ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                 írta Miski György

 

                                 Tizenhetedik rész

 

  A kutyámmal a Szobránc utcából átköltözöm a Tábornok utcába - 2001. augusztus:

 

  Még augusztusban, amikor Ágnes a két gyerekkel megint Siófokon nyaralt, elköltöztem a Szobránc utcából, át a Hungária körút másik oldalán levő Tábornok utcába. Szavakkal nem lehet visszaadni, közelítően sem kifejezni azt a hihetetlenül összetett érzést, a gyomorszorító magányosságnak és a szomorúságnak azt a felső fokát, amit akkor éltem át, amikor minden holmim felkerült a szállítócég teherautójára, és - a rossz előérzettől behúzott farokkal szorosan a sarkamban járó, a szokatlan körülmények okozta nyugtalanságtól csendesen szűkölő kutyámmal - még egyszer bejártam a tizenhét évig otthonomul szolgáló, minden zugából száz emléket rám zúdító lakás lépteimtől kongó helyiségeit. (Ágnes addigra elpasszolta Gina macskánkat, állítólag valahova Győr környékére.) Nehéz pillanataim adódtak, amikor az erkélykorlátra könyökölve utoljára néztem körül fentről: alattam az ismerős utca, szemben az ezerszer látott házak sora, s a járdákat szegélyező fák, de mintha mind elfordultak volna tőlem, hiszen már nem tartoztam oda, idegenné váltam számukra (is). Alattam a teherkocsi sofőrje, s egyben rakodója éppen összehúzta a ponyva köteleit, s vidám arccal felintett hozzám, hogy kész, akár indulhatnánk. Nehezemre esett utoljára behúzni magam után a lakásajtót, lelki szemeimmel most is látom a hitetlenkedéstől tétovára sikerült mozdulatot, csuklómban és ujjaimban most is érzem a zárban elfordított kulcs enyhe ellenállását, a vas nyomását. A hűs folyosó süket csendjében lebénultan álltam egy percig, egyszerűen nem tudtam elindulni, mert a lábaim valahogy nem akartak engedelmeskedni. Nem egyedül én jártam így. Máskor, ha sétálni indultunk, Jerry kutyám ilyenkor rég előrerohant, és a csukott kapunál türelmetlenül nyüszögve várta, hogy kinyissam előtte. Most, lábaira hajtott fejjel, idegesen hátracsapott fülekkel, ott hasalt a bezárt ajtó és köztem, esze ágában sem volt leszaladni a kapuhoz. Én magam legszívesebben leültem volna a lépcsőre, és sírtam volna vagy bámultam volna magam elé, mint egy elveszett gyermek, amíg valaki meg nem sajnál, és közli, hogy mindez, ami eddig történt velem, nem több félresikerült tréfánál, s nyugodtan pakoljak vissza mindent, mert nemsokára megjön a családom. Amelyikről egy rossz álmomban azt álmodtam, hogy elárult és kitagadott. Hányszor lehet új életet kezdeni  születés és halál között? Előtte és azóta sem fájt úgy semmi, mint akkor. Úgy éreztem magam, mint ahogy mondjuk az érezheti, aki egyik percről a másikra elveszíti, például közúti balesetben, a szeretteit, akik reggel azzal indultak el gyanútlanul, hogy délutánra, legkésőbb vacsorára otthon lesznek, de helyettük a mindent megváltoztató rossz hír érkezik este. Csakhogy itt én haltam meg egy kicsit. Vagy inkább nagyon. Értetlenség, döbbenet és fájdalom - és a tehetetlenség miatti elkeseredés uralkodott el rajtam. Képtelen voltam felfogni, hogy mindez velem történik meg. A körút túloldalán várt ugyan egy másik lakás, amire egyelőre idegenkedve, amolyan átmeneti, ideiglenes szállásként gondoltam. Az önsajnálat legcsekélyebb nyoma nélkül, kész tényként könyveltem el magamban, hogy ilyen körülmények között biztosan nem érem meg a következő tavaszt.

  Feleségem immár nem volt (utólag belegondolva, mekkora elégtételt, lelki kielégülést jelenthetett ennek a gyáva teremtésnek, mennyire fellélegezhetett, hogy ilyen könnyen megszabadult az évek könyörtelen múlásával nyilván egyre több ápolást és ezzel járó nyűgöt, nem csekély anyagi kiadást jelentő, betegeskedésre hajlamos férjétől - valahogy így csinálta ezt a Kelenföldön alattunk lakó Szilvási "úr", Laci barátom mostohaapja, az amatőr "pornográfus" is, amikor feleségéről, Klári néniről kiderült, hogy súlyos rákbeteg; gyorsan beadta a válópert és egy fiatalabb évjáratú puncival olajra lépett), a gyerekeimet - a tulajdon gyerekeimet! - nem tudtam, mikor láthatom. (Ágnes ugyan megígérte, hogy jószerével bármikor találkozhatok velük, nem kell betartanom a hivatalosan megállapított láthatási időpontokat, de rajta állt, a szeszélyén múlott, mikor vonja vissza a szavát. Nem kértem a nagylelkűnek álcázott kegyelemgesztusból. Nincs annál ízléstelenebb, mint amikor a tolvaj pont az áldozata előtt próbál az irgalmas szamaritánus pózában tetszelegni. A tolvaj, lopjon bármit is: ezüstneműt, festményt, készpénzt vagy gyereket, az akkor is csak közönséges tolvaj, s mint ilyennek, nincs joga jótékonykodni a lopott "holmiból" visszajuttatott morzsákkal. Számoljon el önmaga előtt, már ha egyáltalán sejti, mi fán terem a lelkiismeret.) Ágnes kíméletlenül elvette tőlem a gyerekeimet, mert tisztában volt vele, hogy ezzel rúghatja belém a legnagyobbat; a srácok jelentik a legsebezhetőbb pontomat. ("Ha az ember természeténél fogva örökké élne és nem ötven vagy hatvan évig, mint ameddig él, akkor igen, akkor a legnagyobb érték amit elvehetnek tőle, az élete volna, s a legnagyobb bűn a gyilkolás - de így, mikor mindnyájan előbb vagy utóbb meghalunk, nagyobb bűnt követ el az, aki az életem tartalmát veszi el, mint az, aki az életemet." - Karinthy Frigyes.) Fiaimból, akiknek a kalandokkal teli, egyszeri Életben való elindulásához az én személyes akaratomra, tudatos döntésemre is szükség volt, Ágnes és az ügyvédje (az efféle ügyekhez statisztáló "hivatáshoz" is erős gyomor és vastag pofabőr kell), valamint az államot képviselő, a színjátékot levezénylő bírónő bolti árucikket csinált. A természet akaratából közös gyerekeket bürokrata, könyvelői mentalitással átcsoportosították az anyai oldalra, s a végső soron közönséges zsarolással megszerzett lakással (ez utóbbival kapcsolatosan Ágnes megint egy ízig-vérig modern üzletasszony gátlástalan kíméletlenségével érvényesítette a helyzeti előnyéből fakadó lehetőséget, talán még büszke is volt "szemfüles" önmagára) együtt bevételi tétellé degradálták őket. Még jó, hogy vonalkódot nem tetováltak, vagy billogot nem sütöttek a bőrükbe. Egy unalmában megkeseredett, a klimax határára érkező, néhai méltóságának csekély maradékát is elveszített asszony terveinek valóra váltásához segédkezet nyújtva, az úgynevezett jogból emelt sáncok fedezékéből kinyúlt az úgynevezett törvényesség karja, hogy egycsapásra megváltoztassa néhány ember életét. A lépés megtétele nem igényelt különösebb bátorságot, hiszen a leggyávább embernek is megnő a mellénye, ha egy egész hadsereget tudhat a háta mögött. Ágnes tutira ment, hiszen az összes jogi fegyver az ő érdekeit szolgálta. Mindenesetre egy életre megtanultam a keserű leckét, hogy jognak és igazságosságnak, egyazon időben, semmi keresnivalója a bíróságon, ez utóbbit nem méltányolják a jogkövetésre (tehát a steril körülmények között hozott törvények betűinek betartására) felesküdött bírók. Merthogy, mi az az idejétmúlt, szentimentális kifejezés - gondolhatják a Markó utcai, mások nyomorúságából kiválóan megélő jómadarak -, hogy igazságosság? Vagy méltányosság? Kit érdekel az emberi tényező, amikor a hideg jogászlogikával megfogalmazott törvénykönyvekben pusztán az szerepel, hogy ilyen meg olyan peresetben melyik fél érdekének kell elsőbbséget biztosítani. Az anyainál semmivel sem alávalóbb, mégoly erős apai érzés jogilag megfoghatatlan, értelmezhetetlen kifejezés - az efféle figurák számára. Gondolkozzunk tehát tisztán al- és felperesben, így steril az ügy. Egyben egészen biztos vagyok: sérelem, harag, gyűlölködés ide vagy oda, nekem nem lett volna szívem megtenni Ágnessel, mint édesanyával, mint amit ő megtett velem, mint édesapával, illetve rajtam keresztül a gyerekeimmel. Hiszen annyi esze nem volt, hogy végiggondolja a lehetséges hosszútávú következményeket. Végső soron kiiktatta az életükből az apjukat. Ezért Ágnes komoly adósságba verte magát nálam. Tartozik nekem a két gyerekem serdülőkorával járó, közösen megélt élményekkel, a pótolhatatlanul elveszett közös kalandokkal, a kihagyott kirándulásokkal, a füstbe ment nagy utazásokkal, s az ezek okán elmaradt szoros lelki összekovácsolódással, valamint nyakig sáros abban, hogy ebben a legfogékonyabb korukban nem beszélgethettem eleget a fiaimmal, pedig lett volna miről (az élet dolgairól, politikáról, sportról, akármiről), mert mindezt elképesztően önző módon, a természet rendje szerint jogtalanul, egyes egyedül magának kaparintotta meg. Ostobasága nem mentő, inkább súlyosbító körülmény. Abban pedig kimondottan bűnös, hogy kártékony ténykedésének következményeként gyerekeim és köztem a későbbiekben nem alakulhat ki a kissé szigorú, konzekvens apa-fiú kapcsolatot felváltó igaz barátság. Egy apának nincs nagyobb feladata, minthogy identitást adjon a fiának, fiainak. Az én szatmári gyökerű apám is megtette velem, akár tudott róla, akár nem. Az ő dzsentri-katonatiszti mentalitását részben átvéve (nem mindenben egyetértve vele), történeteit hallgatva lettem jobboldali, nemzeti érzelmű ember. Hálás vagyok érte. Egy nő lehet, és kell is, hogy szerető, védelmező anyja legyen a gyermekeinek (a természet szerint ez a legfőbb szerepe), s türelméért, szeretetéért viszontszeretet illeti, de a férfinak nem válhat életre szóló példaképévé, mert a női gondolkodás a világon mindenütt a passzivitásra, a mindenáron biztonságra törekvésre alapozódik. A nők az állandóságot, a gondoskodást képviselik (ismerek kivételeket), ami jól jön gyermekként és idős korban, ámde az ereje teljében lévő ifjúnak kisebb dózis is elég, mint amennyi általában rázúdul. A nők ilyen szempontból konzervatívabbak a kockáztatásra, lázadásra hajlamosabb férfiaknál. Olykor túlzó, az önzés határát súroló féltésük, alapvetően jó szándékú gyávaságuk egy mértéket átlépve visszahúzó erőt jelent a szeretteiknek. Fiúk, férfiak számára pedig nem lehet életcél a kibicekre jellemző leskelődő bujkálás, nekik bátran előre kell menniük, a szó konkrét és átvitt értelmében szét kell nézniük a világban, s amikor kezd összeállni a kép, testre szabottan tenni, amit kell, vagy amit lehet. Ez utóbbira nincs egyetemes recept, de kialakul. A közönyös köldöknézés maradjon néhány különösen hülye fazon életprogramja. Ennek a nőnek, akit egykor érző embernek ismertem, s aki a hullaarcú telihold szenvtelenségével figyelte vergődésemet, időközben felszáradt a valaha (vagy talán sosem?) volt tengernyi lelke, s a helyén támadt undok tócsában csak a beteges bosszúvágy mérges sara maradt. De miért? 

