ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                  írta Miski György

 

                                  Hetvenedik rész

 

  (Tizedik kötet) Huszonkettő:

 

  A múltkoriban megígértem anyámnak, hogy Anyák Napja alkalmából elviszem magammal egy autós túrára úgy, hogy a benzinköltséget ezúttal egészében én állom. Miután általában négy- és ötezer forint között szokott lenni az az anyámra eső hányad, gondoltam, a gyorsan hervadó virágcsokor helyett megteszi ez is. Jól gondoltam, anyu kapva kapott az alkalmon, s bár valójában a múlt hét végén kellett volna utaznunk, akkor pont erősen meg volt fázva, tehát a dolgot elhalasztottuk egy héttel. (Anikómmal azért elmentünk a Bakonyba.) Anikó ezen a hétvégén dolgozott, úgyhogy nem tarthatott velünk. Fél hétre Budafokon voltam, s perceken belül robogtunk délre, Szekszárd felé. Ugyanis előre tisztáztuk, hogy azért elsődlegesen most is a világháborús emlékművek nyomába indulunk, de közben biztosan sok szép tájon utazunk át, s nyilván látunk egyebet is, mint emlékműveket. A télen, február elején jártunk erre, mármint Szekszárd felé Anikómmal és anyámmal, s mivel a városhoz közeli Decsen egy ígéretesnek látszó szoborcsoport még a fagy ellen védő lepel alatt volt, anno nem tudtam fotózni. Mostanra azonban ereje teljébe jutott a tavasz, úgyhogy nem ok nélkül gondoltam, ideje meglátogatni a kimaradt Decset. Szekszárdon azonban, anyám óhajára, megálltunk negyedórára, hátha találunk valami érdemlegeset a főtéri szobor körül zajló hétvégi kis bolhapiacon, de ezúttal nem akadt kedvünkre való portéka. Őcsényen át értünk Decsre, ahol a főutcai kanyarulat virágos kis terén ponyva nélkül, kibontva, a maga teljes szépségében láthatóan állt az ötalakos szobor. Nem írom le, milyen, hiszen fél tucatnál több fényképen örökítettem meg, de annyit mondhatok, hogy nekem tetszik. Sárpilisen át Várdombra értünk (mindkét település korábban letudva), s onnan végre "ismeretlen" területre, Alsónána felé indultunk. Egyébként, előre bocsátva, egész nap javarészt Tolnában, s kisebb részt Baranyában jártunk, a Szekszárd-Dombóvár-Pécs által határolt, Völgységnek nevezett háromszögben, ahol csaknem minden falu német többségű, a kommunisták által 1947-48-ban elrendelt tömeges kitelepítések ellenére. Hogy a kitelepítések előtt még inkább német vidék lehetett e tájék, arra kézzelfogható történelmi bizonyítékul szolgálnak a világháborús emlékműveken sorakozó, csaknem nyolcvan százalékban német eredetű nevek. Akadt falu - például Mórágy -, ahol kizárólag sváb nevekkel lehetett találkozni, s nem kizárólag a hősi halottak obeliszkjén, de a temető minden egyes sírkövén. Ezúttal - az emlékművekkel kapcsolatosan - nem cifrázom túlzottan a mondandómat, hiszen a világháborúra emlékeztető alkotások képei önmagukért beszélnek. Alsónána után a kies völgyben fekvő Mórágy, majd Bátaapáti, Mőcsény és Grábóc következett. Az Isten háta mögé rejtőzött Grábócon azonban más is akadt, mint a katolikus templom előtti fasorban szerénykedő világháborús obeliszk. Itt található ugyanis, a falu túlsó végében, egy régi szerb ortodox templom és kolostor. Na, ez aztán meglepetés volt a javából, hiszen sosem hallottam róla, tudomást is csak a bekötőút elején kihelyezett fatábláról szereztem. A kolostorhoz tartozó jókora területet közrefogó kerítés magas vaskapuja nyitva állt, mellette sötét apácaruhás anyóka ácsorgott. A leeresztett kocsiablakon át megkérdeztem tőle, hogy szabad-e behajtani, vagy az autót hagyjam inkább a kerítésen kívül? Egy árva szót sem tudott magyarul a lelkem. Valamit motyogott, gondolom, szerbül, s mutogatott befelé, hogy tám, tám. Ami oroszul és a legtöbb szláv nyelven annyit jelent, hogy ott, ott. Nyilván azt akarta mondani, hogy ha kérdésem van, érdeklődjem meg beljebb valakitől. Ezek után behajtottam a fenyőfák alá, s kiszállva az autóból a mintegy ötven méterre álló templom, s az előtte lévő kolostor felé indultunk. A templom felújítás alatt van, de láthatóan hamarosan végeznek vele, talán egy-két héten belül. Már csak a szentély tetején ülő vaskosabb torony volt körbeállványozva, s a hétvége ellenére három munkás sürgölődött a szédítő magasban lefektetett pallókon. Betérve a templom nyitott ajtaján, mindjárt szemet szúrt az efféle templomokra jellemző ikonosztáz, azaz a festett szentképekkel, ikonokkal gazdagon dekorált fal, ami lényegében a hajó és a szentély válaszfalának minősül. Kisebb csoport, talán nyolc magyar turista hallgatta egy negyvenes éveit taposó, a kapuban látottnál jóval fiatalabb, magyarul kitűnően beszélő apáca szavait. A templom építéséről vagy a történetéről tartott előadást, s épp valami tréfásat mondott, mert a csoport tagjai hangosan derültek a szavain. Amúgy a belépő háromszáz forint lett volna, de kihasználva, hogy a figyelem nem ránk irányul, gyorsan lefotóztuk a látványosabb benti részeket, aztán iszkiri, vissza a szabadba! Még tíz percig tébláboltunk az épületek körül, aztán visszaültünk az autóba, s odébb álltunk. Bonyhádra egy magasabb dombról aláereszkedve értünk be. Szinte azonnal ott volt bal kézről a Cikóra mutató tábla. A város megtekintését Cikó utánra hagytuk. A