ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                     írta Miski György

 

                                     Tizenötödik rész

 

  Amúgy reggel héttől délután négyig szólt a nyitva tartási időm, ami első ránézésre nem tűnik olyan borzasztóan soknak, ám mivel mindent egyedül kellett intéznem, a tényleges kilenc órányi munkaidő gyakran húsznak tűnt. Hónapokon át hajnali négykor ébredtem, hogy felöltözve, megmosakodva fél ötkor elindulhassak a Kövér Lajos utcai pékségbe friss kenyérért, süteményért. A hajnali hidegben a forró pékárutól azonnal bepárásodott a kocsi összes ablaka, és hiába törölgettem szorgosan a szélvédőt, tíz másodperc múlva megint nem láttam ki rajta. A két nagy és két kisebb műanyarekeszbe rakott árut mindjárt kitettem a Vízakna utcában, aztán a Fogarasi úti felüljárón át futás tovább a szomszéd kerületben (Rákosszentmihályon) található Viola utcába, merthogy ott volt a hústermékek (sajtot, vajat is lehetett itt kapni) nagybani hűtőháza. Mire a fagyos polcokról mindent összeszedtem, s fizettem, a pékség melegében átizzadt trikómon kikristályosodott a verejtékem. Nyomás vissza a Vízaknába, ahol annyi időm maradt, hogy mindent a helyére rámoljak, arcot-kezet mossak, s már nyithattam. Körülbelül délig elvoltam az üzletben, tettem-vettem, kiszolgáltam, aztán a legnagyobb déli pangás idején egy órára bezártam, mert vagy a közeli Bosnyák téri piacra kellett elugranom friss zöldségért, gyümölcsért, tojásért (ez volt a könnyebbik köröm), vagy Újpestre nyargalnom a nagy diszkontba, mindenféle áruért (ez számított a közepesen nehéz fokozatnak), vagy padlógázzal ki Dunakeszire, a városszéli hűtőházba, ahol fagyasztott zöldséget és halféleségeket lehetett olcsón vásárolni (ez a menet volt a leghúzósabb). Nagyjából a fentebb vázoltaknak megfelelően nézett ki a déli bevásárlóútjaim sorrendje, vagyis egyik nap Bosnyák tér, másnap Újpest, harmadnap Dunakeszi. Aztán kezdődött előröl az egész. Ritka esetnek számított, hogy a papírra kiírt egyórai nyitásra visszaértem. Ha aznap nem a Bosnyák tér volt soron, általában félórás késéssel számolhattam. Amiért persze kaptam a szemrehányásokat az utcán várakozó, leginkább nyugdíjas korú vevőktől (akik közül emiatt többen elpártoltak tőlem), s csak nagy sokára sikerült megértetnem velük, hogy mi okból késtem. Szóval, a fizikai terhelés mellett bőven kijutott a stresszből is. Négykor becsuktam a boltot, ami nem csak abból állt, hogy elfordítottam a kulcsot a zárban, hiszen még ezután következett a tízperces, söprésből és felmosásból álló takarítás (ha egy megkésett vevő ilyenkor kopogott be a már bezárt ajtón, természetesen kinyitottam, hogy kiszolgáljam), s további öt percet jelentett a pénztárgép lezárása, a napi jelentés kötelező lekérése.  

  Negyed öt után mehettem, ahová akartam. Amíg nem kezdődött el a nyári vakáció, általában a srácok elé a sulihoz, ahol a tér padján ücsörögve valamennyire kifújtam magam, amíg a fiúk a labdát kínozták a dühöngőben, aztán szépen hazamentünk. Hat óra magasságában, a munkából megjövő Ágnes személyében megérkezett a felmentő sereg (általában rosszalló pillantásokat vetve a kényelmes fotelban elnyúlva olvasó vagy szunyáló férjére, rám, merthogy milyen jó dolgom van nekem, hogy örökké lustálkodom), s az íróasztalhoz ülve nekieshettem az Erdéllyel foglalkozó munkám folytatásának. 

  Hetente egyszer, már ha a napi hajsza után éreztem magamban elég késztetést, a Ladával Újpest felé vettem az irányt, s ilyenkor az én kis Jolánom értő segítségével kiengedhettem magamból a felgyülemlett feszültséget. A suli nyári bezárását követően, különösen, hogy a fiúk leginkább Horányban tartózkodtak, gyakrabban ugrottam ki Jolihoz hétköznap. Hétvégén a legritkábban, mivel ilyenkor én is kimentem Ágnessel Horányba vagy Gödre, attól függően, hol találtam a barnára sült fiaimat.

 

  A gödi és a horányi kimeneteleim ritkításának oka:

 

  Ezeket a hétvégi anyós- és apóslátogatásokat akkor kezdtem ritkítani (később pedig egészen leszokni róluk), amikor Ágnes egyoldalúan beszüntette a Budafokon lakó anyámhoz való kijárásait. Eleinte nagyjából elfogadható indokkal vonta ki magát az esedékes látogatás alól, de amikor feltűnően megszaporodtak az éppen ilyenkor előjövő fejfájásai, s kezdett rákapni a kizárólag vasárnap elvégezhető nagytakarítások ízére, rákérdeztem, hogy tulajdonképpen mi baja van anyámmal. Rövid mellébeszélés után kibökte, hogy haragszik rá, mert amikor annak idején, 1983-ban (Úristen, egy évtizede!) négyesben jártuk Erdélyt (anyám, anyós, Ágnes, én), meghallotta anyámnak egy egyes egyedül az én fülemnek szánt megjegyzését, miszerint ez az Ilonka (mármint az anyósom) elég buta teremtés. Ennyi. Igen, emlékszem az ominózus mondatra, ami valahol Korond után, egy útszéli megpihenés során hangzott el. Ágnes és az anyja éppen távolodóban, már legalább öt méterre voltak tőlünk, amikor az árokparton mellettem üldögélő anyám - meglehet, a kelleténél hangosabban - ezt a szerencsétlen megjegyzést tette. Ám elítélő véleményét egyedül velem gondolta megosztani, s mellesleg, a kritikus megállapítás teljes mértékben megállta a helyét. A lényegre tapintó kritika annak szólt, hogy Ilonka néni az egész - gyönyörűnél gyönyörűbb tájakon keresztülvezető - úton vagy egy kukkot sem szólt (tökéletesen hidegen hagyta mindenféle természeti látványosság; vajon miféle csodának kellett volna bekövetkeznie, hogy ha csak egy fél percre is, kizökkenjen megátalkodott közönyéből?), vagy ha ritkán mégis megszólalt, annak minden esetben anyagiakkal összefüggő, üzleties felhangja volt. Hogy mikor és mennyiért tankoltunk utoljára, vajon lehet-e itt meg ott olcsó férfizoknit kapni Józsi bácsinak (az apósnak), meg Pesten mennyiért látta árulni a miáltalunk imént vásárolt korondi kancsókat, stb. A tököm tele volt vele; a jelenléte púpként nyomta a hátamat, megőrjített a betonkemény korlátoltsága, az összes szőr felállt a karomon a földhözragadt megjegyzéseitől, szinte szédelegtem a betegesnek mondható fantáziátlanságától, de hát egy feleséggel - nem kívánt mellékhatásként, általában - anyós is jár, s ha már egyszer velünk jött (teszem hozzá: az általa vásárolt kocsiban), muszáj kibírnom a mégoly lehangoló társaságát. A hátsó ülésen mellette ülő anyám viszont nem bírta cérnával, s a türelmi idő leteltével kiadta magából, ami a begyét nyomta. Megértem, megértettem. Ráadásul igazat szólt. Szóval, ez az általam csaknem feledésbe merült megjegyzés gerjesztett olyan haragot a mentalitásában az anyjára oly sok mindenben hasonlító Ágnesben, hogy közel évtizedes lappangás után kitört belőle az engesztelhetetlen gyűlölet. (Mellesleg, esetemben ugyanezt a taktikát követte, mivel a válásunk idején olyan, távoli időkbe vesző sérelmeit sorolta a bírónő előtt, amiknek a megtörténtére nem, vagy alig emlékeztem. A közbülső barátnőimről - két kivételtől eltekintve - nem is tudott, különben biztosan felemlegette volna őket. A nők nem elhanyagolható százaléka jellemében hordozza a sorsát; azáltal, hogy megcsalják őket, a későbbi gonoszságukat vezeklik le előre. Hogy ez a bölcsesség miért jutott eszembe Ágnesről, én nem tudom.)

 

  Vergődésem az állástalanság világában:

 

  Ez a nyár külföldi út nélkül telt, a gyerekek Horányban, illetve az anyjukkal Siófokon töltötték a szünidő heteit. Nekem ott volt az ABC s a vele járó hétköznapi vesződségek. Szeptemberben Joli lapátra tett (erről a kitartó traumát okozó dobásáról fentebb megemlékeztem), októberben meg bezártam a boltot, mert a könyvelőim papíron kimutatták, hogy igaz ugyan, hogy nem termeltem veszteséget, de egy kanyi nyereséget sem. Elvesztegetett időnek, meddő hobbinak bizonyult az üzlettel való foglalkozás. Az önkormányzatnál visszaadtam az iparengedélyt, így átmenetileg munka nélkül maradtam. Addig, amíg nem találtam magamnak új állást, a Munkaügyi Hivatalban felvetettem magam munkanélküli segélyre.

  Gyötrelmesen nehéz félév következett, mert 1995 tavaszáig hiába bújtam az Expressz újság hirdetéseit és regisztráltattam magam három, munkaközvetítőnek hazudott, valójában pénznyelő irodánál, nem kínálkozott elhelyezkedési lehetőség. Noha akkoriban még csak a negyvenes éveim legelején tartottam, néhány helyen, ahol munkáért lejelentkeztem, máris túlkorosnak számítottam, és tapintatos formában eltanácsoltak. Nagy lelkesen megpróbálkoztam volna a maszek taxizással, annak rendje-módja szerint sikerrel letettem a PAV III.-ast (pályaalkalmassági vizsgálat hármas fokozata, ez a kemény vizsga elengedhetetlen a taxisengedély megszerzéséhez), na de, mivel fuvarozzam a jó népet? A viharvert Ladámmal? Arra ugyan nem tehettem volna ki a taxijelzést, mert nem létezett a világon annyi kenőpénz, amennyiért erre a háborús veteránra megkaptam volna a magánfuvarozási engedélyt. Az előírások szerint akármilyen autóval nem lehetett fuvarozni. Ez meg akármilyen volt. Új, vagy legalább az alapvető kritériumoknak megfelelő, alig használt kocsira semmiképpen sem futotta volna a volt vegyesboltom eladogatott berendezésének árából, úgyhogy az engedélyemet kiszögezhettem a falra.

 

  Munkába állok D. Jenőnél - 1995 tavasza:

 

  Végül, annyi hitegetést követően az egyik közvetítőirodától kaptam egy ígéretes telefonszámot, s hozzá a főnök nevét, akinél érdeklődhettem a hogyan és miként felől. Az első útba eső telefonfülkéből felhívtam az illetőt, bizonyos D. Jenőt (akiről a későbbiekben kiderült, hogy húszas évei végén járó, szimpatikus, művelt, jó humorú fiatalember, olyan kulturáltan vagány fajta, aki alkalomadtán nem ijed meg egy kis üzleti csínytevéstől sem, de már csak önvédelemből is tudja, hol a határ), s már másnap munkába állhattam nála, mint címfestő. Na, még reklámtáblákat sem pingáltam.

  Reggel nyolcra kijártam a XVI. kerületbe, a Rákosi útra, mert Jenő (aki korábban maga is ezzel a foglalkozással kereste a kenyerét) ott, egy bérelt helyiségben rendezte be nyomorultul szűkös műhelyét, ahol velem együtt négy alkalmazott szorongott egymás mellett, s festegettük ecsettel a cipészek, alkatrész kereskedők, vagy éppen ügyvédi munkaközösségek cégtábláit. Egy hónapig ment ez így, amikor egy háttérbeszélgetést véletlenül elkapva tudomásomra jutott, hogy Jenő most meg üzletkötőket keres felvételre. Nosza, az ecsetet rögtön a hígítós dobozba ejtettem, és szóltam neki, hogy micsoda frankó üzletkötő lenne belőlem, hiszen mind autószerelőként, mind a kis ABC vezetőjeként (s egyben alkalmazottjaként) jelentős tapasztalatokra tettem szert a kereskedelemben. Kábításképpen megeresztettem néhány okos aranyköpést, miszerint a marketing a kereskedelem előszobája, meg ilyesmiket, amiktől láttam rajta, hogy maga sem érti, mit hadoválok, viszont meghatódott a szövegemtől. És a bepalizható kuncsaftok éppen az ilyen nesze semmi, fogd meg jól típusú dumákra szoktak harapni.

  Egy szó mint száz, Jenő egy félórás gyorstalpaló tanfolyam keretében elmagyarázta a főbb tudnivalókat, s egy-két nap múltán öltönyben, nyakkendőben feszítve oda lettem dobva az oroszlánok, vagyis a leendő kliensek elé. Feladatom abból állt, hogy a kerület frekventáltabb pontjain felállítandó, nagy reklámtáblák különböző méretű felületeit értékesítsem az elsősorban szóba jöhető kis- és középszintű magánvállalkozók között. A kiválasztott felületeket egy évre lehetett lekötni, a kívánt szöveg és ábra megjelenítése természetesen cégünk kompetenciájába tartozott, vagyis benne foglaltatott az árban. Az eladott felületek után 20 %-os (!) jutalék illetett meg (Jenő ennek megállapításakor igen gavallérnak bizonyult), amit rögtön lecsíphettem és zsebre vághattam, rögtön az üzletkötést követően. Délutánonként el kellett számolnom az aznapi üzletkötésekkel, leadnom a kitöltött hivatalos papírokat, és persze át kellett adnom a Jenőt megillető nettó bevételt. Miután ebben a némi kupeckodást és nem kevés trükközést igénylő feladatkörben remekül éreztem magam (mindig is élveztem a félig fizikai tevékenységgel, félig észjátékkal járó feladatokat), a sorra érkező sikerek után mind otthonosabban mozogtam a kis- és középvállalkozói közegben (a négy üzletkötő közül minden héten én szállítottam a legtöbb megrendelést). Két hét leforgása alatt annyit kerestem, mint Ferinél egy hónapnyi nehéz fizikai munkával.

  Persze semmit sem adnak ingyen, főleg a pénzt. Vagyis ennek a munkának is megvolt a maga hátulütője, negatív hozadéka, méghozzá az, hogy az ember - akaratán kívül - nap mint nap ütős stresszhelyzetekbe került, amit vagy fel tudott dolgozni vagy nem. Sokszor úgy léptem át egy-egy kisállat kereskedés, gyógyszertár, képkeretező vagy éppen tetőcserepeket árusító üzlet, vállalkozás küszöbét, hogy a megugró belső feszültségtől heveny szívritmuszavaraim keletkeztek, s ebből a helyzetből úgy kellett kikászálódnom, hogy miközben a velem szemben álló - vadidegen - tulajnak, vagy az üzlet vezetőjének semmit sem volt szabad megsejtenie a rossz közérzetemről, még nyélbe is kellett ütnöm a megélhetésemet biztosító boltot. Ha egyáltalán sikerült, mert nekem se jött be minden. A kudarcélmény aztán tovább növelte bennem a feszültséget, s ha egy nap nem jött be az első öt lehetőség közül legalább az egyik, akár haza is mehettem, mert amilyen letört lelkiállapotba kerültem, értelmetlen lett volna tovább erőltetni a dolgot. H viszont mindjárt az első vagy a második összejött, mázsás teher gördült le a lelkemről, lubickoltam az önbizalomban, és ebben a megkönnyebbült, euforikusan feldobódott állapotban rendre érkeztek a sikerek. A jutalékokból összeálló napi bevételi rekordom valamivel harmincezer (!) forint fölött volt, de átlagban számolva kijött a havi százötvenezer körüli összeg (1995-ben!). Azt mindenesetre megfigyeltem, hogy akár sikeres, akár kudarcokkal teli napot tudhattam magam mögött, a szervezetem mindenképp megkapta a maga durva stresszdózisát, s a kinyújtott ujjaim úgy remegtek, mintha néma futamot játszottak volna egy láthatatlan zongorán. A fekete zongorán.

