ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                 írta Miski György

 

                               Hatvanhetedik rész

 

  (Tizedik kötet) Tizenkilenc:

 

   A hétvége kegyetlenül szelesre sikerült. Csütörtök éjjel feltámadt az orkánerejű szél, pénteken munka közben az utcán olyan előredőlt testtel közlekedtem, mint a volgai hajóvontatók. A gyakorta rondán melléfogó meteorológusok szombatra napos, noha lankadatlan hevességű széllel spékelt napot ígértek, bíztam benne, hogy ezúttal nem tévednek nagyot. Csak a Nap süssön, a többi nem számít! Anikóm munkásnapot fogott ki, s mivel már negyed hétkor elindultam otthonról, trolival ment dolgozni. Anyámat ezúttal nem hívtam, egyedül akartam nekivágni a távnak, mivel úgy jóval eredményesebb tudok lenni az első világháborús emlékművek fotózása terén. Nincs, aki megkösse a kezem azzal, hogy időnként bejelentse: ő erre meg arra szeretne menni, vagy valamely látványosságnál hosszasabban szeretne időzni, mint azt jónak tartanám. A magam ura voltam. Háromnegyed nyolckor már készült is az első fotóm, méghozzá azon a Nagyrédén, amit pár hónapja, mikor Anikómmal Gyöngyös környékét jártuk, nem találtunk. Most meglett, mert jól észrevehető tábla jelezte előre a 3-as főút mentén. Szürke homokkőből faragott, zászlót tartó, domborműves alak; mind beállításban, mind a kivitelezés igényességében a műfaj egyik remek klasszikusa. A tiszta égbolt alatti kivételesen erős napsugárzásban, mondhatni pengeéles fényben pompásan lehetett fényképezni, legfeljebb a bolondul taszigáló széllel kellett birokra kelnem, hogy a kamera stabilan álljon a kezemben. Továbbmenve, Gyöngyös innenső szélén lefordultam Gyöngyöshalász felé, ahol, miután elsőre nem találtam, a templomnál sertepertélő hölgytől érdemi eligazításban részesültem: irány a temető! A klasszikus kis bazilikára hasonlító ravatalozó homlokzati részén, a bejárat két oldalára erősítették a két világháború vörös márvány emléktábláit. Nem kedvelem ezt a megoldást, mert a márvány vékony erezete és pöttyei annyira egybeolvadnak az aranyozott betűkkel, hogy ember legyen a talpán, aki akár közelről is ki tudja silabizálni a neveket. Ilyenkor alkalmazom a most is bevetésre kerülő technikát: kissé oldalra állok, hogy a sík felületről visszaverődő fényben sötét írásként jelenjen meg a szöveg, s az optikával ráközelítve fotózok. Gyöngyös félig alvó városán hamar átjutottam, aztán pár kilométerrel odébb, a visontai leágazásnál balra letértem, mert dolgom akadt Halmajugrán. Ettől kezdve vagy másfél órán át, ha akartam sem tudtam volna szabadulni a két kohókéményből (ha jól emlékszem, összesen három van neki) szerény gőzpamacsokat eregető erőmű látványától, amely meghatározóan és bántóan telepedett rá a Mátra szépséges, kora tavaszi kékeszöldben játszó vonulatára. Halmajugrán először a dombra települt templomnál, a sekrestye falába erősített régi márványtábla formájában találtam emlékművet. A kapu lakatra volt zárva, nem tudtam közelebb férkőzni, még jó, hogy a mintegy tízméteres távolságot könnyedén áthidalta a gép objektívje. (Utam során végig a háromból a középső méretű Canon géppel dolgoztam, a legnagyobb csak a biztonság miatt, mintegy tartalékként lapult a csomagtartóban. Amíg nem tudok rendes teleobjektívet venni hozzá, lényegében nem tudom használni, mert az effajta, félig tárgy-, félig tájfotózáshoz nem megfelelő a meglévő nagy látószögű objektív.) Már éppen búcsúztam volna a falutól, amikor a sebességváltókar magasabb fokozatba tétele helyett a fékezést kellett választanom, mert egy néhány száz méterrel odébb álló másik - az elsőnél kisebb - templom melletti téren sötét színű első világháborús obeliszket pillantottam meg. Ezt az újabb időkben készíthették, de nem számít, lényeg, hogy egy témába vágó objektum állt előttem. A nem kifejezetten terjedelmes Halmajugra tehát mindjárt két emlékművel rukkolt elő. A Mátra alján vezető kanyargós, keskeny úton öt perccel később Detken voltam. A feltűnően csinos, rendezett falu temploma előtti téren megint egy gyönyörű, a Nagyrédén találtnál is szebb alkotás őrzi a hősök emlékét. A három részből álló, szintén szürke homokkő emlékmű főalakja a sebesült, bekötött fejjel, pihenj állásban várakozó életnagyságú baka. A kezében puskát tart, melynek tusa a földön pihen. Mellette nála is magasabb, széles kőtömb áll, rajta a rengeteg elesett honvéd nevével. A téglatest tetején kitárt szárnyú turul ül, a karmai közt földre fektetett zászlót tart, a szárnya alatt a koronás magyar címer látható. Nagyon szép, kellő drámai erővel bíró szobor. A fotók elkészítése után következő állomásként Vécset lőttem be magamnak. Bal kéz felől mindig az erőmű fehéren pipáló, öblös kéményeinek látványától kísérve, jó tíz perc múltán estem be a településre. Időnként olyan pocsék, alattomos kátyúkkal sűrűn pöttyözött úton araszoltam, hogy elővettem a rosszabbik modoromat, és anyáztam szorgalmasan, mintha fizetnének érte. Vécs sárga falú temploma messziről látszó, kiemelkedő objektum, de a keresett emlékmű nem a közvetlen közelében, hanem az egyház elől induló főutca mellett, száz méterrel arrébb álló emeletes iskolaépület előtt van. A kereszttel koronázott, hasáb formájú alkotás felsőbb kőtábláján az első, az alább elhelyezkedő márványán a második világháború hősi halottainak névsora olvasható. Vécsről egy minden eddiginél rázósabb úton Feldebrőre indultam. Az lehet, hogy az egymástól legfeljebb öt kilométerre fekvő két falut tankoknak való aszfalt köti össze, viszont Vécs után egy kilométerrel a töredezett út emelkedni kezd, s a kanyargós "hágó" tetejéről kis híján megfizethetetlen panoráma tárul az ember szeme elé. A "kis híján" kitétel a már többször emlegetett Mátrai Erőmű miatt merül fel joggal; ha ez a tájat elcsúfító monstrum nem lenne, órákig lehetne csodálni a békés, mindazonáltal festői vidék által nyújtott szépségeket. Festői így is, de valahogy úgy, mint amikor egy remekbe szabott olajképre ráfröccsen a paradicsomszósz. Ámbár azt legalább le lehet mosni. A paradicsomszószt. Feldebrő viszont helyre tette bennem a dolgokat, mert nem elég, hogy a kocsiból menet közben megcsodált régi temetőjét láthattam, de pompás, karddal és koronával díszített márványobeliszket leltem a vén templom melletti tágas parkban. Igazság szerint még csak nem is az emlékmű, hanem a ragyogó napfénytől talán a legelőnyösebb oldalán megvilágított templom vitte a prímet. Az érdeklődő turistákkal az ősöreg, de jó karban lévő egyház toronyhoz közeli falába süllyesztett kis márványtábla tudatja, hogy komoly művészettörténeti értékkel áll szemben. Az eredetileg öthajós (!) épületnek mára csak három hajója maradt épen, de a lebontottak helye és romjai - kiválóan konzervált állapotban - most is megtekinthetők. Megtekintettem és lefényképeztem őket. Déli irányba tovább indulva Aldebrő egy