ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György 

 

                                   Tizenhatodik rész 

 

  A nagykátai Ildi - 1998 nyara:

 

  Ágnes, az én (papíron) hites feleségem 1998 nyarán végleg elhatározta, hogy eddig és ne tovább, a jövőben nem él velem házaséletet, soha többé nem enged be a combjai közé. Majd még hogy mit nem! Ach, hogy minő elszántság villogott az ő kettő darab szemének sötéten örvénylő mélyén! Ottan, bennük, legalul, a fenéken. Pardon, madame, excusez-moi; erőszakhoz nem akartam folyamodni, annál mélyebbre nem süllyedhet férfi, mint amikor erőnek erejével akarja kicsikarni a testi szerelmet. Gyalázatos tettével jobban megalázza önmagát, mint a megerőszakoltat. Az erre vetemedő alak nem érdemli meg a férfi elnevezést. Színesítené az életem intim pletykákra fogékony szegmensét, ha bármi információval bírnék afelől, hogy az én ezerszer áldott Ágnesem ezek után miként, mármint miféle technikával, miféle eszköztárral, vagy mely kitüntetett személy vélhetően önzetlen segítségével vezette le a hormonháztartásában keletkezett feszültséget. Azt ugyanis teljességgel kizártnak tartom, hogy a pajzánkodásban mindig is hiperaktív leányzó egyik napról a másikra lemondott volna a szex örömeiről.

  Miután tehát végérvényesen összezárultak előttem Ágnes lábai és mindenféle (alsó, felső, kis és nagy) ajkai, ez alkalommal kényszerűségből le kellett porolnom a jó régi, bevált módszert, vagyis ismét elmerülni az Expressz újság társkereső rovatának aprólékos tanulmányozásában. (Bár megmondom őszintén, cseppet sem fűlt hozzá a fogam; fásultnak, kiégettnek, túlkorosnak éreztem magam a virgoncabb éveimben még valamennyire elfogadhatónak tartott megoldáshoz.) Ez a rovat nálam minden időben, úgy fiatalabb, mint érettebb koromban szolgált valami csemegével. Sokat segített, hogy annak idején, legalább középfokon elsajátítottam az írás-olvasás tudományát, így tehát nem okozott különösebb nehézséget, hogy mérsékelten fennkölt stílusban válaszoljak egy megfelelően szimpatikus hirdetésre, aminek hozadékaként nyár végén, ősz elején jött Ildi, Nagykátáról. Vele megint belenyúltam a jóba. S lám, milyen jópofa dolgokra képes a sors: ezzel a harmincas évei derekán járó nővel éppen ott hozott össze a végzetem, ahol anno az újpesti hőerőműben mérnök Jolánnal, vagyis a Keleti pályaudvar melletti Baross-szobornál. Eleinte, amíg Pesten találkozgattunk (merthogy a kezdeti randikra a délutáni vonattal járt fel Nagykátáról, ahová a késő estivel tért vissza) normálisnak látszott, kedves, figyelmes leányzó benyomását keltette, kis túlzással annyira figyelmes és óvó volt, hogy inkább kezdtem érezni őt a sosem létezett nővéremnek, mint reménybeli, majdani szeretőmnek. Pesten moziba jártunk, és nagy ritkán benéztünk egy-egy étterembe. (Miután Ágnes a főzéssel kapcsolatban is beintett, legalább ilyen alkalmakkor ehettem valami jó kaját, különben az örökös, igaz, egyre színvonalasabban elkészített lecsó, meg a főtt virsli jutott osztályrészemül.) Esténként a zöld Skodával kifuvaroztam a Keletihez, s amíg a Baross-szobor előtti parkolóba beállva a vonata indulására vártunk, nagyokat beszélgettünk a kocsi melegében. Egy ilyen dumálós alkalommal irtózatosan nagy bakot lőtt a lány, s bár kétségkívül jót akart nekem, majdnem röhejbe fulladt az este. Ildi huzamosabb ideje beszélt valami számomra kevésbé érdekfeszítő dologról, s amíg felém fordulva nyomta a zsongító szövegét, a tekintetem akaratlanul elkalandozott a feje mellett. Mit tudom én, mit bámulhattam odakint a sötét estében, meglehet, a sosem pihenő arab valutázókat, vagy a megállóba beérkező piros hetes buszt, talán a neonlámpák fénykörében rajzó bogarakat, mindegy. A lány félreérthette hosszas hallgatásomat, valamit csúnyán elnézhetett a bambaságról inkább, mint valódi gondolatokról árulkodó képemen, meg a tapintatosan elnyomott ásításoktól csillogó szememen, mert váratlanul megsimogatta az arcom (erre a gyengéd mozdulatra összerezzenve tértem magamhoz), és egészen közel hajolva hozzám, szelíden búgó hangon arra biztatott, hogy ne szégyelljem előtte a könnyeimet, nyugodtan sírjam ki magam a vállán, ő száz százalékig megért engem. Merthogy látja rajtam, hogy a sírás fojtogat... Micsoda? Ki a fene akar itt sírni? - ébredtem fel teljesen, de csak magamban mertem feltenni a kérdést, mert udvariasságból nem akartam zavarba hozni vagy megbántani azzal, hogy hangosan kimondom. Hülye helyzet kerekedett. Az elkövetkező másodpercek lelki szenvedéseit az ellenségemnek sem kívánom; amit én ott kiálltam, hogy az elvárásoknak megfelelően komoly, eltűnődő ábrázatom ne szaladjon ezer ráncba a torkomban megtorpanó és fullasztó gombóccá sűrűsödő, mindenáron kirobbanni akaró röhögéstől, az leírhatatlan. Ismervén magam, tisztában voltam önuralmam szűkös határaival, tudtam, hogy lélegzetvételnyi szünet után menthetetlenül felnyerítek, akkor pedig előfordulhat, hogy sosem látom viszont a szégyenében talán világgá szaladó lányt. (Jobban jártam volna, ha így történik, de miután alig ismertem, még voltak vele kapcsolatos illúzióim.) Értelmem kétségbeesetten kapkodott valami kivitelezhető megoldás felé, amivel elkerülhetném a blamázst, s mivel jobb ötletem nem támadt, véletlennek beállított mozdulattal keményen bevertem a térdemet a műszerfal alá szerelt rádiósmagnó éles peremű bokszába. A nemes ügy érdekében kierőszakolt fájdalom térnyerésével a feszült pillanat elszállt, a szörnyű helyzet egy csapásra megoldódott. Végül is, ez volt a célom. Innentől kezdve legalább nem kellett szimulálnom, mert a túl jól sikerült rúgást követő kíntól csakugyan csillagokat láttam. (Lám, a magát értelmesnek tartó ember milyen lovagias, ámde ostoba áldozatra képes, hogy partnere lelki egyensúlyának megőrzése végett óvja a hamis látszatot.) Ildi anyai ösztönei persze rögtön aktivizálódtak, s babusgatni kezdett, nekem meg átmenetileg elterelődtek a nevetésre ingerlő gondolataim, s a vonat indulásáig hátralévő kevéske időt baj nélkül kihúztuk. Hanem amikor egyedül maradtam a kocsiban, s végre szabadon ereszthettem a tapintat béklyójába vert indulataimat, hosszú perceken keresztül nevettem, hogy csak úgy potyogtak az Ildi által reklamált férfiasan tökéletes könnyeim. A végén már a kormánykerékre dőlve csuklottam, és a heveny oxigénhiánytól ültömben szédelegtem, de nem tudtam abbahagyni, mert ahogy csillapodott a roham, rögvest eszembe jutottak a lány vigasztalónak szánt, ám célt tévesztő szavai, valamint a bármiféle problémám megértésére ugrásra kész, fürkésző tekintete, s máris tenyeremmel csapkodtam a műszerfalat. Ha e kései órán igazoltatás céljából odajön hozzám a rendőrjárőr, a derék egyenruhások nagyot néztek volna a kért okmányokat vad röhögések közepette átnyújtó, elmebeteg fazon láttán. Hétszentség, hogy vendégük vagyok egy kiadós szondafújásra.

  Aztán persze, ahogy az felnőttek között lenni szokott, az udvarlás szokásos tiszteletköreinek megfutása után esedékessé vált az Ildinél megejtendő első személyes látogatásom időpontja, úgyhogy egy dolgos nap délutánján - az üzlet kicsiny mosdójában fényesre sikált fasszal, az izzadtságszagtól alapos szappanozással megszabadított, s finom parfümmel beillatosított hónaljjal, egymás után kétszer megmosott fogsorral, homlokhorpadásig kifújt orral, kipucolt körmökkel, szóval a lehetőségekhez képest tiptopra kivakarózva - bevágtam magam az autóba, és irány a Pesttől körülbelül negyvenöt-ötven kilométerre fekvő Nagykáta. Itt jegyzem meg, hogy amikor a későbbiekben gyakran lejárogattam a nőhöz, a kocsit majdnem mindig a metró Népstadion megállójánál lévő parkolóban hagytam (ritka esetnek számított, amikor Skodával mentem a munkahelyemre, s a zárást követően a Maros utcából indultam Nagykátára), a délután hatórási fájrontot követően metróval visszajöttem a parkolóig, s onnan vágtam neki kocsival a Kerepesi út - Szentmihályi út - Pesti út (ennek végében elhaladtam a Budapest határát jelző tábla mellett) - Maglód - Gyömrő - Mende - Sülysáp - Tápiószecső - Szentmártonkáta - Nagykáta útvonalnak.

  Le merem fogadni, hogy Ildivel való kapcsolatom viszonylagos tartósságában - tudat alatt - nem kis szerepet játszott a Nagykátáig vezető, a Gödöllői-dombvidék déli vonulatát átszelő barátságos, játékosan kanyargó út mentén húzódó változatos tájból áradó, szívet melengető kedvesség; a szelíd lankájú, zöldellő dombok hosszúra nyúlt délutáni árnyékai, a kora estében füstszerűen párálló, a vérbő szúnyogok nyakló nélküli zabálásától molett békák hadának brekegésétől hangos rétek, a könnyű szélben álomszerűen bókoló nádassal szegett tavak, a jámboran kérődző tehenektől barnán foltozott tágas legelők elsuhanó látványa; a pirosló nyári naplementék búcsúzó fényfoltjai a magasba nyúló rezgőnyárfák szellőtől mocorgó koronáján, amelynek illegő-billegő levélkéi szakasztott úgy festettek, mintha ezernyi gyerektenyér integetne az ágak közül (ha mellettem ült volna az éhes-arcú, bús szemű József Attila, már fújta volna töredék verseinek legszebbikét: "A nyárfák közt ezüst habokkal az édes szellő folydogál s csak fürdik benne aranyos tagokkal az óriási nyár".); az emberre szabott falvak gondosan karbantartott, élénken illatozó út menti virágszőnyegei, a házak sok fáradsággal takarossá varázsolt előkertjei, amelyekből sütött a gazdának és hites asszonyának az ősöktől megörökölt föld iránti szeretete és tisztelete; a boldognak tűnő táj felett a vidéki egyházak provinciális méltóságával uralkodó templomok tornyán megülő keresztek aranyos csillanásai; az út szélén ráérősen kerékpározó, vagy a kerítések mentén kettesével-hármasával beszélgető falusi emberekből áradó tempós nyugalom. Egytől egyik megannyi miniatűr életkép; szemnek és léleknek kedves semmiségek, mégis kész csodák: élmény élmény hátán a züllött és zaklatott városból kiszakadó, szinte minden vonatkozásban hitehagyott ember számára. Ezen gyönyörűséges kiruccanások idejére jó volt elmerülnöm az illúzióban, hogy létezik még fiatalkori nagy utazásaim üde Magyarországa, s a világ nem csak az egyre szűkülő tudatomra minden súlyával rátelepedő, kövérségtől tespedő Budapestből áll.

  Ildi egy faluszéli, meglehetős méretű családi házban lakott négy (!) gyerekével, két nagyobb, 16 év körüli fiával és két kisebb, nagyjából tíz év körüli kislányával. Akkor már túl volt két elvetélt házasságon s egy váláson, a második válása folyamatban volt. Nem túl hízelgő a felismerés, de azt hiszem, a férjek sorában a hármas számú marha kevéssé megtisztelő szerepére lettem kiszemelve. De hát, mint tudjuk, nem eszik olyan forrón a kását! A lány úgy mutatta meg a viszonylag új építésű, hellyel-közzel be sem fejezett ház mögött hosszan elnyúló, gazzal felvert, öreg, girbegurba ágú szilvafáktól árnyas kertet, mint aki máris épkézláb ötleteket vár arra vonatkozóan, hogy jövőre hová vessünk napraforgót, hová tengerit, hol legyen a krumpli helye, és hány centivel húzzuk kijjebb a tyúkketrec dróthálóját. Amúgy családi alapon. Ő még nem, de én azonnal tudtam, hogy Nagykátán ugyan hobbiból sem fogok egyetlen kapavágást sem tenni, nemhogy életre-halálra gazdálkodni a nyomorult kertjében. A két nagyfiú valahol másutt éjszakázott, a kislányokat pedig gyorsan ágyba fektette, aztán a leoltott villany mellett keféltünk az ágyában néhány egészen elfogadhatót, majd a jól végzett munka jutalmaként csomagolt nekem útravalót, s az éjszaka közepén hazajöttem. Nagyon marasztalt, ott tartott volna hajnali kakasszóig, de kidumáltam magam a másnapi korán keléssel.

  A világosban lefelé vezető út szépségei és a sejtelmes éjszakai visszaút - összességében - nagyobb élményt jelentett, mint az a néhány, átlagosnak mondható szeretkezés. Ezekben a kései órákban kevesen közlekedtek az országúton, úgyhogy majdnem Pestig fényszóróval jöhettem. A szelíden lejtő dombok alján meghúzódó völgyekben néha belefutottam az út felett fehér tüllfátyolként lengedező ködtakaróba, máskor riadt állatszemek prizmái villantak felém az árkokkal és bokrokkal szegett út mindkét oldaláról, pamacsos farkú nyulak és tüskés hátú sünmalacok rohangásztak előttem keresztül-kasul, csoda, hogy nem csaptam el egyet sem. (Nem úgy mások, néhány figyelmetlen tapsifüles és süni nem úszta meg a velük való találkozást, szegények laposra vasaltan feküdtek az aszfalton.)

  Szóval, Ildivel beindult a totális szex. Ha az otthon levő gyerekek miatt nem lehetett nála, akkor a Skodával kimentünk Nagykáta nyugati határába, oda, ahol a Tápióbicskére vezető út elsuhan a Felső-Tápió (patak) hídján. Az út jobb oldalán húzódik az a terjedelmes füves síkság (most legelő), ahol 1849. április 4-én a magyar honvédek megkergették a császári szolgálatba szegődött Jellasics horvát bán csapatait (a hagyományőrző nagykátaiak évente megemlékeznek a dicső ütközetről: korhű jelmezbe öltözött lovasok és gyalogos katonák vonulnak az utcákon, s néhány kisebb ágyút is felvonultatnak), az út innenső oldalán pedig ennek a történelmi eseménynek állított obeliszk látható, közelében egy régi sír, ami a csatában elesett, s talán az egész szabadságharc legfiatalabb, azt hiszem, tizenhárom (!) éves honvédjének síremléke. Itt, a Tápió hídjának közelében, az úttól beljebb kezdődő erdőcske mellett szoktunk leparkolni az autóval. Úgy vettem észre, Ildinek újdonságot jelent, hogy kocsiban is lehet papás-mamást játszani, de feledve kezdeti fenntartásait, idővel igencsak rákapott az efféle zárt helyen való szeretkezésekre. Nem véletlenül, hiszen megvan annak a maga sajátos romantikája.

