ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                 írta Miski György

 

                               Hatvankettedik rész

 

  (Kilencedik kötet) Huszonhárom:

 

  Hosszú éveken, de inkább évtizedeken keresztül előre rettegtem a búvalbélelt november hónap eljövetelétől; finoman fogalmazok, ha azt írom, rühelltem ezt a semmi jóra nem tartott harminc napot. De az a helyzet, hogy zsinórban a harmadik november cáfol rá a tapasztalatból merítő előítéletemre. Ez a mostani november is olyan, mintha nem a tél felvezető hónapja, hanem szeptember lenne. Méghozzá a jobbféle szeptemberek közül való. Idén megint borult az időjárási papírforma, ugyanis az egész hektikus, leginkább a csapadékos időszakairól emlékezetes nyár után esze ágában sem volt beköszönteni a klasszikus, a kellemes átmeneti időjárásáról nevezetes vénasszonyok nyarának. A szeptember, főként az első két hete kimondottan ridegnek, nem egy esetben fagyosnak bizonyult, az országban szinte minden nap akadt település, körzet, ahol megdőlt az addig érvényes hideg rekord. Az október szintén nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, bár összességében mégis élhetőbb, kiegyensúlyozottabb időjárás uralkodott. Most, november első felében azonban mintha pótolni akarná az elsumákolt meleget, nyakra-főre tizennyolc és húsz fok közötti nappali melegekkel lep meg mindenkit az őszutó. Ekkora feneket azért kerítettem bevezetésképp, hogy elmondhassam, tegnap, szombaton is rendkívül fasza meleg volt. Pedig már a hónap közepén járunk. Na, ha ilyen az idő, hát gyorsan használjuk ki, amíg lehet - gondoltuk az asszonnyal -, s az aranyló napkeltével beragyogott Kerepesi úton ismét a Mátra felé lódultunk. Két hete, akkor hármasban, mivel anyám is velünk tartott, már jártunk errefelé, vagyis a Hatvantól és Gyöngyöstől északra, Egertől nyugatra eső hegyvidéki részeken. A jókora terület felét sem bírtuk bejárni, hiszen a Nap későn kél, viszont annál korábban nyugszik. Ez utóbbi jelenség különösen a Mátrához hasonlóan magas hegyek között okoz gondot, mármint fényképészeti szempontból, ugyanis míg délután fél négykor az erdős ormok bronzos verőfényben úsznak, a völgyekben lapuló falvakban a félhomály az úr. Nos tehát, hét előtt elindultunk, s első körben nyolcezerért megtankoltam a Tábornok utcai lakáshoz közeli Mogyoródi úti benzinkútnál. Aztán odaléptem a gázpedálnak, s igazán meglepődtem, amikor egyszer csak feltűnt előttem Hatvan városának helységnévtáblája. Itt azonban nem álltunk meg, hanem Hortig futottunk, ahol letértünk a körülbelül öt kilométerre eső, a dinnyetermesztéséről híres Csány felé. A falu látványa csalódást okozott, mivel alig van nyoma a dinnyéből származó bevételnek a magán- és középületekbe, közterekbe, közművekbe konvertálódásának, azaz, hiába a hosszú évtizedek óta befolyó rengeteg pénz, ennek vajmi kevés a látszata. A nagy ABC előtti tér első világháborús emlékműve az újabb korban készültek közül való, s az ilyenekkel általában az a legnagyobb baj, hogy az önmegvalósítás korlátját hírből sem ismerő művész a kelleténél jobban szabadjára engedi az egyéninek vélt stílusát, ami gyakran elnyomja a tragikus alkalomból készült mű mondanivalóját. Ezért hatnak természetesebbnek, emberibbnek a Trianon utáni egy-két évtizedben készült klasszikus szobrok, s az egyéb, nem figurális alkotások, mert a háborút veszített, megcsonkított ország és a szörnyű traumát elviselni kénytelen magyar nép fájdalmát tükrözik, s nem az alkotói szabadsággal visszaélő mai művész lelki hányattatásainak kivetüléseként materializálódtak. A kurta-furcsa csányi kitérőt követően ismét Hortra jutottunk, ahol a temető bejáratánál épült halottasház előterében végre rátaláltam a legalább három korábbi alkalommal eredménytelenül keresett emlékműre. A színhely különlegessége abból adódik, hogy a nyitott előcsarnok közepén álló, szürkére festett, tömör, a kőpadlóhoz szilárdan lecementezett betonasztal afféle szabadtéri ravatalként szolgál, s a morbid alkalmatosság mögötti falon két márványtáblára elosztva sorakoznak a katonahősök bevésett nevei. Pontosabban, az a nemzeti színű koszorúkkal gazdagon díszített táblapár kimondottan az első világégés áldozatainak állít emléket, a második háború hősi halottainak az előtér oldalfalán látható a kőtáblája. Hortról északra, Ecsédnek mentünk. A sáros főutca melletti parkban egész alakos, fém katonaszobor várt rám. Szép alkotás, kár, hogy a pitiáner utókor az eredetileg az első világháborús áldozatoknak készült szobor talapzatára egyéb történelmi események tábláit is kihelyezte. Egyébként, noha egész idő alatt ragyogó napfényben, kellemes, közel húszfokos melegben kocsikáztunk, az utakon és a környezetükben látványos nyomot hagyott az előző éjszakai kiadós esőzés. Néhány óra elteltével a csinos kis Renault-nk úgy nézett ki, mint a saját piszkában dagonyázott malac. Mint egy sárfürdőt vet kék disznó. Tovább haladva északra, Szűcsi jött sorra. Az egyszerű kivitelezésű, betonból készült tisztességes emlékműre a templom mögötti temetőben leltem rá. Rózsaszentmárton alig három kilométer ide. A falu egy magasabb pontjára épült templommal átellenben lévő park három emlékműve közül a két világháború közös monumentuma a legjelentősebb. Függőleges oszlopán kétfelől növénymotívummal díszített kard látható, alatta, vízszintesen felírva: a Hazáért. Szűcsin ismét átautózva, Gyöngyöspata következett. Ekkora településnek szentség, hogy valahol van emlékműve, ám mivel a köztereken és a két temetőjében sem találtam rá, attól tartok, a kulcsra zárt templom belseje rejti. Sajnos ilyenkor nemigen tudok mit tenni, mivel nagy szerencse kell ahhoz, hogy záros határidőn belül rátaláljak a templom kinyitására jogosult személyre, és akkor még mindig fennáll a lehetőség, hogy mégis másutt helyezték el az emlékművet vagy emléktáblát. A módosnak és jelentékenynek látszó falu közterületein mindenesetre találtam néhány, az érdeklődési körömön jelenleg kívül eső műtárgyat, szobrot. Ezek legszebbike a települt átszelő Danka-patak partját feldobó parkocska Kossuth apánkról mintázott mellszobra. Innét egészen festői felvétel készíthető a háttérben emelkedő öreg templomról, meg a köretül szolgáló közbülső háztetőkről. Az előbb említettem Gyöngyöspata két temetőjét. A kisebbik és újabb a Szűcsi felé, az öregebb és nagyobb terjedelmű a Szurdokpüspöki felé vezető út mellett látható, ez utóbbi a falu szélén, az előbbi a falu szélétől vagy ötszáz méterre. Egyikben sem volt nekem való emlékmű, de a régebbi temető bejárata fölé kihelyezett hosszanti fémtábla figyelmeztető szövege minden halandó számára megszívlelendő. "Amik voltunk, vagytok ti, amik vagyunk, lesztek ti. Reátok is a sír vár, ha végórátok lejár." E baljóslatú, inkább figyelmeztető, mintsem fenyegető szöveg fölé a biztonság és a megnyugtatás kedvéért odaillesztették a "Feltámadunk" biztatásnak szánt toldalékot. Nehogy valakinek is elmenjen a kedve a haláltól. Az innen szemmel is kivehető Gyöngyös házai felé indulva hamarosan feltűnt az oldalvást fekvő Gyöngyöstarjánra vezető bekötőút torkolata. Csendes, idilli falucska, központjában a szokásosan magas tornyú katolikus templommal. Ámde az emlékmű négyszögletes oszlopa nem itt, hanem az úgy kétszáz méterrel arrébb épült kultúrház előtti gyepes tér közepén áll. A másfél embernyi oszlop csúcsát afféle, lángnyelveket imitáló kőfaragás koronázza, ami nyilván az elesettek örök emlékét hivatott szimbolizálni. Az oszlop további érdekessége, hogy a kőlángok alatti résznek mind a négy oldalán féldomborműves jelenetek, s szívhez szóló vésett feliratok láthatók, olvashatók. Gyöngyös városát északnyugatról értük el. Ezt azért fontos megemlíteni, mert alig értünk a város területére, máris elhaladtunk valami romos templomnak vagy kolostornak az otthonául szolgáló laposabb domb mellett. Persze az első lehetséges helyen visszakanyarodtam, s a lepusztult épület ellentétes oldali kis utcájában hagyva az autót, Anikómmal betértünk a tárva-nyitva álló oldalsó vaskapun. Ma sem igazán tiszta előttem, pontosan miféle épületek láthatók ott (később  utánanéztem a dolognak, a szélsőségesen elhanyagolt Kálvária templomot láttuk), annak ellenére, hogy az ütött-kopott főépület oldalában ott a töredezett műemléktábla, s azon a viharvert magyarázó szöveg. Hogy elhagyatott egyházi ingatlanra tévedtünk, azonnal kitetszett az említett főépület tetején látható, festésében erősen megkopott pléh Krisztus-szoborból, jobbról és balról a két latorral. Magának az épületnek a külső alakja és a belső elrendezése sehogy sem hasonlított a klasszikus templomi felosztáshoz, ámbár - a műemléktáblán kivehető szöveg szerint - mégis annak kellett lennie. Valamikor, hosszú évtizedekkel ezelőtt. Mivel az idők során minden mozdíthatót elloptak, leszereltek, levertek benne és belőle. Még az emeletre vezető belső, oldalsó csigalépcső kövei is a földre zuhanva feküdtek, de legalább a falban ragadt maradványok elárulták az egykori vonalvezetést. Szóval, belül minden tönkretéve, kifosztva. A néhány terebélyes öreg fát magába foglaló tágas, derékig gazos udvar sem nyújtott szívderítő látványt. Annyi azért látszott, hogy a néhai templomtesttől mintegy húsz méterre lévő tornyos, nagykapus, oldalfülkés főbejárat helyreállításán valakik valamikor elkezdtek dolgozni, mert a méretéből adódóan önállónak is beillő épületet nagyjából kitatarozták. Mondjuk, úgy nyolcvan százalékig. Nyilvánvalóan elfogyott a pénz, vagy ki tudja? A kőkerítéssel határolt, nagyjából két futballpályányi telek központi részén álló templomra egyelőre nem került sor. Ide nem lesz elég a csinosítás, toldozás-foltozás, az épület annyira leromlott állapotú, hogy csakis a teljes felújítás mentheti meg. Ugyanez a helyzet a homlokzati rész két sarkától mintegy nyolc-tíz méterre látható, afféle kisebb rondellákkal is. Nem tudom, mi célt szolgáltak, lehet, valaha szent szobrokat és feliratos köveket őriztek bennük, de mindezekből ma már semmi sem látható. Egyébként is csak találgatok. A bal oldali rondellaszerűség egy toldalék erkéllyel különbözik a másik oldalon omladozó párjától, s ha eredeti - annak látszik - a külső ívébe vésett 1810. május 25-ét feltüntető dátum, akkor nem éppen mai darab. Az egész területet másfél ember magasságú téglafal keríti, melynek belső oldalában, úgy négyméteres közökkel, a krisztusi stációk timpanonos fülkéinek maradványait lehet felfedezni. A fülkéknek mára csak a csupasz téglafala maradt meg, a Krisztus keresztútjának állomásait ábrázoló, nyilván értékes alkotásokat valamennyiből kilopták. Hogy maguk a bibliai jelenetek miféle anyagon, anyagból kerültek megörökítésre, nem tudhatom, de a vandál kezek által összetört, töredékesen megmaradt stációszámok mélykék majolikakeretben láthatók. Ez azért sejtet valamit a felhasznált anyag minőségéről, s a szétlopott alkotások igényességéről. Egy helyütt, az általunk is igénybe vett oldalsó bejárat közelében valami csoda folytán épen maradt a XII-es számú stációjel, és a jobbról-balról hozzácsatlakozó - szintén majolika - felső díszkeret. A kocsiból idehozott konyhakéssel nekiláttam óvatosan lefeszegetni, hátha enged az öreg habarcs, de nem. Összetörni persze nem szándékoztam, hiszen, ha már utolsó mohikánként ennyi időt átvészelt, ne én legyek vesztének okozója. Úgyhogy maradt a helyén, noha Anikóm is, én is igencsak szerettük volna hazamenteni. Annyit elértem, hogy miközben "dolgoztam" rajta, a kapaszkodónak használt legfelső tégla elvált a helyétől, én pedig mintegy méter magasból hátrazuhantam a gazosba. Nagyobb bajom nem lett, puhára estem, de a két tenyerembe összesen nyolc tüske fúródott, a derekam megrándult, és valami élesebb tárgy (nem a kés, azt estemben idejében eldobtam) kis híján elvágta a bal karom ütőerét. Nos, akárhogy is, sürgősen alábbhagyott bennem a régészláz, ennyit nem ért az egész. Visszaültünk a kocsiba, és a Gyöngyös belvárosában gyalogosan megejtett negyedórás, amúgy fölösleges kitérő után a várossal északról összenőtt Gyöngyössolymosra igyekeztünk. A könnyen megtalált, modern emlékművön nem igazán volt mit nézni, a fotózásra is csak a kötelességtudat bírt rá. Az egy-két kilométerrel odébb következő Mátrafüreden viszont csinos kis márványtábla ötlött a szemembe, amit az egyre feljebb emelkedő út bal oldalán álló templom homlokzatán láttam meg. A ma már önálló település az első nagy háború idején még Gyöngyöshöz tartozott. Parádsasvár két, monumentalitása okán szembeötlő létesítménye közül a gyönyörűen helyreállított kastélyszálló (volt Károlyi-kastély) jótékonyan hat az ember szépérzékére, a faluszéli, végletekig lepusztult állapotú üveggyár látványa inkább a rémálom kategóriába tartozik. Gyengébb idegzetűeknek nem ajánlott rápillantani! A hegyvidéki üdülőfaluban hurokszerű kört leíró főutcát teljes hosszában végigautóztuk, de nemhogy emlékműre, egy falatka templomra, morzsányi kápolnára sem bukkantunk. Parádon, a főutcáról nyíló téren legalább találtunk egy kombinált emlékművet. Hasonszőrű társaitól eltérően ez esetben az 1848-49-es szabadságharc és forradalom volt az emlékmű felállításának eredeti apropója, a két világháború jobbról és balról felkerült emléktáblái későbbi jövevények. Innen, e tér oldalából vezet ki az út Parádóhutára, ahová öt perc alatt kiértünk, de, látván a szegényes kínálatot, máris visszafordultunk, kihagyván a Klarissza-csevice megtekintését. A Parádtól északra, három kilométerre fekvő Bodonyban, a templomtorony előtti füves teret határoló magánház oldalánál csinos emlékhelyet alakítottak ki. A régi katonasírok fejköveivel közrefogott, afféle nyári kerti pavilonnak látszó építmény belsejében ott a két világháború hősi halottainak közös márványtáblája. Lábainál mindenütt színes mécsesek, koszorúk és virágcsokrok feküdtek. Az ettől tíz méterre álló templomot stációoszlopok fogják közre, fülkéikben minőségi kivitelezésű színezett gipsz szobrocskák jelenítik meg a kétezer éves történet ismert fázisait. Visszatértünk Parádra, ahonnét az üdülőparadicsom Parádfürdő érintésével keletre, a két héttel korábban meglátogatott Recskre mentünk. Nem álltunk meg, hiszen itt a múltkor elvégeztük, amiért jöttünk. A következő állomáson, Sirokon is másodszor jártunk két héten belül, itt azonban betértünk a múltkoriban anyám és Anikóm által kávézás céljából felkeresett cukrászdába. Hiába, Anikómra útközben rátört az elfojthatatlan nassolhatnék, ami engem is könnyen megfertőzött. Miután jó étvággyal benyomtuk a megfelelő számú tortaszeleteket, északra indultunk, ahol hamarosan Terpes és a vele összenőtt Szajla jött sorra. Érdekes, három autóstérképen is megnéztem, de mindegyiken tévesen tüntették fel a két falu egymáshoz viszonyított földrajzi elhelyezkedését, ugyanis valójában előbb Szajlát érintettük, s csak utána futottunk be Terpesre. Az autóval túrázóknak szánt nyomtatványokon pont fordítva látható. Szajlán az út menti park újabb kori emlékművén megint ott sorakoznak az ország utolsó másfél századának történelmi évszámai: 1848-49, első és második világháború, 1956. A kereskedelemben ezt hívják árukapcsolásnak. Terpesen ennyit sem találtam, legalábbis ami a történelmi eseményekre utaló alkotásokat illeti. Van azonban a falu nyugati szélén egy szépséges kis templom, mellette egy eladó tornácos kúria. Mindkettő fehérre meszelve, amitől remekül mutatnak a kéklő hegyek hullámvonulatának háttere előtt. Egy közeli nagyobb kertben, minő meglepetés, egy kifejlett embernél fejjel magasabb strucc figyelte minden mozdulatomat! Hm, tehén és ló már mutatóban sem igen akad a magyar portákon, talán ez az Afrikából honosított óriásmadár lenne a jövő háziállata? A Pétervására felé mutató útról jó állapotú bekötőút vezet Bükkszékre. A nyári élményfürdőjéről ismert falu most, november derekán a csendesebb, s egyben talán emberibb arcát mutatta. A léha viháncolások utolsó hangfoszlányait is elfújták a nyár végi szelek. A távolból idelátogató vendégek kedvéért kialakított nagy méretű parkolók üres állásait bokáig érő száraz avar fedte, a magánytól unatkozó lenge szellő időnként diszkrét zörgéssel kísért szemlét tartott a holt levelek barnult tetemei fölött, aztán visszaaludt a csupasz bokrok tövén. Nemhogy tömeget, csoportosulást, de idevalósi embert is mutatóba lehetett látni. S minő paradoxon: életet, mozgást még leginkább a leírhatatlanul szép fekvésű, a falu feletti dombvonulat két ellentétes oldalú lejtőjére települt temetőben, a szeretteik sírjai közt ténykedő anyókák képében találtunk. Az ablakok vonaláig besározódott kocsinkat, mely eddigre a legkeményebb erdei ralit megjárt túraautó látványára hajazott,  a temető hátsó kapujánál hagytuk, s a sáros, csúszós füvön gyalog vágtunk át, fel a dombhátat koronázó, láthatóan mostanság felújított templomig. Felújítás ide vagy oda, öreg templom ez, annyira öreg, hogy tornya sincs, a fa harangláb öt méterre található a hajóból és szentélyből álló egyháztól. A szentély ősi szokás szerint keletelt, vagyis keletre, a keresztény vallás alapítója, Jézus szülővárosa Betlehem, s úgy egészében véve a Szentföld irányába néz. A hajó déli falában látható az igazán vén templomoknál előforduló régi bejárat kőkerete, felső részében régi vésettel. Nos, a hosszú évszázadok alatt ezen a vén bejáraton át ezer meg ezer hívő lépett a templomba, s távozott ugyanitt, egészen addig, míg az újmódi szokás a hajó nyugati oldalába vágatott tágasabb ajtót, feleslegessé téve a kiszolgált, ódon járatot. Amit ezek után ugyan rendszerint meghagytak, de befalaztak. A szentély mellől fantasztikus kilátás nyílik a völgyben elnyúló falura, s a mögöttes hegyi tájakra. Különösen érdekes képeket lehet készíteni, ha az ember belekomponálja az előtérben lévő öreg kőkereszteket, amik a legrégebbi sírok felett őrködnek. A háborús emlékmű függőleges márványlapja örökzöld bukszusokkal övezetten, kissé elkülönülten áll a tetőn, közel a temető bejáratához. Visszatérve a háromnegyed órája elhagyott pétervásárai úthoz, északra, a nevezett településre tartottunk. Két hete is, midőn anyámmal kiegészülve hármasban csámborogtunk a Mátrában, tervbe vettük, hogy eljutunk ide, az idő rövidsége miatt azonban elhalasztottuk a látogatást. A Bükk és a Mátra találkozásánál fekvő Pétervására, bár jelenleg talán nem városi rangú település, de központi fekvése, s az ebből adódó fontos útelágazásai miatt mégis a környék legjelentősebb helysége. A nagyobb városok, mint Eger, Ózd, Gyöngyös vagy Salgótarján messzebb találhatók, s az említett városokat összekötő képzeletbeli egyenesek középpontjában lévő Pétervására, szerintem, a jövőben szintén nagyobb várossá nőheti ki magát. Ez nem feltétlenül válik majd előnyére, de törvényszerűnek látszik. Jelenleg azonban az utcáit és tereit még szolid, abszolút vidékies báj lengi be. Messziről látszó kéttornyú, ovális kőfallal kerített temploma a centrumtól kétszáz méterrel odébb emelkedő dombon áll. Szemből túlcifrázottnak, hátulról, a széles szentély és hajó felől nézve viszont egyszerűnek, mindazonáltal erőteljesnek látszik. Mondhatni, hátulról inkább igazi templom, előröl ízléstelen giccsparádé. Már én kérek elnézést a sarkos, ámde őszinte fogalmazásért. A dombtető lélekig ható, igazi élményét mégsem a vegyes kiállású (előröl nőies, hátulról férfias) egyházi épület, hanem a tőle nyugatra elterülő régi temető látványa nyújtja. A kerítetlen cinterem főbejáratául nagy méretű, faácsolatú kapukeret szolgál. A kidőlt-bedőlt, de rendszerezetten elhelyezkedő vén sírköveken kívül minden egyéb felületet lefedő, gondozottnak látszó fűben egyetlen keskeny, alig kitaposott ösvény vezet a harminc méterrel beljebb látható, a nyílt temető kellős közepén emelkedő kőkereszthez. Körülötte, enyhe ívet rajzolva, derékba tört ódon sírkövek támaszkodnak egymáshoz. Itt nemcsak az egykor alattuk nyugvó emberek, de maguk a kövek is halottak, s mintha holtukban összekapaszkodva ők is a feltámadás eljövetelére várnának. Elsétáltam a három oldalról családi házakkal közrefogott, nyári frissességgel zöldellő temető túlsó végébe, ahonnan, hátamban a már megint nyugovóra készülő Nap narancssárgán izzó korongjával igazán megrázó, ugyanakkor giccsbe hajlóan gyönyörű felvételeket készítettem az előteret kitöltő sírokról, és a drámai horizontot szolgáltató templomról. Aztán megint a község központjában találtam magam, ahol a főutca melletti parkban ráleltem a szokatlanul alacsony - mellmagasságig érő - obeliszkre. Illő volt tempósabbra venni a figurát, mivel a lemenő Nap sunyin belehúzott, s hát én sem vehettem tréfára a dolgot. Bükkszenterzsébeten szerencsére rögtön belebotlottam az út mentén magasodó templom kertjében álló első világháborús alkotásra. A kertajtót kulcsra zárva találtam, de újabb szerencsémre az emlékmű egészen a kerítés közelébe lett telepítve, így gond nélkül fényképezhettem a lényeges részeket. A kőből készült mű főmotívuma a Tátra, Fátra és Mátra hármas halmából felszökkenő kettős kereszt (ugyanez a jelkép tölti ki a magyar címerpajzs jobb mezőjét - és ezt a motívumot lopták el tőlünk - kék és vörös színben - a szlovákok, amikor 1994-ben önálló államiságot szereztek), a kiszélesedő talapzaton az elesettek névsora olvasható. A soron következő Tarnaleleszen a főutcát szegélyező keskeny járdákon csapatostól kódorgó, többnyire ápolatlan cigányokon kívül alig láttam embert, emlékművet pláne. Viszont a falu van akkora méretű, hogy kell itt lennie valaminek, de a leginkább szóba jöhető temető átfésülésére nem jutott idő. A tengő-lengő cigányokkal gazdagon dekorált településsel kelet felől összenőtt Szentdomonkosba úgyszólván véletlenül csúsztam át. Nem erre szándékoztam jönni, hanem Szúcs felé szerettem volna letérni, azonban hirtelen szembetaláltam magam Szentdomonkos helységnévtáblájával, s ha már így esett, szétnéztem benne. Nagyot nem nyertem vele, egy egészen parányi emlékműre viszont rátaláltam a templom szentélye mögötti kis kertben, a kőkereszt szomszédságában. Az efféle szituációkra illik az apámtól örökölt örökbecsű mondás, miszerint: ki a kicsit nem becsüli, annak lófasz a seggébe. (Az eredeti verzió akként szól, hogy "ki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli." De az apai átköltés hatásosabb.) Én pedig nem szeretnék efféle cuccot a hátsómba, úgyhogy megbecsülésem jeléül ugyanúgy fényképeztem, mint a többalakos városi remekműveket. Míg önfeledten fényképeztem, Anikóm mobilról felhívta a csaholci nővérét, Ildikót. Augusztusban náluk nyaraltunk egy szűk hétig, és mondhatom, mind a szatmári csavargások, mind a háromtagú család igen jó emléket hagytak bennem. Szatmárért - Erdélyhez hasonlóan - mindig is odavoltam, Ildit és családját pedig nyáron szerettem meg. Én is váltottam néhány baráti mondatot a lánnyal, aztán, tekintettel a kétségbeejtő gyorsasággal zuhanó Napra (még csak fél négyre járt!), megkerestem a szúcsi leágazást. Ezzel a lendülettel egyben délnek, a harminc kilométerre lévő Eger felé is fordultam. A fura nevű Szúcs világháborús obeliszkje a szokott formai sémát követi, nem úgy a mögötte púposodó dombra épült katolikus templom alakja! A különben akár tetszetősnek is nevezhető, kerek alaprajzú épület mindenre hasonlít, csak Isten házára nem. Leginkább egy 1970-es évek stílusában készült kultúrháznak nézné az ember helyi ismeretekkel gyéren eleresztett fia. Nem tudom, ki volt az az elvetemült, aki - templom címszó alatt - képes volt ilyesmit tervezni és építtetni az északi Mátra idilli környezetébe, lelke rajta. S akkor még nem ejtettem szót a kerek épülettől tíz lépésre külön álló, legalább tizenöt méter magas beton haranglábról, de legyen ennyi elég! Szörnyű! El innen, el, akárhova! A falu végében rátértünk egy kanyargós szerpentinnel feloldani szándékolt meredek kaptatóra, aztán kisvártatva elrobogtunk Egercsehi kiterjedt bányatelepe mellett. Öt perccel később maga a törzsfalu, Egercsehi következett, ahol a magas templomdomb alatti főtéren megtaláltam a két világháború kettős kereszttel és országzászlóval kiegészített, csinos kockaobeliszkjét. A második világháborúban elesettek kőtáblája alá odahelyezték a különböző bányaszerencsétlenségekben életüket vesztett vájárok, csillések s egyéb kétkezi munkások névsorát. A vadregényes hegyek közt alkonyi homállyal kipárnázott szurdokban délre kanyargó úton már minden autó felkapcsolt világítással közlekedett; lassan közeledtünk Szarvaskő faluhoz. Még elhaladtunk a vasút betonhídja alatt, odafent, a hegyoldalban láttuk a hosszú szerelvényeket spagetti módjára magába szippantó alagút sötét torkát, aztán szinte bezuhantunk a váratlanul kiszélesedő völgyet és a környező hegyoldalak egy részét magába foglaló településre. A falu legfőbb nevezetessége a fölötte magasodó sziklán, illetve a szikla melletti platón épült volt Himfy-vár romantikus omladéka. A nem annyira csekély maradványokat utóbb, idehaza nézhettem meg tüzetesebben az internet segítségével, de törekszem rá, hogy egyszer magam is feljussak oda. Egyelőre örültem volna, ha idelent, a faluban meglelem, amit elsősorban kerestem, de sem a templom körül, sem más közterületen nem láttam emlékművet. A kíméletlenül leszálló alkonyat viszont pontot tett a napi programjaink végére, az öt percnyi keresgélés alatt úgy besötétedett, ami feleslegessé, értelmetlenné tette a további kutatást. Majd legközelebb, hiszen jövünk mi még erre! A manapság Eger északi részének számító, hajdan önálló Felnémeten áthaladva megdobbant a szívem, mert a templom előtti domboldal jókora méretű első világháborús kőobeliszket mutatott fel, csak azért, hogy bosszantson. Vagy inkább a biztos visszatérés ösztönzése érdekében? Akárhogy, megint jönnöm kell, hiszen ezek kihagyhatatlan dolgok. A templomokkal zsúfolt Eger szombat délutáni forgalmán félóra alatt hámoztam át magam, aztán a vaksötét 25-ös úton megcéloztam Kerecsendet. Ez már a régi 3-as úton fekszik, alig százhúsz kilométerre Pesttől. Ahová aztán baj nélkül, úgy este hét tájban beértünk, pedig a Gödöllő előtti domonyvölgyi parkoló nonstop zöldségesénél megálltunk vásárolni. A mi kis bohém Csicsa bébink boldogsága megint nem ismert határokat, hogy az elveszettnek hitt gazdái előkerültek. Nos, aznap mindösszesen 380 kilométert tettünk meg, s 17 újabb emlékmű gyarapítja az ezekkel együtt 808 darabosra nőtt gyűjteményemet.  Kelt 2010.11.15-17.