  (Az más kérdés, hogy kíváncsi lennék rá - így utólag, már csak a tét nélküli móka kedvéért -, vajon ki súgott neki a háttérből, ki játszotta a spiritusz rektor szerepét? Az anyja? Is. Lehet, megérezte, hogy rajtam büntetlenül kitöltheti azt a kiéletlen bosszúvágyát, amit amúgy Jóska bátyának, a férjének tartogatott? Ágnes néha ugyan követendő példának hozta fel előttem apja és anyja úgymond szép közös életét, mondván, hogy ők bezzeg soha nem veszekedtek, egymás ellen hangos szó soha el nem hagyta a szájukat. Az lehet, hogy hangos nem, de jó néhány éven keresztül alkalmam nyílt rálátni arra a "példás" kapcsolatra, s mint elfogulatlan külső szemlélő, egészen mást vettem észre. A fürgébb észjárású, türelmetlenebb és agilisabb Jóska bátyám, aki, gondolom, a neje mellett belefáradt a dögunalomba, különböző ürügyekkel bizony elég gyakran csípett oda - gúnyolódó szavak formájában - az öreglánynak, aki összeszorított szájjal tűrte a tudatosnak látszó megalázást, a szolidabb beszólásokat meg észre sem vette. Vagy előttünk, a látogatóba érkező lánya és a veje előtt a látszat kedvéért úgy tett, s inkább eleresztette a füle mellett. Mert fő a látszat. Arra adott. Szóval, minden híreszteléssel ellentétben, ott is ment szépen az adok-kapok, legfeljebb az eszközök és a reakciók voltak másfélék. Ágnes alaposan túlidealizálta, ikonszerűen fetisizálta a szülei kapcsolatát, mert egyáltalán nem úgy nézett ki, hogy maradéktalanul boldogok lennének egymással. Netalán az ügyvédje volt a felbujtó, a fő hunyó, aki munkahelye, a Filmlabor ügyvédjeként felhívta becses nejem figyelmét a minden vonatkozásban kifizetődő válópert prognosztizáló csillagok ritka ígéretes konstellációjára? Is. Vagy valamely, kielégületlenségbe belesavanyodott fapicsa kolléganő búgta a fülébe a boldogság nyerő receptjét?: "Szívecském, végy példát rólam, szabadulj meg uradtól s parancsolódtól, viselkedj végre öntudatos, felnőtt nő módjára! Gondolj bele! Önállóság, aranyanyám, önállóság!" Esetleg valami negyedik megoldás illetve személy lenne a befutó? Mert azért az roppant elgondolkodtató, hogy egy, a hazai piacon ennyire monopolhelyzetben lévő, kiterjedt nemzetközi kapcsolatokat ápoló cégnél, mint a Filmlabornál, annyi esztendőn át miként lehetséges a legalapvetőbb idegennyelv-tudás nélkül a főnök titkárnőjeként állásban maradni, amikor ugyanonnan jóval kvalifikáltabb emberek - köztük több nyelvet beszélő nők - tucatjai kerülnek utcára, ámde ennél a stratégiailag, logisztikailag igen fontos, a főnöki státust követő második legfontosabb pozíciónál az évtizedek alatt sem történik váltás? Pláne a mai kőkemény, teljesítményorientált világban. Nem értem, ki és milyen megfontolásból nyúlt az exnejem hóna alá, de akárhogyan történt, Ágnes, ilyen hamar, minden külső segítség nélkül nem süllyedhetett ennyire mélyre. Igazán nem szándékozom védeni a nőt, de szinte kizártnak tartom, hogy magától annyi esze és annyira mocskos lelke lett volna. Ha igen, akkor tévedtem. Nem először esne meg.)

  

  Elhelyezkedem az Iton Kft-nél - 2001. október 1.:

 

  Miután berendezkedtem a Tábornok utcában, eljött az ideje, hogy elfogadható megélhetést biztosító állás után nézzek. A hirdetőújságban viszonylag hamar rátaláltam a telefonkártyák (Matáv és mobil feltöltőkártyák) viszonteladásával foglalkozó Iton Kft-re. Egy nyugdíjba készülő területi képviselő hölgy helyére kerestek stabil munkaerőt. Fizikai és szellemi vonatkozásban egyaránt megterhelő munkának látszott, és annak is bizonyult. Az első hét után azt hittem, a hónap végén kilépek a cégtől. Naponta számolgattam, mennyi van még hátra fizetésosztásig, s aztán húzok onnan, valami kevésbé gyilkos meló után nézve. Rengeteget kellett gyalogolni, lépcsőzni. A metróvonalak mentén elhelyezkedő trafikokba, GSM-üzletekbe, újságosokhoz, szállodák recepcióira, kórházi büfékbe stb. szállítottam a kártyákat, s vettem át helyben a pénzbeli ellenértéket. Az első ránézésre egyszerű feladat elvégzése kétszeres odafigyelést igényelt, hiszen mind a csalókán vékony kártyák darabonkénti leszámolásakor, mind az átvett forintösszeg megolvasásakor maximálisan pontosnak kellett lenni, ugyanis a legcsekélyebb anyagi kárt is az ember fizetéséből levonva egyenlítették ki. A cég egyetlen fillért sem vállalt magára. További - szó szerinti - nehézséget okozott, hogy a kártyákkal félig pakolt súlyos táskát - aminek az induló súlya átlag tizenöt kiló volt - vállon kellett hordani, s noha nem sokkal a belépésen után beszereztem egy gurulós kiskocsit (olyat, amilyennel az öreglányok szoktak járni a piacra), helyzetem a vízszintes terepen való haladáskor sokat javult, azonban a lépcsősorokon felfelé mászáskor továbbra is cipelhettem a cammogva telő melós órák alatt nagyon lassan csökkenő terhet. S mindezt betetőzte a cseppet sem megnyugtató tudat, hogy bizonyos erre szakosodott egyének kifigyelhetik a napi mozgásomat, esetleg éppen az egyik ügyféltől szerzik a tippet, s valami kevésbé frekventált helyen egyszer csak lecsapnak rám a naponta milliós (később több milliós) forintmennyiség megszerzésének reményében. Röviden rablásnak hívják az ilyesféle csintalankodást. Szóval, nem igazán életbiztosítás a meló. Eddigi napi csúcsbevételem 6,5 millió forintra rúg; öltek embert ennél nagyságrendekkel kevesebb zsozsóért.

