ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György

 

                                Hatvannegyedik rész

 

  (Tizedik kötet) Nyolc:

 

  A szombati, Tolnában és Baranyában megejtett autós kiruccanásunkkal kezdetét vette az idei évben esedékes országjárásunk. Szép napot fogtunk ki, a korábbi napokhoz képest jelentősen enyhült, napsütéses időben plusz 10 fok fölötti meleg uralkodott, ami már-már a rég várt tavaszt idézte. Anyámhoz hétre értünk ki, s már fél nyolc előtt elrajtoltunk Budafokról. Szekszárdig meg sem álltunk, ott azonban megejtettünk egy kerek egyórás sétát. Miután én már tavaly ősszel megfordultam itt, egyedül, s akkor letudtam a világháborús emlékmű fotózását, erre most nem kellett időt szánni. Bejártuk az óvárost, megfordultunk a Garay János szobra körüli, sok régi házzal, többek közt a most a német nemzetiségi színháznak helyet adó volt mozi épületével övezett alsó téren, ahol a szobor körül kisebb bolhapiac alakult ki. Anyám, Anikóm és én is találtam magamnak pár száz forintért valamilyen csekélységet. Egy enyhe kaptatón feljutottunk a többek közt templomot, múzeumot és városházát magába foglaló felső térre. Az egy óra időtartamra váltott parkolójegyünk pontban tízkor járt le, úgyhogy nagyon nem mélázhattunk, de ami ebbe az órába belefért, azt megnéztük. Délnek, vagyis Bátaszéknek tartva kisvártatva befordultunk a keletre leágazó, Őcsény irányába vezető bekötőútra. A templom előtti kő katonaalak csinos alkotás, mint lényegében majdnem mindegyik, amelyet ezen a napon fényképeztem. Gazdag vidéken jártunk, Tolna és később Baranya olyan tájain, ahol a második világháború előtti időkben rengeteg sváb élt, akiknek a nagy részét - sajnos - a világháború után kitelepítették. A nagy méretű, többnyire máig gondozott falusi porták jómódról árulkodnak, s ez a viszonylagos gazdagság a világháborús emlékművek minőségi voltán is tetten érhető. Őcsény alatt Decs következett - még mindig a mellékúton jártunk -, csakhogy, nagy pechemre, a helybéli vezetés gondossága, túlzott óvatossága miatt téli lepel alá került, sokalakos szobrot az alkotást háromnegyed részben fedő ponyva miatt értelmetlen lett volna fotózni. Ki tudja, mikor vetődök megint erre, ha ugyan valaha is. A még délebbre eső Sárpilis egyszerűbb emlékművel, a református templom tőszomszédságában álló kis szürke obeliszkkel tisztelgett a hősi halottak előtt. Már Őcsényen és Decsen is láttam őket, de itt tűntek fel igazán azok a termetes parasztházak, amelyeknek a kőkerítésébe úgy építették be a magas, lécfalú kukoricagórét, hogy az tovább fokozta a masszív kőkerítés erődítés jellegét. Alsónyék szinte egybeépült a kisvárosnyi Bátaszékkel, mégsem lett annak szerves része, hanem megőrizte egyéni arculatát. Itt - egy helybéli lakos útba igazítása nyomán - a református templom belsejében kellett keresni a hősi halottak emléktábláját, ami azonban nem volt olyan egyszerű eset. A templom ugyanis zárva volt, s miután kiderítettem, hol lakik a presbiteri feladatokat ellátó asszonyság, bekopogtam a házába. Elsőre senki sem nyitott kaput, úgyhogy vettem a bátorságot, és beólálkodtam a kilincsre csukott kapun túlra. Reméltem, hogy nincs nagyobb testű házőrző kutya a közelben, mert ha igen, akkor kínos percek elé néztem volna. A tornácos verandán sütkérező három macska azonban nem jelentett ellenfelet, s mivel többszöri hallózásomra sem jött elő senki, lenyomtam a lakásajtó kilincsét. Az asszonyság vagy süket volt, vagy annak tettette magát, mindenesetre meglepetés tükröződött az arcán, midőn beléptem a szobába. A pörkölt jellegzetes illatából következően ebédelhetett, noha még tizenegy óra sem volt. Mindegy, megígérte, hogy perceken belül átsiet a templomhoz, hogy kinyissa nekünk, addig várjunk rá ott. Anyámmal alig három perce ácsorogtunk a templom kertkapujában (a valami beszólásomon megsértődött Anikó a félreállított autóban duzzogott), amikor nagy álmélkodásomra máris befutott a nő. Kétszáz éves, de belülről többnek látszó, patinás, dohos illatot árasztó falú, csinos kis templomba léptünk. Odabent minden bútorzat eredeti volt, miként a kopott téglájú padlózat, a szószék, a karzat, a hívők kettős padsora és minden egyéb. A két világháború hőseinek egy-egy márvány emléktáblájára a hajó hosszanti falában bukkantam rá. Még ott állt előttük a feldíszített karácsonyfa. A hölgy mondta is, hogy ilyenkor, hideg télen nem itt, hanem a fűthető imaházban tartják az istentiszteleteket. A középkorú hölgy lelkes kalauzolása mellett anyámmal alaposan körbenéztünk, s fotóztuk, amit kellett. Végül megköszönve a szívességet, elköszöntünk. Bátaszék talán egyetlen nevezetessége a hatalmas méretű, csodás szépségű temploma. A főutcán közelítve felé, messziről emlékeztetett a kolozsvári Szent Mihály templomra, különösen a felfelé lépcsőzetesen keskenyedő tornya miatt. A templomkert bal oldalán, közel a kerítéshez, két ember magas szürke obeliszk tanúsítja az innen származó katonák hősiességét. Az obeliszk és az égetett téglákból rakott falú magas templom közötti területen valami régi kolostor, vagy az előző templom alapfalainak és belső oszlopainak nyomai láthatók. Az egyház belsejébe sajnos nem tudtunk bejutni, a hajó gazdagon díszített belsejét csak a zárt üvegajtón keresztül csodálhattuk meg. Azért a távolban álló oltárról sikerült néhány elfogadható képet készítenem. Kívülről alig tudtam egyben lefotózni a széltében, hosszában, magasságában egyaránt meghökkentő méretű épületet. A sokszög záródású szentély háta mögül végül sikerült befognom az egészet, de közben annyit hátráltam, hogy csaknem lementem a térképről. Alig hagytuk el a városkát, egy kilométer múlva nagyot fékeztem, mert egy hófehér meszelésű egyemeletes kálváriaépítmény, s a hozzávezető stációfülkék magukhoz vonzották a tekintetem. A bájos kis ékszerkollekcióhoz hasonlatos egyházi építmény történetéről semmit sem tudok, de azt tapasztaltam, hogy felettébb tetszetős. Miután a terület nem volt lezárva, mindhárman beljebb tértünk, és fényképeztük a szépségeket. Megint nekilódultam volna, hogy legközelebb Báta helységnél kössek ki, ám kevéssel előtte, egy bizonyos Furkópuszta nevű külterületi lakotthelynél (mondhatni: tanyánál) ismét leálltam az út szélén. Ezúttal egy parányi kis katolikus kápolna késztetett utam megszakítására. A mögötte húzódó telken egy vénséges német temető sírkőkeresztjei düledeztek jobbra-balra, rajtuk számomra érthetetlen, de az idő pusztítása miatt amúgy is olvashatatlan feliratokkal. Innen öt perc alatt Báta innenső szélén voltunk, ahol ismét csak egy kisebb (a furkópusztainál azért ötször nagyobb) kápolna állított meg. Festői fényképet lehetett készíteni a faluról akként, hogy előtérbe helyeztem a fehér falú kápolnát, s háttérként belevettem a távoli domboldalban