ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György

 

                               Hatvankilencedik rész

 

  (Tizedik kötet) Huszonegy:

 

  Szombaton a szabadnapos Anikómmal vágtam neki a távnak, ami ez esetben a Dunántúlnak a Balaton felvidéki részét, ha úgy tetszik, a Déli-Bakony nagy részének bejárását jelentette. Várpalotáig meg sem álltunk, a határában lévő benzinkútnál is csak azért, hogy negyedóra alatt megreggelizzünk, és elintézzük folyó ügyeinket. Veszprémnél elhagytam a 8-as főutat, és rátértem a Tapolca felé mutató irányra. Igaz, a letérés nem éppen úgy sikerült ahogy terveztem, mivel elsőre Alsóörs felé indultunk, de az első kereszteződésnél korrigáltam a hibát. Így estünk be aznapi utunk első állomására, Veszprémfajszra. A csinos, csendes kis falucska lakossága német. Nagyon úgy néz ki, hogy a mai napig az maradt, dacára a második világháborút követő nagy kitelepítési hullámnak, ami a bakonyi németséget sem kímélte. A templom falán, a bejárattól jobbra-balra a két világháború egy-egy világos színű márványtáblája látható, rajtuk az elesettek neveivel. Ennél nagyságrenddel érdekesebb az útkanyarban álló egyházzal szemközti temető. Az öreg, igazán régi, vörös homokkő sírkövek a hátsó traktus elkülönített részén vannak összegyűjtve, természetesen mindegyiken gótbetűkkel megírt német név szerepel. De az előrébb álló újabbak közt is akad hetven-nyolcvanéves, nem egyről domború porcelánra kasírozott fénykép néz vissza a virágokkal borított sírok közt bolyongó élőkre. A két kilométerre, északra eső Nemesvámoson már jobban megadták a módját, már ami az első világháborús emlékművet illeti. Ez szintén németek által lakott település. A falu főutcája mentén, egy enyhe útkanyarban képezték ki azt a kis parkszerűséget, ami szűken közrefogja a magasra törő, az előlapján hatalmas karddal díszített obeliszket. Remek felvételeket lehet készíteni róla úgy, hogy mind a hozzá közelebbi, mind a kissé távolabbi templom benne van a képben. Nemesvámos felett rátértem az eredetileg keresett, de eltévesztett tapolcai útra, amelyről kisvártatva lekanyarodtam a délre eső, megint csak németek által benépesített Hidegkút kedvéért. Most, hogy utam során már a harmadik falut jártam, elégedetten konstatáltam az ország keleti régióiban oly gyakran felbukkanó cigányok teljes hiányát. Ami elsősorban a falvak rendezettségében, tisztaságában mutatkozott meg, nem kis megkönnyebbülésemre. A falu feletti dombon álló katolikus templom ránézésre semmiben sem üt el az országban százszámra előforduló, ehhez hasonlóan jellegtelen templomoktól, ámde a torony alatti kis csarnokféle falán ott a háborúban elesettek kőtáblába vésett névsora. Az épület mögötti platón tisztességgel karbantartott temető látható, amely a településnek csak az egyik temetője, a falu végén fekvő másik innen fentről jól kivehető. A soron következő Tótvázsony végre felmutatta a szombati nap első figurális, s mindjárt kétalakos alkotását. A falu két temploma közül a nagyobbik közelében látható, alacsony vaskerítéssel közrefogott kőszobor a hagyományok jegyében fejezi ki huszadik századi legfőbb nemzeti tragédiánkat. A középmagas talapzat tetején Hunnia asszony egy sebesült, vagy talán már halott katonát tart a karjai között. A településtől nyugatra fekvő Barnag sorvadó, pusztuló falvaink egyike. Bár itt éppenséggel nem istentől-embertől elrugaszkodott hordák, hanem az emberi hanyagság s az állandóságot nem tűrő idő dúlja szét a valamikori otthonoknak helyet adó öreg házakat. A templom bejárata feletti kis emléktábla "mindössze" hét hősi halottnak állít emléket, ebből kettő német nevű, a többi magyar. A kocsival kétpercnyi útra eső Vöröstó láttán meggyőződhettem róla (amit addig is sejtettem), hogy a Bakonynak ezt a részét erős német dominancia jellemzi. A falu innenső végén lévő szép kiállású, belül is megfelelően gazdag templom előtti