2022. május 31., kedd

 

            ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                    írta Miski György

 

                                    Harmincadik rész

 

  (Hatodik kötet) Tizenkettő:

 

  Hát akkor beköszöntött a tél. Még nem érkeztek meg a valódi, véresszájú, kíméletlenül fagyos napok, de a hideg hónapok előőrse már körülszimatolt és sátrat vert a Kárpát-medence ismerős szálláshelyén: tegnap délután lehullott az idei tél első hava. Névjegy letéve az asztalra, jöhet a derékhad. Ez kihívás párbajra, amikor is illik felvenni a kesztyűt, valamint vastagabb nagykabátot, plusz alá még egy pulóvert. Éjjel tovább esett, úgyhogy reggelre helyre kis, mintegy háromcentis szűz hóréteg borította az udvart, az őszi szélben kopaszra vedlett faágakat és a környező házak tetejét. Az csak később, a kutyasétáltatás alkalmával derült ki, hogy az utcákat is. Egyszerre lenyűgöző és lehangoló élmény a Nap fényét tüntető ragyogással visszaverő hófehérség látványa. Merthogy a szürkés hófelhők reggelre eltakarodtak, s csak ártatlannak látszó foszlányai húzták meg magukat a kék égen. Amelyek azért gyanúra adnak okot, mint az abroszon maradt italfolt, amit szorgos kezek hiába igyekeznek eltüntetni, a történés elhalványult nyoma letagadhatatlanul ott marad. Lenyűgöző a mindent átható tisztaság érzetét keltő újszerű világosság, a szemhunyorításra késztető vakító fényesség, ugyanakkor lehangoló, mert tudom, hogy mindez hideggel és téllel jár. Kéz a kézben. Tudom, lesz még tavasz, már hogyne lenne! De megint próbára kell tennem a türelmemet, mire az első nedves földszag megmozdít bennem valami utánozhatatlan, egyedi érzést, az élet szerelmének egyszerre vad és gyöngéd érzését. Addig vegetálok. Még jó, hogy időközben Ani személyében társra találtam, akivel a márciusi zsongásig együtt morzsolhatom a valószínűleg szürkén pergő napjaimat. Anikóval tegnap jártam anyámnál Budafokon. Anyu és a kedvesem egyszer már találkoztak, beszélgettek, de most először amúgy "családias" környezetben. Nekem, mint külső megfigyelőnek egyértelműen az jött le, hogy őszintén kedvelik egymást, hál' Istennek hamar megtalálták a közös témákat és a hangot. Jól van ez így. Anikó szerzett a munkahelyéről egy originál fürdőköpenyt, halványkék színűt, kellemes tapintásút, finom meleget, ezt vittük anyunak ajándékba. Hazafelé jövet a Kerepesi úti kínai kifőzdében megebédeltünk, majd hazamentünk. Ennél a pontnál lépett be a nap krónikájába a zsaroló tekintetű kutyám, akivel egy sétáltatás erejéig elporoszkáltam a házak között. Délután várt ránk az élénk forgalmú Fogarasi úti Tesco, ahol eléggé húzósra sikerült a vásárlás, mert tizennégyezer valahány száz forinttal szegényebben távoztunk a kasszától. Amíg odabent jártunk a pultok között, odakint akkortájt eredt el a hóesés, méghozzá fergeteges módon. Mire a kasszához értünk, ugyanazon az üvegajtón kinézve már tiszta eget és napsütést láthattunk, hogy aztán az épületből kiérve megint rákezdjen a havazás. Bolondos fiú.  2008.11.23.

 

  (Hatodik kötet) Tizenhárom:

  