szépséges időben (a kéklő égen egyetlen felhőfoszlány sem látszott, s körülbelül húsz fok lehetett a hőmérséklet, vagyis pompás időt fogtunk ki) szívderítően zöldellő, lágy dombok között kanyargó út felét teljesítettük, amikor egy éles útkanyar közelében jobb kézről valami vár- vagy templomromok vöröslöttek elő a maradványokat közrefogó fák közül. Nosza, rögvest lekanyarodtam a romokat őrző domb alján szélesen húzódó szántást kísérő földútra. Ötven méter megtétele után egy német nyelven feliratozott kőkereszthez értünk, pont szemközt az innen mintegy száz méterre lévő romoktól. Innen nagyszerű felvételeket lehetett csinálni, amit meg is tettem, de a jobb pozíció keresése közben nem vettem észre a magas fűben lapuló betongerendát, amin hátrálás közben átestem, s jó nagyot huppanva a hátamra érkeztem. Anyám, túl az első ijedtségen, midőn látta, hogy semmi bajom nem esett, s erről még a hátamon fekve magam is sietve biztosítottam, jót kacagott a bohózatba illő jeleneten. Nem sértődtem meg, hiszen tényleg kabaréba illett a mókás baleset. Anyám engem fotózott, amint égnek meredő lábakkal röhögök a fűben, én meg őt fényképeztem, amint rajtam nevet. A közös viháncolás után a szántáson keresztülcaplatva felmásztunk a romokra vigyázó dombra. Közelebb érve kiderült, hogy valami ki tudja mikor, s mi okból leromlott vén templom falainál állunk. A nyers tégla épülettorzó tulajdonképpen a szentély maradványa volt, a templomhajó, s ha volt, a torony nyom nélkül felszívódott. Az egyházi épület egykori tekintélyes méretét jól mutatta a dombtető sík platójának fél focipályányi terjedelme, amelynek mára csak csekély részén, mintegy öt-hat méter szélességben állnak a téglafalak. Az előoldalán nyitottá vált szentély maradványait magas vasráccsal zárták le, amelyen kaput képeztek ki. A kulcsra-lakatra zárt vaskapun belül két rövid templomi padsor, a falon egy nagyobb pléhfeszület, az egyéb szabad falrészeken pedig olcsó, színes szentképnyomatok vannak kifüggesztve. A téglafal aljában kialudt mécsesek és gyertyák sorakoznak, a rusztikus padsorban két imakönyvet láttam. Szóval, minden jel szerint időnként szabadtéri misét tartanak itt. A templom, hiába rom, holtában is az Urat szolgálja. Ha széltében "vékony" is az épület, azért a magassága még mindig nem lebecsülendő, ugyanis felfelé valami tíz méter magasságig állnak a habarccsal összefogott vörös téglából emelt falak, s különösen a szántóföld felől nézve nem kevés díszítő megoldást - pl. pártázatot - látni a felsőbb részeken. (Azóta vettem a fáradságot, és az interneten megnéztem, mi lehetett ez a rom. Amit cikói, vagy széplaki vagy máriaszéplaki templomromként ismer a magyar műemlék-nyilvántartás. Nos, valamikor a 12. században a domb környékén egy Széplak nevű falu feküdt, amelynek a magaslaton álló templomát a keresztes lovagok építtették. A falu és kéttornyú temploma valamiképp elkerülte a tatárok dúlását, nem úgy a török megszállást. Ekkoriban néptelenedett el a falu, lakói elköltöztek, a visszamaradt házak összedőltek, a használaton kívüli templom pedig lassú pusztulásnak indult. A törökök kiűzése után, a XVIII. században német telepesek érkeztek a környékre, s a későbbiek során az itteni németség, illetve a magyar lakosság közös búcsújáróhelye lett a cikói templomrom. A környékbeli hívők minden év augusztusában és szeptemberében, Nagyboldogasszony és Kisboldogasszony napján zarándokolnak ide.) Cikóra érve már semmi meglepetés nem ért azáltal, hogy a szép temploma melletti, sírköveket formázó háborús emlékművén csupa német név sorakozott. A négy darab, hozzávetőlegesen azonos formájú, a tetejükön kereszttel díszes sírkövek közül a bal szélső az első, a további három a második világháborús emlékmű részét képezi. Bonyhádra azon az úton mentünk vissza, amelyiken jöttünk, így menet közben ismét alkalmunk nyílt megcsodálni a fák és bokrok zöld ölelésében történelmi tanúként vöröslő romtemplomot. Bonyhádon viszonylag hamar meglett a központban álló katolikus templom oldalánál elhelyezett katonaszobor. A kocsinak a templom háta mögötti parkolóban hagyása után anyám kávézó, én pedig emlékmű után néztem. A műfaj helybéli, klasszikus alkotása kétalakos: a sebesülten térdre rogyott bajtársát tartó katona szürke homokkőből lett kifaragva. A fotók elkészítését követően - éppen dél volt, akkor halt el az utolsó harangszó - felhívtam a munkában senyvedő Anikómat, s elmeséltem, merre járunk. A templom túloldalán elfutó utca egyik alacsonyabb házának oldalán Vörösmarty Mihály gyönyörű, ódon betűkkel megírt márvány emléktáblája látható. Meglepetésemre, a fotózás végeztével anyámra nem a gondolt, hanem egy száz méterrel távolabbi másik, a toronnyal szemközt üzemelő presszó teraszán találtam rá, amint épp végzett a kávézással. A parkolóhoz közelebbi első helyet drágának és zajosnak tartotta, s ezért inkább a kicsit messzebb esőt választotta. A várost északi irányba elhagyva a hét kilométerre eső Bonyhádvarasdra tartottunk. A csendes, végtelenül nyugalmas, tiszta település temploma a főutca melletti magaslaton látható. Az első világháborús hősök újabb készítésű fekete márványtáblája a bejárattól