 

  (Kilencedik kötet) Huszonnégy:

 

  Gyorsan túl akarok lenni a feketelevesen, mert a mai napig fáj a dolog: ma két éve, hogy Jerry kutyám meghalt. A máig felkavaró eset pénteki napon, délután ötkor történt. Emlékszem a gyászos nap minden pillanatára. Jerry fájó hiányáról több ízben értekeztem írásaimban, s miután az eltelt két évben mit sem enyhült a tragédia által kiváltott fájdalom, most már egészen biztos lehetek benne, hogy életem végéig kitart a trauma. A sebet tehát nem tudom gyógyítani, megoldásként marad a más alkalommal bevált eljárás, vagyis amennyire lehet, elnyomom magamban az emlékképeket, s csak nagy ritkán, ha egyedül vagyok, akkor engedem szabadjára a haverhoz visszatérő gondolataimat, s ennek következtében a menetrendszerűen érkező könnyeimet. Jerry esete érzelmileg azért ennyire meghatározó, mivel életemben először veszítettem el olyasvalakit, akit tiszta szívből szerettem, s aki szó szerint az életem része volt. Mostani kutyám, illetve Anikómmal közös kutyánk, Csicsa bébi, mint a neve is tanúsítja, örök gyerek marad. Egy kizárólag szeretni való, nagyon kedves, bohém, játékos, ragaszkodó kisgyerek, de gyerek. Jerry ezzel szemben - erről szintén tettem említést korábban -, miután kinőtte a gyerekkori dolgait, igazi felnőtt férfikutyaként élt mellettem, illetve velem. Társak voltunk. Na, hagyjuk, mert kezd szúrni a szemem sarka, és nem szeretnék sírva fakadni. Reggel nyolc óra van. Anikóm még az ágyban alszik, nem alkalmasak a körülmények. Majd holnap megsiratom az öreg harcost (gondolatban naponta megteszem), nem nehéz elpityerednem, ha rágondolok. A mai nap azonban - tekintettel a kétéves évfordulóra - legyen a gondolati emlékezés dátuma, holnap egyedül leszek, akkor majd teret engedek a most visszafogott fájdalmam kitörésének.  Kelt 2010.11.28.