 

  Néhány szóban a válás utáni életemről:

 

  A Tábornok utcai első évem, különösen a bezárkózásra késztető hideg téli időszak, keservesen telt. Naponta többször gondoltam a volt családomra, s ilyenkor bizony erős mélabú vett erőt rajtam. (Olyasféle, kiszámíthatatlan időpontokban és erőteljes hullámokban rám törő érzésben volt részem, mintha hatványozott honvágyban szenvednék. Így érezhet az, akit erőszakkal, a visszatérés reménye nélkül kényszerítenek hazája végleges elhagyására. Ilyesmit élhetett át a száműzetésbe menekült, éjjel-nappal a szeretett szülőföldjére gondoló bujdosó fejedelem, Rákóczi és a kíséretében lévő Mikes Kelemen, aki legalább kiírta magából a fájdalmát, miként az ő példáját követve most én is ezzel a terápiával próbálkozom.) A poklok poklát jártam meg, a kínok kínját álltam ki, fájdalmamban sokszor ordítani tudtam volna. Azonban lassacskán bele kellett törődnöm, hogy az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett, s tetszik, nem tetszik, nem tehetek ellene semmit. Szerencsére kenyérkereső munkám lekötötte majd' minden energiámat, hétvégenként pedig ott voltak a kora reggeli bolhapiaci kirándulások, ahol legalább ideig-óráig elvegyülhettem a félismerős emberek társaságában, utána kutyasétáltatás, azt követően bevásárlás a Tesco-ban. Immár nem a Petőfi Csarnokhoz, hanem a gyalog tíz perc alatt elérhető Dózsa György úti bolhapiacra járogattam, ahol rengeteg, kisebb-nagyobb értéket képviselő holmit vásároltam össze, eleinte főként régi képeslapokat. Egy idő után áttértem az öreg, patinás tárgyak gyűjtésére, s most ott tartok, hogy jól meg kell fontolnom, ha venni akarok valamit, mert előbb-utóbb betelik a lakás. A lakás, amiről eleinte azt gondoltam, a büdös életben nem fogom jól érezni magam benne, de így, hogy ízlésemnek megfelelően alakul a berendezése, egészen otthonos képet mutat. Megkedveltem. 

 

  Egy halálos sebet kapott kutya elaltatása:

 

  2003 nyarán a két utcával odébb húzódó Francia útnak a vasúti töltés alatti gazos, elhagyatott részén sétáltattam a kutyámat, amikor, elhaladva egy dróttal kerített terület mellett, arra lettem figyelmes, hogy a kerítésen túli sekély pocsolyában egy pitbullszerű, középtermetű kutya fekszik a hasán. Piszkosul meleg péntek délután volt, gondoltam, hűti magát a valahonnan elkóborolt eb. Gyorsabbra fogtam a tempót, nehogy rátámadjon Jerryre, ámbár, ahogy egy pillanatra ránéztem a szomorú ábrázatára, nemigen járhatott ilyesmi az eszében. Jó néhány méter megtétele után leesett a tantusz, hogy mi nem stimmelt a látványban. Az a millió, zöldes színű döglégy, amik zümmögve ott röpködtek a fekvő kutya furán kifordult hátsó része felett. Visszaóvakodtam a kerítéshez, és akkor láttam, hogy a szerencsétlen állat jobb hátsó lábát (combtőből) és maradék farkát néhány, damilszerűen vékony ínszalag tartja a testéhez, s a borzalmas sebet úgyszólván ellepik az eleven állatból zabáló, abba belepetéző legyek. Lassan felemelte a bűzös, mocskos vízbe lógó fejét, leírhatatlan szomorúsággal rám nézett a láztól és fájdalomtól csillogó szemeivel, amelyek szinte rimánkodtak a megváltásért. Egyértelműen látszott, hogy itt már csak az örökre elaltatás segít. Rögtön hazavittem Jerryt, aztán a sarki telefonfülkéből felhívtam az állatorvost, tömören elmeséltem neki a látottakat, és mindjárt hozzáfűztem, hogy állom a felmerülő költségeket. A dokinak előbb marhára nem akarózott jönni, mondván, hogy a családja a cuccokkal telepakolt kocsiban ücsörög, most indulnak a Balatonra, de amikor feldühödve a nyavalygásán, nyíltan megfenyegettem, hogy többé nem viszem hozzá a kutyámat, és mindenfelé elterjesztem, hogy állatorvos létére miként állt egy kegyetlenül szenvedő állat megsegítéséhez, megszeppenve ígérte, hogy öt percen belül ott lesz a fülkénél. Amíg kocsiján a Francia úti lepusztult telep felé igyekeztünk, talán, hogy valamennyit visszaszerezzen a megrendült bizalmamból, önként felajánlotta, hogy fele árért, azt hiszem, kétezer forintért elvállalja a kutya elaltatását. Beleegyeztem, csak legyünk már túl rajta.

  A sebesült kutya ugyanott és ugyanúgy feküdt, ahol és ahogy hagytam. A doki szakértő szemmel felmérte a látványt, aztán a közelben talált ócska pokrócot az ebre vetve, kihúzta a posványból. A szerencsétlen, legyengült állat magatehetetlenül tűrt mindent, szerintem tudta, mi vár rá, de nyilván nem bánta, csak mielőbb vége legyen. A doki először beadott neki egy sima nyugtatóinjekciót, amitől fél percen belül szép lassan lehanyatlott a nyaka, és lecsukódtak a szemei. Amikor egyenletessé vált a szuszogása, azaz békésen aludt, a doki a hátára fordította, és közvetlenül a szívébe beadta a második, ezúttal halálos injekciót. Alig nyomta ki a fecskendőből a piros színű folyadékot, mintha elvágták volna, megszűnt az eb légzése, egyet szusszant és vége volt. Kifizettem a doktort, aki azonnal elpárolgott, aztán mobilon hívtam az állati tetemek elszállítására szakosodott ügyeletet, akik csak másnap, szombat délelőtt tudtak kijönni, de akkor furgonnal elvitték az éjszakára a romos épületek árnyékába húzott, nejlonzacskóba rejtett kutyust. (Valószínűnek látszik, hogy a harci viadalon súlyos sebet kapott kutyát kocsival elhozták a Mogyoródi útig, ahol kilökték a járgányból és elhajtottak. Feltételezésemet a seb formájára, illetve arra alapozom, hogy két nappal az altatás után - ismét Jerry kíséretében - megtaláltam az állat leszakadt farkát az út túloldalán. Lehet, hogy miközben át akarta vonszolni magát erre az oldalra, a forgalmas helyen még egy robogó autó is elkapta. Akárhogy történt, remélem, a "gazdája" egyszer valamilyen formában, legalább részben visszakapja az állatnak okozott kínokat. 

 

  Végszó és az 50. születésnapon körüli gondolatok - 2004. május:

 

Anyámmal telefonon keresztül úgyszólván napi szinten tartjuk a kapcsolatot. Ma délelőtt is hívott már, hogy mi legyen a hétvégi ünnepi menü, mit kívánnék enni születésnapi ebédre? Miután a fájó vesém miatt momentán nem tudtam érdemi választ adni (kinek van ilyenkor étvágya?), annyiban maradtunk, hogy estig megálmodom a dolgot, és visszahívom. Fölösleges írásba adni, annyira természetes, hogy kiemelten szeretem a nem igazán sétagalopp életemben legfőbb lelki támaszomnak bizonyult anyámat, és nagyon örülök, hogy éppen ő az édesanyám. Őt aztán végképp nem cserélném senkire. Az egyetlen ember, aki sosem hagyott cserben, sosem árult el. Ötven éve mellettem van. S meddig még? Hogyan lehet ezt meghálálni? Sehogy. Megpróbálni azért lehet, ha másképp nem, legalább jelképesen, segítségül híva a költőzseni József Attilát, aki az általam valaha olvasott anya-versek közül a legszebbet alkotta. Igaz, a költő ebben a versében a korán eltávozott anyjára emlékszik vissza fájóm. az enyém meg - hála Istennek - jó egészségnek örvend, de az anyáink iránt érzett szeretetünk közös, csakhogy amíg ennek kifejezésére neki megvannak a szavai, én nem születtem költőnek.

  Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,

  akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,

  aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,

  vidáman s komolyan lépett a könnyű sárban,

  aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni, 

  azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.

  Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,

  napozva, álmodozva amint ott ül a kertben

  a mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében

  s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.

  Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,

  mint aki gondol egyet a susogó lugasban,

  föláll és szertepillant és hirtelen megindul

  és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl 

  ott lappang, elvezetni a távolokon által,

  két oldalán a búcsút integető fákkal.

  Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,

  azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.  (Az a szép, régi asszony)

 

  Apámtól már tegnap megjött a születésnapi felköszöntő távirat. Majd őt is felhívom, hogy megköszönjem. Apám, aki fiatalabb éveiben megérte a pénzét, hetvenöt éves korára nagyon esendő öregember lett. A régi botlásait nem feledve, szeretem a vén betyárt. Hiszen az apám.

  A vélt vagy valós hibáikkal szeretett fiaim ritkán, úgy átlag másfél-kéthavonta átnéznek hozzám. Én nagyon régen, tavaly ősszel járhattam utoljára náluk, a Szobránc utcában. Remélem tudják, hogy nem elsősorban miattuk nem megyek arrafelé. Biztosra veszem, egyszer megértik, hogy azért mellőzöm a látogatást, mert egykori otthonom láttán nem akarom felkavarni magamban a nagy nehezen leülepedett, de soha fel nem szívódó bánatot. (Ugyanis roppant nehéz elviselni azt a csontig hatoló megaláztatást, hogy volt otthonomba kvázi vendégként járok látogatóba, többek közt éppen ahhoz a fiamhoz, aki a kiebrudálásom érdekében oly lelkesen küzdött az anyja oldalán. Ennek elviseléséhez kötélidegek kellenének, az enyémek legjobb esetben is snecizésre valóan vékonyak. Idővel tehát elhatároztam, hogy nem szerzem meg senkinek azt az örömöt, hogy szomorúnak lásson.) Ők viszont jöhetnek, amikor kedvük tartja (nemigen tartja), s időt szánnak rám (nemigen szánnak). Felnőtt ember lett belőlük, ez már teljes egészében - minden hozadékával - az ő életük.

