ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György 

 

                                  Hatvanötödik rész

 

  (Tizedik kötet) Tizenhárom:

 

  Tegnap, szombaton ismét jókora menetet vágtam le, hogy némiképp bővítsem a fotókon begyűjtött első világháborús emlékművek sorát. Velem tartott anyám és Anikóm, bár a végére ismét - sokadszorra - kiderült, igazából akkor lehetek eredményes, ha egymagam megyek, s itthon hagyok minden hátráltató tényezőt. A különösen gyerekesen viselkedő, egész idő alatt a szomszédos ülésen helyet foglaló anyám ugyanis végigfecsegte az utat, gyakorta fejfájást indukálva a lenyelt bosszúságtól zaklatottan dübörgő agyamban, Anikóm pedig, szokásához híven, nagyjából fél távnál megsértődött valami apróságon, és - amikor éppen nem aludt - csendesen duzzogott a hátsó ülésen. Legközelebb, ami alighanem jövő hét hétfőjén, azaz 14-én válik esedékessé (március 15-e miatt négynapos pihenőm lesz), egyedül vágok neki a távnak. Fél hétre Budafokon, anyám lakásánál voltunk, ahonnan a régi 6-os úton ismét délnek, Pécs felé vettük az irányt. Kakasd volt az első olyan megállónk, ahol ismerkedő körülnézés és fényképezés céljából megálltunk. A részben a régi Bukovinából idetelepített székelyek leszármazottai által lakott, egykoron sváb faluban gyönyörű fa ácsolatú művelődési házat találtunk. A bejáratnál háromszoros székelykapusor vonzotta a szemet, a magas és széles tetőzet négy sarkán fiatornyokra utaló ácsolatok emlékeztettek Erdélyre. A közeli parkban ráleltem a háborúban elesettek neveit tartalmazó márvány emlékműre, aminek a fényképezése után visszafordultunk a néhány kilométerrel előbb elhagyott siófoki leágazás felé. A 65-ös számú úton elsőként a kissé jobbra eső Sióagárdra tértünk be. A templom közelében turulos oszlop hirdeti a hősök emlékét. Az emlékmű megközelítése közben bokáig süppedtem a fagyos éjszaka után felengedett, nedvességgel átitatódott talajba. A főútra visszavezető szakaszon a Sió hídjánál (épült 1894-ben) megint leparkoltunk, ahol anyám és én kiszálltunk, megörökítendő a környék kora tavaszi természeti szépségeit. A borospincékkel és présházakkal tarkított domboldalak árnyékos oldalán több helyütt tartotta magát a vékony hóréteg, a napsütötte részeken viszont sárba fulladt a vidék. A következő megálló a pár kilométerrel északabbra, szintén egy mellékvölgyben meghúzódó Harc település volt. Az egész tolnai vidékről, s annak kisebb-nagyobb falvairól, városkáiról, amiket három hete és tegnap bejártunk tudni kell, hogy a második világháború végéig - a kitelepítésekig - zömmel németek lakták. A hősi emlékművek hetven-nyolcvan százaléka e szorgalmas nép vezeték- és utóneveivel van teleírva. Nos, szegény Harc valaha viszonylag módos, s ennek megfelelően méretes földszintes házakkal - zömük oszlopos, nyitott tornácú - sűrűn beépített község volt. Mára a sok lelakott, felújítandó, de a kívánatos renoválásokra láthatóan hiába váró épületekben vagy szegény emberek tengődnek, vagy tróger cigányok vertek tanyát. A valaha nyilván szebb napokat látott porták többsége elhanyagolt és a végső összeomlás szélén áll, udvaruk inkább hasonlít egy szemétlerakóval elegyített szabadtéri lomtárra, beszédes tanúként szolgálva a mai magyar vidék lakóinak szégyenletes szellemi és erkölcsi züllöttségéhez. A polgármesteri hivatal is egy egykoron módos lakóházban kapott helyet, az előtte lévő poros térség közepén, csinosnak mondható kertecskétől övezve hasábforma obeliszk emlékeztet az innen útnak indult bakákra. Az ember szíve majd' megszakad a sok-sok kárba veszni látszó gyönyörű épület láttán, amelyek közül azért - éles kontrasztként - kitűnik az a néhány, takarosan rendben tartott porta, amelynek a kertjén is látszik, hogy lakói becsülettel szívükön viselik e páratlan építészeti emlékek sorsát. Külön érdekességként feltűntek - a nap folyamán később másutt is láttunk ilyesmiket - a rendre a házak gyalogbejárója mellé, a kerítés vonalába épített vakolt kis kőházacskák, vagy inkább házi kápolnácskák, amelyekből Harc faluban vagy féltucatnyit számoltam össze. A külön rácsos kapukkal zárt magánkápolnácskák mélyén láthatóak a régebbi időkben valamely szent szobrát őrző fülkemélyedések, amelyekből mostanára egy szálig eltűntek a kőből vagy gipszből készült hajdani lakók. Utunk soron következő állomásáról, Zombáról idáig nem hallottam. A térképen a környező falvakkal azonos méretű körrel jelölik, ezzel biztosítva az idelátogató idegent érő meglepetést. Már a főút mentén álló, címeres homlokzatú, kétemeletes polgármesteri hivatal is meghökkentően hat. A méreténél, házai számánál és látnivalói révén kisvárosnak beillő település talán legérdekesebb része a templom feletti dombra települt temető. Ahol, sajnos, akkora sár fogadott, hogy ahhoz, hogy