ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                 írta Miski György

 

                              Hatvannyolcadik rész

 

  (Tizedik kötet) Húsz:

 

  Ebben a hónapban alaposan megdolgoztatom a kocsit és magamat is rendesen odateszem, ha a "munkáról", vagyis a világháborús emlékművek fotós gyűjtéséről van szó. Áprilisban ugyanis immár a harmadik hétvégét szántam egy hosszú utazásra, igaz, ebből az első menet a Felvidékről szólt, amikor anyám és Anikóm társaságában felkerestem néhány ottani várat. Tegnap, szombaton megint egymagam vágtam neki a távnak, mivel a kicsim dolgozott, anyám pedig előre megtelefonálta, hogy kinézett egy pár cipőt magának, s inkább arra költi a pénzét. Ötkor keltem, s hatkor már úton voltam. Ennek megfelelően hét óra után néhány perccel Lőrinci első világháborús emlékművét fényképeztem. A korai időpont meglátszik a felvételek narancssárgás beütésén, hiszen a Nap sem tért még egészen magához. A dolog pikantériája, hogy tavaly ősszel megfordultam itt, de akkor elvétettem a keresést, nem úgy, mint most, amikor elsőre megtaláltam a templomhoz közeli hosszúkás főtéren álló, katonaalakos obeliszk. A sikeres kezdés után, elhaladva a város túlvégén látható Zsófia-malom mellett, visszatértem a Salgótarján felé vezető 21-es főútra, amiről valamivel később lekanyarodtam a bal kézre eső Mátraszőlősre. A szombati kora reggelen csendesen alvó falu magaslatra épült templomának bejáratánál, a kis előcsarnok falán megtaláltam a két világégés egymás közelébe kihelyezett fehér márványtábláját. Mintegy négy kilométerrel északabbra a főútról megint bal fordultam, hogy sorra vegyem a Salgótarjántól közvetlenül délre eső mellékútvonalra fűzött öt települést. Sámsonháza szlovák falu. Ez nemcsak a kisebb boltok és a hivatalok homlokzatán olvasható feliratokon látszik, hanem a templomdomb aljában emelt obeliszken sorakozó nevekből is kitetszik. Nagybárkánynak vadonatúj, jellegtelen emlékműve van, amit az iskola udvarán helyeztek el. Itt szaladtam bele aznapi első cigányaimba, akiktől aztán utam folytatásánál sem bírtam szabadulni; mindenütt elém ette őket a rosseb. Történt, hogy mielőtt ráleltem volna az oktatási intézmény előtti szerény emlékművecskére, kocsival felhajtottam a meredek oldalú dombon álló templomhoz. Miután ott nem leltem a hősökre emlékező műtárgyat, visszaereszkedtem a főutcára, ahol épp akkor ért oda az a gyerekkocsit toló két cigány nő, akiket néhány perccel korábban óvatosan kikerültem. Legalább tíz méterre, tehát biztonságos távolban lehettek tőlem, amikor a lejtős, szűk utca aljában megálltam (épp azért, mert láttam, hogy jönnek), de az egyikük foghegyről odaszólt, hogy nem tudok vigyázni? Legszívesebben valagba rúgtam volna ezt a meghatározhatatlan korú koszos ribancot, aki húsz évvel ezelőtt még méterekről előre köszönt volna mindenkinek. Ám időközben, köszönhetően a sok "jogvédőnek" mondott szervezetnek, kinyílt a csipa, és ezek a segélyeken élősködő korcsok nagyobb embernek képzelik magukat a bűnözésben járatlan, dolgos népeknél. Nos, egy ilyen "felvilágosult", "öntudatos" cigány kurva mérgezte nekem Nagybárkány amúgy harapni valóan friss levegőjét, de jobbnak láttam nem elrontani a napomat azzal, hogy leállok vitázni ezzel a büdös féreggel. Végezvén az iskolánál talált gyenge kis emlékmű megörökítésével, száz méterrel arrébb egy magas talapzaton álló helyes kis szobrot találtam. A római harcos vértezetét hordó színes gipszfigurában, miután a lábánál lévő kisebb házra, amelynek ablakaiból tűznyelvek csaptak elő (szintén festett gipszből), egy vödörből vizet öntött, alighanem a tűzoltók védőszentjét, Szent Flóriánt tisztelhettem. "Állíttatta gróf Almássy Gedeon 1836-ban" - olvasható a kevéssel odébb elhelyezett korabeli feliraton. Innen egy ugrás a zsákfalu Kisbárkány, melynek újabb időkből származó szerény emlékműve csak a leltár miatt érdemel említést. Márkháza napsütötte utcáin úgy jutottam fel a néhány évtizede épült, fából tákolt katolikus templomhoz, hogy a mintegy két kilométeres távon kizárólag cigányokat láttam gyalogolni vagy ácsorogni az úton, útszélen. Még odafent, a hosszú falu főutcája végében is, amely a templomnál ér véget, egy, a háza előtt a leánygyermekével unatkozó cigány asszonynál kérdeztem rá (udvariasan) a temető felé vezető irányra. Kedves volt és szolgálatkész, úgyhogy ideiglenesen megenyhültem a veszett fajtája iránt. A még följebb fekvő, a festői környékre gyönyörű kilátást nyújtó temetőben nem találtam, amit szerettem volna találni. Azonban alább ereszkedve, a templom alatt mintegy kétszáz méterre, bal kézről feltűnt a kettős kereszttel díszített, hármas tagolású emlékmű, középső kiemelkedő részén a két háborúban odalett hősök márványlapra írt neveivel. Lucfalvára érve, a falu első harmadában megint kivétel nélkül cigányokkal hozott össze a sors, minden utcán haladó lény (kivéve az oldalvást sompolygó kutyákat) ehhez a rasszhoz tartozott. Beljebb érve egy enyhén spicces magyartól érdeklődtem a templom felől, mire csodálkozva a hátam mögé mutatott, hogy most jöttem túl rajta. S tényleg, a száz méterrel odébb eső kanyarban, néhány termetes fenyő takarásában ott szürkéllett a torony nélküli építmény. A közelébe érve egy ötvenes cigány férfi, a reggeli helyett