kertben német nyelvű, gótbetűs barokk szobrok láthatók, s a legtöbb ház utca felőli homlokzatának hullámos kiképzése erősen a bánáti sváb házak kialakítására hajaz. S ha még ez sem lenne elég bizonyíték, ott a faluszéli temető, ahol mindegyik - régi és újabb - síron német név olvasható. Hosszas keresgélést követően itt, pontosabban a temető bejárata előtti érdekes kialakítású, némiképp kopjafára emlékeztető faoszlop szárán elhelyezve találtam rá a két világháború hős katonáinak felcsavarozott bronz- vagy réztáblájára. A patinás fémtábla felső részén az első, alatta a második háború áldozataival. A temetővel szemben, az út túloldalán kezdődő, enyhén emelkedő füves domboldal tetejét kerek kis kápolna foglalja el, amelyhez a kettős sorba rendezett kálváriastációk között lehet felballagni. Magam nem éltem a kínálkozó lehetőséggel, de egy komolynak látszó fotósfelszereléssel rendelkező középkorú nő annál inkább. Vöröstónak a temetővel ellenkező, másik végén kiérve a faluból északra, a néhány kilométerre fekvő Nagyvázsonyra tartottam. Az elsősorban a Kinizsi-váráról és a nyári várjátékairól ismert település központi parkjában megtaláltam az árnyas fák alá rejtőzött klasszikus első világháborús emlékművet. Igaz, ez mindjárt a másodiké is, mivel a magas talapzat jobb oldalára később odaerősítették az erről szóló emléktáblát, ezzel együtt az emlékmű stílusa jól mutatja, hogy eredetileg az első világháború után készült. A magasban álló, bekötözött fejű, előre figyelő katona a jobbjával puskát markol, míg a baljával egy ágyú romjaira támaszkodik. A vár meglátogatásától eltekintettünk, mivel nem ezért jöttünk, és azt sem tudtuk, merre keressük. Mit sem sejtve haladtunk tovább Vigántpetend irányába, amikor Nagyvázsony után alig háromszáz méterre, jobbra feltűnt egy eléggé réginek látszó templom, s körülötte vagy háromtucatnyi családi ház. Nosza, azon nyomban lekanyarodtam az országútról, s mint kiderült, igen jól tettem. A templom előtti kertben ugyanis vörös homokkőből készült hősi obeliszk magasodott, talapzatán vésett felirat tudatta, hogy annak idején a leányfalui nőegylet állíttatta. Nos, ez természetesen nem a Duna melletti Leányfalu akart lenni, hanem teljes, hivatalos nevén Nemesleányfalu. Még hivatalosabban, még teljesebben: Nagyvázsony-Nemesleányfalu, merthogy közigazgatásilag odatartozott. Mint egy közeli ismeretterjesztő tábla szövegéből kiderült, igen régi település területén álltunk, amely már 1100 előtt megalakult, igaz, akkoriban néhány száz méterrel odébb, Vigántpetend irányában feküdt. Az eredeti templomából fennmaradt romok is ott láthatóak. Csak mi nem találtuk, pedig egy falubeli asszony elmagyarázta, hogy valamelyik kanyar után jobb kéz felől láthatók lesznek az épületmaradványok, ehhez képest semmit sem láttunk, mialatt a már harmadszor említett Vigántpetend felé igyekeztünk. Az asszony egyébként úgy került képbe, hogy Nemesleányfaluból kifelé tartva egy szűk mellékutcába jutottunk, s a rövid utca egyik udvarán három kis termetű kutya játszott. Egyikük megszólalásig hasonlított a mi Csicsa kutyánkra, csak egy kicsit bolyhosabb, puhább volt a szőrzete. A kiskutya láttán megállva azonnal tudtuk, hogy, miként a miénkben, ebben is minimum felerészben mopszli vér csörgedezik. A ház időközben előkerült asszonya (félig vagy egészen cigány nő, de a rendes fajtából való) büszkén mutatott a lábánál viháncoló csöppségre, hogy igazi mopszli, mégpedig másfél éves kan, s néhány mondattal később kiderült, hogy huszonötezerért vette. Nem akartuk megbolygatni a lelki harmóniáját, tehát humánus módon meghagytuk a boldog tudatban, hogy fajtiszta kutyusa van. Nem mindegy, ha egyszer igazán szereti? Vigántpetend felé közeledve egy meredeken lejtő, kanyargós szerpentinre értünk, ami gyönyörű sárga színben virágzó repceültetvények mellett ereszkedett egyre alább. Innen fentről szemet gyönyörködtető