 

  "Családinak" szánt ebéd Nagykátán:

 

  A kapcsolatunk kezdeti, beetető fázisában megesett egyik hétvégi látogatásomkor Ildi úgy intézte - s ezzel alaposan meglepett, kész tények elé állított -, hogy mindegyik gyereke otthon legyen, úgyhogy hatan ültük körbe a jobbnál jobb ételekkel, süteményekkel, üdítőkkel roskadásig rakott, szépen megterített asztalt. A kislányok kezdettől barátságosan viszonyultak hozzám, hamar feloldódtak a társaságomban, és ettől fogva be nem állt a cserfes szájuk, perceken át, veszekedve-vihorászva árulkodtak egymásra, hogy a testvérük melyik fiúba szerelmes az osztályban, de a nagyfiú komoran, szótlanul ettek, kimért viselkedésükből alig leplezett megvetés áradt az újabb betolakodó irányába, azaz felém. Neheztelésüket nem vettem a szívemre. A legteljesebb mértékben megértettem őket, hiszen nem tettek mást, mint amit bárki más tett volna a helyükben, azaz féltékenyen őrizték a családi hierarchiában kivívott pozícióikat. Szemernyi késztetést nem éreztem (a lányokkal kapcsolatban sem), hogy eljátszani az apjuk helyett apjuk akarok lenni idióta szerepét, pedig Ildi nyilván ilyesmit várt tőlem. Hát azt ugyan várhatta. Volt nekem otthon, Pesten két szép, jó kiállású, értelmes fiam, akiket nagyon szerettem, és meg sem fordult a fejemben, hogy az udvariasság által megkövetelt mértéken túl közeledni próbáljak ezekhez az idegen alomból való gyerekekhez. Magamban elfogadtam őket olyannak, amilyenek, a továbbiakban azonban nem foglalkoztam velük, hanem inkább szedtem még a tányéromra a tiszteletemre leölt parasztcsirkék halomban álló rántott combjából. Kihasználtam a potyát. Alig végeztünk a laktató ebéddel, a nagyobbik fiú szó nélkül felpattant a helyéről, dúlva-fúlva átviharzott a szomszédos szobába, s hogy még egyértelműbbé tegye amúgy is nyilvánvaló véleményét, jól bevágta maga mögött az ajtót. Tulajdonképpen szép teljesítmény volt tőle, hogy addig bírta cérnával. A helyében én eleve nem ültem volna egy asztalhoz velem, az idegennel. Ildi kisvártatva sápadtan utána sietett, de hogy miről beszéltek odabent, azt nem tudhatom, hang nem szűrődött ki. A teljesen fesztelenül viselkedő kislányokkal jól elnevetgéltünk holmi apróságok felett, amit a másik fiú nem sokáig tudott elviselni, úgyhogy - a bátyjánál valamivel diszkrétebb módon - ő is a távozás mezejére lépett. Az időközben visszatérő Ildi elnézést kért a fiai modortalanságáért, de megnyugtattam, hogy egyáltalán nem sért a viselkedésük, hiszen átérzem a helyzetüket. Megköszöntem a faintos ebédet, aztán sietősen elbúcsúztam tőle meg a lányaitól, és örültem, hogy egy időre magam mögött tudhatom Nagykátát.

  Az első komoly figyelmeztető jelre, miszerint az én babám fejecskéjében, némely kérdésben, totális zűrzavar uralkodik, magyarán, hogy nem egészen komplett nővel akadt dolgom, nem sokáig kellett várni. Másnap délelőtt felhívott Nagykátáról a munkahelyemen (addig is kisebb vagyont költött arra, hogy naponta többször rám telefonált, s ilyenkor még nekem kellett figyelmeztetnem, hogy sokat fog mutatni a telefonszámlája, de elvakult szerelmében nem érdekelte a szépen dagadó cech, pedig már a kagylóért rendszeresen elsőként nyúló kolléganőm, Kati is kezdte furcsállni a rengeteg hívást), hogy eltűnt a ruhásszekrényéből tízezer forintja (a szekrény abban a szobában állt, amelyikbe a kiadó kaja után a nagyobbik gyerek dúltan átviharzott), s a fia esküszik, hogy nem ő vette ki a pénzt. És? - kérdeztem némi tartózkodó, gyanakvó színnel a hangomban, mivel az első gondolatom az volt, hogy az elveszett összeget a segítségemmel szeretné pótolni, magyarán kölcsön akar kérni. Ha szépen kér, persze adtam volna neki (szigorúan kölcsönbe, határidőre), bár őszintén szólva kapcsolatunk eme viszonylag zsenge szakaszában korainak tartottam volna az efféle, nagyobb bizalmat igénylő óhajt. Ildi sokat sejtetően nem válaszolt a rövid kérdésre, mire leesett a tantusz, hogy beszédes hallgatásával azt akarja sugallni, hogy netán én jártam abban a szobában ahová, nemhogy be nem tettem a lábam, egész nap a közelében sem jártam, hogy én matattam abban a szekrényben, aminek a létezéséről fogalmam sem volt. S ha még lett volna is, honnan tudhattam volna, hogy ott dugdossa a rongyos pénzét? Miután magamhoz tértem a nyíltan ki nem mondott gyanúsítás miatti megrendülésemből, telefonon át kötetlen stílusban elküldtem a jó kurva anyjába, hogy azt gyanúsítsa lopással, s mint kézenfekvő alternatívát, javasoltam neki, hogy talán pofozza bucira a tolvaj fiacskája rusnya képét: figyelje meg, egykettőre előkerül a szaros lóvéja. Ekkor már magamból kikelve ordítottam a kagylóba, hogy csak úgy zengett a fél irodaépület, s az amúgy cseppet sem szívbajos Katin láttam, hogy félve húzódik el a közelemből. Dühödtem vágtam helyére a kagylót (akkor tört le egy darab a sarkából), és a megszeppent Katit magára hagyva szó nélkül kirontottam az utcára, ahol tízperces séta keretében dúlva-fúlva megkerültem az épülettömböt, majd némiképp lehiggadva visszatértem az üzletbe. Kolléganőm azzal a hírrel fogadott, hogy Ildi azóta kétszer keresett, mindenáron bocsánatot akar kérni tőlem, mert a jelek szerint félreérthetően fogalmazott, és nem úgy gondolta. Zárásig vagy tízszer csörgött rám, én pedig mindannyiszor letagadtattam magam a szeme láttára kibontakozó balhétól magát egyre kellemesebben érző, az élő szappanoperát mind leplezetlenebbül élvező Katival. Mivel másnap előröl kezdődtek a kitartó telefonálások, be kellett látnom, hogy ez így nem mehet vég nélkül, és nagy kegyesen hagytam, hogy a telefonba szipogó Ildi bocsánatot kérjen tőlem. Látszólag megbocsájtottam neki, de már tudtam, hogy szabadulnom kell a nőtől. Mert a mellbevágóan durva sértés után borítékolni lehetett, hogy nem áll meg a lejtőn, lesz ez még hülyébb is, ha nem koppintok idejében az orrára. 

  

  Kompromittáló fotók készítése:

 

  A lelki sérelmeimért mindenesetre sürgősen elégtételt kellett vennem. Bűn büntetlenül nem maradhat. Ha ő megalázott, hát megalázom én is, de legalább kétszer annyira. Szemet két szemért, fogat dupla fogért. Határozott hangon közöltem vele, hogy csak akkor vagyok hajlandó újból lemenni hozzá, ha beleegyezik, hogy fotókat készítsek róla, de úgy, hogy Éva-kosztümben, azaz meztelenül pózol. Egy vagy két sorozatot. (Az Ildi és köztem zajló telefonos diskurzusokba nyíltan és rendszeresen belehallgató Kati - igazán csíptem a szinte testvéremnek tekintett nőt, úgyhogy képtelen voltam haragudni a szemtelensége miatt - elkerekedő szemekkel kapta fel a fejét. A harag vörös köde megint elborította az agyamat, tehát pláne nem zavartattam magam a jelenlététől. Amúgy is tudott kettőnk dolgának minden bizalmas részletéről, amiből adódóan úgyszólván legbelsőbb családtagnak számított. Akkor meg nem mindegy?) Ildi ellenkezés nélkül, egyből elfogadta a feltételemet, sőt miután megpendítettem, hogy az masinámhoz nem jár vaku, a kis stréber maga biztosított az esti fényképezéshez megfelelő gépet. Valami ismerősétől kölcsönkérte. Így aztán, amikor a következő alkalommal lementem hozzá, az éjszakába nyúló orbitális kefélés közben ellőttem rá egy egész tekercs filmet. Ildi ilyen meredek pózban, Ildi olyan kompromittáló szituációban, szóval bármelyik pornóújság megirigyelhette volna az amatőr volta miatt kiemelkedően értékes sorozatot. Nem titkolom, élveztem a szokatlan malackodást, amiben a kezdetben mereven viselkedő, de menet közben felengedett lány velem tartott, mert mind gátlástalanabbul pózolt, néhány "zűrös" figura lencsevégre kapását egyenesen ő ajánlotta. De a tekercset sosem vittem előhívatni, egyrészt mert tényleg fenyítési szándékkal, a visszavágás és nem holmi zsarolás szándékával készítettem a képeket, másrészt el nem tudtam képzelni, hogy beállítok a tekerccsel az Ofotérthez (vagy akármelyik, filmelőhívással foglalkozó céghez), mint valami jól sikerült nyári kirándulás felvételeivel, s néhány nap múltán elmegyek a színes nagyításokért. A bőr lesült volna a képemről. Na de, Ildi nem tudhatta rólam, hogy ilyen vagyok, én meg nem kötöttem az orrára. Hagytam, hadd főjön a maga levében. Hogy a bosszúból elkövetett fotózással mennyire az elevenébe találtam, arra hetekkel az eset után derült fény.

 

  A fotók további sorsa:

 

  A tekercs jó ideje bombabiztos, eldugott helyen, álcázó csomagolásban lapult. Magam kivárásra játszottam, s direkt nem hoztam szóba a vele való tervemet (mint említettem, nem terveztem vele semmit), Ildi meg nem mert rákérdezni. De amikor az elő sem hívatott fotók bizonytalan sorsa felett nyilvánvalóan sokat rágódó Ildit egy pesti randink alkalmával elkapta a pánik (mániákusan ismételgette, hogy biztosan elő akarom hívatni a képeket, hogy aztán küldjek belőlük a kisiskolás lányai igazgatónőjének, meg kitapétázzam velük Nagykáta főutcáját), s szinte eszét vesztve, őrjöngve követelte a felvételeket, mondván, hogy addig nem tágít mellőlem, amíg a kezébe nem kapja a filmtekercset. Ha kell, egyedül megy fel a lakásomba, és mindent elmond kettőnk viselt dolgairól Ágnesnek meg a gyerekeimnek. Azt hittem, helyben megölöm az önmagából kifordultan fröcsögő, gyűlölködő csajt. Addig csinálta a fesztivált, addig zsarolt, amíg kénytelen voltam hazaugrani a Szobránc utcába (Ildi addig a Gizella utcában hagyott kocsiban maradt), és előkaparni a fiók mélyéről a filmet, amit, ahogy kérte, a kezébe nyomtam. Ennél kitűnőbb alkalmat keresve sem találhattam volna, hogy szépszerével megszabaduljak az őrült spinétől, és fellélegezve száguldottam vele a Keleti pályaudvarhoz, hogy kirakom, aztán le is út, fel is út. A soha viszontlátásra. A nő azonban időközben kijózanodott, láthatta rajtam, hogy ezúttal alaposan túllőtt a célon, derűs nyugalmam láttán leszűrhette, hogy a továbbiakban lepereg rólam mindenféle zsarolása, és a parkolóba érve megint könyörgőre vette a figurát. Sírva-ríva kapaszkodott a karomba, esküdözött a gyerekei életére, hogy bízik bennem, imád, mindent megtenne értem, de hát értsem meg a helyzetét, négygyermekes családanya, akit galádul megtiport az élet, csoda-e hát, ha élete legnagyobb szerelmében is ellenséget lát, stb. Azzal a kezembe nyomta a tekercset, hogy csináljak vele, amit akarok, már az sem érdekli, ha plakátok készülnek belőle, csak ne hagyjam el, mert akkor felakasztja magát, s a halála a lelkemen fog száradni. A büdös életbe, hát már megint zsarolt! Fogtam a filmet, és kiszállva az autóból odamentem az előttünk öt méterre levő utcai szemetesládához (véletlenül üres volt), felemeltem a fedelét, és jól látható módon, magasról beleejtettem a tekercset. Tisztán lehetett hallani, amint az alján koppan. Ildi, könnyes tekintet ide vagy oda, mindvégig árgus szemekkel figyelt. Miként én őt, de könnyes szem nélkül. Visszaballagtam a kocsihoz, ahol zokogva borult a nyakamba, a nadrágomon át véresre gyúrta a farkamat, és szipogva nógatott, hogy menjünk egy csöndes helyre, mert sürgősen le akar szopni (bár a pesti vagy nagykátai találkozóink intim szakaszában addig is nagy kedvvel, buzgón, és meg kell hagyni, tehetséggel gyakorolta az orális kielégítést, a trágárnak tartott szopás szót addig a pillanatig nem ejtette ki a száján), szóval, azt se tudta, hogyan mutassa ki a megbánását. De nem hagytam, hogy előadja erotikus magánszámát, cseppet sem hatódtam meg az újabb színjátéktól, hanem felültettem a legközelebbi nagykátai járatra, mondván, hogy alszunk egyet az esetre, és majd másnap nyugodtabb körülmények között tisztázunk mindent.

  Amikor eltűnt a szemem elől, a fejem fogtam, hogy miért hagytam megint megfűzni magam, s miért nem teremtettem mellébeszélésre, félremagyarázásra lehetetlen, egyértelmű helyzetet? Csak nem szeretem még ezek után is? Őszintén megbeszéltem a dolgot magammal, s tisztáztam, hogy szó sincs efféléről, amit iránta érzek az legjobb esetben is sajnálat, szánalom. Kétes értékű érzelmek, amelyek ugyan alkalmasak lehetnek a megbocsájtásra, de egy normális párkapcsolat továbbviteléhez aligha. A történteken rágódva, elgondolkozva vezettem hazafelé a kocsit, amikor, mint az alkalomra váró talajvíz, tudatomba lassan visszaszivárgott az Ágnessel és tulajdon gyerekeimmel való fenyegetőzése, s átmeneti nyugalmam vályogházát alámosva, mély repedéseket produkált az amúgy is ingatag falazaton: menet közben elborult az agyam és az idegességtől felkavarodott a gyomrom. A kis rohadék, honnan veszi a bátorságot, hogy ilyesmire vetemedjen? Na várj csak! Tévedsz aranyom, ha azt hiszed, hogy ügyesen kisiklottál szorult helyzetedből - pörögtem tovább magamban. Az autót az OMV-kút magasságában visszafordítottam, és a parkolóba érve kihalásztam a kuka alján magányosan sötétlő filmhengert. Néhány járókelő megtorpant és álmélkodva figyelte, ahogy a kocsijából kiugró, viszonylag jól öltözött fiatalember derékig eltűnik a megdöntött szemetesládában, de nem érdekeltek a csodálkozó pillantások. Nem tartozom elszámolni a hülyeségeimmel a mindennél hülyébb, s mindenkit a maga hülye képére formáló világnak - kotorásztam öntudatos daccal a büdös kuka fenekén. Markomban a kétkezi, áldozatos munkám gyümölcseként visszaszerzett, zsebkendővel letörölgetett filmmel, megnyugodva gondoltam rá, hogy most már valóban nem árt magamnál tartani arra az esetre, ha Ildinek bármikor eszébe jutna sarokba szorítani a családommal. Izgalmas, fordulatos estém volt, annyi szent.