  Hát, nagy vonalakban ennyi az eltelt ötven évem summázata. Most, hogy életem tüze lassan beomlóban, s a mélyvörösre szelídülő fényben mind több zsarátnok hunyorog a kevés lobogó hasáb alatt, a maradék láng felett elnézve tisztán látom a derengő múltból idáig vezető kacskaringós ösvényt, amelyen jártamban részesültem mindenféle élményben, amit egy ilyen ötvenéves kóborlás nyújthat. Ahogyan szégyellnivalón szennyes, úgy büszkeségre okot adó, tiszta érzések és cselekedetek egyaránt tapadnak a lelkemhez; gyávaság, lerázhatatlan félelmek árnyékként jártak a nyomomban, ugyanakkor sokszor nagy-nagy bátorságra volt szükségem, hogy merjem folytatni, pedig mennyivel egyszerűbb lett volna feladni! Jobban belegondolva, talán nem is az emberi bátorság, mint inkább a gyarló, de éltetőnek bizonyuló kíváncsiság segített át az akadályokon, mert dacból, ha úgy tetszik, virtusból tudni akartam, van-e rosszabb a rossznál. Van, mindig volt, és mindig lesz. És az éppen esedékes rossz mögé csak úgy láthattam, ha fogcsikorgatva felkaptattam a gondok hegyének ritka levegőjű hágójára, ahonnan fáradtan bár, de leereszkedhettem az átmeneti nyugalommal kecsegtető lapályra, ahonnan azért rövidesen megint emelkedni kezdett a még meredekebb, újabb kihívásokkal teli út. Reménytelen, céltalan, kimerítő túra, de aki legalább kíváncsiságból élni akar, annak tetszik, nem tetszik, kötelező program. Ha kihagyom, sohasem tudom meg, mit veszítettem. Én pedig mindenáron tudni akartam, s most, hogy megkaptam, és nem őrültem bele a szinte elviselhetetlenül kegyetlen válaszba, jutalomból felszabadultan nevethetek az egészen. Hiszen immár tudom, hogy nincs cél, nincs titok, csak egy dolog létezik: az élet öncélúsága. Az öncélú élet megélésének parancsa. A minden áldott pillanatában bukással fenyegető élet túlélésének parancsa. Ami azt jelenti, hogy soha nem szabad feladni. A kisebb gondok mindig megoldódnak, a nagyobbaknál össze kell kapnunk magunkat, az óriásokkal szemben minden lelkierőnkre szükség van, de bármilyen hihetetlen, a megoldhatatlannak, leküzdhetetlennek látszó gigászokkal a legkönnyebb elbánni: nem kell velük foglalkozni, a közöny útjára lépve egyszerűen ki kell őket kerülni. A magas fokú önvédelmi gyakorlat szabadalmi leírása a következő: ha komolyan elhisszük magunknak, hogy nincsenek (márpedig hogyan lehetnének, ha egyszer nem veszünk róluk tudomást?), akkor egyeseknek hiába vannak, számunkra nem léteznek. S ha számunkra nem léteznek, akkor a többiek győzködése, legyenek bármennyien, nem több egy véleménynél. Egy véleménynél, amit nem kötelező elfogadnunk csak azért, mert kórusban kiabálják a fülünkbe. Végül is, kik ezek a kiabálók, s miből gondolják, hogy az ő igazságuk az egyetlen, az ő útjuk a követendő? Önálló elképzelések híján a látszólagos biztonságot nyújtó csodaszellem, a közös akol melege tartja őket egybe, s legfőképpen az újszerű gondolatok hiánya. Gyávaság, szürkeség, lustaság. Hiszen legtöbbször nem is a tömeg tapasztalata, hanem az erősebb egyéniségektől átvett, second hand meggyőződés, hitnek hitt tévhit áll mindezek mögött; valami olyasmiben hisznek, amit sikeresen bedumálnak nekik, szemben azokkal akikről a világszemléleti különbözőségük és önálló gondolkodásra való hajlamuk miatt mindez lepereg. Minden nézőpont kérdése. A tömeg rettenetesen nagyokat tud tévedni, de tévedésének következményeitől védve érzi magát a mennyiségében rejlő erő birtokában. Talán erre gondoltak, ezt használták ki az őskommunisták, amikor azt pedzegették, hogy a mennyiség egy kritikus ponton átcsap minőségbe. De ez legenda, az ő mítoszuk, a hitetlenek hite. A szellemileg pacifikált, leigázott, megzabolázott sokaság tagjai semmivel sem különbek nálunk, éppoly esendők, mint bárki más. Jól néznénk ki, ha minden felfedező, tudós és egyéb bátor lángelme belefeküdt volna a megszokott langyosba, s nem ment volna a maga feje, a maga rögeszméje után. Akkor talán a mai napig nem tudnánk Amerikáról, vagy postagalambbal üzengetnénk egymásnak, mert sejtelmünk sem lenne a telefonról. A régi és új diktátorok miért állíthattak a maguk vélt igaza mögé embermilliókat? Hiába voltak zömmel véreskezű zsarnokok, népük ezzel együtt rajongott értük. Lásd az unalomig ismert példákat, mint a római császárok, vagy Hitler és Sztálin. Mekkora embersereget mozgattak meg az őrület határát súroló megszállottságuk, vagyis a szélsőséges hitük eszközével! Hadjárataik alkalmával a frontokon katonák millióit küldték halálba, hátországi nagygyűléseiken fanatizált százezrek tomboltak, börtöneikben politikai ellenlábasaik tíz- és százezrei pusztultak. Vagy vegyünk egy szelídebb példát: Jézust. Ő a szeretet mindenhatóságába vetett, megszállott hitével térítette az embereket (mentette a halhatatlannak hitt lelkeket), s mint a példa mutatja, elég jó hatásfokkal. Egy ember, aki talán nem is élt, s ha mégis, akkor lehet, hogy nem úgy, ahogy az a nagykönyvben, vagyis a Bibliában írva vagyon. De akár létezett fizikai valójában, akár nem több egy mások által kreált virtuális ikonnál, oly mindegy, a neki tulajdonított eszmék kétezer év múltán is hódítanak, s a keresztény egyházak kétmilliárdos hívőserege rajong egy olyan, Jézus által Atyának, a Biblia szava szerint Jahvénak nevezett Istenért, akit földi halandó még csak nem is látott. Mégis, templomokat építenek a tiszteletére, ahová imádni járnak a Láthatatlant. Akinek a létéről sosem szerezhetnek kézzelfogható bizonyosságot, de makacs hitük életben tartja a kétezer éves víziót. Hát ez a kulcsa mindennek: a hit, és mindjárt mellette a mérleg másik serpenyőjében a vele egyenrangú ellenhit, azaz a tagadás. A kettő nem kioltja egymást, hanem egyensúlyi állapotot idéz elő, középen tartja a mérleg nyelvét. A választás mérlegének nyelvét, ami azt jelenti, hogy mindenkinek igaza van és senkinek sincs igaza. Ez az igazi szabadság! A tagadás, különösen a bizonyíthatatlan tagadása nem ördögtől való találmány, hiszen ördög és pokol is csak annyira van, mint Isten és az ő mennyországa. Isten a kék sarokban, bukott angyala, Lucifer a vörösben. Boksz! Annak vannak, annak léteznek, aki hiszi őket. S hogy ki mit hisz el, az pusztán zsigeri választás kérdése. Mondd, te kit választanál? Bár igaz, a választás szabadsága nem minden történelmi helyzetben adatik meg. Tévedés, hogy az ateisták passzív szemlélők lennének, hiszen ők is választottak: nincs szükségük Istenre. Sem Sátánra. És mielőtt ennél is messzebbre kalandoznék, visszakanyarodom mondandóm lényegére, vagyis, hogy az életen vagy végig kell verekednie magát az embernek, vagy el kell tűnnie a színről. Leküzdhetetlen akadály nem létezik, csak a végzet, de azzal nekünk nincs dolgunk, mert eljövetelének idejébe és módjába akkor sincs beleszólásunk, ha a látszat olykor mást mutat. A valóság kísérteteivel pedig hadakozzanak az árnyékra vetődő vakon látók. Majd belefáradnak, s akkor végre elgondolkoznak afelől, hogy tulajdonképpen ki él itt álomvilágban? Sosem szabad szem elől téveszteni, hogy az ember kizárólag az objektívnek ismert (de vajon, s nem mellesleg, létezhet-e abszolút objektivitás ott, ahol az ilyen és ehhez hasonló, első ránézésre semleges tartalmú, dogmaszerűen megmerevedett elvont fogalmakat is halandó emberek határozzák meg?) külső hatásoktól befolyásolt szubjektumából képes kiindulni (minden relatív), vagyis semmi sem az, aminek látszik. Ahány idegrendszer, annyi világ. (Schopenhauer: A világ a képzetem.) Csak úgy dől belőlem az ellenség szava, mert íme egy újabb marxista aranyköpés: a lét határozza meg a tudatot (vagyis az élet minősége szabja meg a gondolkodás minőségét). Úgy kell nekünk, miért nem születtünk Istennek?

  Nincs bennem harag vagy sértődöttség a nagy illúzió kiagyalója iránt, sőt elismerem a humorérzékét, bárha azt nem annyira az általam kedvelt angolosan fanyarnak, inkább németesen vérfagyasztónak tartom. Kettőnk közül legalább ő szórakozik jól. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy valamennyi idő eltelte után képes vagyok a problémásra sikerült időszakaimra objektíven visszatekinteni, úgy, mintha a rosszul elsült dolgok nem is velem, hanem egy idegennel estek volna meg, s nekem mindössze tanulnom kellene annak a bizonyos idegennek a tudomásomra jutó hibáiból.