rálátás nyílt az északinál szelídebb vonulatokkal rendelkező Déli-Bakony kies vidékeire. Az idilli viszonyokba egyedül az innen pár kilométerre fekvő Taliándörögd melletti űrtávközlési radarállomás három, félbevágott pingponglabdaként fehérlő adóvevő antennája rondított bele. A nem egyszerűen leírható s még nyelvtörőbben kimondható Vigántpetenden a dombon álló, temetővel közrefogott templomhoz siettünk. Mellette meg is találtuk, amit kerestünk. A falu közössége az első világháborúban elesetteknek érdekes, bár, mint a nap folyamán később többször kiderült, errefelé nem egyedülálló emlékművet készíttetett. A második világháborús hősök emlékfala előtti területen kéttucatnyi térdig érő fahasáb van a földbe ásva. Közöttük fehér murvával szórták fel a talajt. A barnára festett hasábok ferdére fűrészelt tetején ovális zománcozott tábla őrzi egy-egy katonahős emlékét. Innen a macskaugrásra lévő Kapolcsra vetett a sorsunk. A nyaranta rendezett művészeti eseményeiről ismert bakonyi településnek két temploma van. Kezdetben csak a főutca mentén szem előtt lévőről volt tudomásom, mivel a temető végében álló nagyobbat innen nem lehetett látni. Kétszer is megfordultam a falu teljes hosszában, s miután csak nem láttam emlékművet, érdeklődtem a helybélieknél. Így akadtam rá a házak mögé rejtett temetőre, s annak kerítése közelében az emlékműre. A zömök, mellmagasságig érő, cementtel összefogott kőtömbökből álló monumentum két oldalsó vaskos oszlopa tartja a két márványlapra osztott hősi neveket, míg a középső rész egyetlen, hatalmas méretű régi magyar címer (hármas halom, kettős kereszt, Árpád-sávok), a korona nélkül. Az eklektikus alkotás tetején két talpára állított tüzérségi lövedék látható. A falu nagyobbik, s kívülről talán díszesebb temploma a temető túlsó felén áll. Kivált az oldalt elhelyezett, barokkos oromzatú, oszlopos bejárata érdemel figyelmet. Visszatérve Kapolcs főutcájára, a másik templom közelében lévő kisebb téren kasírozott régi fotóval ellátott emlékmű hirdeti az itteni cigányzenészek munkásságát. Kapolcs központjából tovább hajtottam a kizárólag innen elérhető - zsákfalu - Taliándörögdre. Taliándörögddel nem volt "baj", a keresett alkotás a templom közelében várt rám. Itt is a Vigántpetenden látott szisztémával találkoztam, vagyis a térdig érő hasábokra szegezett zománcozott névtáblákkal. Azzal a különbséggel, hogy a csokorba szedett cölöpök előtt állt még egy régi templomfal-töredékre hasonlító építmény, s erre erősítették rá a két háború katonahőseink neveit tartalmazó márványlapokat. Visszafelé tartva, a főutcán két érdekes objektum szúrt szemet. Egyikük egyszerűnek látszó kerekes kút, fedéllel. Igen ám, de a meszelt kútkáva alsó részén féldomborműves technikával odarótták, hogy: "Pimper Ferenc. Czementáru gyára. Diszel." Ilyet eddig nem láttam. Diszel különben egy Tapolcától keletre fekvő, egykor önálló, ma már a városhoz tartozó település neve. Az utca szemközti oldalán pedig egy kőoszlopos tornáccal büszkélkedő, erősen elhanyagolt állapotú vén kúria vonta magára a figyelmemet. A falu szélére érve felfigyeltünk a néhány sorral fentebb említett űrtávközlési radarállomás felé mutató táblára. Egy két kilométeresnek írt, nyílegyenes aszfaltút vezetett a nevezett, innen, az útkanyarból is tisztán látható objektumig. Kapolcsra visszaérve arrafelé hajtottam, amerről korábban érkeztem, azaz Vigántpetend felé. Elhaladva a leágazás előtt, ezúttal Pula felé igyekeztem. A falu természetesen nem azonos az isztriai Pulával, vagy, ahogy az Osztrák-Magyar Monarchia idején írták, a haditengerészeti bázisnak számító Pólával. A bakonyi Pula megint csak német többségű falu. A magasabb dombon álló temploma alatt sok régi, 1800-as évekből való földszintes lakóépület látható. Egyikük például 1849-es keltezésű, miként a ház néhai építtetője és tulajdonosa nevének kezdőbetűivel is ellátott homlokzati