  A filmtekercs kalandos visszaszerzéséről mit sem sejtő lány legközelebbi, igaz, erőtlenre sikerült dobása az volt, hogy - ha jól emlékszem, december környékén - felvetette: a fotózás mintájára vegyük videóra, tehát mozgófilmre a szeretkezésünket. De úgy, hogy ezúttal mindketten látszódjunk a felvételen. Meg is ideologizálta a rögeszméjét: mert hideg téli estéken milyen izgi lesz közösen visszanézni, vagy ha távol vagyunk egymástól, akkor magányunkat enyhítendő. (Máig homályos előttem, ez utóbbit hogyan értette; talán arra gondolt, hogy én idehaza, a felvétel guvadt szemmel való nézése közben kiverem a farkam, ugyanakkor ő Nagykátán elbabrál magával egy félérett banán segítségével, mialatt mobilon tartjuk a kapcsolatot? Ez viccnek is rossz.) Gyanús lelkesedéssel ajánlkozott, hogy majd beszerzi a kamerát meg mindent, ami kell. A nem tudom, hány álmatlan éjszakán át kifundált elképzelésével, a kis hamis, valószínűleg két legyet akart ütni egy csapásra. Miközben első ránézésre a kegyeimet kereste, aközben szeretett volna hozzájutni egy rám nézve (is) kompromittáló anyaghoz. Ez utóbbi ötletéből egyértelművé vált előttem, hogy közepesen súlyos paranoiáját megkísérli átragasztani rám (nem kértem az övéből, hiszen volt már bejáratott sajátom); merthogy nyugodtabb lenne az a zűrös lelke, ha immár nemcsak ő tartana tőlem, hanem én is tőle, merthogy a videófelvétel révén kölcsönös függőségbe kerültünk volna. Erre mondják, hogy őrült logika, de van benne rendszer. A dolog ott hibádzott, hogy magamtól eszembe nem jutott volna felhasználni ellene azt a galibát okozó filmtekercset, ha úgy vesszük, ő nyitotta fel a szemem, miszerint megtehetném, ha akarnám. Ámde nem akartam. Sem akkor, sem máskor. A nő látványos kirohanásához indokot szolgáltató tekercs ma is megvan, előhívatlanul, s meglehet, hogy Ildi árnyékra vetődött, amikor utólag olyan látványosan, magából kikelve hisztizett miatta, mert könnyen lehet, hogy nincs is semmi azokon a kockákon. Mondjuk például azért, mert technikai okok miatt nem sikerültek a képek. Naná, hogy nem mentem bele a csapdát rejtő ötlet megvalósításába. Ildi csalódottan vette tudomásul, hogy sztorníroztam az elképzelését, én pedig az egészet elvicceltem azzal, hogy még összekapnánk a szerzői jogokon.

 

  Ágnest befizetném egy tunéziai útra, de nem hagyja:

 

  Szerzői jogról jut eszembe: szeptember közepe lehetett, jó meleg idő, afféle nyárutói kánikula dühöngött Pesten, amikor az Erdély CD-met kiadó Cyberstone nevű vállalkozás Teréz körúti irodájában felvettem az utolsó, eléggé jelentős összegű kifizetést. A pontos összegre nem emlékszem, de százötvenezer forint körüli summát kaptam kézhez. Egy-két héttel korábban kiszámoltam, hozzávetőleg mekkora pénzmennyiségre számíthatok majd, s jó előre elhatároztam, meglepem Ágnest, és befizetem egy tíznapos tunéziai tengerparti nyaralásra. Észak-Afrika, repülőút (Ágnes mindig szeretett volna repülni, ám addig még nem ült gépen), tengerparti szálloda, teljes ellátás, sőt, kétszázötven-háromszáz dollárt költőpénzt is adtam volna mindezek mellé, csak érezze jól magát, ne legyen gondja semmire. Szerettem volna megörvendeztetni a nem mindennapi ajándékkal, amitől titkon azt reméltem, hogy megint közelebb hoz minket egymáshoz. Az ötletet egyébként a CD-s kiadó irodájával szemközt lévő utazási iroda kirakatában elhelyezett reklámtábla kínálatából merítettem. Nos, annak rendje-módja szerint megkaptam a járandóságomat, baráti kézfogással végleg elbúcsúztam a Cyberstone ifjú főnökétől (végül is, csaknem kétéves munkakapcsolat kötött össze minket), aztán zsebemben a jelentős summával, átballagtam a körút túloldalára, hogy személyesen tisztázzak egyet s mást az ügyintézővel. Tíz perccel később birtokában voltam minden szükséges információnak, egész albumnyi fényképsorozatot lapozhattam végig a tengertő száz méterre álló, saját édesvizű medencével rendelkező, magas pálmákkal körbevett, pofás kinézetű, mór stílusban épült szállóról, tisztában voltam az árban benne foglaltatott, de persze nem kötelező, fakultatív programokkal (úgymint Karthago romjainak megtekintése, tevegelés a sivatag dűnéi között, hajókirándulás a part mentén, vízisízés- és -ejtőernyőzés stb., viperamarást, skorpiócsípést, maláriaszúnyogot vagy álomkórt okozó cecelegyet nem tudtak biztosra ígérni), a repülőtéri tennivalókkal, szóval mindennel. Egyvalamiben akadtunk el pár pillanatra, abban, hogy az iroda kétágyas szobákat tudott felajánlani éjszakára, egyágyasuk momentán nem volt. Sebaj, úri nagyvonalúsággal kifizettem volna a plusz ágy felárat is, csak hogy Ágnes egyedül aludhasson, éjjel ne zavarja valami vadidegen nő horkolása. Miután minden részletet kimerítően megbeszéltünk és tisztáztunk, az ügyintéző elégedetten nyújtotta parolára a kezét, merthogy ígértem, egy órán belül biztosan visszajövök végleg nyélbe ütni az üzletet, s aláírni a megfelelő papírokat. Az út hivatalos része úgy kilencvenezer forintba kerülhetett, ehhez jött volna pluszban a magáncélra rendelkezésre bocsájtott pár száz dollár.

  Örömmel és elégedetten száguldottam haza a kocsimmal, hogy mielőbb közöljem Ágnessel a fantasztikus hírt, miszerint két héten belül utazhat Tunéziába (szeptember végén, október elején még javában meleg, 25 fok körüli, tehát fürdésre alkalmas a Földközi-tenger déli részének vize), ám becses nejem, rövid vívódás után határozottan elvetette a tálcán kínált üdülési lehetőséget. Ettől bambán megtorpantam, miként a munkamániás harkály teszi azt a felső erdőhatáron, ahol egyszerre kifogynak alóla a fák, s velük a kéreg alatt megbúvó szúlárvák; ámulva füleltem az Eustach-kürtömben hosszan visszhangzó elutasításra. Pedig nem kértem cserébe semmit (mit is kérhettem volna?), egyszerűen jót akartam tenni vele. A csacska lány azonban nem hagyta. Gyanítom, többet ért neki a csalódottságtól megnyúlt képem látványa, mint az afrikai potya vakáció. No hát, akkor lelke rajta. Pedig, ha normálisan áll a dologhoz, és él az alkalommal, biztos vagyok benne, hogy másképp alakul a sorsunk. Amíg jót nyaral Afrikában, Ildit a terv szerint páros lábbal rúgtam volna ki, és mire barnára sülve hazatér, egy minden vonatkozásban rendes férjet talál a felporszívózott lakásban. Hogy nem így történt, abban vastagon benne van az ő elhibázott döntése is. (Megjegyzem, elutasítása ékes bizonyíték arra, hogy kettőnk, illetve családunk jövőjét illetően ekkorra már mindent eldöntött magában. Azaz, ha törik, ha szakad, ő bizony válik. Válni akart, na! Mé', há mi van aba? Még sosem volt elvált. De frankón. A takarítónőn kezdve a portáson át a fénymegadókig, rajta röhög a fél Filmlabor. A kolléganői mind kirúgták a maguk férjeit, a mázlistábjai el is kapálták a balek marhákat, ő meg szégyenszemre, mindenki szeme láttára itt szenveleg, vívódik, égeti magát a maradék lelkiismeretével. Amikor felvilágosodott korunkban nem ezt a trendi. Nyakunkon az ezredvég, vaze! Na szóval, az út elfogadásával nem akarta megingatni magát elhatározásában. Jéghideg gondolkodásra valló, de lássuk be, meglehetősen hülye logika.)

  Novemberben, az év utolsó nagyobb horderejű eseményeként az addig önkormányzati tulajdonú bérlakásunkat öröklakássá minősítette át a Földhivatal, ami annyit jelentett, hogy Ágnessel fele-fele arányban birtokosai lettünk a Szobránc utcai 44 négyzetméteres ingatlannak. Az utolsó pillanatban. Hogy mit jelent ez az utolsó pillanat, mindjárt kiderül.

 

  Ágnes beadja a válópert - 1999. február:

 

  És eljött az én szemszögemből nézve igen szerencsétlenre sikerült 1999-es esztendő. Na jó, akadt benne néhány kellemes momentum is, de összességében csúnya képet mutat a zárómérleg. Életem egyébként is instabil hajója, ritka szerencsétlen módon, akkor kapott végzetesnek tűnő léket, amikor végképp le akartam zárni a - máig meggyőződéssel vallom: betegségem okán - kiéletlen fiatalságom miatt elhúzódó kalandozások, felfedezések korát, s a végleges nyugalom reményében a hétköznapi értelemben vett családi élet révébe akartam kormányozni a megviselt bárkát. Elfáradtam a testi és érzelmi ide-odahánykolódásokban, immár nem nyújtott felemelő élményt egy új kapcsolat, úgy éreztem, mindig minden szertartásszerűen ismétlődik. Úgy ítéltem meg, annyi kapcsolattal a hátam mögött sikerült eléggé kiismernem a nőket ahhoz, hogy ne vágyjak újabb hódításokra, végleg megkopott az egykor istenített szerelem nimbusza. Későn, de benőtt a fejem lágya. Nem fájt a felismerés, hogy kezdek öregedni, fásult rezignációval vettem tudomást a lopakodva közeledő alkonyról. Hiszen ott volt a két gyerekem, ott volt Ágnes, aki addigra ugyan mindent megtagadott tőlem, amit asszonyi és feleségi minőségben megtagadhatott, de a lelkem mélyén mindvégig, hosszúra nyúlt házasságunk legrázósabb periódusaiban is szilárdan hittem benne, hogy egymás mellett vénülünk meg. Már hónapokkal előbb megtehettem volna, mégis büszkeségből, hiúságból napról napra halogattam, hogy becsületesen odaállok elé, bocsánatot kérek tőle a hibáimért, és tiszta lappal indulva minden percemet a családomnak szentelem. Lehet, hogy nem sikerült volna, de jóval nagyobb a valószínűsége, hogy igen.

  Akárhogy is, az alkalmakat elszalasztottam, és egy február végi vasárnapon - újabb heves, anyagi természetű vitánkat követően - Ágnes azzal állt elő, hogy másnap, azaz hétfőn beadja a válópert. Sajnos tartotta a szavát. Az előbbi hajós metaforánál maradva: a legrosszabb pillanatban támadt fel a kikötő felől fújó szél, s ahelyett, hogy horgonyt vethettem volna a partoknál, még beljebb sodródtam a viharos tengeren. Kezdetét vette a válópernek nevezett rémálom. Bírósági idézések következtek, amelyek nyomán háromhavonta-félévente megjelentem a Markó utcában, hogy fogadott ügyvédem statisztálása mellett eljátsszam a kutyakomédiában rám osztott szerepet, noha eleve tisztában voltam esélytelenségemmel. Ágnes a látszat kedvéért a vállalati jogtanácsos, bizonyos M. Károly segítségét vette igénybe, pedig a hazai válóperes bírói gyakorlat ismeretében nyugodtan állíthatom, ügyvéd nélkül is tarolt volna. Mert ebben a vérre menő játékban mifelénk a nő visz mindent. 

 

  Lapátra teszem Ildit:

 

  A válóper elindulásától függetlenül, egy fiatalos lendülettel kirúgtam az egyre rosszabb formát mutató Ildit, aki a legutóbbi időkben a munkahelyemmel kapcsolatban zsarolt, amire már csak unottan legyinteni tudtam. Annyira megcsömörlöttem a nőtől, hogy ha a hangját hallottam a telefonban, kapásból letettem (később már ott tartottam, hogy felőlem perceken át csöröghetett a készülék, a közelébe se mentem), s erre kértem az egész nevetséges vircsafton kitűnően szórakozó Katit is. Kat, aki akarva-akaratlanul fültanúja volt "emelkedett" beszélgetéseinknek, és töviről hegyire ismerte a helyzetemet, persze a pártomon állt, úgyhogy néha, amikor nagyon megsajnált az őrült Ildi zaklatásai miatt, felkapta a kagylót, és a maga keresetlen szavaival elküldte melegebb éghajlatra. Nekem már erre sem maradt erőm. Legalább két héten át üldözött telefonon, mire belátta, hogy mondhat vagy tehet bármit, semmiképpen nem állok vele szóba. Ekkor végre leszállt rólam és a telefonról. Ezzel befejezem az Ildivel való félresikerült románcom ecsetelését, azt hiszem, így is túl nagy teret szenteltem az orvosi esetnek számító lányról való megemlékezésnek.

 

  Pecázások a fiaimmal Szigetcsépen - 1999. április és május:

 

  Április ötödikén a két fiammal meg Jerryvel leugrottunk Szigetcsépre, de kivételesen nem ladikos horgászatra, ahhoz hűvös volt még az idő, hanem egy kis partról dobálózós pecázásra. A hosszú tél után jólesett kimozdulni a napos vízpart mellé, s a horgászbot mögül álmodozni egy szívet felpörgető, reményteljes kapásról. A csépi hídon áthajtva mindjárt jobbra lefordultunk, rá a vesénket lerázó földútra, s a Soroksári-Duna kedves kis holtága mentén megpróbálkoztunk a fenekezéssel meg az úszózással. Hiába sütött ránk a zavartalan kék égről a ragyogó Nap, a kora tavaszi nap hűvössége egész idő alatt alig engedett fel, el lehet gondolni, mennyire hideg lehetett a sötéten kéklő víz mélyén. Nem csoda, hogy halnak színét se láttuk.

  Alig egy hónappal később, május elsején ismét Szigetcsépre utaztunk a Skodával (a két fiú, én, plusz az eb), immár azzal az eltökélt szándékkal, hogy hal nélkül nem térünk haza. A nyáriasan kellemes időben a csónakból való horgászással kísérleteztünk. A Pestről - Csepelen keresztül - Halásztelek irányába kivezető út mentén álló, horgászcikkeket árusító faháznál bevásároltuk a szükségesnek ítélt etetőanyagot: konzerv kukoricát és néhány doboznyi közepes vastagságú gilisztát. Szigetcsépen kieveztünk a szokott helyünkre, az iszapba szúrt régi karókhoz, s amíg a kötelekkel kikötött csónakból Csabival egyfelé, a Duna közepe felé hajigáltuk a két, önetetős fenekezőre szerelt készséget, a hátsó padon ülő Levi a nádas irányába próbálkozott úszóval. Azt ugyan nem tudom, hogy fogtunk-e valamit (sejlik, hogy néhány nagyobb dévérkeszeg került a haltartóba), de a remek, kora nyárinak mondható időben így is, úgy is megérte kiülni a csendes folyóhoz. Lehet, hogy a fiúk hamar elunták a szűk helyen való összezártságot (a türelmesebb, kitartóbb Csabi mindig jobban lelkesedett a horgászásért, mint a látszólagos eseménytelenséget nehezebben viselő Levi), én viszont nagyon boldognak éreztem magam a fiaim társaságában. Azt ettünk, amit otthonról hoztunk, vagyis kolbászt és kenyeret, szomjoltónak kétliteres kólát vettünk a tököli ABC-ben. Szépen eltelt a kellemesen meleg nap, s a délután végén, ahogy a csónak orrában ülve, magamban mosolyogva elnéztem a hátsó padon ügyeskedő (meg folyton vitatkozó) srácaimat, amint evezővel a kezükben vissza, a kikötő felé terelgetik a súlyos ladikot, a szemeimet többször elhomályosították a meghatottság szégyenlősen rejtegetett könnyei. No lám csak, miből lesznek a cserebogarak! Ilyenkor gyorsan másfelé néztem, hogy ne lássák az arcomat. De legszívesebben odamentem volna hozzájuk, hogy szó nélkül magamhoz öleljem őket. Ám nem tehettem, mert féltem, csak összezavarodnának a szívből jövő, ámde váratlan gesztustól, és képtelen lettem volna megmagyarázni nekik, hogy mennyire szeretem őket, ezt a két, szinte teljesen kiforrott egyéniségű Miski-utódot.