  Mindegy, ez a fél évszázad tartogatott annyi fordulatot, érdekességet, hogy bátran elmondhatom: cseppet sem unatkoztam. Ami bizony nagy szó. A kezemből kihullott, és a halványuló ösvény mentén szétszóródott limlom után nem vágyakozom, ami igazán értékesnek és fontosnak bizonyult, azt magammal hoztam a fejemben. Soha nem volt szerencsém, amikor akartam, de akkor igen, amikor szükségem volt rá. Így kerülnek helyükre a dolgok.

  S a legszigorúbb számvetés után is be kell ismernem: hiába, hogy a ki tudja, miféle hibámért vezeklésként rám rótt betegséggel megvert fizikai valómban szinte sebzett madárként voltam kénytelen vergődve repdesni, s néha majdnem végzetesen földhöz csapódni, ott, ahol más, szerencsésebb lelkek akadálytalanul szárnyalva suhantak az élet kancsalul festett egén, mégis, azt hiszem, nem lehet okom panaszra. Mert a lét legfontosabb mozzanatából, úgyszólván egyetlen értelméből, a szerelemből bőkezűen mért a sorsom, legalább ebben nem spórolt rajtam. Ebben a vonatkozásban - hangsúlyozom, az élet számomra legfontosabbnak ítélt vonatkozásában - nyugodtan érezhetem úgy, hogy igenis a tenyerén hordozott. Már ezért megérte kicsit körülnézni az élők megszokhatatlanul kaotikus birodalmában. Annyit éltem, amennyit szerettem, márpedig abban nem volt hiány. Hiszen olyan tartósan lángoló, szenvedélyes és őszinte szerelmek után, amilyenekkel Kati, Erzsi, Zsuzsa vagy Joli megajándékozott, az egy és két lépéssel hátrébb állókról nem is szólva, nos, ezek után mit kívánhatnék még? A lányok, azok a csodálatos lányok! Gyönyörű színekből, tetszetős formákból, észvesztő ízekből, zsongító hangokból s valami megnevezhetetlen pluszból komponált eleven benyomások, amelyek otthonosan pihennek el lelkem számukra fenntartott fészkeiben; semmire el nem cserélhető, emberhez méltóan nemes életélmények, amiből rengeteg földi halandónak egy sem jut, nekem meg úgyszólván szakajtóval. S futhatnak mögém a tisztán soha többé nem látható, foszlányokká szakadó évtizedek, az akkori, eget-földet megrázó érzelmi kitörések folyamatos utórezgések formájában a mai napig bennem élnek: a lányok képe, s hajdanvolt szerelmük szívet melengető emléke szemernyit sem halványul.

  De eközben az is igaz, hogy a világ (annak anyagi része) nem lett, nem is lehetett az enyém. Ebből tényleg csak kóstoló jutott (módjával), az orrom előtt elhúzott mézesmadzagra nem haraphattam rá, de megcsapott az illata. Jogomban állt érzékelni, mit hagyok ki. Ma már nem számít. Ha harminc évvel ezelőtt csak megsejtek valamennyit a jelenkori emberi világot működtető összefüggések bonyolult rendszeréből, a kisujjamat sem mozdítom a megszerzéséért, még a hiú ábrándok szintjén sem. Nem ér annyit az egész; nem az anyagi, nem a tárgyi érték az igazi kincs. Nem a mindent elfedő díszes hab a lényeg, hanem az alatta lévő torta, amiből azért nekem is hullott néhány morzsa. Különben is, azt az igazságtalanul rám lőcsölt hátrányt, amivel húszéves koromban neki kellett vágnom a felnőtt életnek, esélyem sem volt ledolgozni. Ennek ellenére néha megkíséreltem; bután és kötelezően fellázadtam, de persze törvényszerűen kudarcra ítéltettem. Azért nemcsak elkeseredésre, hanem valamennyi elégedettségre is lehet okom, hiszen életem jelen állása szerint van két életrevaló fiam, anyám és apám velem vannak, jártam huszonkét európai országban (a mai közigazgatási felosztás szerint), csodás élményekkel gazdagodva beutaztam a trianoni határokkal kerített mai, és a régi Nagy-Magyarország csaknem minden zugát, összejött ötvenkét szeretőm (és további húsz olyan barátnőm, akikkel nem léptem testi kapcsolatra, de élmény volt a társaságuk), ebből igaz szerelemmel szerettem négyet, s közel hasonló érzéssel viseltettem még egy iránt. S ha már szóba került (merthogy nem véletlenül szóba hoztam) a szerelem, akkor idekívánkozik a zseniális Nagy László gyönyörű sorainak megidézése, a vers címe:

  Ki viszi át a szerelmet

 

  Létem ha végleg lemerült

  ki imád tücsök-hegedűt?

  Lángot ki lehel deres ágra?

  Ki feszül föl a szivárványra?

  Lágy hantú mezővé a szikla-

  csípőket ki öleli sírva?

  Ki becéz falban megeredt

  hajakat, verőereket?

  S dúlt hiteknek kicsoda állít

  káromkodásból katedrálist?

  Létem ha végleg lemerült,

  ki rettenti a keselyűt!

  S ki viszi át fogában tartva

  a Szerelmet a túlsó partra?

 

  No, és hogy azért olyan nagyon meg ne hatódjak a minimum kétarcú gyengébb nemtől, ellenpontként álljon itt egy buddhista bölcselő, bizonyos Nidrádarpana versbe szedett véleménye is:

 

  Keverj a napszállta piros tűzfényével

  Harmatkönnyet, melyet hűs hold hullat éjjel,

  Tégy hozzá még csókot, amit jó barát ád,

  Ölelő folyondárt, rabló Thag pányváját,

  Ellenséges gyilkot, tengertajték habját,

  Perzselő vad lángot, hült tűz hideg hamvát,

  Páratlan értékű drágakövet, gyöngyöt, 

  Szegényes rongyokat, szennyes sárgöröngyöt:

  Dobj el e kevercsből minden szilárdságot,

  Mindent ami biztos: s a nő szívét látod.

 

  Csodálattal adózva a kiemelkedő tehetséggel megáldott alkotóknak, élvezettel merültem el remek prózai és verses könyvek gondolatébresztő sorai között (ha valaki többet - majdnem mindent - tudni szeretne az emberi jellemről, annak ajánlott olvasmány Márai Sándor Füveskönyve), boldogan hagytam, sőt elvártam, hogy elszédítsenek, újabb és újabb világokba repítsenek a kitűnő színészek által megjelenített, mélyen felkavaró vagy éppen szórakoztató filmek (az elragadtatástól sokszor lélegzet visszafojtva bámultam a zabolátlan fantázia révén mindenre és annak ellenkezőjére képes emberi elme belső képi világának filmvászonra adaptált, lélegzetelállító ecsetvonásait), s akárha szeretett anyám ringató karjai ringattak volna, mosolyogva lebegtem a nekem tetsző dallamvilágú, szebbnél szebb zenék hullámain (mindenek felett imádom a spanyolgitár húrjainak tiszta, végtelenül érzelemgazdag rezdüléseit, de kedvelem a zongora, hegedű, tangóharmonika hangját is), nálam őszintébben kevesen tudnak lelkesedni a helyszíni élményként megélt gyönyörű tájaknak, szíves nosztalgiával emlékszem vissza az otthoni vagy vendéglői asztaloknál elfogyasztott jóízű ételek hosszú sorára, és időnként azon kapom magam, hogy kifejezetten örömömre szolgál, ha másokat boldognak látok. (Néha magam voltam ezek tudatos előidézője, például azzal, hogy az utcán utánasiettem az ABC pénztáránál előttem fizető, láthatóan szegény sorsú idős embereknek, s hitelesen eljátszva, hogy ők hullajtották ki a zsebükből a földre, alkalmanként a kezükbe nyomtam pár kisebb címletű bankót, s meg sem várva az álmélkodásukat követő hálálkodást, máris olajra léptem. A város különböző pontjain megvoltak a magam külön bejáratú koldusai, ezek esetenként szintén vendégeim voltak kisebb összegekre. Mikor mennyi pénzem volt.) Belefért az életembe néhány, intellektuális csemegét nyújtó nagy beszélgetés. Elvétve találkoztam pár valóban jótét lélekkel, nem e világra való szent idealistával. Ócska emberrel annál többször. Talán ez utóbbival összefüggésben, igaz barátom alig akadt (szám szerint kettő: Vicu és Mitzki Laci), mert bár sokáig nem ismertem a latin mondást, ifjúkori kevés tapasztalatom és jó ösztönöm elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy teljes joggal megelőlegezzem a későbbiekben maradéktalanul beigazolódott gyanúmat, amely szóról szóra egyezik az ókoriak kritikai meglátásával, miszerint: "Míg a szerencse rád mosolyog, sok lesz a barátod, hogyha eged felhős, állasz a viharban magad." (Donec eris felix, multos numerabis amicos, tempora si fuerint nubila, solus eris.) Azért ezek a rómaiak tudtak valamit az emberi természetről. Feltétlen őszinteség? A nyílt szívű erdélyieknél tapasztaltam ilyesmit, egyébként a fehér holló ritkaságával fordult elő. Ők, ha kimondtak valamit, az úgy volt; szavaikat csakis egyféleképp lehetett értelmezni. Ha szerettek, érzéseiket nem rejtették véka alá, ha haragudtak, jobbnak látszott odébb húzódni. Az ember mindig tudta, hányadán áll velük. Alapszinten próbálkoztam írással, kacérkodtam a festészettel. De mit sem ért a hajlam, ha nem rendelkeztem elég tehetséggel, vagy legalább elszántsággal a kényes ízlésű múzsák kegyeinek elnyeréséhez; hát persze, hogy kikosaraztak. Vigaszdíjként kiadásra került két Erdély CD-m. (Lehet, hogy a sóvárogva vágyott művészetekhez nem volt kellő tehetségem, de úgy harmincéves korom körül kezdetett feltűnni egy különös képességem, hajlamom, adottságom, vagy ahogy tetszik. Eleinte megijesztett az a misztikus attitűd, ami elsősorban a zsúfolt tömegközlekedési eszközökön vagy egyéb olyan helyen szabadult fel belőlem akaratlanul, ahol sok arcot láthattam magam körül viszonylag kis területen, később viszont szórakoztatott. Arról van szó, hogy példának okáért egy fiatal leányarc néhány másodperces tanulmányozását követően, akárha az illető életének különböző korszakaiban készült fényképeinek sorozatát nézegettem volna, tisztán láttam magam előtt a vizsgált személy arcának öt, tíz, húsz vagy még több évvel később bekövetkező természetes torzulásait, vonásainak fokozatos változásait, fel egészen a késői, ráncos öregkorig. S visszafelé is működött a dolog, mert a nyugdíjon túli öregfiúk és vénlányok egyre fiatalodó képei ugyanígy megjelentek lelki szemeim előtt, értelemszerűen addig a pontig, ameddig hozzávetőlegesen vissza lehetett következtetni az alkonyi jegyeket felvonultató fizimiska meghatározó vonásaiból. A bolhapiacon kétszer tesztelhettem ezen rejtett adottságom megbízhatóságát, ugyanis egy éven belül két, egymást nem ismerő, hatvan és hetven közötti hölgy is árult olyan régi családi fényképeket, amelyek egy része őket ábrázolta fiatalabb korukban, s még mielőtt láthattam a fotókat, előzetesen szinte hajszálra olyannak képzeltem őket, amilyeneknek aztán a kezemben tartott tíz, húsz és harminc évvel azelőtt készült képeken látszottak.) Mindent összevetve akadt néhány jó évem, melyek zömmel a gyerekkoromra, illetve a honvédségtől való leszerelésem és a házasságkötésem időpontja közé esnek. A többi? A többi sorsom töltelék évei; por és füst, melyek mögött nehéz meglátni a kevésbé fontosnak tartott, de szükségszerűen bekövetkező események értelmét. Semmi több, csak az életével felelőtlenül gazdálkodó, pusztulásra ítélt ember vagyok; nem az én dolgom elszámolni velük. Mosom kezeimet, felelősséget - különösen, hogy úgysem lenne értelme - nem vállalok értük. Így volt megírva.