leküldött piától feldobódottan élénk hanghordozással kíváncsiskodott, mi járatban vagyok, mit keresek a faluban? A kurva anyádat, azt a kecskelábú örvös medvét! - szerettem volna a cukorbetegekre jellemző barázdált, sovány képébe vágni, de nem mertem, mert megkéselt volna. Hogy jön ez a barom ahhoz, hogy ismeretlenül leellenőrizzen, mi köze hozzá? Magyarországon vagyunk, magyar állampolgár létemre oda megyek, ahová hagyják. Midőn kényszeredetten válaszoltam neki, hogy épp amoda, a kőhajításra eső templomhoz igyekszem, szinte kezet csókolt örömében, hogy segíthet, és gyerekes lelkesedéssel magyarázta, hogy igen az az épület, amire mutatok, az a templom. Nem tudtam, sírjak vagy nevessek? Ezek egyik végletből a másikba esnek. Ha szépen szólsz hozzájuk, végtelenül hálásak, ha csúnyán nézel rájuk, azonnal megsértődnek. A templom előtti mesterséges földhányáson ott találtam a két háború emlékére emelt obeliszket. A Salgótarjánig vezető másodrendű út szépséges tájon vezet keresztül, de ezúttal nem akartam tájfotókat készíteni, mivel még indulás előtt elhatároztam, hogy aznap igyekszem huszonöt újabb emlékművet összeszedni, mert akkor elérem a lélektani határt jelentő kilencszázas mennyiséget. Salgótarjánt éppen érintettem délről, s máris ráfordultam a jobbra, azaz keletre vezető útra. Perceken belül Vizsláson voltam. Nem tudom miért, de előzőleg volt egy olyan érzésem, hogy ha valahol, hát Vizsláson biztosan valami fantasztikusan szép emlékművet találok. Ki tudja, mi okból feltételeztem ilyet látatlanban, de így volt. Talán a vizsla szó utalt valami ősi magyarra, amiből az szűrődött le, hogy itt aztán adnak az emlékműkultúrának. Nem adtak. Legalábbis a világháborúsnak, mert bányász, 1848-49-es és szovjet obeliszket találtam, másfélét nem. Pedig kérdezősködtem is, de a helyiek egyike sem tudott efféléről. Végül a temetőben kötöttem ki, de mindhiába. Na, még nem engem temettek, csak körülnézni jöttem. Szokni a helyzetet. Félre a tréfával, kezdtem ideges lenni. Kazárral parányit ismét ráfáztam, mert a faluban palóc napot tartottak, s a mulatság kedvéért lezárták a főutcát. Nagy kerülővel jutottam a templom közelébe, ahol viszont azonnal meglett a szürke kövekből rakott, nyújtott formájú monumentum. Nem valami szép, de több a semminél. Mátraszele gyógyírként simogatta a Vizsláson elszenvedett (s jó háromnegyed órás időveszteséget jelentő) kudarctól vérző lelkemet. A klasszikus stílusban, szürke kőből készült alkotás két figurája közül a fején magyar koronát, testén harci páncélinget viselő Hungária (Hunnia) nőalak védőn áll a földön ülő, vélhetően sebesült katona felett. Mindez megfelelően vaskos, stabil kőtalapzatra állítva. A dolog szépséghibája, hogy pontosan a remekművel szemközti házban - régi, oszlopos kúria - vagy tíz-tizenkét cigány ücsörgött, beszélgetett a fehérre meszelt tornácon, illetve az előtte húzódó gyepes kerti részen. Ettől mindjárt alábbhagyott a lelkesedésem, mert a látványtól ismét belém nyilallt a kevés jót ígérő jövő. Ezeknek a cigányoknak a kicsit is módosabbjai összeállnak kalákába, s az összedobott pénzből bevásárolják magukat a gyanútlan faluba. Aztán részint ők maguk szaporodnak a biztonságos környezetben, részint a népes pereputtyukat odaköltöztetve kezdik belakni a falut. Ami kisvártatva olyan átalakuláson megy keresztül, ami az afrikai sáskák vonulásakor figyelhető meg. Nem vigasztal a tudat, hogy én, koromnál fogva, nem élem meg az ország teljes lelakásának időszakát. Elég elkeserítő a tudat, hogy nincs ellenük orvosság. Illetve lenni éppen lenne, mert az oktatás/tanulás révén esélyük lenne a társadalomba való beilleszkedésre, de az iskolától meg félnek, mint ördög a tömjénfüsttől. Bárna település északabbra, egy oldalsó völgyben fekszik. A rémisztően pocsék bekötőúton lassan haladtam, de végre beértem a településre. Mivel Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén (valamint Szabolcs-Szatmár-Bereg és Baranya) településeinek minőségi mutatóját manapság elsősorban az illető falu vagy város cigány népességének aránya jelenti, nem meglepő, hogy fellélegeztem, midőn egész idő alatt mindössze két romát láttam. A központi részen álló templom épületének sarkán, a bejárattól balra helyezték ki a felső részén féldomborműves (sírhant előtt térdepelve imádkozó férfi) emlékművet. Úgy látszik, a régebbi térképen még Homokterenye néven feltüntetett falut (utam következő állomását) időközben Mátraterenyére keresztelték, mert a falu névtábláján ez utóbbi olvasható, míg a szép világháborús emlékművön az előbbi szerepel. Ott, ahol a nyugat-kelet irányú főutca jobb oldalát gondozott gyeppel futtatott meredek oldal szegélyezi, egy hosszabb lépcsősor felső végének közelében áll a jobbjában kivont kardot, baljában zászlót tartó rohamsisakos baka. Az egész területet kő- és vaskerítéssel fogták közre, mintaszerű környezetet teremtve az emlékműnek, illetve a tőle jobbra felállított második világháborús emlékfalnak. A szomszédos, pár száz méterre eső Mátranovákra érve az embernek az  benyomása támad, hogy egy menthetetlenül elrontott ipartelepülésre ért. A szocialista korszak iparosítási erőfeszítései itt is nagy pusztítást végeztek, de szerencsére ez mindössze a felszín, a látszat. A település (lehet, hogy városi rangja