macskaugrásra van. Az útkanyarban álló, citromsárga falú katolikus templom hajójának a toronytól jobbra és balra eső falrészeiben egy-egy márványtábla látható. A bal oldali az első, a másik a második világégésé. Ha lehet ilyen pongyolán fogalmazni. Lehet, de nem illik. A különösen érdekes, már-már kalligrafikus, ódon betűkkel felrótt nevek zömmel német, kisebb részben szlovák (tót) eredetre utalnak. A templommal szemközt kúriaszerű épület látható, homlokzatán a talányos Népház felirattal. A közeli buszmegálló mögötti üres placcon egy szál, magányos ószeres kínálgatta a padra és földre helyezett áruit. Felcsillant a sokéves bolhapiaci csavargásokon edződött szemem, de végül egy sem nyerte el a tetszésemet, vagyis nem vettem semmit. Tófalu olyan közel fekszik, hogy a két település között nincs is távolság: ahol Aldebrő véget ér, ott kezdődik Tófalu. Az úttól jó tíz méterrel beljebb állókatolikus templom majdnem megviccelt, mert a bejárata mellett szakasztott olyan formájú és szövegelrendezésű kőtábla volt befalazva, mint amilyenre a hősök nevét szokás írni. Messziről nem látszott, pontosan mi van ráírva. A kertkapu zárva, de legott jött egy helybeli kerékpáros férfi, aki igen segítőkésznek bizonyult. A templomkert kapuját ugyan ő sem tudta kinyitni, viszont a szomszédos üres, pontosabban életerős gazzal felvert telek a tulajdona lehetett, mivel az ennek a vaskapuján lógó lakathoz már volt kulcsa. A telekre jutva egy laza mozdulattal félrehúzta a templom felé eső dróthálót, s már kerülhettünk is beljebb. Közelebb érve hálát adtam az ismeretlen férfi segítségének, mivel az a tábla nem az általam keresett volt. Végül is, világháborús témájú szöveget olvashattunk rajta, mivel annak állított emléket, hogy a második világháború idején a németek felrobbantották a falut, s ennek tizenegy helybéli - név szerint felsorolt - lakos esett áldozatul. Hiába kérdeztem rá önzetlen segítőmnél, hogy vajon miből állt az a bizonyos felrobbantás, mi oka volt; erre nem tudott érdemi választ adni. Annyit mondott, hogy nem elírásról van szó, vagyis nem lebombázták a települést, hanem ténylegesen felrobbantottak itt mindent, a mostani templom is a világégés után lett felépítve. Miután itt nem találtam nekem való háborús emlékművet, a férfi útba igazítása nyomán kikocsiztam az eldugott helyen lévő temetőhöz, ahol megtaláltam a fekete márványlapokon megörökített hősi neveket. Kápolnánál megint rátértem a régi 3-as főútra, amelyen Pest felé, tehát nyugati irányban indultam. Néhány kilométer megtétele után egy nagyon rossz állapotú bekötőutat találtam, amely Nagyút település felé mutatott, de ötven méter megtételét követően lemondtam a falu felkereséséről, mivel az autót egyben szerettem volna hazavinni. Ludas fél kilométerrel beljebb fekszik a főúttól. Szép kis világháborús emlékműve van. Nem figurális, hanem kettős kereszttel koronázott hasáb kőoszlop, amelyen mindkét háború emléktáblája helyet kapott. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy az egészet a volt szovjet hősi emlékmű elemeinek felhasználásával állították össze. Az öt-hat kilométerrel délebbre eső Nagyfüged már a Jászság területén fekszik. Jó adag szerencsével a temetőben egyből rátaláltam az újabb korban készült, három kőlapból álló fekete márványsíremlékre, amely szintén a két világégés összevont emlékműve. Tarnazsadány parányit félreesik a Heves városa felé vezető úttól, de jobb is. Utam során négy település: a most ismertetésre kerülő Tarnazsadány, aztán a három faluval odébb található Tarnabod, s a Tisza másik oldalán fekvő Tiszabura és Tiszabő esete megrázó élménnyel szolgált. Mindegyikben többségben van, többségbe került a cigányság, s ez a tény - úgy tűnik, végérvényesen - megpecsételte a felsorolt falvak sorsát. E falvak közül talán éppen Tarnazsadány az, ahol - ránézésre, érzésre - még reménykedhet, pontosabban még áltathatja magát (de minek?) az ember, hogy ez a többség minimális, talán még itt a legkiegyensúlyozottabb a magyar-cigány lakosság aránya. Vagyis úgy nagyjából ötven-ötven százalék. Másutt ennél rosszabbak a mutatók. Nos, betérve a faluba, mindjárt szemet szúrt az utcákon minimum párosával, jellemzően azonban négyesével-hatosával csatangoló, sétáló, valahonnan valahová igyekvő cigányok meghökkentően gyakori látványa. Nem mondom, hogy nem láttam nem cigányt - mondjuk úgy, magyar embert -, de kétségbeejtően ritkán. Ezek is többnyire idősek voltak, s a temetőben rendezgették a hozzátartozóik sírját. Gyerekből kizárólag cigány létezett. Mint általában szokásom, első utam a katolikus templomhoz vezetett, mivel annak idején többnyire ezek közelében állították fel az emlékműveket. A templomban valami villanyszerelési munkálatok folytak, a ki tudja honnan érkező szerelők furgonja a torony előtti kövezeten várakozott. Ezt azért írom le ilyen részletesen, hogy vázoljam: az épületben tartózkodó két férfi és egy idős nő magyarok (illetve nem cigányok) voltak. A nő volt a sekrestyés, ő igazított el, hogy emlékmű dolgában keressem fel a temetőt, mert ott van, mindjárt a bejárat mellett. Felkerestem a nem egészen kétszáz méterre lévő temetőt, útközben nagyjából harminc ember mellett haladtam el, egytől egyig cigányok voltak. A temetőben lefotóztam a kétfelől alacsony fasorral díszített, álló téglatest alakú alkotást, na, eközben - már direkt kereste őket a szemem - láttam öt vagy hat magyart, ebből ketten akkor érkeztek autóval. Végezvén a feladatommal, a kocsimmal lassú tempóban kifelé tartottam Tarnazsadányból, eközben további negyven gyalogos, olykor kerékpáros embert, fiatalabbat és idősebbet hagytam el: mind cigány s egyben szemlátomást ápolatlan volt. A falu közepe táján látható egy kicsit terjedelmesebb, úgy másfél futballpálya méretű mesterséges tó. Zsenge rügyekkel sarjadó, ritkásan telepített fiatal füzes övezi. Feltételezem, ez lehet a település központja, ennek megfelelően a tó körüli földszintes családi házakban lakhat a viszonylag módosabb, kulturáltabb magyar réteg, amit a falu egyéb pontjain látottakhoz képest jóval rendezettebb kertek (virágokkal) és az épületek csinossága, feltűnő gondozottsága is alátámaszt. Meg az, hogy ezen a részen két kertben is magyarokat láttam, az egyik helyen egy asszony teregette a tiszta ágyneműket, a másik háznál középkategóriás autót mostak. E körül a pár tucat háznyi központ körül viszont gyűrűalakban fordulnak elő a kifelé haladva egyre leromlottabb állagú házak, házsorok. Hiányos tetőzet, festést sosem látott nyílászárók, mocskos vagy sérült, hiányos ablaktáblák, gyakorta hiányzó függönyök, a házfalak rikító színű festékkel mázolva, a kerítés dülöngél, ha ugyan nem többszörösen foghíjas. A kertek inkább lomtárra hasonlítanak. Nem folytatom, mert nem akarom ellőni az összes puskaport. Ízelítőnek megteszi ennyi. A nyomasztó kedvetlenséget kiváltó Tarnazsadányból