  S végül néhány összeszedett gondolat az élet nevű kardinális dologról. Egyáltalán, mi az, hogy emberi élet, hogyan lehet a múlékony mindent legalább közelítően definiálni? Isteni eredetű genezis, vagy a speciális véletlenek találkozásából kialakult evolúció áll a háttérben? Esetleg a kettő kombinációjának: azaz az öntörvényű fejlődésbe (evolúció) bizonyos pontokon tudatosan beleszóló magasabb rendű (jobb híján nevezzük isteninek) akarat összeadódó hatásának vagyunk alárendelve? Az evolúciós elméletet kidolgozó Darwin következetesen tagadta, illetve kizárta Isten bármiféle szerepét az emberré válás folyamatában, míg az isteni eredeztetést szorgalmazók Darwin tanait tiltották ki az oktatási intézményekből, legalábbis 1925-ben Amerikában még így volt. Melyik félnek volt, van igaza? Mit tudom én, lehet, hogy egyiknek sem, pontosan azért, mert ez is, az is embertől származó megközelítés. S mi emberek, élünkön laikus (világi) vagy egyházi tudósainkkal, leginkább tévedni tudunk. Évszázadokig jól elvoltunk azzal a hittel, hogy a Föld lapos, s körülöttünk forog a világegyetem. Kevés kivétellel mindenki elfogadta az egyház által szorgalmazott tézist, nem is akadt vele probléma Galilei színre lépéséig. Deklaráltan ő erősítette meg, hagyta jóvá, tekintélyével mintegy hitelesítette a heliocentrikus világkép Kopernikusz által meghatározott fogalmát, amiért magára vonta az egyház haragját. S a nagy csillagász hiába vonta vissza ijedtében a szó legszorosabb értelmében vett világrengető felfedezését, s menekült meg ezzel a pápai kiátkozástól, illetve a máglyahaláltól, az inkvizíció felmentő ítélete után - állítólag - dacosan elkurjantotta magát: eppur si muove!, azaz: és mégis mozog (a Föld)! (Ez a legendás felkiáltás aligha állná ki a történelmi kritika próbáját, ugyanis ha az öregfiú valóban vette volna a bátorságot, és ezzel a mondatával beszól az éppen csak meggyőzött inkvizítoroknak, azok rögvest új ítéletet hoznak, s a hóhér már másnap flambírozza a meggondolatlan csillagászt.) Hűséges követői és arcátlan epigonjai már az ő görnyedt hátán kapaszkodtak egyre feljebb, végképp bebizonyítva a rugalmatlan teokrácia tiltásának tarthatatlanságát, addig-addig, hogy végül az egyház is meghajolni kényszerült a rendíthetetlen tények előtt. Hol itt a tanulság? Hát ott, hogy ebben a kérdésben például - nagyon úgy fest - a tudós papi koponyák tévedtek nagyot (ők is emberek), de hatalmuknál fogva mégis képesek voltak évszázadokon át téveszmében tartani a népet. A Galileihez sokban hasonlító Darwin már szabadabb körülmények között küzdött a maga igazának bebizonyításáért, eleinte mégis közröhej tárgya volt ő és az elmélete (méghogy végső soron a szőrmók majmoktól származzon az ember?, haha!), mely utóbbit végül csak elfogadta a tudományos világ jelentős része, de nem az egész; ma is rengetegen tagadják, s az elfogadók közt szép számmal akadnak, akik csak fenntartásokkal bólintanak rá a darwini evolúciós elméletre. Megint mások saját elképzeléssel álltak elő, s mind megvolt, illetve megvan győződve a maga igazáról. Akkor hát, kinek lehet hinni? De hagyjuk a rég elporladt Galileo Galileit, Charles Robert Darwint s az összes, ideig-óráig megváltó megoldást kínáló tudóst és csodadoktort, s térjünk vissza a rég elhagyott alapokhoz.

  A cinikus megközelítés szerint az élet nem más, mint nemi úton terjedő halálos betegség. Komolyra (tudálékosra) fordítva a szót, szerintem a fogalomnak két, egymástól elválaszthatatlan összetevője van. Az objektív részét a személyre, egyénre szabott, befolyásolhatatlan sors adja, a másik, szubjektív felét az embernek, mint tudattal, akarattal, lélekkel és érzésekkel rendelkező lénynek az előzőhöz, vagyis a kerékvágásából kizökkenthetetlen sorshoz való viszonyulása jelenti. Megnyugvással elfogadva tudomásul veszi, vagy a sajátjának vélt eszközökkel megpróbál küzdeni ellene? (Egyáltalán felismeri-e, ráébred-e, hogy az élet nevű folyamat nemcsak körülötte, de benne is zajlik, rálát-e valamennyire a helyzetére, vagy csak úgy elvan a maga éveivel, mint befőtt az üvegben?) Akárhogyan választ, a látszólag számtalan alternatíva közül mindenképpen az egyetlen lehetséges lépést választja, hiszen minden tettével a sorsát igazolja, annak beteljesítésén "fáradozik". Józanul végiggondolva, hamar belátható: az embernek nincs szabad mozgástere, mert mint egy ralin: a rajttól a célig feltétlenül érintenie kell azokat az ellenőrző pontokat, amiket a megélt életben talán sorsfordulóknak lehetne nevezni. ("Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás. Nem helyzetekben élsz, hanem útközben." részlet Márai Sándor Füveskönyvéből.) Az ember eleve elrendeltetett sorsa - vagyis, hogy mozdulatról mozdulatra mindennek úgy kellett történnie, ahogyan az történt - a halálával nyer megkérdőjelezhetetlen bizonyosságot. Mert azzal, hogy az életét visszavonhatatlanul letudta, a rendelkezésére álló idő alatt a maga útját bejárta, a többé-kevésbé rázós pályáján végigsodródott, készen áll az utolsó szívdobbanás pecsétjével hitelesített igazolás, hogy sehogy másként nem történhetett. Bármit tett, mindenképp azt és úgy kellett tennie, minden más csak figyelemelterelő illúzió. Miként az a lázadás lehetőségének illúziója is, ami szintén része a látszólag bonyolult sémák szerint játszott játéknak. (De tűnjék bár első ránézésre túlzottan bonyolultnak, logikátlannak, fölösleges kanyarokkal megtűzdeltnek, követhetetlen vonalvezetésűnek, visszamenőleg cseppet sem áttekinthetetlen életünk folyamata. Olyan, mint egy többé-kevésbé összekuszálódott pamutgombolyag, amit ha valamelyik vége felől kellő türelemmel visszabontunk, kiderül, hol a másik, s a kezdet és a vég között milyen hosszú a fonál.) Hát nem bájos? Ördögi vagy isteni eredetű a vérmérséklettől függően átoknak vagy áldásnak tekinthető találmány, egyre megy: megszakíthatatlan a kör. Meglátásom szerint az emberi élet legfőbb törvénye a lázadozva elfogadás feloldhatatlan ellentmondása. Hőböröghetünk, amennyit akarunk, minden megy a maga útján. Én vagyok a saját elcseszett életem. A magam részéről, bár nem különösebben tapsikolva a felismeréshez, elfogadom. Mi mást tehetnék?