van, de nem érdemelné meg) első felében ugyanis ipari létesítmények és egy kisebb lakótelep sivár, többemeletes panelházai rontják a táj által sugalmazott nyugalom és béke illúzióját. Azonban a legnagyobb építmény háta mögött, egy éles kanyart követően egy másik, nyugalmasabb, tempósabb, parasztibb világ kezdődik. Itt fekszik ugyanis a régi Mátranovák falu, ami a mai napig falu maradt, a szó nemesebb értelmében. A második utcából már nem is látszanak az előtelepülés elfuserált, embertelen arculatú, ronda épületei; a gondozott, virágzó kertek és a takaros földszintes házak révén mindenhonnan hamisítatlan falusi életérzés árad. A templomtól ötven méterre eső, háromszöget bezáró kicsiny főtér ékessége a kétalakos világháborús emlékmű. Az alacsony vaskerítéssel közrefogott kert végében féldomborművesen kifaragott bakék egyike csövénél markolt puskát emel fenyegetően, míg szúrós tekintetű társa szuronyt szegezve figyeli az ellent. A lábaiknál hármas halomra tűzött kettős kereszt van kifaragva, ettől jobbra-balra, két külön kövön az elesettek névsora látható. Mátranovák ezzel a "hátsó" faluval megmentette nálam a becsületét. Nádújfalu többet ígért, mint amennyit nyújtott. Dombon őrködő katolikus temploma, s az attól öt méterrel arrébb álló fa harangtornya valami nagyszerűt sejtetett, már ami az emlékművet illeti. Tévedni emberi dolog. Az emlékműnek szánt nagydarab bazaltkő, rajta a két világháború áldozatainak márvány emléktáblájával, s azon egy általános szöveggel, miszerint "Az I. és II. világháborúban elesett áldozatok emlékére állíttatta a község lakossága", a templom sarkától három lépésnyire van. A betűk mellett egy nemzeti színű zászló van kifaragva. Ennyi. Semmi névsor, semmi személyeskedés. Hm, sajátos. Ivádra a Pétervására felé vezető 23-as főútról balra kell lekanyarodni, s máris elértük a csinos, mintaszerűen tiszta, rendes magyar település faluszéli temetőjét. A domboldalt elfoglaló sírok közül felmagasodó templom előtti mellvéd részét képezi az a kőfalból kiemelkedő két falszakasz, amelyek magukba foglalják a világháborúk katonaáldozatainak fehér márványtábláit. A nagyobbik tábla az első, a tőle egy méterre lévő kisebbik a második háború halottait sorolja. A temető civil sírjainak többségén az Ivády családnév fordul elő, miként az első világháborús hősök családneve elé - egy kivételével - odakerült az Ivády előnév. Például Ivády Bialos István, Ivády Esküdt László, Ivády Sulyok Sándor stb. A korábban már sikerrel meglátogatott Pétervásárán (három kilométerre van Ivádtól) áthaladva a városkától délre fekvő Kisfüzes felé vettem az irányt. A minősíthetetlen úton tíz perc alatt a faluban voltam. Érdekes elrendezésű kis település ez. Egy hosszú, meredek lejtőt követően balra fordult az út, s már elértem a szélső házakat. Tucatnyi épületet sem hagytam magam mögött, amikor a régi temetőnek helyet adó belső dombhátat megkerülő út egy, az előbbinél sűrűbben lakott részre ért. Ez is zsákfalu, ami annyit tesz, hogy kétszáz méterrel odébb, ahol a távolsági busz fordulója s a polgármesteri hivatal van, véget ér az aszfalt. Tetszetős, tiszta, ámbár kicsit túlzottan szellős falu Kisfüzes, de úgy aranyos, ahogy van. A világháborúk sírkőre emlékeztető, felettébb szerény emlékműve a polgármesteri hivatal melletti kertben látható. Visszafelé jövet megálltam a régi temető dombjának aljában, s a gyomos, füves falépcsőkön felsétáltam a Krisztusos kőkereszthez, meg a környező vén sírokhoz. Amelyik sír alá házaspár van temetve, ott a sírkő felső szélén egy-egy (vagyis egy pár) kőkereszt áll. A magányosoknál értelemszerűen egy középre állított kereszt látható. Előfordult, hogy a sírkőben üveggel fedett fülkét képeztek ki, amelybe Szűz Mária kicsinyített szobrát állították. Több helyütt kitették az elhunytnak egy ovális, domború porcelánra kasírozott fotóját is. Visszaérve Pétervásárára, ezúttal a Tarna-patak folyásával szembe, északnak fordultam, így a soron következő falu Erdőkövesd lett. Megint megszaporodtak az utóbbi falvaknál háttérbe szorult, már-már elfeledett cigányok. Jöttek-mentek a falu főutcáján, ráérősen kerékpároztak. Igaz, a gondozott házak több mint felében magyarok laktak. A két keresztbe tett szablyával díszített, mészfehérségű obeliszk láthatóan utólag odaültetett kicsiny turult hord a tetején. S hogy hely ne maradjon kihasználatlanul, az üres részeket kitöltötték a második világégésben odaveszett honvédek névsorával. Az emlékműtől két kőhajításra kanyarodik le a Váraszónak mutató, talán három kilométeres út. A falu központjában álló, jól láthatóan újabb keletű, a homlokzatán kereszttel ékes templom kertjében látható a világháborús emlékmű. (Megjegyzendő: érdekes látvány a kertnek az ellenkező sarkában álló, vasszerkezetű harangláb.) A négy sarkán kisebb oszlopokkal kerített emlékmű nyilván az első világháborút követő időkben készült, mert az obeliszk tetején ülő, mohával erősen lepett, kicsinyített kő földgömbön Nagy-Magyarország és a trianoni diktátummal összezsugorodott ország határainak elnagyolt vonalvezetése egyaránt látható. Az obeliszk oldalán a második világháború hőseinek névsora olvasható. Egyébként újabb koriak az első világháborús hősök most látható fekete márványtáblái is, de ezek nyilván a megkopott vagy egészen