szürkéllő, láthatóan újabb keletű, kastélytoronyra hasonlító templomot. A faluszéli kápolna és a beljebb emelkedő templom közötti területen ott sorakoztak a nagyobb méretű település alacsony házainak cserepes tetői. A falu belterületén különben megint míves alkotásra találtam. A két fémkatona közül az egyik a karjaiban tartja a földre zuhanni készülő sebesült bajtársát. Nagyon szép ez is. Visszakanyarodva a főútra, Dunaszekcső következett. Immár az ősi Baranyában jártunk. A falu első világháborús hősi emlékműve a templom és az országút közötti részen látható. Egyalakos, s ha jól emlékszem, kőből készült, szépen kidolgozott munka. Ezután a Bár nevű település jött sorra. Echte német falu, olyannyira, hogy a némi vesződséggel a falu feletti domb tetején megtalált temetőjében álló, sötétszürke obeliszk felirata csupa német nyelven írt mondatból áll. Magyar szó véletlenül sem keveredett közéjük. A temetődombról a falu központjának számító templom felé lejtő út két oldalát borospincék foglalják el. Nem vagyok italozó ember, de annyit tudok, hogy jóféle borok teremnek Baranyában. Az egyik pince tulajdonosa megszólított minket, nem érdekelne-e bennünket valami ízes borféleség, netán pálinka? Elsőre ugyan nemet mondtunk, de jobban meggondolva a dolgot, a templomtól visszafordultunk. Inkább, mégis. Ugyan nem bor-, hanem pálinkavásár lett a dologból, anyám ugyanis vett egy félliternyit a helyi vegyesből. Megszagoltam, piszkosul jó illata volt. Mindjárt összefutott a nyál a számban, és a nyomaték kedvéért nagyot kordult a gyomrom. Pedig csak beleszagoltam az üvegbe. A fél litert ezer forintért adták, nem volt drága. Kölcsönös tréfálkozások közepette váltunk el a kedélyes házigazdától és az időközben odacsapódott további két pincetulajdonostól, akik a fizimiskájuk okán le sem tagadhatták volna sváb gyökereiket. Tíz percen belül Mohácsra értünk. Viszonylag egyszerű volt rátalálni a főtér arculatát meghatározó, majd' ötemeletes emlékműre. Mivel nem figurális, hanem szimbolikus alkotás, nem könnyű leírást adni róla. A nagyjából tízlépcsőnyi, széles kőtalapzatra épült, magasba szökkenő négy karcsú betonláb odafent lapos tetőben zárul. A lábak között szabadon jár ki és be a szél. A lábak belső oldalain sorakoznak az első világháborúban meghalt itteniek nevei, míg a széles talapzat előoldalába a második világégésben odalett katonák két márványtábláját erősítették. A messzire látszó monumentum körül gondozott, nagyobb park terül el, amelynek meghatározó része az emlékmű előtti, hosszanti kialakítású kőmedence, amelyet valószínűleg vízzel töltenek fel, már amikor az időjárás azt lehetővé teszi. Most tél van, tehát a mintegy nyolc méter széles, tizenöt méter hosszú, egy méter mély medence üresen áll, de jól mutathat, amint feltöltött állapotában visszatükröződik benne az égbe szökő világháborús alkotás. Mohácsnál visszafordultunk Budapest felé, mert bár eredetileg szerettem volna eljutni a hazánkra nézve végzetes csata helyszínére, az idő előrehaladta ezt most nem tette lehetővé. Persze nem ugyanazon az úton haladtam, mint amin jöttem, tehát Mohácsot északra elhagyva befordultam a baranyai dombok közé. A kedves dombok közt kanyargó út végül Pécsváradnál becsatlakozott a régi 6-os főútba, de ez még odébb volt. Mohács után elsőként Somberek előtt pár kilométerrel, egy 18. századi vízimalom fotózása kedvéért álltam félre. Kisvártatva jött maga a falu, ahol a templom mellett megleltem a tetején szokatlan művészi igényességgel díszített obeliszket. Görcsönydoboka kissé oldalt fekszik, de megérte a kitérő, mert a templomtorony külső falában rátaláltam a két háború katonaáldozatait felsoroló fekete márványtáblákra. Ráadásul a feliratokból kiderült, hogy a település annak idején Rácgörcsöny névre hallgatott. Az igaz, hogy a táblán szereplő nevek hetven százaléka német eredetre utal, de a maradék szerb (rác) családnév. Palotabozsok megint német település volt, mint a környék úgyszólván minden falva. S hogy tehetős, gazdag, mi több, adakozó családok lakták, kitetszik a falu közparkjának végében lévő emlékműből, ami egy magas kőtalapzaton álló, részleteiben kidolgozott fémkatonát ábrázol. Nem akarok profán lenni, de a falu a jelek szerint nevezetes a réteséről is. hiszen egy közeli magánház cégére szerint ott készül a bozsoki rétes. Véménd szintén sváb település. Megint a templom környékén bírtam meglelni az elesni készülő, és a sebesült társát támogató katona kettős fémszobrára. Mondanom sem kell, szemernyi hibát nem lehet találni a testek arányaiban, s hiteles az ábrázolt harci szituáció is. Fekedről meg aztán az Isten se mosná le, hogy kitelepítés ide vagy oda, németek lakták és lakják a mai napig. A falu két, párhuzamos sorba rendezett házaiban az a legszembetűnőbb, hogy szinte művészi igénnyel vannak helyreállítva. Mindegyik porta úgy néz ki, mintha tegnap készült volna, a sok friss festés már-már skanzenszerű jelleggel ruházza fel a mutatós kis zsáktelepülést. A két házsor közötti templomát is mintha skatulyából húzták volna ki, nincs azon egy centi repedés sem, annál élénkebb a napraforgószirom sárgájában pompázó vakolata. Egyedül a torony előtti, kissé oldalt álló első és második világháborús emlékmű kelt szegényes benyomást, a szemmel láthatóan dúsgazdag falunak többre is tellett volna egy hitvány márványlapnál. Lovászhetény - mondjam? - sváb falu. A templomtorony előoldalán, a bejárattól jobbra falazták be a német szövegű emléktáblát. Végre kibukkantunk a 6-os főútra, s bár erősen szürkült - háromnegyed ötre járt -, tettem egy kétségbeesett kísérletet, hátha gyorsan rátalálok a főút túloldalán kezdődő Pécsvárad emlékművére. Mint utóbb kiderült, elsőre elhajtottam mellette, mert abból az irányból egy kisebb facsoport takarta. Lóhalálában felhajtottam a várhoz és a mellette látható templomhoz, majd vissza a központba. Másodjára már sikerült megcsípnem a fémalakos emlékművet, s bár a romló fényviszonyok miatt kénytelen voltam némi technikai trükközéssel élni, a lényeg, hogy a végén elfogadható képek kerültek ki a kezeim közül. Ezzel együtt 16 újabb emlékművet sikerült begyűjtenem, miáltal 825-re emelkedett a gyűjteményem darabszáma. Pécsváradról (ahová feltétlenül vissza kell térnem, hiszen annyi a látnivaló) negyed hatkor, csaknem teljes sötétségben indultunk Pest felé, s a csaknem kétszáz kilométeres távot jó tempóban letudva, háromnegyed nyolcra értünk Budafokra. Anyámmal lerendeztük a benzinköltség körüli anyagiakat, aztán spuri haza, Zuglóba. Nyolc után néhány perccel nyitottam ki a lakásajtót, Csicsa kutyánk mérhetetlen boldogságára. Négyszáznyolcvan kilométert mentünk, nem túl sok, nem túl kevés. A korán sötétedő téli időben éppen elég. A vasárnap a pihenésről szólt, ami igazság szerint ránk is fért.  Kelt 2011.02.07.