 

  Anyámmal és a fiaimmal az Isztrián - 1999. augusztus:

 

  Mialatt tartott a válóperes hercehurca, engedve a zűrös hétköznapok zaklatott zakatolásán átszüremlő szirénhangok csábításának, egy virágmagnyi ötletből kicsírázó, s pillanatokon belül bimbóvá, majd pompás szirmot bontó, illatozva feslő rózsává cseperedő elhatározás nyomán augusztus hetedike és tizenharmadika között, anyám és a fiaim társaságában leruccantam Horvátországba, közelebbről az isztriai Medveja kempingjébe. Európa és Magyarország jelentős részén éppen erre az időszakra esett az a szenzációsnak beharangozott csillagászati esemény, ami néhány óra időtartamra teljes napfogyatkozást ígért a kontinens bizonyos részeire. (Magyarországon többek közt a Bakony és a Balaton térsége borult csillagfényes éjféli sötétségbe - az egyébként verőfényesnek indult délelőtti időszakban.) A búcsúzáskor keserves pofát vágó Jerryt, óriási lelkifurdalás közepette, beadtam a ferihegyi repülőtér közelében működő kutyapanzióba, amelynek létéről a Jenőnél töltött üzletkötői korszakomból tudtam, ugyanis ennek vezetőjét is megkíséreltem rávenni (sikertelenül) a kerületi hirdetőtáblán való megjelenésre. Hű cimborám az egész nyaralás alatt kísértett a bánatos képével.

  A nagyon korai, hajnali fél három táján megkísérelt indulásunkra némi árnyékot vetett, hogy elsőre nem sikerült túljutnunk a Szobránc utcai házunk bezárt kapuján. Ugyanis nem volt hozzá kulcsunk. Az összes kezünk tele cókmókkal, odakint, a járda mellett türelmetlenkedő kocsi nyihogva kaparja az aszfaltot, s akkor közénk áll ez a francos kapu. Mi ez, ha nem abszurd komédia a javából? De nem addig van az, ha egyszer beindultam, nehogy már megállítson egy gáncsoskodó ajtó. Jobb ötlet nem jutott eszembe, visszaballagtam a félemeletre, és szerényen becsöngettem egy egyedül élő, félvak öreglányhoz. Reméltem, hogy nem kap infarktust a szokatlanul korai időpontban megszólaló csengőtől. Éppenséggel nem repesett az örömtől, amikor meglátott, de akárha Jutason kapott volna kiképzést, jobban viselte az ébresztőt, mint gondoltam. A kölcsönkulccsal gyorsan kinyitottam a kaput, majd hálával telt szívvel visszaadtam a drága lélek kulcsát (beadtam neki a kulcsot). Az evakuáltnak látszó, tökéletesen kihalt városon át tizenöt perc múlva odaértünk anyám budafoki lakásához, az ő holmijait is bedobtuk a kocsiba, s további negyedóra múlva kiértünk az M7-esre, hogy azon robogjunk a letenyei magyar-horvát határátkelő felé. A kocsi hátsó kerekein még a januári havazás idején felszerelt téli gumik voltak, ezek alattomosan csúszkáltak, a kocsi hátulja folyton elmozdult oldalirányba (az autó feltűnően riszálta a seggét), úgyhogy nem nagyon tudtam gyorsan haladni velük, mégis, kora délutánra, nagyjából három órára leértünk az Isztriai-félszigeten fekvő, az olaszosan Quarnero-nak nevezett tengeröböl nyugati partján megtelepült Medvejába. (A pocsék minőségű gumik és a Skoda eredendően gyenge motorja ellenére kiváló időt futottunk, ami kitetszik abból, hogy úgy értünk háromra Medvejába, hogy előzőleg Abbáziában megálltunk egy kis tengerparti sétára.)

  A bágyasztó melegben a tábor vöröses színű, kövecses talaján félóra alatt felállítottuk a sátrat (úgyszólván karnyújtásnyira a két egymás mellett parkoló lakóbuszban tanyázó, meglehetősen hangos olasz társaságtól), berendeztük, aztán máris indultunk fürödni a hűs, árnyékos tengerpartra. Csaba úgyszólván magáévá tette a korábbi ittléteink alkalmával félve tisztelt meredek csúszdát, a fiú egész délután jóformán mást sem csinált (már én fáradtam bele a látványba), mint - nyomában a horvát srácokkal és lányokkal - felmászott és lecsúszott, majd kezdte előröl a strapás gimnasztikát. Anyám és Levente óvatosan úszkált a kelleténél néhány fokkal hűvösebb vízben, én pedig, fürdőgatyámban a parti lapos köveken kókadtan ücsörögve, igyekeztem összeszedni magam a fárasztó utazás után. Első éjszaka kiderült, hogy szűk négyünknek a papíron ennyi személyesre tervezett sátor, ettől fogva anyám éjszakára kiköltözött a Skodába, és a hátradöntött üléseken aludt. Állítása szerint a körülményekhez képest kényelmes éjszakái voltak. Na persze, Erdély okán van némi fogalmam a kocsiban alvás felemelő érzéséről.

  A következő nap - lévén vasárnap -, elsősorban a nagyvárosnak számító Fiume (Rijeka) közelsége miatt korán benépesült a medvejai partszakasz, s hogy esélyünk legyen a vízbe jutásra, inkább odébb álltunk néhány kilométerrel, és Abbázia (Opatija) sziklás partjánál töltöttük a verőfényes délelőttöt. Nagyon meglepett, hogy az a bokorféle növény, amelynek árnyékában ücsörögve szemmel tartottam a kristálytiszta víz felszínén matracozó fiaimat, étvágygerjesztően erős fűszerillatot áraszt. Gyanakodva méregettem a megszeppenten odébb húzódó bokrot. A nemsokára mellém telepedő anyám babérra tippelt. Valóban, a tövénél összegyűlt, lehullott száraz levelek összedörzsölése után a gyermekkorom krumpli- és lencsefőzelékeiből ismerős babér jellegzetes szaga csapta meg az orromat. Körbenéztem, s akkor láttam, hogy jószerével a környék összes bokra ebből a fajtából való.

  A fürdőzést követően, elhaladva a parti sétány felett és mellett kiépült szállodasor, valamint a zsúfolt jachtkikötő előtt, besétáltunk Abbáziába, ahol hosszasabban körbebámészkodtunk.

  Mire délutánra a pici fürdőtelepülések: Ika, Icici és a nagyobb Lovrana érintésével visszatértünk Medvejába, a városból kirajzott fürdőzők többsége hazatért Fiuméba, s most már mi is odafértünk a megcsendesedett tengeröbölhöz. Később, a langyos estében, immár száraz, tiszta ruhába öltözötten kisétáltunk az aprócska kikötő mólójához, ahol figyelmünket megosztotta egy láthatóan komolyabb javításra várakozó, tömény gázolajszagot árasztó, koszlott halászhajócska párfős legénységének kedélyes ivászattal egybekötött ténykedése (a gyorsan fogyó bort és sört a móló sarkán álló kis büféből pótolták, ahol egyébként anyám megivott néha egy-egy kávét), valamint egy különös, eléggé lazának nevezhető módszerrel horgászó, amúgy darabosan mozgó, örökké borostás állú öregember figurája. Az öreg harcost minden este kint láttuk a mólón, úgyhogy szinte személyes ismerősünket tiszteltük benne. Pecabotot nem használt (amilyen hányavetin állt a dologhoz, lehet, hogy horgot sem), a parányi ólomsúllyal ellátott, úszós készséget határozott csuklómozdulat segítségével, oda se figyelve röpítette a vízbe. Szinte sosem fogott semmit (talán egyszer láttam, hogy valami apró halacskát rángat ki a mólóra), ámde a más, lágyabb anyagból gyúrt embert esetleg lehangoló, és a meddő próbálkozás felhagyására ösztönző tényt olyan főúri nemtörődömséggel viselte, hogy megemeltem előtte a nem létező kalapomat. Fölöslegesnek látszó, rituálisan ismételgetett tevékenységére van egy helyben született teóriám, miszerint egész életében a kemény munkának számító halászatból élhetett, s most ezzel a horgászásnak csak nagy jóindulattal nevezhető, gyengécske illúzióval igyekezett feledtetni az örökre elmúlt idők - s benne a romantikus ifjúkor - fájó hiányát. Aztán lehet, hogy nem így van.

  A kikötő feletti, fenyővel, babérral meg néhány ismeretlen fajta illatos, tölcsérszerű kék és lila virágokat hozó fával beültetett domb oldalában kanyargó ösvényen sétálva, északra, Abbázia irányába fordulva szemet gyönyörködtető, nyugalmat árasztó rálátás nyílt a lágy vonalú, lekerekített félszigetekkel és beugró öblökkel játékosan szabdalt tengerpartra, ahol esténként mintegy zsinórra fűzve csillogtak az egymásba érő kisebb-nagyobb falvak lámpafényei.

 

  Napfogyatkozás Medvejában - 1999. augusztus:

 

  Nem jegyeztem fel, hogy melyik napra esett az a bizonyos napfogyatkozás, amit odalent, a horvát tengerparton is érzékelni lehetett. Mind a négyen fürdőruhában ácsorogtunk a medvejai kikötő feletti domb oldalát borító ritkás fenyves enyhet alig nyújtó árnyékában, amikor anyám felhívta a figyelmemet a furcsán megváltozott fényviszonyokra. S valóban, a fokozatosan tompuló megvilágításban a környező erdős hegyek, a napozó emberek által ellepett parti sáv, a tenger, a felhőmentes, tiszta égbolt, szóval közel s távol minden úgy látszott, mintha fokról fokra sötétedő, barnás árnyalatú napszemüvegen keresztül néznénk. Néhány percen belül szokatlan csend borult a tájra. A madaraknak torkukra forrt a trillázás, de az emberek szava is elakadt a döbbenettől, s fél percen belül elült a megszeppent gyerekek zsivajgása. A megmagyarázhatatlannak szóló ősi félelem szinte mindenkit ösztönösen kiparancsolt a tengerből, a parton nyugodtan üldögélő vagy fekvő embert alig, izgatottan toporgót annál többet lehetett látni. Többen a nem tudom hol vásárolt, sötétített üvegcsíkon keresztül bámultak a Nap felé, egy odavalósi kedves hölgy megengedte a fiaimnak, hogy az ő üvegén át figyeljék a napfogyatkozást. Félórán át tartott a varázs, aztán az élet visszatért a rendes kerékvágásba.

 

  Pulában tönkremegy a kocsi:

 

  Hétfő reggel, hogy betekintést nyerjünk a hamar megszeretett Isztria más vidékeire is, a Skodával elindultunk a Medvejától nagyjából nyolcvan kilométer távolságra, az elég nagy kiterjedésű félsziget déli csücskében fekvő Pulába. (A Monarchia idején Pólának nevezett városka az Osztrák-Magyar Birodalom legnagyobb hadikikötőjének számított. Tudtommal innen indult az első világháborúban ellentengernagyi rangig eljutó Horthy Miklós karrierje.) A Medvejától néhány kilométerre délre eső Moscenicka Draga (nagyon vagány, egzotikus neve van, érdekelne a jelentése) alatt fekszik Brestova falucska, ahonnan rendszeres kompjárat közlekedik a parttól pár kilométerre, a tengerben hosszan elnyúlva fekvő Cres-szigetre. Az Isztria magas keleti partjának tetején vezető keskeny országútról jól látszott a sziget felé tartó fehér komphajó. A Pula irányába félúton található Labinban megtankoltunk, aztán megállás nélkül haladtunk a célvárosig.

  A forró, nyílt parkolóból gyalogosan, egy fülledt fenyves kanyargós ösvényén vágtunk neki, hogy megkeressük a sziklákkal szabdalt tengerpartot, ahol az erős hullámverésben mintegy három órán keresztül úszkáltunk, illetve a parti sekélyesben pancsoltunk. Ami azt illeti, Levi be se ment a vízbe, Csabi annál inkább elemében érezte magát. Abba a néhány órás itt tartózkodásba belefért egy rövidebb felfedezőút a magas part mentén, amelynek eredményeként odafentről, mintegy húszméteres magasságból, nagyszerű panoráma tárult elénk; a hullámzástól millió darabra tört tenger hátáról, mint folyvást mocorgó üvegszilánkokról szemkápráztatóan verődött vissza a déli Nap vakító fénye, a parttól távolabb a tehetősebbek luxus motorcsónakjai húztak maguk után fehér habcsíkokat, s szemtanúi lehettünk egy gyerekek számára rendezett, több tucat indulóval zajló vitorlásversenynek. Odébb ballagva rábukkantunk egy meredek, sziklás partfallal határolt, a hullámok formájában berobbanó víztől örök ostrom alatt álló szűk tengeröbölre, mini fjordra.

  Amikor kora délután elérkezettnek láttuk az időt a távozásra, alig indultam el a Skodával, a néhány száz méteren belül forráspontig hevült hűtővíz nagy része elfolyt, úgyhogy egy harmadosztályú presszóból vizet kellett kuncsorognom, és betöltenem. Két kilométerrel odébb, a rómaiak által épített szépséges amfiteátrum mögötti benzinkút közelében ugyanezen okból kifolyólag megint meg kellett állnom. (Emiatt aztán kihagytuk az amúgy az előzetes tervben szereplő ókori aréna megtekintését. Ezt a mai napig fájlalom.) Akkor már tudtam, hogy nagy a baj, valami tönkrement a motorban, s jó, ha a kempingig elhúzzuk a belünket. Nem volt olyan szerencsénk. Alig hagytuk el a Pula helységtáblát, a víz megint felforrt, s a lemerült akkumulátor miatt most már a motor sem akart beindulni. Kampec.

  Egyre reményvesztettebben stoppoltunk, mert vagy négy-öt hazánkfia is elhúzott mellettünk a kocsijával, és persze semmi hajlandóságot nem mutattak a segítségnyújtásra. Ennyit a fene nagy honfitársi szolidaritásról. Végre mégis leintettünk egy Ladában kucorgó magyar családot, a középkorú, vékony férfi nagyon emberségesen, megértően állt a kérésemhez, hogy vegyen bennünket vontatókötélre és húzzon el a kempingig, azonban a molett feleségén nem látszott a segíteni akarás szándéka, mi több. Nagyon féltette az autójukat, biztosan attól tartott, hogy menet közben hátulról rájuk szaladok, és összetöröm a Ladát. Némi kérlelésre (ami nem igazán a kenyerem, de a szükség törvényt bont) mégis utánuk köthettük a Skodát, és a kanyargós, le- s felhullámzó úton épségben elértük Medveját, ahol örömükben, hogy karcolás nélkül megúszták a nyolcvan kilométeres "vonatozást", egészen a sátrunkig vontattak. Megköszöntem a segítséget, minden ellenkezésük dacára kifizettem a benzinköltségüket, s ők tovább mentek Fiume felé. 

