet jószerével a Fiumei úton töltöttem, mert a péntek délutánt és a vasárnap felét a sétányokat kísérő illatos hársfák, virágzó bokrok és a változatos formavilágú, de leginkább a klasszikus kialakítású síremlékek között múlattam. Tiszta, illatos levegő, kellemes madárfütty, élő ember elvétve. A halottaktól nincs mit félni, valamikor épp olyan érző emberek voltak, mint a most élők többsége, csak lejárt a földi idejük, miként egyszer mindnyájunknak le fog járni. A bomlással telő hullakorszakukon kívül nincs bennük semmi félelmetes vagy visszataszító (azon meg viszonylag hamar túlesik minden, nem elhamvasztott távozó - mármint az örökkévalósághoz mérten hamar), egy, a földi törvények közé szervesen illeszkedőkötelező fizikai-kémiai folyamat, amelynek végén a nehezen pusztuló váz marad mementóként. Ennyi, minek azt túlmisztifikálni? Az embereket nem a halálukban kell sajnálni, az túl könnyű és kényelmes álláspont, inkább életükben kellene törődni velük. 

  Egyébként szombat délután is készültem kimenni. Fél öt lett, mire indulhattam volna, ráadásul az ég kezdett vészesen beborulni. Ezzel együtt annyira bennem volt a mehetnék, hogy elindultam, ám ki sem értem az Őrnagy utca Kerepesi út felőli végébe, amikor észrevettem - alig akartam hinni a szememnek -, hogy a kis utca sarkán, falnak támasztott háttal guggolva egy letolt gatyájú, negyvenes évei elején járó cigány nő vizel, gátlástalanságában mit sem törődve a járókelőkkel és a gyerekekkel. A maga alá fröcskölt tócsából két ágon lecsurgó vizeletcsík a szétterpesztett lábak között sárgásan-habosan csurgott a gazos járdasáv felé. Némileg megzavarodtam a nem mindennapi látványtól. Utam a nő orra előtt vitt el - legszívesebben kirúgtam volna a lábait, hogy seggeljen bele a húgyába -, aki csak akkor tápászkodott fel, amikor néhány lépéssel túljutottam rajta. Sajna, egyből elborította az agyamat a pucér, gömbölyű női hátsó látványa, s én marha szóba elegyedtem - bár ne tettem volna - az indiai ősökkel büszkélkedő aszfalttündérrel, aki különben láthatóan és érezhetően kapatos állapotban volt. Azt szerettem volna megtudni tőle, hogy némi kápé ellenében készíthetnék-e róla néhány aktfotót, akár letolt gatyásat is. Na persze nem azon a szent helyen, ahol egymásba botlottunk, hanem a földbolygó egy kevésbé forgalmas részén, mondjuk a közeli vasúti töltés csalitos oldalában. Erre a nyilván némi ribancos múlttal rendelkező nő máris arról kezdett dumálni, hogy mennyire szeret kefélni, imádja, ha kinyalják (nyalja ki a húgyos picsádat a lila nyelvű zsiráf, azzal a ráspolyfinomságú nyelvével - gondoltam bosszúsan), s hogy perceken belül le fog szopni. Nem mondhatnám, hogy hosszasan keresgélt a sprőd gondolatait finomabb csomagolással felruházó kifejezések között, talán úgy vélte, szóból ért az ember. Noha vadvirágos vágyait eléggé kócos csokorba rendezve nyújtotta át, attól még felfogtam sallangmentes mondandójának a lényegét. Mondom, öt perccel korábban azzal az elképzeléssel indultam útnak, hogy a temetőben gyorsan készítek pár hangulatos délutáni felvételt, ehelyett azon vettem észre magam, hogy itt üzletelek ezzel a többszörösen beszámíthatatlannak látszó bukszával. Korán ítéltem, s erre későn jöttem rá. Nos, a csaj először is berángatott a közeli közértbe, ahol ezer forintért vetetett magának étolajat, lisztet, cigit és valami rém olcsó hamis bort. Azért ennyiért, mert ennyi készpénz lapult a farzsebemben. Igazi balek módjára viselkedtem, az ilyeneket az Orvostörténeti Múzeum raktárában elkülönített helyen tárolják, de talán a spiritusz alól is fertőz a hülyeségük. Az ezresemből kipengetett motyóval felszerelkezve elbattyogtunk az állandóan szemetes Francia út sajátos hangulatú töltéséhez, ahol a ronda garázssor takarásában letelepedtünk a szárazságtól és hőségtől sárgára égett fűre. A mögöttünk és felettünk csattogva elhúzó szerelvények tovább fokozták a külvárosi idillt. Hosszas rábeszélés után beleegyezett (már nem volt olyan nagy a szája, pedig párszor meghúzta a borosüveget, s részegségének gyanúja bizonyosságba csapott át), hogy a visszataszítóan lógó csöcseiről készítsek két képet, s bár a levágott szárú nadrágját úgy ültében egy felindult mozdulattal térdig tolta (bugyit nem viselt), az itt-ott ősz szálakkal tarkított pináját nem hagyta megörökíteni. Viszont nemes egyszerűséggel marokra fogta az önkezével előhalászott farkamat, és vadul rángatni kezdte, mintha az ötvenes évek sztahanovista világában valami köpülőversenybe nevezett volna be. Olyan gyorsan járt a keze, mint a varrógép tűje, szem nem követhette a mozgását. Majd hirtelen takarékosabb üzemmódra kapcsolt, témát váltott, és megvadult szuka módján, vérben forgó szemekkel kapacitált, hogy dugjam meg vagy nyaljak be neki. (Megkockáztatom, nem őrá gondolt az ismert operett szövegírója, amikor a következőket adja dalos kedvű főhősnője szájába: "Illem és jó modor a fő, engem nem ront el az idő, így úri egy úrinő.") Miután egyikre sem voltam hajlandó (még most is elfog a hányinger, ha a göndör fémforgács kupacra emlékeztető bozontos muffjára gondolok), és eluntam az értelmetlen huzavonát, mentem volna haza. Az elsötétült ég vészjóslóan dörgött, néhány esőcsepp, parányi bombatölcsért képezve a poros földön, kezdett becsapódni körülöttünk, s féltettem a szívbeteg kutyámat. Felálltam, hogy indulok, de ez a kiérdemesült Gangesz-parti Vénusz belekapaszkodott a karomba, így aztán a mielőbbi szabadulás reményében, ahogy kívánta, átkísértem a Kerepesi út túloldalára. Arra gondoltam, talán részegségében nem mer nekivágni az átkelés kockázatos feladatának, s praktikus okból kért meg a cseppet sem megtisztelő feladatra. Később jöttem rá, hogy az időt húzta, míg ki nem talált valami rosszaságot. A túloldali járdán szorosan magához ölelt, s a nadrágomon keresztül a farkamat babrálta, miközben arra buzdított, hogy nyugodtan csöcsörésszem meg. Ott, a forgalmas Kerepesi út szélén... Miért nem a Blahánál, a Nagykörút és a Rákóczi út kereszteződésében? Ott még több az autó meg a gyalogos. Közben tucatjával álltak meg mellettünk a közlekedési lámpa zöldre váltására várakozó kocsik, de a nő tovább tettette a megbolondult részeget. A végén erővel kellett lefejtenem magamról, és visszaiszkoltam a főút innenső oldalára, onnan meg haza. Egy darabig azt hittem, kicsiny kalandomat némi pénzáldozattal megúsztam, ám idehaza rögtön kiderült, hogy a kár az ezer forintnál jelentősebb, mert a nő a figyelemelterelő nagy nyilvános tapizás alatt lenyúlta a nadrágom külön zsebében tartott céges mobiltelefont. Ó, mily kellemetlen meglepetés! Tény, hogy szakmailag kifogástalan munkát végzett, ugyanis semmit sem vettem észre az ügyeskedéséből. Telefonom immár nem volt, s az udvaron rendezkedő szomszédasszonyomnak, Krisztának azt a mesét adtam be, hogy a trolibuszon zsebtolvajok fosztottak ki. Kriszta a saját készülékéről felhívta az elcsórt telefonom számát, s hosszas egyeztetés után abban maradt a hívott féllel, hogy a Stadionok metrókijáratnál este 8-kor - némi anyagi ellenszolgáltatás fejében - visszakapom. Ám a találkára, rajtam kívül, senki sem ment el, a meleg aszfaltszagot lehelő, kihalt placcon egyedül ácsorogtam, aztán tíz perccel később hazamentem.  2007.06.11.