elpusztult régieket hivatottak pótolni. Újra Erdőkövesdre menve, tovább haladtam észak felé. Istenmezeje településnek gyönyörű nevet adtak a keresztségben. De nemcsak a vallásos-lírai elnevezés, hanem maga a falu és környéke, a templom, a templomdombra települt temető, és a nyújtott falu északi szakaszában jobb kéz felől látható szürke homokkővonulatok furcsa kitüremkedései, az egykori tengerfenék kővé dermedt üledékei is segítenek Istenmezejét kiemelni az átlag magyar falvak sorából. A főút melletti templomdombon sűrűn elhelyezkedő sírok közt jelentős gyalogosforgalom zajlik, valakinél mindig látogatóban vannak a rokonok, valakinek mindig hoznak virágot, rendezik az amúgy is rendezett nyughelyét, ami a falubeliek számára kiváló alkalmat teremt egy kis beszélgetésre, a társas kapcsolatok ápolására. A holtak így mintegy közvetítőként erősítik a közösség egyben tartásának magasztos eszméjét. A két világháború katonahőseinek márvány emléktáblái a sírok közt álló nagyobb kőkereszt vaskos talapzatának négy oldalán kaptak helyet. Északi irányban kifelé tartva a faluból, sorra tünedeznek elő az említett homokkővonulatok, melyek felett szőlőültetvények érlelik a bornak valót. Mielőtt az út befutna Zabarra, van egy bal oldali leágazása, ami a zsákfalu Szilaspogonyra vezet. A közelmúltban régi szépségében helyreállított templom háta mögötti kis parkfélében szerény, új emlékmű őrzi a világégések hősi halottainak emlékét. Némi figyelemre érdemes a falu utcáját kétfelől szegélyező házak kinézete: látnivaló, hogy valaha gazdagabb parasztok építették őket, mára azonban elég sok cigány látható errefelé (is), úgyhogy kétséges a házak jövője. Zabart első körben csak érintettem, amikor a szélénél rögvest nyugatra, Cered felé fordultam. Tudtam, hogy Cered vizitálása után errefelé jövök vissza, tehát evidenciában tartottam az esetleges itteni látnivalókat. A két falu közötti hét kilométeres távot hamar letudtam, pedig nem siettem különösebben, hiszen a lassan nyári zöldbe öltöző tájon átsuhanó autóból akadt látnivaló bőségesen. Cered központjában, ott, ahol irányjelzőtábla mutatja a pár száz méterre lévő határt, s a mintegy két kilométerre, a Felvidék (Szlovákia) területén fekvő Tajtit, látható egy megkapóan egyszerű kis emlékmű. A nem túl vaskos talapzat tetején egy gyermeket óvón magához ölelő Jézus-figura látható, alatta pedig egy féldomborműves kisebb faragás, amely sebesült bakát és az őt kétfelől támogató bajtársait ábrázolja. Az egyéb helyeken a világháborús hősök nevei olvashatók. Egészen idáig bírtam evés nélkül (negyed kettőre járt), de a szobrocska melletti parkolóban muszáj volt néhány falatot ennem, mert a szemeim kopogtak az éhségtől. Egy kifli, egy paprika és három mackósajt kézből való elfogyasztása után körbeautóztam a falut, hátha akad valami komolyabb és méltóbb emlékmű, de nem. A templomtól különálló fa haranglábat sem fotóztam le, annyira siettem megnézni a közelbe ígért határt. Aminek a közelsége és természetes, mintegy tájbarát volta meglepett, ugyanis a Cered végét jelző helységtábla egyben az ország határát is jelenti. Ahol vége a falunak, az utolsó ház mögött kezdődik a Szlovákia nevű mesterséges államalakulat, vagy inkább a történelmi Magyarországtól elcsalt Felvidék. Hosszú évek teltek el azóta, hogy mindkét ország az Európai Unió részévé vált, s ezzel megszűnt a közöttük húzódó határ, de a szocializmus által meggyötört tájon született embernek nem könnyű megszokni, hogy a másfél kilométerre lévő Tajti felé mutató, kiváló állapotú országút mentén néhány kék színű tábla jelezze, innentől kezdve Szlovákiában vagyunk. S visszafordultam Cered felé, egymás hegyén-hátán tolongott a falu névtáblája, mellette a nemzeti színekkel csíkozott és e felett az uniós kék Magyar Köztársaság feliratú tábla, néhány méterrel mögöttük az "Üdvözöljük Nógrád megyében!" szövegezésű megyetábla. S mindezek előtt a csendes, kihalt országút két felén az anyaföldbe jól beágyazódottan még ott feküdtek a régi határkövek, egyik oldalukon MO, a másikon S betűjelölésekkel. Azalatt a tíz perc alatt, amíg jöttem-mentem az erdőnyi tábla között, mindössze két ember kerékpározott el előttem; Tajti felől jöttek, s pedálozás közben magyarul beszélgettek. Ezenkívül vidám madárfütty hasított a levegőbe, és édes virágillat lebegett a sárgálló repcétől és zöldellő természettől színes tájon. Visszatérve Zabarba, messziről látszott a mező közepén egymagában álló, sárgára festett falú templom, amely igen szépen mutatott a háta mögött zöldellő dombsor előterében. Nem tudtam mire vélni ezt a nagy különállást, hiszen a templom jó száz méterre feküdt a hozzá legközelebb eső háztól. Különben is, gyanús volt az egész falu, hiszen alig másfél tucatnyi házból állt, ami, lássuk be, kevés ahhoz, hogy a térképen önálló településként szerepeljen. Egy helybéli idősebb hölgytől később értesültem, miszerint ez itt, amit egyelőre látok, mindössze Zabar külső része, a belső, jobban mondva a tényleges Zabar a templom mögötti, a temetőt is magába foglaló dombhajlat után kezdődik. Innen nem látszik. Aha, így mindjárt más. A Tarna folyását kísérő harmincméteres földúton kikocsiztam a templom mellé, aztán gyalog körbejártam a sudár tornyú építményt. Körülbelül két tucat kő- és vaskereszttel jelölt