ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György

 

                                  Hatvanhatodik rész

 

  (Tizedik kötet) Tizenhat:

 

  Messziről indítok, amikor nagy bölcsen megállapítom, hogy a legtöbb embernek vannak rá jellemző visszatérő, génjeibe ivódott, motorikussá domesztikálódott cselekedetei. Ugyanígy van ez az írás területén is; ahol akadnak szavak, kifejezések, mondatok, amiket az ember fia ismételget, mert valamikor megtetszettek neki, és az adott esetre is találónak, érvényesnek véli. Nos, ekként viszonyulok a "sosem gondoltam volna" kitételhez, amit az eddigi szösszeneteimben mondatkezdés gyanánt, gondolom, többször leírtam. A mostani "sosem gondoltam volna" szerkezet aktualitását az adja, hogy az én drága kis hitvesem, Anikóm, öt perce indult a gyilkosságba keveredett Feri fia első beszélőjére, a Maglódi úti gyűjtőbe. (Bukta, Anikóm ma még büntetlen előéletű kisebbik fia a Korall utcából érkezik a bátyja látogatására.) Tegnap este arra kért az én kis butus nejem, azt a kósza ötletet vetette fel, hogy ma (szerda lévén, nem dolgozom) fél tízre menjek elé kocsival a gyűjtőfogházhoz, és vigyem a Lajos király étteremhez, ahol amúgy kilenckor kezdődne a műszakja, de a főnöknek a telefonban azt tódította, hogy valami halaszthatatlan ügyintézés miatt egy órával később tud kezdeni. (A beszélő fél kilenctől fél tízig tart.) Öt másodpercnyi hökkent hallgatás után határozottan kijelentettem, hogy azt már nem! Semmilyen formában nem veszek részt a gyilkos kis köcsög körüli bárminemű, jelen és jövő idejű folyamatokban. (Az más, hogy hetekkel ezelőtt elkísértem a budai Gyorskocsi utcába, amikor pakkot vitt, ám tettem mindezt a láthatóan megtört, mélyen maga alatt levő kicsim lelki támogatása érdekében. Azóta sokkal jobban van, s mentálisan oly mértékben megerősödött, hogy már nem szorul rá a nyugtatók fogyasztására sem.) De hát neki, Anikónak segítenék azzal, ha a beszélő után hamarabb jutna el a munkahelyére - jött a tétova replikázás. Nos, cicám, ezzel nem tudok mit kezdeni, oldd meg, ahogy tudod, feleltem. (Ha már nem akartam megbántani azzal, hogy felvetem a kérdést, annak idején miért nem törölte inkább a spermadózist, amiből ez a rohadék kicsírázott?) Annyival azért hozzájárultam a boldogulásához, hogy elárultam: a gyűjtő előtt felszáll a villamosra, amelyről az Éles saroknál átnyergel az Örs vezér tere felé tartó 3-asra, amivel öt megállót menve, épp az étteremmel szemközt száll le. Gyorsabban megjárja, mint én az autóval a késő reggeli csúcsforgalomban. Ezzel a témát lezártnak tekintettem. Magamban azért tovább nyugtalankodom. És itt jött el igazán az ideje a "sosem gondoltam volna" mondatnak. Sosem gondoltam volna, hogy az amúgy jól működő házasságomban - s általában az életemben - eljön egy olyan pillanat, amikor a feleségem valamelyik rokona látogatására indul a börtönhöz. S éppen a legkeményebb bűntettet, a gyilkosságot elkövető fiához. Lassan a teljes tudathasadás állapotába kerülök. Mert: elsőként szilárdan állíthatom, hiszen érzem, s az érzésemben biztos vagyok, hogy Anikómat mindenkinél jobban szeretem ezen a világon. Mindenkinél. Ennek a nem annyira a látványos külsőségekben, mint inkább stabil lelki, érzelmi elkötelezettségben megnyilvánuló ténynek több oka van. Először is a legfontosabb: Anikómnál jobban, elfogadóbban, megengedőbben, ha úgy tetszik, elnézőbben még senki sem szeretett engem. Érdek nélkül, magamért szeret. Már ez kész csoda. Ennyit az éteri magaslatokban szállongó érzelmekről, hiszen ragaszkodásomnak egyéb, jóval földhözragadtabb okai is vannak. Remekül főz, kiváló szerető (kár, hogy előrehaladott koromnál fogva ezt a tulajdonságát már nem tudom eléggé értékelni és kihasználni), s úgy szőröstől-bőröstől jó ember. Illetve