  A korábban bevált módszer szerint előröl kezdtem a spórolást, és a megtakarított pénz javát dollárra váltottam (ebből kifolyólag rendszeres látogatója lettem a Sugár üzletközpontban működő utazási irodának, ugyanis ott vettem a valutát), a maradékot pedig forint alapú takaréklevélbe fektettem.

  Ha végeztünk egy kerülettel, vagyis az összes kiadható táblafelület elkelt, és ezzel elapadt a potenciális megrendelők jelentette pénzforrás, a talpraesett Jenő máris újabb kerületben szerezte meg a táblaállítás jogát, s minden kezdődött előröl. Azzal a különbséggel, hogy az idők folyamán korszerűsödött a technikánk, végleg elhagytuk a táblák kézi festését, ugyanis a folyamatosan növekvő bevételekből tellett profi számítógépparkra, számítógépes betűkivágógépre, és ezután már színes, fóliázott, öntapadó műanyagmatricákból vágtuk ki a megfelelő szöveget és ábrát, ami az eddigieknél esztétikusabb külsőt kölcsönzött a megjelenített felületnek, és az időjárás viszontagságainak is jobban ellenállt. Egy szó mint száz, néhány hónap leforgása alatt profi céggé érlelődtünk, és ennek megfelelően minőségi munkát végeztünk. Az alatt a három év alatt, amit Jenőnél töltöttem, tábláinkkal elborítottuk Észak- és Kelet-Pestet, a IV., X., XIII., XIV., XV., XVI. és XVII. kerületben, valamint Csömörön, Pécelen és még néhány agglomerációs településen a mi tarka tábláink virítottak minden nagyobb útkereszteződésben, forgalmasabb áruházak, benzinkutak és piacok közelében. A felületeket évente újrakötöttük, a bármi okból felszabaduló részekre pedig azonnal új vevőt kerestünk, és rendszerint rövid úton találtunk.

 

  Jerry kutyám, életem legjobb barátja - 1995. július:

 

  1995 júliusának derekán beoldalgott életem színpadára Jerry kutyám, ez a széllelbélelt, kissé gyáva, kissé butuska, de végtelenül jóindulatú, szeretetre örökké éhes, szibériai husky fajtájú eb. Egy szép nyári hétvégi reggel - szokásomhoz híven - kimentem régiségekre, képeslapokra "vadászni" a Petőfi Csarnok tőszomszédságában működő bolhapiacra. (Akkor még nem nyílt meg a Stadion melletti, hozzám közelebb eső másik, ahová idővel átpártoltam.) Már egy ideje az árusok között tekeregtem, amikor az épületet övező zöld területen, a fűre terített pokrócon felfedeztem két, öklömnyi kiskutyát. Az egyiknek vöröses szőre és barna szeme, a másiknak sötét és világos foltokkal tarkított bundája, valamint hideg, jégkék szeme volt. Ez utóbbi azzal hívta fel magára a figyelmemet, hogy az egyik szeme sarkából sötét, felfelé ívelő csík húzódott a pofa fehér alapszőrzetén, ami egészen egyéni módon megbontva az arc foltjainak szimmetriáját, valami gonoszkodó, rosszalló nézést kölcsönzött a falatnyi kutyusnak. Ahogy lehajoltam hozzá, kelletlenül felemelte a fejét, lekicsinylően végigmért; acélosan kemény tekintete szinte szúrt, ahogy fanyalogva méricskélt. Zavarba ejtett és bosszantott, hogy szinte azonnal heves lelkifurdalást indukált bennem. Mintha a puszta létével azt akarta volna sugallni, hogy tartozom neki annyival, hogy magam mellé veszem, és egész életén át a gondját viselem. Nem túl lelkesen, de a gazdájának választott. Ő, engem. A pokróc mellett térdeplő fiatalembernél rákérdeztem a szigorú kis szőrgombóc árára. "Csak" tizenötezer, mert ugyan fajtiszta husky, ennek ellenére nincs pedigréje. Ugyanis egy alomból maximum négy kölyök kaphat fajtaigazolást (törzskönyvet, azaz pedigrét), és ez, meg a vöröses színű tesója létszám felettinek számít. Egyébként éppen három hónaposak. Akkorra már meggyőztem magam, nem volt nehéz, hogy egymásra találtunk a jövőbeni kutyámmal, s eldöntöttem magamban, ha törik, ha szakad, megszerzem a vagány kis kurvapecért, de - okulva a pár évvel korábban ötletszerűen megvásárolt macska esetéből - nem akartam minden előzetes egyeztetés nélkül hazaállítani vele. (De azért annyira biztos voltam a dolgomban, hogy az eb árát ott helyben lealkudtam tizenkétezer forintra.) Nagyon remélve, hogy nem pattan meg a pénzzel meg az ebbel, foglalót hagytam a srácnál, aztán hazarohantam a kocsival, és a főzőfülkében tevékenykedő Ágnest rohamtempóban megfűztem, hadd vehessem meg azt a szép kis jószágot, merthogy mennyire fognak örülni neki a gyerekek, stb. Mivel láthatóan nem vetette szét a lelkesedés, végső érvként előhozakodtam azzal, hogy ő adhat neki nevet. Az ajánlat hatott a hiúságára, vonakodva rábólintott, én pedig nem kérdeztem többé, hátra se nézve siettem vissza a bolhapiacra. A fiatalembert szerencsére ott találtam, ahol hagytam. A kutyámat is. Kifizettem a hátralékot, és a kis morcost felvettem a földről. A kocsiig tartó távon nem igazán akart megmaradni a karjaim közt, nyűgösen kapálózott, a dolog nagyon úgy festett, hogy utál vagy fél tőlem. Netán büdös vagyok neki.

  Hazavittem, ahol persze egyből ő lett a család kedvence, s Ágnes - élve névadó jogával - Jerrynek nevezte el. Találhatott volna karakteresebb nevet is. (Nyilván hatott a tudatalattijára, hogy akkoriban gyakran ment a tévében a gyerekeknek szóló Tom és Jerry rajzfilmsorozat, és ebből merített. Hogy a kis huskynak mi köze lehetett Jerry egér figurájához, az meghaladja a képzelőerőmet. De várjunk csak, hiszen előfordulhat, hogy egy másik, a Kutyám, Jerry Lee című amerikai kalandfilm "főszereplő" farkaskutyája volt az ötletadó. Ágnes mentségére szolgáljon, hogy az utóbbi változat valószínűbbnek látszik.)

  A kiskutya mindenkihez barátságos volt, mindenkit szeretett, mindenkit játszópajtásának tekintett - kivéve engem. Csalogathattam, hízeleghettem neki, a kedvéért naponta többször lementem infantilisbe, négykézláb csúsztam-másztam előtte a szőnyegen, de nem tudtam belopni magam a szívébe, a hangom hallatán behúzta fülét-farkát, és a szoba legtávolabbi sarkába somfordált. Ennek meg mi a túró baja van velem? Ennyire ellenszenves volnék számára? - csodálkoztam az érthetetlen jelenségen, mi tagadás, meglehetősen sértődötten. De azért kitartóan kapartam nála, mert szerettem a nyavalyást. Fél évig tartó kemény pedálozásomba került, mire sikerült elfogadtatnom magam. Egy dologra tippeltem, hogy az előző gazdája fizikailag-lelkileg sanyargatta, rosszabb esetben brutálisan kínozta, s ezért félt a mélyebb férfihangtól. Azóta minden rezsijét én állom: kaját, kötelező oltásokat és a szerencsére ritkán felmerülő gyógyítási költségeket. Mivel ez a kitétel is szerepelt az Ágnessel kötött alkuban.

  Éveken át, télen-nyáron együtt jártunk üzletet kötni, én elől a volánnál, a kutyám mögöttem, a hátsó szélvédő előtti kalaptartón hosszában elnyúlva, vagy az ülésem alá bújva, mert ott volt a kocsi leghűvösebb pontja. Mindegyik kerületben megvolt a magunk sétáló területe, ahol a napi penzum végeztével - kényelmes tempóban megejtett gyaloglással levezetve a felgyülemlett stressz egy részét - nagyot csavarogtunk. Legtöbbet talán a XVII. kerületben, Rákoskeresztúron, a csatornaszerű mederbe szorított Rákos-patak mentén húzódó sétányon kószáltunk, mert errefelé nagy ritkán találkoztunk emberrel. Az alapvetően nyugalmas képbe néha ugyan belerondított a patakban tehetetlenül sodródó, felpüffedt hasú malacok kiábrándító látványa (kilométerekkel feljebb sertéstelep működött, innen kerülhettek vízbe - hogy mi módon, azt nem tudom - az elhullott állatok), de az ilyesféle tájrombolás ritka esetnek számított.

 

  Jerry esete a kölyök vakonddal:

 

  Egy alkalommal elgondolkozva sétáltam a csöndesen csordogáló patak töltésén, a vízfolyással párhuzamosan haladó kihalt ösvényen, abban a hitben, hogy a minden bokrot és fűszálat megszaglászó kutyám mindössze néhány lépésre van lemaradva mögöttem. Egy idő után azonban feltűnt, hogy rég láttam őkelmét, s visszafordultam. Jerry negyed babszemnyi tarka foltnak tűnt a távolban, de akkor még jobb volt a látásom, mint manapság, úgyhogy észrevettem, hogy valami picurka sötét holmit tart a fogai között. Mi a bánat lehet az - hunyorogtam arrafelé -, valami eldobott használt zoknit talált? Viselkedéséből feltűnően áradt a bizonytalanság, úgy állt ott, több mint száz méterre, s nézett rám tétován, mint aki tanácsot vár tőlem. Szaporán visszasiettem, mert éreztem, hogy egy rongyos zokninál több oka van annak, ami miatt nem akar elmozdulni onnan. Ahogy a közelébe értem, a meglepetéstől visszahőköltem, mert az én galamblelkű kutyám egy gallérjánál megragadott, parányi vakondot tartott a fogai között. De olyan finoman, annyira óvón, gyengéden, hogy a rózsaszín lapátkezeivel a levegőben hadonászó piciny jószágon karcolást sem ejtettek az erős fogak. Letérdeltem elé, és a kölyök vakond alá tartva a tenyeremet, annyit mondtam halkan: kérem! Most is könnyes lett a szemem a visszaemlékezéstől, mert nem lehet meghatottság nélkül felidézni azt a pillanatot. Az én nagy mafla kutyám, ez a megtestesült világbéke, a kék szemeit továbbra is az enyéimbe mélyesztve lassan lehajtotta a fejét, úgy helyezte óvatosan a markomba a süvölvény árokásót. Nem ám kipottyantotta a fogai közül, hogy: nesze, vidd, ha már annyira akarod!, hanem a gondjaimra bízta. Megbízott bennem, hogy miként ő sem bántotta eddig, én sem teszek kárt abban a talán kölykének nézett, vakarcs állatkában. Hálából magamhoz húztam a busa fejét, megsimogattam, és meleg hangon megdicsértem. Aztán megkerestem, és két méterrel odébb rátaláltam a föld mélyébe vezető furatra (ami körül semmiféle kaparás- vagy ásásnyomot nem láttam, úgyhogy nem értem, hogyan került Jerry szájába a vakond). A lyuk szájánál letettem az érthetően nyugtalan, kissé összenyálazódott bundájú állatkát, "aki" heves úszómozdulatokkal úgy elsöpört egy szempillantás alatt, hogy csak ámultam a fürgeségén. Jerry búcsúzóul beleszuszogott párszor a vájatba, aztán folytattuk a sétánkat. 

 

  Megveszem a zöld Skodát - 1996. március:

 

  1996 márciusától már nem a csúf kinézetű Ladával, hanem egy használt, de újszerű állapotban lévő, almazöld Skoda 120-assal róttam a külső kerületek zegzugos utcáit (a hátsó ülésen vagy a kalaptartón a mindenhová magammal vitt Jerry kutyámmal). Egy IX. kerületi, Mester utcai Skoda-kereskedés udvarán láttam meg a tip-top, addig egy tulajdonost szolgáló gépet, s rögtön beleszerettem. Állapotának megfelelően eléggé húzós árat írtak rá: kétszáztízezer forintról szólt az információ. Tíz perc szívós győzködéssel lealkudtam kerek kétszázra. A kereskedés ifjú vezetője abba is belement, hogy a nálam levő, napi középárfolyamon megszámított dollárral fizessek, így hát a papírmunka elintézése után máris vihettem haza az almazöld járművet. Az ütött-kopott Lada után, amit persze nemsokára eladtam, minőségi ugrásnak számított egy ilyen kívül-belül gondosan karbantartott autó tulajdonosának lenni. Otthon csodájára járt a család.

 

  A zöld Skodával családostól Bécsben:

 

  Az autót pénteki napon vettem meg, s másnap, szombaton (vagyis március harmincadikán), mintegy kipróbálandó az új szerzeményt, elhúztunk vele Bécsbe.

  Hegyeshalomnál léptük át a határt, s csakhamar az osztrák fővárosba vezető autópályán találtuk magunkat. Bécs közelében megálltunk egy vécével ellátott pihenőparkolóban, ahol a meleg kocsiból kiszállva, a kegyetlenül fújó szélben majd' megvett minket az Isten hidege. A fiúkkal beléptünk a piros tetőcserepes, csinos kis téglaépület ajtaján, s majdnem hanyatt estünk a magyar szemnek szokatlan benti rend és tisztaság láttán. Itt aztán sehr tüchtig volt minden. Szép sima, rozsdamentes krómfalra kellett pisilnünk (szabódtam egy ideig, nehezen vitt rá a lélek), s amikor végeztünk, egy rejtett érzékelő magától bekapcsolta a zajtalan öblítőrendszert. Ezek után nem bírtam ki, hogy ne nézzek be a fülkékbe, amelyek, akár a kórházi műtők, sterilen csillogtak-villogtak a diszkrét megvilágításban, a papírtartókon alig megkezdett gurigák pihentek. Az ajtókon és a csempézett falakon sehol egy milliméternyi obszcén ábra vagy firkálás. Ha a mosdót belengő, tiszta vízszagot nem számítom, bűz, szag semmi. A torzításmentes tükrök alatti kézmosók mellett szappanok, papírtörülközők. S mindez ingyen, bérmentve. Ebből is érzékelhettük, hogy Európa boldogabb felén járunk.

  Bécs belvárosában a Városháza (Rathaus) oldalában húzódó utcában parkoltam le. Néhány röpke óra leforgása alatt bejártuk, illetve megnéztük a nevezetesebb helyeket, mint a Szent István-dómot (ahogy kijöttünk a templomból, szállingózni kezdett a hó), az Operát, az előterében fiákerekkel ellepett Hofburgot (a Habsburgok innen irányították az akkoriban európai nagyhatalomnak számító, mára sok utódállamra széthullott Monarchiát), fényképezkedtünk Mária Terézia szobrának talapzata előtt. Elkalandoztunk a hírneves bevásárlóutca, a Mariahilfer Strasse fényes üzletei között (a fél Bécset átszelő hosszú utcának csak a belváros felé eső, viszonylag rövid része olyan felkapott, három-négy sarokkal kijjebb megszűnnek a flancos boltok és áruházak, sőt meglehetősen kopottas, a mi terézvárosi bérházainkra hasonlító épületek következnek), aztán, teljes hosszában végighajtva a fent nevezett utcán, kiautóztunk Schönbrunnba, ahol a hatalmas méretű császári palota terpeszkedik, és a hozzátartozó, fazonra metszett díszfákkal és -növényekkel beültetett, hangulatos sétányokkal szabdalt park elterül. (Azért kíváncsi lennék, hogy a jó öreg Ferenc Jóska melyik útvonalat használta, amikor a négylovas vagy hatlovas hintóján naponta ingázott a lakásul szolgáló schönbrunni palota és "munkahelye", az óvárosi Hofburg között?) Hogy mennyire hűvös idő járta, abból is kitetszett, hogy az egyik díszkút medencéjében maradt víz felét jégpáncél borította, az olvadt részen sápogó vadkacsák úszkáltak.

  Hazafelé tartva, a városból kivezető úton némi nyugtalanságot okozott, hogy a Skoda bal hátsó fékje szorult, minek következtében az autó körül huzamosabb ideig égett ferodószag terjengett, de aztán ez a kis zavaró tényező menet közben magától megszűnt, és baj nélkül hazaértünk Budapestre.