sír fekszik körülötte, ezek egy része a falu notabilitásainak, más része a templomban szolgált papok földi maradványait rejti. Visszakocsizva az aszfaltútra, a patak hídja mellől készítettem néhány hangulatos képet a templomról és a délnek tartó Tarna csendesen csordogáló vizéről, aztán odébb álltam, irány a belső falu! A temetődomb utáni településrész jóval élénkebb képet mutatott, több ház, több ember. Itt találtam a polgármesteri hivatalt is, amely előtt a távolsági busz megállójának is helyet adó nagyobb térség terül el. E nyújtott, hosszanti terület központi látványossága a hivatallal szemközt emelkedő világháborús emlékmű. A kisebb mesterséges dombon álló emlékmű közvetlen közelébe néhány lépcső vezet fel. A kettős kereszttel díszített alkotás középső részén az első, kétfelől, két kisebb márványtáblán elosztva a második világháborús hősök névsora látható. A mintegy száz méterrel hátrébb húzódó sötét dombvonulat előtt gyönyörűen rajzolódnak ki az emlékmű karakteres vonásai. Aznap valami komolyabb autóversenyt rendezhettek a környéken, mert a falu szélén több olyan trélert láttam parkolni, amelyen felmatricázott versenyautók pihentek. A trélerek természetesen egytől egyig márkás terepjárók után voltak kötve. Korábban láttam ilyeneket Cereden, még korábban Pétervásárán, illetve néhányat az országutakon. Zabart elhagyva az út meredek kaptatóba, s azon keresztülkanyargó szerpentinbe ment át. Az 1978-as autóstérképen (amelyet utazásaim során leginkább használok, mert könnyen áttekinthető) Zabart és Domaházát még mezei földút köti össze. Az újabb, 2006-os kiadásún már a piros színnel jelzett aszfaltozott országút látszik. A szerpentines rész néhány kilométer múltán a szokásos, csaknem síkvidéki útba ment át,  s ezen futottam be Domaházára. A faluba érve pillantásom ösztönösen a jobb kézről meredeken emelkedő löszös, homokos domboldalra esett, melynek rozzant házai előtt népes cigány családok tagjai ücsörögtek, ácsorogtak, bámészkodtak. Az éltesebb korú, többnyire nagy hasú családfők úgy terpeszkedtek a házak bejáratai elé kitett karosszékekben, bőrfotelekben, mint királyok az aranyozott trónon. Ujjaik közt füstölgő cigarettával vagy pipával, onnan fentről figyelték a lábaik alatt elterülő falu házai közt zajló életet. Pöffeszkedő tartásukon látszott, magukat tartják e faluforma szemétdomb legokosabb kakasának. A meghökkentően rendezett környezetű, s alighanem a közelmúltban renovált vagy épített templomhoz közeli kis park árnyas fái alatt végtelenül jellegtelen emlékmű áll. A csonka gúla formájú, embermagas építmény közepét elfoglaló, mindenféle évszámot nélkülöző fekete márványlapon sorakozó nevekről azt sem tudni, hogy a tulajdonosaik az első vagy a második világháborúban vesztek oda. A közeli padok egyikén harmincas éveit taposó cigány férfi ücsörgött, meglehetősen unott arccal múlatva az eseménytelenül telő időt. Rozzant kerékpárja karnyújtásnyira, az alacsony fakerítésnek támasztva. Egészen addig nem reagált, amíg a fényképezőgépemmel akcióba nem léptem, ekkor zavartan tekergette jobbra-balra a nyakát, nyilván abban a hitben élt, hogy ő is rákerül a felvételre. De nem, nagyon ügyeltem rá, hogy véletlenül se. Az Ózd felé vezető úttól kicsit délre fekvő Kissikátorról nemigen lehet mit mondani. Éppen ilyen semmitmondó, sematikus a nemrégiben készült, mindkét világégés katonaáldozatainak névsorát tartalmazó emlékműve is. Nem úgy a soron következő Hangony, ami bőségesen kárpótolt az utóbbi félóra alatt elszenvedett lelki sérelmekért. Keresvén utam elsődleges célpontját, azaz a világháborús emlékművet, eljutottam a falu feletti dombon álló katolikus templomhoz, illetve a mellette nagy területen fekvő temetőhöz. Egészen odáig kétségbeesetten autóztam a főutcán, mivel minden egyes jövő-menő ember a lebzselő élősködők nálam nem igazán népszerű fajtájához tartozott. Felérve a templomhoz nyugodtabb lettem, mivel itt viszont kizárólag magyar asszonyok tettek-vettek a sírok erdeje között. Egyiküket, egy lánya társaságában biciklit toló asszonyságot megállítottam, aki segítőkészen mutatott az emeletes iskolaépület felé, hogy attól húsz méterre megtalálom a keresett alkotást. Megköszönve az ékes palócsággal előadott útba igazítást, egyelőre körülnéztem idefent. A templomtorony előtti füves domboldalon találtam is egy értékes dolgot, egy 1892-ben, 61 éves korában meghalt 1848-as honvéd fekete márvány obeliszkjét. Vagyis az illető 16 vagy 17 éves volt a forradalom kitörésekor. A csúcsos emlékmű dereka táján három nemzeti színű szalaggal átkötött koszorú jelezte az utókor nem hervadó háláját. Leereszkedve a magyarok által itt már sűrűbben lakott faluba, kisvártatva a világháborús emlékmű számára elkülönített parkocskánál találtam magam. Ama ritka jó kivitelezésű alkotások egyikével hozott össze a sors, amelyet akkor is megőriz az emlékezet, ha nem készül róla fotó. Persze azért készült, legalább tucatnyi, de ez más kérdés. A szürke nyers kövekből rakott, két ember magas obeliszk tetejét hatalmas, függőlegesen tartott kardot szorító marok koronázza. Mellmagasságban látható a tekintélyes méretű kőgúla falába tagozódó, fekete márványból kiképzett, Nagy-Magyarországot ábrázoló, az előtérben kereszttel díszített rajzolat, amely előtt egy teljes katonai