nő, asszony. Mellette nem lehet unatkozni. És mi tagadás, lassan (gyorsan) öregszem, maholnap betöltöm az 57. évemet. Elkel mellém egy gondoskodó asszony. Amikor a 2007 karácsonya utáni napokban a Keletiben megismerkedtünk, azonnal láttam rajta a roma vérvonal sajátos jegyeit, az anyai ágon örökölt kreol bőrt és a fajtára jellemző arcszerkezetet. Az apa magyar volt. Úgy igaz, ahogy írom: egy másodpercig nem okozott gondot a letagadhatatlan cigány beütés, a lelkemet semmiféle rasszista felhorgadás nem szennyezte. Sem akkor, sem később, amikor még nem volt a hites feleségem, s mondjuk, épp metróval igyekeztünk a városba valahová, s a szerelvény utazóközönségének kevésbé visszafogott része elkerekedett szemmel bámulta az egymást szorosan átölelő kettősünket. Még ilyet, hamisítatlan magyar férfi, amint szeretetteljesen átkarolja a hozzásimuló, kimondottan cigánynak látszó nőt! Hihetetlen skandalum! A legelején bosszantott, később mulattatott, aztán meg már szemernyit sem érdekelt a ma még ritkaságszámba menő látvány miatti faragatlan, de valamennyire érthető reakciójuk. Na jó. Mindezzel azt szerettem volna demonstrálni, hogy Anikómat a megismerkedésünk óta szeretem, s biztos vagyok benne, hogy a halálom napjáig szeretni fogom. Ebbe a szívből jövő szeretetbe rondít bele a felettébb zavaró tény: Anikóm gyilkost hozott a házhoz. Tudom, nem ő tehet róla. Ő csak megszülte ezt a mocskot, akiből akár ember is válhatott volna. Ehelyett húszéves korában csaknem harminc szúrással halálra késel egy nála három évvel fiatalabb cigány csávót, akivel - úgy hírlik - ráadásul barátok voltak. Mindezt egy Ferinél is idősebb, kisgyerekes cigány ribanc iránti féltékenységből, akit - úgy tűnik - mindketten dugtak. És ma reggel Anikóm ritka csinosan kiöltözött, félórás fürdőszobai jelenés keretében felrakott magára mindenféle diszkrét sminket, parfümfelhőbe burkolózott, nyakába aggatta a karácsonyra tőlem kapott ezüstláncot és medált, hogy tetsszen annak a rács mögé került tébolyult állatnak, aki pechére az elsőszülött fia. Ha az én kölyköm tett volna ilyen gyalázatot, s ezt többször mondtam Anikónak, vérző szívvel, de azonnal megtagadom, s még a nevét sem ejtem ki többé a számon. S vajon van-e létjogosultsága az olyasféle érzelmi kibúvónak, amely e szörnyű tett egészséges megítélése fölé helyezi az enyhítőkörülményeket kereső, ösztönös anyai elfogultságot? Magyarán: én, mint Anikó férje lássam be, hogy egy anya elsősorban anya, s csak másodsorban általános erkölcsi tartással rendelkező ember, ha a vér szerinti gyerekéről van szó? Létezhet olyan helyzet, hogy a szülői létből fakadó részrehajlás (a vér szava) erősebb a józan ész által diktált morális ítéletnél? Ha igen, akkor ez számomra újfajta, nehezen emészthető megközelítés, s épp ez gerjeszti bennem a tudathasadásos állapotot. Szerethetem-e úgy Anikómat, mint azelőtt, azon új tapasztalatok birtokában, amivel az utóbbi egy hónapban gazdagodtam, vagyis akkor most mi van? Anikóm erkölcsi érzékével vannak súlyos gondok, vagy én nem érzem át, s nem érthetem az ő - az enyémnél is megrázóbb - meghasonlását, amit egy anya a fia gyilkossá válásával elszenvedett? Hol az igazság? S egyáltalán, mi az, hogy igazság? Etikai ízlést takaró szubjektív fogalom. S tudjuk jól, ízlések és pofonok különbözőek. Szóval, itt hánykolódok a kétségek és a megbolydult érzelmek viharos tengerén, s várok - mi mást tehetek? - a tisztábban látást elősegítő idők eljövetelére. Anikómat persze továbbra is szeretem, de valahogy mégis rosszkedvem támadt ettől a mai beszélőtől. A bűn és a börtön tőlünk oly távolinak hitt rideg világa hosszú időre betört a magánéletünkbe. Kitűnő, napsütötte kora tavaszi idő van. Megyek fotózni a városba, ki kell sétálni magamból ezt a belső káoszt.  Kelt 2011.03.23.