  Amíg anyám a fiúkkal lesétált a tengerpartra, hogy kiússzák magukból az összegyűlt feszültséget, a kemping segítőkész magyarjaitól összekuncsorgott alkalmi szerszámkészlettel leszereltem a hengerfejet. Dicséretes és megható volt, ahogy a magyarok egy emberként igyekeztek segíteni bajba jutott honfitársukon, rajtam. (Az már más kérdés, hogy hol volt ez a hazafias buzgalom, amikor el kellett volna vontatni Pulából? Már mindegy, spongyát rá.) Hát igen, ahogy előre lehetett sejteni: a nagy melegben a hengerfejtömítés szitává égett, ettől forrt fel állandóan a hűtővíz. A pesti Skoda szervizben és L. Feri műhelyében ezer ilyet láttam. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a hengerfej öntvénye nem repedt meg. Pedig tíz alkalomból hétszer elvérzik az is. A három sátorral odébb "lakó" család feje - akitől a munkához szükséges szerszámok többsége származott -, a harmincas éveinek elején járó fiatalember (amúgy gyakorló autószerelő) felajánlotta, hogy másnap, amikor úgyis be kell mennie Fiumébe, utánanéz, s ha talál hoz nekem tömítést a városból. Hurrá, de szép az élet! Tartotta a szavát, s a délelőtt során piros kiskocsiján elsöpört Fiume irányába. Ám amikor délután visszatért, a kocsija jobb eleje szárnyaszegetten, darabokra törve lógott. Valaki beleszaladt a városban, ráadásul a segítőkész srác hibájából, mert nem vette figyelembe a jobbkéz szabályt. Azért lógó orral átadta a beígért tömítést, ami igaz, hogy használt volt (bontásból származhatott), de hát vadi újat sehol sem kapott. Kifizettem őt is, bár látszott szegényen, hogy a tömítés ellenértéke boldogítja legkevésbé. Hál' Istennek, azért nagyobb baj nem esett, mert a pofont kapott autója ettől még járóképes maradt, csak éppen rondán meggyűrődött az első sárvédő.

  Egy órán belül összeszereltem a Skoda motorját, de, tekintettel az esti időpontra (a zsúfolt kempingben nem akartam közfeltűnésnek kitenni magam), másnap délelőttig vártam a beindításával. Eléggé nehezen méltóztatott életre kelni, de aztán annál finomabban járt, s Levivel mindjárt elvittük egy próbakörre. (Anyám és Csabi a parton sütkéreztek.) A bejáratás remekül sikerült, tehát megint üzemképes volt az autónk. Még egy teljes napot töltöttünk odalent Isztrián - az "új" kocsival megint elugrottunk Abbáziába -, ám mielőbb szerettem volna hazatérni a kiszámíthatatlan járgánnyal, úgyhogy péntek reggel összeszedtük a holminkat, a recepción kifizettük a számlánkat, és elindultunk hazafelé.

 

  Majdnem szakadékba zuhanunk a kocsival:

 

  Nyirkos, hűvös napnak néztünk elébe, aminek titkon örültem, gondolván, legalább nem sülünk meg a hőségben. A párás, borongós időben a fiumei dombok tetejéről utoljára búcsút intettünk a zöldeskék, simán elnyúló tengernek, a bal kézről felsötétlő Krk és Cres szigeteknek, s a várost elhagyva felkapaszkodtunk a Dinári-hegységbe. Az autó jó darabig eseménytelenül falta a kilométereket, ám egy ártatlannak látszó, mérsékelt sebességgel bevett kanyarban majdnem ott hagytuk a fogunkat valamennyien, de a legoptimistább verzió is igen súlyos sérüléseket prognosztizált, ha a meredek, sziklás hegyoldalon lebucskázunk a mélyben húzódó völgybe. Ezt így utólag, hideg fejjel, régen túl az akkori traumán, könnyű leírni, ám a helyszínen ritka forró helyzet alakult ki.

  Történt, hogy a keskeny hegyi úton libasorban, megfelelő távolságban követtük egymást az autóinkkal, a sűrű forgalom és az egymást érő kanyarok miatt egyszerűen kizárt, hogy negyvennél többel mentünk volna. Abban a különös kanyarban, mintha jégpáncélra szaladtunk volna, egyszer csak kicsúszott a kocsi hátulja alól az aszfalt, a gumik alatt megszűnt a tapadás. a sekély, legfeljebb tíz centi mély vízelvezető árokkal szegélyezett út jobb oldalán, néhány alacsony, törékeny bokron kívül semmi sem akadályozta volna, hogy akár hússzor átfordulva, leguruljunk-lepörögjünk a meredek, fátlan, sziklás-kövecses hegyoldalon a száz méternél is mélyebben húzódó keskeny völgybe. Minden tíz másodperc alatt játszódott le. Ahogy az a halál arcát megpillantó emberek esetében a nagy könyvben meg van írva, első, ösztönös reakcióként villámgyorsan, sűrítve lepergett előttem az életem. Lehetetlen elmondani, hogy akkor és ott mire emlékeztem az elmúlt negyvenöt évemből, de ahogy az ősrobbanás előtti ezredmásodpercben mákszem méretűvé húzódik össze a világegyetem (állítólag), leélt életem maró esszenciája hasonló koncentrációban égett át a tudatomon. Aztán mindezt elsöpörte az életösztönből eredő hideg dac, és ellenkezve a látszólag elkerülhetetlennel, valami álomszerű, önkívületi állapotban visszaváltottam, fékeztem, megint gázt adtam, közben ellenkormányoztam az oldalt csúszó, farral a szakadék felé induló kocsit. Nem volt időm végiggondolni a lehetséges megoldásokat, de a máskor annyit szapult, a gyakori zavarai miatt nyűgként viselt idegrendszerem - a jelek szerint - a helyzetnek legmegfelelőbb mozdulatsort választotta ki. Merthogy, amit abban a néhány másodpercben műveltem, annak semmi köze nem volt a gondolkodáshoz, a tudatossághoz, az észszerű megfontoláshoz, mérlegeléshez: ott minden mozdulatom színtiszta reflexből született. S mivel a sors akaratából keletkezett súlyos helyzet túléléséhez erre is szükség volt, akaratlanul felülmúltam magamat. Egyébként a dologban az a legfélelmetesebb, hogy nem féltem. Mintha egész idő alatt egy öt méter magasságból, kissé oldalról felvett filmjelenetet néztem volna, olyat, amelynek mások, számomra közömbös idegenek a szereplői (noha felismertem a volánnál gépészkedő önmagamat, semmiféle érzelemmel nem viseltettem sem személyem, sem a helyzet iránt). Érthetetlen. (Ma már nem annyira érthetetlen, mint amikor az előző mondatokat lejegyeztem. Egy John White nevű pasas a következőket írja Az elmúlás misztériuma című könyvében: "Az eksztázis szó ógörög eredetű. Ma egyfajta rendkívül kellemes lelki állapotot, önkívületet, majdnem ájulást értünk alatta. Szó szerint azonban valamin - önmagunkon, mindennapi énünkön - kívül került állapotot jelöl. Eredeti jelentése annyi, hogy a lélek kijut a testből, egyfajta asztrális lebegés állapotában a test körül, felette lebeg. Ilyenkor azonban maradéktalanul megőrizzük öntudatunkat. Tudjuk, hogy nem álmodunk, nem is képzelgünk. Környezetünket felismerjük, bár csak részben veszünk tudomást róla, és olyan szögből látjuk, amelyből nem láthatnánk, ha a testünkből néznénk. A szó szoros értelmében "magunkon kívül vagyunk." - eddig az idézet. Tehát a halálos veszély sokkoló hatására megéltem egy testenkívüliség-élményt, amivel kapcsolatban nem egy parapszichológus azt tapasztalta, hogy aki átélte, az esetek döntő többségében úgy érzi, hogy nem kell többé hinnie a halál utáni életben, ugyanis már tudja, hogy lelke túléli a testét, megtapasztalta, ahogy a kettő elválik egymástól. A tudat, hogy túlélik a halálukat, lelkük önálló létéről is meggyőzte őket. Erre koronatanú vagyok.) A máskor, ezerszer nyugalmasabb időkben oly gyakran jelentkező szívritmuszavaraim ép ésszel alig elviselhető kísérője, a halálfélelem, talán a sokktól, elfelejtett megérinteni. (Nem semmi, amikor a halálfélelem majrézik!) A szívem működésével sem volt baj, sem akkor, sem a veszély elmúltával lábra kapó ijedtség idején.

  Először akkor kezdtem elhinni, hogy megúszhatjuk az egészet, amikor a farolva csúszó autó vadul pörgő jobb hátsó kereke belehuppant az aszfaltút és a csenevész bokrok között mintegy utolsó védvonalként húzódó sekély árokba (a kereket akkora ütés érte, amitől látványosan elgörbült, "nyolcast" kapott a felni), majd mint a vaslemezbe maró köszörű szikrát hányó forgókorongja, keményen beleharapott a köves talajba, hogy mögöttünk csak úgy spriccelt szét a kaviccsal kevert föld. Megkönnyebbülve éreztem, hogy a vinnyogva, füstölve pörgő-forgó kerék fokozatosan megtapad, a borotvaélen táncoló autó végleg visszanyeri egyensúlyát (dramaturgiailag ez számított az esemény csúcspontjának, a feszültség ezekben a pillanatokban hágott a tetőfokára), s innentől fogva idő kérdése, mikor löki előre, az úttestre a Skodát. Amire vártam a reméltnél előbb következett be, s mintha katapult lökte volna ki, a lapos árok sáncán felugrató, nagy gáz alatt tartott kocsi a levegőt rakétaként hasítva, keresztben átrepült az úttest felett, s elejével-aljával a szemközti domboldal laza földjébe csapódva, hátuljával a szembejövők forgalmi sávjába lógva, végre megállt. A motor lefulladt. A kis híján tragédiában tetőző drámai jelenetsornak ezzel lényegében vége szakadt, függöny le, a kábult nézők fújtak egyet, megigazították elmozdult nyakkendőiket, hajtűiket, és elgondolkozó arccal megindultak a ruhatár irányába.

  Aznap az Öregistennél befolyásos Mihály, Gábriel és Rafael arkangyal nagyszerű triója alighanem kalákában vigyázta az életünket, mert ezúttal újból óriási szerencsénk volt, ugyanis, ha a szemből felénk, azaz a mögöttünk hagyott Fiume irányába, a völgyből felfelé igyekvő hölgy három másodperccel előbb ér oda, akkor a Skodával mintegy ráugrunk, frontálisan belecsapódunk az autója motorháztetejébe meg a szélvédőjébe, és valószínűleg lefejezzük. De akkor ilyen napunk volt: egyik csoda követte a másikat, mert egyetlen karcolás nélkül megúsztuk a bízvást életveszélyesnek minősíthető mutatványt. Még a nyelvünket sem haraptuk el. Az időközben közvetlenül elénk érő, s az út felét elzáró Skodánk miatt lefékező hölgy mögött (aki maga sem sejtette, mekkora ordító mázlija van) feltorlódott kocsisor türelmesen megvárta, amíg a harmadik próbálkozásra újraindult autóval rükvercben lekászálódom a domboldalról, és szabályosan besorolok a Karlovác felé, azaz a helyes irányba tartó forgalomba. Egy-két kilométerrel odébb találtam helyet, ahol félrehúzódhattam az útról, és kiszállva az addigra alaposan átizzadt ülésből (nem, nem pisáltam be, csak valamiért rám tört egy markáns hőhullám), szemügyre vehettem a végül is nem túl jelentős anyagi kárt. Amíg a csálén álló, lesántult jobb hátsó kereket meg az elöl és alul összegyűrődött kasznit vizsgálgattam, anyám és a fiaim szótlanul topogtak mellettem. Szerintem mindegyikünk keze-lába remegett az átélt, és mostanra nagyjából tudatosult veszélytől. 

  Éveken keresztül nem értettem, miért történt, ami történt, s ha már megesett a figyelmeztető előjelek nélküli eset, hogyhogy ilyen simán megúsztuk? Az autót én vezettem, tehát én feleltem a velem utazók testi épségéért. Elsősorban nem jogi, hanem erkölcsi felelősségre gondolok. Átmenetileg rám volt ruházva a biztonságuk (végső soron az életük) feletti őrködés kötelessége. Ha valami felsőbb (isteni?) akarat a meleg helyzet kialakításával az általam kevéssé becsült élet értékére akart figyelmeztetni, akkor ügyesen fogott hozzá a megleckéztetésemhez. Jó volt a megközelítés. Mert ha egyedül ülök a meredély szélén egyensúlyozó kocsiban és megúszom, utólag biztosan nem foglalkoztat annyit, hogy miért menekültem meg, annyiban hagyom, s mindössze egy kellemetlen emlék maradt volna a könnyen halálossá válható kalandból. Ámde, hogy az érzelmileg hozzám legközelebb álló szeretteim élete is vékony hajszálon függött, így nagyságrenddel felértékelődött a végkifejlet pozitív volta, ugyanis ezzel mintha azt akarta volna sugallni a végzet, hogy csak ne vegyem olyan félvállról a halált, mert ha a saját elmúlásom lehetősége nem is izgat annyira, az anyámé és a fiaimé annál inkább, tehát az ő (számomra elsőrendűen fontos) életben maradásukkal, életben hagyásukkal nyert nyomatékosan hangsúlyt a létezés magasabb rendű értelme, vagy egyszerűen csak öröme. Némileg zsarolás ízű (mivel ebben a történetben anyámék a gyanútlan túszok szerepére voltak kárhoztatva), ám méltányos és roppant tanulságos leckében volt részem tehát; méltányosban, mert azzal, hogy lehetőséget (vagyis segítséget) kaptam a baleset elhárítására, nem haltunk bele, sőt karcolás sem esett rajtunk, s legfőképpen senki sem nyomorodott meg egy életre, amit végképp nem tudtam volna feldolgozni. S tanulságosban, mert a sors finoman (na jó, elég durván) a homlokomra koppintott, hogy vegyem végre észre, miszerint az életem nem merülhet ki a saját magamra vigyázás kissé félvállról vett, fásult gyakorlásában, annál igenis drágább kincsről van szó, hiszen képzeljem el, mit jelentene számomra, ha mellettem mindenki meghalna, egyedül én úsznám meg. Elképzeltem. És pont azok mennének el, akiket amúgy nagyon szeretnék még sokáig az élők és az egészségesek között tudni, s én maradnék, akinek ez nem jelent különösebben nagy kiváltságot. Tehát a szeretteim életének felismert értéke arra kényszerített, hogy a magamét is más megvilágításba helyezve lássam.

  Magyarországra érve, a hátuljával az M7-es tükörsimára koptatott aszfaltján összevissza csalinkázó kocsival éjfél körül futottunk be Budapestre, ahol előbb hazafuvaroztam a szokatlanul szótlan anyámat, aztán a fiúkkal egy óra táján beestünk a Szobránc utcába. A még az elutazásunk előtt eltűnt Ágnes nem volt otthon, biztosan Gödön, az anyjáéknál aludt. Akárhol aludt is, jobb éjszakája lehetett, mint a történtek után nekem.

 

  Teljes gőzzel folyik a válóper:

 

  Szeptemberben folytatódott a válóperrel járó csetepaté köztem és Ágnes között. Még a júniusi bírósági tárgyaláson feltett egy hülye kérdést a bírónő, amire nem lett volna szabad válaszolnom, én ökör mégis megtettem. Kapitális szarvashibának bizonyult. Ugyanis a magam módján foggal-körömmel küzdöttem, hogy egybemaradjon a család, s ezért azt találtam ki, s ennek hangot adtam a tárgyalóteremben, hogy ha mégis kimondanák a válást, az egyik fiút nálam, a másikat az anyjánál helyezzék el. Természetesen eszem ágában sem volt elválasztani egymástól a testvéreket, mivel meg voltam győződve róla, hogy ezzel a taktikai húzással elejét veszem a család széthullásának. Erre a bírónő nekem szegezte a kérdést: jó, és akkor melyik gyerekem nevelését vállalnám én? Meg kellett volna tagadnom a választ, vagy valami kitérő szöveget előadnom. (Így utólag könnyű okosnak lenni.) Ehelyett a meglepetéstől összezavarodva kinyögtem Levi nevét. Ugyanúgy mondhattam volna Csabit. Ennek folytatásaként az őszi tárgyaláson - Ágnes és az ügyvédje határozott kívánságára - a bírónő elrendelte hármunk, azaz Ágnes, én és Levente pszichológiai vizsgálatát. A mélyinterjú azt volt hivatva kideríteni, hogy a két szülő közül melyik alkalmasabb a gyereknevelésre, illetve az ügyben főszereplővé előlépett Levi melyikünket választaná, ha rajta múlna. Nem vagyok és nem voltam teljesen hülye (csak marhára naiv, akit még a saját kölyke is lazán megszívatott), magamban tudtam, hogy percig nem kérdéses, biztosan az anyját. Csak az szomorított el, de az annál jobban, hogy szegény Csabit valószínűleg mélyen megbántottam.