három perc alatt Tarnamérán voltam. A Tarnazsadányban tapasztaltak miatt hiába készültem előre a rosszra, esetleg még rosszabbra, nagyot sóhajtva lélegeztem fel, amikor befutottam Tarnamérára. Ég és föld. Óvatos mustra gyanánt elsőre szinte gyanakodva, a korábbi észrevételek okán majdhogynem megfélemlítve osontam át a falun, pontosabban jutottam el kocsimmal a kastély körüli centrumig. De - nem csalás, nem ámítás! - mindenütt virág, tisztaság, ápolt utcák és kertek, rendezett házak, egyszóval maga a földi paradicsom. Ez nyilván túlzásnak hat, hiszen Tarnaméra összképe alig különbözött az átlagos magyar falvakétól, de Tarnazsadány után mindent megbecsültem, illetve talán túlbecsültem. Az vesse rám az első követ, aki másként érzett volna. Igen, a polgármesteri hivatallal átellenben fekvő kocsma (vagy kis ABC) előtt láttam két cigány férfit, de ez meg se kottyant, ennyi belefért. A szakértelemmel renovált kastély megörökítése után visszatértem a templomhoz, mivel az öt perccel korábban előtte való elhaladtam idején valami emlékműfélét láttam a kertjében. Csakhogy, mint kiderült, második világháborús volt. Még kétszer szaladtam át a hosszan elnyúló településen, de egyik köztéren sem láttam nekem valót. Vissza a templomhoz, másodjára is. Tüzetes vizsgálat során ráleltem a kerti bejárattól nem messze álló, nevetségesen olcsó megoldásnak látszó kopjafára, amelyet 2000-ben tűztek a földbe, a belevésett írás szerint az első világháborúban elhunytak emlékére. Elhunytak hosszú ú-val. A rövid szöveg körül babérkoszorú, alul pedig kard és rohamsisak van kifaragva. Az egész kijött húszezerből. Érdekes, pedig a faluban látottak alapján valami bőkezűbb és méltóbb megoldásra tippeltem volna. Magamban némileg füstölögve keltem megint útra, irány a nyugatra fekvő Zaránk! Hosszas, eredménytelen kujtorgás után egy idősek otthona előtt megszólított néni igazított el a temető irányába. Talán még mindig Tarnaméra érthetetlen szűkmarkúsága bosszantott, de befelé menet elhaladtam a csak kifelé jövet észrevett emlékmű mellett. Amit leginkább úgy lehetne leírni, hogy szerény, de csinos, és határozottan érződik rajta a szeretet keze nyoma (bocs' a képzavarért). Amúgy mindkét világháború elesetteinek tiszteletére készült, szürke kőből (vagy betonból) van, és pont úgy néz ki, mint a szomszédos sírok némelyike, nem véletlen, hogy annyira beleolvadt a környezetébe. A soron következő, kurta nevű Erk ismét feldobta a napomat. A faluval minden rendben; szép, csinos, kedves, rendezett. Ezt, sajnos, a megrázó élményként rögzült Tarnazsadány után minden újabb falunál kötelességemnek érzem előre tisztázni. Az útkanyar melletti alacsonyabb dombra épült katolikus templom bejáratához tizenhat széles lépcső vezet. Amiért egy messziről érkező idegennek elsősorban érdemes ezeken felballagnia, az a toronyalji bejárattól jobbra és balra függőlegesen elhelyezett két márványtábla, amelyeken az elesettek nevei vannak kiírva, illetve a két táblát felül összekötő, fémből készült kettős kereszttel díszített harmadik márványlap, amely az "Elesett hőseink emlékére 1914-1918" feliratot viseli. Továbbá kétfelől rohamsisakok és keresztbe tett kardok emelik az emlékmű ünnepélyes jellegét. Megjegyzendő, hogy a lépcsősor lábánál a második világháborús hősöknek is áll egy köroszlopos, a tetején turullal díszes, újabb készítésű emlékműve. Csakúgy, mint az első világháborús alkotáson, ezen is túlontúl sok név szerepel. A lelki sebeimre (átmeneti) gyógyírként ható Erkről visszafordultam Tarnaméra felé, hiszen az Erk után következő Tarnaörsön korábban sikerrel jártam. Tarnamérára érve Boconádnak fordítottam a Renault orrát. Mókás neve ellenére igenis komolyan veendő település ez, mert a templom közelében látható kastélya nagyot dob a megítélésén. Nem romkastély ez, hiszen a két szárnyépületet (a háta mögé kerülve látni) óvodának és iskolának, vagy egyéb gyermekmegőrzőnek használják, de azt nem tudni, a barokk jegyeket felvonultató emeletes középső főrészt omladozó díszletnek tartják, vagy minek? Fel kellene újítani, biztonságossá tenni, mert gondozás nélkül egyszer csak összedől. Kár lenne érte, szép, harmonikus látvány. Az ijesztően kihalt településen hiába furikáztam le és fel, teremtett lélekkel nem találkoztam, akitől útmutatást kérhettem volna az emlékmű kapcsán. Mivel a szokott helyeken, tehát a templom és a kastély környékén, s a falu más részein nem találtam rá. Akár egy nyomasztó álomban: a viharos szél által dúlt, ámde az autó szélvédőjén izzón betűző Naptól ragyogó főutcán kétpercenként - a vijjogva süvítő szélben szinte nesztelenül - látomásszerűen elhaladt egy-egy kocsi, aztán a nagy semmi. Egy idő után eluntam a hiábavaló várakozást, s tudva, hogy majd errefelé fogok visszajönni, egy újabb pocsék, háborús belövésekre és kisebb bombatölcsérekre hasonlító gödrökkel tűzdelt úton elporoszkáltam a hat kilométerre fekvő Tarnabodra. Mint utóbb kiderült, ez a látogatás volt a nap mélypontja. Nem az ominózus út állapota miatt, azt kihevertem volna. A kocsi is. Amint egy utolsó kanyart követően elértem a falu innenső szélét, rájöttem, hogy a tarnabodi kitérőt jobb lett volna kihagyni. Néhány beomlott tetejű, kidőlt oldalfalú, kerítés nélküli, gaztól átláthatatlanul felvert udvarú ház után odaértem a fecskefészkek módjára egymáshoz épített apró lakások sorához. A földszintes, egyenként legfeljebb két méter széles, s talán három hosszú, egyetlen utcafronti bejárattal, s mellette parányi ablakkal ellátott lakrészekből legalább tucatnyi, vagyis tizenkettő tapadt egymáshoz. Csak a két szélső rendelkezett egy-egy külső fallal, az összes többi térelválasztó közös volt. A tucatnyi odú egyetlen házsort alkotott, na de, milyet? Az első négy lakrész viszonylag egyben volt, lakták őket. A többi nyolc azonban beomlott tetővel, üszkös tetőgerendákkal, ajtók nélkül, koromtól füstös falakkal, kivert ablaküvegekkel meredt a semmibe. Ezen a  nyolcon még vakolat sem volt, vagyis valakik - na, kik? - még az átadás előtt szándékosan tönkretették őket. A négy lakott "lakásban", pontosabban előtte, a járdán és az úttesten valami húsz cigányt bírtam sebtében összeszámolni. Két vagy három tűzhelyen főztek és sütöttek, jórészt elfoglalva a szűk járdát, s részben az utat. Valamelyik nyitott ajtajú odúból hangosan szólt a gagyi mulatós zene. A minden vonatkozásban vegyes összetételű csapat középkorú nőkből és férfiakból, fiatalokból és még fiatalabbakból verődött össze. Az utcán kavargó kis portölcsérek közt két, talán négyéves kölyök focizott önfeledten egy üres kólás flakonnal. Sokan voltak, de engem nem hatott át a szabadtéri piknik családias hangulata. Talán azért, mert, ahogy a sokaság miatt kényszerűen lassítva elhaladtam előttük, az motoszkált a fejemben, nehogy úgy járjak, mint néhány éve Szögi tanár úr Olaszliszkán. Ami ezek után következett, még