 

  Vége a hatvankettedik résznek               

 

 

        ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                írta Miski György

 

                             Hatvanharmadik rész

 

  (Tizedik kötet) Egy:

 

  Tegnap este meghallgattam azt a magnókazettát, amit még szegény Dórától kaptam, aki - talán megsejtve a közeli véget - megénekeltette apámat, s az egészet szalagra vette. Mindössze hét vagy nyolc "számról" van szó; apám kedvenc opera-, operett- és műdalaiból vannak rajta részletek. Apámnak fiatal korában jó hangja volt; megkopott kisplakát tanúsítja, hogy az ötvenes években Svéd Sándorral, Németh Marikával, Somogyi Nusival, Csinády Dórával lépett fel a Vidámpark színpadán. Ezeket a most visszahallgatott dalokat nyolcvanévesen énekelte a kivénhedt rádiósmagnó mikrofonjába, ezzel együtt nem egyedül a technikai hiányosságoknak tudhatók be a fals hangok. Szegény apám néha úgy kieresztette a hangját, mint duhaj-ifjú korában a Dessewffy és Hajós utca sarkán működő Hubertus étteremben, ha szombat esténként ott költöttük el a családi vacsoránkat. Már régebben megfordult a fejemben, hogy az egymást meglehetősen kiszámíthatatlan időközökben követő énekeket CD-re kéne másolni. Megnéztem az interneten, és a Nyugati térnél találtam egy ilyen profilú vállalkozást, ahol megkopott kép- és hanganyagokat digitalizálnak, s ha szükséges, restaurálnak. Azt hiszem, valami olyasmi a nevük, hogy Emlékmentő Kft. Ma reggel munkakezdés előtt náluk jártam, s a kazettán kívül ott hagytam apám egy régi, katona korában készült fényképét, amit a lemezre kasíroznak. Ha minden igaz, a lemez még karácsony előtt elkészül. Kettőt rendeltem belőle, az egyiket anyámnak szánom. S ha már anyám, akkor egy füst alatt elmentem az egy metrómegállóval odébb eső Lehel téri piacra, ahol egy üveg Henessy konyakot, és egy palack jamaicai rumot (Captain Morgan) vettem anyám karácsonyfája alá. Merthogy egy üveg jobbfajta konyakra tartott igényt. A rum már csak ráadás, mint ahogy az apám által felénekelt CD is.

  Holnap hármasban - anyám, Anikóm és én - tervezünk kimenni Tökölre, a temetőbe. Közeleg apám születésnapja (18-án lenne 82 éves), meg különben is, több mint egy hónapja nem jártam arra. Ha nem esik a hó, vagyis ha a kocsi gumiköpenyei nem csúszkálnak, akkor megyünk.  Kelt 2010.12.10.

 

  (Tizedik kötet) Kettő:

 

  Tegnap voltunk hármasban Tökölön. Kicsit rendbe raktuk a sírt, megtisztítottuk az elhervadt nyári virágok maradékától, és letakartuk fenyőágakkal. Meggyújtottunk egy mécsest is. Anyámnak még augusztusban hoztunk Szatmárból egy félliternyi panyolai szilvapálinkát, s most ebből anyám megtöltött egy pici üveget, amit pár centi mélyen beástam a sír földjébe. Előtte apám tiszteletére megnyalintottam az itókát. Miután a kezdődő havazásban anyámat hazaszállítottam Budafokra, elugrottunk a kispesti temetőbe, Anikóm szülei sírjához. Ugyanúgy, mint Tökölön, itt is friss fenyőágak kerültek a halomra, s mécsest gyújtottunk. Mire hazaértünk Zuglóba, szakadt a hó, de pár óra múlva elállt. A melegedés hatására reggelre teljesen leolvadt a kocsiról.  Kelt 2010.12.12.

 

  (Tizedik kötet) Három:

 

  Fura kis céges karácsonyi ünnepségre kellett bemennem szerda délután 4-re a Lobogó utcai főhadiszállásra. Tavaly ilyenkor, amikor Szentendrén, egy ottani étteremben tartottuk a hagyományosnak mondható év végi záróbulit, a kisfőnök K. Tibi előre jelezte, hogy jövőre, azaz idén szűkösebb lesz a cég költségvetése. Ezalatt, többek közt, az év végéig ki nem vett szabadnapok ki nem fizetését értette. Idáig minden karácsony előtt ütötte a markomat 20 és 40 ezer forint közötti összeg, mivel sok szabadnapot nem tudtam vagy nem akartam kivenni, éppen az egyben kapott nagyobb összeg reményében. Az idén fuccs a lóvénak, nemkülönben a céges potyának. Mindazonáltal az elmaradt céges vacsora senkit nem tört le, annál inkább elgondolkoztatott a főnöki hangulatbeszéd tartalma. Annak is a vészjósló felütése, azaz: jövőre a cégnek néhány kollégától meg kell válnia. Oly mértékig hanyatlóban a telefonkártya-értékesítési profil, hogy azt alig ellensúlyozza az időközben képbe került BKV-jegyek és bérletek értékesítéséből származó haszon. E szöveg hallatán, gondolom, mindenkinek keserű lett a szája íze, kivéve azt a pár csókost, akik a főnöki barátság védőszárnyai alatt biztonságban érezhetik magukat. Ajándék gyanánt mindenki kapott egy kitöltött gépi lottószelvényt, azzal a tréfás kísérőszöveggel, hogy akármelyikünk megnyerheti az ötös lottón jelenleg bent lévő 652 milliós összeget. Aha. Addig ne vegyünk levegőt! Szomorú idők járják a Kárpát-medencét, mert ha már a mi, hajdan kiválóan prosperáló cégünk is efféle kicsinyességekre adja a fejét, az a vég előtti percet jelenti. Ilyen az élet.  Kelt 2010.12.23.

 

  (Tizedik kötet) Négy:

 

  Párját ritkítóan pocsék karácsony van mögöttem. Anikómmal szenteste összevesztünk, de annyira, hogy eleinte nem akartam magammal vinni anyámhoz, akit másnap, szombaton szándékoztam meglátogatni. Már az ágyban feküdtünk, tévéztünk, amikor Anikóm valamin berágott, és oda se figyelve elhajította a kezében tartott tévétávirányítót. Majdnem eltalálva vele a közöttünk békésen szundikáló Csicsa bébi fejét, amitől viszont az én agyam durrant be, és mondtam neki sok mindent, csak szépet nem. Mármint Anikómnak. Aznapra el is felejthettük egymást. Másnap mégis magammal vittem, mert szinte könyörgött érte. Jó. Anyámnál átadtuk az ajándékokat (Henessy konyak, Captain Morgan rum, testápoló és apám CD-je), megebédeltünk, s kettő körül hazajöttünk. A fagyos hangulat alig oldódott, én nem erőltettem az olvadást. Így telt a nap, de szerencsére vasárnap dolgozott az én fura temperamentumú kicsim, volt idő kipihenni a dühömet. Amit különben most sem bánok, bár a használt szavak között valóban akadt nem européer kifejezés. Szóval, ez a karácsony mehet a kukába, semmit nem ér.  Kelt 2010.12.27.

 

  (Tizedik kötet) Öt:

 

  Az elmúlt napok családon belüli "slágertémája" a két és fél hónap múlva 78 éves anyámhoz kötődik. Hangjában nem kevés riadalommal hétfő kora délután felhívott, hogy rosszul érzi magát, rossz közérzetének legfőbb okozója a bal lábában tapasztalható zsibbadás. Térdtől bokáig nem érzi a lábát, nem képes ránehezedni, tehát lépni sem tud. Anyám azonnal infarktust vizionált, noha annak egyáltalán nem ezek a kísérőtünetei. Alaposan pánikba esett, alig bírtam a gondolatait nyugodtabb vizekre irányítani. Megígértettem vele, hogy másnap okvetlenül lemegy a körzeti orvosához, és kivizsgáltatja magát. Igazság szerint a magam részéről egy időskori pánikrohamnak tudtam be az ijedelmet, és lehet, hogy beletrafáltam a dologba. Fiatalabb éveimben kétszer estem át az egyenként egy évig tartó pánikbetegségen, tehát első kézből szerzett tapasztalatból tudom, a roham jelentkezésekor mennyire elveszíti az ember a fejét. Anyám másnap lement a doktorhoz, aki értetlenül állt az eset előtt, mondván, hosszú praxisa alatt nem találkozott ehhez hasonlóval. Néhány hevenyészett vizsgálattal azonmód megállapítást nyert, hogy az EKG, reflexek stb. rendben, egyedül a vérnyomás volt magas, de az simán betudható anyám érthető idegességének. Mindig is utált doktorhoz járni, mert az orvosi környezetben azonnal a legrosszabb lehetőség jut az eszébe, márpedig anyám betegesen fél az elmúlástól. Megértem, hogyne érteném, de amit évtizedek óta ő művel, az nonszensz. Az alapvető vizsgálatokon túl továbbiakra lesz szükség az egészségi állapotát tükröző kép kialakításához, úgymint vérvétel, vizeletvizsgálat, ilyesmi. Mindenesetre anyám alaposan rám ijesztett, amikor még hétfőn az esti órákban felhívtam, hogy érdeklődjek, jobban van-e vagy segítségre szorul? Hiába csörögtem rá ötször a mobilon, s kétszer az asztali telefonján, nem vette fel senki. Ijedtünkben már öltözni kezdtünk az asszonnyal, hogy kocsiba vágjuk magunkat, és elszáguldunk Budafokra, amikor végre felvette a telefont. Kiderült, a kocsijával hazavitte a cipőtartó szekrényét összerakó, tízpercnyire lakó Sanyit, s közben otthon felejtette a mobilját. Épp visszaért a Sörház utcába, s ajtónyitás közben még elkapta a telefon csengéseit. Sikerült visszafognom magam, hogy durván le ne hordjam, amiért kora délután elültette bennem a frászt, este meg nem tudom utolérni. Komolyan megijesztett, Anikómat nemkülönben. Jelen állás szerint - hál' Istennek - nincs különösebb baja, de azért szombaton kimegyünk hozzá Anikóval, s elbeszélgetünk vele, hogy ne legyen már annyira egyedül. Szerintem a magány is nagyban hozzájárult, hogy így járt.

  Az ország - s főleg Budapest - legfőbb beszédtémája a szombat éjszakai diszkótragédia. A Nyugati pályaudvarral szemközt található West Balkán a fiatalok egyik legkedveltebb szórakozóhelye. Szombat éjjel, tizenegy óra körül pánik tört ki a többszintes, zsúfolásig telt diszkóban, minek következtében a meglóduló tömegben három fiatal lány életét vesztette. Két húszon- és egy harmincéves nő elesett, és megfulladt a rájuk nehezedő testek nyomása alatt. A helyiségekben és az összekötő lépcsősorokon a légtér arányában törvényileg megengedett háromszáz fő helyett kétezer-ötszázan szorultak össze, amiért az üzemeltetőt és a rendezvény szervezőjét terheli a felelősség. A pánik kiváltó okáról a hivatalos szervek mélyen hallgatnak. Szemtanúk internetes beszámolói szerint azért, mert egy cigány megkéselte az egyik lányt, s ebből alakult ki a végzetes riadalom. És nálunk olyan mintaszerű a kisebbségvédelem, hogy a fal adja a másikat. Az utcai fotók tanúsága szerint legalább harminc rendőrautó és három rohammentő érkezett a helyszínre, de ez utóbbiak hiába kísérelték meg a lányok újraélesztését. Gyászolni persze nagyon tudunk, ez magyar sajátosság. Másnap este mécsesek százai égtek a West Balkán előtti járdaszakaszon, de ez nem több az életben maradottak lelkifurdalásának kifejeződésénél, a három lányon mit sem segít a késő bánat. Eb gondolat.  Kelt 2011.01.20.

 

  (Tizedik kötet) Hat:

 

  Öt nap múlva kampec a januárnak! Hogy ezt is megértük! A minap eszembe jutott egy lelkesítő idea, amivel kihúzom a tél hátralévő hideg napjait, s hagyom, hogy az ábrándozás langymeleg fuvallata éltben tartsa bennem a szebb jövőbe vetett hit virágait. A szebb jövő alatt nem más, mint a nyár folyamán megejtendő horvátországi, természetesen tengermelléki nyaralás értendő. Egy hétre gondoltam, többre nem telik. De elég is abból annyi, hiszen egy isztriai nyaralás nem olcsó mulatság. Pláne úgy, hogy szó sem lehet sátorozásról, abból alaposan kiöregedtem, tehát panzió vagy ehhez hasonló megoldás érdekel. Megfizethető legyen. Úgy terveztem, hogy anyámat visszük magunkkal, s ekként hármasban utazunk a Renault-val. Ez - tekintettel anyám nyolcvanhoz közelítő korára - afféle "búcsú a tengertől"-szerű látogatás lesz. Nem beszélünk róla, de magában mindenki gondolja, amit gondolni akar. Annál is inkább jogos egyfajta búcsút emlegetni, mivel utoljára 12 éve, 1999 napfogyatkozásos augusztusában jártunk a tengernél, s ki tudja, a mostani nyarat követően mikor lesz a következő lehetőség? Isztrián - Medveja kempingjében - négyesben, anyámmal és a két kamasz fiammal voltam. Amikor hazafelé indulva Fiume egy magasabb pontjáról még egyszer végigpásztáztam a terjedelmes szigetektől foltos Quarnero-t, tényleg nem hittem, hogy tucatnyi nyár száguld el mellettem, mire egyáltalán esély nyílik az újbóli találkozásra. Pár napja kezdtem gyűjteni a pénzt, de nem tudom, mit kóstál a szállás. Mindegy, egyelőre ráérek ezzel foglalkozni, addig is spórolunk ezerrel. 