 

  (Tizedik kötet) Tizenhét:

 

  Igaz, hogy holnap, április 4-én lesz anyám 78. születésnapja, de a szép időjárással kecsegtető hétvége miatt parányit előrébb hoztuk az ajándékozást. Ami lényegében egy nagyobb autós túrát jelent, olyan helyre, ahová anyám szívesen megy látogatóba. Az ajándék lényege az volt, hogy ezúttal nem kellett beszállnia az üzemagyagköltségbe, miáltal gyakorlatilag ötezer forintot kapott, plusz egy üveg mézes szilvapálinkát. Mivel anyám nem tudott vagy nem akart konkrét úti célt meghatározni, rám lett bízva, merre megyünk. Szlovákia, Felvidék. Anyám imádja. Vallja, hogy apai részről szlovák vér csörgedez az ereiben, ezért némi látens nosztalgiát érez az északi tájegység felé. Szerintem meg a szlovák beütésre hivatkozási alapul szolgáló eredeti családnév magyarabb volt a magyarosított verziónál, de anyám ragaszkodik a rögeszméjéhez, amihez joga van. (Anyám apja Kotolácsi Ferenc volt, anyám szintén ezzel a névvel jött világra, de Feri nagyapám, úgymond az akkori társadalmi elvárásnak eleget téve, 1936-ban Kőhidaira magyarosított.) Anikóm társaságában fél hétre befutottam a budafoki Sörház utcába. Öt perccel később már úton voltunk Balassagyarmat felé. Vác után, beérve a nógrádi hegyek közé, kellemetlen meglepetés ért, mivel ilyen terjedelmes és vastag ködtakarót régen láttam. Amúgy sütött volna a Nap, ha olykor vékonyabb páraréteg alatt kanyarogtunk, betegesen sápadt fénnyel átütött a ködön, de csak rövid időre, mert aztán megint vastagabb rész következett, amelyben húsz-harminc méter volt a látótávolság. Mindez megbolondítva a hegyek-völgyek közt vezető út rengeteg kanyarjával. Mit mondjak, örültem, ha átlag ötvennel, hatvannal haladhattam, szóval nem ejtett rabul a korábbi útjainkról emlékezetes táj látványa, mivel semmit sem láttunk belőle. Tartottam tőle, hogy a rettenetes köd a Felvidék déli részét is betakarja, akkor pedig el lesz rontva az egész napunk. Szerencsére néhány kilométerrel Balassagyarmat előtt kiestünk a csaknem páramentes tájra, s ettől fogva csak rossz álom maradt a magunk mögött hagyott nógrádi vakoskodás. A határt jelentő Ipoly-hídon átkelve tiszta, napsütötte ég alatt futottunk tovább, s kisvártatva Nagykürtösre, innen pedig a tőle öt kilométerre, északra eső Kékkőre értünk. A nevezetes kékkői vár a szlovákok által lakott falu feletti magaslaton, a Zólyomra vezető völgyi út felett őrködik. A falu felé eső része a tulajdonképpeni vár, errefelé néznek a magas, erős, lőréses, kissé romos falak, hátrafelé pedig a múzeumnak berendezett palotarész áll. Érdekes, hogy hétfőtől péntekig tartanak nyitva, úgyhogy a vár a hétvégeken nem látogatható. Nem logikus, hiszen - gondolná az ember egyszerű, paraszti észjárású fia - a legtöbben mégiscsak szombaton és vasárnap érnek rá kirándulni. Kétfelől körbejártam az itt-ott keskeny, csúszós gyalogösvénnyel körülrajzolt erődítményt, ahonnan szép képeket készítettem a lent lapuló faluról. Anyám időközben nekivágott a vár mögötti hegyoldalnak, ahol a cikk-cakkban elhelyezett stációoszlopok között egy sétaút vezetett valami fentebb elhelyezkedő vallásos építményhez. Anikóm hozzáfogott reggelizni a vár mögötti parkolóban letett kocsinál. Miután mindenki végzett a maga kis teendőjével, ismét kocsiba ültünk, mondván, hogy odébb állunk néhány faluval. Ámde menet közben a falu házai közt szép kilátás nyílt a várra, s míg én egy üres telek nyiladékán át igyekeztem jó fotókat készíteni, egy helybéli asszony beinvitálta anyámat a maga udvarára. Hogyan ismerkedtek össze röpke egy perc alatt annyira, hogy ez a bizalmat feltételező gesztus megtörténhetett, nem tudom. A lényeg, hogy a kocsiban maradt Anikóm nem tudta, merre tűnhetett el anyám, miként én sem, s mire néhány perc múlva vidáman előkerült, idegességemben kefét rágtam. A végén