  Életem legnyomorultabb napja a mai, mert meghalt a kutyám. Nem elpusztult, hanem egy nemes lényhez méltóan meghalt. Gyászomat nem tudom, mert nem akarom megosztani senkivel. Át akarom élni, a legteljesebb mértékig feldolgozni, hogy a későbbiekben csakis a tiszta, szép, fájdalommentes emlékek maradjanak bennem. Zavarodottságomban ezernyi egymást kioltó gondolat cikázik a fejemben, s csak a legnagyobb erőfeszítések árán tudok rendet tenni odabent. Nem csoda. Mindenkit megrázna, ha élete egy biztosnak és leválaszthatatlannak hitt szelete - egy kettőjükön kívül és felül álló harmadik akarat döntésének megfelelően - egyszer csak útra kelne, másfelé indulni, mint amerre ő tart. Így történt ma az én öreg komámmal. Tegnap délután, amikor hazajöttem a melóból, minden a réginek látszott körülötte. Amikor a kissé már vaksi szemeivel felismert, tíz méterről elém szaladt, hogy testének heves vonaglásával és lelkes farkcsóválással tudtomra adja kitartó szeretetét. Azért, biztos ami biztos alapon, mint rendesen, megszagolta a nadrágom szárát és a kézikocsim kerekét, s ezáltal felvértezve az immáron teljes bizonyossággal, hogy minden kétséget kizáróan én vagyok én, azzal a sajátos fenékdobáló, kacéran riszáló futásával hátraszaladt, mutatva a lakásajtóm felé vezető utat. A délutáni kötelező séta idején szintén a szokott formáját hozta, semmi gyanakvásra okot adó megnyilvánulást nem tapasztaltam. És ez tegnap történt, nem öt vagy tíz éve! Reggel aztán, amikor a kinyitott bejárati ajtóm előtt állva a gyógyszerei beadása ügyében szólongatásra nyitottam a számat, azonnal láttam, hogy éjjel valami nagy baj történt vele. Mélyen lehajtott fejével, a félig tátott szájából kinyúló nyelvével, szapora lihegésével, homorúra süppedt hátgerincével, rezgő, ingatag hátsó lábaival olyan volt, mint aki menten elájul. Rémülten odasiettem hozzá, de alig simogattam meg az oldalát, a gyengéd érintésre fájdalmasan felsírt, és ment volna odébb, ha az elerőtlenedett lábai engedelmeskedtek volna. De nem nagyon tudott lépdelni, csak szűk, mintegy méteres körben keringett maga körül. Megfogtam a hóna alatt, megemeltem, és odavezettem a puha pokróccal fedett fekhelyéhez, s mivel az alacsony dobogóra fellépni már nem maradt ereje, egyszerűen felemeltem rá, és lefektettem a hasára. Az orra nekinyomódott a szürke betonfalnak, kissé visszahajlott, de a kutyámnak arra sem maradt ereje, hogy kissé odébb fordítsa a fejét. Villámként hasított belém a jeges félelem, hogy valószínűleg ez a nap lesz a kutyám utolsó napja. A nap, amitől évek óta rettegtem, ha önkínzó lelki tréning gyanánt megkíséreltem előzetesen felidézni. Anikóm a bejárati lépcsősor tetején állva biztatott, hogy vigyem orvoshoz, vagy hívjak hozzá értő segítséget. Ez ugyan magamtól is rögtön eszembe jutott, de egy árva autó nem sok, annyi sem állt az udvaron, amelyikkel elvihettük volna az Ilka utcai rendelőbe. Másrészt, mobilon hívtam ugyan a rendelőintézet vezetőjét, kértem, hogy tekintettel a kutyám legyengült állapotára, jöjjön ki hozzám mielőbb. Ő azonban arra hivatkozva, hogy kocsival vidékre tart, átirányított a kolléganőjéhez. Próbálkozzam nála, hátha a dél körüli rendelési szünetben ki tud jönni a Tábornok utcába. Dél körül? Fél nyolcra járt! Óriási szerencsére ekkor nyílt az utcai kocsibejáró kapuja, és a Renault-jával behajtott rajta a műszakját nemrég letevő Pityu szomszédom. Kérésemre azonnal helyet csinált az első és a hátsó ülések között. Némi nehézségek árán ölbe kaptam a mind rosszabbul lévő, teljesen magatehetetlenné vált ebemet, óvatosan beemeltem a szűk, de a testét legalább fixen tartó helyre, és elhajtottunk az Ilkába. A kocsitól a szuterénben működő rendelőig itt is a karjaimba kapva vittem a mindent magatehetetlenül tűrő Jerryt. Piszkosul nem érdekelt, hogy a ruhámról csomókban lógott az ölelés közben fennakadt kutyaszőr. Egy kiskutyás hölgy volt előttünk, de ő két percen belül végzett, máris beljebb mehettünk. Illetve, a két mellső lába megemelésével máris beljebb vonszolhattam a gyengeségtől még félni is elfelejtő, a rendelő belsejében mindjárt a hasára huppanó kutyámat. Szegénykém, azt hiszem, már akkor nem volt egészen magánál. A fiatal doki néni nagyon lelkiismeretesen állt a kutyám problémájához, minden mozdulatán látszott, hogy komolyan gondolja az állatok gyógyítására tett esküjét. Tíz perc alatt infúziót és ötféle injekciót adott, sztetoszkóppal szívhangot hallgatott, vért vett, lázat mért (magas volt: 39,8 fokos!), de egyelőre nem tudott semmi biztosat állítani. A kutyám súlyos rosszullétével kapcsolatban három lehetséges verziót emlegetett, egy: szívelégtelenség vagy egyéb keringési gondok, kettő: fagyálló ivása, és az ebből adódó mérgezés, három: kullancstámadás. Mivel feltűnően feszesnek tartotta Jerry hasfalát, felvetette, hogy talán a hasüregben keletkezett valami probléma. Valószínűleg nem sejtette, hogy ezzel telibe trafálta a gondok legfőbb forrását. Mindenesetre ajánlotta, hogy mielőbb keressük fel az István úti állatkórházat, ahol szív- és hasüregi ultrahangot kérjek. Ő nem tehet többet, nincs annyi műszerrel ellátva. Láttam, hogy valóban megtett minden emberileg megtehetőt, tehát megköszöntem a segítségét, leszámoltam a számlán feltüntetett hétezer forintot, s a kocsiba visszatuszkolt, továbbra is magatehetetlen jószággal elviharzottunk az István út 2-es szám alatti állatkórházba. Tavaly tavasszal jártam már itt, akkor a másik oldali szomszédom, Vili autójával jártuk be ezt az utat, mert Jerrynél komoly ritmuszavarok léptek fel. A kocsitól a váróteremig megint ölben vittem (mint tavaly) az ájult ebet, szerencsére hamar ránk került a sor. Egy nagyon kedves doktor néni vett minket kezelésbe. Jerrytől ismét vért vettek, aztán négykerekű kiskocsin elszállították ultrahangra. Én közben kint toporogtam a gazdák számára fenntartott, vizsgálatra váró ebektől zsúfolt váróteremben, és az idegességtől lerágtam a körmöm. Időközben Pityu elviharzott a kocsijával, mert valami halaszthatatlanul fontos papírmunka miatt át kellett szaladnia Budára, amit csakis a mai napon lehetett lerendezni. Ígérte, mire elvégzik a vizsgálatokat és meglesznek az első eredmények, visszaér. Közben megjött a vérvétel első eredménye, ami kizárta a mérgezést, tehát például azt is, hogy a kutyám esetleg valami leeresztett fagyállóba ivott volna bele. Eléggé gyakori eset lehet, mert ezt az eshetőséget reggel felvetette a rendelő fiatal doktor nénije is. Mivel a további vizsgálati eredményekre délután háromig, négyig várni kellett, a doki néni azt tanácsolta, nyugodtan bízzam rájuk a beteg kutyámat, infúziózzák, adják a fájdalomcsillapítókat, ápolgatják, odafigyelnek rá, délután pedig telefonáljak az eredményért. Abból, mármint a teljes körű vérvizsgálat eredményéből következik minden további lépés, mert egyelőre nem tudják, mi a rosszullét kiváltó oka. A víz ugyan kivert a kutyám miatti aggodalomtól, de tetszett az őszinte szó, s mivel tegnap péntek, azaz munkanap volt, s én még egy lépést sem tettem a munkámmal kapcsolatban, a közben befutott Pityuval hazakocsikáztunk a Tábornok utcába. Negyed tizenkettő elmúlt, mire otthonról elindultam a kézikocsimmal (normál napokon fél nyolc körül kezdtem hozzá a melóhoz), s majdnem fél háromra járt, mire beértem a céghez elszámolni. Fél négyre megint otthon voltam, de csak miután mindent elintéztem magam körül, azután mertem mobilt ragadni és a megadott számon érdeklődni a vizsgálati eredményekről. Féltem megtudni a különben legbelül nagyon is sejtett rossz hírt, ami, sajna, nem is maradt el. Személyesen Dr. K. Noémival beszéltem, aki emberséges stílusban és hangon de mindjárt a lényegre térve közölte velem, hogy rossz hírei vannak. A sírás környékezett, gombóc fojtogatta a torkomat, nem tudtam megszólalni. Könnyek szöktek a szemembe, a nyitott lakásajtón át alig láttam az udvar kövezetét, a szomszédos házak elmosódó körvonalakra bomlottak. A doktor néni pedig folytatta, hiszen a kötelezettségei közé tartozik a gazdák mégoly fájdalmas hírről való értesítése, tájékoztatása. Jerrynek előrehaladott májrákja van, ez a tumorfajta sokáig alattomosan, szinte előjelek nélkül húzza meg magát, aztán a halálos szorítás egyszer csak megrepeszti a májat, s attól fogva a szervezetben megállíthatatlan belső vérzéses folyamat indul el. A máj az egyik legérzékenyebb s egyben legsebezhetőbb szerv, ha baj van vele, nehezen, vagy sehogy sem gyógyítható. Ez utóbbi - a sehogy sem - áll fenn a kutyám esetében, mert ugyan igen komplikált és méregdrága műtétekkel talán meg lehetne hosszabbítani az életét, de maximum néhány héttel. A maga részéről nem ajánlja, gyakorlatilag hiábavaló sebészi beavatkozásnak tartja, ami miatt a kutya felesleges szenvedésnek lenne kitéve. Elhaló hangon a végső ítélet felől érdeklődtem, amit magamban ekkorra már úgyis meghoztam. A legjobb és leghumánusabb a mielőbbi elaltatás lenne - érkezett a kemény, őszinte felelet. Számítottam erre a válaszra, ami mégis úgy koppant bennem, mint a csendes templom márványpadlójára hullott gyertya. A remény utolsó szalmaszálát is elfújta a szél. Váratlanul igen hidegnek éreztem magamban mindent, nem fáztam, csak talán kifutott a fejemből a vér, annyi melegség sem maradt bennem, mint egy kiköltözés után üresen maradt, bontásra váró házban. Még sikerült emberi hangon kipréselni magamból a mondatot, hogy azonnal indulok a kórházba, de aztán lecsapott rám a kétségbeesés minden szégyenérzetet elsöprő hulláma, elcsuklott a hangom, és kitört belőlem életem legőszintébb fájdalma. Sírtam, mint a záporeső. Még hebegve elköszöntem a nőtől, nem tudom, mennyit értett belőle, de nem is érdekelt, és kinyomtam a mobilt. Lehuppantam az asztal melletti székre, és rázott a bőgés, olyan energiákat szabadítva fel belőlem, amin magam is elámultam volna, ha kedvem lett volna analizálni a helyzetemet. A hír hallatán egy szempillantás alatt minden, az egész világ, s benne a legkisebb dolog, történés, tárgy és személy átértékelődött. Minden sokat veszített a jelentőségéből; az addig fontosnak tartott dolgok megszabadultak fontosságuk balanszától és szélsebesen elrepültek valamerre, messze túl értelmem hatókörén. Semmi sem számított, csak a kutyám haldoklásának komor gondolata körözött az agyamban, s mint az éjjeli országút koromsötétjébe hasító fénysugár, úgy villant fel bennem, nekem azonnal segítenem kell, hogy mielőbb véget érjenek öreg barátom szenvedései. Már bohém kölyök korában megígértem neki, hogy soha el nem hagyom, el nem ajándékozom, mindig gondját viselem, étele és itala biztosan meglesz, ha megbetegszik, odaadóan gyógyítom és gyógyíttatom, és mellette leszek élete utolsó perceiben. A szavamat idáig becsülettel megtartottam, nem szeghettem meg gyáván éppen a legfontosabb, legfélelmetesebb eseménynél; ha valamikor, akkor most igazán szüksége volt rám. A kutyámat, a világ összes teremtménye közül engem egyedül feltétel nélkül elfogadó kutyámat nem hagyhattam magára a legnagyobb bajban! A szomszéd Kriszta (Pityu felesége) ekkor haladt el a nyitott ajtóm előtt, és mivel reggel Pityu kocsijával fuvaroztuk Jerryt, rákérdezett, mi újság az öreg harcossal? A szomszédasszonyom megjelenése s a kérdése olyan hirtelen, váratlanul jött, hogy nem tudtam elmenekülni előle, s nem maradt időm elrejteni a vörösre sírt képemet. Láttam a megnyúlt arcán a látványom feletti döbbenetet, s mivel értelmes nő, mindjárt kitalálta, hányadán áll Jerry dolga. Amennyire tudtam, összeszedtem magam, és levegő után kapkodva elmondtam, hogy most készülök a kórházba, mert el kell altatni a kutyámat. De már álltam fel az asztal mellől, és húztam a szobám félhomályos mélyére. Még hallottam Kriszta részvétet kifejező mondatát, lépteinek sietős távolodását az udvar betonján, aztán a szoba falának dőlve megint sírtam és sírtam. Miután tíz perc alatt legördült lelkemről a nagyja teher, hideg vízben hosszasan, alaposan arcot mostam a fürdőben, és előszedtem a kisebbik fényképezőgépet, mert szerettem volna búcsúfotókat készíteni Jerry életének utolsó percéről. Ha már nem lehettem ott a legjobb barátom születésénél, és a kezdeti korszakából nincs róla fényképem (mivel három hónapos korában került hozzám), a végállomásról mindenképpen lennie kellett. Nem mintha bármikor is elfeledhetném, hogy ez az utolsó találkozásunk. Ordítani tudtam volna a megrázó felismeréstől: nincs több közös séta, nincs több simogatás, nincs több beszélgetés, nincs több bolondozás, semmi sincs többé. Nem igazán tudom felfogni. Miután valamennyire rendbe szedtem magam, metróra szálltam. A képemről még nem tűntek el a sírás nyilvánvaló jelei, de ezúttal nem izgatott különösebben a többi utas felém vetett csodálkozó pillantása, igaz, azért leszegtem a fejem, kerülendő a nagyobb feltűnést. Végül is nem mindennapos látványosság egy középkorú férfiember könnyektől vörösre mart szemmel, sírástól foltossá vált arccal. A Keleti pályaudvarnál fújó friss, hideg szél aztán elfogadhatóvá igazította a vonásaimat, s hogy ne csak a két szemem és az orrom körül legyen piros a bőröm, menet közben, az István utca kihaltabb részén, az alkonyi félhomályban nyitott tenyérrel akkora pofonokat osztottam az arcom mindkét felére, amilyeneket soha életemben nem kaptam másoktól. A fülem csengett, a képem izzott, de így legalább egyöntetűen vörös lettem mindenütt, ami mégsem olyan feltűnő. A fizikai fájdalmat törvényszerűen kísérő ingerültség segített a lelki megerősödésben, józanodásban, aminek most nagy szükségét éreztem. De azért biztos, ami biztos alapon magamba dobtam egy egész nyugtató pirulát. Odabent, a kórház belgyógyászati osztályán hamarosan fogadtak, délután fél ötkor egyetlen, a lábán megsebesült kutyus várt a gazdija társaságában újrakötözésre. Odakint közben egészen besötétedett. Dr. K., a kutyám kezelőorvosa irodájában voltunk. Mialatt az együttérzőnek mutatkozó, s talán együtt is érző doktornő bővebben részletezte a telefonban háromnegyed órája elmondottakat, nehezen álltam meg, hogy újfent el ne sírjam magam, égő szemekkel szaporán nyeltem befelé a könnyeimet. Majdnem infarktust kaptam, amikor a számítógépe monitorán egyszer csak az intenzív osztály képére kapcsolt, s a távirányítós belső kamerával a kutyám rácsos ketrecére közelített. Az elemi erővel feltörő sajnálattól, a féltés generálta sokktól elgyengültek a lábaim, s most már valóban mielőbb véget akartam vetni ennek a kutyámra nézve méltatlan, szörnyű állapotnak. Nem az elhelyezési terem egyéb berendezési tárgyai, inkább a ketrec - a tehetetlenség, a rabság szimbóluma - durva látványa volt az, ami valósággal feldühített, s mielőbb kint akartam tudni belőle az én végtelen rónákra, szélfútta sztyeppékre, vagyis szabadságra született barátomat. Élete folyamán a kutyám nyakában alig volt fenn a nyakörv, a pórázt is csak jelképes okból vittem magammal, ha sétálni mentünk, hogy az utca gyanakvó embere tudja, hozzám tartozik. Egyébként mindig igyekeztem a fajtája igényeinek megfelelően a legtöbb mozgásteret, szabadságot biztosítani neki. S most a kopott festésű ketrec ijesztő látványa, aminek a mélyén, elhomályosult foltként ott tarkállott az én tegnap még oly vidám, életerősnek tűnő, most alig-alig élő, tulajdonképpen a haláltusáját vívó kutyám! Na ne, ezt nem! Rajtunk ne vigyorogjon a halál! Kifizettem a délelőtti előleggel összesen huszonnégyezer valahány száz forintos kezelési költséget, aláírtam az elaltatásra feljogosító hivatalos iratot, s kérésemre, miszerint szeretnék a kutyámtól búcsút venni, megkért, fáradjak át az épület másik oldalán lévő különálló terembe, pár percen belül odaszállítják Jerryt. A várakozás tíz percet vett igénybe, a háromszor három méteres kis szobában egyedül voltam a csenddel. Miközben a hideg ablaküvegnek szorított homlokkal kibámultam a sötét estébe, lepergett előttem közös sétáink és kalandjaink jó néhány mulatságos epizódja. A szám szélén megjelenő félmosoly varázsütésre eltűnt, mihelyst a betett ajtón túlról meghallottam a folyosón közeledve guruló szállító kiskocsi kerekeinek nyikorgását, s a kutyám fájdalomtól síró, részemről, mint gazdája részéről azonnal felismert hangját. A szívem, ami aznap addig is egyvégtében intenzív strapának volt kitéve, csaknem megszakadt. De a neheze még hátravolt, tartanom kellett magam. További két perc múlva engedtek be a közös oldalajtóról nyíló helyiségbe, amely máskor is mintegy búcsúzó szobaként szolgálhatott, mert bár előfordultak benne kisebb méretű orvosi műszerek, néhány cserepes virággal és színes asztalterítőkkel dekoráltan valahogy nem nélkülözött némi otthonosságot, melegséget. Jerry barátom, az én egyetlen és örök kutyám egy puha csíkos terítővel letakart kiskocsin feküdt az oldalán. Bágyadtnak, levertnek látszott, nyilván teletömték nyugtatóval és fájdalomcsillapítóval. A szeme magas láztól csillogott. De azért, azt hiszem és remélem, megismerte a hangom, amikor a viszontlátás valóban nagy örömében odahajoltam a bundás füléhez és halkan belesúgtam: "Szevasz, haver, megérkezett a gazdi!". A gyengeségtől nem bírta felemelni a két mellső tappancsán nyugtatott fejét, de a fülei megrebbentek, és a tétován kereső szemei végül megállapodtak rajtam. Úristen, azt hittem, belehalok, amikor a tekintetünk összetalálkozott és néhány másodpercre egymásba fúródott! A megsejtett vég miatti fájdalmat, szomorúságot, egyszersmind a látásom felett érzett megkönnyebbülést, örömöt, és a szenvedések mielőbbi véget érésének reményét véltem kiolvasni azokból a szép, beszédes szemeiből. Homlokomat a forró homlokára tettem, magamba szívtam tiszta szőrének illatát, úgy dumáltam hozzá néhány kedves, csendes szót, majd miután éreztem, hogy a bensőséges jelenet kizárólag kettőnkre tartozik, megkértem a megértőnek bizonyuló doktornőt és asszisztensét, pár percre hagyjanak magunkra. Mielőtt kimentek, kértek, kopogással jelezzem, ha úgy érzem, végeztem. Miután távoztak, gyengéden, hogy ne szorítsam, átöleltem a vén cimbora nyakát, és elcsukló hangon bocsánatot kértem tőle, amiért itt és most meg kell tennem az elkerülhetetlent. Sok szerencsét kívántam neki az útra, és megígértem, nem hagyom sokáig magára. Hiszen mindig félt a magánytól, nem egyedüllétre termett, állandóan kereste a részéről nagyra tartott emberek társaságát. Ha majd annak idején én is átérek a túlpartra, nem nyugszom, amíg rá nem találok, s akkor aztán az idők végezetéig együtt csavargunk, oldalba pisilünk minden egyes örökzöld fát és illatos babérbokrot, a kényes angyalok földig érő köpenyét, nem hagyjuk szárazon a mennyország egyetlen négyzetcentiméterét sem. Megcsókoltam a legendásan selymes szőrszálakkal borított, fehér foltos homlokát, utoljára finoman megvakartam a vaskos, bundás fülei tövét, ezt mindig nagyon szerette. Aztán vakuval készítettem róla öt felvételt, s mintha csak érezte volna, hogy utoljára ki kell tennie magáért, egyszer csak nekiveselkedett, s felemelte az ingatag busa fejét, hogy úgy is megörökítsem. Azt hiszem, ez a hihetetlen erőfeszítést igényló mozdulat volt az ő búcsúajándéka. Az ötödik kép elkészítését követően annyira remegett a kezem a felindultságtól, hogy a továbbiakban lehetetlen volt egyenesben tartanom a gépet. Különben sem láttam semmit, megint csípős könnyfátyol ereszkedett a szemeimre. Úgy döntöttem, ennyi elég. Még egyszer megcsókoltam és megsimogattam a parányi szusszanással visszaejtett fejét, zsebembe süllyesztettem a kevés helyet foglaló gépet, vettem két mély lélegzetet, és kopogtam a doktornőnek. Két fecskendőt tartott a kezében, s mindjárt a kiskocsi melletti székre telepedett. Pár szóval elmagyarázta, amit régóta tudtam: az első injekció a nyugtatót tartalmazza, a másik a halálos dózist. Beadta az elsőt, és a kutyám teste öt másodpercen belül ellazult, az addig nehezen nyitva tartott szemei résnyire zárultak. Elaludt; addigi kapkodó lélegzése egyenletes szuszogásra váltott, remélem, még utoljára szépet álmodott. A doki néni hozzám fordulva még egyszer megkérdezte, beadhatja-e a halálos adagot? Rábólintottam, és fennhangon megkértem rá. Ezzel minden felelősséget magamra vállaltam. Tegnap még nem tudtam, hogy egy nappal később nekem kell kimondanom a kutyám halálos ítéletét. A tű könnyedén szaladt a bőr alá, az oldalán alvó Jerry meg sem rezdült. A szobában süket csend honolt, én pedig végtelen szomorúsággal, lelkileg megtörten álltam Jerry fejénél. Tizenöt másodperccel később a doktornő sztetoszkóppal meghallgatta a nyugtató injekció beadása óta mit sem mozduló cimbora oldalát, és megállapította, hogy a szíve megszűnt dobogni. Bevégeztetett. A lelkileg nagyon szorosra, igaz barátságra, kölcsönös szeretetre, időnként különösre, bohókásra sikerült közös földi utazásunk ebben a pillanatban véget ért. Jerry kutyám élt tizenhárom évet, hét hónapot, és tizenegy napot. 1995. április 17-től 2008. november 28-ig, délután öt óra előtt két-három percig. Isten nyugosztalja. Ebből a kutya mértékkel mérve hosszú időből mindössze az első három hónapot töltötte más mellett, a többit, szinte szó szerint éjjel-nappal, velem. Nekem ő volt és marad az egyetlen kutyám, neki én a gazdája. Ennyire egyszerű az egész. A szomorú aktust követően visszatértem a váróterembe, ahol tanácsot kértem a másik útvonalon érkező, hamarosan szintén megjelenő doktornőtől, hiszen, mondtam neki, nem temettetni, hanem hamvasztatni szeretném a kutyámat. Nem tudnám elviselni, hogy a csodálatosan arányos teste egy távoli kisállattemető hideg földjében enyésszen el, benne a sokszor értem dobogó szívével. Inkább vállalom a hamvasztással járó nagyobb költségeket, de biztosan tudjam, hogy az urna kizárólag az én kutyám földi maradványait tartalmazza. Az urnát itthon majd beteszem a könyvek mögé, s Jerry cimbora nem marad gazdi nélkül, s így talán én is jobban el tudom viselni a hiányát. Amivel vélhetően még hosszú időn keresztül, naponta fogok szembesülni. A mindenben nagyon rendesen viselkedő, segítőkész doki néni átnyújtotta egy diósdi illetőségű, kisállatok hamvasztására szakosodott vállalkozó névjegykártyáját, hogy beszéljem meg vele a teendőket. Ez még akkor és ott, a kórházi váróban megtörtént. Ennek értelmében holnap, vagyis ma, szombaton délelőtt kocsival bejön értem, elmegyünk az ebemért a kórházba, onnan ki Diósdra, ott két-három óráig tart a művelet, a hamvakat lezárt kerámia urnában kapom kézhez. S mindezt minden percben a saját szememmel ellenőrizhetem, vagyis valóban Jerry maradványait viszem haza. Számomra sokat jelent ez a bizonyosság. A hamvasztás harminckétezerbe, az oda-vissza fuvar ötezerbe, összesen tehát harminchétezerbe kerül a szomorú ceremónia végső elrendezése. Most szombat tizenegy óra van, várom a szállítót. Az ehhez a témához tartozó továbbiakról később beszámolok. Közben mintegy másfél órája telefonon értesítettem anyámat a megrázó eseményről. Nem akartam tegnap, miért legyen egy álmatlanul átforgolódott éjszakája? Anyám már a második mondatom után elsírta magát, de azért végighallgatott. Részvétét fejezte ki ő is, tegnap óta ő a tizedik, aki együttérzéséről biztosít. Rám fér az együttérzés lelki balzsama, de azért ez mégis az én és a kutyám személyes ügye marad. Éppen tizenegy óra van, a diósdi vállalkozó ebben a percben telefonált, hogy most indul otthonról, egy óra múlva ér a Tábornok utcába. A másik bejelentkezett, reggeli ügyfél, aki Tapolcáról érkezett, erősen késett a jégbordás utak miatt. Ma reggel óta szakad a november végi hideg eső. Mintha még az ég is Jerryt siratná. 