  Amikor meghallottam, hogy Levit ki akarják tenni a pszichológus kérdéseinek - én marha, még mindig nem fogtam fel a lényeget -, kézzel-lábbal tiltakoztam ellene, mert a saját lelkivilágomból kiindulva őszintén féltettem a gyermekemet az efféle traumától. Próbáltam óvni a megrázkódtatásoktól. Az más lapra tartozik, hogy nem ismertem eléggé a fiamat. A tárgyalás végét követően azonnal autóba vágtam magam, és a bíróságról nyílegyenesen kirobogtam Gödre, ahol szép szóval megkértem az otthon tartózkodó öregeket, hogy az unokájuk (Levi) lelki egészsége érdekében állítsák le az eszement Ágnest, beszéljék le hagymázas tervéről. Nem a kettőnk válásáról, annak most már meg kell történnie, hanem, hogy a gyereket pszichológus elé idézzék. Válaszaikból hamarosan kiderült, hogy kívánságommal rossz helyen kopogtatok, kettőjüknek együtt sincs annyi esze, hogy felfogják az ügy súlyosságát. Különösen az érthetetlen gyűlölettől fröcsögő öregasszony volt elemében, aki ahelyett, hogy a konkrét kérdésemre konkrét választ adott volna, hetet-havat összehordott (nagy felbuzdulásában kétszer is nekifutott, hogy kifejtse magvas mondandóját, miszerint annak idején bezzeg nem kellett volna annyit külföldre járnunk, meg idehaza kocsikáznunk, ehelyett spóroltunk volna egy életen át, mint ő és a férje, és akkor milyen jól élnénk, stb., stb. - nehezen fogtam fel, miről beszél, és hogyan kerül a csizma az asztalra, amikor véletlenül sem ez a kérdés?), összehúzott szemeiből, savószínű tekintetéből sütött az elégtétellel vegyes rosszindulat. Nem értettem, miért gyűlöl ennyire? Férje, a részemről sokkal többre tartott Józsi bátyám visszhangként kontrázott neki. Szomorúan végigmértem őket, aztán hátat fordítottam a háznak. Furcsa volt belegondolni, hogy mint a Dunába hajított kavicsokat, soha többé nem látom őket.

 

  Hármasban az igazságügyi pszichológusnál, Levi árulása - 2000. január:

 

  2000. január végén mindhárman megjelentünk az Üllői úti Klinikák valamelyik épületében, hogy eleget tegyünk a bíróság által elrendelt meghallgatásnak. A pszichológusnő egyenként fogadott minket: amíg egyikünk kb. egy órán át odabent gyónt, a másik kettő a folyosón várakozott a sorára.

  Úgy egy hét múlva ajánlott levelet hozott a posta, személyesen nekem. (Biztos, hogy Ágnes is kézhez kapta a magáét.) Nem is számítottam rá. A meghallgatások sűrített, kivonatolt változatát tartottam a kezemben, vagyis annak összesítőjét, hogy hármunk közül ki mit mondott a doktornőnél, plusz a mellékelt pszichológusi véleményezést a szülők gyermeknevelési alkalmasságáról. Hogy Ágnes összevissza beszélt, megbocsájtható vétkeket fújt fel szörnyű gaztettekké, tudatosan összekeverte a szezont a fazonnal, az majdhogynem rendben volt, a valós esetek hamis színben való feltüntetése hozzátartozott kettőnk vérre menő küzdelméhez. Gondolom, a pszichológusnőnek volt akkora praxisa a válóperes esetekben, hogy a túlzások hegye alól ki tudta hámozni a valóság borsónyi magvát. De a fiam, Levente szűkszavúan lejegyzett mondatai szíven ütöttek, midőn hüledezve olvastam a tőle származó megjegyzéseket. (Kíváncsi lennék, milyen lehetett az eredeti, cenzúramentes változat?) Az még rendben lett volna, hogy nyíltan az anyja oldalára állt (mint ahogy ezt mindig is sejtettem, de megértettem), hiszen a magam tapasztalatából kiindulva tudom, a fiúk inkább az anyjukhoz húznak. Ezt a keserű pirulát víz nélkül lenyeltem volna, de a nyilvánvaló igazságtalanságokat nem. Ha messziről jött idegen mondja őket, akkor is bántanak az igaztalan szavak, na de, a saját fiam döf hátba? (Te is, fiam, Brutus?) Vér a véremből? Hogy is hangzik a hajdani elítéltnek a hírhedt velencei ólomkamra falába vésett sóhaja?: "Attól védj meg Uram, akiben megbízom, akiben nem, attól megvédem magam."

  (Vajon Levente - és persze Csaba - rájön-e valaha is arra, képes lesz-e teljes mélységében belegondolni abba, mit jelent ez a mindennél szorosabb köteléket kifejező mondat, hogy vér a véremből? Apák, nagyapák, dédapák és sorolhatnám a tovatűnt évek, az évszázadokká összeálló évtizedek elenyészett férfiainak láncsorát, ezt jelenti. A fennmaradt fotó, rajz vagy festmény híján sosem látott, s ekképpen fizikai valójukban nehezen elképzelhető, valaha mégis valóságos emberek hosszú-hosszú sorát, akiknek meglehet, külön-külön csak a láncszem szerepe jutott, de az időben előttünk járókból fakadó, s utódaiknak tovább adott vérük nélkül nem létezhetnénk mi, mai Miskik. Ha a szívünkben nem is élnek, hiszen hogyan formálhatnánk bármilyen - akár jó, akár rossz - véleményt azokról, akikről alapvető információink sincsenek, azért ők kitörölhetetlenül jelen vannak a génjeinkben. Ez ellen a biológiai tény ellen nincs apelláta. Engem gyakran foglalkoztatott az ismeretlen ősök talányos sorsa. Hogyan élhetett például az 1400-as évek végi Miski famíliája, milyen foglalkozást űztek, milyen fedél alatt laktak s hányan? Miképp jutottak előbbre, miféle érdemük emelte őket végül a nemesség sorába? Vitézség vagy a puszta szerencse? Hogy mit cselekedtek életükben, miként vészelték át a más, szerencsétlenebb csillagzatot kifogó családokat kihalásra ítélő háborúkat, járványokat, nem tudni, de a mi létünk rá a cáfolhatatlan bizonyíték, hogy a maguk módján jól tették a dolgukat. Mert fennmaradtunk. Többek közt nekik is köszönhetően létezünk, itt vagyunk.)

  Nem sorolom az elszomorító sorokat, egyszer már fenékig ürítettem a keserű poharat, felesleges lenne újból átélni az akkori megrázkódtatást. Csak egy mondatot idéznék. Egyet, ami legalább öt évet vett el az életemből. A mélyütéssel felérő "legszebbet", ami így, ebben a formában szerepelt a mindent elviselő papíron, s amin bánatomban annyit rágódtam, hogy betéve tudom: "Anyu megkérdezte, hogy mit szeretnék, én azt mondtam, vele szeretnék maradni, és külön aputól, nem lakásmegosztással." A mondat második fele (a nyilvánvaló betanítottsága ellenére) egyértelműen alattomos, gyáva árulás. Megalázó. A főbenjáró bűnök listáján az apagyilkosságot közvetlenül megelőző stáció. Elsőszülött fiam, aki a meghallgatása előtti kedélyes folyosói tereferélésünk közben még a szemembe mosolygott, a hátam mögött tudatosan megtagadott (Dolchstoss - hátba döfés, mondja erre a német.) Álmomban nem gondoltam volna rá, hogy így gyűlöl. Hogy egyáltalán gyűlöl. Kerülő úton és véletlenül, de megtudtam. Pedig milyen jóindulatú, romlatlan gyereknek látszott. Közben rég nem volt az. Ki gondolta volna? Az anyja biztosan, aki felhasználta a fiam előttem sokáig rejtve maradt tulajdonságát, hajlandóságát. (Különben a mami - lélektanilag - a lehető legjobban időzített, amikor meglovagolta a lázadó korba lépő kamaszoknál szinte kötelezően jelentkező apaellenes indulatokat. Egy serdülő fiúgyermek, akarva-akaratlanul, elsősorban az apjával szemben határozza meg önmagát; ha az "öregjét" valamiben jobbnak találja magánál, akkor azért neheztel rá, ha rosszabbnak, akkor pedig azért nézi le. A folytonos összehasonlítás, kritikus méricskélés mögött ősi vetélkedés húzódik; a feltörekvő, önmagát szinte mindenben méltóbbnak tartó utód igényt tart az egyelőre még foglalt trónra. Addig nincs is semmi baj, amíg a fiú részéről való "nyomulás" normális keretek között zajlik, az ilyesmi előbb-utóbb lecseng, veszít élességéből. A dolgok maguktól helyrezökkennek. Kivéve, ha a háttérből valaki szándékosan ráérősít az indulatokra, azaz manipulál. Ennyit Levente mentségére.)

  Lám, lám, nem minden arany, ami fénylik: a megkapart felszín tetszetős, vékonyka máza alól előbukkant a rejtegetni való selejt. A szörnyű sebet ejtő, naponta agyamban zakatoló szavakat nem lehet kimagyarázni, ezekre nincs mentség: "...külön aputól, nem lakásmegosztással." Szabad fordításban: húzzak el otthonról, nem szeretne a közelemben élni. Akár a mások által gerjesztett, indokolatlan harag, akár az ennél is rosszabb hideg számítás állt a szavai mögött, minden úgy történt, ahogy óhajtotta. Nem tudom, ezt a mondatát képes leszek-e valaha is megbocsájtani (nem), de hogy sosem felejtem el, az biztos. Az eltörölhetetlen jel, az árulók bélyege most már odasült a homlokára, akkor is látom, amikor nem akarom. Ellentétben vele, én nem gyűlöltem meg, erre apai helyzetemből fakadóan egyszerűen képtelen lennék, továbbra is keményen szurkolok, hogy sikeres és boldog életet éljen, de a becsületét sikerült eljátszania. Morális értelemben párbajképtelen figura lett belőle, akinek urak között semmi keresnivalója. Többé nem bízhatok meg benne; ettől kezdve időben visszafelé haladva minden közös élményünk igaztalanná lett, más megvilágításba került, mert nem tudhatom, mikor melyik mozdulata, gesztusa, szava mögött állt hamisság, számítás, és ez nekem mindennél jobban fáj. Levente gyermekkora legkésőbb abban a percben véget ért, s kezdődött a felnőtt kori időszámítás - ezzel a balul sikerült belépővel. Rossz ómen. Abból az átkozott levélből azért a nagyvonalú rövidítések ellenére annyi kikövetkeztethető, hogy Levente - anyja első számú bizalmasaként, álmaiban talán már az apamentesített család jövendő fejeként - nálam sokkal korábban értesült Ágnes válási szándékáról, mégsem tett róla említést. Nyilván nem állt érdekében. Magában megrághatta a dolgot, és úgy döntött, anyagilag nem jár jól vele. (Ezt a feltevést egy későbbi véletlen elszólásával megerősítette. Ráadásul, ha emlékeim nem csalnak, a sajátos stílusban feltörekvő ifjú titán az idő tájt kapott az anyjától valami komolyabb, csilivili kütyükkel kiegészített számítógépet, tehát annak rendje-módja szerint ki lett utalva a járandósága. Meg még ki tudja, mi mindennel lett gazdagabb akkoriban a gyerek? Hiába, a becsületnek ára van. A becses portékával csak az a gond, hogy egyszer lehet túladni rajta, nincs másodpéldány. Ettől pótolhatatlan.) Tehát az anyjával egyenrangú tettestársként összedolgozva a hátam mögött minden, engem is érintő kérdést gondosan, aprólékosan kitárgyalva, úgy eltervezték a maguk jövőjét, hogy abban nekem már nem jutott hely. Én még mit sem tudtam a készülődő válásról, ők már javában az azt követő tennivalókról egyeztettek. Baró. 

  Egyszóval nagyon úgy tűnik, hogy elsőszülött magzatom a maga szerény, ám roppant hatékony eszközeivel tevőlegesen, tudatosan hozzájárult a család felbomlásához, s ahhoz, hogy vénségemre itt, Zuglónak ezen a félig-meddig nyomorzónának számító szemétdombján kössek ki. Egy olyan lakásban, ami a hűvösebb, hidegebb időkben, vagyis október közepétől április végéig, addig, amíg muszáj működtetni a gázkonvektort, a maga penészfoltos, salétromos, vizes falaiból szaunaként leheli ki az évtizedek folyamán megrekedt dohos nyirkosságot - ami leginkább a régi belvárosi bérházak alagsori mosókonyhájának fullasztó levegőjéhez hasonlítható, nagymosás napján -, oly annyira, hogy télen, a vastagon bepárásodott ablakon ki sem látni az udvarra, s minden berendezési tárgyat, könyvet, elektronikus szerkentyűt, bútort és ágyneműt garantáltan tönkretesz.

  (Számomra mindmáig fekete lónak számít Csabi fiam akkori véleménye. Merthogy azt nem kérte ki senki, a nagy cirkusz idején egyszerűen elfelejtődött. S mivel szerencsésen kimaradt ebből a bírósági-pszichológusi kavalkádból, így aztán nem tudom, ha őt is kérdezi a doki néni, vajon miféle szövegek kerültek volna tőle a papírra? Lelkem mélyén tartok tőle, hogy abban az anyja által teremtett, diszkréten mérgezett légkörben őt is magával ragadja a heveny apagyűlölet, nem tudja kivonni magát a trendi hatás alól, s a bátyja interjújához hasonlót nyilatkozik a faggatózó doktornőnek. Így azonban, hogy nála nem került sor négyszemközti színvallásra, legalább kapaszkodhatok a remény szalmaszálába, hogy a kisebbik fiam a jövőben is nyugodt lelkiismerettel nézhet a szemembe. A józan eszemmel tisztában vagyok vele, hogy jobb lenne nem feszegetni a kényes témát, de kínzó bizonytalanságomban meglehet, egyszer nyíltan rá kell kérdeznem: fiam, te mit tettél volna abban a helyzetben? Talán el tudom dönteni, hogy őszintén felel-e vagy sem. Ha felel. Ha nem, az is válasz.)