  Ami Magyarország általános helyzetét illeti, nincs ok a derűlátásra. Külső, de kiváltképp belső bajaink sokasodnak, és senki sem látja az alagút végét. Az ország, mint a magyarok országa, tulajdonképpen elveszett, bár ezt ma még kevesen hiszik és értik. Én sajnos értem - bár ép ésszel fel nem foghatom, s el nem fogadhatom -, ennek ellenére vagy éppen ezért örülök, hogy már rég alulról szagolom az ibolyát, amikor a Kárpát-medencében megszűnünk államalkotó nemzetnek lenni. Kényelemszerető, gyermektelen, jobb esetben egykéző, egoista népünk kihalófélben. Szégyenletes tény: hazánk Európa éllovasa a törvényesített gyermekgyilkosságok, azaz az abortusz terén. Az ország lakosságának lélekszáma tavaly ősz végén csökkent tízmillió alá, ebből csaknem egyharmad a nyugdíjas, de nem ez az igazi gond. Inkább az, hogy az óvodába járó gyerekek közt túlsúlyba (53%) kerültek a cigányok, ami észvesztő adat, mivel míg a magyar családok úgyszólván száz százaléka óvodába járatja a gyermekét, addig a roma purdék többsége otthon, az anyja szoknyája körül rohangál. S még így is... A magyarok ugyebár dolgoznak (már aki akar, és talál is melót) látástól vakulásig, az adóbefizetéseinkből eltartott, segélyeken élősködő cigányok meg alig-alig. Ennek száz oka van, ám ez mit sem változtat a lényegen. Az általános iskolába járóknál egyelőre 38 százalék a cigány, de ez rövidesen szintén módosul, persze a gyermeknevelésre rest magyarok kárára. Momentán a cigányság létszáma átlépte az egymilliós küszöböt, talán kétszázezerrel is. És ezekből, a ma még gyerekcipőben járók korosztályából lesz a jövő nemzedéke. Akiknek, a maguk idején, meg kell termelni az állam működtetéséhez elengedhetetlenül szükséges nemzeti jövedelmet. Meg a jövő öregjeinek - többek közt Anikómnak és szerénységemnek - a nyugdíját. Amit ugyan egész munkáséletünkben vontak és vonnak a fizetésünkből, de amit az állam minden időben kénytelen pótolni, hiszen a hol lopakodó, hol száguldó inflációban rendre felolvad a vásárlóérték. Rövidesen, két és hat éven belül nyugdíjba vonul, kiszáll a termelésből a Ratkó-korszakban született, nagy létszámú korosztály. Az országot jellemző negatív halálozási mutatók ellenére még mindig leszünk vagy kétszázezren. Ezt a tömeget nem fogja elviselni az általános recesszió miatt amúgy is ingatag lábakon álló költségvetés. A munkaerőpiac összeomlik, mert nem lesz elég magyar szakmunkás (valamint orvos, tanár, egyéb értelmiségi), a cigányok munkához való viszonya pedig aligha változik egyik napról a másikra. A munkáshiány pótlására egyre nagyobb létszámban települnek be idegenek, kérdés, honnan jönnek s milyen munkamorált hoznak magukkal? Egy idő után, ha kellő létszámban vesznek részt az akkor talán még Magyarországnak nevezett romhalmaz végső gazdasági összeomlásának lassításában, a demokrácia nevében speciális jogokat követelnek maguknak, s különösebb ellenállás nélkül átveszik az irányítást. Minden területen. Politika, gazdaság, kultúra. A magyarok maradékának jelentős hányada - érdekből -, kultúráját megtagadva, nyelvét feledve sürgősen asszimilálódni fog az életerős idegenekhez, és a felszívódni nem hajlandó többiek, a magyarságukban elkeseredetten kitartók kisebbségbe kerülnek a tulajdon hazájukban. Magyarország, élt ezeregyszáz akárhány évet. A jövevények viszont aligha tűrik a dologtalanságot, a magyarok farvizén megszokó romák botrányos életvitelét, s vagy tűzzel-vassal elűzik őket, vagy például erős nyomást gyakorolva rájuk, dologra szorítják a siserahadat. Az ország etnikai térképe kevés idő múltával a maitól merőben elütő képet nyújt: lesz egy idegenből érkezett, de hamar befészkelődő dolgos-szorgos, szapora többségi etnikum, mellette két markáns kisebbség, a magyar és a cigány alkotja az "őslakosságot". Nagyjából ekkortájt idejétmúlttá válik a Magyarország történelmi-földrajzi elnevezés, s az új többség szája íze szerinti kerül a térképekre. Megérte Árpád apánk, megérte Szent István, megérte negyedik Béla, megérte Mátyás király, megérte Rákóczi, Kossuth, Petőfi, Széchenyi, aradi tizenhármak, meg a dicső emlékű többiek? Megérte? Azt hiszem, meg. Egy országnak épp úgy lehet években (évszázadokban, évezredekben) mért élete, mint az egyes embernek. Hány nagy nép, nagy ország, hatalmas birodalom tűnt el az idők folyamán, pedig valamennyi öröklétre született. Csak hát másként alakult. Nekünk, magyaroknak is kitelt.  Kelt 2011.01.26.

 

  (Tizedik kötet) Hét:

 

  Az élet már megint nem habos torta. Anikóm főnökének, bizonyos V. Lacinak az a perverz szokása kezd meggyökerezni, hogy szegény kicsimet a szünnapján berendeli munkára. Az egész a másfél héttel ezelőtti hétvégén kezdődött, amikor szombaton és vasárnap déltől három óráig behívta mosogatni, az amúgy az előző csütörtökön és pénteken tizennégy-tizennégy órát gályázó kicsimet. Aznap reggel egyszerűen felhívta a mobilján, és megkérte, de úgy, hogy visszautasításnak vagy kifogásnak nem volt helye, hogy ilyen és olyan időpontban fáradjon be, mert a többiek - a másik műszak alkalmazottai - nem bírják magukban a tempót. Ez ismétlődött meg ma reggel. Anikómmal éppen azon tanakodtunk, mikor menjünk be a városba, keresni egy horvátországi nyaralásokkal foglalkozó utazási irodát, ahol információhoz juthatunk a szállás költségeiről és egyéb dolgokról. Júliusban vagy augusztusban szeretnénk egy hétre leutazni Isztriára. Megint megszólalt a telefon - nyolc óra sem volt -, hogy Anikóm sürgősen menjen be kilencre, mivel a Natasa névre hallgató váltótársa telefonált a főnöknek, hogy családi okok miatt nem tud munkába állni. V. Lacinak rutinosan rájár a keze Anikóm mobilszámára, amitől kis híján agyvérzést kaptam. A telefonálást követően némi családi vita kerekedett az esetből, mert unom, hogy a feleségemet egyszerű, a polcról bármikor előkapható gépként kezelik. Mit sem törődve a magánéletével, azzal, hogy neki is lehetnek aznapra - a szabadnapjára - tervei, elintézendő hivatalos ügyei, esetleg semmi mást nem tenne, mint a szintén szabadnapos férje társaságában itthon pihenne. Nos, valamit mégis tenni kellene az efféle esetek ismétlődése ellen. Szívesen elbeszélgettem volna V. Lacival, de sem reggel, sem az esti, zárás közeli időpontban, amikor Anikómért megyek kocsival, nem elérhető az étteremben. Jobb ötletem nem lévén, elkértem a kicsim telefonját, amit újabban amúgy sem gyakran használ, és eltettem. Ne legyen nála, ne érhessék el. Most és az elkövetkező pár napban ennek ugyan nincs gyakorlati haszna, mivel mától péntekig melózni jár, de a hétvégén se tudjanak rácsörögni, miáltal esély nyílik a családi kapcsolat gyakorlati megélésére. Anikómat időközben beszállítottam a Lajos királyba (a kocsiból való kiszálláskor ígérte, miszerint szól V. Lacinak, hogy a jövőben nem ér rá beugrani a hétvégi pihenőnapjain), s hazaérkezve szétszedtem a mobilját. Kivettem belőle az akkumulátort, és a géptesttel együtt elrejtettem a szekrényemben. Na, most ugráltassák nyakra-főre, ha tudják! Egyébként legfeljebb három ember: én, anyám és a kisebbik fia, Bukta szokta hívni, de erről mostantól leszokunk. Anyámnak pár perce a saját készülékemről számoltam be a dühítő fejleményekről, úgyhogy ha Anikómmal akar beszélni, az én gépemen keresztül megteheti. Bukta ugyan nem tudja elérni, de majd bemegy az anyjához, hetente egyszer amúgy is megteszi, s akkor tisztázzák a jövőbeni kapcsolattartás mikéntjét. Anikóm maga alig hívja valamelyikünket, lényegében nem is tudna, hiszen hetek óta nincs feltöltőkártya a készülékében, illetve ami van, az rég le van beszélve. Este megyek érte, ha addig valami rendkívül fontos közlendője lenne számomra, a munkatársa mobilján elérhet. Egyébként pár napja tervbe vettük, hogy a hétvégére elmegyünk valami hosszabb autós túrára - tavaly november közepe óta, két és fél hónapja nem jártunk első világháborús emlékművek nyomában -, már ha az időjárás kegyes lesz hozzánk, és nem esik, nem hullik, nem lesz köd. A hideg nem számít.

  A mintegy másfél hónapja meglévő, körtefából készült pipám mellé tegnap vettem egy komolyabb és szebb, rózsafa gyökérből (bruyére) készült másik pipát is. Első nap kinéztem annál a Déli pályaudvari trafikosnál, akihez két hete - a betegsége miatt átmenetileg kiesett Zoltánt helyettesítendő - néztem be először vonaljegy kihelyezés ügyében. Szemembe ötlött az üveges vitrin eme zömök, erezett gesztenyebarnára csiszolt és pácolt ékessége. Tíz forint híján nyolcezer volt az ára, de a tulaj, érezvén vásárlási szándékom komolyságát, gyorsan leengedte hatezer-ötszázra. A bolondnak is megéri, hát még nekem! Igazából hazudnék, ha állítanám, hogy tudom, mi okoz örömet a pipázásban. Nem tudom. De már az első pipám esetében is azt vettem észre, hogy ez egy eléggé összetett élmény. És ez adja a különlegességét. Hiszen remek érzés kézben, marokban tartani a forró parázstól kívülről is átmelegedett, hivatalosan "kazánnak" nevezett részt, isteni érzés érezni a szájüregben és az orrban gomolygó füstpamacsok nikotinos ízét, aromáját, s maga a kifújás, a füstképzés, a füstölés sem utolsó látványosság. És ne feledkezzem el az egész dohányzási rituálét bevezető mozzanatról, a nem teljesen száraz dohányforgácsoknak a pipa belsejébe való tömködésének akkurátus, s egyre profibb aktusáról. Aztán a közepesen tömörre nyomkodott dohánynak a hosszú szárú fidibusszal - ami lényegében méretesebb gyufa - való meggyújtásáról, aminek a technikája egyelőre csiszolás, finomítás alatt áll, ugyanis legalább háromszor kell rágyújtanom, mire érezhetően erőre kap a parázs. Van mit tanulnom, de nem állítottam, hogy nem vagyok kezdő. Belenéztem a pipás füstöléssel foglalkozó egyik-másik internetes klub bejegyzéseibe, s néha ámulok, némelyek mennyire mélyen beleélik magukat a pipázás élvezetébe, mennyire aprólékosan odafigyelnek a legkisebb nüanszokra. Ezek azok a megszállottak, amilyen én nem leszek soha. Nem a pipázás művésze, zsenije, mindössze gondtalan élvezője szeretnék lenni. Most, hogy két pipám lett, az asszony rögtön lecsapott a kisebb méretű régire, mondván, akkor ő azzal fog füstölögni. Rendben, miért ne, ámbár jelenleg is cigarettázik. A kis ínyenc, most meg még a pipa is. Élni tudni kell!

  S hogy most már a konkrétan velem, a gondolataimmal, az érzéseimmel foglalkozó sorokra térjek, egy időre elhagyom a külvilág kikövezetten is rögös útját, s magamba szállok, ami nehezebb feladat, mint azt bárki elsőre gondolná. Ugrás a közepébe!