menetfelszerelés szürke kőből kifaragott domborműve kapott helyet. Mindezek alatt, az obeliszk térdmagasságában két fekete kőtábla sorolja a harcterekre Hangonyból indult, s odaveszett fiak nevét. A közelben találtam még néhány egyházi vonatkozású régiséget, mint az út szélén álló, 1911-ből való sötét kőtömböt, melynek felirata hálát ad egy bizonyos kanonoknak, aki a közbenjárása révén elintézte az itt elvonuló út létrehozását. Vagy az út túloldalán látható, 1893-ból való, kereszttel díszített tetejű hálaadó fülkécske. Nos, bár a falu nyilván tartogatott egyéb érdekességeket, időm szűkös volta a mielőbbi továbbállásra késztetett. A két kilométerre fekvő Szentsimon a korábban említett 1978-as autóstérképen még önálló településként szerepel, mára viszont Ózd városának nyugati része lett. Már csaknem kiértem belőle, amikor egy útkanyarban balról feltűnt a dísztelen katolikus templom, az előtte kialakított kertben pedig a viszonylag új keletű háborús emlékmű. Ahhoz képes eléggé szemrevaló darab. A felső szélén félkörívesen kialakított fehér márványlapot úgy osztották két egyenlő részre, hogy középen kivágtak (vagy kihagytak) egy keresztet formázó darabot. Ekként egy kereszt körvonalaival elválasztott két lapot kaptak, amelynek bal oldali részén az első, a jobb oldali felén a második világháborúban meghalt katonák nevei sorakoznak. A lábfej magasságában olvasható felirat: "Halottaink és azok emlékére, akik hazatértek a frontokról". Visszaülve a kocsiba, egy perc múltán elértem Ózd határtábláját. Némi útba igazítást követően viszonylag hamar rátaláltam a domboldalra települt vasgyári temetőre, ami Ózd központi sírkertje. Itt már nem kellett tovább érdeklődnöm, ugyanis a főbejárattal szemközt, tíz méterre áll a szép kivitelezésű, abszolút klasszikus stílusú, kőből készült katonaalak. A bal kezével tartott zászló rúdját a vállán pihentető, jobb kezében kivont kardot tartó katona egy középmagas talapzatról figyel Ózd központja felé. A talapzat szélesebb részén körben elhelyezett, az elesettek neveit tartalmazó kőtáblákat vélhetően a szocialista öntudat jegyében egyesek megkaparták, festékkel bemázolták, ez utóbbiakat mások több-kevesebb sikerrel igyekeztek eltávolítani. Magában a szoborban nem esett kár, de így is szégyen a rongálás aljas szándéka. A temetőből kijövet autómmal felkanyarodtam a szomszédos utcába, ahonnan panorámaképeket szándékoztam készíteni a mélyben kushadó, félig felszámolt gyártelepről. A szűk zsákutca egyik oldalát a vasműben dolgozóknak régebben épült egyemeletes házak foglalják el. Ezek felében cigányok, másik felében magyarok élnek. A házak állagán mindjárt látszik, melyiknek kik a lakói. Az előzetes elképzelésemmel ellentétben a többnyire lepusztult lakóépületek közötti üres telkekről nem igazán nyílik jó rálátás a kisvárosnyi terjedelmű rettenetes üzemre, de megtettem, amit tehettem. Visszatérve a lakótelepekkel zsúfolt alábbi városszintre, sokáig kerestem a várostól északra fekvő, egykor önálló, ma Ózd részét képező két faluhoz, Urajhoz és a távolabbi Susához vezető utat. Susa már a szlovák határ közelében fekszik. Megint egy helybéli lakos útmutatása révén kavarodtam ki a számomra kaotikusnak tűnő iparvárosból. A tulajdonképpeni Ózd városhatárától négy kilométerre eső Urajon elsőre áthajtottam, gondolván, visszafelé jövet jobban utánanézek a dolgomnak. Az ettől további négy kilométerre fekvő Susa igen kellemes meglepetéssel szolgált. Mondhatni, mentális vonatkozásban itt ért a nap legpozitívabb élménye. Nem mellékesen, az odáig vezető út, különösen az Urajtól tartó négy kilométer fenségesen gyönyörű tájon vezetett át, ami miatt - visszafelé jövet - több alkalommal félreálltam a kocsival, hogy kedvemre fotózzam az izgalmas színekben tündöklő természetet. Szóval, az egyutcás Susa első harmadában felfedeztem az út bal szélén álló, zöldre festett alacsony vaskerítéssel közrefogott, újabb készítésű emlékművet. A lebetonozott térség közepét zászlórúd foglalja el, ettől jobbra látható a két világháború tényleges emlékköve. Ez lényegében egy szorosan egymáshoz simuló keskenyebb és az ennél tíz centivel alacsonyabb, a tetejükön félkörívesen lekerekített kőlapból áll. Az alacsonyabb tartalmazza a két háború katonaáldozatainak névsorát, a keskeny magasabbra a bronzból öntött állami címert helyezték. Az igazi szenzációt a zászlórúdtól balra látható, ugyanilyen tagolódású két kőlap jelenti! Annyira megfogott  dolog, hogy idemásolom a szélesebb és alacsonyabb kőlap teljes szövegét. "Állíttatta Ózd város önkormányzata annak emlékére, hogy a trianoni határ meghúzását követően, három év csehszlovák fennhatóság után, Susa lakói népszavazással döntöttek a Magyarországhoz való tartozásukról. Így 1922. október 20-tól Susa ismét magyar település. Ózd-Susa, 2007. május 5." Mi a megható, ha nem ez? Nem véletlen a szorosan mellérendelt keskenyebb kőlap felirata: "A hűség faluja", amely felett Nagy-Magyarország kőbe vésett körvonalai látszanak. Egészen idáig a hűség városa megtisztelő címet joggal birtokló Sopronról tudtam, hogy Trianont követően népszavazás döntött a Magyarországhoz való tartozásáról, de egyéb település, falu esetében nem volt tudomásom a haza iránti hűség ilyesféle kinyilvánításáról, megnyilvánulásáról. Nos, le a