  A diósdi fiatalemberrel szombaton, fél egy körül jutottunk el az István úti kórházba, ahol egy fekete műanyag zsákban megkaptuk Jerry tetemét. A pesti forgalom dacára bő félóra alatt kint voltunk Diósdon. A fővárossal összenőtt település legfelkapottabb részén, egy szép földszintes családi ház kerítése és garázsbejárója közötti keramitos részen állt az idei gyártású mobil krematórium. Első ránézésre afféle magas kéményű, fura utánfutónak látszott. Angol gyártmány, egy vagyonba került. A derékmagasságig érő kazánt egy stabil utánfutóra szerelték rá, a kazánból jó négy méter magas, egy méter kerületű, krómozott fémcső mered az ég felé. A fiatalember még menet közben odatelefonált a kollégájának és barátjának, hogy hamarosan érkezünk, kezdje felfűteni a kazánt. Mire kiértünk, a sterilen csillogó berendezés teljesen üzemszerű állapotban volt. A srácok kiemelték a kocsi hátuljából a kutyám tetemét tartalmazó zsákot, és a hamvasztó melletti kövezetre téve felnyitották. Ekkor készítettem a halott kutyámról azt a tíz képet, amit igen ritka alkalmakkor fogok megnézni. Fényképezés közben Jerry mellé térdeltem, még simítottam párat a mindössze aludni látszó eb kobakján. A közeli fotózás alatt döbbenten észleltem a máris jelentkező bomlásszagot, ami olyan volt, mint egy különösen büdösre sikerült szellentés. Még egy utolsó simogatás a hideg koponyán, aztán intettem a srácoknak, hogy intézkedhetnek. Kézi csörlővel felemelték a vörösessárga lángokat lehelő kazán súlyos tetejét, és óvatosan beleeresztették a négy lábánál megragadott, ernyedt testet. Ahogy elengedték, azonnal visszacsukták rá a fedőt. A kazán külső oldalán elhelyezett műszerek máris a benti, addig sem elhanyagolható, 700 fok körüli hőmérséklet folyamatos emelkedését mutatták. A digitális kijelzők perceken belül kilencszáz fokig ugrottak, ami a mellettem ácsorgó szakemberek magyarázata szerint arra utalt, hogy a test zsírtartalma és a könnyen égő szövetek meggyulladtak, és ezek adják a plusz hőmérsékletet. Másfél órán keresztül az udvaron topogva beszélgettünk a fiúkkal, amikor sor került a tetem első fordítására. Erre azért volt szükség, hogy a test másik oldala is megkapja a teljes befújt hőmennyiséget. Miután erre - a kutyám iránti érzelmi érintettség okán - nem voltam kíváncsi, arra az egy percre elfordultam a kazántól. Állítólag szörnyű látvány. El tudom képzelni, bár nem akarom. (Hogy a kutyám miatti megrázkódtatástól mennyire nem voltam magamnál, jól példázza az a tragikomikus mozzanat, hogy a már egy óránál hosszabb ideje hamvasztás alatt álló kutyámtól alig másfél méterre belém nyilallt a gondolat, hogy sietnem kéne haza, mert még kaját kell főznöm Jerrynek. Őrület. Beszélgetek a két sráccal, a hátam mögött akkor izzik tiszta mésszé a kutyám, és én az elkészítendő vacsorája miatt aggódom.) Az újabb fordítás további egy óra múlva történt, ezt sem akartam látni. A tíz perccel későbbi harmadik kazánnyitásnál viszont már biztattak a fiúk, nyugodtan belenézhetek a kicsire mállott csontdarabokat és pernyeszerűen összezsugorodott részeket tartalmazó kazán aljába. Bő két és fél óra magas hőfokú hamvasztás után ennyi maradt Jerrykémből. További tíz perc múltán kikapcsolták a kemence fűtését, és egy lapos lapát segítségével fémtálcára kimérték a maradványokat. A nagyobbacska csontdarabokat egy leginkább vasalóhoz hasonló, tömör fémdarabbal tovább porították, aztán az egész, még forró törmeléket egy sötétzöld színű cserépurnába töltötték. Az urnát és a színét én választottam. A cserepestől mintegy két kilót nyomó hamvakat a hideg kövezetre téve tíz percen át hűtötték, majd felhelyezték rá a peremén szilikonnal kétszer bekent cserépfedőt. Miután ez hamarosan rögzült, a még meleg tapintású, de már nem forró urnát egy tartórekeszbe helyeztük, beültünk az autóba, és a srácok társaságában visszajöttem a Tábornok utcába. Öt körül itthon voltam. Még az utcán, a kocsi felkapcsolt belső világítása mellett kifizettem a munka- és fuvardíjat, megköszöntem a fáradozásukat, elköszöntem, és a még mindig langyos urnával a kezeim közt hazajöttem. A szomszéd Vili kint cigarettázott a lakása bejárati lépcsőjén, álmélkodva és sajnálkozva hallgatta, mi történt az ebemmel. Magától észre sem vette a kutyám hiányát, újabban éjjel-nappal dolgozik, alig van itthon. A szobában az ágy közelében, a fekhelyemtől karnyújtásnyira helyeztem el a hamvakat tartalmazó urnát. Nem szúr szemet, belesimul a könyvszekrény színvilágába, de tudom és érzem, hogy Jerry ott van velem. Tudom, hogy őneki is így a legjobb. Csak kis időre ment el, de már hazaérkezett. Végleg.  2008.11.28-29.

 

  (Hatodik kötet) Tizennégy:

 

  Egy héttel a kutyám halála után kezdem összeszedni magam. Nehezen megy, egyelőre többet vagyok komor hangulatban, mint felhőtlenül vidámban, de igyekszem. Erre mondják, hogy az élet megy tovább. Igen ám, de nem mindegy hogyan, és kinek a hiányát elviselve? Nagyon hiányzik a hűséges öreg harcosnak az a szokása, hogy reggel, munkába menet a kapu közelébe kísért. Nem jött el egészen addig, talán jó ok volt rá, de megállt öt méterrel hátrébb. S ahogy a mögöttem csukódó kapun túlról visszanéztem, ő - szokása szerint - enyhén szétvetett mellső lábain állva bús képpel, porcelán kék szemével, tökélyre fejlesztett zsaroló arckifejezéssel bámult vissza. Lelkifurdalást akart bennem indukálni, hogy aztán mielőbb igyekezzem vissza hozzá. Volt neki gógyija, de mennyi! Aztán meg, amikor a napi munkából hazaértem, s meghallotta az udvar egyenetlen kövezetén zörögve közeledő kézikocsimat, lesunyt fejjel rohant elém, loboncos farkát jobbra-balra billegtetve fejezte ki örömét, szeretetét. A poros vagy esős kövezeten nem egyszer nemes egyszerűséggel az oldalára vetett magát, s a lábaimnál hemperegve vigyorgóra húzott szájjal várta, követelte, hogy már ott, két lépéssel a kapun belül vakargassam a hasát. Miután ez rendszerint megtörtént, feltápászkodott, azzal az utánozhatatlan sebesen vonagló testmozdulattal lerázta a bundáján megtapadt piszkot, és iszkiri, teljes erőből futás hátra, a lakásajtóig! Ahol megtorpant, és amíg oda nem értem, örömteli torokhangokat hallatva hozta tudomásomra a viszontlátásom feletti fékezhetetlen boldogságát. Hej, régi szép, együtt töltött napok! Elmúltak. El, örökre. Nem lehet megszokni a hiányát. Elsüllyedt az elmúlás mindent magával sodró folyójába hajított kő, s innen, az élet partjáról csak nézni lehet a csobbanás elenyésző helyét, esély sincs a felkutatására. Legfeljebb, ha majd magam is eldobandó kővé változom. Eljön annak is az ideje. Még jó, hogy rengeteg kedves emléket hagyott maga után, közös kalandjaink felejthetetlen képsorait, meg az együtt töltött tizenhárom és fél év alatt róla készült kétszáz fotót. Egyiken szebb, mint a másikon. De, ha külsőre ronda lett volna, akkor is imádnám hűséges jelleméért, türelméért, mondhatni jóságáért. Nem akármilyen egyéniség volt az én vén csont ebem, nincsen párja a világon! Sosem felejtelek el, öreg! És, mint ahogy eddig minden esetben betartottam a neked szóló ígéreteimet, amíg élek betartom a ki nem mondott, de belül számon tartott fogadalmakat. Mert az irántad érzett szeretetem, és a sok-sok boldog óráért érzett hálám mindenkor erre kötelez. Esténként még sóhajtozva alszom el, reggelente rosszkedvűen, leverten ébredek, napközben olykor könnybe lábad a szemem, mert az emlékezés szürke ködéből váratlanul felbukkansz előttem, amint önfeledten szimatolgatsz a Mexikói úti töltés füves oldalában, vagy érdeklődve hegyezed a füled egy-egy kolléga távoli ugatására. Néha azon kapom magam, hogy öntudatlanul egy sokszor látogatott közért felé veszem az irányt, merthogy kaját kell vennem neked. Máskor, ha kicsit nem figyelek oda, sietni akarok haza, ha meg már úton vagyok, hirtelen szaporábbra fogom a lépteimet, hogy mielőbb kint lehess a sétálókörzetünkhöz tartozó utcák számodra oly beszédes illatai között. Esténként nyitnám a bejárati ajtót, hogy pár nyugtató szó és gyengéd simogatás mellett elbúcsúzzam tőled éjszakára. A kezem már a kulcson matat, amikor rájövök, hogy nem érdemes, nincs miért, nincs kiért kimennem. Ezek nem pusztán a megszokás, a több mint évtizedes beidegződés mozdulatai. Egy részed belém költözött, itt maradt a földi tartományban, létezésem végéig itt él velem. Így van rendjén, ez valamiféle elégtétel a halandó lényeknek kötelezően betartandó fizikai elmúlással szemben. Ezt a kései nekrológot tudatosan hagytam magamban érlelődni, legalább egy héttel a halálod utánig. Hogy ne pusztán a sírásra késztető nyers fájdalom, a friss hiányérzet töltse ki összezavarodott agyamat, hanem picit hegedjen az irtózatos seb, amit a távozásod okozott. Távozásod, amely az 1974-ben keletkező egészségi problémám és a 2001-es válásom után a harmadik a sorsom által rám mért nagy traumák sorában. Mindhárom csapás más és más műfajt képvisel, de közös bennük az életemet az addigi viszonylag nyugalmas folyásából kizökkentő, sőt, nyugodtan mondhatom, sorsfordító hatásuk. Ugyanis mindhárom esetben úgy éreztem, s ezt utólag igazolva látom, életem egy pontosan definiálható szakaszának végét, illetve egy új periódus kezdőeseményét jelentik. Néha úgy hatottak, mintha filmet láttam volna a filmen belül, vagyis akárha az életemen belül egy teljesen új életbe kezdtem volna bele. De hát hány élete van az embernek? November 28-ig úgy könyveltem el a lassan kifutó, összességében egészen kiválónak látszó 2008-as esztendőt, mint a pesti épületek fényképezésének, illetve Anikó életemben való áldásos felbukkanásának évét. November 28-án, péntek délután öt órakor ezek egy szemhunyás alatt másod- és harmadrendű dolgokká devalválódtak, mert - hatalmas űrt hagyva magad után - elmentél. Évtizedek óta rühellem novembert, ezt az ősz végi, melankóliára ösztönző, kedélygyilkos, minden hónapok között a legátmenetibbnek tekinthető, gyenge karakterű, már-már felesleges hónapot. Utálom havas esői, korai sötétedései, unalmasan telő, városi szmogtól borongós nappalai, és tél elejei reménytelensége miatt egyaránt. A tavasz, a kikeleti remény éledésének ideje nálam mindig november havától állt legtávolabb. Az idén azonban egészen szép, viszonylag napsütéses, enyhe, olykor éppenséggel meleg napokat hozó hónap kerekedett belőle, hogy aztán, önmagát nem meghazudtolva, a legvégén mégis sikerüljön visszavedlenie gyűlölt novemberré. És ez, bármilyen ragyogó időjárással próbáljon kiengesztelni a jövőben, most már örökre így marad, az eddigieknél is nagyobb ellenszenvvel viseltetem iránta, mert elvitte a barátomat. Életem egyetlen igaz barátját.  2008.12.05.