az ember fia ne ragadjon be reménytelenül (ne ragadja magával a hely szelleme), a betonozott szélű kriptákon mintegy zsombékról zsombékra szökellve kellett közlekedni. Húsz méter sugarú körben akad itt öt régi kripta, amelyek a közéjük ékelődött hagyományos kőkeresztes sírokkal együtt olyan festői képet mutatnak, hogy a fal adja a másikat. A véletlen rendezése, vagy tudatos elképzelés helyezte egymás közelébe a vakolt téglás építményeket, ki tudja? A lényeg, hogy rendkívül mutatósak, s az ember e helyütt végre olyan inspirációban részesül, mely révén kedvére kiélheti fotóművészi ambícióit. Az 1770-es években épített templom külső megjelenése hagyományosnak, kissé uniformizáltnak mondható: ehhez hasonló katolikus templom országszerte több száz akad. Belülre kerülve azonban mintha további három évszázadot lépnénk vissza az időben. A tél végi dohos, vén szagot árasztó levegőben illanó füstfátyolnál vékonyabb rétegben ott lebeg valami nehezen meghatározható, talán a hívők több évszázados áhítatából lecsapódott érzés, amely a lábat csöndes járásra, a szívet nyugalmas munkára, a lelket hirtelen támadt szerénységre inti. A vidéki pompába öltöztetett templombelső szobrai és festményei nem nélkülözik a kedélyes bumfordiságot, elnagyoltságot, naivitást, de itt, ezen a békés, kedves helyen ez pontosan így van rendjén. A templom, hasonlóan a mögöttes temetőhöz, maga is dombon áll, ahonnan pihenőkkel megtört hosszú lépcsősor vezet le a mindennapi élet vérkeringéséhez csatlakozó utcához. A lépcsősor bal oldala mellett a hívők lelkesedése külön kis Mária-kegyhelyet alakított ki, a lépcsősor legaljában barokk pestisoszlop magasodik. Szinte a lépcsősor végével szemközt, az utca másik oldalán parkszerűen elrendezett területen áll az első világháborús hősök méltó, katonaalakos kőszobra. Kissé feljebb sétálva az enyhe emelkedőbe kezdő úton, előbb egy építészetileg érdekes, a sarkán megtört vonalvezetésű földszintes ház mellett halad el az ember. Helybéliek elmondása szerint ez egy zsidó kereskedő háza volt. Ettől kőhajításnyi távolságban fűzöldre festett, egykori eleganciájáról kopottságában is árulkodó ház következik, amely a mögötte elterülő telken álló malom egykori tulajdonosának és családjának szolgált otthonául. Nos, dióhéjban ennyit a találomra feltúrt földből a meglepetés erejével felcsillanó, Zomba elnevezésű csiszolatlan gyémántról. Kéty szerény, de takaros kis falu a Hőgyészre, s azon túl Siófokra tartó út mentén. Viszont akad itt egy szobányi földdarabon elkerített, láthatóan állandóan gondozott, ha jól láttam, festett tollú, cserép turullal megkoronázott emlékmű, amely a száz méterrel mögötte csúcsosodó templommal együtt jól fest a fotókon. Az országúttól vagy négy kilométerrel odébb eső, jobb oldali völgyben meghúzódó Felsőnána ismét meghatározó élményt tartogatott aznapra. Nem is a kétsoros ablakú, renoválásra váró tetszetős temploma és a kertjében álló, fából faragott emlékmű miatt. Hanem a bejárat előtt elvezető úton tovább haladva, úgy kétszáz méterrel odébb felfedezett, minden kapuzat nélkül álló, csodálatosan szép parasztporta miatt. Nos, erről aztán végképp nehéz beszámolót írni, hiszen én, aki ott jártam és sokat fényképeztem, szóval magam sem találom a kinagyított képeken azt, amit egyedül a helyszínen lehet érezni. A tornácos, hosszú lakóházból, a hátul hozzácsatlakozó, többnyire ácsolt, fa csapolású parasztgazdasági melléképületekből (cölöpökön álló disznóól, tyúkól, felettük szénaszárító, kukoricagóré és egyebek), s a nagyobb lábasjószágok (ló, szarvasmarha) befogadására készült téglaistállóval együtt L alakot követő épületegyüttes egy tágas füves udvar köré épült. A méretes, legalább tucatnyi állat kényelmes befogadására alkalmas istálló egyik hosszanti fala mentén három, a földtől különböző magasságba rakott, egyenként öt méter hosszú kőetetőt látni. A legnagyobbat a nagytestű lovaknak, a következő alacsonyabbat a kisebbeknek, főként a kancáknak, s az ehhez csatlakozó legkisebb vályút a csikóknak szánták. Az ezzel párhuzamos másik falnál, ahol három ablak is nyílik szemmagasságban, a szarvasmarháknak készült etetők láthatók, a sarokban álló kőmedencében a takarmányt keverték ki. A keverőmedence mellett van a bejárat. A magas tetővel ellátott, a takarmány tárolása végett óriási padlást magába foglaló épületet úgy alkották, hogy a mellette nyíló, a felette átívelő padlás révén fedett széles kapun (átjárón) akár fogattal is be lehessen hajtani az elsőnél is tágasabb hátsó udvarra. Ennek végső (természetes) határt az épület falától mintegy tizenöt méterre emelkedő, úgy négy-öt méter magas, meredek homokfal szab, amelybe több helyen a föld mélye felé lejtő borospincék vannak vájva. Csoda az egész! Nos, mindezeket anyám kíséretében