 

  Anyámmal Burgenlandban - 1996 nyara:

 

  Ebben évben, nyáron, anyámmal is jártunk kint Ausztriában, egy burgenlandi körút keretében. A Szombathely közeli Bucsunál léptünk át a sógorokhoz, onnan pedig Alsóőr (Unterwart) és Felsőőr (Oberwart) voltak az első állomásaink. Felsőőrön viszonylag jelentős számú magyarság él, talán ez az egyetlen burgenlandi kisváros, ahol még működik magyar nyelvű általános iskola. A közeli, szép templomú Őrisziget (Siget i.d. Wart) aprócska, pár száz lelkes település, viszont a temető keresztjeinek feliratai szerint csaknem színmagyar. Időszűkében lévén, szó szerint futtában néztük meg Rohonc és Városszalónak várait, Máriafalva felejthetetlenül gyönyörű evangélikus templomát, Borostyánkő és Léka várait, Doborjában Liszt Ferenc szülőházát, Lakompakon az Esterházy-kastélyt, Lánzsér várát, Kabold vízivárát, és az ettől két kilométerre fekvő Felsőpéterfalva 1200 körül épült erődtemplomát.

  A sok régi, többségében karbantartott vár és láthatóan megbecsült egyházi építmény megtekintése felemelő élményt nyújtott, de az igazán maradandó emléket az Írott-kő (882 m) tetején található kilátóban tett látogatásunk hagyta bennem. A négyszögletes alaprajzú, terméskőből rakott kilátó pontosan a trianoni határvonalon épült. Annyira ott, hogy a határkő a bejárat mögötti előtér padlózatába van becementezve, amelynek egyik felén a magyar, másik oldalán az osztrák országjelzés látható. Ebből a közös előtérből egyrészt egy büfének berendezett hátsó kisterem nyílik (a büfé négyszer négyméteres szobácskája Ausztria területének minősül, a boltot vezető osztrák hölgy kocsija a kilátó tövénél parkolt), másrészt lépcsősor vezet a körülbelül három emelet magas épület tetejére, ahonnan keleti irányban Magyarország, azon belül Kőszeg tornyai felé nyílik szép panoráma, míg a hátunk mögött erdővel borított magas hegyek, az Alpok előőrsei húzódnak. A szocializmus idején a kilátó előtti részen a magyar határőrök kivágták az erdőt, helyét porhanyós földdel hintették be, hogy a széles irtáson könnyebben észrevegyék a nyugatra menekülőket. Az osztrákok nem foglalkoztak ilyen pitiáner dolgokkal, az ő oldalukon háborítatlanul nőttek az évszázados fák. (Hát igen, onnan senki sem akart hozzánk disszidálni.) Itt-ott még álltak a földből ki nem szedett betonoszlopok, amik az osztrák-magyar hatát teljes hosszán végigvonuló drótkerítést tartották, de a két világot elválasztó fémhálókat régen levágták róluk és elszállították. A lecsupaszított oszlopok között játékosan szlalomozva két másodpercenként érezhettük magunkat itthon vagy külföldön. Egyszerre volt nyomasztó és felemelő érzés. Ha, mondjuk, két méterrel odébb teszik le azt az oszlopot, akkor ott végződik az ország, ha meg húsz kilométerrel arrébb, akkor amott. Trianonban nagyjából így szabták át hazánk és Közép-Európa térképét.

  

  Családunk leglátogatottabb hétvégi kirándulóhelyei:

 

 Miután ezen a nyáron sem indultunk neki hosszabb külföldi útnak, ideje néhány szóval megemlékezni azokról a belföldön megejtett kirándulásainkról, azokról a közkedvelt, elsősorban vízparti helyszínekről, ahová viszonylag gyakran, úgyszólván hétvégente járt a családunk. Gödöt, Horányt (ahová 1996-ban már nemigen jártam ki) és a Balatont ezúttal nem említeném, hiszen ezekről esett szó elégszer.

  Budapestről északi irányba indulva ott volt nekünk a Börzsöny északi és nyugati lábánál elhúzó Ipoly, és a vézna határfolyó tágabb környéke. (Ami 1920-ban úgy vált határfolyóvá, hogy a Felvidéket lerohanó és megszállva tartó csehek a helyszínen sosem járt, párizsi székhelyű trianoni döntőbíróság előtt váltig bizonygatták a folyócska hajózható voltát. Az északi természetes határ megállapításánál a hajózhatóság kérdése perdöntő kritérium volt, s utóbb hiába derült ki, hogy a normál vízállású Ipolyon legfeljebb két csónak fér el egymás mellett, akkor már késő volt visszacsinálni a minden érintett által szignált diktátumot.) A kettes út Vác utáni leágazásánál balra, a Szob irányába tartó útra tértünk, s áthaladva többek közt Zebegényen, bő félóra múlva az általában kedves arcát mutató folyócska mellett voltunk. Csak akkor nem volt kedves, amikor ritkán, főleg a tátrai hóolvadást követő tavaszi és kora nyári időszakban csúnyán megáradt, mert akkor kendőzetlenül megmutatta a vadabbik arcát.

  Családunk leginkább az Ipolydamásd és Vámosmikola közötti szakaszt látogatta, mert itt kitűnő pihenőhelyek sorakoztak közvetlenül a határfolyócska partján. Hátunk mögött (leszámítva a folyó és a gyér forgalmú, keskeny országút közötti széles mezőt) az erővel borított Börzsöny szelíd hegyhátai domborodtak, előttünk a gyors sodrású Ipoly vize suhant el, a Szlovákiához tartozó túloldalon előbb vadvirágos, füves mező, majd mögötte szintén erdős dombvidék terült el. A fiúkkal itt sokszor próbálkozunk fenekezéssel, de pár nyüzüge halacskánál többre nem futotta a szerencsénkből.

  Egy régi történet is fűződik ehhez a folyószakaszhoz, olyan történet, ami még a hetvenes évek végén esett meg Ágnessel és velem valahol itt, Letkés környékén. Akkor ugyebár nem voltunk házasok, de a szüleim által vásárolt első Skodánk rendelkezésünkre állt, amivel hétvégenként összevissza csavarogtunk kettesben. Szóval, valamelyik nyáron a szúnyogos Ipoly-parton kószáltunk, amikor az alig öt méterre levő túlparton pecázó, velünk egykorú magyar srácok átszóltak, hogy ha át akarunk menni az ő oldalukra, úgy ötven méterrel lejjebb találunk egy sekély gázlót, amin át lehet gyalogolni. Kalandvágytól hajtva megkerestük az említett helyet, és a derékig érő vízben, a parton levetett cipőinket és farmereinket a fejünk fölé tartva, átmentünk Szlovákiába. Mivel nem valamelyik hivatalosan kijelölt helyen léptük át a határt, jogi értelemben határsértést követtünk el. Súlyosbította a helyzetünket, hogy nem volt nálunk útlevél sőt bármilyen, igazolásra szolgáló okmány. A túlparton felöltöztünk (a magas töltés takarta előlünk a mögötte lapuló falut, Ipolyszalkát), aztán összeszedtük a bátorságunkat és bemerészkedtünk a kertes házak közé. Tíz percig sétálhattunk a faluban, a kutya sem szólt hozzánk, hiszen alig találkoztunk járókelővel, de amikor egy épület falán megláttuk a rendőrség feliratot (szlovákul), rögvest hátraarcot csináltunk és a gázlón át visszatértünk Magyarországra.

  Északi irányba haladva közelebb esik (Pesthez) a Gödöllői-dombvidék lábainál található Vácrátót, amelynek nevezetes arborétumát az eltelt évek alatt legalább húsz alkalommal bejártuk. (Kiadós hétvégi levegőzések, tüdőtágító séták céljából akkoriban kezdtünk odajárni, amikor az összecsukható gyerekkocsiban üldögélő Csabikát még a nála nem sokkal nagyobb bátyja tolta, hogy aztán a fárasztó munka után valamelyik piros támlás padra telepedve jóízűen lenyomjon egy anyja által adagolt őszibarackos bébitápszert.) A Vác felé vezető útról Sződligetnél jobbra lefordultunk a kocsival, s innen szűk negyedórán belül ott is voltunk a botanikuskert bejárata előtti kis parkolónál. Éveken át kedvelt kirándulóhelyünknek számított a mesterséges tavakkal, parányi szigetekkel, hangulatos fahidakkal, árnyat adó lombok alatt locsogva elfutó patakkal (ami mentén egy foghíjas lapátkerekű, nyugdíjas vízimalom strázsált), a főbejárat közelében barokk stílusú földszintes kúriával, odébb egzotikus déli növényeket rejtő üvegházzal, színpompás szabadtéri virágültetvényekkel, szépen zöldellő kerek domboldalakkal, japán sziklakerttel, és főként ezer fajta fával büszkélkedő füvészkerttel, amelynek kanyargós sétányai annyi nyugalmas, pihentető órával, a természet és az ember harmonikus együttélésének illúziójával ajándékoztak meg bennünket. Ágnes az egyik dombra kaptató ösvény szélén olyan, ehető gyümölcsöt termő vadszilvafára bukkant, aminek a párja Gödön, a Dunához vezető út menti telkek egyikéről lógatta ki lilás színű, savanykás gyümölcsöt termő ágait.

  Még ennél is közelebb fekszik Pesthez Fót, pontosabban az a "gyermekvárosáról" és kőcsipkével díszített, ikertornyú templomáról híres városkán túli dimbes-dombos, télen-nyáron csemete fenyőktől, tavasszal virágzó akácoktól illatozó eldugott tájék, ahol megint csak jókat kószáltunk némely hétvégi napokon, s az ölembe ültetett fiúk az itteni kihalt földutakon, illetve az erdőt keresztülszelő keskeny aszfaltúton kóstolgatták az autóvezetés örömeit.

  Ki ne maradjon a felsorolásból a Szentendrei-szigeten található Kisoroszi és Tahitótfalu! (Ez utóbbi településnél az új hídon keltünk át a szigetre. Azért számít újnak - noha több évtizede építették -, mert közvetlenül a manapság használatos híd mellett ívelt át a két part között az a régi vasszerkezet, amin még én is átmentem Klári néniék Opeljában utazva, amikor a kelenföldi Laci barátom társaságában kezdtünk kijárogatni a Vörös Meteor területén található faházukba. Ezek a kijárások, mint korábban már beszámoltam róla, a hetvenes évek legelején kezdődtek. A régi hídon áthajtva láttuk a tíz méterrel arrébb épülő újat, s amikor az végleg elkészült, egykettőre lebontották a kiszolgált elődöt. A régi hídfő kőpillérei azonban még manapság is láthatók.)

  Kisoroszi a Szentendrei-sziget északi végében, a csodálatosan szép környezetben vezető út legvégén szerénykedik. A Tahitótfalutól odáig vezető utat jobbról-balról zöldellő, széles mezők, barna szántóföldek kísérik, de nyugatra, a keskenyebbik Duna-ág fölött ott gubbaszt a vén Pilis sötét hegyoldala, keletre, a szélesebb Duna-ág mögött a Cserhát és a Börzsöny kettőse őrködik, s szorítja délnek a távoli tenger hívó szavának engedelmeskedő folyót. A falu szélétől egy macskaugrás a sziget csücskében található homokos partsáv, ahol nyáron jókat lehetett fürödni és napozni, a mögöttes ligetesben pedig nagyokat sétálni.

  A Tahitótfaluból keletre induló út a váci komphoz vezet, de mielőtt elérnénk a kompkikötőt, balra lefordulunk, és a hétvégi nyaralók sora előtt elvivő, rendkívül elgyötört földúton - némi csalinkázás után - kiérünk a töltésre, s arról lekanyarodva az ártérre, egy kőhajítás széles belső tónál kötünk ki. A mellőle induló, sűrű csalánnal, embermagas gazzal kísért ösvényen száz méterrel később szinte kizuhanunk a Duna homokos partjára. Beleértve a hírhedt börtön többemeletes tömbjét is, remek rálátás nyílik Vác középületeire, magánházaira, csúcsos tornyú vagy kupolás templomaira. Bal kéz felől egy szúnyogtenyésztésre rendkívül alkalmas, dúsan termő aljnövényzettel, cserjékkel és fákkal benőtt sziget található, alacsony vízállásnál - a térdig érő langyos vízben gázolva - ki lehet jutni rá. Sűrű vérűeknek, magas vérnyomásban szenvedőknek érdemes kúraszerűen kilátogatni ide, utána garantált az egész éjszakát betöltő vakarózás. Ezen a ponton, a sziget előtt, kövekből rakott mesterséges gát, úgynevezett "sarkantyú" nyúlik mélyen a sebes sodrású folyóba. Ennek legvégéről sokszor pergettünk, de kevés (vagy inkább semmilyen) eredménnyel, mint ahogy a partközeli, szelídebb öbölben is kevés babér termett, viszont annál több horgot szakítottunk be a víz alatt alattomosan megbújó ágasbogas vasrudak, elrozsdásodott hordók és egyéb, nem tudni, honnan odakerült fémhulladékok miatt.

  Végül északi irányban ott volt nekünk a Dunától nyugatra emelkedő Pilis, amit többször átszeltünk a Pomáz - Esztergom közötti útvonalon, néha letérve (vagy inkább feltérve) a magasban trónoló Dobogókőre. A Pilis belsejében vezető, viszonylag hosszú hegyi út legszebb része a dobogókői leágazástól az Esztergomig tartó szakaszra esik. A kocsiút olyan romlatlannak tűnő, sűrű erdővel benőtt vadregényes tájon fut át, amilyen nemigen található másutt Budapest közelében. Évszázadokkal korábban királyok és főrangú urak űzték errefelé a nemes vadat: őzet, vadkant, szarvast. Amikor véletlenül szederérés idején jártuk a környék domboldalait, a tüskés bokrokról vagy egy órán át szüreteltük az ízletes termést, s nyomtuk be két pofára az illatos gyümölcsöt. Esztergomból a Duna partját követő úton jöttünk haza, s mindig megálltunk Szentendrén, hogy valamelyik szűk utcájának cukrászdájában a jól sikerült délután fénypontjaként bedobjunk egy nagy adag finom fagyit.

  Délkeleti irányban egyetlen olyan helyünk akadt, amit tavaszonként s nyáridőn havonta egyszer biztosan meglátogattunk, de ősszel és télen is le-lementünk néha, ez pedig a sokat emlegetett Kecskemét, illetve a Kiskunság fővárosának számító város tágabb körzete, mint a félórányi autóútra eső Lakitelek-Tőserdő, vagy az azon túl ötpercnyire folyó szőke Tisza vadregényes partja (annak is a hídon túli része). Ezekről most nem emlékszem meg ismét, hiszen másutt írtam róluk eleget, viszont eddig még nem szerepelt Tiszakécske neve, azé a folyóhoz közeli nagyobb településé, amit szabadtéri gyógyfürdője és strandja miatt kerestünk fel párszor.

  A strandrészről vajmi kevés hízelgőt lehet írni, ez egy nagyobb méretű, hideg (és ritkán cserélt, a szél által behordott homoktól zavaros) vízzel feltöltött, valamint egy gyerekekre szabott, kisebb és sekélyebb, langyos vizű medencéből áll. A kécskei műintézmény "lelke", legfőbb vonzereje az igen meleg vízzel táplált termálfürdő (csirkét lehetne kopasztani a vizében). A falu ezen része, ismereteim szerint, éppen az alatta található termálforrásokra települt. Kellemetlen meglepetésben részesül, aki a szabad ég alatt található medencébe anélkül lép be, hogy sejtené, mi vár rá (mint például én). Lehet, hogy menten kiugrik onnét, s olyan keresetlen szavakat sziszeg a fogai közt (mint például én), amelyek méltatlanok a civilizált emberhez (vagyis hozzám). A helybéli viszonyok vonatkozásban tapasztalattal rendelkezők óvatosan eresztik pőre lábszárukat a tűző Nap alatt is gőzölögve hullámzó vízbe - követendő, okos taktika -, ami olyan meleg, hogy borzongató érintésétől libabőr lepi el az ember egész testét. Túlzó hőhatásokra fittyet hányó erős lelket, ennek hiányában hosszas felkészülést igényel a medence belső, mélyebb, s még a partközelinél is melegebb vizű részeinek felkeresése. Ha már nyakadig ér a falu alatt húzódó hőforrásokból felfakadó víz (amit a téglalap alakú medence rövidebb oldaláról, egy laposszögben megdöntött vastag csőből "lőnek" be a víztükör kellős közepére), és ennek ellenére még eszméletednél vagy, vagyis nem ütött meg a fejed körül kárörvendő vihorászással keringő guta, s puhára főtt húsod nem mállott le a csontvázadról, kiálltad a próbát, és jutalomból kihúzhatsz az ezek után kifejezetten hűsnek érzett júliusi tűző napra. A medence szélén elhelyezett tábla szövege egyébként arra int, hogy egészsége megóvása érdekében tíz percnél tovább senki se tartózkodjon a forró vízben. Én, hallgatva a tábla okos tanácsára, már öt perc múltán, a gőzben kocsonyásra párolódott szemgolyóim miatt fátyolos tekintettel, elborzadva szemléltem a parti betonszegélyről azt a középkorú őrült pasast, aki a - ha nem folyadékról lenne szó, azt mondanám, izzó - vízsugár medencei becsapódásánál a szőrös vállait és ibolyaszínre váltott tarkóját verette a forrásponthoz közeli termálvízzel. Az anyja keservét a szívós parasztjának!