 

  Néhány napra az Uzsoki kórházba kerülök - 2000. május 1.:

 

  Május elsején, nyilván a válóper és járulékos mellékzöngéi jóvoltából, jelentős gondok adódtak a szívemmel. Kora reggel kilátogattam a bolhapiacra, s miután a hőségben hazajöttem a Szobránc utcába, nekiültem reggelizni. A harmadik falat után heves, bő tíz másodpercig tartó szívritmuszavarom támadt. Aki élt már meg hasonlót tudhatja, ebből egyetlen másodperc is örökkévalóságnak tűnik. Alig tértem magamhoz az ijedtségtől, egy perc múlva jött a második roham. Ennek fele se tréfa, ezt Ágnes is láthatta rajtam, s beültetett a kis Polskijába, hogy elvigyen a Hermina úti rendelőintézet ügyeletére. (Munkaszüneti nap lévén, csak az ügyelet működött.) Az idegen doki meghallgatta a szívemet, vérnyomást mért, s kijelentette, hogy túlzottan frontérzékeny vagyok, a ketyegőmmel minden rendben, mehetek haza. Valószínűleg idegi alapon jött rám a rosszullét. Magamban megállapítottam, hogy alighanem ez a manus is krumplin vette a diplomáját, de nem szóltam semmit, mert Isten ments, hogy orvost maga ellen hangoljon az ember. Valami megérzés azt súgta, hogy a szervezetem aznapi lázadásának ezzel nincs vége. Mire Ágnessel kiértem a kis Polskihoz, megint kezdtem érezni a fokozódó belső szorongást, úgyhogy kívánságomra nem indultunk azonnal haza, hanem sétáltunk egyet a háztömb körül. A táv felénél minden eddiginél borzasztóbb, ezúttal legalább félperces ritmuszavar kapott el; a kerítésbe kapaszkodva, összegörnyedten kapkodtam levegő után. Más nem vette észre, én viszont igen: a halál tőlünk karnyújtásnyira vihogott a saját jól sikerült mókáján, aztán a szemembe nézett, s láthatta rajtam, hogy szeretnék még élni egy kicsit. S elengedett. Utoljára akkor éreztem magam ilyen ramatyul, amikor 1974-ben elkezdődött a szívem körüli, életre szóló cécó. Ágnes segítségével nagy keservesen visszatámolyogtam az imént elhagyott rendelőbe, ahol a meghökkent doki, mintegy elhárítva magától a további felelősséget, nehezen palástolt rémülettel javasolta, mielőbb jelentkezzem a nem oly távoli Uzsoki utca kórház ambulanciáján, ott alaposan kivizsgálnak. Ágnes elvitt a kocsiján, s megfigyelésre mindjárt ott tartottak. Három-négy napon keresztül vizsgáltak, de mivel nem találtak olyan szervi elváltozásra utaló jelet, ami indokolta volna a rohamaimat, megállapították, hogy vegetatív idegi alapon jönnek elő ezek a kegyetlen halálfélelemmel kombinált attakok. Biztattak, hogy ne féljek, akár nyolcvanéves koromig is elélhetek ezekkel. Köszi, doktor urak! Magam is ettől tartok.

  Kényszerű odabent tartózkodásom idején Ágnes elismerésreméltóan rendes volt hozzám, többször bejött meglátogatni, ilyenkor mindig hozott valami kaját meg újságot, egyszer pedig magával hozta Csabit is. Akkori emberséges magatartását nem felejtem el, amúgy - sajna - nem ez volt rá a jellemző. Levinek azokban a napokban minden idejét lefoglaló dolga akadhatott, mert ő nem látogatott meg.

  Persze szegény, kétségbeesett anyám is bejárt hozzám; őszintén szólva, jobban sajnáltam, mint magamat. Na de, néhány nap múltán, mivel papíron mindenem normálisan működött, hazaengedtek a kórházból, s mintha mi sem történt volna, folytattam megszokott életem. Így utólag valószínűsítem, hogy a válás körüli stressz, főként Levente megrázó akciója miatt, no és persze a nagykátai Ildi utóhatása okán esett pánikba a szervezetem. Már a gyomorbajos, kefebajszú Virág elvtárs is megmondta, hogy az élet... Jó, jó, hagyom, ezt párszor már elsütöttem. ...nem habos torta! (Csak azért is!)

 

  Kolléganőm, Kati halála - 2000. október első vasárnapja:

 

  Október első vasárnapján meghalt a sok furcsasága mellett is nagyon kedvelt kolléganőm, Kati. Élt 45 évet és öt hónapot. Nem volt valami hosszú élete, körülbelül ennyi idős korukban haltak meg a szülei is. Igaza volt, amikor egy korábbi beszélgetésünk alkalmával szomorúan megjósolta, hogy fiatalon követni fogja őket. Mielőtt az idült alkoholisták jellegzetes betegségével, májzsugorral kórházba került, hosszú ideje nem járt be dolgozni. Utoljára nyár közepén láttam, amikor Suzukijával a környéken járva megállt, hogy beköszönjön a boltba, de néhány percnél nem maradt tovább. Akkor, leszámítva a szokásos enyhe spiccességét, aránylag jó formát mutatott. Mosolygott, kacarászott, kedvesen csipkelődött, szóval aranyos volt. Többé nem láttam. Bár igencsak hiányzott a magánéleti gondjaimat átmenetileg feledtető hülyéskedése, munka szempontjából boldogultam. A szomorú hírt hétfőn tudatta a kórházba bejárogató Jóska, ami a cégnél mindenkit megrázott, mert legrosszabb álmunkban sem gondoltuk, hogy Katinak ilyen súlyos az állapota. Rendkívül csúnya, méltatlan halála volt, a betegség végső stádiumában a szeméből, a füléből, minden testnyílásából, bőrének összes pórusából megállíthatatlanul szivárgott a vér, s végül elvérzett. Gyógyíthatatlan betegsége miatt a mája nem termelte az alvadáshoz szükséges anyagot. Kihűlt fejjel, elkeseredetten hallgattam a meglehetősen rossz színben lévő Jóska csendes beszámolóját, s nem szégyellem, amikor elment és magamra maradtam, bezártam a boltot, s a mosdóba vonulva jó néhány könnycseppet ejtettem a jobb sorsra érdemes, bolondos teremtésért. Aztán hideg vízzel perceken át mostam a sírástól kivörösödött arcomat meg a bedagadt szemeimet, mert ugye, mit szólnának hozzá a vevők, ha így látnának? Azok a halál felől ma még mit sem gondoló, de egyszer talán éppen így végző, kurva vevők?

 

  Utazások a cég Toyota kombijával:

 

  S hogy valami szívderítő történetet is elmeséljek a Ferba Art-nál töltött időmből. Miután Jóska láthatta rajtam, hogy szenvedek, halálra unom magam a nyaranta menetrendszerűen visszatérő bolti magányosságtól (Kati ugyanis, amíg el nem érte a végzete, ilyenkor hosszú hetekre eltűnt - nyilván főnöki beleegyezéssel -, de az általam megdolgozott fizetését rendszeresen kapta), hosszas töprengés után kitalálta (jó döntés volt), hogy a változatosság végett a Toyota kombival hetente szállítsak árut a cég két vidéki érdekeltségébe, egyik alkalommal az osztrák határhoz közeli Mosonmagyaróvárra, máskor a Tolna megyei Tamásiba. Amíg odavoltam, az egyik lány lejött a Városmajor utcából helyettesíteni.

  Nagyon szerettem ezeket az utakat, s szívesen teljesítettem a bolti ücsörgések egyhangúságából kizökkentő megbízásokat. Végre kimozdulhattam az unalomig ismert, ám azzal együtt kedvelt Maros utcából. Ámde túlságosan imádtam vezetni a Skodánál leterhelten is (pláne üresen) sokkal gyorsabb és megbízhatóbb Toyotát (pedig dízel üzemű volt - vajon hogyan repül, ha történetesen benzines motorja van?), s a részegítő száguldás azt eredményezte, hogy rosszul gazdálkodva az idővel, túl hamar megjártam a fordulókat. Egy alkalommal kétszáz kilométeres sebesség fölé nyomtam a gázt az M1-esen. Tovább nem mertem, pedig érezni lehetett, hogy maradt némi tartalék a nagyszerű autóban.

  A Tamásiba vezető utat nem kedveltem annyira, pontosabban csakis azzal a szakasszal kapcsolatban voltak fenntartásaim, amit az M7-esen kellett megtennem. A szalagkorlátok közé szorított sztráda látványa azonnal eszembe juttatta azt a régi, szörnyűre sikerült hétvégi délutánt, amikor Ágneshez és a gyerekeimhez igyekeztem Siófokra, és kis híján padlóra küldött a pánikbetegség. A rémálomszerűen kísértő szorongó érzés mindjárt megszűnt, ahogy Siófoknál délnek fordultam, mert innentől kezdve szép, változatos, ízig-vérig magyar tájakon vezetett a dombra felkapaszkodó, dombról leereszkedő út.

  A kedélyes táblabírók urambátyám világát idéző, tespedten nyugalmas tolnai kisvárosban, Tamásiban félóra alatt kipakoltunk, s hogy a magam mulatságára kicsit jópofiztam a manufakturális műhelyben dolgozó, a hülyeségeimen pirospozsgás arccal, illedelmesen-szemérmesen lesütött szemekkel kacarászó helybéli széplányokkal, máris indultam vissza Pestre. A terhétől szabadult, ennek következtében a gázadásra mindjárt frissebben reagáló Toyotával alig hagytam magam mögött Tamási határtábláját, amikor egy húzósabb kanyarból kijövet odaértem az országút szélén kocsira vadászó lányhoz. Őszinte jóindulatomban arra gondoltam, hogy talán a körülbelül negyven kilométerre fekvő Siófokra, a barátaihoz tart, vagy a nagy melegben egyszerűen csak úszni szeretne a Balatonban, felvettem hát, hadd érjen oda mielőbb. Emberségből jeles, emberismeretből elégtelen. A lány nem fecsérelte a drága idejét, mert alighogy elfészkelte magát az ülésben, s az induló autóval éppen csak felkapcsoltam kettesbe, máris felajánlotta szerelmi szolgáltatásait. Akárha vendéglői menükártyáról olvasná a fogásokat, rutinosan sorolta a választékot: hogy a kocsiban kefélés ennyi, a legközelebbi falu panziójában meg annyi a fizetendő tarifa. Hoppá, zuhantam le a mennyekből: egy nappali műszakos prostit szedtem fel! Addig sem, ezek után pláne eszem ágában nem volt megdugni a szőkített hajú, megtévesztően igényesen öltözött cigány lányt. Nem mintha nem lett volna gusztusos darab, de egyrészt sajnáltam rá a pénzt, másrészt meg égettem meg már magam a fajtájával. Azért, ha már ennyire gátlástalanul nem rejtette véka alá a mindennapi betevőjét biztosító mesterségét, úgy tettem, mint aki komolyan fontolóra veszi az ajánlatot, és mustra gyanánt elővetettem vele a készséggel mutogatott, valóban szép és ruganyos melleit, amiket menet közben vagy tíz kilométeren át csöcsörésztem, mire észbe kapott, hogy ebből aligha lesz biznisz és csak potyázom. Közben megcsörrent a telefonja, s igencsak meglepett a szimpla útszéli kurvaként beskatulyázott leányzó, mert német nyelven folyékonyan karattyolt a vonalban lévő, a baráti tónusból következtetve állandó kuncsaftjával. Ezt követően kérésére kiraktam az egyik út melletti panziónál, ahol nyilván epekedve várta az ő csőre töltött Conradja vagy Helmutja. Esetleg egyszerre mindkettő. Váljék egészségükre!, kívántam magamban vidáman, és felszabadultan dúdolva ugrottam rá a gázpedálra.

  A történet eddig is kedves, na de, most jön a java! Felértem Pestre, a Toyotával beálltam a Csengery utcai bérház belső udvarán kialakított parkolóba. Alig tettem be a lábam a Ferba Art ottani részlegébe (központjába), túláradó vidámsággal, teli szájjal vigyorogva üdvözölt a pult mögött ücsörgő főnök és a mellette álló, ötvenes éveinek közepén tartó, egy infarktuson már átesett Gábor. (Ez utóbbi eladói, üzletkötői és árurendelői minőségben dagonyázott a Csengery utcai üzletben.) Közelebb léptem hozzájuk, és ahogy szoktam, leadtam az autó iratait és kulcsát, közben gyanakodva néztem a nehezen visszatartott nevetéstől majd' szétpukkadó embereket. Mi van ezekkel? Lopva végignéztem magamon, talán csak nem csúszott le a sliccem cipzárja? Vagy leettem volna az ingemet? De nem a külső megjelenésem jelentette a mértéken túli vidámság forrását. Hogy mi, azt rögvest megtudtam. A főnök Jóska, néhány semmitmondóan érdeklődő kérdés után (hogyan telt az utam, mekkora volt a forgalom, nem láttam-e balesetet, stb.), - beszéde közben hol a lakájmodorú Gábor, hol felém fordulva - belekezdett egy fülig érő szájjal előadott anekdotába, aminek az volt a veleje, hogy valamikor, évekkel korábban hazafelé tartott Tamásiból, s a BMW-jét leintette egy út szélén ácsorgó fiatal kurva, stb., stb. Jóskából megállíthatatlanul dőlt a szó. Sokat nevetgélve, a körtefejű Gáborral többször cinkosan összekacsintva előadta az én másfél órával korábban átélt történetemet, persze parányi módosításokkal, hogy ne lógjon ki annyira a lóláb. De kilógott. Minél inkább fedte a sztorija a történetemet, annál kevésbé tudtam lépést tartani velük a vidámságban. A Tamási és Siófok között lezajló eseményekről egyetlen módon szerezhettek tudomást: Gábor társaságában lehallgatta a kocsiban elhangzottakat. Nyilván jókat szórakoztak az élő, egyenes közvetítésen. Magamban komoran vettem tudomásul, hogy a szöszke Kati, akit addig minden szimpátiám ellenére paranoiás pszichopatának és megrögzött hazudozónak tartottam, mégis igazat mondott, amikor annak idején a Maros utcai üzlet előtt megsúgta, hogy az "üzleti és magánéleti információkra betegesen éhes" Jóska mindig minden munkatársát lehallgatja. Ettől a naptól kezdve mélyen megvetettem a főnökömet, és ahányszor tehettem, igyekeztem borsot törni az alá a gyertyakoppantó, kampós orra alá. Amikor néhány nappal később a távollévő főnökünket kedélyes hangon parazita kurvapecérnek meg bútoros Jocónak neveztem (a zsidó gyökerű L. Jóska többször emlegette büszkeségtől elfogódott hangon, nosztalgiázva, hogy édesapjának a háború előtti időkben mennyire jól menő bútorboltja volt a többnyire zsidók által lakott Wesselényi utcában - ami, a környező utcákkal, terekkel együtt afféle zsidó városrésznek számított, a háború idején a német nácik és elvi szövetségeseik, a Szálasi-féle magyar nyilasok ezen a fél kerületnyi területen alakították ki a budapesti gettót), ugyancsak elkerekedtek a veretes jelzők hallatán néhány percre kijózanodott Kati porcelánkék babaszemei. Hiába kapta a kezét demonstratív módon a szája elé, hogy csendre intsen, csak azért is úgy tettem, mintha nem tudnék a lehallgatásról, és zavartalanul mondtam tovább a magamét. A legszebb jutalmam, ajándékba kapott elégtételem ilyenkor az volt, hogy Fényestekintetű Jóska (a Maros és Csengery utca önjelölt beglerbégje, Tamási városának főmuftija, minden okosságok legfőbb tudója, maga a Forrás), aki munkaidőben rendszerint a pesti oldalon, a Csengery utcában tartózkodott, szuper BMW-jével, füstölgő gumikkal, negyedórán belül fékezett a Maros utcai üzlet előtt. Ahogy a kivágódó boltajtón feldúltan berobbant, szürkészöld arca, dülledtségében a feldühített bikáéval vetekedő, vérben forgó szemei mindent elárultak belső felindultságáról, ám, saját csapdájában vergődve, nem vallhatta be az immár nyilvánvalót, mert azzal önnön hitványságáról állított volna ki elismervényt. Tantaluszi kínokat állhatott ki a manus, de hát magának kereste a bajt. Én pedig közönyt tettetve uralkodtam az arcvonásaimon, de magamban kárörvendve, roppant elégedetten konstatáltam a sikeresen vett elégtétel tényét. Jóska ezen alkalmakkor, tehetetlen dühében csikorgó fogakkal, néhány, az aznapi üzletmenetre vonatkozó látszatkérdést tett fel, de oda se bagózott a válaszokra, s ahogy jött, habzó szájjal elviharzott. Látva és tapasztalva a frenetikus hatást, később Kati is úgy döntött, hogy él a bosszú eme pompás fegyverével. (Kati néhány korábban elejtett megjegyzése sejtetni engedte, hogy különféle okokból sok elszámolnivalója lehet a valaha szeretőjének számító Jóskával. Ez utóbbi egyszer, egy négyszemközti beszélgetésünk során dicsekvőn elpletykálta, hogy a nő Békásmegyeren lévő lakótelepi lakásán legalább két órája kefélte Katit, aki, nyilván azért, hogy cukkolja őt - ó, a nők értenek ehhez! -, fitymáló megjegyzést tett az addigi szexuális teljesítményére, a férfiúi hiúságában vérig sértett Jóska erre bepöccent, s úgy, ahogy volt, álló fasszal kiugrott a lányból, és az ágy mellett, a padlón lenyomott huszonöt fekvőtámaszt, aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszamászott az elképedt nőre, s vadul dugta tovább.) Említettem már? Kegyelmes főnök és alázatos beosztottjai olyanok voltunk, mint egy nagy, szerető család. Ahol mindenki másfelé húzott.