  Az ember a teremtés, illetve az evolúció által kiutalt érzékszervei segítségével vesz részt a magasabb szintű létezésnek az élet névre hallgató alantasabb folyamatában. Látásával, hallásával, tapintásával, ízlelésével és szaglásával befog egy olyan komplex tartományt, amely a halandó számára az egyéni élettér határait jelenti. Miután ezek az érzékelőképességek úgyszólván minden embernél közel hasonló fejlettségűek, pontosabban a civilizáció előrehaladásával hasonló mértékben visszafejlődöttek, elmondható, hogy nagyjából egyformán érzékeljük a környezetünket. Ha mindössze az öt felsorolt érzékszervünk által felvett ingerek révén kommunikálnánk a testünk terjedelmén kívül eső világgal, joggal mondhatnánk, hogy az életünk száz százalékban kívülről irányított. Noha a fejlett idegközpontunk, azaz az agyunk révén magunk értelmezzük a bejövő hatásokat, s adunk rájuk egyéni sajátosságainknak megfelelő válaszokat, attól még nem vagyunk önállóak, hiszen érzékszerveink, illetve a döntéseket hozó agyközpont jó katonaként kritika nélkül teljesíti az ingerek által kipostázott parancsot. (Parancsot, hiszen minden beérkező ingernek megvannak az agyi érzékelő receptorai, amik ingerület formájában azonnal reagálnak, de mindig és kizárólag az előre elvárható, mondhatni, borítékolható módon. Olajozottan működik minden, mint egy régi telefonközpontban, ahol a hívó fél tölti be az inger, a kapcsolótáblát kezelő telefonos kisasszony a közvetítő érzékszerv, a hívott fél pedig az ingerület, vagyis a reakció szerepét.) Természetesen jól teszi, hiszen jól kinéznénk, ha nem hinnénk a szemünknek, és csak azért is egyenesen tartanánk a száguldó autónk kormányát, noha kőhajításra ott van előttünk az éles kanyar. Az érzékszerveink, ha megbízhatóan működnek, életben tartanak bennünket, nincs ezzel semmi gond. De nem többek serény, ám közönyös szolgáknál. Nem értelmeznek, nem kritizálnak, nem befolyásolnak. Villámgyorsan közvetítenek, és ennyi. A fájdalom nem az ideghálózatban keletkezik, csak azon keresztül üzen a negatív ingert kibocsátó agy. Érzékszerveink közvetítenek a tőlünk függetlenül működő külvilág, és a saját testünk - a mi privát, belső világunk - között, nehogy ez utóbbi "beleszaladjon" a külvilágban milliószámra hemzsegő kapitális baleset valamelyikébe. Mondjuk, nehogy puszta kézzel megfogjuk az izzó vasat. Miután a belső világunk (azaz saját személyünk) semmiféle ráhatással nem bír a nálunk elmondhatatlanul hatékonyabb, erősebb, hatalmasabb külső eseményekre, így kényszerűen nekünk kell alkalmazkodnunk hozzájuk, illik komolyan venni az onnan érkező figyelmeztetéseket. Ha nem tesszük, elpusztulunk. A "világok háborújából" rosszul jönnénk ki, ezért nemhogy háborút, a csatákat is ajánlott kerülnünk. Az eddigiekből tehát tisztán következik, hogy életünk szinten tartó, motorikus menete környezetfüggő, ha úgy tetszik, ingerfüggő. Csakhogy létezik egy hatodik érzékünk; a megérzés, az intuíció, a képzelettel rokonságot mutató ösztön rejtélyes világa. Míg az első öt érzékszervünk automatikusan működik (feltéve, hogy minden flottul szuperál), ez utóbbi igazi életművészként, bohémként viselkedve, kiszámíthatatlan lépésekre képes. Valójában ettől a hatodik érzékünktől vagyunk többé-kevésbé egyéniségek, nem a gyárilag mindenkinek járó öt tesz egyedivé. Az ember rövid földi élete a magasabb rendűnek számító univerzális létezés gyatra letükröződése. Tükör, amely erősen torzít, tükör, amelynek a csalásait azonban annyira megszoktuk, hogy abszolút valóságnak fogadjuk el az általa közvetített látványt. A mátrix hamis világában járunk, s ez a lelki szegényeknek kijáró kegyes lebegés megfelel nekünk. A hozzávetőleg százezer év óta tartó tréning törvényesítette a megszokást, s a képzeletbeli tükör foncsorában arányosnak, szabályosnak, természetesnek, végső soron egyedül elfogadhatóan észszerűnek tűnnek az agyunk által dekódolt üzenetek. Mert kényelmi okokból hiszünk a hosszú evolúció alatt elkopott érzékeinknek, azoknak a bizonyos szolgáknak, s gyanakodva fogadjuk az ősi korunk zárványaként létező egészséges megérzés önzetlen tanácsait. Hiszen a megérzés azonos a gyanúval. Az igazolásra váró gyanú, azaz kételkedés, elbizonytalanodás pedig gondolkodásra kényszerítené elkényelmesedett észjárásunkat, amit sokan nem vesznek szívesen, és, a jobb a tudatlan békesség címszava alatt inkább elnyomják magukban a mindenféle kétely legkisebb szikráját is. Opportunista népség vagyunk, de akadnak kivételek. Na, de mi okunk kételkedni az élet virtuális tükrében látottak felett? Mi ad okot a gyanakvásra, hogy egy univerzális átverés szenvedő (vagy nem szenvedő - ki hogyan viszonyul a témához) alanyai vagyunk, honnan ered a sanda feltételezés, hogy véges földi napjainkat a nem igazán hízelgő baleklét jegyében morzsoljuk? Mégsem tökéletes a tükör csalása, mégis lennének parányi foncsorhibák, amelyek résein át a láttatott világ kulisszái mögé tekinthetünk? Nos, igen. Ezek a hibák pedig épp az imént pedzegetett ösztönök, megérzések, intuíciók láthatatlan sugarai által válnak nyilvánvalóvá, mint UV-fényben a szétfreccsent spermacseppek. Valószínűleg nem én vagyok az első és az utolsó halandó, aki eljátszott/eljátszik a gondolattal, mi lenne akkor, ha egy álomba szenderült, amúgy egészséges ember hosszú éveken keresztül nem ébredne fel, s álomképről álomképre szökellve múlatná - a "normális" életritmusban élők szemszögéből nézve öntudatlanul - az életét? Eltelne öt év, tíz év, húsz év, emberünk lassan fizikai létezésének határához közelítene, s az utolsó öt percre eszméletre térne. Mit gondolna az álomban töltött esztendőkről? Azt, vagy a megelőző éveit, illetve az utoljára maradt öt percét tekintené valóságosnak? Alighanem képtelen lenne dönteni, s vénségére megzavarodna, hiszen mindegyik annyira kézzelfoghatónak, valóságosnak tűnt. Hát ez az, ez itt a kulcsszó: tűnt! Vagyis ebből az egyszerű példából is megállapítható: ha a "valódi" élettel szemben akad legalább egyetlen, hangsúlyozom, nem több, mindössze egyetlen parányi alternatív létezési forma (mint az álomban leélt élet alternatívája), máris teljes az elbizonytalanodás. Melyik az "igazi"? Mindkettő (mindhárom) és egyik sem. Nincs itt semmi ellentmondás, és - sajna - a tévedés lehetősége kizárva. Miért is? Az észlény ember azt a világot hajlandó egyedül létezőként elfogadni, amelyet a racionalistának ismert érzékszervei közvetítenek felé, s ha átmenetileg odahagyva az ébrenlétet, az álmok világát járja, a napközben objektívnek, elfogulatlannak vélt érzékszervei a megtévesztés érdekében képesek az álomképeket generáló ösztönök, képzelet, intuíciók világával kollaborálni. Hiszen álmainkban minden annyira hiteles tud lenni, hogy gyakorta külső jelekkel reagálunk az ottani eseményekre: álmunkban sírunk, mosolygunk, netán nevetünk, erekciónk támad, grimaszolunk, kezünk-lábunk jár, amint teles odaadással részt veszünk a "belvilági" cselekményekben. Álmunkban tehát a racionalitás a leggátlástalanabb módon frigyre lép az irracionális képzelettel, s e vegyes házasság gyümölcseként világra rugdalja magát az avantgarde hevületű kétely koravén csecsemője, miszerint e két, az ember által ismert (vagyis a racionális és irracionális) világon túl lennie kell továbbinak, esetleg továbbiaknak. Reped a tükör. Ugyanakkor közismert tény, hogy léteznek ennek a búvalbélelt sárgolyónak - az általunk naponta meggyalázott Földnek - olyan lényei, s nem kevesen vannak, akiknek vagy fejlettebbek azon érzékszervei, amelyekkel az emberállat is rendelkezik, vagy sokkal kifinomultabb, s az emberétől egészen eltérő érzékelési technikával navigálják át magukat a saját életidejükön. Gondolok itt a cetfélék oldalérzékelőjére, a denevérek legendás ultrahangos tájékozódására, a költözőmadarak térérzékelésére, de sokkal közismertebb példák is rendelkezésre állnak: a kutyák végletekig beélesített szaglása, a macskák bámulatos látása, és a többi. Igen, ők a mitőlünk, emberektől állítólag fejletlenebb, alantas állatok. Nos, lehet, hogy az ember Isten szerelmetes teremtménye, de azért annyira nem az, hogy a Teremtő - talán féltékenységből, talán elővigyázatosságból - ne nyesegette volna vissza a szárnyainkat, mindjárt a teremtés pillanatában. Ez a képletes szárnynyesegetés pedig legfőképpen az érzékelőszerveink hiányosságaiban, illetve hiányában érhető tetten. Az emberre testált "rengeteg" ész ellenkompenzálása akként történhetett, hogy egy sor érzékelőszerv kimaradt az égben székelő Atya által számunkra összeállított stafírungból. Miután ezek hiánya csak következtetéssel tételezhető fel (miként a misztikus fekete lyukak léte a környező égitestek viselkedéséből), nevesíteni sem lehet őket. De biztos vagyok benne, az ijesztően fejlett ösztönöm azt súgja, hogy a testemet körbevevő világból egy rakás dolgot nem tudok, nem érzékelek. Végső soron nem ismerem a világ egy részét, s lehet, ez a rész sokkal több, mint amennyiről amúgy tudhatok. Ezek azonosításához hiányzik néhány (külső, belső?) érzékszervem. Nem tudhatom azt sem, hogy ezek a hiányosságok (már ami az életminőségemet illeti) vajon előnyömre szolgálnak, netán hátrányt okoznak? Lehet, mégsem az atyai féltékenység, hanem az előrelátó Gondviselés jóvoltából lettünk az élet lefokozott vitézei, félkarú óriásai? Mindez mit sem változtat azon a tényen, hogy eszközök híján sok mindenre nincs rálátásunk, pedig nagyon valószínű, hogy minden lényeges, ámde általunk nem érzékelt folyamat most és itt zajlik le az orrunk előtt. Természetesen nem arról a babonára hajazó emberi agyszüleményről beszélek, hogy netán rémisztő szellemalakok suhannak némán és láthatatlanul közöttünk, ennél azért lényegesebb dolgokról lehet szó. Ez lenne hát az a többlépcsős világ, amiben élnünk adatott, de a létezés ki tudja, hány grádicsos milyen magaslatokra törő építményéből nekünk mindössze a racionális, az irracionális és a megérzésből születő gyanakváson alapuló két és fél lépcsőnyi járás jutott. Ettől nem lesz tériszonyunk, s a hegyi betegség is elkerül bennünket. Tudom, porból lettünk, s azzá leszünk, meg még azt is ismerem, hogy földhözragadt lények vagyunk, de így aztán pláne nem értem, mi a fasznak születtem erre a világra?  Kelt 2011.02.02.

 

 Vége a hatvanharmadik résznek              

 

 

          ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György

 

                                Hatvannegyedik rész

 

  (Tizedik kötet) Nyolc:

 