inkább erősítette bennem a "valahonnan ismerős, mégis idegen bolygón járok"-érzést. Elhagyva az utcán főzőcskézőket, most olyan lakatlan házak következtek - a szokásos eldurvult udvarokkal -, amelyek láthatóan nem régen, legfeljebb tíz-tizenöt éve, de mindenképpen a rendszerváltás után épülhettek. Némelyik bedeszkázott ablakokkal, ámde félig elhordott tetőzettel, mintegy rezignált némaságba burkolózva várta a jobb idők eljövetelét. Minden harmadikban laktak - cigányok. Magyarral véletlenül sem találkoztam. A Tarnazsadányban látottak ismétlődtek, csak durvább kivitelben: itt mindenütt romákat lehetett látni. Amíg - óvatosan kerülgetve a teljesen forgalommentes úttesten kart karba öltve sétáló ötfős, serdülőkorú cigány lánycsoportot, valamivel előttük pedig az ugyanennyi főt számláló, valamin hevesen vitázó cigány csávó bandát - elértem a szintén magas gazzal körített katolikus templomot (vajon mikor merészkedett erre utoljára miséző pap?), legalább ötvenet láttam közülük. A templom mögötti elvadult kertben végül is megtaláltam, amiért jöttem: a gaztengerből kőszirtként kimagasodva, néhány lépcsős talapzatra emelt fekete márványobeliszk hirdette - két ellenkező oldalán - a két világháború katonahőseinek dicsőségét. Egy közeli ház udvarán magányos magyar néni ácsorgott, mellette vérszomjasnak látszó kutyája kaparta a stabil deszkakerítést. Szerencsére belülről. Amíg az emlékmű körül tettem a dolgom, a hölgy olyan kitartóan és feltűnően fixírozott, hogy a fényképezés végeztével odamentem hozzá, és beszédbe elegyedtünk. Az izmos és termetes kutyája az első parancsszóra elhallgatott, de nem tágított a nő lábától, s a világért le nem vette volna rólam a szemét. Néhány mondatot váltottunk, de a hallottaktól nem lettem jobb kedvű. A lényeg: néhányan, alig tíz házban maradtak itt magyarok, többségük nyugdíjkorhatáron bőven túli öregember, akiknek egyszerűen nincs hová menniük. A többiek? Keserűen rándult a szája széle, úgy tűnt mindjárt elsírja magát. Körbemutatott. Azokat a viszonylag nemrég épült családi házakat akkor kezdték volna eladogatni a magyarok, amikor a faluban tömegesen megjelentek a cigányok, és nem volt törvény, ami útját állhatta volna az egyre gyakoribb és erőszakosabb zaklatásaiknak, lopásaiknak. Szó szerint szisztematikusan kipiszkálták innen a magyarokat, akik hiába kértek rendőri segítséget, nem kaptak. Maguk meg gyávák, vagy egyszerűen képtelenek voltak az összefogásra ezek ellen. A más vidékről érkező, a helyi viszonyokat nem ismerő vevőjelöltek csak addig maradtak a faluban, amíg rá nem jöttek (s az a sok roma láttán hamar bekövetkezett), miért ilyen olcsó a kínálat. Aztán a magyarok inkább feladták a lakásaikat - és az eladásuk reményét -, s olyan messzire költöztek innen, amilyen messzire csak lehetett. Már aki egyáltalán tehette, mert volt tartaléka, vagy megfelelő összeköttetése. Sóhajtásában benne volt, hogy menne ő is, de ugyan kihez, hová? Együtt kell élnie ezekkel, intett a fejével. Ez ám az igazi sorscsapás, a kivédhetetlen csapdahelyzet! Szomorúan köszöntem el tőle, nem volt mivel vigasztalnom. Legalább elpanaszolhatta valakinek a keserűségét - kerestem némi igazolás találkozásunk okára, beszélgetésünk értelmére. Visszafelé indulva vettem észre a templomtól alig húsz méterre álló jókora táblára kifeszített színes óriásplakátot, amely a mögötte készülő, európai uniós pénzből épülő modern - több mint félig kész - oktatási intézménynek csinált hírverést. Ez viccnek is rossz: a nagy romhalmaz, végletekig lelakott, kifosztott, félig kihalt falu kellős közepén európai szintű oktatási központ. Normálisak ezek? Kiknek építik ezt a konszolidált körülmények közt is feltűnően korszerű, steril megjelenésű épületegyüttest? A négyszáz, s egyre szaporodó cigánynak, és a hírmondónak maradt húsz öreg magyarnak? Tovább haladva az úton ekkor tűnt fel igazán, milyen csendes ez az állam által elárult, a bajában magára hagyott, nyomorúságos falu. Az enyémen kívül egyetlen autót, egy viharvert, több évtizedes Fiatot láttam végiggurulni az utcán. Itt nincsenek autók, vagy alig használják a meglévő keveset, mivel ritkán kerül pénz benzinre. Máshonnan pedig csak a hozzám hasonló idegen eszementek jönnek ide, aztán, ha kellőképpen kiszörnyülködték magukat a látottakon, elmennek örökre. Igen, ha ha a szél ereje alább hagyott, nagyon nagy csend lett, méghozzá bántó csend. Mintha a madarak is elkerülték volna ezt a lázálomszerű kísértetfalut, amely akár ómenje is lehet a kevés gyermek vállalásával a fát maga alatt vágó, önmaga ellen dolgozó magyarság közeli jövőjének. Bezzeg a romos cigánysoron nagyban zajlott az élet! (Ami azt illeti, az egész falu egy nagy cigánysornak látszott.) Jóval hangosabbak voltak, mint az érkezésemkor, pedig húsz percnél több nem telhetett el. Azóta nyilván keményen beittak, hiszen hátvége, munkaszüneti nap volt. Ez humor akart lenni. Honnan tudhatnák, mi az a munka? Ezek az élősködő lények az állami segélyért szülik zsinórban a semmibe vett kölykeiket, akiket nem nevelnek, de azt sem hagyják, hogy az állam nevelje, oktassa őket. Hogyne, majd még különbek lesznek a szüleiknél! Akkor pedig hová lesznek a cigány kultúra hagyományai? Úgymint evés, ivás, gyerekcsinálás, bicskázás és kurvázás? Sokan vallják, hogy a cigányok - köszönhetően a körükben népszerű és a maguk részéről semmiféle erkölcsbe ütközőnek nem tartott rokonok közötti szexuális érintkezéseknek - emberi hulladékok, genetikai roncsok, selejtek. Az élővilágban minden belterjes tenyészet előbb-utóbb az értelmi képességek súlyos csökkenéséhez, degeneráltsághoz vezet. Nem vagyok a kérdés szakértője, de amit végképp nem értek az nem más, mint a cigányoknak az erőszakkal való intim kapcsolata, mondhatnám szerelmi viszonya. A hozzájuk hasonlóan vad délszláv népekkel és az albánsággal kapcsolatosan szintén ismeretes a gyilkolásra való hajlam, de ezek a népek - állítólag - az évszázadokon át tartó, törökök elleni gerillaharcaik során szívták magukba az élet olcsóságának tévhitét. Persze mindig a mások élete az olcsó. A cigányok viszont, tisztelet a párját ritkító kivételeknek, már csak a legendás megbízhatatlanságuk és fegyelmezetlenségük okán sem voltak alkalmasak katonának. Rákóczi cigány ribanca, bizonyos Czinka Panna, vagy az 1848-49-es szabadságharc cigányzenészei, akik a csaták szünetében derítették jobb kedvre, töltötték fel hazafias hevülettel az újabb ütközetre készülő reguláris erőket, nem nevezhetők - ahogy ma mondanák - első vonalbeli harcoló alakulatoknak. Vérszomjasságuk így maximum a dolgos többségi népektől lopott holmi szétosztása körüli belső marakodásaik idején válhatott természetük meghatározó részévé, s miután történelmük során jószerével mást sem tettek, mint másoktól eltulajdonítottak, majd után odébbálltak, a vérontással párosuló erőszaktevést folyamatosan