  A Budapesttől délre eső, kedvelt, egykor rövid időközönként felkeresett kirándulóhelyeink zömmel a Csepel-szigeten fekszenek: a Soroksári-Duna mellett Szigetcsép, tőle délre Ráckeve, s még délebbre, Makádon túl a tassi zsilip környéke. A Nagy-Duna közelében található a Ráckevéről megközelíthető Lórév, illetve ettől a szerb falutól fél kilométer távolságra eső Duna-part.

  Szigetcsép legfőbb varázsa valószínűleg abban rejlett, hogy nyugalmat árasztó vizein evezős ladikból horgászhattunk. A közeli horgásztanya cingár vezetőjétől béreltem, alkalmanként napi kétszáz forintért (vagyis jelképes, semmi összegért) azt a parti nádasban szégyenlősen megbújó rozoga stéghez kikötött, ócska csónakot, amivel - többnyire a fiúk lelkes lapátolása mellett - Tass irányába haladva (miközben átszlalomoztunk egy kiterjedt, sűrű nádas kanyargó vízi ösvényein), mintegy egy-két kilométerrel odébb két, régről ott maradt horgászkaró mellett lecövekeltünk. Eleinte öten szorongtunk - két gyerek, két felnőtt és a mindenhová magunkkal vitt Jerry kutyánk - a ladik kemény padjain és a rácsos padlódeszkán. Később Ágnes - és vele általában Levi - a parton, vagy valamelyik közelebbi, elhagyatott horgászstégen múlatta az időt (valószínűleg ekkor már nagyban ment anya és nagyobbik fia között a titkos egyeztetés a részemről még nem sejtett válás utáni időkről), amíg Csabival megkíséreltük kiszedni a csepeli és a tassi zsilipekkel állóvízzé idomított folyó összes halát. Általában csekély sikerrel, bár néha ránk mosolygott a szerencse, ilyenkor a haltartó hálónk harmadig-negyedig telt dévérkeszeggel. Ágnes egy idő után már a látszat kedvéért sem jött velünk horgászni, de a fiúkkal és Jerryvel - a korabeli fényképek tanúsága szerint - utoljára 1999. május elsején futottunk ki a csépi vízre. Aztán, mint kilőtt űrhajóról a segédrakéta, Levi is fokozatosan levált, de utána Csabival még legalább ötször leautóztunk Csépre, s fenekeztünk a csónakból konok, férfias elszántsággal. Aztán ennek a közös mókának is vége szakadt.

  Akár együtt voltunk valamennyien, akár mindinkább megfogyatkozva mentünk le, számomra a nap fénypontját nem a nagy kegyesen horogra akadó halak kifogása jelentette, hanem az az alkonyi negyedóra, húsz perc, amíg az eloldozott ladikunkkal a horgászhelyünktől a csónakkikötőig értünk. Valami véletlen folytán általában vasárnapra esett, amikor a Soroksári-Dunára mentünk horgászni. A hátunk mögött aláereszkedő Nap vöröses fényétől melegséget árasztó színben játszó parti fák tövénél megbújó víkendházak s a hozzájuk tartozó stégek többsége ilyenkorra elcsendesedett, tulajdonosaik - elkerülendő a későbbi csúcsforgalmat - a délután közepén visszatértek Pestre. Ami kevés csónak kint maradt a vízen, orral a nádasba fúródva, hallgatagon várakozott a ráérősen közeledő estére, amikor a padjaikon türelmesen kucorgó tulajdonosaik a meggyújtott lámpák fényénél majd elmerülnek a nappalinál nagyobb izgalmakat ígérő éjszakai horgászat magányos élvezetében. Az álmosító csend percről percre mélyült, csak néhány elkésett, halkan, mintegy bocsánatkérően pityegő szárcsa vagy sápogó vadkacsa igyekezett át a nádas egyik oldaláról a másikra, mögöttük, mint szétnyíló olló két szára, hegyesszögben fodrozódott a tükörsima vízfelszín. Az estére felélénkülő halak a nyugodt víz legváratlanabb pontjain, a csónakunk mellett vagy tőlünk jó távol vetették fel magukat, hangos loccsanásaikkal mintegy csúfot űzve a rájuk egész nap hiába vadászókkal. A nehéz, lomha csónak, orrdeszkáján a kikötőlánc rozsdás kupacával, jobbra-balra kilengett az oldalán tompán koppanó lapát egyenetlen húzásaitól, de kitartóan haladt előre az egymáshoz súrlódó levelektől és száraktól titokzatosan susogó nádas keskeny irtásvonalán. Aztán kiért a szolid esti szellőtől fodrozódó nyílt vízre, amin kétszáz méter hosszan átlósan átvágott, elhaladva a horgásztanya vendéglőjének kiürült terasza s néhány kulcsra zárt, piciny nyaralóépület előtt, s engedelmesen hagyta bekormányozni magát a nádas és a korhadt palló közötti szűk helyre. A varázsnak a vascölöpre tekeredő lánc csörgése vetett véget. Bepakoltunk a közeli földúton várakozó Skodába, és elhajtottunk. Véget ért egy szép nyári nap.

  A Soroksári-Dunának ezen a szigetcsépi szakaszán esett meg az az érdekes eset, aminek az akkor legszebb férfikorában járó Jerry volt a főszereplője. Családunk a rezzenetlenül őrt álló nádastól két evezőhúzással beljebb, lassú lapátmerítésekkel, ráérősen csónakázott a fülledt nyári melegben, amikor Ágnes és Csabi elérkezettnek látták az időt, hogy megmártózzanak a kellemesnek ígérkező vízben. Miután mindannyian fürdőruhában voltunk, semmi akadálya nem volt az akár azonnali fürdőzésnek. A ladikból való kikászálódás után Ágnes előreúszott a sráccal, én pedig Levente és szerencsétlen, vastag bundájú Jerry társaságában tisztes távolsággal követtem őket. Igen ám, de Jerry, "aki" mindig is látványosan rajongott Ágnesért, meg felettébb melege lehetett a télen-nyáron hordott nagykabáttól, mellső lábaival a csónak keskeny peremére támaszkodva nyüszögni kezdett, jelezve, hogy leghőbb vágya együtt úszni a szeme láttára pancsolókkal. Egy darabig nem tudtam mit kezdeni a kívánságával, aztán gondoltam egy merészet, a nyakláncához csomóztam a csónak elejéhez rögzített vékonyabb, nagyjából öt méter hosszú kötelet, a türelmetlenségtől toporgó kutyát óvatosan átemeltem a ladik oldalán s hagytam, hadd ússzon, amerre jónak látja. A szóba jöhető stílusok közül a valami oknál fogva kutyaúszást választó Jerry (megnéztem volna, mit tud háton vagy pillangózva) azonnal a nyugodtan tempózó Ágnesék után eredt, s mihelyst kifeszült a kötél, mintha szánkó lett volna utána kötve, buzgón vontatni kezdte a csónakot. A továbbiakban semmi szükség nem volt a lapátra, azt nyugodtan keresztbe fektethettem a térdeimen, mert a nehéz csónak, hátsó padján velem s a mellettem maradt fiammal, egyenletes sebességgel haladt előre. Jerry kitűnő kondiban lehetett, mert hamar utolérte az asszonyékat. Amikor egy velünk azonos irányba kajakozó négyfős társaság beért minket, miután udvariasan engedélyt kértek - s kaptak - rá, a csapat hölgytagja lefényképezte a ritkán látható mutatványt. Valóban nem mindennapi fotó készülhetett az úszó husky által vontatott csónakról. Az más kérdés, hogy a világpremiernek számító jelenet után alig bírtam visszacibálni a csónakba az átázott bundája miatt elnehezedett testű ebet. (Jerry száraz állapotában huszonhat-huszonnyolc kilót nyomott. Testsúlya a szövevényes bundájába szívódott víztől legalább tíz kilóval megnövekedett, ráadásul fogást se könnyen lehetett találni rajta.)

  Ráckevén, ebben a hangulatos kisvárosban nemcsak hogy jókat sétáltunk, még annál is jobbakat fagyiztunk. A fagyizó a városháza melletti parkoló földszintes üzletsorában kapott helyet, s általában oda- és visszafelé is benéztünk a nagy adag, krémes, jóízű fagylaltokért. Ha gyerekkoromban a szüleimmel vízibusszal érkeztünk Pest felől, nagyjából a templom magasságában, a vízparthoz kikötve láthattuk azt a fából ácsolt, nagy lapátkerekű, úsztatásra is alkalmas vízimalmot, ami ezelőtt általánosan elterjedt volt a magyar folyókon, s amelynek utolsó példánya itt szolgált, Ráckevén. Azonban, mire a gyerekeimmel kezdtünk idejárni, már nem találtuk a régi, legendás idők tanúját, s csak remélni tudom, hogy nem bontották szét s tüzelték el a deszkáit, hanem valamely múzeum raktárában vár jobb idők eljövetelére.

  Ráckevénél a zöldre festett, koronás címerrel díszített Árpád-híd köti össze a Soroksári- (Ráckevei-) Duna két partját, a hídpillérek tövénél és árnyékában mindig sokan horgásznak - főként csukára -, a haltartók tanúsága szerint nem eredménytelenül. A túlparti kavicsos sétányról is jól látni, hogy halban gazdag lehet ez a folyószakasz, tudniillik rengeteg - mi tagadás, hervasztó látványt nyújtó - haltetem akad fenn a pangó vizű öblök nádasainak tövén. A járulékos szagokról ne is beszéljek.

  Ráckevétől a nagy Duna melletti Lórév (szerb nevén Lovra) tíz perc autóútra fekszik. Fütyörészve. Anélkül is. Az odavezető keskeny aszfaltcsík sík vidéken, szemnek kellemes, léleknek üdítő zöld mezők és távolba vesző termőföldek között kanyarog, s a bal kézre eső, cirill betűs sírkövekkel teli szerb temetőnél éri el a pusztába épült falut. Kétszáz méterrel odébb, jobb kézről, murvával megszórt széles földút kaptat fel a gát hátára, a túloldalon leereszkedve aszfaltozottá válik, s elvezet az adonyi komphoz. Balról, mintegy háromszáz méter távolságban kisebb mesterséges magaslatra épült templomocska (kápolna) emelkedik ki a javarészt legelőnek, egy részén pedig focipályának használt terület egyenetlen síkjából. Nagy árvizek idején valószínűtlen, álomszerű látványt nyújt a mezőt elöntő, rezzenéstelenül feszülő víz fölött mintegy lebegni látszó, az önnön tükörképéből kinövő pompás kápolna. (Amiről azóta kiderült számomra, hogy komoly históriai múlttal bír, mert ezen a helyen végeztette ki 1848. szeptember 30-án Görgey, a nála talált császári iratok miatt gróf Zichy Ödönt. A kivégzés után tíz évvel a királyi család emlékkápolnát építtetett az egykori akasztófa helyén.)

  A gát és a komp között félúton, jobbra letér egy újabb, rendkívül rossz minőségű, egyik oldalán szeméthalmokkal kísért hepehupás földút, s ezen kell átverekednie magát annak, aki ki akar érni a Dunához. Ettől, azaz a folyó és az út találkozási pontjától még legalább ötszáz métert kocsikáztunk a parti fasor melletti földúton, amíg a törzshelyünkhöz érkeztünk. Fenekező horgászással, napozással töltöttük a piknikre szánt időt (mialatt a szabadságtól megmámorosodott, a boldogságtól se halló, se látó Jerry nagy elánnal, mondhatni "elborult aggyal" mély gödröket kapart a könnyen megdolgozható kavicsos parton), s Ágnes a magunkkal hozott étel alapanyagokból finom bográcsgulyást készített a nyílt tűzön, amelyhez a kiszáradt hordalékfák felaprított darabjai szolgáltak gyújtósként. Ha éppen nem gulyásoztunk, akkor fej főzőhagyma, valamint hús-, kolbász- és szalonnaszeletek felhasználásával nyársonsültet készítettünk (természetesen mindenkinek egyet, vagyis összesen négy nyársra valót állítottunk össze), a diszkrét tűz fölött kiolvadó füstös zsírt friss kenyérszeletekre csöpögtettük. A kihegyezett botokon szorosan egymás mellé tűzött, egybesülő húsfélék elkeveredő leve isteni ízkavalkádot eredményezett. Csak nagyon sok üdítőt kellett inni rá, mert a zsíros étel sós ízére alaposan rájátszó nyári meleg szomjassá tette az embert. Meg az asszonyt.

  A gyerekek viszonylag nagyobbacskák voltak már, ahhoz mindenképpen elég nagyok, hogy az előrehúzott vezetőülésről lábaikkal elérjék a kocsi pedáljait. A nyugalmas vidéken bátran továbbfejleszthették a fóti dombok között megszerzett vezetői alaptudásukat. A srácok felváltva ülhette a volán mögé (a másikuk addig a hátsó ülésen foglalt helyet), én pedig az anyósülésről vigyáztam, nehogy valami baj essék. A folyópart mentén le-föl cirkálva csiszoltuk a kormány, valamint a kuplung-, fék- és gázpedál, meg a sebváltókar összehangolt kezelését. A fiúk kimondottan jó érzékkel rendelkeztek a vezetéshez, a koruktól elvárhatónál ügyesebben bántak az összeszedettséget, odafigyelést igényló technikával, és a helyzetnek megfelelően alkalmazták az alapvető vezetői fogásokat. Egyenesebb szakaszokon ötven-hatvannal repesztettünk, mögöttünk látványosan gomolyogva porzott az esőt régen látott földút.

  Az itteni kajálások, és a fiúk vezetési élményének felemlegetése után illő néhány szóval megemlékeznem a lórévi horgászatokról, bár ezen a téren nem nagyon van mivel dicsekedni. Az első években még csak-csak akadt horogra valami komolyabb dévérkeszegféle, tetszetős formájú veresszárnyú keszeg, kivételes alkalmakkor pedig a dunai halak jelenleg legnemesebbike, a kecsege. (A "jelenleg" kitétel annak szól, hogy sok évtizeddel ezelőtt, az akkor még sokkal tisztább folyó királyának a kapitális harcsáknál is nagyobbra növő, nem egyszer mázsa fölé hízó viza számított. E nemes, egyszerre tengeri és folyami óriáshalak - amelyek a Fekete-tengertől úsztak fel idáig - valamikori jelenlétének etimológiai bizonyítéka a Budapest mostani területén, az angyalföldi Duna-szakaszon húzódó, Vizafogó elnevezésű parti sáv. Az itt fakadó hévízforrások voltak a vizák kedvenc ikrázóhelyei. Aztán a XIX. századi ipari "civilizáció" belerondított a természet évmilliós rendjébe, és a folyamszabályozási, mederkotrási munkálatok, a hajóforgalom megnövekedése, és nem utolsó sorban a Duna megugró szennyezettsége elriasztották innen a nevezetes halakat. Az utolsó feljegyzett vizafogás 1908-ra datálódik.) Egy különösen szerencsés napomon annyit fogtam a dévérkeszegekből, hogy félig volt velük a nagy haltartóháló, de amikor a mennyiségre kíváncsi Levente fiam kiemelte a vízből, aztán véletlenül rosszul akasztotta vissza a haltartó madzagját, az egész, akkor már ötkilónyi zsákmányt halóstól elsodorta a víz. Hiába gyalogoltam azonnal derékig a folyóba, se kézzel, se lábbal nem tudtam kitapogatni az elillant hálót. Minő pech. Az az igazság, hogy a meglógott halakat nem azért sajnáltam, mert odalett a ritka jó fogás, inkább azért, mert nyilván nyomorultul ott pusztultak az összehúzott szájú hálóban. Ám amikor valamelyik nyár közepén, a helybéliek megfogalmazása szerint "meghúzták a vizet", vagyis a környék halászai hálóikkal kiemeltek mindent a Dunából, ami élt és mozgott, s nem jött az utánpótlás, mert pénzhiány vagy emberi mulasztás miatt elmaradt az új telepítés, attól fogva horgászat szempontjából elértéktelenedett az itteni folyószakasz. Azzal az erővel csapvízzel teli kádba is lógathattuk volna a horgainkat, s akkor legalább megspóroljuk a benzinköltséget. A sajnálatos fordulat miatt egyre ritkábban jártunk ide, bár reménykedve vissza-visszatértünk évente párszor, de mindhiába, a halak csak nem akartak elszaporodni. Időtöltésnek maradt a szalonnasütés. Akkortájt szoktunk át a Duna ráckevei ágára, vagyis a szigetcsépi ladikos horgászatokra. 