  A szombati, Tolnában és Baranyában megejtett autós kiruccanásunkkal kezdetét vette az idei évben esedékes országjárásunk. Szép napot fogtunk ki, a korábbi napokhoz képest jelentősen enyhült, napsütéses időben plusz 10 fok fölötti meleg uralkodott, ami már-már a rég várt tavaszt idézte. Anyámhoz hétre értünk ki, s már fél nyolc előtt elrajtoltunk Budafokról. Szekszárdig meg sem álltunk, ott azonban megejtettünk egy kerek egyórás sétát. Miután én már tavaly ősszel megfordultam itt, egyedül, s akkor letudtam a világháborús emlékmű fotózását, erre most nem kellett időt szánni. Bejártuk az óvárost, megfordultunk a Garay János szobra körüli, sok régi házzal, többek közt a most a német nemzetiségi színháznak helyet adó volt mozi épületével övezett alsó téren, ahol a szobor körül kisebb bolhapiac alakult ki. Anyám, Anikóm és én is találtam magamnak pár száz forintért valamilyen csekélységet. Egy enyhe kaptatón feljutottunk a többek közt templomot, múzeumot és városházát magába foglaló felső térre. Az egy óra időtartamra váltott parkolójegyünk pontban tízkor járt le, úgyhogy nagyon nem mélázhattunk, de ami ebbe az órába belefért, azt megnéztük. Délnek, vagyis Bátaszéknek tartva kisvártatva befordultunk a keletre leágazó, Őcsény irányába vezető bekötőútra. A templom előtti kő katonaalak csinos alkotás, mint lényegében majdnem mindegyik, amelyet ezen a napon fényképeztem. Gazdag vidéken jártunk, Tolna és később Baranya olyan tájain, ahol a második világháború előtti időkben rengeteg sváb élt, akiknek a nagy részét - sajnos - a világháború után kitelepítették. A nagy méretű, többnyire máig gondozott falusi porták jómódról árulkodnak, s ez a viszonylagos gazdagság a világháborús emlékművek minőségi voltán is tetten érhető. Őcsény alatt Decs következett - még mindig a mellékúton jártunk -, csakhogy, nagy pechemre, a helybéli vezetés gondossága, túlzott óvatossága miatt téli lepel alá került, sokalakos szobrot az alkotást háromnegyed részben fedő ponyva miatt értelmetlen lett volna fotózni. Ki tudja, mikor vetődök megint erre, ha ugyan valaha is. A még délebbre eső Sárpilis egyszerűbb emlékművel, a református templom tőszomszédságában álló kis szürke obeliszkkel tisztelgett a hősi halottak előtt. Már Őcsényen és Decsen is láttam őket, de itt tűntek fel igazán azok a termetes parasztházak, amelyeknek a kőkerítésébe úgy építették be a magas, lécfalú kukoricagórét, hogy az tovább fokozta a masszív kőkerítés erődítés jellegét. Alsónyék szinte egybeépült a kisvárosnyi Bátaszékkel, mégsem lett annak szerves része, hanem megőrizte egyéni arculatát. Itt - egy helybéli lakos útba igazítása nyomán - a református templom belsejében kellett keresni a hősi halottak emléktábláját, ami azonban nem volt olyan egyszerű eset. A templom ugyanis zárva volt, s miután kiderítettem, hol lakik a presbiteri feladatokat ellátó asszonyság, bekopogtam a házába. Elsőre senki sem nyitott kaput, úgyhogy vettem a bátorságot, és beólálkodtam a kilincsre csukott kapun túlra. Reméltem, hogy nincs nagyobb testű házőrző kutya a közelben, mert ha igen, akkor kínos percek elé néztem volna. A tornácos verandán sütkérező három macska azonban nem jelentett ellenfelet, s mivel többszöri hallózásomra sem jött elő senki, lenyomtam a lakásajtó kilincsét. Az asszonyság vagy süket volt, vagy annak tettette magát, mindenesetre meglepetés tükröződött az arcán, midőn beléptem a szobába. A pörkölt jellegzetes illatából következően ebédelhetett, noha még tizenegy óra sem volt. Mindegy, megígérte, hogy perceken belül átsiet a templomhoz, hogy kinyissa nekünk, addig várjunk rá ott. Anyámmal alig három perce ácsorogtunk a templom kertkapujában (a valami beszólásomon megsértődött Anikó a félreállított autóban duzzogott), amikor nagy álmélkodásomra máris befutott a nő. Kétszáz éves, de belülről többnek látszó, patinás, dohos illatot árasztó falú, csinos kis templomba léptünk. Odabent minden bútorzat eredeti volt, miként a kopott téglájú padlózat, a szószék, a karzat, a hívők kettős padsora és minden egyéb. A két világháború hőseinek egy-egy márvány emléktáblájára a hajó hosszanti falában bukkantam rá. Még ott állt előttük a feldíszített karácsonyfa. A hölgy mondta is, hogy ilyenkor, hideg télen nem itt, hanem a fűthető imaházban tartják az istentiszteleteket. A középkorú hölgy lelkes kalauzolása mellett anyámmal alaposan körbenéztünk, s fotóztuk, amit kellett. Végül megköszönve a szívességet, elköszöntünk. Bátaszék talán egyetlen nevezetessége a hatalmas méretű, csodás szépségű temploma. A főutcán közelítve felé, messziről emlékeztetett a kolozsvári Szent Mihály templomra, különösen a felfelé lépcsőzetesen keskenyedő tornya miatt. A templomkert bal oldalán, közel a kerítéshez, két ember magas szürke obeliszk tanúsítja az innen származó katonák hősiességét. Az obeliszk és az égetett téglákból rakott falú magas templom közötti területen valami régi kolostor, vagy az előző templom alapfalainak és belső oszlopainak nyomai láthatók. Az egyház belsejébe sajnos nem tudtunk bejutni, a hajó gazdagon díszített belsejét csak a zárt üvegajtón keresztül csodálhattuk meg. Azért a távolban álló oltárról sikerült néhány elfogadható képet készítenem. Kívülről alig tudtam egyben lefotózni a széltében, hosszában, magasságában egyaránt meghökkentő méretű épületet. A sokszög záródású szentély háta mögül végül sikerült befognom az egészet, de közben annyit hátráltam, hogy csaknem lementem a térképről. Alig hagytuk el a városkát, egy kilométer múlva nagyot fékeztem, mert egy hófehér meszelésű egyemeletes kálváriaépítmény, s a hozzávezető stációfülkék magukhoz vonzották a tekintetem. A bájos kis ékszerkollekcióhoz hasonlatos egyházi építmény történetéről semmit sem tudok, de azt tapasztaltam, hogy felettébb tetszetős. Miután a terület nem volt lezárva, mindhárman beljebb tértünk, és fényképeztük a szépségeket. Megint nekilódultam volna, hogy legközelebb Báta helységnél kössek ki, ám kevéssel előtte, egy bizonyos Furkópuszta nevű külterületi lakotthelynél (mondhatni: tanyánál) ismét leálltam az út szélén. Ezúttal egy parányi kis katolikus kápolna késztetett utam megszakítására. A mögötte húzódó telken egy vénséges német temető sírkőkeresztjei düledeztek jobbra-balra, rajtuk számomra érthetetlen, de az idő pusztítása miatt amúgy is olvashatatlan feliratokkal. Innen öt perc alatt Báta innenső szélén voltunk, ahol ismét csak egy kisebb (a furkópusztainál azért ötször nagyobb) kápolna állított meg. Festői fényképet lehetett készíteni a faluról akként, hogy előtérbe helyeztem a fehér falú kápolnát, s háttérként belevettem a távoli domboldalban szürkéllő, láthatóan újabb keletű, kastélytoronyra hasonlító templomot. A faluszéli kápolna és a beljebb emelkedő templom közötti területen ott sorakoztak a nagyobb méretű település alacsony házainak cserepes tetői. A falu belterületén különben megint míves alkotásra találtam. A két fémkatona közül az egyik a karjaiban tartja a földre zuhanni készülő sebesült bajtársát. Nagyon szép ez is. Visszakanyarodva a főútra, Dunaszekcső következett. Immár az ősi Baranyában jártunk. A falu első világháborús hősi emlékműve a templom és az országút közötti részen látható. Egyalakos, s ha jól emlékszem, kőből készült, szépen kidolgozott munka. Ezután a Bár nevű település jött sorra. Echte német falu, olyannyira, hogy a némi vesződséggel a falu feletti domb tetején megtalált temetőjében álló, sötétszürke obeliszk felirata csupa német nyelven írt mondatból áll. Magyar szó véletlenül sem keveredett közéjük. A temetődombról a falu központjának számító templom felé lejtő út két oldalát borospincék foglalják el. Nem vagyok italozó ember, de annyit tudok, hogy jóféle borok teremnek Baranyában. Az egyik pince tulajdonosa megszólított minket, nem érdekelne-e bennünket valami ízes borféleség, netán pálinka? Elsőre ugyan nemet mondtunk, de jobban meggondolva a dolgot, a templomtól visszafordultunk. Inkább, mégis. Ugyan nem bor-, hanem pálinkavásár lett a dologból, anyám ugyanis vett egy félliternyit a helyi vegyesből. Megszagoltam, piszkosul jó illata volt. Mindjárt összefutott a nyál a számban, és a nyomaték kedvéért nagyot kordult a gyomrom. Pedig csak beleszagoltam az üvegbe. A fél litert ezer forintért adták, nem volt drága. Kölcsönös tréfálkozások közepette váltunk el a kedélyes házigazdától és az időközben odacsapódott további két pincetulajdonostól, akik a fizimiskájuk okán le sem tagadhatták volna sváb gyökereiket. Tíz percen belül Mohácsra értünk. Viszonylag egyszerű volt rátalálni a főtér arculatát meghatározó, majd' ötemeletes emlékműre. Mivel nem figurális, hanem szimbolikus alkotás, nem könnyű leírást adni róla. A nagyjából tízlépcsőnyi, széles kőtalapzatra épült, magasba szökkenő négy karcsú betonláb odafent lapos tetőben zárul. A lábak között szabadon jár ki és be a szél. A lábak belső oldalain sorakoznak az első világháborúban meghalt itteniek nevei, míg a széles talapzat előoldalába a második világégésben odalett katonák két márványtábláját erősítették. A messzire látszó monumentum körül gondozott, nagyobb park terül el, amelynek meghatározó része az emlékmű előtti, hosszanti kialakítású kőmedence, amelyet valószínűleg vízzel töltenek fel, már amikor az időjárás azt lehetővé teszi. Most tél van, tehát a mintegy nyolc méter széles, tizenöt méter hosszú, egy méter mély medence üresen áll, de jól mutathat, amint feltöltött állapotában visszatükröződik benne az égbe szökő világháborús alkotás. Mohácsnál visszafordultunk Budapest felé, mert bár eredetileg szerettem volna eljutni a hazánkra nézve végzetes csata helyszínére, az idő előrehaladta ezt most nem tette lehetővé. Persze nem ugyanazon az úton haladtam, mint amin jöttem, tehát Mohácsot északra elhagyva befordultam a baranyai dombok közé. A kedves dombok közt kanyargó út végül Pécsváradnál becsatlakozott a régi 6-os főútba, de ez még odébb volt. Mohács után elsőként Somberek előtt pár kilométerrel, egy 18. századi vízimalom fotózása kedvéért álltam félre. Kisvártatva jött maga a falu, ahol a templom mellett megleltem a tetején szokatlan művészi igényességgel díszített obeliszket. Görcsönydoboka kissé oldalt fekszik, de megérte a kitérő, mert a templomtorony külső falában rátaláltam a két háború katonaáldozatait felsoroló fekete márványtáblákra. Ráadásul a feliratokból kiderült, hogy a település annak idején Rácgörcsöny névre hallgatott. Az igaz, hogy a táblán szereplő nevek hetven százaléka német eredetre utal, de a maradék szerb (rác) családnév. Palotabozsok megint német település volt, mint a környék úgyszólván minden falva. S hogy tehetős, gazdag, mi több, adakozó családok lakták, kitetszik a falu közparkjának végében lévő emlékműből, ami egy magas kőtalapzaton álló, részleteiben kidolgozott fémkatonát ábrázol. Nem akarok profán lenni, de a falu a jelek szerint nevezetes a réteséről is. hiszen egy közeli magánház cégére szerint ott készül a bozsoki rétes. Véménd szintén sváb település. Megint a templom környékén bírtam meglelni az elesni készülő, és a sebesült társát támogató katona kettős fémszobrára. Mondanom sem kell, szemernyi hibát nem lehet találni a testek arányaiban, s hiteles az ábrázolt harci szituáció is. Fekedről meg aztán az Isten se mosná le, hogy kitelepítés ide vagy oda, németek lakták és lakják a mai napig. A falu két, párhuzamos sorba rendezett házaiban az a legszembetűnőbb, hogy szinte művészi igénnyel vannak helyreállítva. Mindegyik porta úgy néz ki, mintha tegnap készült volna, a sok friss festés már-már skanzenszerű jelleggel ruházza fel a mutatós kis zsáktelepülést. A két házsor közötti templomát is mintha skatulyából húzták volna ki, nincs azon egy centi repedés sem, annál élénkebb a napraforgószirom sárgájában pompázó vakolata. Egyedül a torony előtti, kissé oldalt álló első és második világháborús emlékmű kelt szegényes benyomást, a szemmel láthatóan dúsgazdag falunak többre is tellett volna egy hitvány márványlapnál. Lovászhetény - mondjam? - sváb falu. A templomtorony előoldalán, a bejárattól jobbra falazták be a német szövegű emléktáblát. Végre kibukkantunk a 6-os főútra, s bár erősen szürkült - háromnegyed ötre járt -, tettem egy kétségbeesett kísérletet, hátha gyorsan rátalálok a főút túloldalán kezdődő Pécsvárad emlékművére. Mint utóbb kiderült, elsőre elhajtottam mellette, mert abból az irányból egy kisebb facsoport takarta. Lóhalálában felhajtottam a várhoz és a mellette látható templomhoz, majd vissza a központba. Másodjára már sikerült megcsípnem a fémalakos emlékművet, s bár a romló fényviszonyok miatt kénytelen voltam némi technikai trükközéssel élni, a lényeg, hogy a végén elfogadható képek kerültek ki a kezeim közül. Ezzel együtt 16 újabb emlékművet sikerült begyűjtenem, miáltal 825-re emelkedett a gyűjteményem darabszáma. Pécsváradról (ahová feltétlenül vissza kell térnem, hiszen annyi a látnivaló) negyed hatkor, csaknem teljes sötétségben indultunk Pest felé, s a csaknem kétszáz kilométeres távot jó tempóban letudva, háromnegyed nyolcra értünk Budafokra. Anyámmal lerendeztük a benzinköltség körüli anyagiakat, aztán spuri haza, Zuglóba. Nyolc után néhány perccel nyitottam ki a lakásajtót, Csicsa kutyánk mérhetetlen boldogságára. Négyszáznyolcvan kilométert mentünk, nem túl sok, nem túl kevés. A korán sötétedő téli időben éppen elég. A vasárnap a pihenésről szólt, ami igazság szerint ránk is fért.  Kelt 2011.02.07.

 

  (Tizedik kötet) Kilenc:

 

  Ma délelőtt bent jártam a terézvárosi Nagymező utcában, ahol a Horvát Utazási Irodában elindítottam az isztriai nyaralásunkhoz szükséges dolgokat. A kedves és készséges irodista hölgy segítségével hamar találtam megfelelőnek látszó apartmant. Mint ismeretes (vagy nem), Rovinjban szeretnénk nyaralni egy hetet; úgy néz ki, hogy július 27. és augusztus 02. között. A háromfős szállás erre a hat éjszakára valami száznegyvenezer forintba kerülne, ami - mind a komfortfokozat, mind az árfekvés vonatkozásában - megfelel az elvárásaimnak. A rovinji visszaigazolásra, vagyis arra a viszont értesítésre, hogy az adott dátumra még nem foglalták le a kinézett lakást, egy-két napot várni kell. Ha minden rendben, s szabad a hely, akkor a fenti összeg 40 százalékát be kell fizetni, a maradékot elég az utazás előtti hónapban kiegyenlíteni. Várom az alkalmazott telefonhívását, vagy e-mailjét. Ha a kinézett apartman mégsem lenne szabad, keresünk másik hasonlót. Az utazás megkezdéséig van mit gyűjteni, hiszen nem lesz olcsó buli. A már említett száznegyvenezren kívül ötvenbe-hatvanba kerül a benzinköltség, tízezerbe a kivitelre szánt élelmiszerek értéke, tizenötbe Csicsa egyhetes kutyapanziós elhelyezése, s ezen felül száz vagy százötven euró költőpénzt is ajánlott vinni. Ha a kapott összegből levonom a szállás- és a benzinköltség anyámra eső egyharmadát, még mindig kerek kétszázezer forint vár összespórolásra. Illetve már "csak" száznegyvenöt, hiszen ötvenezer itt lapul mellettem a fiókban. Nagy menet lesz!  Kelt 2011.02.09.

 

  (Tizedik kötet) Tíz:

 

  Többszöri nekifutásra ma délelőtt sikerült lefoglalni a rovinji apartmant. Azért többszöri, mert az ügyintéző hölgy pár nappal korábban megüzente, hogy az elsőre kinézett ház bérleti joga sajnos elkelt, ma reggel azonban egy újabb telefonálással értesített, hogy mégsem. Némileg módosítani kellett a bérelés időtartamát illetően, mert ezek a horvát nyaraltatók a szombattól szombatig tartó egyhetes turnusokban gondolkoznak, és én szerdától keddig szerettem volna kimenni. Mindegy, első szóra változtattunk a dátumon, ezen az apróságon ne múljon semmi. Tehát július 23-tól 30-ig foglaltam le az apartmant. Tizenegyre bementem az éjjel lehullott, napközben olvadásnak indult hótól latyakos Nagymező utcába, és kifizettem a hatvanhétezer forintos előleget, ami a teljes ár negyven százaléka. A többit (mint korábban írtam) legkésőbb az utazás előtt egy hónappal ráérek befizetni. Most már csak százharmincezer forintot kell összetarhálnunk, és egy hétig királyok vagyunk a horvát Riviérán. Azaz Isztrián. Még öt hónap, és tizenkét év kihagyás után ismét élőben láthatom a tengert! Az ember a maga állította céltól célig halad a nagy céltalanságban. Ilyen ellentmondásos az élet.  Kelt 2011.02.16.

 

  (Tizedik kötet) Tizenegy:

 