 

  (Hatodik kötet) Tizenöt:

 

  Tegnap délután őrangyalosat játszottam, mert nem elképzelhetetlen, hogy valakinek megmentettem az életét. Munka után elmentem az Örs vezér térre, a gombamód elszaporodott pesti plázák közül az egyedüliként kedvelt Árkád üzletházba, hogy a közelgő karácsony alkalmából ajándékot nézzek anyámnak. Betértem az első emeleti, elektronikai cikkeket árusító üzletbe, mert az előzetes elképzelésem szerint valami nem túl drága, de nem is gagyi, jó minőségű digitális fényképezőgépet gondoltam megfelelő meglepetésnek. Mindkét Canon-gépemet itt vásároltam, a nagyobbik hitelének utolsó részletét a napokban adtam postára. Anyu elég sok helyre eljut az országban, szeret fotózni, de egy kiöregedett, filmtekercses masinája van, amivel a kelleténél több a macera. Nem annyira a kezelése, mint inkább a képek előhívása körül lépnek fel gondok. Nagyjából húsz- és huszonötezer forint közötti gépre gondoltam, láttam is belőle néhány fajtát, majd még eldöntöm, végül melyik legyen. A lényeg, hogy amikor kijöttem az áruházból, a széles és forgalmas Fehér úti zebra túloldali lámpája villogó zölden jelezte, hogy most már ne nagyon induljon neki senki, a túloldal messze, s bal kéz felől azonnal indulnak az ugrásra készen várakozó autók. Egy harmincas évei közepén járó, jól öltözött hölgy vágódott mellém, s láthatóan igen nehezére esett eldönteni, hogy reszkírozza-e a futást, vagy sem. Nagyon sietősnek látszott a dolga, s ennek megfelelően eléggé felhúzott állapotban volt. Ketten álltunk a járdaszélen, a többiek mind átértek már. Hezitálása két másodpercig tartott, s már úgy tűnt, hogy a veszélyes átrohanást választja, amikor mintegy méter távolságból igen nyugodt, de határozott hangon odaszóltam neki: ráér meghalni. Nem tudom, miként jutott eszembe törődni az idegen nővel, bármilyen szinten beleszólni a sorsába, de pontosan ezeket a szavakat használtam. Mégsem a számat váratlanul elhagyó szöveg, inkább a megszólalás fölényes nyugalma lepett meg. Amolyan, rám éppenséggel nem jellemző földöntúli nyugalommal mondtam, amit mondtam, de mintha nem is én szóltam volna, hanem általam valaki más. A józan szavakkal lehűtött hölgy azonnal visszatáncolt a járda peremétől, és tíz másodpercig maga elé meredve nézte az úttestre festett vastag fehér sávokat. Magában talán végigsakkozta a lehetséges következményeket. Időközben dübörögve elindult az addig féken tartott forgalom, sorra húztak el előttünk a kamionok és a személygépkocsik. A magam részéről úgy véltem, ennyi és nem több, de a hölgy, mintegy kábulatból ébredve, józanodva, félem fordult - még mindig csak ketten álltunk ott - és annyit mondott: igaza van. És, kissé álmélkodó tekintettel, úgy végigmért tetőtől talpig, mint aki marslakót vagy egyéb idegen bolygóról érkezett teremtményt lát a jobb oldalán. Aztán kissé beszédesebbé válva elmondta, maga sem érti, minek rohan, hiszen nincs különösebben sürgős elintéznivalója, csak az ösztönei hajtják. Különben is - derült ki önkritikus szavaiból - háromgyermekes családanya, tehát fokozottan ügyelnie kellene a lépéseire. Tudja ő ezt, de gyakorta elfeledteti vele az őrült városi élet. Magam atyai jóindulattal s helyeslően bólogattam mellette, gyakorló városlakóként pontosan tudtam, miről beszél. Közben ismét zöldre váltott a lámpánk, s egymás mellett haladva, nyugodt sétatempóban átértünk a metróvégállomás oldalára. Itt, kölcsönösen mosolyogva, további szép napot kívánva egymásnak, elváltak útjaink. Ő ment jobbra, a metró irányába, én pedig balra, mert egy pékség utcai pavilonjánál kenyeret szándékoztam venni. Az indulásra váró metró belsejében, hónom alatt a vekni félbarnával, mosolyogva gondoltam vissza az öt perccel korábbi jelenetre, s magamban némi, utólag talán kárhoztatható önelégültséggel állapítottam meg, hogy megvolt a napi jó cselekedetem. Mindössze annak a gyanúja zavart parányit, hogy akárha nem lettem volna a magam ura, nem annyira belső, inkább külső sugallatra fogtam vissza a hölgy kétes eredménnyel kecsegtető lendületét. Ne adj' Isten, van Isten?  2008.12.10.

 

  (Hatodik kötet) Tizenhat:

 

  Tegnapelőtt, azaz pénteken letudtuk az idei évre rendeltetett céges vacsorát, ott, ahol az utóbbi két esztendőben, vagyis a Szerémi út és a Prielle Kornélia utca sarkán található Trófea grill étteremben. Tavaly óta erősen átalakították a helyiséget, alig ismertem ki magam a bejáraton túl. Az utóbbi évek legpocsékabb szervezése a mostani volt, mert a jól bevált papírformát felborítva, a cégvezetőség az étterembe menetel előtt nem osztotta ki a ki nem vett szabadnapok után járó pénzt, illetve a nekem járó hatvannégyezer forintból úgy kellett kikönyörögnöm negyvenezer előleget. A többit a jövő héten kapom kézhez. Remélem. De ez még nem elég, ezenkívül mindenki egyénileg utazott a helyszínre, ahová egyébként fél hatra szólt a meghívó. Részemről az 1-es villamossal a Népligetig mentem, onnan a 103-as busszal a budai oldalon található Budafoki útig, onnan a kellemes esti hűsben gyalog a tíz percre lévő Trófeáig. Az efféle események idáig úgy zajlottak, hogy kora délután a Lobogó utcai irodában elszámoltunk a napi bevétellel, aztán hazamentünk, szépen átöltöztünk vacsorához, majd minden földi jóra kiéhezve visszatértünk a Lobogó utcai központba. Itt a rövid főnöki évértékelőt követően borítékban kiosztották a járandóságot, és mindenki kapott egy kis ajándékot. Ami az elmúlt év végén például egy üveg málnás pálinkát, illetve tízezer forint úgynevezett "pulykapénzt" jelentett. Természetesen a jogosan járó összeg felett. A pálinkát anyámnak ajándékoztam. Ezúttal viszont elmaradt a benti összeröffenés, ehelyett a főnök a helyszínen, az étteremben tartott rövid szónoklatot, amiből, tekintettel az általános zsivajgásra, a távolabb ülők, mint én, egy árva szót sem értettünk. Annyi baj legyen. Viszont legalább ötvenen lehettünk, merthogy a régóta meglévő munkatársak mellé év közben felvettek körülbelül harminc fő jegyárust, úgyhogy senkinek sem lehetett magányérzete. (A dolog szépséghibája, hogy majdnem mindenkinek idegen volt majdnem mindenki.) Kivéve talán engem, aki ugyan pontosan érkeztem, de a többiek addigra már elfoglalták a helyeiket, s nekem a legtávolabbi asztalsor szélén jutott ülőhely. Mint a kisujjam, olyan árván ültem ott, s csipegettem lányos zavaromban a magamhoz vett fürt olasz szőlőből. Sebaj, legalább nyugodtan ehettem, nem traktált senki fölösleges kérdésekkel, s nem kellett jó pofát vágnom a kollégák ilyenkor megszokott, kényszeredett marháskodásához. Tíz perccel később azonban az utánam érkezők lassan benépesítették ezt az asztalt is, így lőttek az árvaságomból fakadó viszonylagos nyugalmamnak, de addigra legalább elvertem az éhségem első hullámát. Volt több is. Hogy mit összezabáltam, azt tételszerűen nem tudnám visszaadni, az evésre fordított két óra alatt jószerével csak szabóollót és elefántagyart nem tömtem magamba. De azért lássuk, csak úgy nagyjából. Rántott sertéshús, szarvashús öntettel, húsgombócok, kolbászos rizs, egyszerű főtt rizs, vajas krumplipüré, sajtszeletek, kelbimbó, párolt vörös káposzta, salátalevelek, uborka, cékla, májpástétom, töltött sonka, tejfölös hússzeletek, lila hagyma karikák, szőlő, mandarin, narancs, aszalt szilva, aszalt sárgabarack, mazsola, négyféle ízesítésű süteménykocka (összesen vagy húsz darab), italnak több ízben két deci rostos őszibarack. Körülbelül. Az apraja nem jut eszembe. A vacsora vége felé kiosztották az ajándékokat. A csomagok végig oda voltak készítve a fal tövéhez, de mindenki szemérmes félrenézéssel kerülte a rájuk nézést, nehogy gyerekesen mohónak tűnjön a többiek előtt. Nem tudom, kinek a beteg agyából pattant ki az üvegből készült sakk-készlet ötlete, de le a kalappal. Ennél életképtelenebb, bornírtabb ajándékot művészet lett volna kiagyalni. A népes társaság felét kitevő férfiak egytől egyig ezt halászták elő - savanyú, hitetlenkedő képpel - a díszcsomagolást jelképező papírtáska aljáról, valamint egy kis üvegnyi pezsgőt és egy noteszt a hozzávaló golyóstollal. A nők nem tudom, mit kaptak. Nagyszerű. Ahogy egy kollégával később hevenyészett összeadás révén kiszámítottuk, a kapott cucc nagyjából négyezer forintnyi értéket képviselhetett. A tavalyi tízezer forint "pulykapénz" több mint felét a cég az idén megtartotta magának. Spórolunk, spórolunk? Rajtunk, melósokon, ki máson? Az üvegsakk láttán hirtelen vad ehetnékem támadt, de a feszülő hasamtól alig fért belém újabb adag, így aztán hamvába holt a kisstílűen viselkedő cégem anyagi tönkretételére tett gyenge kísérlet. Kevéssel nyolc óra után elindultam haza, kilencre otthon voltam. Ani húsz perccel később futott be a munkából.

  Tegnap, szombaton megvettem anyám karácsonyi ajándékát, ami biztosan örömteli meglepetés lesz. Olyan frankó, tetszetős, 10 megapixeles Canon digitális fényképezőgépet (PowerShot A 1000 IS) bírtam venni, hogy még nekem is megfájdult rá a fogam. Hosszas kavarás után (a Westend, Árkád és az Aréna fárasztó bejárását követően) végül a Boráros téri üzletház első emeletén lévő műszaki boltban vettem meg, potom 38.000-ért. Plusz háromezer a hordozótáska, plusz újabb négyezer a mai bolhapiaci látogatás alkalmával vásárolt töltőkészülék és az akkumulátorok, ja, meg az egy megabájtos memóriakártya. Szóval, kitettem magamért.  2008.12.14.

 

  (Hatodik kötet) Tizenhét:

 