kalappal a területileg kicsiny, ám lelki nagyságát tekintve óriás falu előtt! Míg meghatottan fényképeztem, mellém szegődött egy velem egyidős, saját bevallása szerint nem itteni őslakos, hanem "csak" öt éve beköltözött magyar ember. Az emlékmű kapcsán szóba került köztünk sok minden történelmi vonatkozású dolog; főleg a fájó trianoni döntés témakörét jártuk körbe alaposan. Öt perc múlva barátsággal váltunk el egymástól, ő belépett az egyik közeli ház kapuján, én pedig kocsival kimentem a háromszáz méterre lévő faluvégre. Susa elméletileg zsáktelepülés, vagyis az aszfaltozott út itt, a távolsági busz kanyarodójánál ér véget. Hogy a zsáktelepülés besorolás mégsem egészen helytálló, jól mutatja az a két földút, amelynek egyike előre, vagyis északra vezet a dombra kapó erdőn át. Ez vezet a határ túloldalán, vagyis a domb túlsó felén másfél kilométerre fekvő Jenére, míg az utolsó ház mellett jobbra tartó másik, száraz időben autóval szintén járható földút a két kilométerre található Rimaszécset célozza meg. Pár másodpercig hezitáltam, ne nézzem-e meg Jenét, de aztán úgy döntöttem, talán máskor. Hiszen már négy órára járt, kezdett beérni a délután, s hol voltam még nemhogy Pesttől, de Ózdtól, vagy éppen Egertől! A faluba visszaérve azért megálltam egy, a portája előtt szorgoskodó férfinál, s tőle tudom, hogy ő is át szokott menni Jenére az ismerősökhöz, s onnan ugyancsak jönnek ide kocsival vagy kerékpárral. De gyalog sem több félóránál. A visszaúton megálltam a néhány régi építésű gazdag portával, kopottas kúriával büszkélkedő Urajon. A templomba tartó népek akkortájt kezdtek gyülekezni, amikor Susa felé tartva átsuhantam itt. Most már fél öt volt az idő, javában tartott a délutáni istentisztelet. Mivel itt, a dombon ülő katolikus templom körül látszott legvalószínűbbnek emlékműre bukkanni, felkaptattam a templom mögötti hegynyeregbe, s leparkoltam a zúzalékkővel felszórt sávban. S valóban, jó volt a megérzésem, a megfelelő helyen keresgéltem, mert míg odabent a pap Izrael népének dicséreténél tartott, én a toronyalja szűk csarnokában szorgosan fotóztam a falba erősített szerény méretű, ám garantáltan korabeli márványtáblát. Ózd városát egykettőre elérve a lehető legsürgősebben megkerestem a Szilvásvárad felé mutató táblát. Iszkoltam volna innen dolgom elvégzésének jóleső tudatában, amikor egy húzós útkanyarban, épp szemközt a kálváriastációkkal közrefogott nagy méretű katolikus templommal (Szent Kereszt Felmagasztalása), elém tárult a város leglepusztultabb negyede, az úgynevezett Újtelep. A négy-öt hosszabb utcából álló, egykor a kohónál dolgozó munkások számára épült egystílusú földszintes házakból álló negyed mindegyik épületében cigányok laktak. Nem kevesen. Az első ránézésre latin-amerikai bádogváros (favella) benyomását keltő, felettébb gondozatlan, mocskos telep a városból kifelé vezető út bal oldalán terpeszkedik, beszorulva egy messziről is jól láthatóan rég bezárt református, és a túlsó végen egy ugyanilyen sorsra jutott evangélikus templom közé. Az amúgy gusztusos kinézetű református templomnak a közelébe sem mertem kerülni, de a téglavörös színre vakolt evangélikus nem volt annyira beékelődve a telep sűrűjébe, úgyhogy itt próbáltam szerencsét. Az autóval roppant óvatosan hajtva elhaladtam a templom előtt, s egy sarokkal odébb leparkoltam. Amennyire lehetett, a fényképezőgépet igyekeztem rejtve tartani, majd az épület közelébe érve három vagy négy fotót készítettem. A templom persze reménytelenül zárva, az utolsó itteni szertartás hangjai évtizedekkel ezelőtt csendülhettek fel. A torony alatti bejárathoz vezető néhány lépcsőfokot felverte a gaz, s a közelben minden reménytelenül lepusztult állapotban leledzett. Mi lehetett a templom belsejében? Míg a masinámmal ügyködtem, összesen legalább tucatnyi fiatal roma haladt el a közelemben, de nem szóltak semmit. Ez még a telep ritkábban lakott részének számított. A sarkon hagyott autóba visszaülve a már begyújtott, indulásra kész járgányból alaposabban szemügyre vettem a templomos utcával párhuzamos, sokkal lakottabb másik utcát. A gépjárművektől forgalommentes utcákon zajos cigány gyerekek és félmeztelen testű fiatalemberek rúgták a labdákat, néhány nő a kerítések maradékának dőlve pletykálkodott egymással, pár fiatal lány babakocsit tologatott a járdákon. A szemem előtt jelent meg a sötét jövő előre kivetülő valósága, amikor az ország népességének fele dologtalan cigányból, a másik fele a maradék munkásból és a végletekig kiszolgáltatott nyugdíjasokból áll. Na, tűnés innen! Legközelebb Csernelyen álltam meg, ahol az előbb utamba kerülő, 18. század végi Sturman-kastélyt jártam körbe, természetesen szorgos fotózások közepette. Érdekes, hogy ezt a meglehetősen jó karban talált épületet az itteniek semmire sem tudják használni, hiszen a lépcsőfeljárós tornácáról az évszázados titkok tárházára nyíló öreg ajtó zárva, különben is, holmi rongy tolvajok az árnyékként visszamaradt lenyomata szerint igen cifra kilincseket is lelopták róla. A kastély mögötti, kisfeszültségű vezetékkel közrefogott pagonyban fél tucat ló legelte a friss füvet, a felnőtt kancák között ott szökdécselt két, az élet hajnalát kóstolgató nyurga lábú kiscsikó. Kétszáz méterrel arrébb, a falu nagy parkjában meglett a