gyakorolták, mígnem az a génjeikbe ivódott. Na mármost. Azzal a lénnyel, amelyiknél az emóciók mutációjában tetten érhető genetikai degeneráció a könnyed gyilkosságra való hajlammal párosul (épp a társadalmi beilleszkedést elősegítő gátlásokat kialakító értelem hiánya okán), azzal nagyon vigyázni kell. Mint a veszett kutyával, amely tíz méterről nézve jámboran ücsörög a szántás buckái között. Ám ha a közelébe mész, hogy szánalomból, emberi együttérzésből táplálékot vess neki, kínzó szomját edénybe csorgatott friss vízzel oltsad, s a jóságodat megkoronázandó megsimogasd a megtévesztően gyámoltalannak tűnő jószág fejét, a kezedbe mar, s akkor neked annyi! Na, jóccakát Tarnabod! Neked véged. Végső megoldásként ki kellene telepíteni a maradék magyart, aztán rávenni az USA légi erejét, hogy valahogy tévesszék már el az egyik afganisztáni célpontot, és szórják meg napalmmal Tarnabodot. Meg Tarnazsadányt. Meg a többi fertőzött gócot. Nekik, mármint az amerikaiaknak úgyis mindegy, hogy a világ mely táján öldökölnek, de nekünk szívességet tennének. Álom, álom, édes álom. (Annál jobban nem lehet megtéveszteni senkit, ha elhitetik vele a létezését, miközben valójában nem több egy komplex fikció kellékénél.) A jó öreg Boconád centire ott volt, ahol legutóbb hagytam. S még mindig emlékmű nélkül. Egy bicikliző cigány gyerek mutatta meg a temetőbe vezető utat (a kis húgyos kapásból letegezett, mondván, kövessél, megyek előtted a bringával!), ahol végre örömömet lelhettem a kereszttel koronázott, vékony hasábforma kőemlékmű láttán. Heves városán át (ahol Anikómmal tavaly megfordultam, és lefotóztam a városi parkban álló emlékművet) Átánynak vettem az irányt. A faluközpont kis parkjában egykettőre meglett az átlagos kinézetű obeliszk, úgyhogy máris odébbállhattam egy faluval. Ez a falu pedig Kömlő névre hallgatott. A maga nemében páratlanul érdekes, unikum jellegű szoborra a templom tőszomszédságában találtam rá. Az alsó részén kocka formájú, az előoldalán két rövid, vaskos oszloppal díszített alkotás oldalain elhelyezett kőtáblák fájóan sok nevet tartalmaznak. Az igazi érdekesség az embermagas kockatalapzat tetejét elfoglaló két figurában: egy elesett, oldalán fekvő testhelyzetű, és a mögötte-fölötte állva strázsáló fegyveres bajtárs kettősében ölt testet. A lelkes szobrászművész nagyon kedves, ámde roppant naiv munkát hagyott az utókorra. Az alakok, s főleg az arcok büntetlenséget, tisztaságot sugárzó együgyűsége, pontosabban babaszerű kifejezéstelensége eredeti vidéki mester munkájára vall. Nem bíbelődött túlzottan a fölösleges sallangoknak ítélt részletekkel, viszont szarvánál fogva ragadta meg a lényeget. Nem becsülöm le a maga köreiben nyilván a helyén értékelt tehetségét, eszem ágában sincs gúnyolódni rajta, inkább úgy tekintem, mint a sokszínű magyar folklór sajátos megnyilvánulási formáját. Ilyesféle arckifejezések uralták a köznép soraiban felettébb népszerű vásári mézeskalácsszívek nyalka lovashuszárait, amint zsinóros mentésen, kivont karddal feszítettek a helyhiány miatt zömökre sikerült paripáikon. Nekem nagyon fekszik ez a kezdetlegességében, esetlenségében is megkapó, népi gyökerű, őszinte stílus, amit sokszor többre becsülök, mint az iskolázott kimódoltságban tobzódó, dekadens "művészi" megoldásokat. Egy helybéli lakostól nyert útba igazítást követően (merthogy nem mondanám, hogy egyértelmű lett volna az egyetlen kereszteződés iránymutató táblája) rátértem a Tarnaszentmiklósra vezető útra. Ekkor már kissé tartottam a Tarna előnevű településektől, de Tarnaszentmiklóssal nem akadt gondom. Nevezett faluval azonban valamivel később foglalkozom, hiszen előtte be kellett térnem a Kömlő-Tarnaszentmiklós úttól két kilométerrel odébb eső Hevesvezekényre. Amely mögött úgy nyolc kilométerrel ott feküdt aznap már érintett Heves városa. Hevesvezekény nem annyira az újabb időkben, tehát a rendszerváltás után készült világháborús emlékművével lopta be magát a szívembe. Nem igazán kedvelem ezeket az újabb kori alkotásokat, mert lerí róluk, hogy a művésznek alig van érzelmi köze az ország jelenét és jövőbeni sorsát egyszer s mindenkorra meghatározó nemzeti tragédiához, annál inkább törekszik valami orbitális egyedi révén emlékezeteset alkotni. Nem gond, ha közben elsikkad az eszmei mondanivaló, lényeg a művészi önmegvalósítás. És ez még nem is annyira jellemző erre a falura, ahol valami köztes megoldás sikeredett. Az első és a második világháború összevont emlékműve, bár kétségkívül egyedi látvány, korlátozott öncélúsága mellett sugall valamit a nemzeti vérveszteségek okozta fájdalomból. S ma már ez a visszafogott hatékonyság is erénynek számít. Hevesvezekény nevének említésekor inkább az a két kúria, vagy kiskastély - vagy minek nevezzem építmény - ugrik be, amelyek a főutca mentén, egymástól háromszáz méterre állnak. A történetükről nem tudok semmit. Viszont tetszenek. Fotókon (most már) megvannak, annyit nézhetem, hogy megunom őket. Annyit még hozzátennék, hogy a világháborús emlékműhöz közelebbi momentán üresen, kihasználatlanul áll, bár látható, hogy nemrég felújították. Az más kérdés, hogy az egyik oldalán széles sávban mállik a sárga vakolat. A másik, a barokkosan cifrább, amelyik a főutca éles kanyarjában látható, jelenleg vendéglőként üzemel. Ez legalább él és virul, merthogy találtak neki értelmes napi elfoglaltságot. Most már igazán rávetettem magam Tarnaszentmiklósra, s öt percen belül ott voltam. A nagy méretű katolikus templom mögötti gondozott, sövénnyel határolt kertben kis kőobeliszk szerénykedik. Érdekesek ezek a nagy templom, kontra szerény emlékmű felállások, hiszen, gondolná az ember józan paraszti ésszel megvert fia, ha már a templom közelében, annak kertjében került felállításra, az egyház hogyhogy nem járult hozzá anyagilag egy méltóbb, s igenis, nagyobb méretű alkotás elkészítéséhez? Csak kérdezek. Rohantam tovább a délebbre fekvő Pélyre. Mielőtt az ismét vadul kátyússá züllött úton a településre értem volna, közvetlenül egy éles kanyar után áthaladtam a Hanyi-ér felett vezető kőhídon. Lassan mentem, mert megfogott a hídról kétfelől elém táruló kép: a fűvel borított magas töltéspartok alján vén füzessel kísért csendes, nyugodt pataknak a gyorsan sodródó fellegektől foltos kék eget visszaverő tükrének a látványa. Terveztem, hogy visszafelé jövet megállok és fotózok. Pélynek még Tarnaszentmiklósnál is terjedelmesebb katolikus temploma van, amelynek a középre helyezett toronytól balra eső falrészén megtaláltam az amerikai magyarok pénzügyi támogatásával készült második világháborús fekete márvány emléktáblát. Elsőnek azonban nyoma sincs. Míg megkerültem a kisebb katedrálisnak beillő épületet, megakadt a szemem a háta mögött megbújó házak egyikén. A vén épület padlástere sötétre érett deszkahomlokzatú, rajta saját anyagából faragott fakereszt, valamint szimmetrikusan