  Fellélegezhetnék, hogy íme, minden gondom ellenére megértem ezt a kort. Kösz sors, meg vagyok lepve, a régi nagy riadalom idején a legoptimistább napjaimon sem számítottam ennyi plusz évre. A hála ezennel kipipálva. De akkor most mi van? Önmagában az évek egymásra rakódó száma még nem okoz sikerélményt, hiszen ha pusztán az lenne életünk célja, hogy ki bírja tovább szusszal, akkor a kilencven-százéves, általában tanulatlan, szélsőségesen beszűkült érdeklődési körű, s ezért a tágabb-szűkebb világ folyásán alig rágódó, az eldugott vidéki porfészkek ingerszegény környezetében vegetáló mamik és taták élete, azok igénytelen "minősége", alig érzékelhető ritmusa szolgálna mintául mindenkinek. Aztat meg nehogy mán! Gondolkoztam felőle eleget, de a mai napig nem értek semmit az életből, nem tudom miért születtem s mi dolgom a Földön? S a többiekkel, az előttem élőkkel, s az utánam következőkkel mi volt, illetve mi lesz a terve ...de hát kinek-minek is? Ha netán van velünk kapcsolatosan elképzelése ennek az egyetemes izének, meddig titkolja? (Vagy már rég akcióban lennénk, csak hátrányos tudati helyzetünkből adódóan nem vagyunk képesek felfogni, észrevenni?) S ha nincs? Kérdőjel kérdőjel hátán. Nos, ha nincs, akkor a szent titok csak megtévesztés, ámítás, ha pedig nem létezik, akkor az elképzeltnél is hiábavalóbb a létünk. Mert az ugye mégsem túl felemelő gondolat, hogy e világi jelenlétünk értelme kimerül munkamániás hóhérunkra, a halálra való várakozásban. Hogy a kizárólag a "hivatásának" élő, mindent és mindenkit folyamatos ellenőrzés alatt tartó, roppant elfoglalt úr hányadikán, hány órára írt be minket a hét pecsét alatt őrzött előjegyzési naplójába. (Joe Black igazgató úr irodájának ajtaja éjjel-nappal tárva, ám belépés szigorúan csak hívásra. De akkor azonnal.) Merthogy aznap lenne egy első és egyben utolsó közös megbeszélésünk... Ennélfogva retúrjegyet ne váltsunk. Csak oda, kérném szépen, csak oda! Ennél azért, már csak a vele született hiúsága okán is, az ember nemesebb indokot remél az egyetlen élete igazolására.

  (A mindenséggel egyenértékű - mert az éppúgy felfoghatatlan - semmiből jött és semmibe tartó, a kölcsönbe kapott testtel s az azt belakó lélekkel, azaz az "élettel" rosszul gazdálkodó árnyalakok vagyunk; bevallottan tétován, vagy önámító céltudatossággal járunk-kelünk a világban, a ránk hulló fényben bambán kerülgetjük egymást, a magunk alkotta tömegben olykor összeütközünk, s egy ideig másokhoz csapódva, egymásba kapaszkodva kergetünk pár közösnek hitt illúziót, divatos ideát, aztán elválnak útjaink s kezdjük - vagy inkább folytatjuk - újaknak vélt mások oldalán megint, vagy haladunk utunkon magányosan, végkimerülésig, mert titokban többnek, jobbnak, boldogságra méltóbbnak hisszük magunkat a mindenkori, magáról ugyanezt képzelő társunknál; s míg áll a szokott bál, vakon elpazaroljuk, mert hagyjuk elkopni, megfakulni, kiégni egyetlen értékünket, az igazi emberi mércéül szolgáló lélekjóságot, ami nélkül csak egy, igaz, a legbonyolultabb tagja vagyunk a földet benépesítő organikus szövethalmazok öncélúan vegetáló nagy családjának.)

  Amíg élünk, a talpunk alatt olyan föld húzódik, olyan talajon járunk, amely milliószor millió elhalt ember, elhullott állat, elpusztult növény porából állt össze televénnyé, amelyen a lehullott mag, a jövő ígérete gyökeret ereszthet. Direkt és átvitt értelemben egyaránt. Belőlünk, születésünktől fogva bukásra ítéltekből (elképesztő belegondolni, de haldoklásunk a születésünk pillanatában veszi kezdetét) lesz a jövő (s a maguk idején szintén elbukó) nemzedékeknek életlehetőséget adó táptalaj. Porból vétettünk, s azzá leszünk. (E megnevezhetetlen, pusztítva teremtő, vagy teremtve pusztító erő mértéktelen, lenyűgöző cinizmusára mi sem jellemzőbb, minthogy, mialatt esze ágában sincs bepillantást engedélyezni a féltékenyen titkolt jövőbe, a tilalom alól egyetlen, holt ziher eseménnyel kapcsolatosan - már csak a véges emberi létre való örökös, fegyelmező szándékú emlékeztetés, és az ebből fakadó miheztartás végett is - felmentést ad, ami pedig a tulajdon pusztulásunk garantált, bár órára, percre pontosan meg nem adott - "lebegtetett" -, de biztosan bekövetkező időpontja. Tudjuk, hogy majd meghalunk, s akkor, számunkra, minden elvész, mert ott, ahol az egyetlen élet a tét, a va banque-ra kényszerített halandó csak veszíthet a titkok nehéz függönye mögött lapító ellenféllel szemben. A végtelen jövőből mindössze ennek tudása - és észben tartása - tartozik ránk.) 

  De a kör itt bezárul. Hiszen egyszer a ma még meg sem fogantak is követnek minket a mélybe, mint mi, maiak a valaha ordító csecsemőként világra jött eleinket. És senki sem lázad, mert nincs miért... Az ember tehetetlenül tárja szét a karját, s úgy teszi fel a költői kérdést: gyerekek, ennyi az egész?! Ezért a cécó, a látványos rákészülődés, a reklám? Annyi lenne az egész, hogy a növekvő számú emberiség (a tápláléklánc tetején trónoló diadalmas főemlősi, csúcsragadozói minőségében) generációról generációra újratermeli önmagát, mert génjeink parancsára prioritást élvez a szaporulat fenntartása? Közben pedig ostobaságból, nemtörődömségből elpusztít maga körül minden egyéb olyan életet, ami nem szolgálja közvetlenül önön érdekeit? Ipari szinten és mennyiségben "gyártott" csirkék, disznók, marhák, zöldségek, gyümölcsök és egyebek mindig lesznek, hiszen folyamatosan el kell látni "tüzelőanyaggal" a nagy felhasználót, az éhező emberi gyomrot. De miért? Mi az emberi élet értelme? Az egyszer élő embernek mitől olyan fenemód fontos, hogy végsőkig őrizgesse, a lehetőségekhez mérten óvja ezt a pótcselekvések véges láncolatából álló, az első és utolsó szívdobbanás közé szorult, nyomorultul kevés létidőt? Tudva tudván, hogy bármint küzd, feleslegesen harcol az élet egyetlen igazán demokratikus - mert szegénységre, gazdagságra, szépségre, csúfságra, életkorra és nemre egyaránt fittyet hányó - mozzanata, a kötelező elmúlás ellen. S persze slusszpoénként legvégére jut a feketeleves, az utolsó percek kegyetlenség tekintetében felülmúlhatatlan próbatétele: a magányos vég. Itt már nem számít, ki a bátor és ki a gyáva. Ezt a partit, álljanak körülötte tízen, százan, mindenkinek magának kell lejátszania, mert a halott megy, az élő marad. Az élő marad, s miközben talán valóban őszintén gyászol, a lelke mélyén képtelen elfogadni (menekül), hogy egyszer ő is sorra kerül. Mert az ilyesmi mindig másokkal szokott megesni. (Ha jobban belegondolok, ebben azért van valami igazság.) A végső percek halálfélelmének purgatóriumi tisztítótüzében kiég belőlünk az életünk folyamán lelkünkre rakódott szenny, s olyan ártatlanul, olyan tisztán lépünk a végső megsemmisülésbe, mint amikor kinyitották előttünk a most bezáruló kaput. A nagyszerű kaland véget ér, és nem vár ránk újabb, a legparányibb sem, mi több, a másnap sem vár ránk, de a következő óra, perc is nélkülünk kezdődik el. (Miközben valahol másutt, lehet, épp haláltusánk legnehezebb pillanataiban, napbarnított fiatalok, amilyenek mi voltunk valaha, szaladnak nevetve a tenger kékeszöld hullámai elé; egy zsírszagú konyhában magányos, idős asszony türelmetlenül belekóstol a gőzölögve hűlő levesébe; távirányítót tartó kéz csatornát vált a bömbölő tévén; kockás inges kisgyerek magot szór a tér galambjai közé; egy buszra váró férfi a legújabb szívszerelme számát pötyögi a mobiljába; a padon ülő, szalmakalapos öregúr nyűgösen lábat vált és zörgőn továbblapozza a kellemetlen hírekkel teli újságját; a zeneiskola szélesre tárt ablakán fürge hegedűszó iramodik a háztetők fölé - szóval, zajlik az élet, de ezentúl nélkülünk.) Soha többé nem történik velünk semmi, mert megszűnünk létezni, a világon létező "dolgok" sorában az utolsó helyre sorolódunk, s végtelen kiszolgáltatásunkban (pardon, akkor már olyanunk sem lesz) még romlandó porhüvelyünk eltakarításához sincs semmi közünk. (A születésemtől fogva hűségesen mögöttem várakozó lányka árnyéka majd a megszokott szürkéről gyászos feketére vált, s amikor elengedi a kezem, szabaddá és semmivé válok.) S mivel joggal gyanítható, hogy nincs több sanszunk a létezésre, egyetlen lehetőségünket addig köszönjük meg azoknak, akiket köszönet illet érte, amíg nem késő.