  Anikóval kapcsolatban pénteken akadt egy kis probléma. Nem kicsi, elég nagy. És talán nem annyira a lánnyal, mint velem volt baj. Az előzmények közé tartozik, hogy Ani csütörtökön és pénteken nem dolgozott. Midőn csütörtök kora délután a munkából jövet fáradtan beestem a lakásajtón, a szobába nyitva azt látom, hogy az én kedvesem vastag pokrócba takarózva édesen alszik a pamlagon, miközben a könyvszekrény lábánál egy kistányérra tett vastag gyertya ég nagy lánggal. Kis híján a szívemhez kaptam, hiszen elég egy kis padlómozgás (a szomszéd gyerekek jóvoltából napjában többször előfordulnak beltéri rengések), és a rögzítetlen gyertya oldalt dőlve lángra lobbanthatja a könyveket, majd a lakást. Azon frissiben lebasztam az álmából kótyagosan ébredező leányzót, aki mindjárt azzal védekezett, hogy nem is aludt igazából. Miközben az elrévedt tekintetén látszott, az első pillanatokban azt sem tudja, hol van. Akár mélyen aludt, akár felületesen, egy tény, az égő gyertyára nem láthatott rá, s mire észleli a füstszagot, lehet, késő. Bár érthetetlennek tartottam Anikó könnyelműségét, nem akartam komolyabb balhét, ezért inkább kimentem a fürdőszobába, és hugyozás közben az ártatlan fajansznak mondtam el - keresetlen, ám csendes szavakkal -, ami a bögyömet nyomta. Másnap, pénteken, ismét a hazatéréskor buktam ki. Először is: amíg a kulcsommal a zárban matattam, Anikó nem került elő, amikor pedig végre felbukkant, már nyílt az ajtó, s a túloldalán álló csaj azzal fogadott: mi az, eszedbe sem jutott, hogy a zárban van a kulcs? Mármint az ő kulcsa, a lakás belseje felőli oldalon. Nyeltem egyet, hogy köszönés helyett ilyen nyegle fogadtatásban részesültem, de nem pirítottam rá. A kerevet pokrócát megint rondán összetúrva találtam, s amikor rákérdeztem, délelőtt mivel ütötte el az idejét, megint azzal a félvállról indított, a szőrt a hátamon felállító hangnemben válaszolva mondta: semmit. Vagyis végiglustálkodta a fél napot. Rákérdezett, hogy kívánok-e most enni, a amíg kiment a konyhába kaját melegíteni, helyére igazítottam a gyúrt takarót. A kisebb dührohamtól kínozott agyam valójában akkor dobta le füstölgő kazánjának fedőjét, amikor a lány utáni rendrakáskor észleltem, hogy a pamlag tetején sorakozó könyvek közül a Michael Schumacher-ről (kedvenc F1-es versenyzőm) szóló opus puha elő- és hátlapja egyaránt csúnyán begyűrődött. Köszönhetően a korábbi trehány rendrakásoknak, amiket biztosan nem én követtem el, hiszen most is ügyeltem a részletekre. Ezúttal is ennek köszönhetően vettem észre a kedvenc könyvemet ért súlyos inzultust. Akár egy nappal előbb, megint kiadós káromkodásba fogtam, ám ezúttal nem rejtettem véka alá a véleményemet, s rendrakás közben fennhangon szidtam a jó Istent meg az összes égieket, belekeverve anyjukat, apjukat, említést téve bizonyos állatfajták véres nemi szervéről, hogy azokat ki hová nyomja. Az erős indulattól fűtött szárnyaló fantáziám jóvoltából felemlített obszcén szavak a szűkös kalitkájukból szélnek eresztett postagalambok módjára, szabadon köröztek a négy fal által határolt térben. Annyi önuralmam maradt, hogy Anikót nem említettem név szerint, de mindezt nyugodtan magára vehette az előző és az aznapi tevékenysége okán. Magára is vette. Noha két perccel előbb még úgy volt, hogy együtt ebédelünk, csak nekem melegített ételt, s egy személyre terített az asztalnál. Alighogy kiszedte az ételt, máris húzott vissza a szobába. Dühöngve, magamban fortyogva ettem végig az egyébként kitűnő paprikás krumplit, amiből eredetileg két tányérral szándékoztam enni, ám a felgyülemlett idegesség miatt összeszűkült gyomrom beérte egy adaggal. Csoda, hogy nem hánytam ki. Kaja után a szobában öt percig némán kerülgettük egymást, aztán kiborult nálam a bili, és a minden bajok forrásának kinevezett pamlagra huppanva megkértem a lányt, záros határidőn belül keressen magának albérletet. Szedje a cókmókját, viheti az új konyhaszekrényt meg az általa vásárolt régi csillárt, de a kétszemélyes ágy marad. Anikó láthatóan kétségbeesett, mivel nem tudta eldönteni, a hirtelen haragom mondatja velem, hogy távozzon, vagy őszintén úgy gondolom. Igazság szerint, ahogy kimondtam, már megbántam, de valami ősi, elpusztíthatatlan gonoszság kárörvendve böködött belül, hogy tovább kínozzam a megrémült csajt. A dolgok mélyére nézve, alighanem próbára akartam tenni a szeretetét, vajon meddig mehetek el? Kétélű, veszélyes fegyver, amivel régebben már megvágtam magam, méghozzá súlyosan, de ezúttal megint gyenge voltam, és nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Mondják, az ember azt bántja, akit szeret. Ettől fogva ketten szenvedtünk, s mindketten attól, amit én mondtam. Akaratom ellenére folyton gonoszkodtam a lánnyal, közben pedig belül sírt és zokogott a lelkem, mert tudtam, hogy mennyire igazságtalan vagyok. Hiszen, hogyan áll arányban egy kis hétköznapi trehányság azzal a hatalmas szeretetmennyiséggel, amelyben Anikó részesít megismerkedésünk első percétől kezdve? Én, aki mindig az érzelmek emberének tartottam magam, egyszerre mitől lettem ilyen pitiáner, hálátlan alak, aki néhány bocsánatos apró hiba miatt képes kockára tenni élete összességében legjobb kapcsolatát? Esküszöm, miközben a maradásáért könyörgő, a szeretetére visszatérően hivatkozó Anikót gonoszul kínoztam, belül zokogtam, de a megátalkodott számat mégis könyörtelen szavak hagyták el. tökéletesen tudathasadásos állapotba kerültem: mialatt imádatom a lány iránt szemernyit sem csökkent, mégis bántottam, ezért veszettül gyűlöltem magam, ugyanakkor betegesen élveztem az irányomban való érzelmi kiszolgáltatottságát. Szinte szédelegtem az egymás ellenében ható mentális impulzusoktól. Valamit mindig valamiért, ez az evidencia igazolódott, amikor a bensőmben dúló érzelmi vihar eredményeként egyszer csak hatalmába kerített a jó öreg szívritmuszavar. Persze máskor is előfordultak efféle motorikus malőrök, havonta átlag hússzor, csakhogy a mostani erőssége és tartóssága vészesen emlékeztetett az eddigi legkritikusabb ritmuszavaréra, amit 2000. május elsejének forró délelőttjén voltam kénytelen átélni, s melynek következtében napokig kórházi kivizsgálásra szorultam. Az igazság tehát győzedelmeskedett, büntetésem gyors, hatékony és példás volt. Légszomjjal s ijesztő halálfélelemmel spékelt aritmiás rohammal küszködve, feltűnés nélkül vergődtem ki az előszobába, nyakam vékony bőre alatt izgatottan vergődött a két artéria, füleimben kalapácsütésként koppantak a ritmust tévesztő szívdobbanások. Aki próbálta, tudja, milyen nehéz halálfélelemmel a szívben közönyös képet vágva tenni-venni. Becsuktam magam mögött a szobaajtót, s már kapartam elő a kabátzsebem mélyén gyufásdobozban rejtegetett tartalék gyógyszerkészletet, amiből a fürdőszoba nyugalmában gyorsan bekaptam egy bő fél Betalocot. A halál kedélyesen meglegyintette az intő tréfába belesápadt arcomat, s én gondolatban megköszöntem neki, hogy a még megfelelő időben történt figyelmeztetésével vigyázott az életemre. (Ritmuszavaraim a fent említettnél enyhébb, de éppoly zavaró formában az eset óta napjában többször jelentkeznek, úgy látszik, elindítottam egy láncreakciót, amiről nem tudni, mennyi idő után fullad ki. Kellett nekem rosszfiúnak lenni. Most aztán foshatok kedvemre, hogy vajon megérem-e a hőn áhított tavaszt? Ha esetleg nem, akkor fiúi szeretettel csókoltatom anyámat, apámat, atyaival a fiaimat, és végül, de nem utolsó sorban szerelmes csókkal az én imádott Anikómat. Szevasztok, én már jól vagyok, Jerry komámmal a túlvilági mezőkön sétálok. Aki legelőbb követ, hozzon már magával egy vékonyabb pulcsit, mert errefelé is hűvösek a hajnalok. Biztosan rám találtok, majd én is figyelek. Az eset tanulsága: az eddigieknél nagyobb önfegyelemmel élni, az ingerküszöbömet pedig magasabbra állítani. Könnyű azt mondani...) Az Anikó iránt mutatott haragom persze mindjárt köddé vált, semmivé lett, hiszen csak a magamra erőltetett nyugalommal menthettem a bőrömet. Megszelídülve, gyáván tértem vissza szobába, s engedékeny hangnemre váltva megnyugtattam az ágy szélén magába zuhanva ücsörgő Anikót, hogy természetesen nálam maradhat, amit mondtam, oktalan indulatból mondtam, igyekezzen elfeledni. De tudom, hogy nem fogja, benne marad a tüske, ami egy későbbi időben még kínos meglepetéseket okozhat. Így szokott ez lenni. Hiába, nem tudok nem hibázni. Azzal együtt, Anikó is megszeppenhetett a szándékaim ellenére túl nyersre sikerült szavaimtól, mert az eset óta látványosan a kedvemben jár, az eddigieknél is jobban kimutatja a szeretetét. Az a legnagyobb baj, hogy hiába vedlem le hétévenként, mégsem tudok kibújni a bőrömből. Egyébként tisztában vagyok a hetek óta halmozódó, s az efféle lányos kitörésekben kisülő ingerültségem közvetlen kiváltó okával. Az a nyamvadt fényképezőgép, jelenkori álmaim netovábbja, illetve a megszerzése körüli, áthidalhatatlannak látszó nehézségek rágják az idegeimet, s okoznak nappal főfájást, éjjel álmatlanságot. Az ehhez hasonló esetekre szokás mondani: megszerzem, ha beledöglöm is. Lehet, hogy ez esetemben csak félig lesz igaz, s nem szerzem meg, viszont beledöglöm?  2009.02.01.

 

  Vége a harmincadik résznek           


                                       


2022. május 30., hétfő

 

             ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                      írta Miski György

 

                                   Harmincegyedik rész

 

  (Hatodik kötet) Tizennyolc:

 

  Idejét sem tudom, mikor mentem ki utoljára a bolhapiacra árusítási szándékkal, hát most szombaton és vasárnap megtettem. Szokatlan és keserves élményt okozott a hajnali sötétben kiszállni Anikóm mellől a kellemesen átmelegedett ágyból, de álmaim fényképezőgépére nem elég várni, tenni kell valamit érte. Áldozatot hozni, eladnivalót vinni. Hozni, vinni. Péntek délután az időm javát a fénykép- és képeslapgyűjteményem szelektálásával töltöttem, igyekeztem minél szélesebb skálájú anyagot összeállítani a közel másfél évtizedes bolhapiaci tevékenységem során felhalmozódott értékekből. Katonai, közlekedési, városképi, fővárosi és egyéb vonatkozású fényképek kerültek a dolgos hétköznapokon munkaeszközként használt kiskocsim mélyére, melléjük téve a cirka kétszáz éves elöltöltős puska, amit három éve vettem ötvenezerért. Meg a réz szentségtartó, ami annak idején nyolcezer forintomba fájt. Szerencsére mindjárt találtam szabad asztalt, pedig elég későn, fél hét körül értem ki. Mihelyt kipakoltam, máris körém rajzottak a piac általam régóta ismert nepper hiénái, de a télutó hideg pirkadatának sötétjében rendet vágó lámpák fényében feltűnt egy-egy amatőr gyűjtő mohóságtól megsápadt arca is. Egy ilyen mohó arcnak adtam el - tízezerért - a kifogástalan állapotú kegytárgyat. Utána következett ám az ereszd el a hajam! című népi játék, amelynek egyértelmű célja az eladásra kínált fotók és képeslapok egymás elöli elhalászása. Az ember nem képes levedleni eredendően ragadozó természetét, s ha így van, márpedig az előbb írtam, hogy így van, akkor jobb, ha ebben a vértelen formában acsarkodja ki magából a lelke sötét zugában lapító állatot. Elnéztem az én drága, jó kuncsaftjaimat, amint kapzsiságtól remegő kézzel felvették az asztalra kitett fényképberakók valamelyikét, közben sanda oldalpillantásokkal lesték a mellettük álló kezében pörgő másik berakót, hogy aztán közömbösnek álcázott, de izgatott vibráláson kapott hangon érdeklődjenek az árak felől, s alattomosan összehúzott szemmel figyeljék a viszont ajánlatra tett reakciómat. Mialatt mindannyian játszottuk a felnőttek egyik legkülönösebb játékát, valami különleges elégedettséggel konstatáltam, hogy a spontán összeverődött társaságban mindenki kiválóan alakítja az elvárt szerepét. Persze én is álarc mögé bújva adtam a közönyöst, hogy nekem mit sem számít, másnak mi a véleménye, ragaszkodom a a magam által szabott feltételekhez, vagyis árakhoz. Közben erősen dobogó szívvel alig vártam, hogy az illető vigye már azt a fránya lapot, lapokat, s mihamarabb gyűljön a pénz a fényképezőgépre. Ahogy a Nap magasabbra emelkedett, s fokozatosan megvilágosodott a pár négyzetméteres spontán küzdőtér, egyre többen lettünk, legalábbis az asztal túloldalán, merthogy nekem egyedül kellett állnom a sarat a máskor talán jó barátok, most azonban ádáz ellenfélként egymással marakodókkal szemben. Nehezen felülmúlható élményben volt részem. Mintegy tágas, ámbár igencsak hűs padlójú páholyból szemléltem embertársaim különféle mentális megnyilvánulásait, amiket egyáltalán nem tudtam elítélni, mert nem egyszer én is így jártam, vagy legalábbis hasonló cipőben. Ha most megrögzött képmutató lennék, azt mondanám, nem szép dolog alakoskodni. Csakhogy mindenki azzal a fegyverrel harcol a jussáért, ami a rendelkezésére áll. (Ó, te hitvány emberi faj! Régóta nyilvánvalóvá tetted méltatlanságodat a földi Paradicsomra: nem érdemled meg azt a gyönyörű bolygót! Kárára vagy, felelőtlenül ütöd-vágod, minden nap rontasz valamennyit rajta, nem becsülöd. S nem tiszteled magad, mert már korai éveidben önmagad szolgájává alacsonyodsz, pedig csicska helyett lehetnél nemes lélek - a lehetőséget elültette benned a Teremtő -, a legnemesebb értelemben vett úr, mint a kevés nagyszerű ember példája mutatja. Azt hiszem, büntetésed az e földi valóság mintájára botorul elképzelt mennyország, a nem létező álomkép, a legbutább fixa idea lesz, melyről hiába áradozol, álmodozol, mely után hiába vágyódsz, bűneid jutalmául megcsal az egy életen át dédelgetett gonosz remény.) Az újságpapírokkal takart asztal közepére fektetett ódon puskára, noha sokan tapogatták, felvették, nézegették, egyetlen komoly érdeklődő akadt, de az én százhúszezres igényemmel szemben mindössze hatvan darab ezrest kínált a patinás, míves szerszámért. A súlyos puska tehát a nyakamon maradt, ennyiért nem volt szívem megválni tőle. Még ennyi vevőjelölt sem akadt a meztelen nőalakot ábrázoló, nagyjából százéves festményre, amit szintén visszahoztam a lakásba, s vasárnap már be sem pakoltam az újabb fuvarra előkészített kiskocsiba. Szombaton végül is mintegy hatvanezer, vasárnap pedig ennél is több, nyolcvanezer forint gyűlt össze, az egy kegytárgyat leszámítva lényegében csak régi képeslapokból és fotókból. A megemelt fizetésemből lecsippentett pénzzel, s az innen-onnan csurrant-cseppent összegekkel együtt jelenleg kétszázhetvenezer forint megtakarításnál tartok, ami, kevés toldással, elegendő lenne a 283.000 forintos váz megvételére. Aztán spórolhatok tovább a százhetvenezres nagylátószögű- és a negyedmilliós teleobjektívre.  2009.02.09.