viszont magam is a magyart törve beszélő nő kertjében kötöttem ki, s fotóztam jó pozícióból a falu első számú nevezetességét, a várat. Megköszönve a hölgy hozzánk való jóságát, most már valóban indultunk tovább. Visszatérve Nagykürtös szélére, innen Losonc felé indultam, de nem értük el a várost, mert a hat kilométerrel előtte fekvő Gácsnál letértem balra, a mintegy tizenöt kilométerre eső Divény felé vezető kis útra. Gácson csak áthaladtunk, a kocsiból láttuk, hogy a dombra települt hatalmas kastélyféléjét épp renoválják. Még toronydaru is állt a félig már felújított, négy sarokbástyás épület közelében. Egy településsel odébb, a szomszédos Gácsfalunál azonban megálltam, mert a temploma melletti hatalmas fa harangláb közelebbi szemrevételezést igényelt. A templomkert kapuját zárva találtam, innen tehát nem juthattam jó fotózási pozícióba. Míg anyám a közeli patak felé indult, hogy annak partjáról kísérelje meg a templom megörökítését, én a szomszédos telek felé igyekeztem, mert észrevettem, hogy a nyitott kertkapun át abból az irányból még kiválóbb a rálátás. A telek és a rajta álló, kúriaszerű új ház, mint kiderült, a templomhoz tartozó apácák birtokában volt. A rend tagjai közül ketten tartózkodtak "otthon", s a kézzel-lábbal való magyarázkodásom után nagyon kedvesen megengedték, hogy a kertjükből fényképezzek. A jól sikerült akció után ismét autóba szálltunk, s ahogy áthaladtunk a falun, legnagyobb meglepetésemre az utcai villanypóznák egyikén a fészkét igazgató gólyapárra lettem figyelmes. Na, ezek hát megérkeztek! Jó korán. S hogy nem kivételes esetről van szó, kiderült két órával később, amikor egy másik faluban másik madárpárt, továbbá hazatérőben, már Magyarországon, magányos gólyát láttunk. Tavasz van, de jó! Néhány kisebb falu érintése után mintegy negyedórával később befutottunk Divénybe. Az egyik útkanyarnál feltűnt az egyik oldalán fákkal lepett, meredek domb tetején ülő romok romantikus hangulatot árasztó együttese. Nem is sejtettem, milyen nagyszerű élményben lesz részem, illetve részünk, amikor felkapaszkodunk az északi oldalon vezető keskeny, alig két lábnyom szélességű ösvényen. Előbb azonban elhaladtam a kettős tornyú evangélikus templom mellett, amelyet fehérre meszelt, vaskos támpillérekkel erősített vastag falak kerítettek. A lépcsőzetes kiképzésű támpilléreket több helyen zsindely fedte. A templom és a tőle nyolc méterre csobogó, déli irányba siető kis patak (melynek kristálytiszta vizéből ha inni nem is lett volna tanácsos, mindenesetre sulykolóval mosni bátran lehetett volna) közötti aszfaltúton a templom mögött egy tágasabb térre értem, itt található az egyház szépen helyreállított hivatali épülete. A vele szemközti oldalon húzódó füves területen leparkoltam, aztán nyakunkba vettük a várat. Én mentem elől, Anikóm húsz méterrel lemaradva követett, s anyám vagy ötven méterrel hátrébb. A vár mögötti hegynyeregre érve fújtatva álltam meg fél percre, addig is szemrevételeztem az itteni kisebb (a vagy hússzor nagyobb másik temető a falu bejáratánál feküdt), nagyjából ötven sírból álló temető köveinek feliratait. A legtöbbjükre szlovák családneveket véstek, d akadt köztük két-három olyan is, amiben lehetett magyar beütés. Már csak azért is, mert ezek esetében a magyar helyesírásnak megfelelően a keresztnév a családnév után következett. Bevártam Anikómat, aztán együtt léptünk be a két ember szélességű, mindenféle kaput nélkülöző bejáraton. Anyám úgy lemaradt, hogy mobilon rátelefonáltam, merre van? Miután tisztáztuk, hogy hamarosan ő is felér, megnyugodtam. A vár hátsó kapuja eredetileg is itt lehetett, mert a jobbról-balról határoló, magas falakon látszott, e helyütt nem beomlásról, hanem tudatos épületkialakításról van szó. Ezt a megállapítást igazolta az emberkéz által faragott