  A múlt és a jelen elég alaposan megismerhető, a titok tehát, feltéve, hogy egyáltalán létezik, az emberi logika szerint a jövőben rejtőzik. De hát nem elbizakodott önáltatás holmi emberi logikára hivatkozni, mikor az csak porszem a nagy megismerhetetlen, de minden bizonnyal létező összefüggésekhez viszonyítva? A nálam sokkal nagyobb koponyák által is feszegetett kérdésekre nincs jó válasz. Nincs semmilyen válasz. (Egy nálam biztosan műveltebb és intelligensebb ember, bizonyos Sebeők János filozófus, aki néha a Magya Nemzetben is szokott eszmefuttatásokat megjelentetni, így fogalmazza meg az emberi fajnak a saját világában való eltévelyedését, kilátástalan bolyongását: "Vegyük észre, a szelekciós előny, mely fajunkat a többi állatfaj fölé emelte, az akaratlagos emlékezetből, illetve az emlékezet és az álom, az emlékezet és a fantázia közti különbségtevés képtelenségéből ered. Az ember azért lett király, mert amióta ember, nem tudja, mi van.") Vérmérsékletünktől függően visszafogottan vagy látványosan lázadozva, dekadens sóhajtozások közepette vagy őrjöngve, de bele kell törődnünk, hogy véges értelmünk számára rejtély marad minden feltett kérdés. Már az is csoda, kivételesnek tekinthető (bár alapvetően gonosz szándékú) kegy, hogy kételyeink kérdés formájában egyáltalán felvetődhetnek. Idáig terjed méltatlanul túlértékelt elménk hatalma: a kérdések megfogalmazásáig. De lehet, hogy csak áltatjuk, túlbecsüljük magunkat, s mindeközben nem jó kérdéseket teszünk fel, nem jó irányból közelítünk a dolgokhoz. Ki nem szarja le? Akár így, akár úgy fordul az öntörvényű világ sorsa, egyszer be fog következni az ép ésszel felfoghatatlan faktum: valamelyik, városrész méretű köztemető sűrűjében jó szüleim, a magam és a gyerekeim, összes ismerősöm, kedvelt vagy utált kortársaim porló teste felett egyszerű sírjel tudatja majd a közömbös utókorral, hogy valaha a világon voltunk. Hogy valaha mi magunk voltunk a világ. Amíg az egészet el nem dózerolják egy lakópark kedvéért. Ez a holtbiztosan realizálódó vízió maga a sötétszürke, lázasan lüktető téboly. Téboly, de attól még nem a klasszikus értelemben vett őrületmenedéke, mert hiszen igaz. Meg fog történni. Félek a végtől, de valójában nem annyira magamat féltem a haláltól, amire különben létezik egy sokkal humánusabb kifejezés: az elmúlástól (amivel olyan régóta kerülgetjük egymást, hogy ha haverok nem is leszünk, előbb-utóbb pertu viszonyba kerülünk), hanem azokat, akik nálam jobban megérdemelnék az életet. Ha lehetséges lenne efféle, fű alatti alkut kötni valami felsőbb akarattal, odaadnám néhány évemet, hogy szeretteim tovább élvezzék azokat az élet kínálta örömöket, amikre én fanyalogva legyintek, meglehet meggondolatlanul, igazságtalanul. (Jack Kerouac, a negyvenes-ötvenes évek amerikai kora beatnemzedék írófejedelme, a hobók bibliájaként számon tartott Úton című regény írója csak alátámasztja nézetemet, amikor kérdéssel válaszol a kérdésre: "Csak bukott angyalok lennénk, akik nem akarták elhinni, hogy a semmi az semmi, és így avégre születünk a világra, hogy egyenként veszítsük el szeretteinket és legkedvesebb barátainkat, aztán a saját életünket is azért, hogy végre bizonyítva lássuk ezt?")

  Hosszúra nyúlt írásom elején azzal kezdtem, hogy engem elveszített az Idő, s ezt most is fenntartom. Tudom, hálásnak kell lennem azért, amiért kinyitotta előttem a kaput, s megengedte, hogy belépjek a csodák világába, s én hálás is vagyok érte. Hálám kézzelfogható bizonyítéka, hogy mindeddig nem dobtam vissza a csalódást okozó ajándékot. De ha őszinte akarok lenni, el kell mondanom, hogy nem érzem jól magam ebben a készen kapott "modern" világban (aminek legnagyobb átka, hogy elidegeníti egymástól az embereket azzal, hogy a kelleténél ezerszer több információval bombázza őket nap mint nap, s így nem jut idő egymásra, illetve az egymás sarkában lihegő, szenzációtartalmukban egymást felülmúló álhírek megölik a lényeget, ráadásul ahelyett, hogy cserébe legalább okosabb, szélesebb látókörűvé válnánk, médiafüggőségünk következtében maradék önállóságunkat is elveszítjük, de legalább nem kell azon töprengenünk - hiszen valakik majd megmondják -, hogy mit tegyünk, mit gondoljunk), noha kényszerűségből betartom a mások által hozott szabályokat. S mivel nem tetszik, kárpótlásul álmodok magamnak egy elfogadhatót. Nem tehetek róla - mint bármelyik halandó, én sem tehetek semmiről -, de a múlt elkötelezettje vagyok. Ugyan kinél tehetnék panaszt, kin vehetnék elégtételt, hogy nem jó helyen, nem jó időben születtem? Tudom, az élet nem kívánságműsor (különben is: ajándék lónak ne nézzem a fogát), de végre hadd áruljam el, hogy szívem szerint az első számú példaképemnek tekintett Orbán Balázs (1830-1890) kalandos életét éltem volna. Rajta kívül pedig báró Podmaniczky Frigyes (1824-1907), "Budapest vőlegénye" korát (kiemelném: a korát, amelyben megadatott élnie) vállaltam volna be. A mázlista kis Frici két évvel koszorús költőnk, Petőfi előtt jött a világra, a '48-'49-es szabadságharc idején fiatalember, a kiegyezéskor meglett férfi, megérte, sőt tevékenyen részt vett a főváros és egy kicsit az ország békebeli felvirágoztatásában, s még idejében, az első világháború kitörése és az ország tragikus szétdarabolása előtt távozott az árnyékvilágból. Bevallom, ennél részletesebben nem ismerem a báró úr viselt dolgait, de nem is becses személyét s életútjának magánügynek tekintett állomásait, hanem a hozzá oly kegyes sors korválasztását tartanám magamra nézve ideálisnak. Azt a letűnt történelmi korszakot, azt a hosszú életkort, s többé-kevésbé azt a változatos, a finisben nyugodt végre torkolló sorsot követelném magamnak, ha lehetne... Nem lehet? Naná, hogy nem, majd épp velem kivételeznek. Akkor hát pardon, nem tolakszom. Jobb híján maradok, aki voltam: Miski György (1954-20..). A pontozott helyekre kerülő utolsó két számról magasabb körökben még egyeztetnek, a többi történelmi tény.

  2003 karácsonya óta fogalmazom ezt az írást, s most örülök, hogy a végére értem. Amikor nekifogtam, bíztam benne, hogy két-három hét alatt elkészülök vele (utólag megmosolyogtató ez a langyos habos kakaóba mártogatott, mazsolás kuglóf ízű optimizmus), ámde menet közben újabb és újabb, rég elfeledett emlékekbe, töredékekben fennmaradt történetekbe botlottam bele. Magamnak tett könnyelmű ígéretemet megszegve úgy döntöttem, hogy minden azért mégse kerüljön ezen kis önéletrajzba, hiszen akkor évekig körmölhetnék, s egyébként is, hadd maradjon néhány spéci titkom. Mindenkinek jobb lesz így. Holnap, vagyis 2004. május 13-án, csütörtökön leszek pontosan ötven éves (1954. május 13-a is erre a hétköznapra esett.) Csoda, hogy ezt leírhatom. 

 

  Utóirat:

 

  Mint az utolsó bekezdésből kiderül, az eddig leírtak életem első 50 évének jelesebb történéseit tartalmazzák. Írásom 2003 karácsonya és a következő évben esedékes 50. születésnapom között íródott, ennek ellenére nem egészen az volt a célom, hogy magamnak állítsak emléket, hanem az, hogy a saját példámon keresztül bemutassam, hogy így is éltek emberek a huszadik század második felében és a huszonegyedik elején. Én ezekben az írásokban a kor hiteles tanújaként jelenek meg, hiszen magam éltem át ezeket az eseményeket, közvetlenül ott voltam a tűzvonalban, tehát nem másodkézből származó információkból dolgoztam. Tehát itt minden leírt szó igaz, a mondatokban nincsenek hamis torzítások, nincsenek az érdekesség fokozása érdekében becsempészett regényes túlzások, nem akartam magamat sem jobb, sem rosszabb színben feltüntetni, mint amilyen valójában voltam az egyes, leírt történetek idején. Üdvözlettel: Miski György 2022. szeptember 2., péntek.

 

  Vége a tizenhetedik résznek