 

  (Hatodik kötet) Tizenkilenc:

 

  A múlt vasárnap hajnalban (február 08.) az egyik veszprémi szórakozóhelyre harminc cigány férfi tért be, ittak bőven, de távozáskor a pultosnő felszólítására sem fizettek, mi több, a hajánál fogva úgy beverték a fejét a pultba, hogy eltört az állkapcsa. Eközben az MKB Veszprém kézilabdacsapata - a bajnokságban rendre ők állnak az élen - a helyiségben ünnepelte az edző kisfiának előző napi születését. A csapat magasságával és tudásával kiemelkedő tagja, a román válogatott idegenlégiósa, Marian Cozma lovagiasan a nő segítségére sietett, ám a cigányok kirángatták az utcára, ahol szíven szúrták, hogy percekkel később belehalt a sérülésébe. A horvát Ivan Pesicet, a veszprémi kapust vesén szúrták, el kellett távolítani a roncsolt szervét, Zsarko Sesum, a szerb irányító a cigányok rúgásaitól súlyos szem- és fejsérülést szenvedett. Az elsősorban enyingi illetőségű cigányok ezek után kocsikba vágták magukat, és kereket oldottak. Azóta hármójukat, a gyilkossággal elsősorban gyanúsított Raffael Sándort és Németh Győzőt Ausztriában elkapták, Grazban osztrák őrizetben vannak, Sztojka Iván pedig egy napja adta fel magát a veszprémi rendőrségen. Ahhoz képest, hogy a szórakozóhely kamerái mindent rögzítettek, pofátlanul tagadja a bűnösségét. Nos, a honi televíziókban az eset óta eltelt szűk hét minden napjára esett valamilyen, cigánybűnözéssel kapcsolatos kommentár; az országban kitapinthatóan felerősödött a már amúgy is rég meglévő cigányellenes hangulat. Marian Cozmát azóta Bukarestben eltemették, de a cigányok bőrébe sült gyilkos bélyeg örökre ott marad. Az utóbbi években a kegyetlenül és értelmetlenül elkövetett gyilkosságok többségét cigányok követték el Magyarországon, kisebbségi létükhöz képest messze felülreprezentálva magukat az életellenes bűncselekmények terén. Zámoly, Olaszliszka, Gadna, Kiskunlacháza, meg a többi véres helyszín. A 2007 novemberében megesett gadnai (Borsod megye) esetben a héten készült el a vádemelés. Az igazság malmai lassan őrölnek. A cigány fiatalember egy idős nőt erőszakolt meg és gyötört halálra, késsel összeszurkálta, a szemét kinyomta, levágta a lábát, majd baltával széthasította a fejét. Elég nehéz elképzelni és elhinni, de élnek köztünk ilyen fenevadak. Elnézést kérek a farkasoktól és a hiénáktól. Ezek csak a legnagyobb felháborodást kiváltó ügyek, amelyek árnyékában százával húzódnak meg a "sima" gyilkosságok. Tegnap este, hogy a legfrissebb esetet említsem, a VIII. kerületi, forgalmas Népszínház utcában egy 15 éves cigány szúrt nyakon egy 13 évest. De legalább egymást ölik. Most már minden napra esik valami hasonlóan súlyos bűntény, aminek az elkövetője egytől egyig cigány. Vagy ahogy magukat nevezni és neveztetni szeretik: roma. A magyarok sem szentek, de ők kiszorulni látszanak a gyilkolóiparból, s inkább az intellektuálisabb bankrablásokra állnak át. Ez nem vicc! Két hónap alatt annyi bankot, pénzintézetet raboltak ki Magyarországon, amennyit tavaly, egész évben. A feltételezett, illetőleg a már lefülelt tettesek mind magyarok,  valamennyien a közelmúltban vesztették el az állásukat. Szép, veszett világot fogtunk ki, s nagyon úgy fest, jobb, ha hozzászokunk a hozzászokhatatlanhoz, mert a trend tartósnak látszik. Napjaink egyik aktuális kérdése: mikor tör ki a polgárháború?

  Hogy milyen indulatok szabadulnak el, s milyen gondolatok, előítéletek és megérzések szabadulnak fel, rosszabb esetben izzó parázsként lappangnak a lelkek mélyén jelenleg az országban, annak modellezéséhez nem kell messzire menni, jó példa a szűkebb "családon" belüli kétféle reagálás. "Család" alatt Anit és magamat értem. Kedvesemmel, az én imádott Anikómmal, aki, ugyebár írtam róla, félvér, mivel az édesanyja cigány volt, a papa viszont magyar, a hétvégi kriminális történések óta parányit lehűlt a kapcsolatom. Pedig nem tettem mást, mint a vasárnap hajnalban bekövetkezett gyilkosság híreit felháborodással elegy érdeklődéssel követtem a televízióban, igaz, nemigen tehettem mást, hiszen minden hírcsatorna és híradó, belpolitikai kommentár a veszprémi esettel volt tele. Másról alig esett szó, a világgazdaság romba dőlése, és a világ négy égtáján dúló vérzivataros háborúk egy időre másodlagos hírértékké aszalódtak. Anikó először talán hétfő délután unt rá a híráradatra, pontosabban azok primer üzenetére, sugalmazására, vagyis arra, hogy a cigányok többsége bűnöző életmódot folytat, így aztán nem csoda, ha apáról fiúra öröklődik a gazemberség. Én eleinte alig fűztem hozzá valamit a híradásokban elhangzottakhoz, legfeljebb a szokottnál gyakrabban és cifrábban káromkodtam, és úgy általában szidtam a gazembereket. Anikó azonban, hiába tagadja, ilyenkor elárulja magáról, hogy a szíve mélyén inkább cigánynak, mint magyarnak tartja magát. A két náció közül inkább a romákhoz húz, köszönhetően a magában ápolt anyakultusznak, illetve az apja iránti ellenszenvének. Értem én, értem. Én ne érteném? Nem mentegeti a gyilkosokat, hiszen, mint minden normális ember, haraggal elítéli őket, de valahogy mindig szerét ejti, hogy mondjon pár jó szót a cigányság védelmében. Ellenpontozásként. Mintha ezen múlna a romák társadalmi integrációja. A beilleszkedés elképzelésével nincs is semmi gond, magam is tudnék jó példákat sorolni, ámbár, igazság szerint, nem sokat. Sosem tagadtam, hogy különösen örömömre szolgál, amikor tisztességes, dolgos és ápolt cigányokkal vagy félig cigányokkal kerülök kapcsolatba. Mint amilyenek a szomszédomban lakó Sz.-ék, Pityu és a felesége, Kriszta. Félvérek. Na és? Nincs azzal semmi bajom, hogy a bőrük színe nem mentes parányi kávés beütéstől. Na jó, fahéjastól. Tiszták, értelmesek, szorgalmasak, jóindulatúak, őszintén segítőkészek, családszeretők, és a többi. Megengedem, egyenként is jobb emberek, mint én. A nem kellőképpen vastag falon időnként átszűrődik némi emeltebb hangfekvés, de hol nincs ez így, ahol négy ember (két felnőtt, két gyerek) között oszlik meg harminc négyzetméter élettér? Zajlik az élet, pláne a téli összezártságban. Mivel a megfelelő mederben, a kulturált élet partfalai között zajlik, simán belefér. Ha időnként úgy adódik, hogy a kollégáim vagy bárki előtt néhány mondatban meg kell védenem a cigányokat a sommás "bűnözőfajta" jelzős szerkezet citálásától, az ő pozitív esetükkel hozakodom elő. Nyilván Anikó is a becsületes réteghez sorolja magát és a rokonait, tehát biztosan így is van. Amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik. De ne szaladjunk előre, és ne legyünk ennyire cinikusak. Tehát az én Anim, ha közvetetten is, önmagát érzi érintve és ezáltal sértve, amikor - okkal, ok nélkül - országszerte felerősödnek a cigányellenes indulatok. (Itt jegyzem meg, hogy Anikó két fia közül a 18 éves Ferinek verekedés miatt épp most van folyamatban rendőrségi ügye, a 16 éves Józsi újabban szorgos látogatója az ökölvívó edzőteremnek. A srác előszeretettel fotóztatja magát fenyegető ökölvívóállásban, ami amellett, hogy gyerekes, agresszivitásra utal. Arra, hogy itt vagyok, nézzetek meg, ha nem tetszem, olyat kaptok, hogy na! A stílus maga az ember.) Ha úgy vesszük, a kettőnk kapcsolatában bekövetkezett csipetnyi szembenállást vehetjük házon belüli etnikai villongásnak. Kérdés, kettőnk közül ki a többség, illetve a kisebbség? Elvileg a magyarok vannak fölényben, mivel ketten másfél magyart és fél cigányt teszünk ki. Elvileg.  2009.02.14.

 

  (Hatodik kötet) Húsz:

 

  Már csak kilenc nap van hátra március elsejéig, ami nálam a tavasz kezdetét jelenti! Ebből a gyakori visszaszámlálásból is kitűnik, mennyire vágyom már a nyüves tél végét. Hát ennyire. Pedig odakint a két napja lehullott hó vastagon ül az utakon és a kertekben, a nagy hidegben (éjszakánként a mínusz tíz sem ritka, Borsod egyes területeire mínusz tizenhetet jeleztek előre) képtelen elolvadni. Két napja ugyan süt a Nap, a kék égbolt látványa valódi égi áldás, de nem sokat melegít, napnyugtával aztán minden olvadt hó megint jéggé fagy. Hat óra tizenöt van, és ahogy kinézek az ablakon, rám köszön az újabb, szürkéskék árnyalattal erőre kapó hajnal. A szemközti egyemeletes ház tetejét egybefüggő hótakaró borítja (az éjszaka maradékának szűrőjén átvergődő, visszafogott fényben jelenleg bizarr, neonkék színben pompázik), az ablakom elé hajló kopasz faág meg sem rezdül a süket csendben. Fénylő csillagot nem fog be az ablakom alkalmi képkerete, nem úgy, mint az elmúlt, sziporkázó estén; az örök égitestek mostanra elvesztek a lassan magára találó ég parttalan tengerében. Megint egy újabb földi nap, s vajon nekem mennyi még? S ha jó vagy rossz sorsom megtart még egy darabig, akkor mire, milyen feladatra szán a jövő? Lesz-e még egyszeri életemnek újabb "értelme", várnak-e még rám kisebb csodák, vagy ettől kezdve csak napjaim monoton számolgatására érdemesít a kegyes lét? Nem mintha joggal remélhetnék nagyobb csodát, sokat tettem, hogy kiérdemeljem, ezért írtam az imént szerényen "kicsit", de azért ugye nem ennyi? Nem ennyi volt? Ha megérem, hamarosan ötvenöt éves leszek. Másnak ez talán nem tűnik soknak, bár akiket túléltem, nyilván gondolkodás nélkül cserélnének velem, de néhány dolgon átmentem már (illetve néhány dolog átment rajtam), s kisebb csoda, hogy még egyáltalán itt vagyok. Lényegében mindenem megvan: anyám és apám élnek (a kutyám már csak a szívemben, de ott annál élénkebben), Anikó (életem megkésett, nagy szerencsével megszerzett ajándéka) személyében van hűséges és tiszta szívvel szerető kedvesem. Az anyagiak tekintetében nincsenek különösebb vágyaim, ami mégis, azt kitartással és szorgalommal előbb-utóbb elérem (fényképezőgép). Ha nyomós oka van, hogy mégsem lehet, nem lázadok ifjúi hévvel, mosolyogva, könnyű szívvel lemondok róla (autó). Lényegesebb, hogy van hová hazamennem, ahol a téli hidegben meghúzhatom magam a fűtött szoba barátságos menedékén, aranykezű Anikóm jóvoltából ízesebbnél ízesebb ételek kerülnek az asztalomra, az ágyban lesik minden sóhajtásomat. Mi kéne még? Körülöttem kerek a világ, ámbár épp most készül csődbe menni az ország... Meg a glóbusz öt lakott kontinense. A nemzetközi helyzet fokozódik. A tavaly ősszel kezdődött pénzügyi recesszió durván megérinti mindannyiunk pénztárcáját, de a fiskális ügyekben jártas elemzők szerint a fekete leves még hátravan. Bravó. Csak szolgáljátok ki magatokat a pénztárcámból, baromarcú amerikai bankárjampik! Kérlek szépen, mintha csak a magatoké lenne! Ezt jól elintéztétek ott Brooklynban és Manhattanban! Ami az enyém, az a tiétek is. Ha akarom, ha nem. Nem akarom, de ti igen, és ez eldönti a kérdést. Ezzel együtt, úgy nagyjából béke honol bennem, ami nyilván nagyban köszönhető a megengedhető túlzással eszményinek mondható külső körülményeknek. No meg a revolúcióra nehezen kapható koromnak. Bölcsebb lettem, vagy csak gyávább? Költői a kérdés, hiszen egyre megy; öreg és lusta vagyok a magam dicséretére vagy szapulására. Akármilyen vagyok, immár nem oszt, nem szoroz, maradok tisztelettel. És mégsem tudok megnyugodni, mégsem tudok beletörődni, hogy ennyi. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül, pláne, hogy vagyunk pár százezren Ratkó-gyerekek, akik egyívásúak lévén, nagyjából hasonló életélményekkel és tapasztalatokkal gazdagodtunk szocializációnk során. Valami egyszerire és megismételhetetlenre vágyom, valami új, pozitív élménnyel akarok feltöltődni, olyannal, amivel mindeddig nem volt dolgom. Persze ha nincs más, beérem az ismétlésekkel, s igyekszem lelkesedéstől áthevült arccal meglovagolni a másod- és harmadfrissességű élmények mind unottabban poroszkáló póniját. De a szívem mélyén új katarzisra vágyom, hogy minden érzékszervemmel s érzékemmel érezzem életem (micsoda négyes alliteráció!) csendesen visszahúzódó folyamának simogató hullámait. Igazolásképp, hogy egyelőre nem kell csüggedten leírnom magam, és ráérek végleg befelé fordulni. Vagy ha mindez nem lehetséges, ha túl sokat akarok, akkor legalább a nem lehetséges elviseléséhez kérek bátor kitartást, rendíthetetlen lelkierőt.  2009.02.19.