 

  Ágnes megszerzi a lakás rám eső részét:

 

  No, akkor eme kedélyes kitérőt követően visszatérek a magánéleti nyomorúságomhoz. Nem nyújtom tovább ennek a szomorú események, mármint a válásomnak a leírását azzal, hogy minden fordulatáról részletesen megemlékezem. Nincs hozzá kedvem. A legfontosabb állomások: 2001 februárjában Ágnes megszerezte (lényegében zsarolással) a Szobránc utcai, fele részben birtokolt lakás rám eső részét. Ha nem megyek bele a tulajdonrészem eladásába, a bíróság fillér nélkül az utcára tett volna, így legalább vételár címén hozzájutottam ahhoz a 3,5 millió forinthoz, amiből némi ügyvédi, földhivatali trükközés után a Tábornok utcai önkormányzati lakásom lett. Amit addig valamennyire már kikupálódott cigányok, anya és nagykorú fiúgyermeke laktak. Tőlük vásároltam a lakást. (Egyikükön sem igazán látszottak a származási jegyek, de egyszer olyankor állítottam be hozzájuk, amikor nem vártak, s a vendégeskedő rokonságról lesírt, hogy a családi gyökerek a távoli Gangesz völgyéig nyúlnak vissza.)

 

  Az Erdély című munkámmal rákerülök az Arcanum CD-jére is - 2001 nyara:

 

  Nagy szerencsém volt azzal, hogy évek óta dolgoztam az Erdély CD-m bővített kiadásán, ami már nemcsak a szűken vett történelmi Erdély, hanem a románokhoz került összes (partiumi, bánáti, máramarosi) település statisztikáját is feldolgozta. Egy unalmas, eseménytelenül induló kora nyári délelőttön csörgött a munkahelyi telefon, és az Arcanum multimédiás kiadótól egy fiatal férfihang, maga a tulajdonos-igazgató, B. Sándor jelentkezett, mondván, megbízható forrásból tudomása van arról, hogy elkészültem az Erdély CD-m bővített változatával, s afelől érdeklődött, hogy a most készülő, több neves szerző művét tartalmazó Erdély-kiadványukba társszerzőként beszállnék-e a munkámmal. Miután a jeles szerzők között megemlítette a részemről legfőképpen tisztelt, az erdélyi tájleíró irodalom vonatkozásában legtöbbre tartott Orbán Balázs nevét, nyert ügye volt, és azonnal igent mondtam. Orbán Balázzsal, a páratlan Székelyföld leírása című mű szerzőjével egyazon CD-n megjelenni több, mint kitüntető. Jó, akkor a pénzügyi feltételekről tárgyaljunk ekkor és ekkor. Elmentem a XI. kerületi Badacsonyi utcába, ahol végül hatszázezer forintban egyeztünk ki. Vagyis ennyit fizetett kápéban azért, hogy a munkámat feltehesse a CD-jükre, s három éven keresztül bármikor, bármennyit nyomtathasson belőle. Plusz kapok száz darab szerzői példányt a kiadványból. (A CD-ROM a megadott időpontban, 2001 őszén megjelent.) A kapott pénz nagy része ráment a Tábornok utcai lakás megszerzésével kapcsolatos, eléggé húzós ügyvédi költségekre, a maradékot pedig néhány háztartási berendezés és bútor vitte el (hűtő, porszívó, kanapé, konyhaasztal, stb.).

 

  L. Jóska kirúg a Ferba Art-tól:

 

  Közben többször is komoly nézeteltérésem támadt az ominózus lehallgatási eset óta emberileg levegőnek nézett, s ennek megfelelően kezelt főnökömmel, Jóskával, aki a vitáink során zsinórban elszenvedett presztízsveszteségei miatt úgy vette revansot, hogy 2001 júniusának közepén nemes egyszerűséggel kirúgott a cégtől. Egyáltalán nem bántam, hogy kitette a szűrömet, már nagyon elegem volt az ottani állapotokból, elsősorban a kevés fizetésből (amiből ráadásul - még el sem váltunk Ágnessel - egy éve vonták a gyerektartást), a mérhetetlen unalomból (az immár három éve működő üzletbe napi átlagban tíz-tizenöt vevőnél több nem tért be), meg a főnök gyomorforgató öndicséreteiből, hogy mekkora üzlethálózatot alakított ki pár év leforgása alatt. (Üzlethálózat alatt a Maros, Városmajor és Csengery utcai boltokat, és a két vidéki üzletecskét kell érteni. Utóbb értesültem róla, hogy a Maros utcai kivételével a többi bolt megszűnt, ennyit a frenetikus "hálózat" életképességéről.) Különben azzal, hogy kínjában kirúgott, akarata ellenére jót tett velem, mert nem tudom, magamtól mikor mozdultam volna onnét. A valagam belenőtt az ülésbe. A lényeg, hogy ezen a nyáron megint utcára kerültem, de ezúttal - az Arcanum kiadóval kötött szerződésnek köszönhetően - volt tartalék pénzem, úgyhogy egyelőre nem égett a körmömre, mikor lesz új állásom.

 

  A válás folytatása:

 

  Ennél sokkal jobban bántott a mindinkább végkifejlete felé közelítő válás (szívbajom után életem kettes számú katasztrófája), amit végül 2001. szeptember 13-án, dél körül mondott ki a Markó utcai bíróság. Jól emlékszem: a válást kimondó határozat felolvasása után Ágnes olyan sebesen lépett le a tárgyalóteremből, hogy időm sem maradt - pedig terveztem - meghívni egy búcsúfagylaltozásra, vagy üdítőzésre a környék valamelyik cukrászdájába. Ennyi járt volna mindkettőnknek, hiszen mégiscsak leéltünk egymás mellett pár évet (26-ot). De az én Ágnesemből mindig is feltűnően hiányzott a stílusérzék.

  A válás utáni helyzetemet leghívebben talán úgy fogalmazhatom meg, hogy kapaszkodó nélküli, légüres térbe kerültem. Ha lett volna kedvem az önmarcangoló fekete humorhoz meg a dalolászáshoz (egyikhez sem volt hangulatom), egyik kedvencemmel, Zoránnal teli torokból fújhattam volna:

  Majd egyszer, tudod,

  Eljön majd a nap,

  Csak kérlek, sose mondd, 

  Hogy elmarad,

  s ha az átkozott Idő,

  Mint hűtlen szerető

  Addig meg nem csal,

  S az életem kitart,

  Jó lesz egyszer majd.  Zorán (Majd egyszer)

 

  Persze, tudom én, jó lesz, csak győzzem kivárni. Mindig csak egyszer, mindig csak majd. Nem túl ígéretes perspektíva. Hallottam eleget életem különböző periódusaiban. Sosem jött be.

  A válás kis híján megölt. (A válóperes megpróbáltatások közepette sem kerülte el a figyelmem, hogy Ágnes gyanúsan engesztelhetetlen, aránytalanul gyűlölködő hozzáállásában végig ott rezonált valami beteges, perverz felhang; meggyőződésem, hogy a nő önmagában a válás idején vagy közvetlenül utána bekövetkező halálomra spekulált, ennek elérése érdekében feszítette következetesen végletekig a húrt. Próbált infarktusra játszani. A rejtély előtt, hogy ez miért nem következett be, nemcsak ő, én is értetlenül állok. Az a mozzanat, hogy egy korábbi rosszullétem idején orvoshoz vitt, abszolút nem jelent semmit, a gyerekei szeme láttára nyilván nem akarta megtagadni a segítséget. De vajon hogyan alakult volna a történet, ha ketten tartózkodunk odahaza? Szóval, Ágnes, mint legfőbb beavatott, pontosan tisztában volt a testi-lelki gyengéimmel, s nem mulasztotta el, hogy ebbéli ismereteivel alattomosan visszaéljen. Ezen gondolatsor mentén az általa koreografált, az elejétől a végéig a szája íze szerint alakuló válópert végső esetben akár burkolt gyilkossági kísérletnek is tekinthetem. Elvetélt kísérletnek, de ez mit sem von le a bűnös szándék főbenjáró jellegéből. Ugyanis, ha minden összejön, mit bizonyíthatnak rá? Semmit. A legfőbb rizikófaktorok rendben: férfi, középkorú, nyavalyás ketyegő, a válás stressznyomása, egyszóval minden adott. Igen, a hölgy középkorú férjének betegeskedő szíve nem bírta a gyűrődést. Mi a gond? Sima orvosi eset. Asszonyom, férje elhunyta alkalmából fogadja őszinte részvétemet! Rossz, aki rosszra gondol. Biztosan volt már ilyen a történelemben.) A negatív katarzist elviselhetetlenségig fokozta, hogy nem egyszerűen Ágnestől kellett búcsúznom, a per folyamán végig az volt az érzésem, hogy a gyermekeim is kiközösítettek maguk közül. Akaratom ellenére átléptem egy határvonalat, ami mögött olyan szürreális, az addig ismerttől elütő világ fogadott, amelynek létezéséről - boldog tudatlanságomban - addig fogalmam sem volt. Egymagam lebegtem a koromfekete, süket űrben, gyakorlatilag fényévnyire a látszólag karnyújtásnyira zajló élettől. Amit mindig mások éltek. Iszonyú érzés volt. Semmivel sem vigasztalhattam magam, a jövőm kilátástalanabbnak látszott, mint valaha. Ha eddig kétségeim lettek volna felőle, most ott tornyosult előttem - mint sivatagi szélben az álcázó homok alól fokonként felszínre kerülő gránitszikla - az ép ésszel szinte felfoghatatlan tény, a kegyetlen megvilágosodás, hogy abszolút kívülállóként nem tartozom ehhez a csupa érthetetlen dologból kreált világhoz. Vagy én nem vagyok létező személy, vagy a világ nem több rossz álomnál. Egy nyomasztó álomnál, amely a maga válogatott rémképeivel alaposan megkínoz a végső ébredés előtt. Egyértelmű és végleges megerősítést nyert bennem, hogy tévedésből idecsöppent, emberbőrbe bújtatott, küldetését felejtett marslakóként, céltalanul téblábolok ebben a földi őrületben, s ha egy szempillantás alatt eltűnnék, két emberen kívül senkinek sem hiányoznék. Mi keresnivalóm ebben az idegen, barátságtalan közegben? Menekültem volna a valóság szörnyűségei elől, de nem volt hova hátrálnom. A magam és a mások által emelt falak, korlátok fogtak közre mindenütt, így aztán kénytelen voltam szembenézni a helyzetemmel. Színről színre felidéződött az a több mint negyed évszázaddal korábbi érzés, ami a szívproblémáim jelentkezése után kerített hatalmába: nem tudhattam, mit hoz a holnap. Lesz-e számomra holnap, s ha igen, mi értelme lesz? Ugyanakkor százéves vénembernek éreztem magam, olyannak, aki mellől kihalt minden barát, kedves és ismerős, aki a világon senkivel sem oszthatja meg az emlékeit, gondolatait, félelmeit, mert ugyan ki értené, miről is makog ez a senkit sem érdeklő múltból itt ragadt genetikai kuriózum. Úgy véltem, öt percre sem érdemes előre terveznem, nemhogy egy napra, hiszen bármikor elszakadhat a nyakam felett függő borotvaéles Damoklész-kardot tartó cérnaszál. Minden nap meghaltam, mert esténként azzal a reménnyel hunytam le a szemem (két szem nyugtató bevétele után), hogy számomra nem lesz régi-új kínokat hozó másnap. Ha valamikor, ebben az időszakban igazán jól jött volna, ha nem szorulok gyógyszerek szedésére, mert ez esetben alighanem az alkoholizmus minden fájdalmat tompító bódulatába menekülök. Nem tévedés, kimondottan szerettem volna alkoholista lenni, esetleg erős kábítószerek vagy egyéb bódító anyagok öntudattól megfosztó védőszárnyai alá menekülni, mert akkor lett volna esélyem, hogy kimaradjak mindabból a kínszenvedésből, ami ebben a nem reám méretezett világban várt. Ha ihattam volna szeszt, azóta biztosan a - válás következtében - csövessé züllött, az olcsó bagó nikotinjától sárgásszürke szakállú, vizeletszagú, véreres szemű, élőhalott férfiak népes táborát erősíteném, s a Blahán vagy a Keleti aluljárójában lejmolnék a napi betevő hamis borért. Feltéve, ha időközben, az életösztönt legyőző halálösztön diadalaként nem ragadok egy jó erős kötelet, hogy azzal akasszam fel magam, mondjuk a lórévi Duna-part öreg fűzfáinak valamelyikére (hiszen, ahogy a régi LGT-nóta üzeni: "...olyan könnyű fenn a légben, egy szál kötélen.") Merthogy érzelmes alkat vagyok. Így azonban az a tény, hogy a gyógyszerek szedése mellett a heveny rosszullét kockázata nélkül egyetlen kortyot sem ihattam, tényleg megmentette az életemet, csak tudnám, minek. Tudat alatt valószínűleg anyám és apám léte, a puszta tény, hogy élnek, hogy a világon vannak s féltenek, tartotta bennem hosszú hónapokon át a lelket. Sokat segítettek, hogy ne boruljak ki végleg. Őket, a létezés lehetőségével engem akarva-akaratlanul megajándékozó szüleimet nem sújthattam azzal, hogy eldobom magamtól a különben semmire sem tartott életemet. Az ő felelősségük "mindössze" létem lehetőségének megteremtésére terjedt ki, arról nem tehetnek, hogy így sikerült. (Na és persze, kire hagytam volna a gyámoltalan, búvalbélelt kutyámat? Ebbe az örök gyerek, élete végéig állandó gondoskodásra, odafigyelésre szoruló, bús képű, szófukar, tarka bundás teremtménybe több szív és lélek szorult, mint nem egy közelinek hitt, emberszabású ismerősömbe.) Így aztán, ha a gazdagnak mondható (mert tudatosan felhalmozott) gyógyszerkészletem számbavételével kezdtem elmerülni a rongyos élettől való idő előtti búcsú kivitelezésének részletes tervezgetésében, azzal állítottam le magam, hogy a szüleim idős korukra nem ilyen híreket érdemelnének felőlem. Ha nem lettek volna mellettem, különösen anyám - akire, szegényre, annyi lelki salakot zúdítottam, hogy utólag erősen szégyellem a dolgot -, ezen a helyen nem lennének szavak. Mára nagyjából kitisztult a fejem, s az egykori határtalan elkeseredés helyét a harag és a dac éltető indulata tölti ki. Az önpusztításról, mint szóba jöhető megoldásról végleg letettem, sőt igyekszem az eddigieknél is jobban vigyázni magamra, hiszen, gyanítom, rosszakaróim orra alá azzal törhetem a legtöbb borsot, ha minél tovább húzom. Azt hiszem, a magam mércéjével mérve rosszabbat nem kívánhatnék Ágnesnek, minthogy élete utolsó, tiszta tudattal megélt órájában jöjjön rá, mit is művelt valójában annak idején.

  Vége a tizenhatodik résznek