balra eső falszakaszra van erősítve. Anyám a kocsiban maradt, s míg a fotózás végeztével visszafelé tartottam az út szélén hagyott autóhoz, távolabbról kétségbeesett gyerekkiabálást hallottam. Egy láthatóan valamitől megrémült, megzavarodott foxiféle kutyus szaladt felém, s egyben a nem igazán forgalmas főút felé, nyakában örv, azon pedig póráz. Valahogy kirántotta magát a nyolc-tízéves gazda kezéből, s találomra felém indult. Épp elslisszolt volna mellettem, amikor a pórázánál fogva elkaptam. A rohanástól és az ijedtségtől lihegő, kipirult kislány nem győzött hálálkodni, amiért megfogtam. Megvolt a napi jó cselekedetem. A néhány kilométerrel fentebbi Kisdorog egyalakos katonaszoborral várt. Az általános iskola közelében, családi házak előtt álló magas talapzaton fehér színű kőből faragott baka szemlélte a lábai előtt zajló vidéki életet, ami abban az időpontban mindössze néhány túlmozgásos verébre és megfontoltan búgó galambra korlátozódott. Ember ugyanis sehol a virágos, napfényes utcákon, mintha déli fél egykor még mindenki békésen aludna. A szomszédos Tevel már nem ilyen álmos kis település benyomását keltette. Gondolom, hivatalosan falunak számít, de meglehetős mérete és a portái száma alapján akár kisváros is lehetne. A számomra fontos látnivalók a második nekifutásra megtalált katolikus templom körül összpontosultak. Az eget bökő harangtorony előtti füves földteraszon, mely magasan a falu házai fölött helyezkedik el, miként maga a több száz főre tervezett templom is, régi barokk szoborcsoport emeli az egyházi épület esztétikai értékét. A csoport bal szélén álló Szent Flórián-szobor alacsony talapzatán az 1750-es évszám olvasható. A hosszú templomhajó túlsó felén ott a modernebb stílust képviselő, vaskos hasáb törzsű, s fejmagasságban kockaformára faragott emlékmű, oldalain a két háború rengeteg hősi áldozatának nevével. A településről Závodra igyekeztünk, ahol némileg durcásan vettem tudomásul, hogy vagy nincs normális emlékműve, vagy nem találom, mert - mondjuk - a zárva talált templom hűs mélyén rejtőzik. A főutcát egy helyütt magas töltésoldalként kísérő meredélyen találtam valami korcs szárnyassal megfejelt, minden feliratot és egyéb utalást mellőző kőszálat, de remélem, nem a turulmadár akart lenni az a legfelül ülő borzadály! Nem fotóztam le, annyira méltatlannak találtam a megörökítésre. Száz méterrel odébb viszont emberméretű, színezett Szent Flórián-szobor állt az út jobb oldalán, vaskos talapzatán latin nyelven megfogalmazott szöveggel. Utazásunk során ezen a környéken nem igazán jártam szerencsével, már ami az emlékműveket illeti. Mert nemcsak itt, a különben elbűvölően kedves Závodon, de a következő Kisvejkén, s az utána jövő Lengyelen is pórul jártam. Kisvejke még hagyján, hiszen "személyében" eléggé átlagos kinézetű, nyugalmas kis faluval akadt dolgom, de a jelentősebbnek látszó, s ennek megfelelően tekintélyes templomú Lengyel övön aluli ütést vitt be. Hiába tettem tűvé mindent: a templom környékét, a polgármesteri hivatal körzetét, a temetőt, a köztereket, sehol semmi. A lelkészi hivatal nyitott kertkapuján bemenve hiába kerestem valakit, aki beengedett volna templomba, a csukott ablak mögül felém irányuló rejtett kamerán kívül - kiszúrtam! - a kutya nem figyelt rám. Különben a temetőben találtam olyan sírt, amelyről vörös csillagos katonasapkás fiatalember fémlapra kasírozott képe nézett vissza. Az illető az 1956-os őszi forradalom idején vesztette életét, a kommunisták oldalán harcolva. Kifelé tartottunk a településről, vissza Kisvejke felé, amikor jobb kézről egy klasszicista stílusú gazdasági épület tűnt fel. Leálltam fotózni, s aztán megint nekilódultam volna, ám ötven méterrel arrébb, az út felől a sűrűn álló fáktól nagyrészt takarva igen jelentős kastély részletére lettem figyelmes. Ezt nem hagyhattuk ki, tehát a nyitott kertkapun beljebb kerültünk a hatalmas parkba. Néhány lépés után tisztult a kép, s ott találtuk magunkat Apponyi Sándor gróf nagy méretű, emeletes, kétszárnyú kastélya előtt. Nevezett férfiú, pontosan nem tudom, milyen szinten, de közeli rokona volt a Trianonban a magyar békedelegációt vezető gróf Apponyi Albertnek. A két épületszárny, valamint az őket összekötő klasszicista homlokzatú főépület négyszögletes U alakot zár be. A jó karban lévő épületegyüttes ma mezőgazdasági szakiskolaként működik. Szóval, végre ismét a már egyszer érintett Kisvejkén át Mucsfára értünk. A falu központjában mostanában felújított, szinte vakítóan világos kő katonaalakot találtam, amint összecsavart zászlót ölel magához. Szép darab. Mucsfa után balra feltűnt a zsákfalu Nagyvejkére vezető út jelzőtáblája, de a závodi, kisvejkei és lengyeli hármas fiaskó után annyira csalódott, kedveszegett voltam, hogy elhajtottam mellette. Ez tehát kimaradt. Hiba volt, belátom. Nem maradt ki viszont a Bonyhádra visszavezető úton soron következő Aparhant, amelyről helyben derült ki, hogy két, hajdan önálló, egymáshoz közel eső faluból, Apar és Hant egyesüléséből keletkezett. Először az északi észen fekvő Apar templománál kutakodtunk, majd a sikertelen keresgélés után kimentünk a néhány száz méterre eső falurészi