jobb oldali sarokkő megléte. A bejáraton túl enyhe kaptató következett, amelynek nem igazán kopott füvén egykettőre a vár tágas belső udvarán találtuk magunkat. Középen háromnyelvű (egyikük sem magyar) eligazító tábla mutatta be a vár eredeti alaprajzát, illetve vázolta az erődítmény történetét. Nos, hogy a lényegre térjek: a térség közepéről körbenézve azonnal megállapítottam, hogy ilyen nagyszerű várrommal még nem hozott össze a sorsom! A talán leginkább a Heves megyében található siroki várral rokonságot mutató erőd azonban még a felhozott példánál is nagyszerűbbnek bizonyult. Ami nagy szó, mivel egészen idáig az Egertől nyugatra eső sirokit tartottam a legszebb fekvésű, jelentős romjaiban leginkább mutatós, s nem utolsó sorban legbarátságosabb erősségnek. Nos, van itt minden, mi szemnek-szájnak ingere! Égbe szökő belső várfalmaradványok, zegzugos palotabelső, alsó vár, felső vár, dupla várfal, a hajdani gyilokjáróknak a falakban maradt négyszögű maradványai (vagyis, ahol a fából készült gyilokjárók alá voltak támasztva), és egyebek. Nem szólva a vár bármely pontjáról elém terülő csodás panorámáról. Három irányból (nyugatra, északra és keletre) a környező Jávoros és Vepor-hegység többnyire erdővel borított hegyvonulataira, dombjaira lehetett látni, szintén kelet felé, de közelebb a büszke várfalak alatti völgyben a dupla tornyú templom és Divény falu házai tűntek elő, délre pedig egy nagy kiterjedésű mesterséges tónak a körülötte emelkedő dombok képét visszaverő tükre feszült. Ezt a mesterséges tavat (víztározót) a falun átfolyó kristálytiszta patak vize élteti. A fényképezőgépem nem győzte megörökíteni a sok szépséget, a masina szinte füstölt a kezem alatt. Nehezünkre esett, de jó óra múltán mégis búcsúznunk kellett Divénytől, mert nem tudhattuk, aznap miféle kalandok várnak még ránk. Mint később kiderült, ez volt a nap fénypontja, de ki lát a jövőbe? A faluból tehát délnek, Losonc felé indultam, de az 50-es főútról még a város előtt letértem balra, Poltár és Rimakokova felé. A Rimakokova és Nyustya közötti hágón tíz percre megálltam a szurdok aljában felcsillanó Klenóci-víztározó vadregényes képét fotózandó. A Nyustya és Jolsva közötti harminc kilométeres hegyi út csak erős gyomrúaknak ajánlott. Legalábbis amellett a sebesség mellett, amivel hajtottam a járgányt. Szegény Anikóm, aki az egész kirándulásunk alatt a hátsó ülésen foglalt helyet, egy idő után kétségbeesetten kérdezte, hogy muszáj ilyen ralitempóban haladni? Mire azt válaszoltam, hogy tisztára mintha szegény apámat hallanám, aki annak idején egyszer-kétszer maga is kikelt a hátsó ülésen utazva, mert nem bírta az efféle izgalmakat. Anyámmal nagyot nevettünk életem párjának a kirohanásán, de azért kissé visszafogtam a tempót. A gömöri vidékre eső Jolsván áthaladva Rozsnyó irányába indultunk abból a célból, hogy előbb megállunk a 15 kilométerre eső Csetneken, ahol újabb várromot ígért a térkép jelölése. A bűbájos, inkább kivárosi, mint falusi idillt árasztó településen azonban az Istennek sem bírtunk várrom nyomára bukkanni, pedig három helybélitől is kértünk útba igazítást. Ketten csak mutogatni tudtak, mert nem beszélték a magyart, a harmadik, egy idősebb férfi azonban igen, de így sem leltük a várat. Amiről aztán már idehaza olvastam, hogy egykoron úgynevezett vízi vár (vízzel telt körárokkal övezett erődítés) volt itt, de az idők folyamán erősen átépítették. Egy része mezőgazdasági iskola, a másik fele meg magánkézben van. Ha vár nélkül maradtunk sebaj, akadt itt egyéb látnivaló, s nem is kevés. A falu két temploma közül a nagyobbik az evangélikusoké, a nyújtott főtér másik végében álló kisebb a katolikus hívőké. A két egyház közötti párhuzamos házsor egyikében régi, a féldomborműves timpanonjában 1778-as évszámot rejtő emeletes épület