 

  (Tizedik kötet) Kilenc:

 

  Ma délelőtt bent jártam a terézvárosi Nagymező utcában, ahol a Horvát Utazási Irodában elindítottam az isztriai nyaralásunkhoz szükséges dolgokat. A kedves és készséges irodista hölgy segítségével hamar találtam megfelelőnek látszó apartmant. Mint ismeretes (vagy nem), Rovinjban szeretnénk nyaralni egy hetet; úgy néz ki, hogy július 27. és augusztus 02. között. A háromfős szállás erre a hat éjszakára valami száznegyvenezer forintba kerülne, ami - mind a komfortfokozat, mind az árfekvés vonatkozásában - megfelel az elvárásaimnak. A rovinji visszaigazolásra, vagyis arra a viszont értesítésre, hogy az adott dátumra még nem foglalták le a kinézett lakást, egy-két napot várni kell. Ha minden rendben, s szabad a hely, akkor a fenti összeg 40 százalékát be kell fizetni, a maradékot elég az utazás előtti hónapban kiegyenlíteni. Várom az alkalmazott telefonhívását, vagy e-mailjét. Ha a kinézett apartman mégsem lenne szabad, keresünk másik hasonlót. Az utazás megkezdéséig van mit gyűjteni, hiszen nem lesz olcsó buli. A már említett száznegyvenezren kívül ötvenbe-hatvanba kerül a benzinköltség, tízezerbe a kivitelre szánt élelmiszerek értéke, tizenötbe Csicsa egyhetes kutyapanziós elhelyezése, s ezen felül száz vagy százötven euró költőpénzt is ajánlott vinni. Ha a kapott összegből levonom a szállás- és a benzinköltség anyámra eső egyharmadát, még mindig kerek kétszázezer forint vár összespórolásra. Illetve már "csak" száznegyvenöt, hiszen ötvenezer itt lapul mellettem a fiókban. Nagy menet lesz!  Kelt 2011.02.09.

 

  (Tizedik kötet) Tíz:

 

  Többszöri nekifutásra ma délelőtt sikerült lefoglalni a rovinji apartmant. Azért többszöri, mert az ügyintéző hölgy pár nappal korábban megüzente, hogy az elsőre kinézett ház bérleti joga sajnos elkelt, ma reggel azonban egy újabb telefonálással értesített, hogy mégsem. Némileg módosítani kellett a bérelés időtartamát illetően, mert ezek a horvát nyaraltatók a szombattól szombatig tartó egyhetes turnusokban gondolkoznak, és én szerdától keddig szerettem volna kimenni. Mindegy, első szóra változtattunk a dátumon, ezen az apróságon ne múljon semmi. Tehát július 23-tól 30-ig foglaltam le az apartmant. Tizenegyre bementem az éjjel lehullott, napközben olvadásnak indult hótól latyakos Nagymező utcába, és kifizettem a hatvanhétezer forintos előleget, ami a teljes ár negyven százaléka. A többit (mint korábban írtam) legkésőbb az utazás előtt egy hónappal ráérek befizetni. Most már csak százharmincezer forintot kell összetarhálnunk, és egy hétig királyok vagyunk a horvát Riviérán. Azaz Isztrián. Még öt hónap, és tizenkét év kihagyás után ismét élőben láthatom a tengert! Az ember a maga állította céltól célig halad a nagy céltalanságban. Ilyen ellentmondásos az élet.  Kelt 2011.02.16.

 

  (Tizedik kötet) Tizenegy:

 