  2011. február 17-én, csütörtökön este egy ismerőse holtan találta 17 éves haverját a kőbányai Ihász utca egyik házának pincéjében. A másnapi hírlapi beszámolók szerint 21 késszúrás végzett vele, a tettes a kezébe tette a kést, mintha öngyilkosság történt volna. Az más kérdés, hogy valaki hogyan lehet úgy öngyilkos, hogy 21-szer súlyosan megszúrja magát. A tettest másnap, azaz 18-án, péntek délután fél öt körül egy XVII. kerületi gyorsétterem parkolójában elfogták a rendőrök. A húszéves fiatalember beismerte a tettét, állítólag szerelemféltésből ölt. A gyilkos nem más, mint Anikómnak, azaz életem párjának a nagyobbik fia, Ferenc. Urbán Ferenc, aki 2009-ben, az augusztusi házasságkötésünkkor Anikóm tanúja volt Soroksáron. A többi döbbent csend. Péntek reggel munkába indultam, s valamikor fél tizenegykor ért utol Anikóm telefonja, miszerint Ferit most viszik a rendőrök a Teve utcai központba kihallgatásra. A Lajos király étterem átalakítása miatt egész héten szabadságos Anikóm a kőbányai Korall utcából, a fiai által is lakott házból hívott fel, ugyanis reggel eredetileg oda ment látogatóba. Főzött volna a srácoknak, kicsit rendbe tette volna a szobájukat, ilyesmi. Ehelyett - későbbi elmondása szerint - a Korall utcai ház udvarán egy civil rendszámú autó, s benne három, civil ruhás rendőr fogadta. (Később arra is fény derült, hogy már hajnal óta lesben álltak a környéken.) Mindjárt arról faggatóztak, mikor látta utoljára a nagyobbik fiát, merthogy egy bizonyos ügyben őt keresik. Anikóm kisebbik fia, a Bukta becenévre hallgató Józsi mindeközben iskolában volt. A köpni-nyelni nem tudó Anikót berakták a kocsijukba - akkor telefonált a kicsim -, és elhajtottak vele hozzánk, a zuglói Tábornok utcába. Nem kérdezték a címet, tudták. Érdekes. Két fazon bejött a lakásba, udvariasan megkérték Anikómat, ugyan emelje már fel az ágyunk ágyneműtartóját, s bekukkantottak a parányi fürdőszobánkba is. Ferit keresték. Mivel természetesen nem találták, Anikómat bevitték a Teve utcába, ahol azonnal elvették a mobilját, kihallgatták, ott tartották, szóval ügyeltek rá, nehogy kapcsolatba tudjon lépni a keresett fiával. Később Buktát is bevitték, és az anyjával együtt fél ötig bent tartották. Én mindeközben dolgoztam, később bementem a céghez elszámolni, hazajöttem, kutyát sétáltattam. Ebéd után elkezdtem hívogatni Anikómat, hogy mi újság, de nem vette fel senki a telefont. Mindösszesen valami tizenkét hívást kezdeményeztem, s mivel nem érkezett rájuk reakció, fél öt tájban kaptam magam, idegesen kapkodva felöltöztem, s a 95-ös busszal elindultam a kőbányai Harmat utcába, a kerület rendőrkapitányságára. Anikóm iránti fokozódó aggodalmamban, illetve idegességemben tökéletesen kiment a fejemből, hogy az Árpád-híd közelében található Teve utcába vitték. A busszal alig mentem másfél megállónyit, amikor Anikóm hívott, hogy Buktával együtt most engedték el őket, jön haza. Leugrottam a cigányoktól erősen fertőzött Hős utcai megállónál, s gyalog indultam haza. Az utcai kapunknál megálltam, nem mentem beljebb, s öt után néhány perccel feltűnt Anikóm - nem a várt irányból, hanem egy mellékutca felől érkezett -, de amint megláttam a sápadt, nyúzott arcát, azonnal letettem az eredeti szándékomról, hogy alaposan lehordom, amiért nem tudtam elérni, és vörös izzásig idegesítettem magam miatta. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor gyorsan beszámolt róla, hogy Ferivel kapcsolatban miről értesítették a Teve utcai rendőrségi központban. Még hogy gyilkosság?! Sok dolgot feltételeztem volna a kezdettől fogva roppant ellenszenves srácról, de hogy képes lenne embert ölni?! Azt azért mégsem. Eközben azonban az internet és a tévéállomások hírrovatai tele voltak a fentebb leírtakkal, vagyis hogy Kőbányán egy húszéves férfi féltékenységből leszúrta a 17 éves, amúgy cigány származású (valami Lakatos nevű) fiatalt. Az egyik hírportál hozzátette, hogy 21 késszúrással. Nem semmi állat, aki ilyesmire képes. Nos, valójában péntek este, a további hírek birtokában állt össze a kép, hogy Anikómat miért engedték el akkor, amikor. Ugyanis, mint fentebb szintén írtam, négy óra húszkor megcsípték a tettest. Azért nem feltételezett tettest írok, mert Feri azonnal mindent bevallott, legalább a tagadással nem rontotta tovább a helyzetét. Azóta, mint a rendőrség által kirendelt ügyvédje telefonon közölte a nejemmel, a kihallgatás és a jegyzőkönyv felvétele után a fiú a budai Gyorskocsi utcai fogdában kötött ki, s egy ideig ott múlatja az időt, ott zabálja a rabok keserű, ámde megérdemelt kenyerét. Én azt sem adnék neki. Számomra csak egy rohadt gyilkos, aki kivagyiságból, felindulásból, vagy a faszom tudja, mi okból kioltotta egy 17 éves ember életét, és ez már semmilyen körülmények között nem fog változni. A Gyorskocsiból vagy a Markóba, de valószínűbb, hogy a kevésbé zsúfolt Venyige utcai börtönbe zsuppolják. Anikóm idegileg kész van, néha adok neki egy-egy nyugtatót, nappal és este vigasztalom, ahogy tudom. Nem tehet róla, hogy a kölyke így elfajzott; húsz éves korára mindenkinek vállalnia kell a tetteit. Töretlen az Anikóm iránti bizalmam, tán jobban szeretem, mint valaha. És féltem. Ő viszont a kisebbik fiát félti nagyon, Buktát, hiszen nem tudni, a sértett családja nem akar-e bosszút állni a gyereken. Cigányok. A legfrissebb hír, hogy Bukta apja ismeretlen helyre menekítette a fiát - ezek szerint mégsem közömbös a sorsa iránt -, mi több, az autója egy ideje nem látható a Korall utcai ház udvarán. (A menekítés híre fél nappal később cáfolódott, úgyhogy az apa ugyanaz a köcsög balfasz, aki előtte volt.) Feri nagy bajt hozott mindenkire, kivált a családjára, hiszen míg ő viszonylagos védettséget élvez a sitten, addig a szabadon lévő családtagok nem tudhatják, mikor éri őket orvtámadás. A rokonságnak persze nem dicsekszünk a tragikus történésekkel (anyámnak sem), amiről - a rendőrökön kívül - összesen öten: Anikóm, én, Bukta, az utóbbi időkig a fiai minden viselt dolga iránt közönyös apa, s értelemszerűen a gyilkos tudunk. Tegnap, szombat délelőtt csomagot vittünk volna a Gyorskocsi utcába, de a kapuügyeletes női smasszerok elhajtottak minket azzal, hogy a fogvatartottak számára vasárnap reggel nyolctól kettőig lehet pakkot beadni. Így aztán ma reggel megint megjelentünk a fogdánál (elég szép sor várt már előttünk), s átadtuk a részükről aprólékosan átvizsgált cuccot. Némi ruha, tisztálkodási eszközök, tucatnyi doboz cigaretta, egyebek. Én, mint mondám, kenyéren és vízen tartanám a kis buzit, s míg világ a világ, felé se néznék - rohadjon csak együtt az újsütetű, hasonszőrű cimboráival -, de a szerencsétlen anyjára való tekintettel visszafogom magam. Nehezemre esik. Hál' Istennek - a kirendelt ügyvéd becslése szerint - a fiúra legalább tíz évig nem lesz gond, remélhetőleg addig szoros állami felügyelet alatt marad. Az lenne a legjobb, ha odabent kinyírnák, vagy felakasztaná magát. Mindenkinek szívességet tenne. Anikóm azt mondja, Feri aligha éli túl az évekig tartó bezártságot, egyszerűen nem olyan alkat. Remélem, ezúttal igaza lesz (eddig ugyanis alaposan félreismerte a fiát), s a gyilkos odabent elnyeri méltó büntetését. Merthogy olyan főbenjáró bűnben, mint az emberölés: szemet szemért, fogat fogért. Ha már a magyarországi igazságszolgáltatásból törölték - sajnos - a halálbüntetést. Az okos széplelkek szerint ez nem európai megoldás. De hol van Magyarország Európától? Igaz, ami azt illeti, ezzel az erkölcsi fertőbe fulladó, a birodalmi hanyatlás összes ismérvét felmutató Európával nincs mit dicsekedni. Megkérdezhetnék az áldozatok hozzátartozóit is, de akár népszavazást is kiírhatnának ebben az ügyben. Nem mernek, mert félnek az eredménytől. A lelkét az ördög szolgálatába állító fiú fotóit még pénteken kiszedtem a házasságkötő teremben készült képek közül (ezeket Bukta készítette, úgyhogy elég sok beállításon szerepelt a későbbi gyilkos), ne piszkítsa be a sötét pofájával a kiemelkedő családi eseményt. A Gyorskocsi utcában eltöltött másfél óra után, kiszellőztetendő zúgó fejünket, gyalog jöttünk a Szilágyi Dezső téri református templomig, ahol, egy hirtelen jött ötletnek engedve, beültünk a tízkor kezdődő misére. A tiszteletes úr zagyva, zavarba ejtően ellentmondásos, de kétségkívül jó szándékú beszéde után a Lánchídon átsétáltunk a Vörösmarty térre, illetve a csámborgó turistáktól pezsgő Váci utca környékére. A Deák téren felszálltunk egy szolgálatban harminc évet lehúzott, rozsdamarta metróra (szovjet gyártmány), és hazajöttünk. Délután, mint az utóbbi napokban szokásunkká lett, aludtunk, mert mindkettőnk idegei kivannak. Amúgy sem könnyű az életünk, és akkor habnak a tortára ez is. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen jellegű, főbenjáró bűnnel kapcsolatos trauma érhet bennünket. Remélem, Anikóm hamarosan visszanyeri a kedélyét, vagy legalább nem esik búskomorságba. Az a szemét, rohadék kölyök nem érdemel semmi kegyelmet, nemhogy szánalmat.  Kelt 2011.02.20.

 

  (Tizedik kötet) Tizenkettő:

 