látható. A bejárata melletti klasszicizáló oszlopaival pont úgy fest, mint másutt egy kisebb megyeháza. Lejjebb, a katolikus templom tőszomszédságában pedig egy szintén emeletes régi ház áll, melynek bejárata fölé olyan márványtáblát falaztak, amelyik (szlovák nyelven) Madarász Viktor festőről közöl valami információt. Vagy itt lakott és itt alkotott egy ideig, vagy ebben a házban született. Ha jól emlékszem, az 1830-as évszám is ott szerepelt a sorok között, majd utánanézek, mi okból. (Azóta megnéztem az interneten, itt született 1830. december 14-én.) Tovább indultunk keletre, utunk utolsó állomása, a Rozsnyón túli Krasznahorka-vár megtekintése céljából. Szerencsére egy körgyűrű révén elkerültük a város sűrűjét, s innen már öt perc alatt elértük Krasznahorkaváralja községet. A falu északi végében emelkedő domb tetejét a magyar történelemben jelentős szerepet játszó, s a Rákóczit emlegető kuruc nótában (Krasznahorka büszke vára) is előjövő, meglepően jó állapotban lévő, illetve láthatóan nagy gonddal helyreállított erődítmény koronázza. Sajnos a területére nem jutottunk be, mert a közeli parkoló magyar jegyellenőre elbeszélése alapján kiderült, hogy fejenként három vagy négy euró lenne a belépő ára, s forintot nem fogadnak el. Nos, ha nem, hát nem. Sírni azért nem fogunk. Visszafordultunk a többségében magyarok által lakott faluba, s részint a házak közül, részint egy kisebb magaslatról fotóztuk a különben is inkább kívülről mutatós épületegyüttest. Innen már vissza, Pest felé fordítottam a Renault orrát, s a határt Sajószentkirály és Bánréve között léptük át. Itt rögzítem azon észrevételemet, miszerint a tót atyafiak, azaz a szlovákok egyáltalán nem kapkodják el a régi vámépületek lebontását, eltüntetését. Talán van annak már egy évtizede is, hogy mindkét állam - Magyarország és Szlovákia - az Európai Unió tagja lett, s mint ilyen, elméletileg nincs közöttünk határ. Mégis, mind az Esztergom-Párkánynál, mind Salgótarjánnál, mind Balassagyarmatnál, mint itt, Sajószentkirálynál, vagy bárhol, ahol eddigi túráink során átmentünk az egykori Felvidékre, azt látom, hogy kizárólag a szlovák oldalon állnak még az elhagyatott, többnyire romlásnak, gazosodásnak indult vámterületek. Mintha a jó tótok kimondatlanul arra számítanának, hogy egyszer úgyis visszatér a letűntnek hitt határellenőrzések ideje, s akkor nem kell megint felhúzni az épületeket, legfeljebb felújítani a megmaradtakat. Hm, érdekes elmélet, nem tudom, másnak szemet szúrt-e a dolog? Nem bírtam megtagadni magamat, úgyhogy a (volt?) határ közvetlen közelében fekvő Sajópüspökinél, illetve az Ózd után következő Járdánházán megkerestem és lefotóztam az első világháborús emlékműveket. Csak ezt a kettőt, mert az idő megint ellenem dolgozott, egyre gyorsabban hanyatlott le a Nap, s hol volt még Budapest? Valami 150 kilométerre. Pétervásárán keresztül Kisterenye felé indultam, ahol megint megálltam pár percre, mert a vasút melletti toronyszerű épület oldalán egy, vagy ötven évvel ezelőtti időkből itt maradt totó-lottó reklámtáblát vettem észre. A nagy méretű fakult, napszítta, esőverte tábla talált kincsnek számít nálam, úgyhogy örültem, mint majom a farkának. De most aztán tényleg a lovak közé csaptam, s Hatvanon, Aszódon és Gödöllőn át befutottunk Pestre. Este volt, fél nyolcra járt, az égbolt besötétedett, mindenütt égtek az utcai fények. Anyámat hazafuvaroztam Budafokra, búcsúpuszi, aztán futás Zuglóba. Csicsa kutyán kis híján epilepsziás rohamot kapott a nagy boldogságtól, hogy ismét láthat minket. Nem sokat törődtünk a tisztálkodással, gyorsan ágyba ugrottunk, és alvás. Ötszáznyolcvan kilométer vezetés után perceken belül az álom mezején kóboroltam. A vasárnap a pihenésé volt, meg a vártúrától izomlázat kapott bal combom ápolásáé, kenegetéséé.