  2011. február 17-én, csütörtökön este egy ismerőse holtan találta 17 éves haverját a kőbányai Ihász utca egyik házának pincéjében. A másnapi hírlapi beszámolók szerint 21 késszúrás végzett vele, a tettes a kezébe tette a kést, mintha öngyilkosság történt volna. Az más kérdés, hogy valaki hogyan lehet úgy öngyilkos, hogy 21-szer súlyosan megszúrja magát. A tettest másnap, azaz 18-án, péntek délután fél öt körül egy XVII. kerületi gyorsétterem parkolójában elfogták a rendőrök. A húszéves fiatalember beismerte a tettét, állítólag szerelemféltésből ölt. A gyilkos nem más, mint Anikómnak, azaz életem párjának a nagyobbik fia, Ferenc. Urbán Ferenc, aki 2009-ben, az augusztusi házasságkötésünkkor Anikóm tanúja volt Soroksáron. A többi döbbent csend. Péntek reggel munkába indultam, s valamikor fél tizenegykor ért utol Anikóm telefonja, miszerint Ferit most viszik a rendőrök a Teve utcai központba kihallgatásra. A Lajos király étterem átalakítása miatt egész héten szabadságos Anikóm a kőbányai Korall utcából, a fiai által is lakott házból hívott fel, ugyanis reggel eredetileg oda ment látogatóba. Főzött volna a srácoknak, kicsit rendbe tette volna a szobájukat, ilyesmi. Ehelyett - későbbi elmondása szerint - a Korall utcai ház udvarán egy civil rendszámú autó, s benne három, civil ruhás rendőr fogadta. (Később arra is fény derült, hogy már hajnal óta lesben álltak a környéken.) Mindjárt arról faggatóztak, mikor látta utoljára a nagyobbik fiát, merthogy egy bizonyos ügyben őt keresik. Anikóm kisebbik fia, a Bukta becenévre hallgató Józsi mindeközben iskolában volt. A köpni-nyelni nem tudó Anikót berakták a kocsijukba - akkor telefonált a kicsim -, és elhajtottak vele hozzánk, a zuglói Tábornok utcába. Nem kérdezték a címet, tudták. Érdekes. Két fazon bejött a lakásba, udvariasan megkérték Anikómat, ugyan emelje már fel az ágyunk ágyneműtartóját, s bekukkantottak a parányi fürdőszobánkba is. Ferit keresték. Mivel természetesen nem találták, Anikómat bevitték a Teve utcába, ahol azonnal elvették a mobilját, kihallgatták, ott tartották, szóval ügyeltek rá, nehogy kapcsolatba tudjon lépni a keresett fiával. Később Buktát is bevitték, és az anyjával együtt fél ötig bent tartották. Én mindeközben dolgoztam, később bementem a céghez elszámolni, hazajöttem, kutyát sétáltattam. Ebéd után elkezdtem hívogatni Anikómat, hogy mi újság, de nem vette fel senki a telefont. Mindösszesen valami tizenkét hívást kezdeményeztem, s mivel nem érkezett rájuk reakció, fél öt tájban kaptam magam, idegesen kapkodva felöltöztem, s a 95-ös busszal elindultam a kőbányai Harmat utcába, a kerület rendőrkapitányságára. Anikóm iránti fokozódó aggodalmamban, illetve idegességemben tökéletesen kiment a fejemből, hogy az Árpád-híd közelében található Teve utcába vitték. A busszal alig mentem másfél megállónyit, amikor Anikóm hívott, hogy Buktával együtt most engedték el őket, jön haza. Leugrottam a cigányoktól erősen fertőzött Hős utcai megállónál, s gyalog indultam haza. Az utcai kapunknál megálltam, nem mentem beljebb, s öt után néhány perccel feltűnt Anikóm - nem a várt irányból, hanem egy mellékutca felől érkezett -, de amint megláttam a sápadt, nyúzott arcát, azonnal letettem az eredeti szándékomról, hogy alaposan lehordom, amiért nem tudtam elérni, és vörös izzásig idegesítettem magam miatta. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor gyorsan beszámolt róla, hogy Ferivel kapcsolatban miről értesítették a Teve utcai rendőrségi központban. Még hogy gyilkosság?! Sok dolgot feltételeztem volna a kezdettől fogva roppant ellenszenves srácról, de hogy képes lenne embert ölni?! Azt azért mégsem. Eközben azonban az internet és a tévéállomások hírrovatai tele voltak a fentebb leírtakkal, vagyis hogy Kőbányán egy húszéves férfi féltékenységből leszúrta a 17 éves, amúgy cigány származású (valami Lakatos nevű) fiatalt. Az egyik hírportál hozzátette, hogy 21 késszúrással. Nem semmi állat, aki ilyesmire képes. Nos, valójában péntek este, a további hírek birtokában állt össze a kép, hogy Anikómat miért engedték el akkor, amikor. Ugyanis, mint fentebb szintén írtam, négy óra húszkor megcsípték a tettest. Azért nem feltételezett tettest írok, mert Feri azonnal mindent bevallott, legalább a tagadással nem rontotta tovább a helyzetét. Azóta, mint a rendőrség által kirendelt ügyvédje telefonon közölte a nejemmel, a kihallgatás és a jegyzőkönyv felvétele után a fiú a budai Gyorskocsi utcai fogdában kötött ki, s egy ideig ott múlatja az időt, ott zabálja a rabok keserű, ámde megérdemelt kenyerét. Én azt sem adnék neki. Számomra csak egy rohadt gyilkos, aki kivagyiságból, felindulásból, vagy a faszom tudja, mi okból kioltotta egy 17 éves ember életét, és ez már semmilyen körülmények között nem fog változni. A Gyorskocsiból vagy a Markóba, de valószínűbb, hogy a kevésbé zsúfolt Venyige utcai börtönbe zsuppolják. Anikóm idegileg kész van, néha adok neki egy-egy nyugtatót, nappal és este vigasztalom, ahogy tudom. Nem tehet róla, hogy a kölyke így elfajzott; húsz éves korára mindenkinek vállalnia kell a tetteit. Töretlen az Anikóm iránti bizalmam, tán jobban szeretem, mint valaha. És féltem. Ő viszont a kisebbik fiát félti nagyon, Buktát, hiszen nem tudni, a sértett családja nem akar-e bosszút állni a gyereken. Cigányok. A legfrissebb hír, hogy Bukta apja ismeretlen helyre menekítette a fiát - ezek szerint mégsem közömbös a sorsa iránt -, mi több, az autója egy ideje nem látható a Korall utcai ház udvarán. (A menekítés híre fél nappal később cáfolódott, úgyhogy az apa ugyanaz a köcsög balfasz, aki előtte volt.) Feri nagy bajt hozott mindenkire, kivált a családjára, hiszen míg ő viszonylagos védettséget élvez a sitten, addig a szabadon lévő családtagok nem tudhatják, mikor éri őket orvtámadás. A rokonságnak persze nem dicsekszünk a tragikus történésekkel (anyámnak sem), amiről - a rendőrökön kívül - összesen öten: Anikóm, én, Bukta, az utóbbi időkig a fiai minden viselt dolga iránt közönyös apa, s értelemszerűen a gyilkos tudunk. Tegnap, szombat délelőtt csomagot vittünk volna a Gyorskocsi utcába, de a kapuügyeletes női smasszerok elhajtottak minket azzal, hogy a fogvatartottak számára vasárnap reggel nyolctól kettőig lehet pakkot beadni. Így aztán ma reggel megint megjelentünk a fogdánál (elég szép sor várt már előttünk), s átadtuk a részükről aprólékosan átvizsgált cuccot. Némi ruha, tisztálkodási eszközök, tucatnyi doboz cigaretta, egyebek. Én, mint mondám, kenyéren és vízen tartanám a kis buzit, s míg világ a világ, felé se néznék - rohadjon csak együtt az újsütetű, hasonszőrű cimboráival -, de a szerencsétlen anyjára való tekintettel visszafogom magam. Nehezemre esik. Hál' Istennek - a kirendelt ügyvéd becslése szerint - a fiúra legalább tíz évig nem lesz gond, remélhetőleg addig szoros állami felügyelet alatt marad. Az lenne a legjobb, ha odabent kinyírnák, vagy felakasztaná magát. Mindenkinek szívességet tenne. Anikóm azt mondja, Feri aligha éli túl az évekig tartó bezártságot, egyszerűen nem olyan alkat. Remélem, ezúttal igaza lesz (eddig ugyanis alaposan félreismerte a fiát), s a gyilkos odabent elnyeri méltó büntetését. Merthogy olyan főbenjáró bűnben, mint az emberölés: szemet szemért, fogat fogért. Ha már a magyarországi igazságszolgáltatásból törölték - sajnos - a halálbüntetést. Az okos széplelkek szerint ez nem európai megoldás. De hol van Magyarország Európától? Igaz, ami azt illeti, ezzel az erkölcsi fertőbe fulladó, a birodalmi hanyatlás összes ismérvét felmutató Európával nincs mit dicsekedni. Megkérdezhetnék az áldozatok hozzátartozóit is, de akár népszavazást is kiírhatnának ebben az ügyben. Nem mernek, mert félnek az eredménytől. A lelkét az ördög szolgálatába állító fiú fotóit még pénteken kiszedtem a házasságkötő teremben készült képek közül (ezeket Bukta készítette, úgyhogy elég sok beállításon szerepelt a későbbi gyilkos), ne piszkítsa be a sötét pofájával a kiemelkedő családi eseményt. A Gyorskocsi utcában eltöltött másfél óra után, kiszellőztetendő zúgó fejünket, gyalog jöttünk a Szilágyi Dezső téri református templomig, ahol, egy hirtelen jött ötletnek engedve, beültünk a tízkor kezdődő misére. A tiszteletes úr zagyva, zavarba ejtően ellentmondásos, de kétségkívül jó szándékú beszéde után a Lánchídon átsétáltunk a Vörösmarty térre, illetve a csámborgó turistáktól pezsgő Váci utca környékére. A Deák téren felszálltunk egy szolgálatban harminc évet lehúzott, rozsdamarta metróra (szovjet gyártmány), és hazajöttünk. Délután, mint az utóbbi napokban szokásunkká lett, aludtunk, mert mindkettőnk idegei kivannak. Amúgy sem könnyű az életünk, és akkor habnak a tortára ez is. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen jellegű, főbenjáró bűnnel kapcsolatos trauma érhet bennünket. Remélem, Anikóm hamarosan visszanyeri a kedélyét, vagy legalább nem esik búskomorságba. Az a szemét, rohadék kölyök nem érdemel semmi kegyelmet, nemhogy szánalmat.  Kelt 2011.02.20.