temetőbe, ám itt sem jártunk sikerrel. Illetve annyiból mégis, hogy egy, a sírok közt tevékenykedő idős hölgy útba igazított: a keresett emlékmű a hanti falurész temploma mellett áll. S nem tévedett, az alacsony kőobeliszk az ottani templomtól jobbra látható. Innen már egykettőre Majoson, a valamikor önálló, mára viszont Bonyhád nyugati kerületévé, kertvárosává lett településen voltunk. Egykori önállóságát, s jelentős voltát a magasba szökő tornyú, sok hívő befogadására alkalmas temploma jelzi, de összeszedett utcái, s némely pazar épülete szintén a hajdani tehetősségét tükrözi. A trianoni trauma után, midőn hazánk területének kétharmadát elveszítette, sok bukovinai és erdélyi székely családot telepítettek le errefelé. Mindez hűen tükröződik például Tevel, Kakasd és Majos népességi mutatóiban, nemzetiségi összetételének változásában. Az itteni első világháborús emlékmű, mely a főutca mentén áll, valóságos kis ékszer. Az alacsony obeliszk tetején térdeplő, maga mellett magyar címerrel ékesített pajzsot tartó katona szobra a fentebb említett katolikus templom vonalában áll. Majos után a Komlóra illetve Dombóvárra vezető út mellett fekvő Nagymányok következett. De mielőtt befutottunk volna a településre, előbb lefordultunk a főúttól egy kilométerre eső Kismányokra, ahol a főutcai elágazásnál kialakult téren fekete márvány obeliszk látható. Ezek után jött sorra Nagymányok, amelynek világháborús emlékművei a katolikus templom bejáratának kétoldali falrészén láthatók. Mindkettő klasszicista kőkeretbe van foglalva, de a bal kéz felőli első világháborús emléktábla kisebb, s a timpanon a magyar királyi korona bronzból öntött hasonmását tartja. Hogy az első világháborús hősök emlékműve mégis tetszetősebb a második világháborúsnál, annak oka az a nagyszerű, minden részletében eltalált, fél térdre ereszkedett bronz katona, amelyik a huszonkét (zömmel német) nevet soroló tábla alatt kapott helyet. A másik tábla ugyan ehhez képest sokkal több nevet sorol, ám az nem figurális, ha csak nem vesszük annak a timpanonba helyezett koronás címert. A kéttemplomú, szép fekvésű és tetszetős Váralja sematikus emlékművet állított ki, amely a templomokon túl, egy elkülönített téren látható. Elhagyva a falut, kisvártatva egy jobbra lekanyarodó út vezetett a már Baranyában fekvő Györére és a mögötte lévő Izményre. Elsőként Györén utaztunk át, de nem látva megfelelő szobrot, továbbhajtottunk Izményre, ahol viszont egy nagyon újnak ható és elnagyolt kőfaragás alsó részén meglett a világháborús hősök kis méretű bronztáblába vésett névsora. Egyik oldalon az első, a másikon a második nagy háború elesett katonáinak a neveivel. Visszafelé jövet alaposabban körülnéztem Györén, ahol a templomnál gyermeknapi sokadalom állta utunkat, de áthámozva magunkat a szülők és srácaik népes csoportján, a falu legszélén kialakított kertben felleltük a turulos kis obeliszket. Gyermekkoromból visszaemlékszem a rádió sporthíreket soroló bemondójának hangjára, amint a meccsek eredményeit ismertetve szóba hozza az NB II.-ben vagy III.-ban szereplő Mázaszászvár labdarúgó csapatának hétvégi sikerét vagy kudarcát. Most, visszajőve a komlói illetve a dombóvári közös országútra, elértem a főúttól néhány méterrel beljebb kezdődő Máza falut, amiről - momentán - nem tudom, mint önálló vagy a közeli Szászvárral egybeépült helységről szóljak? Akárhogy is van, egy biztos: saját világháborús emlékművel rendelkezik, ami egy családi ház előtt álló, enyhén díszes kőoszlopból s az annak előoldalán látható fekete márványlapból áll. A főút mentén pár száz méterrel nyugatabbra ismét kőobeliszk állított meg. Eredeti, első világháborús voltához kétség sem fér, hiszen az alsó részén korabeli betűtípussal tüntették fel az 1914-18-as évszámot, s jelenítették meg az elesettek neveit. Ámde az évszám alatti felirat császtai hősökről tesz említést, amivel nem igazán tudok mit kezdeni, mert nem tudom, az így nevezett település jelenleg mely közeli helységbe olvadt? Mindenesetre a következő Szászvárhoz soroltam, de nem biztos, hogy eltaláltam. (Azóta ennek is utánanéztem az interneten, és kiderült, mégis jól tippeltem, Császta ma Szászvár része.) Szászváron nem is néztünk nagyon körül, s mindössze a véletlennek tudható be, hogy az úttól oldalt álló templom mögött megpillantottam a vár maradványait. A mintegy két ember magas kőfal derékszögben megtörve a szomszédos utcában folytatódik, s az általa határolt másfél focipályányi terület közepén egy ki tudja mikori, de ránézésre nem túl sok évszázados, egyemeletes, egészen lekopott vakolatú kőház áll. Ez aligha a néhai (az 1200-as évek derekán épített) vár fennmaradt magja, inkább a romokból rakott, nem tudni, mikori keltezésű épület lehet. A kicsiny Vékény - amely saját templomot nem, csak egy egyszerű kereszttel megfejelt magasabb kőtornyot tudott felmutatni - fia emlékművet nem bírt kiállítani, így egyhamar a jóval érdekesebb Kárászon voltunk. Itt tárva-nyitva találtuk a templom ajtaját, miáltal láthatóvá és megközelíthetővé lett a toronyalji csarnok falán elhelyezett márvány emléktábla. Az előcsarnoki fotózás után szétnéztünk a rendkívül felelőtlen