elhelyezkedő két kis ablak. Az oldaltornác faszerkezete alighanem újonnan van cserélve, ez látszik a többi farészhez képest nyersebb színből, de a hagyományos népi stílust követi. Szép kis, amolyan "békebeli" porta, itt talán még a nyugdíjas éveimet is el tudnám képzelni. Anikómmal az oldalamon. Mivel a faluban többszöri nekirugaszkodással sem találtam az első világháborús emberveszteségre emlékező alkotást, egy helyi lakostól érdeklődtem az emlékmű másik lehetséges helyszíneként szolgáló temető felé vezető irányról. A háza tornácáról hozzám siető, kisebb baráti társaságát átmenetileg magára hagyó negyvenes magyar férfi készséggel útba igazított, s váltig bizonygatta, hogy ott meglelem a sírok között. Na, jó. Húsz percen belül lefényképeztem egy szovjet katonai tömegsírt, egy nagyobb méretű gyönyörű Krisztusos kőkeresztet, s vagy ötven egyéb, régi sírkövet. Feltűnően sok kövön szerepelt a Vona családnév; mint ismeretes, a Jobbik pártelnökét Vona Gábornak hívják, s állítólag a környékről származik. Lehet, pont innen. (Azóta utánanéztem, Gyöngyösön született.) Végre egy sírgondozást végző korosabb asszonyság útba igazított, mi több, előttem haladva mutatta az irányt a szerinte első világháborús hősök síremléke felé. Odaérve aztán rámutatott egy második világháborús emlékműre, mely körül több katona földi maradványa van elhantolva. De a szerencse ezúttal besegített, mivel három lépésre a tévesnek bizonyult emlékműtől észrevettem egy szerény, alig derékmagasságig érő, enyhén megdőlt kőkeresztet. Rajta a keresztszárak találkozásánál elhelyezett kicsi kőtábla, s annak felirata: "1914-1945-ben elesett hősök emlékére..." A három pont is ott volt a rövid mondat végén. H igaz, a dúsgazdagnak látszó Pélyen mindössze ennyi jutott az első nagy háború katonahőseinek, míg a második háborúra három alkotás is emlékeztet. (Ha a szovjetet is idesorolom, akkor négy.) Nos, mint korábban magamnak megígértem, A Tarnaszentmiklós és Kömlő közt épp félúton található kiskörei leágazás felé igyekezetemben, a falu után megpihentem a Hanyi-éren átvezető híd mellett. Amúgy is eléggé éhes voltam, hiszen a kora reggeli indulás óta mindössze egy zacskónyi sima háztartási kekszet ettem (vezetés közben), amire ráittam félliternyi kólát. Ha egyszer elkap a kalandvágy, vagyis rám jön a mehetnék, jószerével megállni sincs türelmem, nemhogy léha zabálásra fecsérelni a drága időt. Előbb végeztem a békésen csordogáló ér és környékének megörökítésével, aztán az autó csomagtartójánál ettem a dobozos sajtból meg a zsömléből. Utána leszaladt egy alma, amivel jól is laktam. Nem is annak örültem, hogy elvertem az éhségemet, hanem, hogy túl vagyok a kajáláson, nem kell több időt szánnom a gyarló test kiszolgálására. Megint útnak eredve talán húsz percbe tellett, mire az országút szélén feltűnt a Kisköre helységtábla. Miután lefotóztam a beérkező úttal pont szemközt álló templomot, s a mellette lévő közparkban látható világháborús emlékművet (újabb kori alkotás), a kocsiban ülve s a térképet bámulva legalább tíz percig vacilláltam, merre tovább. Két út állt előttem. Vagy délnek tartok, s a közeli Tisza-hídon a túloldalra érve Abádszalóknak, utána pedig Tiszaburának fordulok. Vagy a hosszabb, ám több települést érintő, miáltal több emlékművet ígérő útvonalat követem. Ez utóbbi északi irányba, a Kiskörei-víztározó nyugati oldalán sorakozó falvakon át vezetett Poroszlóig, ahol egy hosszú mesterséges földnyelven át el lehet menni a víztározó túloldalán fekvő városba, Tiszafüredre. Innen pedig délnek tartva újabb két falun át visz az út, amíg a másik útvonal esetében is szóba került Abádszalókra érek. Hirtelen elhatározással a hosszabb út mellett döntöttem, noha már negyed négyre járt, kezdtem pilledni, s még egyre távolodtam Pesttől, ahová estére vissza kellett térnem. Elhatározásom következményeként a Kiskörét követő újabb állomás színhelye Tiszanána lett. A kisvárosnyi méretű település (lehet, valóban városi ranggal dicsekedhet) hosszú főutcáján sorra haladtam el az ígéretes és lehetséges helyszínek mellett, de a köztereken és a két templom közelében nem láttam emlékművet. Bal kéz felől hosszasan megcsodáltam a sudár rúd tetején a vad szélben látványosan lobogó trikolóros országzászlós emlékművet. Aztán megint kint találtam magam egy temetőben, ahol a sírok közt ténykedő jóravaló asszony elárulta, hová menjek vissza, mert hiába haladtam el a közelében úgy, hogy nem figyeltem fel rá, az bizony ott áll régóta. Megfogadva a tanácsát, a központnak arra a részére indultam, amelyről úgy tudtam, menet közben egyszer már kipipáltam. Ez volt az országzászlós tér, csakhogy amíg én vezetés közben balra, az országzászló felé figyeltem, elhaladtam a másik oldalon álló első világháborús emlékmű mellett. Reméltem, hogy én tévedtem, nem az asszony. A település főutcájára visszavivő keresztutca azonban néhány percnyi megállásra késztetett. Nagyon szép állapotú, régi parasztporta vonta magára a figyelmem. Lakatlan volt, az ablakok bedeszkázva. Muszáj volt lefényképeznem. Nem fogtam vissza magam. Az asszony által említett helyre érve megkönnyebbülve sóhajtottam, mert a családi házak vonalában, egy erre elkülönített, vaskerítéssel védett telken ott volt az ígért emlékmű. Csaknem szemközt az országzászlóval. A kőből készült kétalakos alkotás témamegjelenítése a szokásos: sebesült, féltérdre rogyott katona, és a bajtársát támogató, zászlót tartó bajtárs. Sarudon a szocreál stílusú általános iskola fenyőfáktól árnyas parkjában áll a vaskos, magas talapzatra emelt, földre támasztott puskájára nehezedő baka figurája. A talapzat előoldalán olvasható nevek száma közel százra rúg, ami irtózatos szám, borzasztó véráldozat egy ilyen kis falu esetében. Ilyenkor hökkent meg az ember, s végez fejben egy gyors kalkulációt: ha a Trianon előtti Magyarországnak a mostaninál legalább négyszer több települése volt, végül is mennyien vesztek oda a vérzivataros esztendők alatt? Az emlékműtől harminc méterre, az úttest másik oldalán szokatlanul díszes kiállítású, magas kőkereszt vonta magára a figyelmemet. Újlőrincfalván nem akadt dolgom, mivel, mint a neve utal rá, nem régi településről van szó. Ez ugyan nem minden Új előtagú település estében igaz, de most például igen. Annyira új a temploma, hogy innen ugyan senki nem került ki a harctérre. Elérve Poroszlót (ahol ugyancsak tavaly sikerrel jártam az emlékmű ügyében) keletre, Tiszafüred felé fordultam. A Kiskörei-víztározó felső negyedébe épített mesterséges gáton, amelyen a Tiszafüredet Füzesabonnyal összekötő vasúti sínpár is halad, mintegy tíz kilométeres út után értem a városba. Áthámozva magam a modern városrészen, tíz perc alatt bent voltam a történelmi központban. Kőhajításra az egyedi tornyú, szemrevaló, méretes református templomtól, két főbb út által bezárt füves területen áll az újabb