 

  (Tizedik kötet) Tizenkettő:

 

  Mostanság, ha esténként olykor nehezen jön álom a szememre (mert a szorosan hozzám bújó Anikóm a nyakamat és a hátamat melengeti, pedig úgy sem fázom, Csicsa bébi közben a térdhajlatomban fészkelődik), gyakorta magával ragad a kérdés, hogy szűkebb pátriámban, a végletekig csonkolt kis Magyarországon, de akár az egész világon is, miért mennek ilyen keservesen a dolgok? Az ember fia, cseperedése elején és közben, a mások által táplált illúzióktól telten naivan eltervezi az életét. Nem, nem is tervezi, inkább barátságos beletörődéssel készül az elkövetkező, nem igazán fordulatosnak, izgalmasnak, de épp ezért biztonsággal kiszámíthatónak remélt felnőtt életére. Mire korban odáig jut, máris maga mögött tudhat egy sor olyan eseményt, amely előre borítékolható volt, amit prognosztizált számára a környezete. A szocializálódás címszava alatt bölcsődébe, óvodába, iskolába járt és jár, megízlelte az ifjúkori szerelem édes-bús, mindazonáltal összetéveszthetetlen aromájú ízét, hétköznapokon megestek vele kisebb-nagyobb örömteli illetve kevésbé vidám történetek, szóval egészében véve minden a papírforma szerint zajlik. Aztán, az évek bölcsességével terhelten egyszer csak - nem mondhatni, hogy villámcsapásszerűen, inkább fokról fokra - kezd megvilágosodni. Odabent az agyában felszalad az első roló. Az egyik eszmélés hozza a másik rácsodálkozást, s az újabb és újabb megismerések mind öntudatosabbá, mind egyedibbé, mindinkább személyiséggé, humán unikummá formálják. Felfedezi, hogy a világon nem mindennek úgy kellene zajlania, ahogy első pillantásra oly magától értetődőnek látszóan zajlik. Rájön, hogy addigi életében, míg ő naivan eszmék és egyéb bohókás fantazmagóriák után koslatott, csúnyán csőbe húzták, megvezették. Olyan más, idegen emberek, akiknek ehhez nem volt erkölcsi joguk, akik nem vették őt emberszámba. Lenézték, nem tartották magukkal egyenlőnek, magukhoz méltónak. Mert - például - hogy van az, hogy a vele egyívású, nota bene fiatalabb suhancok és leányzók döntéseitől, kegyétől, kedvétől, érdekétől függ az ő privát élete (az a bizonyos egyszeri, megismételhetetlen), s legfőképp annak minőségi szintje. Hogy tehet bármit, megszakadhat a munkától, előrébb semmiképp nem jut, de néha még az elért nívót is csak hihetetlen erőfeszítések árán képes tartani. Ha ugyan képes tartani. S ilyenkor jön el a világ eladdig rejtett összefüggései felfedezésének kezdeti kora, a dühös rácsodálkozások sorozatából ekkor formálódik ki, ekkor fejlődik ki ugrásszerűen az igazságtalanságokra érzékenyen reagáló kritikai véna. Végre leesik a tantusz, hogy mennyi hidegen számító léhűtő hízik az ő máján, s hogy e satnyult igazságérzetű társaság számára éppoly természetes, megszokott életforma a látszattevékenységek sora mögé bújtatott élősködés, mint neki a léhűtők által rátukmált modern rabszolgasors elviselése a nagybetűs Megvilágosodás percéig. E különös és életbevágóan fontos, a dolgok menetére való rálátásban eddig nem tapasztalt perspektívát kínáló lelki fejlődése során az ember elér arra a szintre, hogy párhuzamot von a maga egyéni, illetve az ország-világ kollektív helyzetének alakulása tekintetében. Hiszen ami körülötte, a maga privát életében zajlik kicsiben, hozzávetőleg az vetül ki nagyobb léptékben a tágabb környezetét jelentő világra. Nem kell hozzá különösebb éleslátás, hogy az éledező elme egykettőre levonja a keserű konklúziót, miszerint a világ valamennyi emberérdekeltségű folyamatát a valós értéktartalommal önmagában nem rendelkező pénz mozgatja. Pontosabban a pénzcsapokat kezelő emberek néhány luxuskasztosodott, luxusgettósodott, talán így a legpontosabb: luxuskibucosodott csoportja. Az egész rendszer olyan, mint egy nagybani marionettjáték, ahol a mozgatandó bábu az emberi élet keretéül szolgáló világ, a közvetítő mozgatóerő a pénztőke többnyire láthatatlan, de az erős fényben olykor árulkodón megcsillanó szálai, melyeket egy jól körülírható érdekcsoporthoz tartozó kezek tartanak szigorú ellenőrzés alatt. Ők az anyagiasságot megtestesítő Mammon alázatos, sírig hű szolgái, a pénz születése körül bábáskodó, s folyvást körülötte legyeskedő zsidók. Saját szerény meghatározásuk szerint Isten választott népe. Ha én lezsidózom a zsidókat, az a mai beteg világban gyűlöletes rasszizmusnak minősül, ha ők állítják magukról, hogy Isten választott népe lennének, az nem kirekesztő fajelmélet, nem ordenáré levantei fasizmus, csupán szerény utalás a zsidók által írt Biblia egyik veretes sorára; ájtatos képpel hirdetett vallási doktrína. A körön kívül eső többiek számára, a miheztartás végett. A hatalom talán legközvetlenebb kifejeződési formája, totemeszköze, materiális ikonja a pénz. Magyarázatra nem szoruló evidencia: akinél a lóvé, annál a hatalom, a lényegi befolyásolás, az irányítás, a végkövetkeztetés szerint a nem is olyan szövevényes világ működtetésének összehangolási lehetősége. A hatalomnak, a hatalom gyakorlásának azonban vannak közvetettebb kifejeződési formái is, ám ezeket kivétel nélkül meg lehet vásárolni. Erre mondják találóan, hogy mindennek és mindenkinek megvan az ára. A csőlátásban szenvedő, gyalázatosan könnyen terelhető embertömegek ízlésére, érdeklődési körére főként az összefoglaló néven kultúraként aposztrofált agymosás révén (oktatás, művészet, filozófia, egyéb