módon őrizetlenül hagyott templom belsejében, ahonnét bármit elvihettünk volna, hiszen még belső kamerák sem figyeltek minket. Mi ugyan mindent úgy hagytunk, ahogy találtunk, de nem biztos, hogy ez elmondható lenne, ha sanda szándékú népek vetődnek arra. Kárásznál kétfelé ágazik az út, egyrészt délre, amelyen elindulva az ember nagyjából húsz kilométer múltán kiér a Budapestet Péccsel összekötő 6-os főútra, másrészt északra, Szalatnak és Köblény irányába. Utóbbi településnél viszont véget ér az aszfalt, mivel zsákfalu, tehát vissza kell jönni Kárászra, s innen folytatni a menetet. Mi elsőként az északi, rövid útvonalat választottuk. A mély völgyben szendergő Kárászról meglepően meredek és kanyargós szerpentin emelkedik egyre feljebb, s a csúcspontról mesés kilátás nyílik az alant maradt barátságos falu házaira, templomára. Szalatnakra érve egy mesés központi térre értünk, amit a templom előtti részen a helybéliek alakítottak ki. A sok apró csinosítgatás, az ültetett növényzet és a rövid karókra függesztett virágok ízlésre utaló visszafogottsággal való összeállítása, a díszcserjék gondos kiválogatása és elhelyezése az itt élők részéről a falujuk iránt érzett mély szeretet megnyilvánulásaként tűnt fel az idelátogató idegen előtt. A kicsiny, modern elképzelést tükröző emlékművecske e tér nyíltabb részén került kihelyezésre. Sematikus voltát nagyban oldja a barátságos háttérként szolgáló templom fehér tornya. A macskaugrásra lévő Köblényen elsőként az alacsony dombon álló templomot kerestem fel - anyám addig az autóban pihent -, de a zárva talált épület körül és a külső falakon nem volt nekem való. Visszatérve a kocsihoz, mint következő lehetséges feltalálási helyszínt a temetőt céloztuk be, de emlékmű szempontjából itt sem jártam jobban. A meglehetősen gyakran porcelánra kasírozott arcképekkel ellátott sírkövek közötti bolyongásom során felfedeztem, micsoda romantikus, fenséges és ezzel együtt kicsit nyomasztó felvételek készíthetők a helyszínen. Előtérben a közelgő, de még éretlen alkonyban a magas fűszálak közt egyenesen álló, vagy kissé oldalra dőlt keresztes sírkövek sziluettjeivel, háttérben a távoli dombok bársonyos zöldben hullámzó vonulataival döbbenetes drámai képi összhatás alakult ki. A zsáktelepülésről visszafordulva ismét áthaladtunk Szalatnakon, majd a szerpentinen leereszkedve újból megbámultuk a szenzációs panorámájú Kárászt, ahol rátértünk a délre vezető útra. Perceken belül elértük Magyaregregyet. Szokványosnak látszó, hosszan elnyúló falu, a temploma eléggé jelentéktelen. Nem is itt van a soványka kis világháborús emlékműve (de legalább van!), hanem a központtól távolabbi temetőben. Még a templomnál érdeklődtem egy arra sétáló középkorú házaspárnál az emlékműről, mire a férfi bizonytalanságról árulkodó fejvakarásba kezdett, nem úgy az önbizalomhiánytól aligha szenvedő asszonykája, aki kategorikusan kijelentette, ebben a faluban nincs ilyesmi. Mert ha lenne, ő biztosan tudna róla. Ez volt a rossz hír. A jó pedig az, hogy három perccel később, kifelé tartva a településről, elsuhantunk a temető mellett, amire menet közben ösztönösen vetettem pár kutató pillantást, s a dróthálós kerítés közelében megláttam, amit kerestem. Szürke gránitból faragott obeliszk, rajta az első és a második világháborús hősök nevei. Ezúton csókoltatom a kelleténél magabiztosabb, tudálékos asszonykát! De azért nincs harag. Hosszabb útszakaszon nem érintettünk lakott települést, csak viszonylag komótosan suhantunk az angyalian ártatlan tájon. Tíz kilométerrel arrébb elértük a Komlóhoz tartozó Zobákpusztát, de bármennyire is unszolt az iránymutató tábla, most nem akartam benézni a hajdani szocialista minta iparvárosba. További hét kilométer után elértük Hosszúhetényt, ahol a templom mellett leltünk rá az obeliszkszerű, szemet gyönyörködtető betűkkel feliratozott hősi emlékműre. A falu után, egy hirtelen ötlettől vezérelve, nem tértünk rá azonnal a 6-os főútra, hanem egy kátyús mellékúton benéztünk a közigazgatásilag Pécshez tartozó Hirdre. Egykori önállóságát - többek közt - egy eléggé jelentős méretű templom is igazolja, ám emlékmű híján nem volt okunk a további itt tartózkodásra. Végül rátértünk a Pestre vezető útra, de alig öt perc múlva már tértünk is le, ezúttal a jobb kézre eső Martonfára. Itt is a templomhoz közel, talán az egyházhoz tartozó kertben fedeztem fel a közvetlenül a vaskerítés másik oldalán álló emlékoszlopot. Különlegességét a kőoszlop felső részének vaskereszt alakban való átütöttsége jelenti, amelyen át látni lehet a mögöttes fák lombjait. Míg én a fotózással foglalatoskodtam, anyám a forgalommentes utcának az ellenkező oldalán keksszel etetett egy, a drótkerítéshez bátorkodó, végtelenül szelíd tekintetű barna lovacskát. Aztán én is beszálltam a paci kényeztetésébe, nem feledkezve el a kedves jelenetnek a fényképezőgép általi megörökítéséről. Ezután megint a 6-os útra tértem, s immár négy kilométerrel közelebb Budapesthez, újfent letértem róla, ezúttal a néhány hónappal ezelőtt meglátogatott Pécsváradtól két kilométerre fekvő Zengővárkony miatt. Mint a falu neve is utal rá, a település a Zengő ( 682 méter magas