díszkörben olvasható. Szerencsére nem kellett felcaplatnom a templomig vezető sok lépcsőn, hiszen idelent, a kerítés közelében van a két háború összevont emlékműve. A talán templomfalat és annak boltíves bejáratát idéző, nyers kövekből rakott falon egymás alatt-fölött helyezkednek el az emléktáblák. Felül az első világháborús hősöké. Az emlékműtől néhány lépésre egy második világháborúban (1945. március 23.), negyven évesen elesett német katona síremléke szerénykedik; a fekete márvány felső részébe vaskeresztet véstek. Mintegy húsz méterrel arrébb, a templomhoz vezető lépcsősortól balra rátaláltam a másik ilyen síremlékre, ennek huszonhat éves tulajdonosa a fent említett bajtársnál két nappal később halt meg. Az adóállomásáról nevezetes Kab-hegy déli lábánál meghúzódó falut Ajka irányában elhagyva kisvártatva a Bakonyt keresztben átszelő úttól parányit félreeső, nagyobb részt a mély völgyben fekvő Öcsre értünk. Meglepetésként szolgált, hogy három temploma is van, ami a viszonylag nem túl népes és nem túl terjedelmes falu különösnek ható vallási megosztottságára utal. Legalábbis régebben megosztott lehetett, ámbár ez a sajátosság ma is fennállhat, hiszen mindhárom templom működőnek, "élőnek" látszott. A virágzó, helyes kis település központjában ott a vörös terméskőből rakott, drótkerítéssel védett fal, kapuszerű lapos mélyedésében a két háborúban elvérzett katonák emléktábláival. A régebbi autóstérképen még önállónak feltüntetett Padragkút időközben a tőle északra fekvő Ajka része lett, ekként a település határtábláján az Ajka-Padragkút felirat olvasható. A hosszan elnyúló településen elsőre, sőt másodjára sem találtunk "nekünk valót", pedig kocsival felhajtottunk a hasonló helyzetekben többször bevált templomhoz is. A csúszós, kanyargós és meredek úton fölösleges volt annyit erőlködnöm a járgány kormányzásával, hiszen fölérve az egyház elé, látszott, immár nemigen használják misézésre, minden valószínűség szerint éppen a nehéz megközelíthetősége okán. Később láttunk odalent, az ajkai út mentén egy modern stílusban épült új katolikus templomot, nyilván ez váltotta ki a dombon magányosan maradt "öreget". Országszerte szombaton tartották az iskolai ballagásokat, minek következtében nemcsak itt, hanem utunk szinte minden érintett településén nagy számban találkoztunk kisebb vagyonba kerülő virágcsokrokat szorongató, ünneplőbe öltözött diákokkal és szüleikkel. Mivel Anikóm megkívánta a kávét, rövid szünetet iktattunk be a nagy loholásba. A Halimba felé eső, faluszéli vendéglőben rendeltünk egy csésze kávét, s az elfogyasztása után ismét nekivágtunk Padragkút bevételének. Végül egy bokros, a főutca felől erősen takart kis kertfélében meglett az egyetlen sziklatömbbe süllyesztett két márványtábla. Miután nem kizárólag a világháborús emlékművekre, de az egyéb - természeti, építészeti - szépségekre is nyitottak vagyunk, figyelmünket nem kerülte el az a hosszúkás tornácú, sárgára mázolt, némileg düledező kúria, amelynek homlokzatára - nem kevés illetlenséget tanúsítva - valami marha a "Villa Wyagra" feliratot mázolta. Tudvalevő, hogy a Viagra nevű gyógykészítmény a férfipotencia erősítésére szolgál; gondolom, az illető humorosnak szánta a valójában mérhetetlen bunkóságról árulkodó feliratot. Halimbán egy unalmas, sematikus emlékmű akadt utunkba, de a soron következő Szőcön sem jártunk különbül. Nyirád legalább eredeti, vagyis korabeli emlékművel rukkolt elő, amit a templomkert kerítésén belül, a toronyalji bejárat közelében állítottak fel. A 63 nevet felsoroló emlékművön nem egy olyan család neve szerepel, amelyből többen is a frontokon veszítették életüket. A Csóka család egymaga három férfival áldozott a haza oltárán. Tökéletesen helytálló, s a mai napig megszívlelendő a kőtábla legfelső részén olvasható sor: "Halandó! Légy méltó a hősökhöz, kik életüket áldozták Hazánkért!". Sajátos neve volt a