 

  (Hatodik kötet) Huszonegy:

 

  Vasárnap végre élesben kipróbálhattam az új Canon gépemet. Anikóval ugyanis HÉV-vel elmentünk Szentendrére, és mintegy két és fél órát tekeregtünk a Budapesthez közeli kisvárosban. A HÉV mintegy negyven perc alatt ért ki a Batthyány tértől, valamikor fél tizenegykor szálltunk ki a fűtött szerelvényből. A vasútállomás automata kávégépénél Anikó egy kávét nyomott magába, én egy csokis italt ittam. Pocsék volt mindkettő, de legalább olcsó és forró. Toronyiránt indultunk neki, negyedóra gyaloglás után a főtéren találtuk magunkat. Bementünk a régi szerb templomba, ahol a gyertyafényes félhomályban éppen miséztek. Innen az emelkedőnek tartó úton felcaplattunk a vöröses falú, másik szerb templomhoz, a kert és az épület külső megtekintése után a katolikusok fehér falú egyházát céloztuk be. Alig száz méterrel odébb áll. A templom körüli sétányról három irányba is szép kilátás nyílik, a tűző napsütésben végre jól tudtam fotózni a behavazott háztetőket, a legendás szentendrei templomtornyokat, és a Dunát a hólepte Szentendrei-szigettel meg a túlparti révben álló komppal. A város kirakodóvásár-jellegű sétálóutcáján minden bolt nyitva állt, de ilyenkor, az idény legelején, alig akadt vevő. Az utcácskán végigmenve kiértünk a Duna-parti főúthoz, s onnan a töltésen vezető sétányra, ahol pár percet pihentünk az egyik napsütötte fapadon. A görög étteremnél megint betértünk a főtér felé vezető egyik utcába, amelynek a közepe táján ráleltünk egy  gusztusos kinézetű cukrászdára. Betértünk és vettünk fejenként két-kétgombócos fagylaltot. Gombóca százötven forintot kóstált. A kellemes, nem hideg, de jólesően hűs időben lassan nyalogattuk a krémes fagyikat, s mire a végére értünk, már megint a napfényes főtéren álltunk. Míg Anikó elmerült a sarki ékszerbolt kirakati kínálatának tanulmányozásában, készítettem pár remek fotót a mások által több százezerszer megörökített pestisoszlopról, mögötte a dombtetőt elfoglaló katolikus templommal. Meg panorámaképeket úgy általában, az egész térről. Visszafelé haladva az állomás felé, a Kossuth Lajos utcában rábukkantunk egy lánccal, lakattal lezárt kapujú, erősen romlásnak indult kastélyfélére. Lélek sem lakta, üresen állt, mint egy filmbeli szellemkastély. Anikó tiltakozása ellenére a méretes bicskám vasalt nyelének két ütésével levertem a vacak kis lakatot - a kihalt utcán egy távoli alakon kívül más nem járt -, és már bent is voltam az elvadult, gondozatlan kertben. Anikó némi bátorító kapacitálásra szorult, de végül követett, hm, ezúttal szokatlanul nyuszinak tűnt az én kis cicám. Körbejártuk a valaha szebb napokat látott, a kúria és a kastély mérete közötti terjedelmű tornácos, egyemeletes épületet, az ingatag hátsó lépcsősoron felmentünk a nagy teraszos emeletre, illetve odalent meglátogattuk a sötét pincét. A sárga falakra két helyen is kiírták, hogy az épület életveszélyes, ezért nem sokat tébláboltunk körülötte, tíz perc múltán a távozás mezejére léptünk. Az állomáson jegyet váltottunk a Batthyány térig, aztán metróval egykettőre hazaértünk.  2009.02.23.

 

  (Hatodik kötet) Huszonkettő:

 

  Ma van a negyedéves évfordulója Jerry kutyám halálának. A visszafordíthatatlan, súlyos rákbetegségben szenvedő pajtásomat november 28-án, pénteki napon kellett elaltatnom, akinek az elvesztését, illetve a hiányát azóta sem tudtam kiheverni. Magát a tényt elfogadom, egy erősebb és felfoghatatlan akarat döntése ellen mi mást tehetnék, de ész és szív gyakran külön államot alkot egy és ugyanazon testben, működésük, reakciójuk nem mindig van szinkronban egymással. A három hónapja és egy napja még életvidámnak tűnő kutyámat csütörtök délután alaposan megsétáltattam, ki sejthette volna, hogy ez volt hosszúra nyúlt közös életünk utolsó kóborlása? A számítógépem képernyőjét az ő fekvő alakjának fotója díszíti, a mobiltelefonomon egy régi nyári, Duna-menti kirándulás alkalmával készített fényképen feszít a vízparton való lelkes ásástól átnedvesedett bundájában, az íróasztalon két bekeretezett képe néz velem farkasszemet. A hamvait tartalmazó zöld cserépurna a könyvszekrény aljában kapott elhelyezést, közel az ágyamhoz. Lámpaoltás után, az esti lefekvések előtt gyakran megsimogatom, s közben a kutyám hűs kobakját érzem a kezem alatt. A Jerry körül már életében kialakult kultusz a halálát követően valóságos reneszánszát éli, nem múlik el nap, hogy ne gondolnék a tizenhárom és fél évig velem öregedő haverra. Három napja este megint úgy feküdtem le, hogy a fejem párnára tételével egy időben kedves emlékképek úsztak fel csukott szemeim vetítővásznára. A Mogyoródi és a Várna utca sarkán, a kollégium kerítésén kívül található kis zöld területen láttam magunkat. Én a kerítés kőpárkányán ücsörögve pihentem ki az addig megtett út fáradalmait, a lábaimnál a hasán fekvő Jerry pedig önfeledten tépdeste a fogaival a hűs füvet. Hétvége volt, amikor a máskor oly forgalmas Mogyoródi úton alig jár autó, a kellemes nyári melegben a napfényben fürdő tájat könnyű paplanként ülte meg a békés csend. Ennyi. Ennyi, de ahhoz éppen elég, hogy könny szökjön a szemembe, és nehezen tudjak elaludni. Látod, cimbora, én megmondtam, hogy csak a tested veszett el, a szellemed, vagyis az emléked nem, mert amíg itt vagyok ezen a földön, tovább élsz bennem. 

  A gázpisztoly ügyében már túljutottam a tervezés fázisán. Ugyanis döntöttem, vásárolok egy Röhm RG69N jelű fegyvert, ami egy kilenc milliméteres hatlövetű stukker, aminek minden alkatrésze acélból készült, a markolata faborítású. Szép darab, ehhez mérten az ára sem utolsó. Az acélból készült fegyverek, tartósságuk és ritkaságuk okán jelentősen többe kerülnek az átlagos, spiáterből készülteknél. Ráadásul az interneten feltüntetett negyven akárhány helyett ötvenkét-ötvenháromezerre emelkedik a fogyasztói ára, merthogy a kifogyott raktárkészletet a gyenge forint miatt drágább euróért vásárolt stukkerekkel töltik fel. Akárcsak a múltkor, a fényképezőgép objektívjának vásárlása esetén, megint keresztbe tesz a pocsék forint! A Bartók Béla úti Daisy névre keresztelt fegyverszaküzletben szerdán, munkaidő után jártam. A kis alapterületű üzlet eladója péntekre, azaz tegnapra ígérte az új szállítmányt, de aligha érkezett meg, mert nem kerestek a megadott telefonszámon. A fegyver és a kiegészítők (paprikagázzal illetve könnygázzal töltött töltények, fegyverolaj, bőrtok, papírok) összesen közel hetvenezer forintot emésztenek fel, de ehhez még hozzá kell adni a rendőrségi engedély kétezer forintját. Summa summarum, ez bizony ott van a hetven rongy környékén. A versenytempóban romló közbiztonság miatt azonban szükségem van erre a legálisan hordható védőeszközre, amivel esélyem van az esetleges támadók távoltartására. Ugyebár, komoly pénzösszeget hurcolok magammal, nem beszélve az el nem adott telefonkártyák értékéről. Összesen nagyjából négymilliót érő holmi szokott a kiskocsimban lenni. Öltek már embert pár ezresért is... Engem viszont ne nyírjanak ki se tízezerért, se kétmillióért. Az elmúlt napok televíziós híradásaiban rendre megjelenik, hogy a lakosság részéről mind nagyobb az igény a gázfegyverekre; úgy Budapesten, mint vidéken megugrottak az eladások, egyik-másik boltban hiánycikké váltak az olcsóbb maroklőfegyverek. Úgyhogy várom az eladófickók telefonos értesítését, remélem, nem sokáig várakoztatnak.  2009.02.28.

 

  (Hatodik kötet) Huszonhárom:

 

  A jó embernek nem szükséges Istent keresni, mivel Isten benne lakik. Ha úgy tetszik, a jó ember testének romlékony templomában szállásolta el magát. Vagy legalábbis önmaga egy részét, ámbár ahol az Isten részben jelen van, ott megtalálható egészben, hiánytalanul is. Hiszen Isten egy és oszthatatlan. Abban a testben, amelynek gazdája naponta áldoz és gyón, ha ugyan van mit. Bár a legmakulátlanabb lelkek szerint is van mit. Ők tudják, a bűn fokozatai szubjektívek. Így aztán nézőpont kérdése, hogy egyáltalán, akad-e számukra gyónni való? Jónak lenni - mondják -, mint az emberi létezés legfőbb parancsának önként és dalolva eleget tenni, nagyon nehéz próbatétel. A szeretet műfaji korlátai nem tesznek lehetővé semminemű gyűlölködést. Semmineműt. Szeresd felebarátodat, mint tenmagad. Vagyis magadat sem vetheted meg (ez olykor nehezebb, mint egy idegent utálni), azaz bárminemű gondod lenne saját magaddal, előbb békülj meg vele, hogy aztán a belső szereteted, amúgy isteni mintára, szétáraszd a körülötted élőkre. Én nem vagyok, és soha sem leszek jó ember. Ámbár törekszem rá. Millió bajom van a világgal, és ennél is több magammal. Mivel kíméletlen kritikusa vagyok magamnak, és reménytelennek tartom az önbocsánatot, a dolgok logikájából következően a világgal való békülésem sem több vágyálomnál. A jóra való állhatatos törekvésem viszont - talán - lerövidíti a purgatóriumban eltöltött időm hosszát, ami klassz hír, már ha létezik és bármit is jelentsen a pokol és a mennyország. A jók, lelkük testüktől való elválásának pillanatában mindjárt a mennyországba kerülnek, a magamfajtára némi átnevelés, féregtelenítés vár. A gúny, irónia, cinikusság szintén nemkívánatos mennyei körökben, tehát az effajta léhaságot kéretik levetni még az előszobában, s felölteni a könnyed derű köpenyét. Ha odakerülök, betartom az előírásokat, de addig, félek, hosszú út vár rám. Merthogy az imént állítottam, hogy minden törekvésem ellenére reménytelen eset vagyok. Ugyanis az eddigi életemben megnyilvánuló jóságaim felemásak. Szerettem a kutyámat, tiszta szívből szerettem. De alkalmanként bizony durván rápirítottam, s legnagyobb szégyenemre olykor megütöttem, féktelen indulatomban farba rúgtam. Megbocsáthatok ezért magamnak? Nem. Szeretem a fiaimat, de képtelen vagyok túllépni a gőgös hiúságomból fakadó távolságtartáson, ezért szép lassan elveszítem őket. Illetve már elvesztettem őket. Ráadásul a kelleténél jobban okolom őket a kapcsolatunk elsorvadásáért, pedig nekem kellett volna mindent megtennem, hogy ne így legyen. Megbocsáthatok ezért magamnak? Nem. Szeretem anyámat, de talán jobban is szerethetném. Mindig bennem motoszkál a kínzó érzés, hogy valami nem őszinte a szeretetemben. Mintha parányit tartanék anyámtól, anyám erős akaratától, mintha mélyen elfojtott Ödipusz komplexusom lenne vele kapcsolatosan. Mintha kicsit hidegnek, nem eléggé érzékenynek gondolnám anyámat, pedig valószínűleg tévedek. Sosem felejtem el, hogy a legnagyobb baj idején mellettem állt, sosem felejtem el, mennyit aggódott és mennyit tett értem. Csakhogy vannak más emlékek is. Nos igen, nem felejtem el a szívembe sebet égetően megalázó pillantását, amikor a válásom idején beállítottam hozzá a kutyámmal, hogy nála töltsek néhány napot. Hogy ne őrlődjek tovább a Tábornok utcai magányomban. Mellesleg, ő hívott. A legmélyebb lelki válságom kellős közepén, midőn minden összedőlt bennem és körülöttem, büdös és gondozatlan voltam, hosszú időn át szemernyit nem törődtem magammal. Hab a tortán: a kutyám szőre csomókban ott a ragadt anyám szobájának szőnyegén. Anyám akkor undorodott tőlem, és képtelen volt eltitkolni: a mimikája és a gesztusai mindent elárultak. Emlékszem, érkezésemkor mennyire meghökkentem a látványosan fintorgó arckifejezése láttán. Ezt emberileg - ha idegenről lenne szó - akár meg is érteném, de egy anya sosem nézhet így az egyszülött fiára, hacsak nem követett el gyilkosságot. Mármint a fiú. A meghívásom négy vagy öt napra szólt, de idő előtt otthagytam, nem kértem az anyai megaláztatásokból. Azóta más szemmel nézek anyámra. Szeretem, de... Nos, akkor jó ember vagyok? Nevetséges, persze, hogy nem. Apámat is szeretem, de ez nem mindig volt így. Gyerekként istenítettem, felnőttként hosszú éveken át megvetettem magamban, s mire kiengesztelődtem irányában, már késő volt, apám megöregedett. Levetette e világi bohócruháját, kiszállt az őrült mindennapok körhintájából. Szeretetem a vénülése és elesettsége okán keletkezett szánalommal vegyül, nem tudni, melyik milyen arányban képviseli magát bennem. Néha szinte elsírom magam, ha az elbaltázott kapcsolatunkra gondolok, a haragra ostobán elvesztegetett évekre. S ugyanígy érzek, ha eszembe jut a fiaimmal való viszonyom. Megbocsáthatok magamnak, ha másnak képtelen vagyok? Nem. S végül Anikóm. Remélem, hátralévő életem szerető párja. Szeretem a lányt, akarom, hogy végig kitartsunk egymás mellett. Mióta ismerem, rádöbbentem, őrá van szükségem, nőként és társként egyedül őrá. Idáig nem hittem az elcsépelt szólam igazságtartalmában, hogy lehet új életet kezdeni. Anikóm mellett azonban ráébredtem, hogy a jelenti a régi, a válásomkor elhidegült világból való kijutásom egyetlen esélyét. Igen, megtörténni látszik velem a csoda, hogy ugyanis egy életnyi időtartam alatt miként lehet kettőt leélni. Ha a trubadúrok rég letűnt világában élnénk, esténként az ablaka alatt dalolnám el szerzeményeim legjavát. De! Félek az érzelmektől, az erős érzelmektől. Nem szeretnék még egyszer csalódni nőben, vagy ha mégis muszáj, legalább ne nagyon fájjon. Ezért visszafogom magam, mérsékelten imádom - mármint kifelé, a látható tartományban -, merthogy belül nagyon is rajongok érte. Mindent megtesz értem, kiváló szerető, kitűnő szakácsnő, vidám, jó a természete, messzemenően önzetlen (nőben eddig ilyet nem láttam), értelmes, noha a tévében és az újságban inkább a gagyira bukik. De hát elsősorban nő, ennyi infantilizmus elnézhető neki. Semmi gond nincs vele, még az sem, hogy félig cigány, merthogy anyai részről India vére csörgedezik az ereiben. Ha túl vagyunk az ismerkedés kezdeti szakaszán, és bizonyított, nálam a származás nem számít, hiszen volt már cigány és zsidó szeretőm, s mindkettőt nagyon szerettem. De nem tudom, hogy mint nőben megbízhatok-e benne mindenben? Nem az a kérdés, hogy összeegyeztethető-e félig cigány voltával a feltétlen bizalom kérdése, hanem hogy nőként nem rejtőzik-e jó adag számítás a hozzám való költözése mögött? Én hívtam magamhoz... Egyelőre megválaszolatlan a kérdés, jó lenne, ha betudhatnám, az elhatalmasodó üldözési mániámnak. Pár nap híján tizenöt hónapja ismerem, de vajon ismerem-e valóban? Na, ez a baj: ennél a pontnál adódik össze, derül ki a magamba és a rajtam kívülálló tényezőkbe (esetenként emberekbe) vetett hitem ijesztően erőtlen volta. Ha ennyi idő - egy és negyed év - nem volt elég a lány megnyugtató megismerésére, akivel ráadásul öt hónapja közös háztartásban élek, akkor ez azt jelenti, hogy magammal sem vagyok tisztában. Egyébként nem arról van szó, hogy nem merem rábízni a lakást, a lakásban található vagyontárgyakat, beleértve a többmilliós értéket képviselő telefonkártyás kiskocsit. Nem mondom, hogy kezdetben nem jutott eszembe, megpattan-e a cuccokkal vagy sem? Eszembe jutott, parányit paráztam is, de kiállta a próbát, ezen túl vagyunk. Különben is, ha annyira kételkedtem volna a tisztességében, akkor eleve be sem fogadom. Tehát nem az anyagi értékek biztonsága miatt fáj a fejem: egészséges vagy beteges bizalmatlanságom (ma még ki tudná eldönteni, melyik jelző a helyénvaló?) elsősorban nem materiális jellegű. A lelkemet, a gondolataimat, a gondjaimat és az örömeimet rábízhatom-e, ez itt a kérdés. A testemet igen, azt többször teszteltük. Majd meglátjuk. Azt hiszem, valójában azért izgat a kérdés, mert szeretném életem végéig magam mellett tudni Anikót, s ehhez szükségem van a bizonyosságra, hogy nem hagy el, nem ver át. Legalább a hátam védve legyen, s legyen egy soha ki nem hűlő házi tűzhely, ami mellé visszamenekülhetek az idióta külvilág szüntelen zaklatásai elől. Majd meglátjuk. Egy év múlva visszatérek a témára. Szóval, akkor lennék jó ember, ha feladnám a másokkal szembeni fenntartásaimat, és mindenben (ha kell, elvtelenül) alávetném magam a mások elvárásainak? Egy nagy lófaszt! Akkor inkább maradok olyannak, amilyennek gyárilag sikerültem. Akinek nem tetszik, csontig benyalhat a korpásba. A viszontlátásra, kedveseim!  2009.03.10.