tekintettem meg, mert Anikóm ismét a kocsi hátuljában maradt. A szabadon megejtett kis felfedezőútra pedig azért kerülhetett sor, mert szó szerint a kutya sem őrizte az egészet, legalábbis szemre ez látszott. Hogy mégsem egészen így van, az az ott tartózkodásunk ötödik percében derült ki. Épp az üres istálló belsejét szemrevételeztük - nem volt nehéz bejutni, az ajtaja mindössze kilincsre volt csukva -, amikor egy mackós termetű, harmincas éveiben járó szakállas fiatalember tűnt fel a küszöbön. Röviden: az ő Pakson élő, háromgyermekes bátyja vette meg a házat, amelyet korhűen fel akar újíttatni, s amíg el nem kezdődik az építkezés, ő van megbízva az ingatlan felügyeletével. Szemben lakik, a párhuzamos házsor egyik lakóházában, s látta, amikor a kocsinkkal leparkoltunk a bátyja háza előtt. Egy pillantással felmérve, hogy értelmes, iskolázott emberrel van dolgom, tisztelettel elnézést kértem a betolakodásunkért. Hívatlan látogatásunkat azzal igyekeztem magyarázni, hogy az utca felől mindenféle kapuzat híján tárva-nyitva álló kert gazdátlannak látszott, miként az épületek is, s anyámmal úgy véltük, nem okozunk gondot senkinek, ha, félve az épületegyüttes lebontásától, fotókon megörökítjük a sok szépséget. A férfi megértőnek bizonyult, nem fújta fel a dolgot, sőt hamarosan vidám beszélgetésbe merülve tájékoztatott a telekkel s a rajta álló építményekkel kapcsolatos szívmelengető tervekről. Tíz perc múlva szinte barátként, kézfogással búcsúztunk. A tolnai kirándulásra szánt nap szomorúbb fejezete kezdődött, amikor autónkkal betértünk a következő oldalvölgyben haldokló, romános csengésű Murga faluba. Pedig, mint az aznapi falvak mindegyike, hatvan akárhány évvel ezelőtt még ez is német (sváb) településnek számított. Amit le sem tagadhatott volna a jellegzetes tornáckialakítású és homlokzatú, jókora házai révén. A világháborús emlékművel pechem volt, mivel a gondos faluvezetés által télire fóliával takart szobor (szabályos körvonalai alapján inkább téglatest alakú obeliszk) még mindig lepel alatt gubbasztott. A futó bosszankodást futó csodálkozás váltotta, midőn harminc méterrel arrébb megpillantottuk a láthatóan tíz éven belül épült, tehát úgyszólván újnak számító, terméskőből rakott falú, meglehetősen terjedelmes egyházi létesítményt, a hozzákapcsolódó méretes épületszárnnyal. Ez utóbbi alighanem idősek otthonául szolgál; az országot járva több helyütt láttam ilyet. Az új építés mellett jobbra kanyarodó főutcán egymás mellett álltak a szebbnél szebb, sváb ízlés szerint épült házak. Nem mondhatni, hogy mind az összeomlás szélén lett volna, de a felük elhagyatottan, üresen árválkodott, a kertjüket csak azért nem verte fel magasan a gaz, mert a hosszú tél elvégezte a maga szokásos gyomlálását. A régi templomon nem látszik, hogy használnák. Valamit azért kezdtek vele, nem várták ölbe tett kézzel, míg magától összeroskad, mert viszonylag új keletű a falak vakolása. Ezzel együtt több helyen máris ujjnyi repedések támadtak rajta, s foltokban mállik, mint a Nap égette bőr. A torony felső felére nem jutott a pénzből, az vakolatlanul mered a néma völgy kékesen füstölgő kéményeire. Azért hébe-hóba kell itt lennie valami életnek, falusi mulatságnak, helyi összejöveteleknek, mert annyi felújított házat azért látni, hogy a lakók becsült létszáma elérje a százat, és ezt már közösségnek lehet nevezni. Murga zsáktelepülés, tehát innen csak visszafelé, amerről jöttünk, vezet út. A főutca hurkot ír le a faluvégen, majd a temetődomb aljában visszakanyarodik a település bejárata felé. Így végül is két, egymással párhuzamos utca biztosítja a helyi közlekedést. A temető magas dombjának oldalában a régebbi, zömmel gót betűs, német nyelven feliratozott kőkeresztek dőlnek jobbra-balra, némelyiküket derékig elnyelte az anyaföld. Közülük kirí annak a 19 éves, német nevű fiatalembernek a sírja, aki 1944-ben - nem tudni, a távoli frontok egyikén, vagy a közelben - vesztette életét. Az egyszerű, csővasból hegesztett kereszten lévő ovális pléhtábla felirata: "Konrad Schröder 1925-1944 Hősi halált halt Deutscher Soldat". Odafent, a dombtetőn nemzetiségi megoszlás tekintetében vegyesebb a halandók emlékműve, itt már magyar keveredik a némettel. Persze meglehet, a magyar név mindössze magyarosítottat rejt. Érdekes megfigyelni, hogy a régi, többnyire magas és keskeny sírköveken mennyi gót betűkkel megírt információt osztanak meg az utókorral. Egy vélhetően női testvérpáros közös, az első világháború éveire datálható sírkövén például legalább öt bővített mondat tanúskodik a hölgyek megismerhető sorsáról; a sorok között feltűnik a Russland (Oroszország) földrajzi elnevezés is. Nem értek németül, úgyhogy nem tudhatom, mivel kapcsolatban említik Oroszországot, de nyilván meghatározó oka volt, hogy