  Anyám ma, hétfőn tölti be a 78. évét. Az imént hívtam, hogy még egyszer gratuláljak neki ez alkalomból.

  Más. Ma, hétfőn végre megérkezett az Arany János utcai metróállomásnál lévő trafikba a három hete katalógusból kinézett és megrendelt Big-Ben pipám. Holland márka, igen tetszetős darab, az ára is ehhez mérten tekintélyes. Tizenhatezer-kettőszáz. Ha hozzáveszem a bő két hete, a Flórián téri üzletközpontban vett észak-írországi Peterson gyártmányú pipa tizennégyezrét, meg az egy héttel később vásárolt pipás neszesszer kilencezrét, mondhatom, tisztességgel áldoztam a legújabb szenvedélyem oltárán. Igazság szerint Anikómnak nem is mertem beszámolni ezekről a vételekről, mindhárom terméket eldugva tartom a lakásban, amíg valami jó ürügyet nem találok az egyenkénti, fokozatos bevallásukra, előszedésükre. Anikó egyelőre csak a két olcsó régi pipámról tud, az elsőként vett körtepipáról, amit egy ideje ő használ (cigarettadohányt szív belőle), meg a bruyergyökérből készült kínairól, ami viszont napi szinten használatban van. Általam. De addig is, míg el nem jön az újabb szerzemények bevallásának ideje, nagy titokban, amikor éppen dolgozik, előveszem a rejtegetett pipákat, s füstölök velük egyet-egyet, hogy mielőbb be legyenek járatva. S ha még hozzáteszem, hogy záros határidőn belül szeretnék a harmadik világmárkából, az olasz Savinelli-ből is egy pofás példányt... Mindehhez persze minőségi pipadohány dukál. Kipróbáltam néhányat, aztán amikor a Régi Posta utcai Gallwitz-féle dohány- és pipabolt ifjú tulajdonosának édesapja egy hosszabb, jó hangulatú beszélgetésünket követően figyelmembe ajánlotta az ír Erinmore dohányt, leragadtam ennél. Kiváló íz, úgynevezett hideg füst, se nem csípős, se nem édes, selymes érintésű, s egyáltalán nem drága. A szokásos 50 grammos kiszerelés mindössze 1390 forintra rúg, ami nem lóg ki különösebben a hasonló termékek árának sorából. És csaknem egy hónapig kihúzom egy zacskóval. Szóval, pipás lettem. Jó értelemben véve.  Kelt 2011.04.04.