 

  (Hatodik kötet) Huszonnégy: 

 

  Tegnap, csütörtökön, amint elhaladtam a Ferenc körúti metróállomás kijáratánál, furcsa jelenet ötlött a szemembe. Munkaidő volt, a délelőtt legsűrűbb időpontja, tíz óra után valamivel. Odafent a felszínen kiváló, napfényes, mi több, kimondottan előnyári, meleg idő járta, többen - elsősorban a fiatalok közül - egy szál trikót viseltek a felsőtestükön. Odalent, a metróból kiáramló huzatban egy huszonvalahány éves, a lábai előtt félig üresen álló borospalackról ítélve erősen bekokszolt srác támasztotta a kijárati üvegajtóhoz legközelebb eső vastag oszlopot. A mennyezeti lámpák által erősen megvilágított helyen állt, figurája kiemelkedett az összképből, olyan volt, mint egy nagy méretű olajfestmény központi alakja. Az emberek sietősen haladtak el előtte és mögötte, néhányan meghökkenten torpantak meg a közelében, de aztán szó nélkül loholtak tovább. A srácon ugyanis olyan fekete trikó volt, amelynek sötét színéből szinte elővilágított a hófehéren és vastagon megrajzolt horogkereszt. A Hitler által oly gyalázatos módon felhasznált szvasztika. Egy pillanatra elkerekedett a szemem, aztán lázas sietséggel előkaptam az övemre erősített tokban tartott kamerás mobilomat, hogy lekapjam a Budapest szívében nem mindennapi látványt. Mire azonban izgalmamban nagy nehezen eszembe ötlött, hogyan működik a telefon ritkán használt fotósprogramja, a srác otthagyta az oszlopot, és bizonytalan léptekkel elindult az Üllői útra vezető oldalfolyosón. Pár másodperccel később itt értem utol, illetve kerültem elébe a kezemben tartott telefonnal. Amint meglátta, mire készülök, rögvest földre tette a borospalackot, haptákba vágta magát, s a második világháborús filmekből ismert náci karlendítéssel pózolt a kamerának. Két képet készítettem róla, s adtam neki százötven forintot, mivel dőlt belőle a panaszáradat, hogy előző nap elhagyta a felesége, és haza akar jutni Pápára. A zavaros története valójában nem érdekelt, annál inkább a ritka értékesnek számító fényképek. Ebből is kitűnik, megszállott fotós lettem, aki úgy gyűjti az utcán vagy másutt adódó érdekes jeleneteket, mint más a ritka kincseket.  2009.04.03.

 

  (Hatodik kötet) Huszonöt:

 

  Ezt akkor most letudtuk. Mármint Kicsindet. Anyámmal. Akihez reggel nyolcra értem a Sörház utcába a cseppet rángató kis Polski vezetőülésében feszítve. Igaz, hogy kilenc körülire beszéltük meg, de így alakult.  Miután a 76. születésnapja alkalmából átadtam anyámnak az ajándékokat, egy nagy üveg Henessyt (kiváló francia konyak) és a szép, szecessziós stílusban megrajzolt nőalakkal díszített fémdobozba csomagolt pralinét, máris indultunk. A Dorog - Esztergom útvonalon, a Vörösvári úton kifelé tartva egy jó darabon nem tudtunk ötven-hatvannál többel haladni, akkora volt a forgalom. A lírai csengésű Leányvár után szellősebb lett az országút, mire nyolcvan-kilencvenbe hajszoltam a piros Daewoot, hogy valamivel tempósabban haladjunk. Ennek hamarosan beérett a gyümölcse, mert a távolban feltűnt az esztergomi bazilika jellegzetes félgömb kupolája. Egyelőre nem álltunk meg a városban, hanem a Mária Valéria-hídon átérve a Duna túloldalára, Párkányba értünk, ahol a főutcán jobbra fordultam. Kisvártatva elhagytuk az építészetileg zavaróan eklektikus (vö.: szedett-vetett) városka határát, majd a Dunához hasonlóan alaposan megáradt Garam hídján átkelve, az első falunál balra fordulva, az innen négy kilométerre eső Kicsind felé fordultunk. A nyáriasan meleg, napsütéses időben a kedves kis falu a legjobb formáját hozva tündöklött a hét ágra lángoló Napot magába szippantó kék ég alatt. Szlovákia éppen ma választ köztársasági elnököt (második forduló), az ünneplőfélébe öltözött emberek egyesével-kettesével szállingóztak a főutca mentén álló fellobogózott faluházába. Szent István királyunk eközben vadul forog a sírjában: felvidéki magyarok indulnak szavazni az egykori magyar országrész helyén megalakult Szlovákia köztársasági elnökére! István Úr, állhatatos munkád nagyszerű gyümölcsét darabokra cincálta a pofátlan történelem! Magyarország nem lesz és nincs, csak volt! A kocsit a templom melletti domboldalban húzódó temető bejárata közelében, az út szélén hagytuk, aztán, ki-ki a maga fényképezőgépével felszerelkezve, beléptünk a csendes kis cinterembe, amelynek nyugalmas áhítatát a tavaszi melegtől szédülten trillázó madarak dalolászása fokozta. A temetőkápolna közelében két idősebb magyar asszony hajlongott az ápolt sírok között. Miközben én a Kotolácsi nevűek sírjait keresve és fotózva haladtam a halmok között (nyomomba szegődve egy barátságos, néhány hetes kis cirmossal), anyám szóba elegyedett velük, megtudakolandó, vajon élnek-e még a faluban ilyen családnévvel bíró lakosok? Anyám apja ugyanis Kotolácsi Ferenc néven látta meg a napvilágot, s csak a második világháború alatt "magyarított" Kőhidaira. Megjegyzendő, hogy Kőhidai nagyapám aztán mégis a születési, vagyis Kotolácsi néven pihen a légvonalban innen tizenöt kilométerre fekvő Esztergom szentgyörgymezői részének temetőjében. Vissza Kicsind temetőjébe! Szóval, az idős hölgyek egyike ismert néhány falubeli Kotolácsit, de nem tudta megmondani, merrefelé laknak. Nem lett volna lehetetlen vállalkozás megkeresni őket, de erre most nem szántunk időt. Talán legközelebb. A temető bebarangolását, az összes Kotolácsi-sír lefényképezését követően kisebb sétát tettünk a faluban. (Egyébként a temető legrégibb sírköve a tizennyolcadik század végéről való.) Útba ejtettük a kívülről szépen helyrehozott katolikus templomot (a zárva talált ajtó miatt nem juthattunk beljebb), s készítettünk pár fotót a település jellemző épületeiről. Visszatérőben a kocsihoz, anyu a drótkerítésen át elbeszélgetett egy helyi lakossal, aki szerényen állította magáról, hogy nemrég költözött ide, alig harminc esztendeje. Hm, akkor új fiúnak számít? Na hiszen! A kis kocsival aztán újfent északnak indultunk, s hamarosan elértünk egy újabb Garam-hidat. Átkelve rajta délnek, azaz Párkánynak fordultunk, s rövidesen Kőhídgyarmaton találtuk magunkat. Anyám feltételezése szerint a Kicsindről származó nagyapám erről a közeli, légvonalban két kilométerre, a Garam túloldalán fekvő településtől kölcsönözte a nekem nem igazán szimpatikusan csengő Kőhidai nevet. Leparkoltam a temető melletti füves utcában, s végre jót falatoztunk az anyu által készített fasírtból és rántott csirkemellből. A főúti templomban pont delet harangoztak. A nyitott ajtókkal pihenő autó ülésein falatoztunk, s közben ahány idős vagy fiatal falusi tévedt arra gyalog, kerékpárral vagy kocsival, mind előre köszönt. Ezek a jó emberek még tisztelik az idegeneket, a falujukban vendégként megfordulókat, s nem csinálnak abból presztízskérdést, hogy ki köszön előre. Negyedórával később már Párkány főterének elit cukrászdájában rendeltünk magunknak kitűnő ízű fagylaltot. Anyu két, én három gombócot nyomtam le. Bár Szlovákiában januárban bevezették a közös európai valutát, az eurót, mint eddig bármikor, ezúttal is simán fizethettem forinttal, egy gombócot száztízért számítottak meg. Közben felhívtam a Pesten szorgosan dolgozó Anikómat, elújságolva, miként vigadunk anyámmal Párkányban. Némi eltévelyedés után rátaláltam a Mária Valéria-hídra, amelynek innenső, esztergomi oldalán parkolóhelyet kerestünk, és egy kicsit nézegettük a nagyon magas vízállású Duna locsogó hömpölygését. Ha ez így megy tovább, néhány nap és a folyó kilép a medréből. Hazafelé jövet fotózás céljából megálltam annál a régen felhagyott boksánál (mészégető kemence), amelyet már az anyámmal megejtett első esztergomi kiruccanásunk idején felfedeztem a vonat ablakából. Fél négy körül értünk vissza a Sörház utcába. Majdnem pontosan százhetven kilométert tettünk meg. A kocsi mindvégig kiválóan működött, nem jött ki semmiféle rejtett hibája. Korábbi feltételezésem immár bizonyosságot nyert: anyám jó vásárt csinált vele. Isten éltesse sokáig!  2009.04.04.

 

  Vége a harmincnegyedik résznek                                                                           

  

                 ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL                 (egy fatalista dzsentriivadék fikciókkal színesített élménybeszámoló...