a felirat részévé tették. Murgától elbúcsúzva ismét odébb álltunk egy völggyel. Ebben fekszik Kalaznó, egykor ugyancsak sváb többségű falu. Sokat nem tudtam meg róla, mivel a faluba érve szinte azonnal belebotlottam a templomdomb aljában felállított, igen tetszetős világháborús emlékműbe. Itt a helybéliek becsülettel kitettek magukért az anyagiak terén. A masszív emlékmű tömbjének tetejét egy nőfigura (talán anya, talán feleség), és a karjai közt tartott, földre hanyatló, de estében is zászlót tartó katona kettőse díszíti. Aligha szükséges ismételnem magam, hogy a sok elesett katona neve közt megint a német családnevek dominálnak. A fotózgatás idején hozzám csapódó, valahonnan fentről, a templom környékéről érkező tacskóforma keverék kutyusnak jó napot szereztem azzal, hogy a kocsihoz visszatérve megkínáltam a magunkkal vitt finom fasírttal. Fogai közt tartva az úgyszólván az ölébe hullott becses zsákmányt, ész nélkül loholt egy üres telekre, ahol jó étvággyal nekilátott a falatozásnak. A környék központjának számító, kisváros méretű Hőgyésszel - Murgához hasonlóan - nem volt szerencsénk, mivel a téli fagyok elől a buzgó városvezető urak fekete műanyag lepelbe bugyolálták a centrumban található szobrokat. Mivel nincs röntgenszemem, nem tudhattam, a három közül melyik lett volna az "enyém", ha nem dugják el. De hát mindegy is, hiszen nem téphettem le egyikről sem a takarót, hogy aztán dolgom végeztével visszatekerjem az alkotás köré. Jobb híján elfurikáztunk a szállodává alakított, meglehetősen kihalt képet mutató volt Andrássy-kastélyhoz, majd visszatértünk a központba, ahol felballagtunk a templomhoz, ám mivel itt semmi különösebb élmény nem ért minket, tovább álltunk. Ilyen esetekben mindig bosszúsággal kevert csalódottságot érzek, hiszen a jó ég a megmondhatója, mikor keveredek ismét errefelé. A településnél nyugat, vagyis Dombóvár felé fordítottam az autó orrát. Az álmos kis Dúzs faluba ismét a teljes erejéből sugárzó Nap langyosan simogató fénye mellett értünk. Egy tisztességesen helyreállított régi épület (most talán a helyi polgármesteri hivatal székhelye) takaros kertjében, egymás közelében áll az első világháború hengeroszlopos és a második háború fekete márványtáblás lapos emlékműve. Csibrákon ugyan nem találtam emlékművet, viszont a faluszéli temető melletti, meglehetősen árván búslakodó katolikus templom hátsó traktusánál, a szentély falához építve érdekes Golgota-ábrázolásba botlottam. A három nagy méretű fakereszten ugyanis - a bibliai elrendezést követve - Krisztus és a két lator életnagyságúnál alig valamivel kisebb öntöttvas szobra látható. Na, ilyet aztán tényleg nem pipáltam! Az elhagyatott templom körüli sáros erdei földön több vadnyom látszott, mint embertől származó lábnyomat. Pedig, ha a furcsán félreeső templomot nem is használják gyakori misézésre, az egyházi épülethez tartozó két oldalszárnyat valamikor lakássá alakították, s manapság is ekként funkcionálnak, az ablakokon csipkefüggönyökkel, a belső párkányokon zöldellő cserepes növények sorával. Mindössze egy pár keréknyom utalt arra, hogy olykor autóféle közlekedik a torony melletti bejáratig. Mint említettem, a templomot meglepően kietlen helyre állították, temető mellé, erdőszélre. Nos, innen vissza a civilizációt jelentő falu főutcája felé, bal kézre, úgy félúton földszintes kastély tűnik elő. Két sarkán afféle erősen átalakított, szögletes sarokbástya őrködik. Ezt is helyre lehetne állítani, s szolgálhatna nemesebb célt, hiszen nem romos, csak éppen kissé lelakott a talán törvényesen, talán törvénytelenül betelepedett szegények - egy részük cigány - által. Öt perc autójárásra Kurd következett. Jó neve van. Ez módosabb, jelentősebb település az előző kettőnél - Dúzsnál és Csibráknál -, de Hőgyész fontosságát távolról sem éri el. Magas tornyú templomának torony alatti előcsarnokában, a jobb oldali falrészbe cementezve látható a világháborús katonák vörös homokkőből készült emléktáblája. Többszöri fotózása után beléptem a tárva-nyitva álló bejárati ajtón. A kutya nem vette volna észre, ha kirámolom az egészen felügyelet nélkül hagyott templomot; vihettem volna gyertyatartót, miséhez való holmikat, kisebb szobrokat, festményeket, meg nem tudom, miféle értéktárgyakat, az esetnek nem akadt volna tanúja. A mai bűnterhes időkben érthetetlen az ekkora gondatlanság. Persze mindent a helyén hagytam, mert nem kenyerem a tolvajlás, de másoké - sajna - annál inkább. A vicces nevű Döbrököz településnek akkora katolikus templom jutott, hogy messziről katedrálisnak látszott, de közelebbről szemügyre véve is. Módos falu, gazdag falu, hiszen utcái, különösen a meghökkentő méretű egyház környékén, teli vannak régi és újabb keletű szobrokkal. Szerencsére köztük volt a templom előtti