tudatmódosító tevékenységek) lehet közvetett, ámde annál eredményesebb hatással lenni. Ez a valódi hatalomgyakorlói tevékenység, nem amit a különféle parlamentekbe delegált amatőr "politikus" pojácák művelnek. Akik szintén kilóra megvehető árucikknek számítanak a pénz világában. A zsidók minden időben ott voltak, ahol a kereskedelmi tevékenység (olcsón veszem, drágán adom - a különbözet a haszon) kifizetődőnek látszott. Ma is ott vannak. A világ humán vonulatának történelme elsősorban a hatalom, tehát a pénz, vagyis (miután a szálak egy irányba mutatnak) a zsidók történelme. Evolúció, őstörténet, népvándorlás, honfoglalások, leigázások, csaták, vallásháborúk, forradalmak, történelmi korszakok, felfedezések - legfeljebb díszítő körítések, másodlagos értékű folyamatok a Választott Nép előtérbe tolt történelme mellett. Az a fogalom, hogy zsidó, egyszerre két dolgot jelent: egyrészt egy kis-ázsiai eredetű, de nem elhanyagolható lélekszámú diaszpórában élő nép neve, másrészt egy jelentős vallási irányzat elnevezése. Az Európában és az Újvilágban elterjedt keresztény vallások a zsidóból származnak, hiszen a földi pályáját az ácsolt kereszten végző, zsidó eredetű Jézust tekintjük az európai vallások atyjának. Nem beszélve az apostolokról, azaz Jézus ugyancsak zsidó tanítványairól, akik a Mester földi halála, illetve Mennybemenetele után legelső terjesztői voltak az új hitnek. A Biblia (vagyis a Könyv, az Írás) is közös, legalábbis az Ószövetség, hiszen az Újszövetséget csak a katolikusok és az ebből eredő reformvallások ismerik el az előbbivel egyenrangúnak. Ugyanakkor a keresztények kezdettől a zsidó szemére vetik Isten Fia gyötrelmes pusztulását, sőt, kimondottan őket hibáztatják Jézus korai haláláért, s ebből fakadóan ellenszenvvel viseltetnek a Talmudra támaszkodó zsidó hit bigott követőivel szemben. Az emberiség minden egyes törzse, népe sokat szenvedett a vérzivatarokban bővelkedő idők folyamán, ám, köszönhetően a mindenkori "médiával" ápolt szoros kapcsolatuknak, egyik sem kapott olyan mérvű publicitást, mint az üldöztetéseknek szintén gyakorta kitett zsidóké. Az ókortól kezdve a közép-, új- és legújabb koron át az ellenszenv számtalan megnyilvánulási formája alakult ki velük kapcsolatban, s ezek mindegyike kötődik hírhedt kapzsiságukhoz, beteges vagyonimádatukhoz, a könnyű pénzszerzéshez való affinitásukhoz, miként a többiekétől elütő vallásuk bigott gyakorlásához is. Mivel a képletes ujjukat kezdetektől fogva rajta tartották és tartják az ember és ember között minden időben vérre menő konfliktushelyzetet, érdekellentétet generáló kereskedelem s ennek velejárói verőerén, az ebből származó fölös haszon jó részét - ellensúlyozandó az évezredes negatív összképet - kényszerűen visszaforgatták, visszaforgatják a megkopott nimbusz újrafényezését végző szervezetekbe, vállalatokba. S pont azon érhető tetten a pénzéhes, agyafúrt nemzet rosszul leplezett világhatalmi törekvése, hogy az egyéb népcsoportok kárára elkövetett fiskális, gazdasági bűnök kompenzálására célzottan alapított újságok, tévéadók, rádióállomások, s a népbefolyásolás egyéb - zsidó tulajdonú - eszközei egyáltalán léteznek. A mai világban, a fokozott hatékonyságot biztosító technikai lehetőségek mellett a jól fizetett alkalmazottak révén úgyszólván minden sajtótermékben, minden hullámhosszon és az összes csatornán, világszerte lankadatlanul folyik a szerecsenmosdatás, hiszen nem szünetelnek a mindezt indokolttá tevő tevékenységek sem. De nemcsak a pénz és a dezinformálásra kiválóan alkalmas hírek területe az övék, hiszen a tudat befolyásolásának ezeknél kifinomultabb, s indirekt volta okán kártékonyabb eszköze az elsődlegesen vizuális beállítottságú ember világlátását az általuk kívánatosnak tartott irányba állító olyan művészeti ágaknak, mint a filmnek, színháznak, vagy a populáris irodalomnak a kézben tartása, koordinálása. Ahol minden gonosz a keresztény (lehetőleg vallásgyakorló, konzervatív neveltetésű) fehér ember képében jelenik meg, s ha a történetben a fehér faj mégis pozitív beállítást követel, akkor feltétlenül zsidó, de legalább fekete (néger) vagy egyéb kisebbség (latin-amerikai, indián, kínai, cigány stb.) rendelődik mellé, mintegy kivéve a maga morális hasznát a jó megítélés alá eső főhős cselekedeteiből. Ha nincs más kéznél, a keresztény fehér főszereplő heroizmusának leértékelése céljából megteszi valami "jópofa" deviáns figura, mondjuk homoszexuális, leszbikus, vagy könnyű drogokon élő bohém, aki - esetlen, mindamellett bájos figurát megelevenítő szereplése révén - részben komolytalanná teszi a másik hősiességét, részben látens propagandát fejt ki a zsidóság hatalomtechnikai arzenáljában kiemelt helyet elfoglaló másság terjesztése érdekében. A pénzpiaci és úgy általában kereskedelmi, gazdasági, kulturális és úgyszólván az élet fontosabb területein monopolhelyzetben lévő zsidó nagytőkének falat kenyérként van szüksége ezekre a színes bőrű, vegyes etnikumú, sajátos szexuális szokásokkal rendelkező, mindenfajta devianciára fogékony tömegekre. A "segédnépekre". Ők valami olyasféle faltörő kos szerepre lettek kárhoztatva, mint a tatárjárás idején a mongol hordák elé kényszerített, a korábbi hódítások idején rabszíjra vetett férfiakból összeállított sereg, amelyet elsőként ért a védők dárda- és nyílzápora. Ha nem voltak eléggé