építésű, a tetején turullal ékesített emlékmű. A dolog pikantériája, hogy először egy parkoló kocsijában sziesztázó taxistól érdeklődtem a szobor után. Gondolván, egy bérfuvarozó csakis helybéli lakos lehet, s a foglalkozásából adódóan nyilván ismeri a városát, mint a tenyerét. A jellegzetes arcberendezése okán a paraszti gyökereit le sem tagadható ürge azonban értetlenül rándított a vállán, de miközben felé fordultam, jó száz méterrel odébb kiszúrtam a keresett emlékművet. Mondom a bágyadt pofával kiégett értelmiségit alakító illetőnek, de hát alighanem az lesz az, ott az oszlop, rajta a turul. Ja, igen - jött a bizonytalan, vontatott artikulációjával érdektelenségről árulkodó reakció -, az valami madaras szobor. Szó nélkül ott hagytam a sötét marhát, aki kézikönyv segítsége nélkül talán a taknyot sem tudná kipiszkálni az orrából. Akkor meg hogyan ismeri ki magát a saját városában? Kész csoda. A szobor mindenesetre az volt, amit kerestem, tehát gondosan lefotóztam. Egy adag szerencsével gyorsan rátaláltam a Fegyvernek felé induló útra. Ez kellett nekem, mert ez visz délnek a Kiskörei-víztározó keleti partjának közvetlen közelében, többek közt Tiszaszőlősön keresztül. A falu igazán jól sikerült, klasszikus szoborkompozícióval tiszteleg a hősök előtt. A szürke homokkő szoborcsoport egy párját ritkítóan csinosan gondozott park közepén emelkedő dombocska tetejére került, a háttérben, a virágzó fák felett a templom toronysisakja sejlik fel. A háromalakos emlékmű központi alakja a középen álló sudár baka, balján az őrá lelkes odaadással tekintő asszonya, míg a férfi lábhoz tett puskája mellett a jövőt megtestesítő fiúgyermek guggol, karjaival átölelve az örökségként rámaradó fegyvert. Tiszaderzsen a templommal átellenben kialakított díszbokros, virágos park szélén, az itt kanyart vevő út szélének közelében látható a hosszúkás kőhasáb, amely a két háború katonaáldozatainak közös emlékműve. Legfelül az első háborúra utaló 1914-1918-as évszám olvasható, alatta egy évtizedektől megfeketedett nagyobb, négyszögletes bronz plakett látható, ezen pedig két lovashuszár, amint kivont karddal támadást intéznek az ellenség ellen. A fotózás végeztével indultam tovább, ám egy véletlennel elegyített szerencsés oldalpillantásnak köszönhetően egy laposabb épület háta mögött felfedeztem egy helyrehozhatatlanul romos állapotú, ámde még az utolsó óráiban is festői szépségű kúriát. Nosza, a közelébe kanyarodtam s leparkoltam. A több helyütt beomlott tetejű, néhol csupasz gerendázatú, beszakadt falú jókora kúriát vagy udvarházat a szükségesnél nagyobb körben drótkerítéssel fogták közre. A kerítésen két, kézzel mázolt tábla tudatja, hogy tilos és életveszélyes a belépés. Ehhez képest a szakadozott drótháló túloldalán vígan növő gazban alaposan kitaposott gyalogösvények keresztezik egymást. Testi épségem dolgában némi kockázatot vállalva, magam is ráléptem az egyikre, s végül is tíznél több fotót készítve, jó tíz perc alatt körüljártam a holtában is fenséges, az egyik rövidebb és az egyik hosszabb oldalán oszloptornácos, egykoriban valószínűleg nemesi hajlékként szolgáló épületet. Érdemes lenne tudni, milyen élet zajlott e vastag falak közt a kúria fénykorában? Ismét kocsiba ülve nemsokára Abádszalókra értem. Mostani utam alatt ilyen szépen karbantartott, már-már megszállott tisztaságigénnyel óvott, virágos, kedves kisvárost nem láttam. Minden épülete egyben van, romosat vagy akár csak lezüllöttet nem láttam, a magánházak előtt színes virágültetvények, a közintézmények előtt úgyszintén. Nem találtam hibát a tökéletesen forgalommentes, kihalt központ kereszteződésénél felállított első világháborús emlékművel kapcsolatban sem. Nem tudom, ki a város polgármestere, hány éves, milyen nemű, milyen pártállású, de akárhogy is, le a kalappal előtte. Az biztos, hogy tud rendet tartani, s a városa vezetésével kapcsolatban határozott elképzeléssel bír. Jó látni, hogy akadnak helyek, ahol a dolgok a kívánatos mederben folynak. Maga a hófehér tisztaságban tartott klasszikus kőemlékmű nem tartogat izgalmakat: a méretük miatt kölyökoroszlánosnak tekinthető kiskapun - amely az alacsony körkerítés bejárata - túli félmagas talapzaton zászlórúdra támaszkodó baka tekint a távolba. A várost elhagyva tíz perc múlva értem a Tisza másik oldalán fekvő Kiskörére vezető út leágazásához. Emlékeztetőül: nagyjából két órával korábban Kisköre centrumában hezitáltam hosszú perceken át, hogy erre, vagyis a most elért kereszteződés felé folytassam az utamat, vagy a hosszabb távnak induljak neki. A hosszabbik mellett döntöttem, amit jól tettem, s nem bántam meg. Tiszabura határához újabb tíz perc alatt értem. A Nap észrevehetően hanyatlóban volt. Az országútról messziről láttam a tényleges falu melletti sík mezőn egymás mellett szorongó apró házacskákat, amik közelebb érve végül is putriknak bizonyultak. De ha valaki azt hinné, ennyiből áll a jobb sorsra érdemes Tiszabura cigánysora, nagyot tévedne. Elérve a helységtábla vonalát, itt fordul az út olyan szögben, hogy láthatóvá válik a többnyire meglepő színekben virító putrik sorának folytatása, amik valójában a település legkevesebb harmadát foglalják el. Különös kerülete ez a falunak, amely szinte állam az államban. Beljebb érve a településre, a hétvégi forgalmat bonyolító kocsma előtt kizárólag cigányok tanyáztak, s már úgy véltem, a Tarnabodon látottak kísértenek, vagyis elvétve látok majd fehér embert, amikor száz méterrel arrébb, egy ház előtt, a kerítésen kívül két korosabb magyar asszonyt láttam. Megkönnyebbülve vettem észre, hogy odébb további magyarok jönnek-mennek az utcán, s az elvétve elsuhanó autók szintén a mi fajtánkkal voltak tele. Autómmal megálltam az egymással beszélgető öregasszonyok mellett, s rákérdeztem az eladdig sehol sem látott templom, s ha létezik egyáltalán, a világháborús emlékmű hollétére. Készséggel útba igazítottak, mondván, a kettő egymás közelében fekszik, csak menjek vissza kétsaroknyit, s forduljak balra, az utca végében ott van, amit keresek. Úgy is lett, bár erősen furcsálltam, hogy a csinos református templomot ilyen eldugott, félreeső helyre, a tiszai töltésoldal közvetlen közelébe száműzték. Egyelőre még nem vettem észre az utcasaroktól jobb kézre eső teret, ahol az emlékmű állt, amikor a zöld kerítéses sarkon befordult egy anya-fia felállást sejtető páros. Magyarok voltak. A nyolcéves forma fiú kezében tartott póráz végén a mopszli fajta kutyák egy ritka szép példánya szaglászta a zöldellő gyepet, a nő valami más, szerintem vegyes fajtájú kisebb ebet vezetett. Mielőtt rákérdezhettem volna, hogy innen merre vegyem az irányt, kiszúrtam az ötven méterre lévő, alacsony kerítéssel közrefogott parkot, ahol négy emlékmű szorongott egymás mellett. A majdnem feltett kérdésem tehát okafogyottá vált, így a kocsi leeresztett ablakán át rátértem a