kert ékének számító honvédalakos kő emlékmű is (kürtöt fújó, kissé elnagyolt bakafigura), ami eredetileg az első világégés áldozatai tiszteletére készült, de mint annyi más helyen történt, utólag ennek az oldalára erősítették fel a második nagy háború katonaáldozatainak márványtábláját is. A félmagas betontalapzat két oldalán az első, két másik oldalán a második háború hősi halottainak névsora olvasható. Ezután az alig tíz kilométerre eső Dombóvár jött sorra. Az előrehaladott délután miatt nem sokat vacakoltam a hétvégi nyugalomban tespedő város megismerésével. Ahogy rábukkantam a nagyon szépen kidolgozott, fémből öntött honvédekre (sebesülten rogyadozó, illetve a sebzett társát támogató baka), s tucatnál több képet készítettem róluk, már inaltam a Balaton felé vezető 61-es úton északra. Az országúttól egy kilométerrel jobbra fekvő Dalmandon nyers téglából rakott, embermagas mellvédre csavarozott márványtáblán látható az elesett honvédek névsora. A néhány kilométerrel feljebb eső Kocsola ehhez hasonló, szintén téglafalas emlékművel rukkolt elő, csak itt az elesettek neve a homorúra kiképzett téglafal előtt fekvő, enyhén döntött márványlapba lett bevésve. Az emlékmű a temető és a templom közötti nyújtott parkocska közepe táján, örökzöld tujáktól övezve áll. Nagykónyi tiszteletet parancsoló, zömök, nyers paraszti erőt sugárzó világháborús monumentuma a templomtól kőhajításra eső laposabb dombra épített iskola előtti földteraszon látható. A széles, stabil betontalapzat több mázsát nyomó, ugyancsak betonból öntött függőleges lapban folytatódik, melybe vaskos reliefként egy fegyveres magyar baka körvonalait vésték. Az egyszerűségében is nagyszerű alkotást legfelül a Pro Patria (A Hazáért) felirat koronázza. Míg én a rusztikus emlékmű fényképezésével foglalatoskodtam, a templom előtt parkoló autó közelében maradt anyám egy hatalmas termetű, nagyon szép pofájú kuvasz szukával cimborált, persze a stabil fémkerítésen keresztül. Anikóm megint az autó hátuljában bóbiskolt, szegénykém nagyon fáradt és álmos lehetett, mert szinte az egész úton alig szállt ki a járgányból. Újiregre fölöslegesen tértem be, a túlságosan szabályos utcahálózatról és az új építésű templomról lesírt, hogy nem régen keletkezett településre estünk be, ami a világháború idején legfeljebb tanya lehetett. Iregszemcsén korábban jártam s fotóztam, ezúttal tehát megállás nélkül áthajtottam rajta. Nyugatra térve Tengődre értünk. Délután fél hatra járt, a hidegre fordult időben a vöröslő Nap mind gyorsabb iramban közeledett a horizonthoz. A templom mögötti nyújtott parkban megtalált egyszerű emlékmű mindkét világégés katonaáldozatait felsorolta. A kötelező fotózást követőeb spuri tovább, Kánya felé. A hagyományos tájolású katolikus templom (nyugatra néző torony, keletre eső szentély) tornya előtti, csinosan kialakított sarokparkban jobbról-balról kettős hengeroszlopokkal, felül kiugró, ívelt párkányzattal keretbe fogott márványtábla szintén összevontan tartalmazta a két háború vitéz halottainak névsorát. A tájolás miatt a lemenő Nap pont telibe sütötte a nyugatnak fordított emlékművet, miáltal ritka jó felvételek készítésére nyílt lehetőség. A közeli Tabbal pórul jártam. A kisvárosnyi települést mérgezett egérként háromszor cikáztam keresztül-kasul, hiába. Egy lakótelepi részen ugyan felfedeztem a második világháború eléggé sematikus emlékművét, de az elsőt nem találtam, pedig minden valószínű helyet felkutattam, s végül lányos zavaromban kérdezősködtem is felőle. Legutoljára az új temetőnél kötöttem ki, de már holt fáradt voltam, az alkony is a körmömre égett, akarom mondani, annyira leromlottak a fényviszonyok, hogy fel kellett adnom. Ez van, nem jöhet be minden. A fájó kudarcélménnyel megajándékozó városkát keletre elhagyva a puskalövésre eső Bábonymegyernél még félreálltam tíz percre, hogy az elhagyatott, pusztulófélben lévő református templomról képeket készítsek, de aztán aznapra elég volt. Fájront. Az inaim rezegtek a kimerültségtől, a szemhéjaim égtek, a két szemem könnyezett az álmosságtól. Siófokon meg sem álltam, s a régi balatoni úton Székesfehérvárig, onnan pedig a Velencei-tó déli partja mentén vezető úton anyám budafoki lakásáig hajtottam. Anyámmal menet közben lerendeztük a ráeső benzinköltség kiegyenlítését, aztán rövid búcsú a Sörház utcában, s irány Zugló. Csicsa szinte önkívületig hergelte magát nagy örömében, hogy ismét előkerültünk, s rövid tévézést követően ágyba zuhantunk. 480 kilométer megtétele után piszkosul fárasztó, de kellemes és tanulságos emlékekkel zsúfolt napot tudtunk magunk mögött. Tizenhat újabb emlékművet fotóztam, vagyis most mindösszesen 861-ről van felvételem. Ez nagyjából a hazai emlékművek egynegyede lehet. Van még tennivaló.  Kelt 2011.03.06.