hosszú névsorban legutoljára maradt Zsidó Dánielnek. Béke poraikra. A néhány szép régi épülettel büszkélkedő Nyirádtól délre, vagyis Tapolca felé indultunk. A közelében járva beugrottunk Zalahalápra, amelynek templomos főterén három durván faragott bazaltoszlopra helyezték a két háború katonaáldozatainak márványtábláit. Egy magasabb domb vagy alacsonyabb hegy (melynek tetejét csalóka omladékok, egy bánya felrobbantott épületromjai  - mi elsőre vármaradványoknak néztük őket - koronázzák) megkerülésével a jópofa nevű Sáskára értünk. Elsőre elhaladtunk a temploma mellett, s mint utóbb kiderült, fölöslegesen mentünk ki a temetőjébe, ahol nem jártunk szerencsével. Én szó szerint nem, mert míg Anikóm a kerítés mellett parkoló autónál maradt, engem odabent egy nem tudni, honnan odahullott pók előbb nyakon, majd a trikóm alatt a hasamra kerülve köldöktájon csípett. Mindkét marás helye égetően sajgott, ráadásul pont ez idő alatt érdeklődtem a hozzátartozóik sírját rendező házaspárnál az emlékmű holléte felől. Igazán nehezemre esett megtartóztatni magam, hogy a barátságosra hangolt beszélgetésünk közepette ne tépjem ki a nadrágom öve alá tűrt trikómat, alaposat odasózni az álnok póknak. Mire a két kedves ember kinyögte, hogy bár idevalók, fogalmuk sincs, nemes hobbim kielégítése végett merre keressek tovább, csillagokat láttam a kíntól. Az, hogy pókkal akadt dolgom, akkor derült ki, amikor gyorsan elbúcsúzva a pártól, hátat fordítva nekik felszaggattam a trikómat, s tenyérrel olyat sóztam a pofátlan betolakodóra, hogy rögvest kilehelte a lelkét. Már ha volt neki egyáltalán. Két ujjal csippentettem le a bőrömhöz ragadt, kipukkadt potrohú merénylőt, amelyet az aléltan lógó négy pár láb kétségkívül a pókok családjába sorolt. Ilyen se történt velem 57 évig, hogy egy valamin feldühödött pók marjon belém! A rangadót mindenesetre én nyertem, de megszenvedtem a dicsőségért. A kis buzeráns valami húzósabb mérget injektálhatott a véráramomba, mert attól kezdve alaposan megfájdult a fejem, ami egészen a hazatérésig kitartott, dacára, hogy menet közben Anikóm adott egy egész Algopirint. Mérges pók ide vagy oda, emlékmű nélkül nem élet az élet. A visszafelé jövet ismét elém kerülő templom ajtaja szerencsére nyitva állt, odabent két nő takarította a szűkös szentélyt. Miután engedelmet kértem és kaptam tőlük a toronyalja kis csarnokának falába épített, a hősi halottak tiszteletére készült márványlap fényképezésére, boldogan éltem a lehetőséggel. Zalahalápon ismét átutazva, pár percen belül befutottunk Tapolca városába. A fülledt, meleg idő változékonyra fordult, ugyanis a tűző Nap alatt eleredt az eső. Nem valami vadul, de ahhoz elegendően, hogy percek alatt nedves legyen az úttest, és még inkább párával telt a húsz fok feletti levegő. Pech. Márpedig a központban, a buszpályaudvar mellett pár lépésre húzódó virágos parkban hihetetlenül hamar rábukkantunk a bronzból öntött, félmagas kőtalapzaton álló katonára. A teljes harci menetfelszerelésben látható baka a baljával zászlót emel az ég felé, miközben jobbjával a csövénél markolja a puskáját. A fényképezésnél óvatosan kellett eljárnom, nehogy a szapora esőcseppek a kissé felfelé irányított objektívre hulljanak, hiszen akkor homályos, értékelhetetlen képet kapok. Bal tenyeremet védőernyőként alkalmazva ügyesen körbefotóztam a nap legkidolgozottabb alkotását, valami másfél tucatnyi felvételt összehozva. Míg én a szoborral foglalkoztam, Anikóm benézett az egyik közeli virágárusboltba, és vett néhány cserép büdöskét, amit eleven díszítőelemnek szánt a Tábornok utcai szerény lakásunk bejárata mellé. Tapolca kilőve. Rövid bizonytalankodást követően rátaláltam a zánkai útra, amelyre sorban fűződnek fel a kisebb bakonyi falvak gyöngyszemei. Miként elsőnek Gyulakeszi. A falu ugyan kedves és csinos, ám ugyanez nehezen állítható a templom melletti sematikus emlékműről, amiről