  Egy alkalommal, amikor pecázás után a Lórévtől kivezető keskeny s általában csekély forgalmú úton Ráckeve felé haladtunk (gondolom, a mind a négyünk felében a ránk váró fagylaltozás járt), az egyik éles kanyarban, a szemközti sávban egy jobb felére borult, a nyomokból következtetve előzőleg több métert a kasznija oldalán csúszott kis Polskihoz értünk. A súlyosnak látszó baleset percekkel korábban történhetett, a mini autó belsejébe szorult, munkásruhát viselő kér férfi közül az egyik csukott szemmel az oldalán feküdt, s a szapora légzését leszámítva nem mocorgott, a másik legalább a kezét igyekezett emelgetni, habár úgy tűnt, ő sincs a tudatánál. A Polski enyhe borgőzzel belengett utastere tele volt felborult, s kipotyogott tartalmú szerszámosládákkal, éles fém fűrészkorongokkal, ez utóbbiak egyike az éledező ember alsó lábszárából állt ki. Meg sem kíséreltem kiszabadítani a bent rekedteket, hiszen látnivaló volt, hogy több kárt okoznék, mint amennyit segíthetnék. Szerencsére hamarosan mellénk ért a bajba jutottak falubelije, aki mobilon segítséget hívott (nekünk még nem volt mobiltelefonunk), s még nem értük el Ráckeve szélét, amikor szirénázva elsüvített mellettünk a helyszínre igyekvő mentőautó.

  Ha Ráckevét déli irányban hagyjuk el, kevéssel Makád után kiérünk a Soroksári-Duna magas töltésén futó keskeny aszfaltútra, ami egészen a sziget déli csücskéig, a tassi zsilipig vezet. Ez a zsilip zárja el alulról a természet által folyóvíznek teremtett Soroksári-Dunát, ami a csepeli és az itteni zsilip egyidejű megépítésével és üzembe helyezésével lényegében állóvízzé minősült át. A zárógátak XIX. századi tervezői eredetileg a dunai árvizek könnyebb levezethetőségére gondoltak, később viszont ezen elsődleges funkció megtartása mellett egy, a Csepel-sziget teljes keleti partja mentén végighúzódó horgászparadicsomot is ideálmodtak. A tassi zsilip körül mindig sok horgászt láttunk a zsilip végénél átívelő rövid gyalogoshídról, s itt is, akárcsak Ráckevén, leginkább csukák akadtak horogra. Ezeket rendszerint szivarólom végéhez csatlakozó hármashoroggal, pergető módszerrel fogták, valami olyasféleképpen, ahogyan gyerekkoromban az a dömsödi, balinozó fiú horgászott a hajóállomásról. A Csepel-sziget legdélibb végében, ott, ahol a két Duna-ág vize örvénylően, piszkos habot vetve ismét egyesül, sosem pecáztak, mindenki a zsilip és a szigetvég közötti szakaszon próbálkozott. A messzi kőbányákból idehordott, többmázsás kövekkel borított szigetvégről félelmetesen gyönyörű rálátás nyílik az ezen a ponton különösen széles folyóra, amelynek a parttól húsz méterrel beljebb olyan erős a sodrása (milyen lehet a folyam közepén?), hogy az ember jobban jár, ha bele sem gondol, mihez kezdene ott csónakban ülve, egy szál evezővel a kezében.

  Ha a Kvassay-zsilipnél lévő hídon nem mentünk át a Csepel-szigetre, hanem Soroksár után a Taksony - Kiskunlacháza - Dömsöd - Tass útvonalat követtük a nagy Duna mentében, akkor Dunavecse alatt nem sokkal elértük Apostagot, ahol az évek alatt szintén többször előfordultunk. A templom mögötti kis utcák valamelyikén kiértünk ama nagy kiterjedésű legelőre, amelynek egy részét futballpálya céljára elkerítették (vajon a magyar bajnokság hányadik osztályában játszat Apostag minden bizonnyal lelkes válogatottja?), s amelyen bal felé átvágva felkapaszkodtunk a töltésre, s onnan, egy szúnyogkeltetésre kiválóan alkalmas füzes mellett elhaladva, mintegy kétszáz méter múlva elértük a Dunát. Mindjárt szemközt, a parttól talán harminc méterre, egy növendék bokrokkal és nyárfákkal sűrűn benőtt, hosszúkás félsziget fekszik. A hatalmas szikladarabok egyenetlen hátán botladozva, nagy kerülővel és még nagyobb elszántsággal ki lehetett botorkálni a végébe, ahol közepes vízállásnál amolyan zúgóféleség örvénylik. Én kétszer-háromszor megtettem ezt a strapás utat, de csak egyszer (a legelső alkalommal) lett eredménye, akkor viszont rögtön két nagy csukát akasztottam - villantóval - az említett zúgónál. Hát mit mondjak? A csukafogás az egyik legizgalmasabb horgászélmény, mert a csuka bátor fickó, kemény harcos, nem adja könnyen magát, becsülettel küzd az életéért. Neki is csak egy van. De ez az egyszer volt dupla fogás a múlt ködébe vész, ami még annak előtte történhetett, hogy megnősültem, s hogy nem gyakran gyalogoltam végig a sziklákkal, bokrokkal nehezített nyaktörő utat, arra bizonyíték, miszerint a legutolsó alkalommal már gyerekestől, feleségestől merészkedtem ki a mesterséges félsziget csücskébe. Akkor persze nem fogtunk semmit, pedig igencsak szurkoltam a srácoknak.

  Apostag Duna-partja és annak környéke a mai Magyarország azon kevés romlatlan tájai közé tartozik, amelyet ezer fényképen és tucatnyi festményen kellene megörökíteni a látottak felett minden bizonnyal hitetlenkedve ámuló utókor számára. Mert egyszer valakik biztosan tönkreteszik majd ezt a hangsúlyosan magyar tájat, nyugalmas partját felparcellázzák, s jönnek mobil pavilonjaikkal a gagyi árus butikosok, lángossütők és egyéb pitiáner haszonlesők mindent letaroló sáskahadai. De most még csak a faluból s a környékéről járnak oda horgászni (kivéve bennünket, de mi mindenütt, ahol megfordultunk, tiszteletben tartottuk a természet kialakult rendjét s a békés egymás mellett pecázás íratlan szokásrendjét), s addig jó, amíg így marad, mert az odavalósi emberek láthatóan becsülik a környezetüket.

  Van az apostagi Dunának egy másik partszakasza is, ahová kijártunk horgászni. Ha az említett amatőr focipályának is helyt adó rétet nem bal felé, hanem jobbra indulva szeljük át, a nyomtáv szélességű, kitaposott porút a part fölé magasodó betonépítményhez visz ki (a fene tudja, mi célt szolgálhatott hajdanán, talán a dunai uszályok szabadultak meg itt a terhüktől, vagyis valami kis kikötőépület lehetett), amelynek oldalában szűk kőlépcsősor ereszkedik a parti gyalogösvényhez. A Skodával rendszerint ennek a jókora betonkockának a közelében parkoltunk le, s a folyó sodrásával szemközt haladva, mintegy száz méterrel odébb kísérleteztünk, több-kevesebb sikerrel, a lomha dévérkeszegek kifogásával.    

  A nap végén, a hazafelé tartó úton vagy Dömsödön álltunk meg fagyizni (ilyenkor épp abba az út menti cukrászdába tértünk be, ahová gyermekkoromban jó szüleimmel, ha megmacskásodott végtagokkal lekászálódtunk a pesti farmotoros távolsági buszról), vagy Kiskunlacházán, a központi útkereszteződésnél álló Petőfi-szobor mögötti fagyizóban dobtuk be a magunk adagját. Néha előfordult, hogy ha teljesen reménytelennek látszott a horgászat kimenetele (például a helyszínre érve derült ki, hogy magasan tetőzve árad a hordalékos Duna, s csak az időnket vesztegetnénk a szó szerint értendő zavarosban halászással), akkor tovább mentünk Soltig, onnan pedig keletre fordultunk, s Fülöpszállás közelében elhaladva a Duna-völgyi-főcsatorna felett átszeltük a fél Kiskunságot, hogy aztán befussunk Kecskemét híres városába. Első számú nemzeti költőnk, Petőfi mindennél többre becsülte ezt az első ránézésre unalmasnak ható sík vidéket a zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tájánál (tán csodálta, ámde nem szerette), s ebben volt (van) valami igaza az engesztelhetetlen hazafinak. Solt és Kecskemét között 55 kilométer a távolság, s ha valaki veszi a fáradságot, és akár csak félórára megáll szemlélődni a tágas pusztában (persze megfelelő távolságra a környezettel való hangulati azonosulást nagyban zavaró műúttól), könnyen átragadhat rá a lánglelkű költő szabadság iránti lelkesedése, amit a végtelenbe vesző puszta látványa vált ki. Hiába, úgy látszik, a magyar néplélekben atavisztikusan öröklődött a Káma környéki őshaza sztyeppéinek kitörölhetetlen, nosztalgikus emléke.

  Nem merítettem ki teljes mértékben az általunk több-kevesebb rendszerességgel látogatott helységet és tájegységek jegyzékét, felsorolásom bevallottan hiányos. Célom nem a teljességre való törekvés volt, hanem mindössze annyi, hogy nagy vonalakban, a benyomások szintjén ismertessem azoknak a Budapesthez viszonylag közeli településeknek a sorát, amelyek a tavasztól őszig tartó utazási szezonban a legkedveltebb célállomásaink közé tartoztak. Mint érdekesség megjegyzendő, hogy a Dunától nyugatra fekvő területeken (kivéve Pilisbeli bolyongásainkat) nemigen akadtak ilyesféle közel eső kedvenc helyeink. Amúgy pedig keresztül-kasul beutaztuk Magyarországot.

 

  Kiadják az Erdély című munkámat - 1996. december:

 

  Az 1996-os év számomra legkiemelkedőbb jelentőségű eseményének mindenképpen az számított, hogy egészséges becsvágyamat kielégítendő, december közepén kiadásra került a hosszú évek munkájával elkészült Erdély CD-m; fény hullt a nevemre. (Mindent egybevetve, körülbelül öt-hat év ment rá az életemből. Bagatell.) Igaz, a kezdet kezdetén eszembe sem jutott CD-ROM-on megjelentetni az anyagot (könyvnek szánva fogtam hozzá a feladathoz), aminek elsődleges oka abban keresendő, hogy a kilencvenes évek legelején, amikor belevágtam a munkába, a hazai számítógépes szolgáltatások gyerekcipőben jártak, az a kevés szoftveres kiadó még nem rúgott labdába a hagyományos könyvkiadók és a nyomtatásban megjelenő szellemi termékek kiépített értékesítési hálózata mellett. Mire nagyjából fél évtized alatt elkészültem a kézirattal, e tekintetben is nagyot változott a világ. D. Jenő (akkoriban nála kerestem, és találtam a kenyerem - egyetlen munkaadóm, aki megszívlelte a régi mondást: nyomtató lónak ne kösd be a száját) és még pár üzletkötő kollégám tudott a munkámról, én pedig néhány - a szűkös anyagiakra hivatkozó - udvarias elutasítás révén megtapasztalhattam, milyen nehéz könyvkiadót találni e témára.

  Azt hiszem, pont Jenő fedezte fel azt a hirdetést az újságban, ami arról szólt, hogy bizonyos Cyberstone nevű cég, ha fantáziát (értsd: üzletet, pénzt) lát valamely hozzájuk beadott, lényegében bármilyen témájú kéziratban, a maga költségén előállítja az adathordozót. Nos, Jenővel valamikor a tavasz vége felé beállítottunk a fent nevezett céghez (két öltönyös, aktatáskás, feltétlen optimizmust és határozottságot sugall ember mégis nagyobb tekintélyt képvisel, mint egy), ahol fogékonynak mutatkoztak az általunk előadottakra. A bemutatott referenciaanyagot néhány nap alatt elbírálták, s rábólintottak, részükről a fáklyás menet, kiadják. Igaz, először szeptemberre ígérték a megjelentetést, aztán havonta kijjebb és kijjebb tolták az időpontot, de a lényeg, hogy karácsony előtt pár nappal mégiscsak a nagyáruházak és a boltok kirakatába került az általam festett képpel (ami Kalotaszeg ékkövét, a magyarvalkói református templomot és környékét ábrázolja) díszített borítójú CD-lemez. A lemezeket a székesfehérvári Videotonban nyomták, és egy lekérési igazolás adatai szerint 1997 áprilisa és 1998 márciusa között 515 darabot préseltek belőlük. Ha ehhez hozzáadom az 1996 végére elkészült első széria nagyjából ugyanennyi darabját, összesen mintegy ezer lemezt nyomtak, igaz, ebből száz ingyen példány (tiszteletpéldány) engem, mint szerzőt illetett, és ez a mennyiség sosem került ki a boltokba. Néhányat megtartottam belőlük, a többit elajándékozgattam. A fennmaradó kb. kilencszáz példány azonban, a mű specifikus témájához képest kiemelkedő ütemben fogyott, ami azt jelenti, hogy már nem éltem hiába, valamelyest mégiscsak maradandót alkottam (pax vobiscum, amen). Anyagilag sem jártam rosszul, hiszen a Cybertsone-nal kötött üzlet két év alatt összességében mintegy egymillió forintot hozott a konyhára (tisztán). A pénzt az értékesítés függvényében fizették ki, tehát a járandóságomat részletekben kaptam meg. A havonta-kéthavonta, mikor hogy adagolt pénz jó része festményekre, szobrokra, régi könyvekre és ki tudja, mi mindenre, de lényegében értékálló holmikra ment el. 

 

  Néhány szó a fiúk jégkorongozásáról és egyebekről:

 

  1997 átlagosnak mondható, látszólag különösebb esemény(ek) nélkül eltelő esztendő volt, ami Ágnes és az én lassan, de biztosan erodálódó kapcsolatomat illeti, amolyan vihar előtti csenddel megspékelve. Az elkövetkezendő időszak eseményeinek ismeretében - így utólag visszagondolva - nyugodtan nevezhetném ezt az évet nagyobbik fiam, Levente, és az anyja részéről később egyértelműen megnyilvánuló árulás (kettejük ellenem irányuló, szégyenteljes összejátszása) kezdetének is. Az erre utaló előjelek felsorolásába, mibenlétére végképp nincs kedvem kitérni, mert túlságosan fájó sebeket tépnék fel vele, s nem hiányzik az újabb vérveszteség. A felszínen, a látható tartományban még együtt volt a kívülállók szemében összetartozónak látszó családunk, de a közeli szakadás előérzete feszültté tette a hangulatot.

  Mivel hosszabb külföldi utat nem terveztünk, a korábbi évek hétvégi rituáléi szerint folytatódtak a Lórévre és Szigetcsépre irányuló, pecázós-bográcsozós kirándulásaink. A fiúk a vakáció nagyobb részét Horányban töltötték, és persze megint az anyjukkal nyaraltak Siófokon. Mindenki tette a dolgát. Vagy amit annak hitt. Átlagos, szürke év volt, úgyszólván szóra sem érdemes.