keresett világháborús emlékmű. Nem figurális, de mégis a klasszikus elrendezést követő alkotással akadt dolgom. A körülbelül nyolc méter hosszú, kettő méter magas kőfalból a szimmetriai középpontban tör az ég felé a felső részén lépcsős kialakítású négyszögletes oszlop. Előoldalán függőlegesen álló, ezüstözött óriási kard került kihelyezésre, míg a két méter magas kőfal két szélén az első világháborús hősök táblái láthatók, a második háború elesetteinek névsorát feltüntető márványlapot utólag tették középre. Szilvásváradon valami világraszóló népmulatságot tartottak, mert a jelentős település (város?) dugig volt turistákkal, s ennek megfelelően a járdák mentén úgyszólván egymás hegyén-hátán parkoltak a személygépkocsik. A tumultus miatt lassan kellett hajtanom, s figyelmem zöme a minden útfelületet igénybe vevő gyalogosok kerülgetésére ment el. Közülük meglepően sokan kutyát vezettek pórázon, köztük néhány ráncos képű mopszlit, úgyhogy kutyakiállítás is lehetett itt aznap. A nagy óvatosság miatt elsőre elkerülte a figyelmemet a szerény polgármesteri hivatal melletti még szerényebb parkocska nagyra és sűrűre nőtt fenyői között megbújó emlékmű. Mire egy helybélitől értesültem, hol keressem, a település déli végéből kellett ismét átverekednem magam a bamba tömegen. De minden jó, ha a vége jó, az emlékmű meglett, és ez a fő. Az más kérdés, hogy a fák takarása miatt szinte lehetetlen feladat volt normális képet készítenem róla, de némi bujkálás és ügyeskedés után elfogadható eredményt produkáltam. Szinte menekültem ebből a nagyvárosi csúcsforgalmat idéző tömegből, s meg sem álltam a mai napig ízig-vérig szocialista zárványnak maradt Bélapátfalváig. A város melletti hegy oldalát, ahonnan a cementgyártáshoz szükséges mészkövet nyerik, lépcsőzetessé és sűrűn barázdálttá alakította az évtizedek óta tartó külszíni fejtés, de ettől - Váccal ellentétben - inkább látványos, mint nyomorúságos lett a tájkép. A látvány kimondottan hasonlít az erdélyi Torockó felett magasodó Székelykőre, de persze csak távolról. A várost átkutatva sehol sem leltem világháborús emlékműre. Annál inkább megtaláltam az utált szocialista korból itt maradt, s a közpark bokrai közé menekített vörös proletár bronzszobrát. A két ember magasságú szocreál munka annyiban hiányos, hogy a jobb karja könyökből hiányzik. Szerintem nem valami kommunistaellenes felbuzdulás, hanem a mindenütt jelenlévő színesfémtolvajok ténykedése okán. Az apátság felé mutató tábla mellett fájó szívvel haladtam el, hiszen nem maradhattam tovább, mivel szentül megfogadtam, hogy mindenáron el kell érnem világosban az Egerhez tartozó Felnémet korábban látott, de objektív okok miatt akkor le nem fotózott emlékművét. De hol volt még Felnémet? Mónosbél megint egy szocialista csontváz; a hajdani ipar legmarkánsabb nyomai a dülöngélő szénlerakó bús romjain érhetők tetten. A határtábláján magyar faluként bemutatkozó Szarvaskőn pár hónapja megfordultam, akkor is az alkonyhoz közeli időpontban. Mivel akkoriban itt nem akadt az utamba emlékmű, gondoltam, alkalomadtán még egyszer megpróbálom. Jelentem, most sem jött össze: mindent tűvé tettem, tehát nyugodtan kijelenthetem, Szarvaskőn nincs első világháborús emlékmű. A második világháború márvány emléktáblája a templom feletti temető halottasházának falára van erősítve. Nos, végre jó időben értem el Felnémetet, és a narancssárga alkony fényei mellett sikeresen lefotóztam a dombon álló templom melletti park alján magasodó obeliszket. Aznapra már csak Egert szerettem volna bevenni. No, nem a várát, azt már a törökök is próbálták, de Dobó István várkapitánysága alatt nem jött össze. Miután a kocsimat egy parkolóban hagytam, vaktában indultam emlékművet keresni. Szerencsém volt, nem is akármilyen. Hiszen a parkolótól alig száz méterre, a kerek kupolájú bazilika mellől induló főút kisebb parkjában megtaláltam, amit akartam. A hatalmas méretű, talán tíz méter magas obeliszk előoldalán ott a készítés ideje: 1932. A szélesebb alsó részen szárnyas angyalok által őrzött koronás címer van kifaragva. A magasba szökő oszlop oldalain a császári és királyi 60. gyalogezred, Eger város házi ezrede hősi harcainak kőbe vésett színhelyei sorakoznak. Többek közt Lemberg, Stanislau, Isonzo, Doberdo, Belgrád, Aspern, Lipcse stb. A lelkes álmélkodás közben észre sem vettem, nagyon elmúlt az idő háromnegyed hétre járt. Azért még maradt bennem annyi elszántság és szufla, hogy gyorsan beszaladjak a város szívét jelentő Dobó István térre, ahol a körben sorakozó egyházi és polgári nevezetes épületeket, a két szoborcsoportot, valamint a feljebb látható vár mellvédjét fényképeztem. A hétórai harangszó aztán véget vetett a túrámnak, siettem vissza a kocsihoz, aztán pedig beletapostam a gázba, és nyomás haza! Negyed tízre értem a Tábornok utcába (Csicsa örült, mint egy őrült), miközben valami négyszáznyolcvan kilométer volt a hátam mögött. 32 újabb emlékművet tudhatok magaménak, ezzel nemcsak teljesítettem a magam elé tűzött célt (induláskor megelégedtem volna 25-tel), hanem héttel túlteljesítettem. Úgyhogy jelenleg 907 darab első világháborús emlékműről van fényképem. Nyár végéig gyerekjáték lesz elérni az ezret. Aztán meglátom, hogyan tovább.  Kelt 2011.04.24.

 

  Vége a hatvannyolcadik résznek