ennyi említés éppen elég. Lefotóztam. A falutábla elhagyása után pár száz méterrel megint leparkoltam az út szélén, mivel Anikómnak folyó ügyei támadtak, és persze méltányolnom kellett a kérését. Míg szívem csücske a megfelelőnek látszó bokrok között bújócskázott, én az ellenkező irányba fordulva fotóztam az előtérben kiterjedt szőlőültetvényeket, a háttérben két csúcsos hegyet felvonultató, mindenfelé zöldellő és virágzó tájat. Mire visszajött a kocsihoz, felfedeztem a mögöttem (és Gyulakeszi fölött) álló hegyen sötétlő, nem csekély várromokat. Káptalantóti megint megdolgoztatott, mire a falu déli végében lévő temetőben meglett a középen álló kő Krisztus-keresztből és a kétfelől karéjban sorakozó egyszerű fakeresztekből álló emlékműegyüttes. A Krisztus-kereszt alsó, négyszögű kiszélesedésének előre néző lapján egy földön ülő sebesült katonát, és a kezét fölé áldón nyújtó Jézus kőből faragott kettősét lehet látni. A maradék három oldalon márványtáblák sorolják az elesettek neveit. A félkörben elhelyezett sima kis fakeresztekre, összességében talán huszonötre rúghat a számuk, az elhunytak névre szóló fémlapocskái vannak csavarozva. A sudár fenyők és egyéb fák alá húzódott temető különben két szintből áll; az országúthoz közeli alsó szinten található az előbb ismertetett emlékmű, míg a fentebbi szintre egy oldalsó gyalogösvény vezet. Itt nagyobb a rendelkezésre álló tér, minél fogva több a sírhely. Mielőtt az út beérne Kékkútra, egy merész lendülettel bekötőút ágazik le belőle Salföld irányába. Mivel a földrajzi elhelyezkedés okán célszerűbbnek látszott előbb az utóbbit felkeresni, a kartávolságra kezdődő Kékkút falut későbbre hagytuk. Kékkút és Salföld között a hegyek között kiszélesedő medence egészében véve sík területén halad át az ember. A kövér fűben dúskáló lapály nagy része legelőként szolgál, a fakerítéssel vagy elektromos pásztorral elkerített jókora földeken őshonos szürke marhákat, lovakat, csavart szarvú racka juhokat láttunk legelészni. Nem is keveset. Úgy tűnik, errefelé komolyan törődnek az állattartással kapcsolatos magyar hagyományok életben tartásával. Salföld szélén egy jókora mintagazdaság működik, ahogy elnéztem, jobbára lovakkal foglalkoznak. A közeli templomot zárva találtam, ezért kimentünk a település ellenkező oldali határában, a szőlők aljában meghúzódó temetőbe. De itt is csak második világháborús emlékműre leltünk, méghozzá a modernebb fajtából. Visszafelé jövet jobban szétnéztünk a faluban, amiről eddig csak annyit tudtam, hogy itt él és alkot a nemzeti vonatkozású témákat gyakorta megjelenítő Somogyi Győző festőművész. Még az előző munkahelyemen, a Déli pályaudvarhoz közeli Maros utcai művészellátóban dolgoztam, amikor a sovány testalkatú, beesett arcú Somogyi úr egyszer betért az üzletbe, és vásárolt néhány tégelynyi és tubusnyi különféle festéket, talán ecseteket is hozzá. Egyedül voltam a boltban, s néhány mondat erejéig beszélgettünk erről-arról. Ekkor hallottam először a távoli Salföldről. Most pedig itt voltam. Természetesen nem tudhattam, s nem kutattam, melyik régi, szépen felújított ház az övé, de mindegy is. A lényeg, hogy meglehetős számban láthatók itt csinosan helyrepofozott vén kúriák, vagy - és ebben rejlik a még nagyobb meglepetés - a régiek hasonmásaként újabban épült házak. Néha nagyokat néztem, amint autómmal lassan csorogva a vézna kis utcákon, a stílusából következően első ránézésre minimum százötven évesre saccolt épület homlokzatán az öt-tíz évvel ezelőtti évszámot pillantottam meg. Egy házzal arrébb 1870-et írtak féldomborművesen a homlokzatra, a következőn 1868-at látni, aztán jön egy 2004-ből való, de mind ugyanabban a régi stílusban épült. Csak az eltérő építési évszámok mutatják, valójában melyik mennyi idős. Sajnálatos módon pont Salföld volt az első olyan település, ahol aznap nem leltem első világháborús emlékműre (meglehet, a