 

  (Tizedik kötet) Tizennyolc:

 

  Ma van az egyéves évfordulója annak, hogy apám meghalt. Itt hagyta ezt a sok reménytelenséggel teli, fölösleges küzdelmekkel megtűzdelt, kevés jót tartogató, mégis roppant érdekes földi világot. Nincs bennem különösebb szomorúság, hiszen tudom, elegendő időt kapott a Teremtőtől ahhoz, hogy beteljesítse a sorsát. Nem veszett semmi kárba, minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Az úgynevezett lehetőségek az álmok világába tartoznak, s most már apám is ennek az álomvilágnak, a képzeletben való létezés talányos birodalmának, egy lehetséges másik világnak a lakója. Az életben nincsenek lehetőségek (ez csak egy tartalom nélküli kifejezés), mert nincsenek választási alternatívák. Mindenki akkor és ott pontosan azt teszi, amit a nem halandó kezek valamikor megírtak neki. Jól van ez így. Ha már nincs hatalmunk az érdemi változtatásokhoz, legalább ne tudjunk semmi lényegesről, mert így kevésbé fájdalmas, kevésbé megalázó. Hátam mögött tudva az elmúlás keresztjéhez vezető út mentén őrködő félelem, beletörődés és végső elfogadás hármas stációját, magamat sem sajnálom, amiért egyszer majd követem az előttem távozókat, mert a rendelkezésre álló nevetségesen kevés idő senkinek sem engedi, hogy olyan erős kötődés alakuljon ki részéről bármiféle földi dolog iránt, amit ne tudna nyugodt szívvel itt hagyni. Ez a dühödt világ, ezzel a szüntelen egymásnak feszülő, önmaga ellenségeként viselkedő emberiséggel, ez legfeljebb mostoha otthona a nyugalomra, a kiegyensúlyozott, derűs életre vágyóknak. Sosem lesz jobb, csak rosszabb. Akkor meg minek izgassam magam a biztos végkifejleten, azon, hogy hamarosan nekem is kicsöngetnek? Egy, öt, tíz, húsz év múlva? És akkor mi van? Szempillantás alatt elmúlik mind. Apámat szerettem, s a halála mit sem változtat az iránta érzett kötődésen. Ha fájni kezd, hogy nem hívhatom fel telefonon, vagy nem látogathatok el hozzá, hogy meghallgassam az öreges dörmögését, egy közös kalandunk emlékének felidézésével életre keltem magamban.  Kelt 2011.04.06.

 

  Vége a hatvanhatodik résznek