  Azaz, egy említésre méltó momentuma csak akad ennek az esztendőnek, méghozzá az, hogy a fiaim ekkor iratkoztak be a Stadion felügyelete alá tartozó jégkorong szakosztályba (MAFC). A dolog pikantériája (és nagy fokú igazságtalansága az Amerikába mindeddig el nem jutó, pedig Levinél jóval hosszabb időn át hokizó kisebbik fiammal, Csabival szemben), hogy Levente talán egy éve sem járt az edzésekre, amikor csapatával elrepült Kanadába, a Szent Lőrinc-folyó melletti Quebec-be, valami ott rendezett, egyhetes ifjúsági világtornára. Újvilági elutazása már a következő év, azaz 1998 elejére esett. Az FCK-s rendszámú, almazöld Skodával vittük ki egy piszkosul hideg kora reggel Ferihegyre, ahonnét a csapatával előbb Frankfurtba repült, onnan pedig egyenesen Kanadába, Montreálba, ahonnan busszal vitték őket Quebec-be. Amikor visszajött az Atlanti-óceánt (és lényegében a fél világot) átszelő nagy útról, nemigen tudott érdekességekről beszámolni, pedig még a Niagara-vízeséshez is elvitték őket. Nekem úgy tűnt, mintha a fiú kicsit unta volna, hogy az ott látottak felől nyaggatom. Hazatérte után nem sokkal, mint aki dolgát jól végezte, abbahagyta a jeges sportot. A korongot nála sokkal tovább kergető Csabi ugyan maga is sokfelé eljutott a csapatával, járt például Párizsban és a svédországi Skarában megrendezett ifi tornán, nem beszélve a szlovákiai és az erdélyi, csíkszeredai utakról, de igazság szerint lelkes kitartása jutalmaként inkább neki dukált volna az amerikai túra.     

  Egyébiránt, a fiaimat kicsi koruk óta igyekeztem a rendszeres testmozgás megkedvelésére, vagy legalább elfogadására nevelni. Négy- vagy ötévesek lehettek, amikor egykilós súlyzóval, általános tornagyakorlatokkal és egy kiöregedett, a hetvenes évek bútoriparának ízlését tükröző, úgynevezett "puff" (szalmával, kóccal tömött, kerek bőr ülőalkalmatosság) segítségével kondícióban tartottam, sőt tudatosan erősítettem a gyerekeimet. Bizonyos közelebbi és távolabbi környezetből érkező negatív jelzések előrevetítették annak lehetőségét, hogy mire nagyobbak lesznek s elérik a felnőtt kor küszöbét, változik akkorát az ideálistól fokozatosan elhajló, rossz irányba tartó világ, hogy szükségük lehet a nyers fizikai erő demonstrálására, mert sokan, a kelleténél többen fogják respektálni a vastag karban rejlő izomerő puszta látványát (és lesznek bőven, akikkel csak az erő nyelvén lehet szót érteni), s ezzel valamennyi előzetes védettségre tesznek szert a döngő léptekkel közeledő, nem túl barátságos szép új világban. A kilós, és később a kétkilós súlyzó a karizom, a bicepsz növelését szolgálta, a fekvő helyzetből való felülésekből, törzshajlításokból, fekvőtámaszokból álló tornagyakorlatok az összes izomcsoport átmozgatását szolgálták, míg a "puff" a bokszzsák, a pofozógép szerepét töltötte be, aminek szorgos öklözésével a maradék energiájukat, vagy éppen az irántam, mint "kínzójuk" iránt érzett dühüket vezethették le a srácok. Ha megutáltak érte, ha nem, a jó néhány éven keresztül tartó, napi rendszerességgel űzött házi sporttal elértem, amit akartam; fiaim a serdülőkoruk elejére megfelelő erőalapot gyűjtöttek össze, amit kiválóan hasznosíthattak jégkorongozás közben, vagy amire építhettek az edzőteremben.

 

  Kilépek Jenőtől - 1998:

 

  1998-ban minden komolyra, illetve rosszra fordult a családi életemben. Az előző évben még csak lappangó szembenállás után Ágnes és köztem ezen a nyáron tört ki a totális pszichológiai háború. Kapcsolatunk immár annyit sem ért, mint a végső kimerültségtől vízbe hulló tiszavirág kihunyó élete.

  A dolog azzal kezdődött, hogy tavasszal kiléptem Jenőtől. Nem önként és dalolva, de nem is úgy, hogy kirúgtak volna. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy muszájból s nem jókedvemből tettem meg ezt a radikális lépést. Tehát magamtól jöttem el úgy, hogy valójában inkább maradtam volna, de a munkafeltételek radikális megváltozása miatt nem tehettem másként. Jelzem, a velem együtt négy üzletkötőből három távozott a cégtől ebben az időben. Történt, hogy Jenő társult egy nála két évtizeddel idősebb, megjelenése és stílusa után ítélve komoly üzletembernek látszó pénzes vállalkozóval, bizonyos Károllyal, akinek svábosan csengő vezetéknevére nem emlékszem. Egyértelmű, hogy a kelleténél pedánsabb, a szükségesnél aggályosabb, az általunk űzött foglalkozáshoz túlságosan technokrata szemlélettel hozzáálló, mindenféle improvizációtól idegenkedő, kizárólag tutira menő Károly megjelenése kavarta meg a kártyákat, ő maga jelentette a fő problémát (a mellékproblémát pedig az őt a céghez hozó Jenő), végső soron Károly felbukkanása és - meglehet, jóindulatúnak szánt, ám annál szerencsétlenebbre sikeredett - beavatkozása miatt robbant szét az összeszokott, jól dolgozó gárda. A határozott fellépésű, rendkívül ambiciózus ember ugyanis, alighogy megmelegedett alatta a Jenővel megosztott vezetői szék, kitalálta, hogy nem jól van az, hogy minden üzletkötő csak egy laza, lényegében senkit semmire sem kötelező szerződéssel kötődik a céghez, a megoldás: mindenki váltson ki vállalkozói igazolványt, abból nem lehet baj. Az igaz - fűzte hozzá a nagy ember őszintén -, hogy a különféle vállalkozói befizetések miatt körülbelül felére esik a keresetünk, de minden legálissá válik. És ugyebár, fő a biztonsággal kipárnázott nyugalom. Szófogadó fiú-lányok lévén, elsősorban a jó haver Jenő miatt megtettük, amit kívánt, nehogy miattunk kerüljenek hűvösre a társigazgató urak. Nem vettük volna a lelkünkre. Vagy két hónapig valóban legálisan melóztuk halálra magunkat, aztán, hogy tényleg elúszott az azelőtt minket megillető pénz jelentős része, a remélt kompenzáció meg elmaradt, előbb én dobbantottam, s mint megbízható forrásból értesültem, egy héten belül két másik ember is otthagyta a céget. Arról nincsenek információim, hogy a helyünkre felvett új emberek hozzáértésének hiánya, vagy fent nevezett Károly további áldásos tevékenysége okán, de fél évvel később, őszre megszűnt a Jenő által elindított, s az egyedüli főnöksége idején kiugróan prosperáló vállalkozás, s a két cimbora valami egészen más tevékenységbe fogott. Ez már nem tartozik rám, annyi azonban nagyon is, hogy tavasszal fizetés nélkül maradtam. Kényszerpályára kerülve nézhettem más állás után.

 

  Pénzügyi gondok:

 

  A megtakarított pénzemet az utolsó fillérig feléltem, újabb munkalehetőség nemigen kínálkozott. Hazaadni nem volt miből, a Filmlabornál stabil állással rendelkező, a főnök mellett titkárnőként dolgozó, s ennek megfelelően nyilván kiemelt fizetésben részesülő (nem beszélve a gyerekek után járó juttatásokról) Ágnes mind többször veszekedett velem, hogy nem szállok be a családi költségvetésbe. A dolgot önmagában nézve akár igazat is adhattam volna neki, csakhogy a probléma ennél összetettebb volt. (Annak idején, amikor Ágnes évekig gyesen volt a gyerekekkel, jórészt az én keresetem tartotta el a családot, de ez annyira természetes dolognak számított, hogy emiatt eszembe sem jutott volna pofázni.) Kilátástalannak tűnő helyzetemben meglehetősen idegesen álltam hozzá ezekhez a provokatív számonkérésekhez, amik cseppet sem segítettek a nyomoromon, ellenben arra jók voltak, hogy tovább gyengítsék az amúgy is romokban heverő önbizalmamat. (Emlékszem, elkeseredésemben odáig süllyedtem, hogy abba is belementem volna, ha Ágnes szerez valami, akármennyi pénzt hozó állást a Filmlabornál. Felvetésem süket fülekre talált.) Nőm bosszúja kicsinyes lényéhez méltóan "nemes és stílusos" volt: ettől fogva megtagadta tőlem a nemi élet nyújtotta élvezeteket, valamint nem főzött, nem mosott rám. Úgy tippelem, ebben az anyagilag siralmas időszakban kezdett komolyabban foglalkozni a válás gondolatával. De lehet, hogy tévedek, s már korábban megszületett az elhatározása, és csak az alkalomra, egy elfogadhatónak látszó indokra várt. Ki tudja miért, ezúttal kényesen ügyelt a látszatra.

  Hónapokig tartott ez a munkanélküli, áldatlan állapot, amikor, ismét csak újsághirdetés segítségével, június 14-től megint lett állásom, mégpedig a L. József által vezetett, művészellátással foglalkozó kis cégnél, a talányosan csengő nevű Ferba Art-nál. Még mielőtt elmélyülnék a cégnél töltött, és az életemet ismét alapvetően megváltoztató évek jelesebb eseményeinek ismertetésében, a fajsúlyos, komoly dolgok kitárgyalása előtt, lazításképpen, visszakanyarodom egy villámszerűen beütött románcomhoz, aminek a kezdete közvetlenül a Jenőtől való kilépésem előtti hetekre tehető.

 

  N. Erzsike, csúnyácska szeretőm:

 

  A régóta elvált, a zuglói Nagy Lajos király útja és a Telepes utca sarkán található lakásában egyedül élő N.-né, akármilyen Erzsike (a leánykori nevét talán egyszer mondta, akkor viszont nem jegyeztem meg) évek óta kolléganőm volt Jenőnél, de mivel a cégnél mindenki önállóan, saját időbeosztás szerint dolgozott, jó, ha havonta egyszer összefutottunk az irodában. Egy alkalommal éppen egyszerre léptünk ki a kft. központjául is szolgáló, kertes ház udvari kapuján, s mivel nagyon ráértem, udvariasságból magamtól felajánlottam, hogy hazafuvarozom a nagyjából velem egykorú, nem is kissé, eléggé csúnyácska, ellenben kedves, megnyerő modorú nőt. Hogy ne kelljen buszra várnia, később átszállnia, miegymás. (Ez azon ritka napok egyikén történt, amikor Jerry nem jött velem - nagy valószínűséggel a tavaszi szünidejüket töltő gyerekeim vigyáztak rá otthon.) Annyit tudtam róla, hogy Erzsikének hívják, s valahol a Bosnyák tér környékén lakik, tehát nem kell mondjuk Dunaújvárosig vinnem. Ma sem tudnám észszerű magyarázatát adni, mi történt velem, amikor az út szélén várakozó Skodám ajtaját belülről kinyitottam, hogy beengedjem az első ülésre. Látom magam előtt az ajtót nyitó, kinyújtott karomat, a mozdulattól a csuklóm fölé szaladó sötétzöld, konfekció zakóm ujját, s hogy az egyensúlyom megtartása érdekében egy pillanatra letámasztom a tenyerem az anyósülés hűs huzatára. Aztán egyik kezemmel a kormányt markolom, a másikkal az indítókulcsot fogom, miközben figyelem a beülő, elhelyezkedő nőt, arra várva, mikor indíthatok. Merthogy udvariatlanság azelőtt indítózni, hogy elfészkelné magát, még sürgetésként értelmezhetné. Nos, ennél a pontnál valami megkattant bennem. Talán az akaratlanul elmozduló, parányit a gömbölyű térd fölé csusszanó szoknya, talán a kellemes hűvösben életre kelő mellbimbók körül picurkát kidudorodó, s ettől enyhén megemelkedő fehér blúz látványa, talán az éppen lombot eresztett utcai gyümölcsfák árnyékában hagyott kocsi zárt légterét pillanatokon belül átjáró, jellegzetes női illat észlelése (merthogy akár szép, akár csúnya a tulajdonosa, minden nő intim testrésze bocsájt ki bizonyos, férfi nemi vágyat fokozó hormonillatot - ezt közönségesen pinaszagnak szokták nevezni, de ezekben az őszinte lírával átitatott percekben ne legyünk bárdolatlanok), meglehet, ezek együttes hatása tette, de abban a percben megvilágosodott előttem, ami más körülmények között eszembe se jutott volna, hogy bizony, ez a biztonsági övét gondterhelten összeráncolt homlokkal igazgató, csúf kis Erzsike is nőből van. Ja. Hús-vér nőből.

  Az otthona felé vezető úton aztán beindult az agyam, ami rövidesen kihatott a herék tesztoszteron termelésére. Hiába kaptunk piros vagy zöld lámpát, hiába kezdtem komplikált előzésbe, hiába kanyarodtam hol jobbra, hol balra, szóval akármennyire odafigyelve vezettem, nem bírtam elterelni a gondolataimat a mellettem helyet foglaló nőről. Mialatt száguldás közben cinkosan összemosolyogva, vagy komoly képpel kiveséztük a hülye ügyfeleinket, a jól informáltak tudálékosságával kitárgyaltuk az amúgy jó barát Jenő viselt dolgait, a mindkettőnk számára antipatikus, birkafejű Károly ostobaságait, a magyar és külföldi politikusokat, az egész, nyugatról keletre forgó világot, végig azon meditáltam, vajon milyen lehet ezzel a kékerest minden bizonnyal régen markolt, ezzel a rajtam kívül talán a kutyának sem kellő nővel az ágyban? Fantáziálásom során az Ágnessel közösen elkövetett édes bűnök Erzsikére kivetített képeinek negyedénél sem tartottam, máris a Telepes utcánál jártunk. Egy-egy menet közben elkapott, túlságosan is izzó oldalpillantásomból Erzsike gyaníthatta, hogy a jelenlététől valamiféle hormonális nehézségeim támadtak (pedig Ágnessel ez idő tájt éjjelente még kínoztuk a fáradt ágyrugókat), mert az indokoltnál sokkal barátságosabb, behízelgőbb hangon invitált magához, úgymond egy pohár frissítőre. Nyilván tetszett neki a férfi nem részéről régen tapasztalt érdeklődés.