 

  (Tizedik kötet) Tizennégy:

 

  Ma délelőtt a Nagymező utcai utazási irodában befizettem a horvátországi nyaralás fennmaradó összegét, 100.600 forintot. A végösszeg a februárban letudott 40 százaléknyi előleggel százhatvanezer és valamennyi forintra rúgott. Azért, mint most megtudtam, még mindig akad fizetnivaló, méghozzá a kötelező biztosítás címszó alatt beszedett vám képében, amely hármunknak naponta összesen 750 forint hozzájárulást jelent, vagyis a nyolc napra kereken hatezer forintot. Ez viszont tényleg ráér később, akárcsak a kocsi kiviteléhez elengedhetetlen nemzetközi zöldkártya kiváltása a biztosítómnál. Ez utóbbi ingyenes. Anyámmal fél tízkor találkoztam az Astoriánál, hogy átadja a hétvégi autós kirándulásunk idején megbeszélt ráeső összeget, vagyis a százhatvanezer harmadát, amit nagyjából ötvenhatezer forintra taksáltam. A 47-es villamos megállójában megejtett pénzátadás nem ment minden incidens nélkül, ugyanis anyám a kezdet kezdetén vak okoskodásba fogott, hogy nem lesz-e túl korán befizetve az egész szálláspénz? Hiszen négy hónap van az utazásig, addig közbejöhet például egy betegség, vagy akármi, ami miatt elmaradhat az út, és az utazási iroda nem téríti vissza a befizetett pénzt. Tele van a hócipőm anyám furcsa megnyilvánulásaival! Úgyszólván kizárólag az ő vélelmezett kedvéért megyünk Horvátországba, hogy vénségére utoljára láthassa az imádott tengert. Az én kocsimban, az én fáradságom révén (mivelhogy én vezetek), az én ügyintézésem, utánjárásom segítségével jutunk ki, anyámnak csak a költségek harmadát kell állnia. Erre fel, nem tudom, mi bújt belé szombat óta - alighanem beszélt a nagyokos barátjával, a velem egykorú Sándorral -, aki megzavarta a fejét. Anyám végül is azt akarta (bár képmutató módon folyvást ismételgette, hogy én döntök, de hát ő a helyemben...), afelé igyekezett terelni, hogy hagyjam még a teljes befizetést, ráér. Miután kissé kitértem a hitemből, sűrű pislogások közepette rebegte, hogy úgy látja, kár volt megszólalnia. Mondtam neki, jól látja a dolgot, kár volt. Nem tudott lelkifurdalást generálni bennem, mert a pipától se láttam, se hallottam. Én, némi túlzással, halálra töröm magam amiatt, hogy nyáron meglegyen neki a tengere, mire a maga részéről álnokul taktikázik. Hiába mondtam, hogy oké, akkor tartsa meg a most magával hozott pénzét, aztán majd akkor vegye elő a fiókból, ha nyakunkon lesz az utazás, végül csak rám tukmálta, hogy tegyem el én. Nagy önuralommal búcsúztam tőle, pedig szívem szerint kötetlen stílusban kommentáltam volna a hozzáállását. Amikor a gutaütés veszélye múlóban volt, felhívtam a munkahelyén gályázó Anikómat, hogy elmeséljem neki a történteket. A kicsim feszt biztatott, hogy oda se neki, nyugodtan fizessem be a teljes összeg hátralékát, aztán legfeljebb ketten megyünk Horvátországba. Ez utóbbit én tettem hozzá, mert kezdem úgy érezni, hogy, bohócot csinálva magamból, utazási ötletestől, mindenestől, egész idő alatt fölöslegesen törtem magam anyám kedvéért. Anikómmal mehettünk volna Erdélybe, de én döntöttem úgy, hogy anyámat megajándékozom egy tengerparti úttal, mármint mindent elintézek, neki csak a harmadot kell állnia, meg a mediterrán naplementéket élveznie. Nos, megbántam, hogy így döntöttem, jobb lett volna Anikóm társaságában az erdélyi alternatíva mellett maradni. Most már mindegy, de jövőre - anyám nélkül - irány Erdély!  Kelt 2011.03.09.