serények és vérszomjasak a gyilkolásban, netán megfutamodásra készültek, a szorosan mögöttük felzárkózott tatárok nyilaitól hullottak el. Ugyanis a zsidók gyakran ezekkel a kitűnően fizetett színész "zsoldosokkal" mondatják el, játszatják el, milyen remek nép is az övék (a zsidóké), általuk utaltatnak a Választott Nép példa nélküli intelligenciájára, párját ritkító toleranciájára, általuk mutatnak rá az Izrael népe révén képviselt utolérhetetlen humanizmusra. Amiből ugyan egy szó sem igaz, de nem ez a fontos. A reklám lényege: ha valamit sokáig ismételgetnek, abból a hallgatóság elméjében mindig megragad valami. A zsidók minden időben alázattal nyögték önnön nagyszerűségük édes terhét, de valósággal kivirultak, poraiból újjáéledt főnixként kaptak új erőre a második világháború utáni időszakban. Kétségtelen, a sátán hírébe hozott Hitler alaposan megritkította a soraikat - ma sem tudni pontosan, mennyivel -, de a nagy világégés alatt elszenvedett holokauszt, vagy ahogy ők maguk nevezik, a soa, illetve lényegében ennek következményeként Izrael állam megalapítása az ősi Szentföldön, Palesztinában egyenesbe rakta a megtört világhatalmi törekvéseiket. Ami a holokausztot (jelentése: égő áldozat, engesztelő áldozat), azaz a népirtást illeti, a zsidók mindig szánalmasan féltékeny módon ügyeltek arra, hogy semmilyen más történelmi esemény ne merészelje felülírni, "überelni" az ő állítólag hatmilliós emberveszteségüket, senki ne vegye a bátorságot, hogy egyéb népirtásokkal állítsa párhuzamba a maguk kivételesnek propagált holokausztját. Sőt, magát a holokausztot is - amely nem újabb keletű kifejezés, hiszen már a második világháború előtt is létezett - kisajátítanák maguknak, ezzel is különbséget téve az egyes népirtások között. Különösen megvadulnak, ha szóba kerül az örmény genocídium, vagyis a törököknek az első világháború idején (1915-ben) az örmények ellen elkövetett népirtása. A témában elmélyült történészek egyöntetű véleménye szerint az Ararát népe néhány hét leforgása alatt mintegy másfél milliós emberveszteséget szenvedett el, ami a második világháborúig rekordnak számított. Ugyanígy féltékenyen harapnak a zsidók, ha a szovjet és a kelet-európai kommunista rendszerek által okozott mintegy százmilliós (!) emberveszteséget emlegetik, de nem ismerik el a szintén többmilliós kambodzsai (Pol Pot-féle) vagy a ruandai öldöklés áldozatainak "egyenrangúságát " sem. Külön fejezetet, ha ugyan nem kötetet érdemelne azon tilalom eredetének kiderítése, hogy szemben az egyéb népirtásokkal, a zsidó holokauszt története vajon miért nem kutatható senki, még a hivatásos történészek által sem? Ha nincs kutatás, nincsenek a hatmilliós áldozatról szóló dogmát esetleg megingató eredmények sem. Gondolom, éppen ez a cél. Ugyanis érdekes, s egyben árulkodó tény, hogy a közvetlenül a háború után megtartott, a náci német felső vezetést elítélő nürnbergi perben elhangzott szövetséges vádak kikezdhetetlen faktumként öröklődtek mindmáig. Tilalom ide vagy oda, sok súlyos vádról azóta mégis bebizonyosodott, hogy egyszerűen tarthatatlan, nem életszerű, és annak idején a mindenáron való bosszúállás igényes szülte őket. De azért hivatalosan érinthetetlenek. Mostanra odáig fajult a pénzcsapokat a világ meghatározó bankjain át kezelő zsidó európai befolyása, hogy több országban, így hazánkban is  kifejezetten bűncselekménynek számít - három évig terjedő börtönnel sújtható - a holokauszt nyilvános tagadása, kétségbevonása, illetve jelentőségének kisebbítése. Mindez itt, a szólás- és véleményszabadság állítólagos Kánaánjában, a kultúra bölcsőjének tartott Európában. Szép, nem? A börtön kockáztatása nélkül nem tehetem meg, hogy - egyszersmind vállalva a kisebbség, vagy akár a többség megvetését - bolondot csináljak magamból azzal, hogy nyíltan elutasítok egy nyilvánvaló történelmi tényt. Ezzel szemben bátran kiállhatnék egy forgalmas utcasarokra, és teli torokból kétségbe vonhatnám a waterlooi csatát, a francia forradalmat vagy akár a magyar 1848-49-et. Meg is tehetném mindet, a holokauszt kivételével. Azzal kapcsolatban tilos bármilyen, a hivatalos verziótól eltérő vélemény hangoztatása. Ez példa nélkül álló marhaság, s nem elsősorban a tények tagadója, hanem az abszurd törvény kiagyalója válik nevetség tárgyává, s maga a törvény lesz szánalmasan erőltetett. Mert mi van olyankor, ha nem tagadom a holokausztot, nem merem viccből, elkeseredett dacból tagadni, mivel sittre vághatnak érte. Ugyanakkor az egekig felkiáltom, hogy Adolf Hitler sosem született meg. Oké, volt zsidó népirtás, de magának a sátánnak (Adolf) a valahai létezését tagadom, vagy legalábbis kétségbe vonom. Most akkor újabb európai érvényességű törvényt kell fabrikálni azzal a célzattal, hogy a holokauszt első számú felelősének tartott Adolf Hitler születését is tilos tagadni? Hová vezet mindez? A zsidók legfőbb taktikai fegyvere az "oszd meg és uralkodj" azt hiszem, a jó öreg Machiavelli által kiötlött hatalomgyakorlási technika. A mai időkben jól jön számukra a világ egy jelentős részének a lelkifurdalása a második világégés alatt a zsidók kárára elkövetett népirtás miatt, a maradék ellenállási gócokat pedig pénzzel és a kivétel nélkül minden európai és tengerentúli államalakulatban jelenlévő társadalmi és etnikai pluralizmus felerősítésével igyekeznek