jó kiállású, keménykötésű, zsemleszínű mopszli őszinte dicséretére. Elmondtam, hogy a mi kutyánk apja szintén ebből a fajtából való, innen a fokozott érdeklődés. Néhány barátságos mondat után elváltunk, ők folytatták az ebek sétáltatását, én pedig a kis kerítés elé kanyarodtam. A négy emlékmű közül az "enyém", azaz az első világháborús obeliszk volt a legmagasabb. A legtetején a királyi korona kőből faragott hű mása, négy függőleges oldalán egy-egy kard, az alsó egynegyedben pedig az elesettek neveit tartalmazó márványlapok voltak láthatóak. Pár lépéssel arrébb a második világégés katonaáldozatainak oszlopa állt, odébb pedig az 1848-49-es szabadságharc és az 1956-os forradalom emlékére készült alkotások kaptak helyet. Nem mondom, ekkora - tízszer tízméteres - területen ennyi obeliszket még sehol sem láttam. A lelkes fényképezést követően sietve tovább indultam. A közeledő alkonyatban a természetes fények kezdtek erőtlenné válni, nem volt vesztegetni való időm. A délre eső Tiszaroffot percek alatt elértem. A világháborús emlékmű a református templom melletti parkban látható, a főutca közelében. Az átlagos kinézetű, esztétikailag megfelelő alkotásról sok mindent nem lehet mondani, annál érdekesebb a tekintélyt parancsoló templom. Különlegessége a templomhajótól vagy tíz méterrel odébb, elkülönülten álló magas, de így is inkább zömöknek, mint karcsúnak ható toronyban rejlik. A fogyó idő egyre inkább behatárolta a mozgásteremet, minél fogva nem tudtam elszaladni a turisták kedvéért kitett tábla szerint 450 méterrel odébb látható kastélyhoz. Ez sajnos kimaradt. Tiszagyenda hat kilométerre található, tapostam a gázt, ahogy lehetett. Ez ugyan szinte száz százalékig magyar település, de az újonnan készült utcanévtáblák tanúsága szerint itt töretlenül ápolják a mocskos kommunista gyilkosok emlékét, ugyanis Marx, Lenin, Vöröshadsereg (ez volt a főutca neve), Kun Béla és egyéb alávaló vörös gazemberek neve szerepel rajtuk. Hihetetlen, hogy huszonkét évvel a rendszerváltást követően ilyesmik szennyezzék a magyar falvak arculatát. Habár, ha úgy vesszük, akad ennél komolyabb szennyező tényező, méghozzá az ilyesféle gyalázatot eltűrő, netán helyeslő itteniek lelkivilága. Emlékműnek viszont nyomát sem leltem, úgyhogy lóhalálában igyekeztem tovább délre, aznapi utam utolsó állomása, Tiszabő felé. A Fegyvernek felé vezető útról nagyjából félúton jobbra letértem, s két kilométeres, a lemenő Nappal szemközti kápráztató kocsikázást követően elértem a faluszéli régi temetőt. Tiszabőhöz kötődik az egyik régi szerelmem, Cs. Erzsike kedves emléke, aki itt született, itt élte a gyerekkorát, s amikor nagylány korában Kecskemétre költözött, mert ott kapott munkát, gyakran visszajárt az idős szüleit látogatni. Emlékszem, az igazi szerelemmel átszőtt kapcsolatunk idején, vagyis a hetvenes évek derekán többször panaszosan említette, hogy a valamikor virágzó falu egyre inkább elcigányosodik, évről évre kevesebb magyart, s egyre több, senki sem tudja honnan betelepedett cigányt látni errefelé. Nos, azóta közel negyven év telt el, s a magyarok úgyszólván az utolsó szálig kifogytak Tiszabőről. Egyet sem láttam közülük, amíg a központban álló katolikus templomhoz értem, illetve onnan kijöttem a faluból. Egyet sem. Az emlékmű a templomkertben, a toronytól öt-hat méterre, egy örökzöld bokorcsoport előtt látható; embernél kevéssel magasabb keresztet formáz, s az alsó, kockává szélesedő részen olvashatók az elesettek nevei. A fotózás végeztével vetettem néhány pillantást az elhagyatottnak látszó templomra, amelynek a magasban lévő üvegablakain több helyütt kerek, valószínűleg csúzliból kilőtt kövek nyomát viselő lyukak tátongtak. Az utcán itt is kizárólag romák közlekedtek (gyalog vagy biciklin), s bár többségében szegényes ruházatú nyomorultakat láttam, azért kétszer is elsuhant mellettem egy-egy méregdrága fekete luxuskocsi, amelyben kövérre hízott cigányok és hasonszőrű cimboráik feszítettek. Néhányuk menet közben mobilon telefonált. Hiába na, az igazán fontos emberek menet közben intézik az ügyeiket. Ezek lesznek azok a médiában sokszor emlegetett uzsorások (azt, hogy cigányok, sehol sem merek leírni vagy bemondani), akik hihetetlen kamatra adnak kölcsönt, s ha az adós nem fizeti vissza időre a gyakran ötszázszoros kamattal megdobott tartozást, elvész a háza, a kertje, mindene. Még mondják, hogy holló a hollónak nem vájja ki a szemét! Dehogynem, ha lóvéról van szó, nincs fajtestvéri szolidaritás. Visszafelé jövet megálltam a hiányos kerítéssel határolt faluszéli temetőnél, hogy készítsek pár képet arról a néhány, még lábon álló romos, beszakadt tetejű kriptáról, amiket a derékmagasságú gazból kibukkanó kőkeresztek a lemenő Nap narancsvörösétől izzani látszó erdeje fogott közre. A bevésett nevek láttán nem lehetett egyértelműen megállapítani, melyik tartozik cigányhoz, melyik nem, de a tapasztaltak után nyilván zömmel romák fekszenek a gondozatlan hantok alatt. Tíz sírkőből nyolcon kifakult, színét vesztett műanyag virágkoszorú kókadozott, talán évek óta, amely eléggé vurstli jelleget kölcsönzött a nagy területet elfoglaló temetőnek. Elhagyva a falu helységnévtábláját, jobb kézről egy virágkorát rég maga mögött tudó mezőgazdasági gépállomás ütött-kopott épületei, s az előttük húzódó legelőn néhány soha többé be nem indítható teherautó matuzsálem és hasonlóképp lepusztult vetőgép, rozsdamarta traktor állta a hideg, viharos szél támadásait. A gépek között négy tehén legelte enerváltan a ritka füvet, egy kisebb borjú beállt pózolni a szocialista időkből itt ragadt, vénséges Zil (szovjet gyártmány) teherautó elé. Egy másik tehén - szerencsétlen jószágnak az összes bordáját meg lehetett számolni - épp ledőlni készült egy nagyobb kupac ganéra, ami nyilván melegítette az oldalát. Ezekkel a lehangoló képekkel búcsúztam az elszomorító benyomásokban bővelkedő Tiszabőtől, s lényegében az aznapi autós kalandjaimtól, hiszen innen már hazafelé készültem. Anikómat felhívtam, hogy közöljem vele, indulok haza. Este hétre járt, több mint tizenkét órája voltam úton, de még legalább százharminc kilométerre lehettem a fővárostól. Fegyverneken át hamar kiértem a régi 4-es főútra, majd a felgyorsult alkonyatban, szemközt az utolsókat rúgó, vérvörös napkoronggal, átvágtam Törökszentmiklóson, majd a Szolnokot ívben elkerülő úton két óra alatt felértem Pestre. Pár perc volt kilencig, amikor beestem a lakásajtón, s az egész nap magányra kárhoztatott Csicsa kutyám a nyakamba ugrott. Örül nekem minden alkalommal, de amit most produkált, olyat még nem láttam. Alig bírtam lecsillapítani, már féltem, hogy szívrohamot, vagy epilepsziás rohamot kap. Aznap ötszáznegyven kilométert tettem meg, miközben 32 újabb emlékmű fotóját sikerült összeszednem. Jelenleg 875 darabom van. Alakul.  Kelt 2011.04.10.

 

  Vége a hatvanhetedik résznek