 

  (Tizedik kötet) Tizenöt:

 

  Egészen mostanáig azzal áltattam magam, milyen ütésálló, edzett gyerek lettem az idei télre, hogy megúsztam a legkisebb megfázás nélkül. Nos, könnyelmű elbizakodottságom megtorolandó, a természet benyújtotta a számlát, pillanatokon belül pótolva a lemaradást, mert szerda este óta akadt néhány nehéz percem, órám. Valahol, valakitől bekaphattam egy rühes vírust, mert csütörtökön és pénteken végigfostam a napot, ma, szombat reggel ugyan már elkerült a hasmenés (eddig), viszont folyik az orrom, és náthás a hangom. Szerda este, amikor az egész kellemetlenség kezdődött, még arra gondoltam, hogy a szinte egy húzásra lenyelt dobozos alkoholmentes sör tette odabent valami csúnyát, mivel érdekes hangok jöttek a bensőmből, kicsit fájt a gyomrom, enyhe émelygés kerülgetett, folytonos finghatnék kínozott, a beleim vitustáncot jártak. Aztán éjjel elkezdődött a haddelhadd, a budira való szapora járkálás, és ott a cifrázás. A második körnél már csak folyadék ömlött ki a végbelemen, ha valaki hallja az ajtón túlról, azt hihette volna, hogy pisilek. Aztán megtörtént, ami eddigi felnőtt életemben még nem esett meg velem, az egyik éjszakai felriadásom alkalmával elképedve tapasztaltam, hogy a seggem körül melegség önti el a magamon tartott alsó- és pizsamanadrágot. Hopp, álmomban befostam! Spuri a budira, rendbe tenni magam; mosakodás, ruhacsere, égés a köbön. Másnap, csütörtökön azért becsületből elindultam dolgozni, pedig a kimerítő éjszakai kalandok után remegtek a lábaim, s a minden porcikámat átitató gyengeség erősen csalogatott vissza az ágyba. Az első komolyabb inzultus tíz óra tájban, a Nyugati pályaudvarnál ért, amikor is, a nagyobb katasztrófa elkerülése érdekében kénytelen voltam beugrani az alagsori folyosó nyilvános vécéjébe. Normál viszonyok közt minden porcikám tiltakozott volna az ilyen kétesen steril közvécé felkeresése ellen, csakhogy kérem, itt már rég háború dúlt, a betolakodó baktériumokkal csatába szálló belek háborúja. Tehát a több milliót érő kézikocsimmal bepréseltem magam az egyik szűkös fülkébe - hangulati aláfestésként jobbról-balról lágy szellentéshangok fogtak közre -, s mire kijöttem, sokkal jobban éreztem magam. Noha ezek után is viszonylag sűrűn szörföztem a kétségbeejtően émelyítő érzések le-feldobáló hullámainak hátán, a helyzethez képest jól tartottam magam. Egészen a visszaútig, vagyis addig, amikor a csütörtöki napokon amúgy sem piskóta, eléggé zűrös járatommal végezve metróval a cégemhez igyekeztem a napi elszámolás végett. Talán négy megállónyira (körülbelül a Ferenc körút magasságában) voltam, amikor ültő helyemben érezni kezdtem egy minden addiginál hevesebb rosszullét eszkalálódását. Mire elértem az Ecseri úti metrómegállót, ahol ki kellett szállnom, borzalmas állapotba kerültem. Nem mondom meg, mely alkalom volt, amelyik a rosszullétek műfajában a mai napig viszi a pálmát, de ez volt a második helyezést érő. Megállás után nyílt  szerelvény ajtaja, és bár rajtam kívül nem akadt más kiszálló, a széles nyíláson alig bírtam kitalálni a peronra, mert a lábaim össze akartak csuklani, s mint egy részegnek, felettébb bizonytalanná vált az iránytartásom. Úgy éreztem, a fejemet jégkockákkal félig teli vizesvödörbe mártották, a rosszulléttől le-lehunyódó szemhéjam mögött felbolydult hangyákhoz hasonló fekete pöttyök kergetőztek, a hányinger undorítóan savas érzése a torkomat kaparta. Borotvaélen táncoltam az eszmélet és az ájulás között. És közben még mindig maradt annyi önfegyelmem, hogy ne engedjek a beleimet nekivadult keselyűként marcangoló kísértésnek, hogy menten odacsináljak a peron kopott műköveire. Annyira viszont már nem tudtam adni az úriember látszatra, hogy ne menjek oda - pontosabban ne támolyogjak oda - a kijáratnál lebzselő egyik karszalagos jegyellenőrhöz, és fakó hangon ne kérdezzek rá, merre van a legközelebbi nyilvános vécé? A meglepett ürge láthatta a fizimiskámon, hogy a kérdést nem tréfának szánom, és felirányított a felszínre, ahol a nagy élelmiszerüzlet (Kaiser) melletti pavilonsor utolsó, negyedik bódéja kocsmaként üzemelt. Igen ám, de huszonkilenc kegyetlen lépcső várt rám, míg a kimerültségtől hideg verítékben úszva, három lépcsőnként félájultan lecövekelve felvergődtem az utcaszintre. Ez a kis tornamutatvány máskor meg se kottyant, most azonban tantaluszi kínokat kellett kiállnom. Testi és lelki erőforrásaim utolsó tartalékait felélve a harmat hozzám képest maró savnak számított. A lépcsősor tetejére vergődve megint elfogott a vágy, hogy feladva a maradék