gyengíteni. Magyarországon és a környező kisebb államokban, különösen a volt szovjet blokk országaiban azt a szisztémát követik, hogy a társadalmi megosztottságot a helyi zsidóság által létrehozott párt vagy pártok (korábban a mostanra jelentéktelenné vált SZDSZ, újabban az ennek fattyújaként számontartott LMP, illetve az MSZP jelentős része) révén tartják szinten, miközben a nagy lélekszámú cigányságot az etnikai ellentétek szítására használják. Míg a politika színterén való nyomulás valójában lutri, hiszen sosem lehet tudni, az ideig-óráig rászedett népnek mikor jön meg az esze, és küldi kiszámíthatatlan időre süllyesztőbe a fűt-fát ígérő képmutatókat, addig az etnikai kártya gátlástalan kijátszása minden időben ható veszedelmes fegyver. Magyarországon mindenesetre sikerült elérni, hogy a magyar-cigány ellentét kezdi magán viselni a polgárháború kitörése előtti helyzetek összes ismérvét. A zömmel alacsony iskolázottsággal rendelkező, többnyire munkanélküli, sokgyerekes, a szociális és a gyerekek után járó segélyekből élő, a mai napig jószerével középkori mentalitású népséget némi anyagi ráhatással, s főként az úgynevezett suttogó propagandával könnyen a magyarok ellen lehet hangolni, uszítani. Lassan már a cigányok is elhiszik, amit rosszindulatú szájak egyre gyakrabban súgnak a fülükbe, hogy - amerikai példára - ők Magyarország négerei, azaz ők a pökhendi, úrhatnám magyarok végletekig kihasznált, kizsákmányolt, emberi méltóságukban megalázott rabszolgái. A történelmi párhuzam ugyan erősen sántít, hiszen a Kárpátok környékén hat évszázada feltűnt cigányokat senki sem űzte, senki sem kényszerítette az országba való költözésre, sőt. Vándorló életmódjuk feladására, letelepítésükre, rendszeres munkára fogásukra az évszázadok alatt uralkodók, feudális földbirtokosok, javíthatatlanul naiv népbarátok, de még a kommunisták is hiábavaló erőfeszítéseket tettek. Mióta fény derült legendás munkakerülő hajlamukra, antiszociális természetük okán a társadalomba való beilleszkedésük kivitelezhetetlenségére, a mindenfajta erőszakos bűnnel ápolt szoros kapcsolatukra, senki sem tart igényt rájuk. Az általuk benépesített kolóniák, a faluvégi cigánysorok, az elcigányosodott települések tulajdonképpen államot képeznek az államban, ahol a maguk - azaz semmilyen, esetleg az erőszak - törvényei uralkodnak. A főként a maga erejéből mélyre süllyedt, s onnan kikászálódni a mégoly önzetlen segítséggel is képtelen nép alá (számuk mára meghaladta az egymilliót) a lovat a zsidók által működtetett SZDSZ-en és LMP-n kívül a szintén izraeli pénzen tartott jogvédő és kisebbségvédő szervezetek adják. A zsidók a cigányok felhergelésével azt érik el, hogy a gyilkos, de legalábbis elképesztően erőszakos ösztönökkel megvert romák egyre agresszívabbá válnak a magyarokkal szemben, ami, védekezésképp, érthető ellenlépések megtételére kényszeríti a többségi társadalmat. Az egyik legfontosabb önvédelmi lépés az alig leplezetten cigány- és zsidóellenes Jobbik látványos megerősödése, majd parlamentbe kerülése, és az azóta betiltott Magyar Gárda megalapítása volt. Nos, a mókás operetthadsereg színre lépésekor a pártos médiumokban vezényszóra felvonított a fasizmust, rasszizmust, és a szinte kötelező antiszemitizmust üvöltő kórus, a zsidó és más "idegenszívű" bértollnokok fáradhatatlan falkája. Senki se higgye, hogy a fizetett "liberális" rettegők ezekkel a véres szájú írásokkal, tévés tudósításokkal a cigányok viselt dolgaival a kelleténél is jobban tisztában lévő hazai közvéleményt akarták, akarják felrázni. Ó nem, a hazai etnikai viszonyok hátulütőit a maguk bőrén megtapasztaló magyaroknak kiforrott véleménye volt és van a cigányokról, meg a sanda szándékkal nekik parírozó zsidó bagázsról; az egész cécó hazánknak a "művelt" Nyugatnál való bemártását, beárulását, rossz hírét keltését célozta. Tehetik mindezt megtorlatlanul, hiszen egyetlen ellenük leírt vagy elhangzott rossz szó valóságos háborút generál a részükről. Féltik a megszokott monopóliumukat, amivel szellemi síkon (illetve a holokauszttagadók számára kilátásba helyezett börtön Damoklész-kardjával fizikai értelemben is) kordában tarthatják a nekik nem tetszőket, illetve a számukra veszélyesnek minősített gondolatokat. Mindent ők akarnak irányítani. A médiumok többségének hangnemében és mondandójában visszaköszönő szellemi terror mellett a másik fő eszmei törekvésük a zsidó vallás, mint minden más vallás felett álló, felsőbbrendű istenhit érinthetetlenségének kiharcolása. A keresztény vallásokat - különösen az ősellenség katolikust - lehet filmekben, írásokban gúny tárgyává tenni, de merészelné valaki a Mózes-hitűeket kipellengérezni, bátorkodna a zsidó vallási szokásokon, öltözéken, hajviseleten viccelődni, nyelvet köszörülni a csecsemőkorban megejtett körülmetélés barbár szokásán! Ugyanígy szabad préda a muszlim. Amerikai mozifilmek tucatjaiban arab terroristák jelenítik meg korunk legfőbb gonoszait, akik persze egytől-egyig buzgó hívők, s ennek megfelelően többször hangzik el utalás Allahra. S eközben a film stáblistáján feltüntetett személyeknek legalább a fele, a produkcióhoz a pénzt összedobó producereknek pedig a kilencven százaléka zsidós csengésű nevet visel. Erre, a leplezetlen nem zsidóellenességre mindig kerül lóvé Hollywoodban.  Kelt 2011.03.01-03.

 

  Vége a hatvannegyedik résznek