  Telt segge kihívóan billegett a feszes szoknyája alatt, ahogy pár lépcsővel előttem haladva mutatta az utat az első emeleti lakáshoz. Az ilyenkor szokásos kezdeti mellébeszélések után, úgy negyedóra elteltével nyeltem egy nagyot, és miközben ujjaimmal a haját birizgáltam, őszintén elmondtam a díványon karnyújtásnyira ülő nőnek, hogy megkívántam, és szeretnék lefeküdni vele. Most. Ez a gátlástalan rámenősség számomra is újdonság volt, ilyet addig soha nem tettem. Hogy ennyire nyíltan, cenzúrázatlanul... Miközben nyugodt hangon előadtam az óhajomat, le nem vettem róla a szemem. Bűvöltem, mint kígyó az áldozati szerepre szánt egeret. Szegénykém, zavarában nem győzött pislogni, forgatta a fejét, csúfocska arca irult-pirult, pedig már rég elhagyta a bakfis kort, de egy-egy önkéntelen, fegyelmezni próbált mosolya elárulta, hogy a kezdeti szégyenérzetén mindinkább úrrá lesz a vágy, hogy valaki végre zárja már a karjaiba, mert az mégiscsak jobb, mint a számtalan magányos, kínlódva átképzelgett éjszakának véget vető, megalázó maszturbálás. Bűntudattól vagy szégyentől lesunyt fejjel, szótlanul iszkolt el előttem, s néhány másodperccel később hallottam a megnyitott zuhany távoli sziszegését. Öt perc múlva köntösben tért vissza, ami alatt nem volt más, csak a szappanillatú, emitt hűs, amott forró bőrű meztelen ember. Ecce homo. Erzsivel, mint nővel, mint érzékekkel és érzelmekkel rendelkező asszonnyal igen régen, talán évekkel korábban foglalkozhattak utoljára (viccesen mondhatnám, hogy még az előző életében, de nem, hiszen a város másik végében lakott a kenyerét önállóan kereső fia, tehát Erzsit legalább egyszer biztosan elkapták a sötétben), mert félpercnyi érzéki simogatás után azt hittem, a minden porcikájában hevesen reszkető, kifordult szemű nőnek menten szétrobban a teste az élvezettől. Az öklét harapdálta, hogy ne sikoltozzon, de így meg olyan furcsa, síráshoz hasonló hangok jöttek ki a torkán, mint a fájdalmában nyöszörgő kisgyereknek. Átnedvesedett öle szinte magába szippantotta a farkamat, s alig mozdultam néhányat, megismétlődött az iménti sírós jelenet. Most már én magam tettem a tenyerem a szájára, mert az egymást követő orgazmusok hatására folyamatosan szűkölt és nyüszített, s féltem, hogy áthallatszik a szomszédba. Egy ideig irtó büszke voltam a férfiasságomra, hogy lám, micsoda világraszóló csődör vagyok, hiszen itt hányja-veti magát alattam ez az önkontrollját vesztett, lelkéig lemeztelenített nő (s közben rekedten, kéjesen hörögve suttogja, hogy: jaj, hagy abba, meghalok, meghalok!), akit a talpától a feje búbjáig uralok, és mert a hízelgő látvány kedvemre való, önteltségemben nem hagyom, hogy kiszabaduljon a gyönyör általam felhúzott börtönfalai közül. Erzsike legalább a hatodik orgazmusánál tartott, amikor kiszálltam belőle, mert kezdtem komolyan aggódni az egészségéért, tartottam tőle, hogy valóban ott hal meg alattam. (Tényleg, előre megfontoltan elkövetett, halált okozó kefélésért kiszabható-e börtönben letöltendő büntetés?) Pár percig csuromvizesre izzadt, elgyengült testtel, szétvetett tagokkal feküdt a hátán, ziháló mellkasa fújtatóként járt le-föl. Ahogy nyögve, szédelegve ülésbe tornászta magát, fáradtan hunyódó szemhéjain, karikás szemein látszott, hogy az egója millió darabra hullott, s most, ha hagynák, át tudna aludni egy egész napot. A magam részéről nem voltam kielégítve, de látva az elgyötört képét, előzékenyen megkérdeztem tőle, nem akarna-e szundítani, majd néhány nap múlva folytatjuk. Úgy tűnt, válaszolni sincs ereje, csak jobbra-balra ingatta csapzott fejét, aztán, mint akit letaglóztak, váratlanul előrebukott, rá a meredeken álló, a saját rászáradt nedvétől ragacsos hímvesszőmre. Másodperceken belül nyilvánvalóvá vált: hiába, hogy nem állt sorba, amikor a szépséget osztogatták, de azért ő is odaadóan látogatta valamely magán zeneiskola fúvóshangszer (közelebbről: oboa) kurzusát. A lassan magára találó nő cseppet sem volt szívbajos, mivel semmi pénzért ki nem engedte volna szájából a hangszert, míg elő nem csalogatta belőle az utolsó hangfoszlányt is. Váljék egészségére! Ez volt az első összeborulásunk rövidre fogott krónikája, mert ugyan késő estig nála maradtam, rövid megszakításokkal a fentebb ismertetett elemeket vettük át újra és újra. A végére tökéletesen összecsiszolódtunk. Néhány örömteli hónapra a szeretőmmé vált, méghozzá alaposan kitanított, mindenre nyitott ügyes, vérbő szeretőmmé. Ám az ősz elején elköltözött Pestről, visszament a szülővárosába, Mezőtúrra, hogy betegeskedő édesanyja közelében lehessen. Akármilyen beleéléssel tilinkózott, oda azért nem érte meg követni.

 

  Belépek a L. József-féle Ferba Art művészellátóba - 1998. június:

 

  Szóval, eme könnyed kitérő után visszatérek a frivol történet kedvéért elhagyott eredeti ösvényre, és folytatom elbeszélésemet új munkahelyem, a Ferba Art Bt. meleg, "családias" légkörében eltöltött időm ismertetésével. Nem semmi három évet töltöttem ott, az biztos.

  Velem együtt egyszerre négy újonc lépett a cég kötelékébe: három, húszas éveinek elején járó fiatal (két lány és egy fiú, de ez utóbbit, a még ebben az infantilis művészkörben is túl extravagánsnak ítélt viselkedése miatt pár nap múlva kirúgták), valamint jómagam. A Déli pályaudvar környékén ebben az időben adták át azt a vadonatúj lakó- és irodaházat, amelynek egyik homlokzati része a Városmajor, a másik a párhuzamos Maros utcára nézett, a két üzletet (és ezzel együtt a két utcát) harminc méter hosszú passzázs (felül fedett, oldalt nyitott folyosó) kötötte össze, amiről utazási iroda, valami női hetilap szerkesztősége, hangulatosan berendezett kávézó, meg még néhány kisebb üzlet nyílt. L. Jóska a passzázs mindkét oldalán nyitott egy-egy művészellátó boltot, a Városmajoriba a húsz év körüli lányok kerültek, magam a Maros utca 12-es szám alatti nagyobb boltba ültem be, az egy hete már ott (de magánál a cégnél évek óta) dolgozó, velem éppen egyidős nő, bizonyos Sz. Katalin mellé.

  Az évek óta elvált, békásmegyeri lakásában egyedül élő, velem azonos magasságú, festetlenül is szép szőke, nagymellű Katival annyira egyívásúnak számítottunk, hogy azonos évben és azonos hónapban születtünk, csak ő május elsején, én pedig tizenharmadikán. A lenyűgöző egyéniségű Katival remekül kijöttünk, s még jobban kijöttünk volna, ha nem iszik, mint a kefekötő. Ugyanis a ritka józan perceiben igen értelmes, művelt, az általam favorizált fanyar angol humort kedvelő asszony csont alkoholista volt, aki rosszabb napjain sorra produkálta a delirium tremens főbb ismérveit, úgy mint: feltűnő, leállíthatatlan végtagreszketés, gyakori félrebeszélés, még gyakoribb rossz helyzetértékelés, súlyos érzelmi labilitás. Igen kínos perceket tudott okozni, amikor a gyanútlanul betérő jól öltözött vásárlókat hol bolti lopással gyanúsította meg, hol meg az összekuszálódott memóriájából felbukkanó, régi ismerőseivel összetévesztve őket, olyan cselekményeket tulajdonított nekik, amit azok nem követtek el. Spirituális vonatkozásban valami olyasféle figura volt, mint Rejtő Jenő örökké részeg, bohém Wagner ura, csak persze női kiadásban és elegánsabb öltözékben. Kati elmeszakorvosi tanulmánylapba illő megnyilvánulásaitól nemegyszer elhűltem, nem tudtam eldönteni, sírjak vagy inkább nevessek a vérfagyasztó húzásain? Például egy festékvásárlás céljából beugró középszerű, szinte csak szakmai berkekben jegyzett, ámde a böhöm nagy BMW-je után ítélve így is pompásan kereső festőművésszel széles mosoly kíséretében, lelkendezte közölte, hogy annak idején együtt jártak képzőművészeti főiskolára, és hogy mennyire sajnálja, hogy az illetőt, alkalmatlansága miatt, idő előtt eltanácsolták a további tanulmányoktól. Az önérzetében súlyosan megbántott, hápogó kuncsaft erre sértődötten kikérte magának az efféle sanda feltételezést, váltig bizonygatva, hogy ő igenis, tisztességgel kijárta az összes évfolyamot, diplomája van róla, különben is, Katit azelőtt sosem látta, és sebzett lélekkel, dúlva-fúlva, vásárlás nélkül távozott. Utána néma csend.

  A kiszámíthatatlan, szeleburdi nő rendszeresen késve érkezett a munkahelyére, pedig nem mondhatni, hogy hajnalban kezdtünk volna, ugyanis tíz órakor nyitottunk (s délután hatkor zártunk). A különben légkondicionált termet perceken belül átitatta az alkohol és valamilyen, annak szagát elnyomni hivatott rágcsálnivaló, tiktak, rágógumi vagy szájillatosító odőrje (a pia és a mentolos rágó szúrós szagelegyétől mindig gyermekkorom éteres mandulaműtétje jutott eszembe), de így is elengedhetetlenné vált a gyakori szellőztetés. Pláne, hogy napjában többször percekre eltűnt az eladótér és a vécé közötti kis raktárhelyiségben, a kiszűrődő hangokból ítélve nyilván rátöltés céljából. Többször megesett, hogy tikkasztóan forró nyári napokon üdén-frissen, feldobódva, délben esett be az üzletbe, s negédesen kacarászva közölte, hogy ébredés után kedve támadt elugrani a csillaghegyi strandra, leúszni néhány hosszt. Tehát egyenesen onnan jön. Na, mit szólok hozzá? Nem tudtam igazán haragudni rá, mert ő már csak ilyen volt; nem rosszindulatból csinálta amit csinált, hanem szétszórtságból, bohémságból. Valójában jól is állt neki a marháskodás. Bevallom, többször szórakoztattak, megnevettettek, mint ahányszor bosszantottak a dolgai. Mint haver(nő) gyorsan a szívemhez nőtt. Az áruval zsúfolt, rendszerint vevőmentes boltban lehuppant a helyére, kezeit a tarkója mögött összekulcsolva elégedetten hátradőlt a székén, és sűrű, festetlen szőke haja alatt világoskéken villogó, elkerekedett szemeivel, gyermeteg mosollyal az ajkán, álmélkodva nézett szét maga körül, mint aki életében először jár ilyen helyen. Egyik barnára sült, simára borotvált lábát - tudatosan froclizó, hangsúlyos lassúsággal - hanyagul átvetette a másikon, s ilyenkor pillanatokon belül érezni lehetett, hogy a könnyű nyári ruha alatt nem hord bugyit. Férfiember számára nem volt éppen kellemetlen a felismerés, hogy a laza mozdulat nyomán megváltozott, mondjuk úgy, kimondottan nőies, érett asszonyos jelleget öltött a helyiség illatösszetétele (a lábváltások gyakorisága garantálta az intim illat permanens jelenlétét), de tekintettel kellett lennem a hozzám hasonlóan érzékeny szaglású betérőkre, úgyhogy néhány perccel később felkeltem a helyemről és tapintatosan a nagy melegre fogva, kitártam a bejárati üvegajtót.

  Történt egyszer, hogy unalmunkban elmerültünk valami kulturális eszmecserében, s ennek kapcsán olyasféle megjegyzés hagyta el Kati száját, hogy ez a L. Jóska, vagyis a főnökünk, mekkora sznob. A magam részéről keményebben fogalmazva (miután kezdtem kiismerni a nálam egy évvel idősebb, de a maga által kiépített "üzleti birodalmával" folyton hencegő, kisstílű Jóskát) azt találtam mondani, hogy nem sznob, hanem egy önmagától elszállt pöcs. Egy alaposan összeugrott kis pöcs. (A kövérkés testalkatú, Napoleon-utánzat Jóska egy fejjel mélyebbre nőtt nálunk.) Kati ezen jóízűt kacagott, az indokoltnál hosszabban és hangosabban. Nem furcsálltam a reakcióját, mert Katinál sosem lehetett tudni, mikor reagálja túl a dolgokat. Hanem néhány perccel később kilibbent az üzletből, és szájára tett ujjal, a járdán parkoló kocsik közt állva integetett, hogy szó nélkül és rögvest menjek ki hozzá a bolt elé. Csodálkozva engedelmeskedtem a titokzatoskodó hívásnak, s lélekben felkészültem valami újabb orbitális marhaságra, amikor odakint színjózan hangon, barátilag felhívta a figyelmem, hogy az üzletben ne fogalmazzak túlságosan sarkosan, mert Jóska biztosan lehallgat minket, mint ahogy valószínűleg lehallgatja a Városmajor utcai lányokat, és a Csengery utcai központban melózó munkatársait is. Sőt, szerinte a cég Toyota márkájú áruszállító furgonja is be van poloskázva. Mindenre el voltam készülve, de ekkora hülyeségre nem. Nevetve veregettem meg a vállát (akkor már voltunk olyan baráti viszonyban, hogy megengedhettem magamnak ezt a bizalmas, pajtáskodó gesztust), s nem rejtve véka alá a véleményemet, mélyen a szemébe nézve közöltem vele hevenyészett diagnózisomat, miszerint javíthatatlan paranoiás. Ideje felkeresnie a legközelebbi rendelőintézetet, s ha már ott van, kérjen beutalót a pszichiátriára. Gúnyosan húzta el rúzsos száját, mondván, ha elég ideig maradok a cégnél (amit nemes egyszerűséggel pénzmosodának tartott), magamtól rájövök, hogy nem túlzott. Később kiderült, hogy száz százalékig igazat beszélt. De erről majd odébb.

  A lány által rendezett leglátványosabb jelenetre vagy ezen, vagy a következő télen, a karácsonyt megelőző vásárlási roham idején, tehát a legkeményebb munkaidőszakban került sor. A rémálomszerű történet szempontjából a pontos évszám nem oszt-szoroz, a lényeg, hogy sosem felejtem el azokat a tragikomikus órákat.

  Úgy december tizedike körül járhattunk, éppen csak elmúlt Mikulás napja, s vele az ünnepnapokkal megtűzdelt téli hónap első jelentősebb vásárlói rohama. Odakint, a sötét utcán kavargó hópihéket űzött a csapongó szél, a kivilágított üzlet kellemes melegében ülve (vagy állva) vártuk, és szolgáltuk ki a - ha nem is tömegével, de a korábbi hetek pangásához képest szép számmal betérő - kuncsaftokat. A délután előrehaladtával Kati mind gyakrabban tünedezett el a köztes kis szobácskában, ahol, gondolom, a tétovázó, válogatós vevők kiszolgálása miatt megnövekedett feszültségét fojtotta egy-egy kupica töménybe. Ezen kortyocskák összeadódott hatására egy idő után végképp kivonta magát a forgalomból, nem vett részt az árusításban, hanem összecsuklott, magatehetetlen állapotban ücsörgött a karosszékében, s részegen keresztbe álló szemekkel, katatóniás közönnyel meredt maga elé. Láthatóan kiütötte magát, nem reagált semmire. Minden munka rám hárult, de nem bántam, mert bírtam a strapát. Néhány vevő láthatóan furcsállta, hogy a kolléganőm olyan jól elücsörög a székében s nem segít, ám nem kötöttem az orrukra, ami nem tartozott rájuk. Egy hosszabbra sikeredett szünetben, amikor emberfia öt perce nem lépte át a küszöböt, s valamelyik állványon igyekeztem rendet tenni az összekeveredett áruk között, érdekes hangokra figyeltem fel, s arra fordultam meg, hogy Kati, akárha egy rövid csúszdán szánkózott volna végig, szó nélkül lecsúszott a székéről, egyenesen be az eladótér felől zárt, ellenkező irányból nyitott oldalú kiszolgálópult alá. Néhány nagyobb, üres papírdoboz jótékonyan felfogta az esését. Ahogy derékig felcsúszott szoknyában, szétvetett tagokkal elterült, a feje keményen koppant az általam minden este tisztára sikált márványpadlón. Olyan váratlanul és gyorsan történt az egész, hogy mire odaugrottam, elkéstem, a lány, mint aki az otthoni ágyában szundít, félrebillent fejjel, a legnagyobb nyugalommal, hortyogva aludt a hátán. Ejnye, ez aztán alaposan kikészítette magát! Most mi a fenét csináljak vele? Hátam mögött az asztal alá esett, részegen hortyogó nővel képtelenség lett volna kiszolgálni, lehetetlen vállalkozásnak látszott a jelenség iránt érdeklődőknek bemesélni, hogy nem is horkolást hallanak, hanem a falban futó vízcső szörcsögését. A záróra pedig jócskán odébb volt. Kreatívra vettem a figurát és azonnal intézkedtem. Leoltottam a belső világítást, és egy hevenyészve megírt papírlapot tűztem a belülről kulcsra zárt ajtóra (a kulcsot kivettem a zárból, nehogy észrevegye valaki, hogy benne van), miszerint az üzlet technikai okok miatt zárva, kiszolgálás kizárólag a Városmajor utcai boltban. Inkább kockáztassunk némi bevételkiesést, mint a végleges presztízsvesztést - gondoltam a benti félhomályban, és sürgősen felhívtam a pesti oldalon lévő Csengery utcát, hogy a telefonban gyorsan beszámoljak Jóskának a fergeteges blamázsról. Nem árulkodásból, hiszen nem az általam kedvelt Katit szándékoztam bemártani, hanem arra gondoltam, hogy a BMW-jén kijövő főnök talán hazaszállítja az alélt nőt, én meg folytathatom az árusítást a megtisztított terepen. Jóska dicsérte a leleményességemet, és megígérte, hogy máris indul. Nehogy kinyissak, amíg meg nem érkezik. Csakhogy a téli városi délutánban éppen csúcsforgalom dühöngött, s majdnem egy órába telt, mire a tomboló hóviharban megérkezett. Addig ott álltam befürödve a rongybabaként széthullott, tehetetlen Katival, akit ráadásul alig bírtam megmozdítani, nemhogy felhúzni a székébe. Annyit azért nagy nehezen elértem, hogy legalább ülő helyzetbe rángattam a földön, mégse feküdjön egy szál vékony blúzban a jéghideg márványpadlón, még összeszed egy tüdőgyulladást. Mivel hamarosan elfáradtam abban, hogy a folyvást visszadőlni akaró testet a hóna alá nyúlva tartsam, plusz a hosszas előrehajlástól a derekam sajogni kezdett, Kati hátát az erősen megvetett lábamnak, fejét a combomnak támasztottam, így legalább kiegyenesedhettem. Nem tagadom, ahogy fentről szemmel tartottam az időnként parányit mozduló, vagy részeg álmában konyakszagút sóhajtó nőt, éreztem, hogy a heréim tesztoszteron koncentrációja nagyságrenddel megemelkedik. Esendő agyamban egy másodpercre megvillant a bűnös elképzelés, miszerint kihasználom öntudatlan helyzetét, és hobbiszinten eljátszadozom a régről csodált telt melleivel, de hamar elhessegettem magamtól ezeket a baráti kapcsolatunkhoz méltatlan, alattomos gondolatokat.