zárva talált templom belsejében rejtőzik), ezzel együtt nagy élményt nyújtott a falu felfedezése. Kékkútra visszatalálva egyhamar végeztem az itteni, ismét újabb készítésű emlékművel. A templom melletti téren álló, a tetején kétszárú keresztet kiadó kőszálakkal díszített alkotás a két nagy háború összevont emlékeztetője. Az északabbra fekvő Mindszentkálla tisztességgel emlékezett meg az életüket áldozott fiairól. A templomkert vasajtaján belépve bal kéz felől szembe ötlik egy régi, de nemrég felújított Krisztus-kőkereszt. Az előtte elterülő füves részen újabb készítésű, kettős csoportba rendezett alacsony vaskeresztek állnak vigyázzban. A nagyjából két tucat kereszt megfelelő részein a korábban két helyen is látott, zománcozott ovális névtáblák, azokon a nevek, valamint az első világháború évszámai (1914-1918), illetve a nevek alatt a "hősi halott emlékére" felirat olvasható. Mindezt az ovális fémtáblák peremén körbefutó, alul nemzeti színű szalaggal összefogott festett babérkoszorú keretezi. Ha még ez sem elég, a pár lépésre emelkedő jókora templom falán márvány emléktábla sorolja a harcokban odaveszettek nevét. A jobb oldali kőtábla a második világháború hősi halottainak van fenntartva. Úgy látszik, módosabb polgártársaink ezt a falut is felfedezték maguknak, mert a templom körül, de a falu más pontján is, látható néhány újabb építésű, meglehetősen drágának látszó lakóépület. Szerencsére a tulajdonosaik vannak annyira jó ízlésűek, hogy a házak nem rombolják a falu összképét, hanem provinciális lojalitást tanúsítva szervesen illeszkednek a környezetbe. Egy ilyen módosabb villa kőkerítésén meghatározhatatlan fajtájú, de minden bizonnyal terrier ősökkel is rendelkező középtermetű kutya ücsörgött. Amíg a gazdája a falon át a szomszédaival beszélgetett, a kutyus kibökte, amint a templomkertből kijövet a kocsinál magamhoz veszek abból a fasírtból, amit Anikóm készített az útra. A fasírt mellé zsömle dukált, ezekkel a kezemben ültem le az autóhoz közeli kőrakás szélére. Anikóm az anyósülésen gubbasztva figyelte, amint a húsz méterre lévő eb előbb leugrik a gazdája mellől, majd, szinte szégyenkezőnek ható sűrű félrenézések kíséretében mind közelebb araszol hozzám. Nyilván nem a két kék szemem, hanem a fasírt mennyei illata hatotta meg. Öt méter távolságban leült, és hiába csalogattam szép szóval, nem közelített. A kettőnk közé hajított húsdarab azért már tettre sarkallta, s eljutott félútig. Egy újabb adag tovább felezte a távolságot. A harmadik dobás egészen a közelembe csalta, de amikor az elfogyott fasírt helyett szimpla zömlével kínáltam, értetlenül, szinte megbántott tekintettel nézett rám. Aztán amikor látta, hogy ennyi volt, se puszi, se pacsi, szó nélkül odébb állt. Szentbékkálla nevét nem tudtam megfejteni, s tartok tőle, ez a jövőben is így marad. A temploma oldalán szerénykedő márványtábla mintegy kötelességszerűen tudja le a hősök iránti tiszteletet. Az én drága Anikóm, életem értelme itt pedig a fagylaltot kívánta meg. Mivel cukrászdának híre-hamva sem volt, beérte a templomdomb aljában nyitva tartó kis közért jégkrémválasztékával. Köveskál alaposan megtréfált, oly annyira, hogy a végén azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány? A bohózatba illő eset azzal kezdődött, hogy a településen, beleértve a határán túl kezdődő és a másik irányba eső, szintén kijjebb fekvő temetőjét is, úgyszólván minden zugot felkutattam - s közben húsz percet elvertem -, mire feladtam. Úgy voltam vele, hogy nem vesztegetek el több időt, hiszen ha ennyi bajlódást követően sincs eredmény, a veszteséget pótolom a másutt besöprésre váró nyereséggel. Igen ám, de amint a soron következő falu, Balatonhenye felé indultam, egy eddig nem látott bokros téren megtaláltam az újmódi világháborús alkotást. Fotóztam, ahogy illik, s hajts tovább! Balatonhenyén egyértelmű helyzettel szembesültem: a templom