 

  (Harmadik kötet) Tizenhét:

 

  Huh! Nem emlékszem, mikor volt utoljára, s nem tudhatom, mikor lesz legközelebb akkora szerencsém, mint amilyen ma volt. Tegnap kaptam kölcsönbe anyutól egy nagyobb pénzösszeget, aminek egy részéből azonnal kiegyenlítettem a cégemmel szemben fennálló titkos tartozásomat. Erre fel ma, amint dél körül bemegyek elszámolni a napi bevétellel, váratlanul odaül mellém Móni, a fő főnök R. Tibi (most Ausztráliában nyaral) nővére, hogy K. Tibi kisfőnök részéről ki lett adva az ukáz: ezentúl havonta egyszer, változó időpontokban, mindenkinél le kell ellenőrizni a kint lévő kártyamennyiséget, mert bizonyos jelek szerint egyes kollégák visszaélnek a bizalmi állásból adódó helyzetükkel. Móni rögtön azt is hozzáfűzte - kissé talán szégyenkezve amiatt, hogy ezt a hülye ellenőrzést az én esetemben is meg kell ejtenie, de hát nincs kivételezés -, hogy rólam biztosan tudja, hogy velem és még egy-két teljesen megbízható munkatárssal ilyesmi nem eshet meg, de másokkal sajna igen. Ennél a résznél nyeltem egy nagyot. Belegondoltam: Úristen, ha nincs ilyen ordító szerencsém és kiderül a stiklim, egy világ dől össze a lányban. Miután azonban anyám kölcsönéből tegnap visszatettem a hiányzó telefonkártyák pénzben kifejezhető ellenértékét, nálam természetesen minden rendben találtatott. Ha csak egy napot késlekedem, akkor csúnyán megdőlök, és soha sem mosom le magamról a simlis jelzőt, és árnyékként kísér a jogos főnöki gyanakvás. Ha ugyan - a közel hat év munkaviszony ellenére - ki nem rúgnak. Szóval, köszönet anyámnak, köszönet az égieknek, mert ez mázli volt a javából.  2007.06.20. 

 

  Vége a tizennyolcadik résznek