  Amíg én magamban moralizáltam, a helyzet kezdett mind kínosabbá válni, ugyanis a zárt ajtó előtt értetlenkedve toporgó ügyfelek egyike-másika, a tenyeréből kialakított szemellenző alól leskelődve, hosszasan bámult befelé, ahol azért, köszönhetően az utcafrontra néző kirakati üvegtáblán beszűrődő fényeknek, nem volt olyan vaksötét, hogy kitartó bámészkodás után ne lehessen felfedezni a különös, kis fantáziával könnyen félreérthető pózba dermedt kettősünket. Egy mozdulatlan férfialak, a lábainál ülő (vagy térdeplő?) nővel, akinek a szőke hajkoronája az ácsorgó alak dereka magasságában világít. Na, szépen vagyunk! És nem sül le a bőr a képükről, hogy dologidőben ilyesmivel... Nem mertem felvenni az orrom előtt veszettül csörgő asztali telefont, mert attól tartottam, hogy valaki próbaképp mobilról hívja az üzlet számát, így akarván megbizonyosodni a gyanújáról, hogy mégiscsak vannak odabent. Többen türelmetlenül kocogtak az ajtó üvegén, s mintegy végső istencsapásként, a Városmajor utcai boltból átszaladt egyik fiatal kolléganőm a kilincset rángatta. (Mint később, nyugodtabb körülmények között, nevetgélve beszámolt róla, egy feldúlt ügyfél rontott be hozzájuk azzal, hogy mi folyik odalent, mert a Maros utcai bolt világítása kikapcsolva, az ajtaja zárva, pedig a tulajdon szemével látta, hogy ketten is tartózkodnak a sötét helyiségben. Azonnali magyarázatot és középvastag mókusszőr ecsetet követelt.)

  Mielőtt a lázadók közös erővel ránk törték volna az ajtót, a felfordulás csúcspontján, dramaturgiailag kiválóan időzítve, befutott L. Jóska, aki rögtön átlátta a szituáció felettébb kényes voltát. Egy légből kapott, frappáns ötlettel arra hivatkozott, hogy váratlanul tönkrement az üzlet áramellátó rendszere, s hangjában őszinte sajnálkozással aznapra bezártnak nyilvánította az alsó boltot. A morgolódva toporgó ügyfeleket udvariasan a kisebb alapterületű és szűkösebb választékú fentibe irányította. Amikor végre egyedül maradt, a saját kulcsával kinyitva az ajtót sietve bejött, a felkapcsolt fényben felhúzta Kati véreres szemhéját, és gondolkodás nélkül tárcsázta a mentőket. Súlyos alkoholmérgezéses esethez hívta őket. Mire a közeli János kórházból tíz perc múlva kiért a bedugult forgalmú Maros utcában általános feltűnést keltő szirénázó-villogó rohammentő, az aléltan pihegő lány magához térni látszott, mert dühödten szitkozódva állt ellen az őt a kocsiba tuszkolni igyekvő mentősöknek, miközben tökéletesen józan hangon, ocsmány szavak kíséretében küldte az anyjába, meg melegebb éghajlatra a háttérben eközben kajánul vigyorgó Jóskát. Némi, könnyű testi sértéssel járó dulakodás (csípés, harapás, karmolás, rúgás) és velős anyázás után végre elviharzott vele a mentő, s utánuk Jóska a BMW-jén.

  Mint a világi nagy murit követő napon megtudtam, Katit a detoxikáló intézetbe szállították, ahol kimosták a gyomrát, s egy alapos beöntéssel kifésülték az összekuszálódott bélbolyhait. Az éjszakát ott töltötte, aztán reggel, miután kifizettették vele a kezelés borsos költségeit, hazaengedték. A néhány nap szünet után ismét munkára jelentkező lány (addig egyedül vittem a boltot) egy szóval sem említette, mi történt vele az eltelt időszakban, s én tapintatból nem feszegettem a dolgot. Viszont feltűnően sokszor szidta Jóskát, amiből, és néhány más indulatos elszólásából arra következtettem, hogy napokkal korábban olyasféle - számomra az előzmények ismeretének hiányában érthetetlen - színjáték mellékszereplője voltam, amiben a presztízsharcot vívó, egymással egykor intim kapcsolatot ápoló Kati és Jóska között két tűz közé szorultam. Magyarán, nagyon úgy festett a dolog, hogy Kati palira vett, amikor tettette nekem a részeget; a kitervelt jelenet egyedül Jóska bosszantását, üzleti hitelének csorbítását szolgálta. Az más kérdés, hogy inkább visszafelé sült el a dolog, mert a leleményes Jóska rögtön megalázó revansot vett azzal, hogy gyomormosásra kórházba szállíttatta. Nekem meg maradt a megkönnyebbülés, hogy micsoda szerencsém van, hogy nem csöcsörésztem meg, szigorúan baráti alapon, a hitelesen komédiázó csajt. Hm, tényleg, vajon mit szólt volna hozzá?

 

  Medgyessy Péter a Maros utcai boltban:

 

  1998-ban a Fidesz győzött a választásokon. A kormányváltás a politikai-gazdasági életben nagy változásokkal járt, mint ahogy az - demokratikusan működő országokban - teljesen megszokott, magától értetődő jelenség. A késő tavaszig regnáló Horn-kormány pénzügyminiszterét, bizonyos Medgyessy Pétert egy hónappal előbb váltották le magas pozíciójából. Nyáron heteken át egymagam tartottam a frontot az üzletben, Kati huzamosabb ideig nyaralt (vagy a főnök tudtával legálisan lógott, egyre megy), különben sem volt számottevő a forgalom. (Ebben a tétlenkedő, unalmas periódusban kedvenc napi foglalatosságaim közé tartozott a Maros utca végében álló, a Városmajor fái fölé magasodó, az 1930-as évek modernkedő stílusában épült katolikus templom déli harangszavának hallgatása. Az órámat figyelve, percekkel a várva várt esemény előtt kiálltam az üzlet előtti járdára, ahonnan ráláttam a kétszáz méterre álló templomra, és az utca forgalmától alig zavartatva, lehunyt szemmel, mintha csak az arcomat süttetném a Nappal, végighallgattam a delet elütő gyönyörű hangokat. Egy alkalommal pedig, kimondottan ebből a célból bezártam a boltot, a nyári rekkenőben elsétáltam a magasba törő torony tövéhez, s onnan hallgattam végig a méltóságteljes harangzúgást. Nem tudom, milyen fémötvözetből öntötték, de azóta sem találkoztam ilyen fenséges kondulásokra képes haranggal.) A nagy melegre való tekintettel a légkondicionáló a leghűsebb fokozatra állítva, a bejárati ajtó sarokig tárva, hogy nagy magányomban el ne aludjak a légbefúvó egyenletes zümmögésétől. Egyszer csak öltönyben, nyakkendősen, valami hasonlóan öltözött cimborája (lehet, hogy a személyi testőre volt) társaságában belibbent a mi Péterünk, és rövid bámészkodást követően rámutatott a köztünk lévő pult nyitott tetejű dobozára, hogy abból a közepes méretű, cseh gyártmányú elefántos radírból szeretne vásárolni egyet. Nagyot néztem, mi a fenéért vásárol egy bukott pénzügyminiszter a legnagyobb hőség idején kiöltözve, testőri kísérettel egy alig húsz forintos radírt? Egyetlen egy darabot. Tévéből, újságfotókról ismert, ráadásul dúsgazdag ember, hogy van képe hozzá? Azért szépen becsomagoltam neki egy papírzacskóba, mellékeltem a blokkot, és a hangomban némi gúnyos éllel a "legyen máskor is szerencsénk" köszönéssel búcsúztam tőlük. A mondattal nem a pitiáner vásárlásra utaltam, hanem burkolt formában arra céloztam, hogy ő és vele az egész szocialista bagázs csúfosan megbukott a választásokon. Ezt értettem én szerencse alatt. (Ki gondolta akkoriban, hogy négy év múlva, mint a talajvíz, fű alatt visszaszivárognak a hatalomba?) Alighanem elevenjükbe talált a virágnyelven előadott ironizálás, mert hökkenten kapták fel a fejüket, és valami köszönésfélét mormogva az orruk alatt, kisomfordáltak a boltból. Alig raktam le magam a székbe, a kirakati üvegen át látom, hogy sietve jön vissza Medgyessy. A társa nélkül. Ejha, ennyire szívére vette volna a szavaimat? - gondoltam, és már előre örültem, hogy milyen remekül elvitatkozgatunk majd a politikáról. Már, ha a nagy ember egyáltalán leereszkedik hozzám, mezei adófizető állampolgárhoz. Akkor, bár az általam nem kedvelt másik politikai táborhoz tartozott, még azt gondoltam felőle, hogy értelmes fazon. (Azóta beláttam, hogy elhamarkodottan ítélkeztem erről a rakás szerencsétlenségről.) Szóval, Péter megállt ott, ahol az előbb, s megint a gumis dobozra mutatott, hogy kér belőle. Mint az előbb, egyet. Két kézzel a pultra támaszkodva mozdulatlanul, mosolyogva vártam, miféle tréfa sül ki ebből a bolondos kívánságból? Meg voltam róla győződve, hogy ez amolyan - az ellenfelet taktikusan megtévesztő - laza felvezetése, előkészítése valami fajsúlyosabb gondolatmenetnek, például az iménti búcsúszavaim miatti számonkérésnek. Szóval, hogy adjak neked megint a húszforintos cseh radírból? Haha, de fejlett tenéked az a szocialista gyökerű humorérzéked, Péter barátom - kacarásztam magamban, de aztán fokozatosan ráfagyott a mosoly a képemre, mert hiába vártam a folytatásra, az értetlenül bámuló ex-pénzügyminiszter nem viccelt. Láttam az elképedt arcán, hogy ez tényleg a nyomorult radírjáért jött. Talán útközben eszébe jutott, hogy az az egy, amit fél perce vásárolt, nem lesz elég arra a célra, amire szánta. Mindketten szörnyű zavarban voltunk, én vadul restelkedtem a a félreértésért, Petya meg nyilván azért feszengett, mert nem értette az őrültnek látszó, vagy legalábbis az enyhe kábítószeres befolyásoltság tipikus jeleit mutató eladó poénra éhes, vidáman csillogó tekintetét. Zavart köhörészés közepette megkapta hát az elefántos radírját, meg az újabb zacskóját és blokkját, ami után szinte menekülve távozott. Verejtékezve huppantam a székembe, s reméltem, hogy Medgyessy úr (a rendszerváltásnak hazudott szemfényvesztő politikai manőver előtt: elvtárs) nem érzi szükségét, hogy aznap harmadik radírra is szert tegyen, legalábbis nem a Maros utcai művészellátóból származóra. Hát ilyen körülmények között zajlott le életem első, s remélem, utolsó személyes találkozója a 2002-ben győztes szocialisták jóvoltából miniszterelnökké előlépett Medgyessy Péterrel (besúgói, akarom mondani ügynöki fedőneve: D 209-es), akiről, ha a tévében látom nyilatkozni, mindig eszembe jut ez a kétfelvonásos vásárlási jelenet. 

  Egyszer a maga székében mellettem enerváltan ücsörgő, kókadtan maga elé meredő, valami véletlen folytán épp alkoholmentes Katit jobb kedvre akartam deríteni, úgyhogy váltig dicsértem, hogy milyen jó színben van, milyen stramm a kiállása. Amilyen életerős nő, biztosan száz évig fog élni. Szomorkás mosollyal legyintett, s hevesen rázta dús hajkoronájú, szöszke fejét, mondván, hogy a látszat csal, sajnos megtévesztő. Az édesanyja és az apja rég halottak, mindkettőjüket korán elvitte a rák, s érzi, nemsokára követi őket a temetőbe. Hülye vagy, öreglány - nyugtattam néhány keresetlen szóval az elszontyolodott nőt, de látva könnybe lábadt tekintetét, elment a kedvem a további kedélyeskedéstől.

  Levente gyermekem egy nap meglepett a váratlan telefonálásával, főként, amikor közölte is az okát: a suliban sikerült eltörnie a bal kézfejét (a fiú balkezes), tornaórán ráesett, most ért haza, az anyját nem tudja elérni, most mi lesz? Megint egyedül vittem a boltot, de felszóltam a fenti üzletben ücsörgő csajoknak, hogy gáz van, s csapot-papot magam mögött hagyva rohantam haza, aztán a sráccal autón a Madarász utcai kórházba, ahol felvették fekvőbetegnek. Miután a fiút a kórháziak gondjaira bíztam, nyomás vissza Zuglóba, hogy valami pizsamát meg egyéb kórházi kelléket vigyek be neki. Mire a Szobránc utcába értem, Ágnes vörös fejjel ott toporgott a lakásban, s hogy betettem magam mögött az ajtót, mint egy eszelős, úgy ugrott nekem, hogy azonnal mondjam meg, hol van a fia, hová vittem Levit? Ez hülye, vagy ha nem, akkor ügyesen szimulál - gondoltam magamban döbbenten és vérig sértetten, de a percet nem találtam alkalmasnak eme kritikai meglátásom Ágnessel való megosztására. Ki a lófasz akarta eldugni előle a fiút?! - merthogy ezt sugallta az idióta, mélyen bántó viselkedésével. Én is ideges voltam a sráccal történtek miatt, de az asszony annyira pánikba esett, hogy a maradék eszének is búcsút intett. Persze, hogy megmondtam neki a Madarász utcai gyerekkórház címét (de mégis, miért hallgattam volna el? - ott van most is a Váci útnál, a Duna plázával szemközt), Ágnes gyorsan összepakolta a szükséges holmikat, s már nem tudom, együtt vagy külön autókkal, de mindketten visszatértünk a kórházba. A fiú végül átesett egy kisebb műtéten (a tenyere élénél tört meg valami vékonyabb csontja), de szerencsére a balesetnek nem maradt látható nyoma. Néhány napig bent tartották, pár hétig felkötött karral viselte a gipszet, miközben ismét járhatott suliba, s miután a dokik kihúzták a kezéből az egybeillesztett, összeforrt csontot tartó fémhuzalt, teljesen gyógyultnak minősítették.

 

  Vége a tizenötödik résznek