hegy) közelében, annak déli lábánál fekszik. Éveken át vezető téma volt a hazai médiákban, hogy esetleg ennek, vagy a Pécs feletti Tubesnek a tetejére telepítik a NATO-lokátort, de a környezetvédők aktivitása miatt szerencsére egyik terv sem vált valóra. Zengővárkony hosszú főutcája mellett, a mintegy százötven méterrel arrébb feltűnő templomtól vissza, egy oldalsó kis liget rejti a szemrevaló helybéli emlékművet. A 6-os főútról legközelebb jobbra, a pár kilométerrel odébb fekvő Apátvarasd miatt fordultam le. A közelgő hétvégi alkonyban békésen szundító település két pontján, a kocsma körül és a valamivel odébb álló templom előtt találkoztam jelentősebb csoportosulással. A kocsma népszerűségét aligha szükséges megindokolni, a templom előtti útkanyart kísérő szalagkorlát viszont remek ülőhelynek bizonyult a tucatnyi asszonynak és gyermekeiknek, azoknak, akik a közösségi életnek ezt a szabadtéri műfaját preferálták. Kocsimmal a közelükben leparkolva nagy feltűnést keltettem, amint a csomagtartóból elővett fényképezőgéppel lencsevégre kaptam a hirtelen elcsendesült társaságot. Igaz, nem ők voltak a célkeresztben, hanem a kis templom előtt látható, átlagos kinézetű hősi obeliszk, de erről nem tudhattak, minek következtében jobbnak láttam udvariasan előre köszönni, s utána némi magyarázatát adni a ténykedésemnek. Megértően mosolyogtak, s egy, a kedélyesre váltott hangulattól felbátorodott tízéves fiúgyermek arra kért, ugyan fotóznám le őt is. Erről sürgősen lebeszéltem, s miután öt-hat képet készítettem az emlékműről, barátságos integetéssel odébb álltunk. Mind közelebb araszolva a még mindig eléggé távoli Pesthez, legközelebb Mecseknádasdon tértünk le a főútról. A messzire látszó hatalmas kéttornyú templomot becélozva igyekeztem mielőbb kipipálni ezt a települést is, mert még alkonyat előtt szerettem volna elérni az aznapra utolsó falunak szánt Hidast. A templomtól két kőhajításra térré szélesedő főutca oldalánál hamar észrevettem a viszonylag nagy méretű, hármas tagolódású hősi emlékművet. A középre helyezett, két ember magas kőoszlop előoldalán érdekes testtartású baka féldomborműve látszik. Levett sapkáját a szívtájékra szorítja, földnek támasztott puskáját a csövénél fogja. Félrebillent, hajadonfőtt feje valószínűleg nagy fokú szomorúságot akar tükrözni, de a szobor kedves bumfordisága, naiv elnagyoltsága ezt nem egyértelműsíti. A hősi halottak hosszú névsorát tartalmazó fehér márványtábla a katona talpa alatti homlokzati részre került. Még ugyanezen az oszlopon, legalul olvasható az alkotás elkészítésére megbízást adó település neve: Püspöknádasd, ami a jelek szerint a mostani Mecseknádasd névelődje volt. A központi oszloptól jobbra-balra, attól egy-egy méternyi távolságban a második nagy háború két tömbre osztott veszteséglistája olvasható. A régi építésű, gazdag házakkal jól ellátott településről a főúttal párhuzamosan futó mellékúton eljutottunk Hidasra. Ennek emlékműve az újonnan épített, párját ritkítóan szép református templommal átellenben, a főutca túloldalán van. De előbb a templomról. Mit mondjak? A négy fiatornyos, vakítóan fehér falmeszelésű, két székelykapus épület Erdély bármely magyarok által lakott helységének büszkesége lenne. Leginkább talán a kalotaszegi Magyarbikal templomára hasonlít, de éppúgy pompásan mutatna a kies Székelyföldön. Amúgy a szemközti, különlegesnek nevezhető emlékmű oldalán sorakozó márványtáblák megannyi hősi halottjának neve arra utal, hogy a kitelepítések előtt Hidas színtiszta német település volt. A lován talán ősmagyar viseletben, lehorgasztott fejjel ülő férfialak (a legendás Csaba királyfi?) számomra újdonság, már ami a világháborús alkotások szimbolikáját illeti. A középmagas, hosszúkás talapzat három oldalát fekete márványtáblák lepik el. Mind az út felőli (második világháborús), mind az ellenkező oldali (első világháborús) táblán rengeteg név van feltüntetve, összesen legalább kétszázötven. Egytől egyig német eredetű. A keskeny középső oldalra, vagyis a talapzat homlokzatára jutó négyszögletes táblán legalább a két felső sor magyarul íródott: "A Hazáért. Az I. és II. világháborúban elesett Áldozatok emlékére." E sorok alatt a német megfelelő. Az összes többi szöveg német nyelvű, magyarul egy vesszőt sem tettek ki. Nos, ezek után megint vissza a csodálatos református templomhoz, amit valószínűleg azon székelyek leszármazottai építtettek, akik a kitelepített németek helyébe érkeztek Erdélyből. Alkonyodott, s a mindennapos természeti jelenség a rohamosan romló fényviszonyokban is tetten érhető lett. Különben sem maradt fotózni való, hiszen, meglehetősen feszített iramban, de teljesítettem a bűvös harmincas számot, azaz ennyi újabb emlékmű fényképével gazdagabban térhettem vissza Pestre. A gyönyörű útért menet közben többször hálálkodó anyámat kitettem Budafokon, aztán negyed tizenegyre beestem a Tábornok utcába. Amit a boldogságtól százfelé mozduló Csicsa művelt velem, az leírhatatlan. Túl sokat azonban nem játszhattunk, mert hamarosan indulnom kellett az én kicsimért, Anikóért, s hazaérve végre ágyba ugorhattunk, hogy kipihenjük a nap fáradalmait.  Kelt 2011.05.08-10.