  Mostanság, ha esténként olykor nehezen jön álom a szememre (mert a szorosan hozzám bújó Anikóm a nyakamat és a hátamat melengeti, pedig úgy sem fázom, Csicsa bébi közben a térdhajlatomban fészkelődik), gyakorta magával ragad a kérdés, hogy szűkebb pátriámban, a végletekig csonkolt kis Magyarországon, de akár az egész világon is, miért mennek ilyen keservesen a dolgok? Az ember fia, cseperedése elején és közben, a mások által táplált illúzióktól telten naivan eltervezi az életét. Nem, nem is tervezi, inkább barátságos beletörődéssel készül az elkövetkező, nem igazán fordulatosnak, izgalmasnak, de épp ezért biztonsággal kiszámíthatónak remélt felnőtt életére. Mire korban odáig jut, máris maga mögött tudhat egy sor olyan eseményt, amely előre borítékolható volt, amit prognosztizált számára a környezete. A szocializálódás címszava alatt bölcsődébe, óvodába, iskolába járt és jár, megízlelte az ifjúkori szerelem édes-bús, mindazonáltal összetéveszthetetlen aromájú ízét, hétköznapokon megestek vele kisebb-nagyobb örömteli illetve kevésbé vidám történetek, szóval egészében véve minden a papírforma szerint zajlik. Aztán, az évek bölcsességével terhelten egyszer csak - nem mondhatni, hogy villámcsapásszerűen, inkább fokról fokra - kezd megvilágosodni. Odabent az agyában felszalad az első roló. Az egyik eszmélés hozza a másik rácsodálkozást, s az újabb és újabb megismerések mind öntudatosabbá, mind egyedibbé, mindinkább személyiséggé, humán unikummá formálják. Felfedezi, hogy a világon nem mindennek úgy kellene zajlania, ahogy első pillantásra oly magától értetődőnek látszóan zajlik. Rájön, hogy addigi életében, míg ő naivan eszmék és egyéb bohókás fantazmagóriák után koslatott, csúnyán csőbe húzták, megvezették. Olyan más, idegen emberek, akiknek ehhez nem volt erkölcsi joguk, akik nem vették őt emberszámba. Lenézték, nem tartották magukkal egyenlőnek, magukhoz méltónak. Mert - például - hogy van az, hogy a vele egyívású, nota bene fiatalabb suhancok és leányzók döntéseitől, kegyétől, kedvétől, érdekétől függ az ő privát élete (az a bizonyos egyszeri, megismételhetetlen), s legfőképp annak minőségi szintje. Hogy tehet bármit, megszakadhat a munkától, előrébb semmiképp nem jut, de néha még az elért nívót is csak hihetetlen erőfeszítések árán képes tartani. Ha ugyan képes tartani. S ilyenkor jön el a világ eladdig rejtett összefüggései felfedezésének kezdeti kora, a dühös rácsodálkozások sorozatából ekkor formálódik ki, ekkor fejlődik ki ugrásszerűen az igazságtalanságokra érzékenyen reagáló kritikai véna. Végre leesik a tantusz, hogy mennyi hidegen számító léhűtő hízik az ő máján, s hogy e satnyult igazságérzetű társaság számára éppoly természetes, megszokott életforma a látszattevékenységek sora mögé bújtatott élősködés, mint neki a léhűtők által rátukmált modern rabszolgasors elviselése a nagybetűs Megvilágosodás percéig. E különös és életbevágóan fontos, a dolgok menetére való rálátásban eddig nem tapasztalt perspektívát kínáló lelki fejlődése során az ember elér arra a szintre, hogy párhuzamot von a maga egyéni, illetve az ország-világ kollektív helyzetének alakulása tekintetében. Hiszen ami körülötte, a maga privát életében zajlik kicsiben, hozzávetőleg az vetül ki nagyobb léptékben a tágabb környezetét jelentő világra. Nem kell hozzá különösebb éleslátás, hogy az éledező elme egykettőre levonja a keserű konklúziót, miszerint a világ valamennyi emberérdekeltségű folyamatát a valós értéktartalommal önmagában nem rendelkező pénz mozgatja. Pontosabban a pénzcsapokat kezelő emberek néhány luxuskasztosodott, luxusgettósodott, talán így a legpontosabb: luxuskibucosodott csoportja. Az egész rendszer olyan, mint egy nagybani marionettjáték, ahol a mozgatandó bábu az emberi élet keretéül szolgáló világ, a közvetítő mozgatóerő a pénztőke többnyire láthatatlan, de az erős fényben olykor árulkodón megcsillanó szálai, melyeket egy jól körülírható érdekcsoporthoz tartozó kezek tartanak szigorú ellenőrzés alatt. Ők az anyagiasságot megtestesítő Mammon alázatos, sírig hű szolgái, a pénz születése körül bábáskodó, s folyvást körülötte legyeskedő zsidók. Saját szerény meghatározásuk szerint Isten választott népe. Ha én lezsidózom a zsidókat, az a mai beteg világban gyűlöletes rasszizmusnak minősül, ha ők állítják magukról, hogy Isten választott népe lennének, az nem kirekesztő fajelmélet, nem ordenáré levantei fasizmus, csupán szerény utalás a zsidók által írt Biblia egyik veretes sorára; ájtatos képpel hirdetett vallási doktrína. A körön kívül eső többiek számára, a miheztartás végett. A hatalom talán legközvetlenebb kifejeződési formája, totemeszköze, materiális ikonja a pénz. Magyarázatra nem szoruló evidencia: akinél a lóvé, annál a hatalom, a lényegi befolyásolás, az irányítás, a végkövetkeztetés szerint a nem is olyan szövevényes világ működtetésének összehangolási lehetősége. A hatalomnak, a hatalom gyakorlásának azonban vannak közvetettebb kifejeződési formái is, ám ezeket kivétel nélkül meg lehet vásárolni. Erre mondják találóan, hogy mindennek és mindenkinek megvan az ára. A csőlátásban szenvedő, gyalázatosan könnyen terelhető embertömegek ízlésére, érdeklődési körére főként az összefoglaló néven kultúraként aposztrofált agymosás révén (oktatás, művészet, filozófia, egyéb tudatmódosító tevékenységek) lehet közvetett, ámde annál eredményesebb hatással lenni. Ez a valódi hatalomgyakorlói tevékenység, nem amit a különféle parlamentekbe delegált amatőr "politikus" pojácák művelnek. Akik szintén kilóra megvehető árucikknek számítanak a pénz világában. A zsidók minden időben ott voltak, ahol a kereskedelmi tevékenység (olcsón veszem, drágán adom - a különbözet a haszon) kifizetődőnek látszott. Ma is ott vannak. A világ humán vonulatának történelme elsősorban a hatalom, tehát a pénz, vagyis (miután a szálak egy irányba mutatnak) a zsidók történelme. Evolúció, őstörténet, népvándorlás, honfoglalások, leigázások, csaták, vallásháborúk, forradalmak, történelmi korszakok, felfedezések - legfeljebb díszítő körítések, másodlagos értékű folyamatok a Választott Nép előtérbe tolt történelme mellett. Az a fogalom, hogy zsidó, egyszerre két dolgot jelent: egyrészt egy kis-ázsiai eredetű, de nem elhanyagolható lélekszámú diaszpórában élő nép neve, másrészt egy jelentős vallási irányzat elnevezése. Az Európában és az Újvilágban elterjedt keresztény vallások a zsidóból származnak, hiszen a földi pályáját az ácsolt kereszten végző, zsidó eredetű Jézust tekintjük az európai vallások atyjának. Nem beszélve az apostolokról, azaz Jézus ugyancsak zsidó tanítványairól, akik a Mester földi halála, illetve Mennybemenetele után legelső terjesztői voltak az új hitnek. A Biblia (vagyis a Könyv, az Írás) is közös, legalábbis az Ószövetség, hiszen az Újszövetséget csak a katolikusok és az ebből eredő reformvallások ismerik el az előbbivel egyenrangúnak. Ugyanakkor a keresztények kezdettől a zsidó szemére vetik Isten Fia gyötrelmes pusztulását, sőt, kimondottan őket hibáztatják Jézus korai haláláért, s ebből fakadóan ellenszenvvel viseltetnek a Talmudra támaszkodó zsidó hit bigott követőivel szemben. Az emberiség minden egyes törzse, népe sokat szenvedett a vérzivatarokban bővelkedő idők folyamán, ám, köszönhetően a mindenkori "médiával" ápolt szoros kapcsolatuknak, egyik sem kapott olyan mérvű publicitást, mint az üldöztetéseknek szintén gyakorta kitett zsidóké. Az ókortól kezdve a közép-, új- és legújabb koron át az ellenszenv számtalan megnyilvánulási formája alakult ki velük kapcsolatban, s ezek mindegyike kötődik hírhedt kapzsiságukhoz, beteges vagyonimádatukhoz, a könnyű pénzszerzéshez való affinitásukhoz, miként a többiekétől elütő vallásuk bigott gyakorlásához is. Mivel a képletes ujjukat kezdetektől fogva rajta tartották és tartják az ember és ember között minden időben vérre menő konfliktushelyzetet, érdekellentétet generáló kereskedelem s ennek velejárói verőerén, az ebből származó fölös haszon jó részét - ellensúlyozandó az évezredes negatív összképet - kényszerűen visszaforgatták, visszaforgatják a megkopott nimbusz újrafényezését végző szervezetekbe, vállalatokba. S pont azon érhető tetten a pénzéhes, agyafúrt nemzet rosszul leplezett világhatalmi törekvése, hogy az egyéb népcsoportok kárára elkövetett fiskális, gazdasági bűnök kompenzálására célzottan alapított újságok, tévéadók, rádióállomások, s a népbefolyásolás egyéb - zsidó tulajdonú - eszközei egyáltalán léteznek. A mai világban, a fokozott hatékonyságot biztosító technikai lehetőségek mellett a jól fizetett alkalmazottak révén úgyszólván minden sajtótermékben, minden hullámhosszon és az összes csatornán, világszerte lankadatlanul folyik a szerecsenmosdatás, hiszen nem szünetelnek a mindezt indokolttá tevő tevékenységek sem. De nemcsak a pénz és a dezinformálásra kiválóan alkalmas hírek területe az övék, hiszen a tudat befolyásolásának ezeknél kifinomultabb, s indirekt volta okán kártékonyabb eszköze az elsődlegesen vizuális beállítottságú ember világlátását az általuk kívánatosnak tartott irányba állító olyan művészeti ágaknak, mint a filmnek, színháznak, vagy a populáris irodalomnak a kézben tartása, koordinálása. Ahol minden gonosz a keresztény (lehetőleg vallásgyakorló, konzervatív neveltetésű) fehér ember képében jelenik meg, s ha a történetben a fehér faj mégis pozitív beállítást követel, akkor feltétlenül zsidó, de legalább fekete (néger) vagy egyéb kisebbség (latin-amerikai, indián, kínai, cigány stb.) rendelődik mellé, mintegy kivéve a maga morális hasznát a jó megítélés alá eső főhős cselekedeteiből. Ha nincs más kéznél, a keresztény fehér főszereplő heroizmusának leértékelése céljából megteszi valami "jópofa" deviáns figura, mondjuk homoszexuális, leszbikus, vagy könnyű drogokon élő bohém, aki - esetlen, mindamellett bájos figurát megelevenítő szereplése révén - részben komolytalanná teszi a másik hősiességét, részben látens propagandát fejt ki a zsidóság hatalomtechnikai arzenáljában kiemelt helyet elfoglaló másság terjesztése érdekében. A pénzpiaci és úgy általában kereskedelmi, gazdasági, kulturális és úgyszólván az élet fontosabb területein monopolhelyzetben lévő zsidó nagytőkének falat kenyérként van szüksége ezekre a színes bőrű, vegyes etnikumú, sajátos szexuális szokásokkal rendelkező, mindenfajta devianciára fogékony tömegekre. A "segédnépekre". Ők valami olyasféle faltörő kos szerepre lettek kárhoztatva, mint a tatárjárás idején a mongol hordák elé kényszerített, a korábbi hódítások idején rabszíjra vetett férfiakból összeállított sereg, amelyet elsőként ért a védők dárda- és nyílzápora. Ha nem voltak eléggé serények és vérszomjasak a gyilkolásban, netán megfutamodásra készültek, a szorosan mögöttük felzárkózott tatárok nyilaitól hullottak el. Ugyanis a zsidók gyakran ezekkel a kitűnően fizetett színész "zsoldosokkal" mondatják el, játszatják el, milyen remek nép is az övék (a zsidóké), általuk utaltatnak a Választott Nép példa nélküli intelligenciájára, párját ritkító toleranciájára, általuk mutatnak rá az Izrael népe révén képviselt utolérhetetlen humanizmusra. Amiből ugyan egy szó sem igaz, de nem ez a fontos. A reklám lényege: ha valamit sokáig ismételgetnek, abból a hallgatóság elméjében mindig megragad valami. A zsidók minden időben alázattal nyögték önnön nagyszerűségük édes terhét, de valósággal kivirultak, poraiból újjáéledt főnixként kaptak új erőre a második világháború utáni időszakban. Kétségtelen, a sátán hírébe hozott Hitler alaposan megritkította a soraikat - ma sem tudni pontosan, mennyivel -, de a nagy világégés alatt elszenvedett holokauszt, vagy ahogy ők maguk nevezik, a soa, illetve lényegében ennek következményeként Izrael állam megalapítása az ősi Szentföldön, Palesztinában egyenesbe rakta a megtört világhatalmi törekvéseiket. Ami a holokausztot (jelentése: égő áldozat, engesztelő áldozat), azaz a népirtást illeti, a zsidók mindig szánalmasan féltékeny módon ügyeltek arra, hogy semmilyen más történelmi esemény ne merészelje felülírni, "überelni" az ő állítólag hatmilliós emberveszteségüket, senki ne vegye a bátorságot, hogy egyéb népirtásokkal állítsa párhuzamba a maguk kivételesnek propagált holokausztját. Sőt, magát a holokausztot is - amely nem újabb keletű kifejezés, hiszen már a második világháború előtt is létezett - kisajátítanák maguknak, ezzel is különbséget téve az egyes népirtások között. Különösen megvadulnak, ha szóba kerül az örmény genocídium, vagyis a törököknek az első világháború idején (1915-ben) az örmények ellen elkövetett népirtása. A témában elmélyült történészek egyöntetű véleménye szerint az Ararát népe néhány hét leforgása alatt mintegy másfél milliós emberveszteséget szenvedett el, ami a második világháborúig rekordnak számított. Ugyanígy féltékenyen harapnak a zsidók, ha a szovjet és a kelet-európai kommunista rendszerek által okozott mintegy százmilliós (!) emberveszteséget emlegetik, de nem ismerik el a szintén többmilliós kambodzsai (Pol Pot-féle) vagy a ruandai öldöklés áldozatainak "egyenrangúságát " sem. Külön fejezetet, ha ugyan nem kötetet érdemelne azon tilalom eredetének kiderítése, hogy szemben az egyéb népirtásokkal, a zsidó holokauszt története vajon miért nem kutatható senki, még a hivatásos történészek által sem? Ha nincs kutatás, nincsenek a hatmilliós áldozatról szóló dogmát esetleg megingató eredmények sem. Gondolom, éppen ez a cél. Ugyanis érdekes, s egyben árulkodó tény, hogy a közvetlenül a háború után megtartott, a náci német felső vezetést elítélő nürnbergi perben elhangzott szövetséges vádak kikezdhetetlen faktumként öröklődtek mindmáig. Tilalom ide vagy oda, sok súlyos vádról azóta mégis bebizonyosodott, hogy egyszerűen tarthatatlan, nem életszerű, és annak idején a mindenáron való bosszúállás igényes szülte őket. De azért hivatalosan érinthetetlenek. Mostanra odáig fajult a pénzcsapokat a világ meghatározó bankjain át kezelő zsidó európai befolyása, hogy több országban, így hazánkban is  kifejezetten bűncselekménynek számít - három évig terjedő börtönnel sújtható - a holokauszt nyilvános tagadása, kétségbevonása, illetve jelentőségének kisebbítése. Mindez itt, a szólás- és véleményszabadság állítólagos Kánaánjában, a kultúra bölcsőjének tartott Európában. Szép, nem? A börtön kockáztatása nélkül nem tehetem meg, hogy - egyszersmind vállalva a kisebbség, vagy akár a többség megvetését - bolondot csináljak magamból azzal, hogy nyíltan elutasítok egy nyilvánvaló történelmi tényt. Ezzel szemben bátran kiállhatnék egy forgalmas utcasarokra, és teli torokból kétségbe vonhatnám a waterlooi csatát, a francia forradalmat vagy akár a magyar 1848-49-et. Meg is tehetném mindet, a holokauszt kivételével. Azzal kapcsolatban tilos bármilyen, a hivatalos verziótól eltérő vélemény hangoztatása. Ez példa nélkül álló marhaság, s nem elsősorban a tények tagadója, hanem az abszurd törvény kiagyalója válik nevetség tárgyává, s maga a törvény lesz szánalmasan erőltetett. Mert mi van olyankor, ha nem tagadom a holokausztot, nem merem viccből, elkeseredett dacból tagadni, mivel sittre vághatnak érte. Ugyanakkor az egekig felkiáltom, hogy Adolf Hitler sosem született meg. Oké, volt zsidó népirtás, de magának a sátánnak (Adolf) a valahai létezését tagadom, vagy legalábbis kétségbe vonom. Most akkor újabb európai érvényességű törvényt kell fabrikálni azzal a célzattal, hogy a holokauszt első számú felelősének tartott Adolf Hitler születését is tilos tagadni? Hová vezet mindez? A zsidók legfőbb taktikai fegyvere az "oszd meg és uralkodj" azt hiszem, a jó öreg Machiavelli által kiötlött hatalomgyakorlási technika. A mai időkben jól jön számukra a világ egy jelentős részének a lelkifurdalása a második világégés alatt a zsidók kárára elkövetett népirtás miatt, a maradék ellenállási gócokat pedig pénzzel és a kivétel nélkül minden európai és tengerentúli államalakulatban jelenlévő társadalmi és etnikai pluralizmus felerősítésével igyekeznek gyengíteni. Magyarországon és a környező kisebb államokban, különösen a volt szovjet blokk országaiban azt a szisztémát követik, hogy a társadalmi megosztottságot a helyi zsidóság által létrehozott párt vagy pártok (korábban a mostanra jelentéktelenné vált SZDSZ, újabban az ennek fattyújaként számontartott LMP, illetve az MSZP jelentős része) révén tartják szinten, miközben a nagy lélekszámú cigányságot az etnikai ellentétek szítására használják. Míg a politika színterén való nyomulás valójában lutri, hiszen sosem lehet tudni, az ideig-óráig rászedett népnek mikor jön meg az esze, és küldi kiszámíthatatlan időre süllyesztőbe a fűt-fát ígérő képmutatókat, addig az etnikai kártya gátlástalan kijátszása minden időben ható veszedelmes fegyver. Magyarországon mindenesetre sikerült elérni, hogy a magyar-cigány ellentét kezdi magán viselni a polgárháború kitörése előtti helyzetek összes ismérvét. A zömmel alacsony iskolázottsággal rendelkező, többnyire munkanélküli, sokgyerekes, a szociális és a gyerekek után járó segélyekből élő, a mai napig jószerével középkori mentalitású népséget némi anyagi ráhatással, s főként az úgynevezett suttogó propagandával könnyen a magyarok ellen lehet hangolni, uszítani. Lassan már a cigányok is elhiszik, amit rosszindulatú szájak egyre gyakrabban súgnak a fülükbe, hogy - amerikai példára - ők Magyarország négerei, azaz ők a pökhendi, úrhatnám magyarok végletekig kihasznált, kizsákmányolt, emberi méltóságukban megalázott rabszolgái. A történelmi párhuzam ugyan erősen sántít, hiszen a Kárpátok környékén hat évszázada feltűnt cigányokat senki sem űzte, senki sem kényszerítette az országba való költözésre, sőt. Vándorló életmódjuk feladására, letelepítésükre, rendszeres munkára fogásukra az évszázadok alatt uralkodók, feudális földbirtokosok, javíthatatlanul naiv népbarátok, de még a kommunisták is hiábavaló erőfeszítéseket tettek. Mióta fény derült legendás munkakerülő hajlamukra, antiszociális természetük okán a társadalomba való beilleszkedésük kivitelezhetetlenségére, a mindenfajta erőszakos bűnnel ápolt szoros kapcsolatukra, senki sem tart igényt rájuk. Az általuk benépesített kolóniák, a faluvégi cigánysorok, az elcigányosodott települések tulajdonképpen államot képeznek az államban, ahol a maguk - azaz semmilyen, esetleg az erőszak - törvényei uralkodnak. A főként a maga erejéből mélyre süllyedt, s onnan kikászálódni a mégoly önzetlen segítséggel is képtelen nép alá (számuk mára meghaladta az egymilliót) a lovat a zsidók által működtetett SZDSZ-en és LMP-n kívül a szintén izraeli pénzen tartott jogvédő és kisebbségvédő szervezetek adják. A zsidók a cigányok felhergelésével azt érik el, hogy a gyilkos, de legalábbis elképesztően erőszakos ösztönökkel megvert romák egyre agresszívabbá válnak a magyarokkal szemben, ami, védekezésképp, érthető ellenlépések megtételére kényszeríti a többségi társadalmat. Az egyik legfontosabb önvédelmi lépés az alig leplezetten cigány- és zsidóellenes Jobbik látványos megerősödése, majd parlamentbe kerülése, és az azóta betiltott Magyar Gárda megalapítása volt. Nos, a mókás operetthadsereg színre lépésekor a pártos médiumokban vezényszóra felvonított a fasizmust, rasszizmust, és a szinte kötelező antiszemitizmust üvöltő kórus, a zsidó és más "idegenszívű" bértollnokok fáradhatatlan falkája. Senki se higgye, hogy a fizetett "liberális" rettegők ezekkel a véres szájú írásokkal, tévés tudósításokkal a cigányok viselt dolgaival a kelleténél is jobban tisztában lévő hazai közvéleményt akarták, akarják felrázni. Ó nem, a hazai etnikai viszonyok hátulütőit a maguk bőrén megtapasztaló magyaroknak kiforrott véleménye volt és van a cigányokról, meg a sanda szándékkal nekik parírozó zsidó bagázsról; az egész cécó hazánknak a "művelt" Nyugatnál való bemártását, beárulását, rossz hírét keltését célozta. Tehetik mindezt megtorlatlanul, hiszen egyetlen ellenük leírt vagy elhangzott rossz szó valóságos háborút generál a részükről. Féltik a megszokott monopóliumukat, amivel szellemi síkon (illetve a holokauszttagadók számára kilátásba helyezett börtön Damoklész-kardjával fizikai értelemben is) kordában tarthatják a nekik nem tetszőket, illetve a számukra veszélyesnek minősített gondolatokat. Mindent ők akarnak irányítani. A médiumok többségének hangnemében és mondandójában visszaköszönő szellemi terror mellett a másik fő eszmei törekvésük a zsidó vallás, mint minden más vallás felett álló, felsőbbrendű istenhit érinthetetlenségének kiharcolása. A keresztény vallásokat - különösen az ősellenség katolikust - lehet filmekben, írásokban gúny tárgyává tenni, de merészelné valaki a Mózes-hitűeket kipellengérezni, bátorkodna a zsidó vallási szokásokon, öltözéken, hajviseleten viccelődni, nyelvet köszörülni a csecsemőkorban megejtett körülmetélés barbár szokásán! Ugyanígy szabad préda a muszlim. Amerikai mozifilmek tucatjaiban arab terroristák jelenítik meg korunk legfőbb gonoszait, akik persze egytől-egyig buzgó hívők, s ennek megfelelően többször hangzik el utalás Allahra. S eközben a film stáblistáján feltüntetett személyeknek legalább a fele, a produkcióhoz a pénzt összedobó producereknek pedig a kilencven százaléka zsidós csengésű nevet visel. Erre, a leplezetlen nem zsidóellenességre mindig kerül lóvé Hollywoodban.  Kelt 2011.03.01-03.

 

  Vége a hatvannegyedik résznek