méltóságomat, úgy, ahogy vagyok, a gatyámba eresszem a tűrhetetlen érzéseket kiváltó bűnöst. Nem igazán emlékszem a célig tartó húszméteres távra, de valami úton-módon eljutottam a nevezett népboldogító műintézményig, ahol az ájuláshoz igen közeli állapotban leroskadtam a szerencsére nem foglalt férfivécé egyetlen fajanszára. A kocsmapavilonba befelé jövet annyit azért rögzített a cikázó hangyák szűrőjétől lefojtott látásom, hogy két külön asztalkánál egy-egy korosabb férfi iszogatott valamit. Az tuti, hogy megremegett a pohár a kezükben attól, amit a csukott ajtón keresztül hallottak. Ez egészen biztos, mert igen neheztelően, szúrós tekintettel méregettek, amikor az irtózatos tehertől szabadultan előszédelegtem a budiból. Hát igen, szándékomon kívül bevontam őket vértanúi szenvedéseim hallható tartományába, akaratom ellenére fültanúvá téve őket legbelsőbb magánügyem négy fal közötti kiteregetésébe. Nos, mit mondhatnék? Rosszkor voltak rossz helyen. A szintén gyanakvóan figyelő pultos öreglánynak mindenesetre letettem egy kiengesztelő ötszázast, és vékony hangú hálálkodások közepette elhagytam az átmeneti békével megajándékozott pavilont. Miközben a Kaiser előtti megállóban buszra vártam, szép lassan leszáradt rólam a vastag, nehéz veríték java, s mire gyenge lábakon egyensúlyozva beértem a céghez, a ruházatomból úgyszólván kiszellőzött az utolsó hasmenés gőzének utálatos illóolaja. A cégemnél egy órát töltöttem az elszámolással, mialatt, köszönhetően az állapotomról mit sem sejtő kollégák ezúttal roppan üdítően ható társaságának, mentálisan is úgy-ahogy helyrerázódtam. Amire nagy szükségem volt, hiszen még nem értek véget a munkaidőben elszenvedett megpróbáltatásaim, ugyanis - mint minden hétfő és csütörtök délután - jelentős árumennyiség (vonaljegyek és társai) kiszállítása várt rám a kies Örs vezér tere dúsgazdag zöldségeséhez. Ámde szerencsével jártam, a 14 villamosmegállónyi távolság megtétele alatt a szervezetem részéről ezúttal nem ért újabb inzultus; a kívánt árumennyiséget rendben leszállítottam, az ellenértéket átvettem. Azonban mire hazaértem, a kimerültségtől csak pár falat és néhány korty étel-ital bevitelére maradt energiám, csóró Csicsát nem vittem sétálni, pedig nagyon esdekelt a dülledt szemeivel. De minden lelkifurdalás alól felmentett az általános testi és lelki állapotom úgyszólván példa nélküli, minősíthetetlen volta. Ágyba zuhantam, s aludtam vagy három órán keresztül. Érdekes módon ébredéskor gyengébbnek éreztem magam, mint a lefekvés idején, s úgy látszik, most érkezett el igazán a hasmenés szezonja, mert húszpercenként szaladgáltam a fürdőszobába, ahol a szokásos vizes, zselés, áttetsző anyagon kívül más nem jött belőlem. De az kiapadhatatlanul. Szegény Anikóm, akinek aznapra kijutott a jóból a munkahelyén - mivel, lévén Torkos Csütörtök, országszerte minden vendéglőben féláron lehetett zabálni, s ezzel a potyára mindig kapható népek galádul vissza szoktak élni -, éjjel fél egykor a szakács srác segítségével, annak kocsijával jutott haza, mivel én nem tudtam elé menni. Különben is, este fél kilenckor (a Két pasi meg egy kicsi dupla epizódjának a vetett ágyból való megtekintése után) újfent aludtam. Rémlik, mintha felriadtam volna Anikóm érkezésére, de már ez sem biztos. Totál ki voltam ütve. Pénteken a kicsimnek szabadnapja volt, erősen megérdemelte, rám viszont újabb csörte várt a város dzsungelében. Még jó, hogy az előzőnél sokkal lazább munkanapra számíthattam. Ezúttal a gonosz, alattomban izmosodó rosszullét távol tartott magát tőlem, szinte zökkenő nélkül végeztem a napi penzummal. Délutánra azt hittem, lehullott a vállamról a szenvedés keresztje, azt az emlékeztetőül a bőröm alá fúródott néhány szálkát meg majd kiveti az elkövetkező napok gyógyulási folyamata. Hogy mától fogva tisztára sikertörténet lesz Miski Györgynek lenni. Hát nem. Ma reggel takonytól eldugult orral, nyűgösen ébredtem, s alighanem kiújult a lázam, még ha enyhébb formában is, mint a csütörtöki mélypont alkalmával. Anikómat kocsival bevittem melózni, azóta idehaza verem a makkost; irkálok, Csicsát szórakoztatom, az imént reggeliztem. A jó hír az, hogy visszatért az étvágyam. Ahhoz képest, mekkora autós kirándulást gondoltam el előre az öt szabadnapom (szombattól szerdáig) valamelyikére, azt hiszem örülhetek, ha a csütörtöki első munkanapra visszanyerem az elveszett erőm és egészségem legalább háromnegyedét. A helyzet komolyságát mi sem érzékelteti jobban, minthogy utoljára szerdán gyújtottam rá a pipára.  Kelt 2011.03.12.

 

  Vége a hatvanötödik résznek