 

  (Tizedik kötet) Huszonhárom:

 

  Megint a nyakamon egy személyes évforduló: holnap töltöm be az 57. évemet. Hm, meglepetés, annyi szent. Mármint, hogy egyáltalán idáig jutottam. Húszéves koromban úgy nézett ki, nem érem meg a harmincat sem. Nem untatom magam az idő különös műlásának taglalásával, nem hazudom, hogy a mögöttem maradt évek úgy illantak el, mintha észre sem vettem volna. Hagyom a fenébe az "egy pillanat volt az egész" sablonos metaforáját, hiszen egyáltalán nem olvadnak össze bennem az évek és a velük járó ezernyi történés: mindegyiknek megvan a helye az emlékezetemben. Vagy legalább a feljegyzéseimben; most is épp ezen dolgozom. Gondolván azokra a szélsebesen közelgő időkre, amikor már a nevemet sem tudom leírni, nemhogy a múlt eseményeit feleleveníteni. Az életemet. Na igen, vénülő fejjel immár én is joggal mondhatom, hogy sokkal több az emlékem, mint amennyi új élmény vár rám a titokzatos jövőben. Az emberiség már minden titkot megfejtett, lerombolt és nevetségessé tett, de nem tud mit kezdeni az egyetlen igazán komoly talánnyal, a jövővel. Azért fél tőle, mert nincs hatalma a szája íze szerinti irányításához, nem képes a befolyása alá vonni; csak tippelget vele kapcsolatosan, s ritkán találja el. Az Időtől kapott biankó csekket suta jóslatokkal tölti ki, s beváltáskor sértődötten látja, egészen más szerepel rajta, mint amit ráfirkált. Nem baj, nem sajnálom, hogy véges az élet. Emiatt egyáltalán nem érzek szomorúságot vagy elégedetlenséget, hiszen az eltelt 57 évből kihoztam, amit tudtam. Amit az előre megírt sorsom kihozni engedett. Szabad mozgástere senkinek sincs; minden egyéninek látszó cselekedet a Sors kegyelmének megnyilvánulása, a gesztusé, amikor enged a feszes gyeplőn, s hagyja, hadd lubickoljunk parányit a szabadság illúziójában. Úgyis meglesz a böjtje. Ó, emberek, mikor fogjuk már fel, hogy semmik vagyunk, s minden megélt nap tényleg óriási ajándék?! Na jó, nem merülök el a borongós, netán dagályosan emelkedett gondolatokban, hiszen az előbb említettem, nem érzek szomorúságot. Magamért biztosan nem. Csak azért az igen kevés emberért, akik a szívemhez nőttek. Szívesen megváltanám az elmúlásukat, csakhogy nincs rá mód. Ez fáj. Nagyon fáj. Ebbe nem tudok beletörődni, de kényszerűen elfogadom.  Kelt 2011.05.12.