előtti téren tisztán, semmitől sem zavartatva ott állt, amit kerestem. Remek. Derékig érő vaskerítéssel közrefogott, kétembernyi magas, vörös homokkő obeliszk. Tiszta sor, probléma egy szál se! Néhány perc alatt végeztem, s mivel zsákfaluban voltunk, indulhattunk vissza Köveskálra. Na, most következik a józan ésszel fel nem fogható bakik sorozata! Miután autónkkal ismételten elhaladtunk a negyedórával korábban megörökített emlékmű mellett, a néhány száz méterrel odébb futó főutcára érve elfelejtettem, hogy itt már az imént találtam fotózni valót, s Anikómmal az oldalamon vad keresésbe kezdtem. Ilyet még nem látott a világ! Mintha mindkettőnk memóriájából egyszerre esett volna ki Köveskál - igaz, nem látványos - első világháborús emlékműve. Ismét kiugrottunk a falutáblán túli temetőhöz, aztán hosszában megint végigfutottuk a települést, hogy a végén abban a meggyőződésben hagyjuk magunk mögött, miszerint nem jártunk sikerrel. Ilyen nincs! Mindketten egyszerre bolondultunk meg, egyszerre sújtott minket részleges memóriazavar! A következő faluban, Monoszlón döbbentem rá utólag, hogy mekkora bolondok voltunk. Monoszlón ugyan csak egy bezárt templomot és néhány csöndes utcát találtunk, de nem adtuk fel: nyomás a domboldali temetőbe! Hátha ott. Nem, ott sem. Mivel Köveskál esete egész idő alatt nem ment ki a fejemből, a halottasház előtt parkoló kocsiban visszanéztem a fotós masina memóriakártyáján elraktározott képeket, s láss csodát, hát persze, hogy ott voltak az érthetetlenül elfeledett köveskáli emlékmű fényképei! Anikómmal csak néztünk egymásra... A falu szélétől kétszáz méterrel kijjebb eső temetőből visszafelé jövet a zsírosnak látszó földeken dolgozó emberek közül megállított az a fiatalember, aki nem sokkal előbb útba igazított minket a temető felé. Ugyanis időközben talált egy helyben ismerős, velem nagyjából egykorú férfit (amúgy pesti lakos, de itt van telke és háza), aki valószínűsítette, hogy a hősök márványtáblája a bezárt református templomban van. Hiába értékeltem nagyra a segítőszándékot, sajnos szemernyivel sem jutottam előrébb, mivel a kulccsal rendelkező tiszteletes úr valamelyik szomszédos faluban lakott. Arra végképp nem jutott idő, hogy utána szaladgáljak. Megköszönve a jóindulatukat, elbúcsúztunk az itteniektől, s a néhány perces zánkai kitérő után (nem találtam semmit, de egy másik alkalommal megint megkísérlem - legalább láttam messziről a Balatont) Tagyonra indultam. Itt megint elkapott egy átvonuló zápor, de a kicsi templom oldalára erősített, alig néhány nevet tartalmazó fekete márványtáblát gond nélkül megörökítettem. A reggel már letudott Nagyvázsony felé haladva sorra jöttek az olyan kis falvak, mint Szentantalfa, Balatoncsicsó, Szentjakabfa, a fenséges nevű Óbudavár és az utoljára maradt Mencshely. Mind átlagos emlékművel rendelkezett, olyannal, amiből tizenkettő egy tucat, de a darab az darab. Egyedül Mencshely lógott ki a képből azzal, hogy az evangélikus templom (ennek a falunak Öcshöz hasonlóan szintén három temploma van) közelében lévő lelkészi lak oldalán tábla hirdeti, miszerint 1849-ben az evangélikus hitű Kossuth Lajos ide menekítette a gyermekeit. Erősen alkonyodott, úgy emlékszem, pontosan hetet mutatott az óra, mire a település északi részében talált emlékmű fényképezésével végeztem, ami különben szakasztott mása a Balatonhenyén látottnak. Nagyvázsonynál ráálltam a veszprémi útra, s a hol jobban, hol visszafogottabban csepegő esőben megkezdtem a tervszerű visszavonulást Pest felé. Végül negyed tízre értünk haza, persze sötétben. Csicsánk magánkívül volt a boldogságtól, hiszen hiába, hogy az utóbbi négy hétvége szombatján egész napra magára maradt, ezt nem tudja megszokni. Nos, a dolog lényege, hogy a 460 kilométeres szombati út alatt 33 újabb emlékművel gazdagodva immár a 940-iknél tartok.  Kelt 2011.05.02-04.

 

  Vége a hatvankilencedik résznek