 

  (Tizedik kötet) Huszonnégy:

 

  Reggel ráérősen, hiszen nem siettünk, Anikómmal és Csicsa kutyánkkal kocsiba ültünk, s irány a szépséges Kiskunság! Régi tervünk volt, hogy valamely omladozó öreg tanya mellett hármasban nekiállunk szalonnát sütni. Vittük a hozzávalót. És, megfogadtam, ezúttal semmi világháborús emlékmű fotózás! Csakis a család! Kiskunlacházánál Apaj felé fordultam, s innen, észak felől futottunk be az álmos kisvárosba, az általam igen kedvelt Kunszentmiklósra. Csicsa kutya hozta a papírformát, azaz kezdettől, vagyis az indulástól fogva mereven ült Anikóm ölében, mint aki nyársat nyelt, s csak amikor megálltam egy kis pihenőre valamelyik náddal szegélyezett csatorna mellett, akkor lélegzett fel, s futkározott körülöttünk felszabadultan. Csak hát, tovább kellett mennünk. Kunszentmiklóstól délre, a Szabadszállásra vezető út mentén megtaláltuk a tavaly felfedezett elhagyatott tanyát. A kocsit úgy parkoltam le, hogy ne lehessen látni a mintegy ötven méterre lévő országútról. Anikóm előkészítette a kaját, tüzet rakott, aztán forgattuk a nyársat, de valamit elszúrtunk. Látnivaló volt, hogy a hagyma, kolbász és szalonna összetételű nyársból eléggé kevés zsír csepegett ki, ami meg kijött, az is kizárólag a füstölt kolbásznak volt köszönhető. Hm, sajna hús- és nem zsírszalonnát vittünk magunkkal, abból aztán angyali türelemmel várhattuk, hogy cseppenjen valami. Nem igazán bántam, hogy ilyen soványra sikerült a sütögetés, mert tegnap délután óta egy szűk területen erősen be van gyulladva az alsó ínyem, s nehezemre esik a rágás. A lobogó tűz melletti kölcsönös fényképezést követően eloltottuk a lángokat, lezártuk az autót, s egy húszperces kényelmes séta keretében beljebb mentünk a szikes és dúsan termő arcát egyszerre mutató pusztába. Egy helyütt combig érő, buján zöldellő búzatábla mellett kanyargott a fehérlő szikfoltoktól tarka porút, a távolban két piros traktor forgolódott a szántások között, de többnyire érintetlen vidéken jártunk, amit a puszta szerelmesének ismert Petőfi is ilyennek láthatott majd' százhetven éve. Csicsa mindvégig mellettünk vagy előttünk loholt; az utolsó cseppig kiélvezte a ritka nagy személyes szabadságot. A lelkünket békével megtöltő andalgásból visszatérve beültünk az autóba, aztán Tasson keresztül jöttünk is hazafelé. Dömsödön öt percre megálltunk, mert Anikóm bedobott egy kétgombócos fagyit, aztán - összességében szűk százötven kilométer megtétele után - fél háromra itthon voltunk. Miután a kimerültségtől félájult Csicsát gondosan megszabadítottuk két, bőre alá furakodott kullancstól, s Anikóm a fürdőkádban megmosta az álltában is bóbiskoló ebet, fél négytől hatig aludtunk egy kiadósat, s most kipihenten várjuk, hogy este mielőbb megint ágyba ugorhassunk.  Kelt 2011.05.14.

 

  Vége a hetvenedik résznek