ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                      írta Miski György

 

                                   Harmincegyedik rész

 

  (Hatodik kötet) Tizennyolc:

 

  Idejét sem tudom, mikor mentem ki utoljára a bolhapiacra árusítási szándékkal, hát most szombaton és vasárnap megtettem. Szokatlan és keserves élményt okozott a hajnali sötétben kiszállni Anikóm mellől a kellemesen átmelegedett ágyból, de álmaim fényképezőgépére nem elég várni, tenni kell valamit érte. Áldozatot hozni, eladnivalót vinni. Hozni, vinni. Péntek délután az időm javát a fénykép- és képeslapgyűjteményem szelektálásával töltöttem, igyekeztem minél szélesebb skálájú anyagot összeállítani a közel másfél évtizedes bolhapiaci tevékenységem során felhalmozódott értékekből. Katonai, közlekedési, városképi, fővárosi és egyéb vonatkozású fényképek kerültek a dolgos hétköznapokon munkaeszközként használt kiskocsim mélyére, melléjük téve a cirka kétszáz éves elöltöltős puska, amit három éve vettem ötvenezerért. Meg a réz szentségtartó, ami annak idején nyolcezer forintomba fájt. Szerencsére mindjárt találtam szabad asztalt, pedig elég későn, fél hét körül értem ki. Mihelyt kipakoltam, máris körém rajzottak a piac általam régóta ismert nepper hiénái, de a télutó hideg pirkadatának sötétjében rendet vágó lámpák fényében feltűnt egy-egy amatőr gyűjtő mohóságtól megsápadt arca is. Egy ilyen mohó arcnak adtam el - tízezerért - a kifogástalan állapotú kegytárgyat. Utána következett ám az ereszd el a hajam! című népi játék, amelynek egyértelmű célja az eladásra kínált fotók és képeslapok egymás elöli elhalászása. Az ember nem képes levedleni eredendően ragadozó természetét, s ha így van, márpedig az előbb írtam, hogy így van, akkor jobb, ha ebben a vértelen formában acsarkodja ki magából a lelke sötét zugában lapító állatot. Elnéztem az én drága, jó kuncsaftjaimat, amint kapzsiságtól remegő kézzel felvették az asztalra kitett fényképberakók valamelyikét, közben sanda oldalpillantásokkal lesték a mellettük álló kezében pörgő másik berakót, hogy aztán közömbösnek álcázott, de izgatott vibráláson kapott hangon érdeklődjenek az árak felől, s alattomosan összehúzott szemmel figyeljék a viszont ajánlatra tett reakciómat. Mialatt mindannyian játszottuk a felnőttek egyik legkülönösebb játékát, valami különleges elégedettséggel konstatáltam, hogy a spontán összeverődött társaságban mindenki kiválóan alakítja az elvárt szerepét. Persze én is álarc mögé bújva adtam a közönyöst, hogy nekem mit sem számít, másnak mi a véleménye, ragaszkodom a a magam által szabott feltételekhez, vagyis árakhoz. Közben erősen dobogó szívvel alig vártam, hogy az illető vigye már azt a fránya lapot, lapokat, s mihamarabb gyűljön a pénz a fényképezőgépre. Ahogy a Nap magasabbra emelkedett, s fokozatosan megvilágosodott a pár négyzetméteres spontán küzdőtér, egyre többen lettünk, legalábbis az asztal túloldalán, merthogy nekem egyedül kellett állnom a sarat a máskor talán jó barátok, most azonban ádáz ellenfélként egymással marakodókkal szemben. Nehezen felülmúlható élményben volt részem. Mintegy tágas, ámbár igencsak hűs padlójú páholyból szemléltem embertársaim különféle mentális megnyilvánulásait, amiket egyáltalán nem tudtam elítélni, mert nem egyszer én is így jártam, vagy legalábbis hasonló cipőben. Ha most megrögzött képmutató lennék, azt mondanám, nem szép dolog alakoskodni. Csakhogy mindenki azzal a fegyverrel harcol a jussáért, ami a rendelkezésére áll. (Ó, te hitvány emberi faj! Régóta nyilvánvalóvá tetted méltatlanságodat a földi Paradicsomra: nem érdemled meg azt a gyönyörű bolygót! Kárára vagy, felelőtlenül ütöd-vágod, minden nap rontasz valamennyit rajta, nem becsülöd. S nem tiszteled magad, mert már korai éveidben önmagad szolgájává alacsonyodsz, pedig csicska helyett lehetnél nemes lélek - a lehetőséget elültette benned a Teremtő -, a legnemesebb értelemben vett úr, mint a kevés nagyszerű ember példája mutatja. Azt hiszem, büntetésed az e földi valóság mintájára botorul elképzelt mennyország, a nem létező álomkép, a legbutább fixa idea lesz, melyről hiába áradozol, álmodozol, mely után hiába vágyódsz, bűneid jutalmául megcsal az egy életen át dédelgetett gonosz remény.) Az újságpapírokkal takart asztal közepére fektetett ódon puskára, noha sokan tapogatták, felvették, nézegették, egyetlen komoly érdeklődő akadt, de az én százhúszezres igényemmel szemben mindössze hatvan darab ezrest kínált a patinás, míves szerszámért. A súlyos puska tehát a nyakamon maradt, ennyiért nem volt szívem megválni tőle. Még ennyi vevőjelölt sem akadt a meztelen nőalakot ábrázoló, nagyjából százéves festményre, amit szintén visszahoztam a lakásba, s vasárnap már be sem pakoltam az újabb fuvarra előkészített kiskocsiba. Szombaton végül is mintegy hatvanezer, vasárnap pedig ennél is több, nyolcvanezer forint gyűlt össze, az egy kegytárgyat leszámítva lényegében csak régi képeslapokból és fotókból. A megemelt fizetésemből lecsippentett pénzzel, s az innen-onnan csurrant-cseppent összegekkel együtt jelenleg kétszázhetvenezer forint megtakarításnál tartok, ami, kevés toldással, elegendő lenne a 283.000 forintos váz megvételére. Aztán spórolhatok tovább a százhetvenezres nagylátószögű- és a negyedmilliós teleobjektívre.  2009.02.09.

 

  (Hatodik kötet) Tizenkilenc:

 

  A múlt vasárnap hajnalban (február 08.) az egyik veszprémi szórakozóhelyre harminc cigány férfi tért be, ittak bőven, de távozáskor a pultosnő felszólítására sem fizettek, mi több, a hajánál fogva úgy beverték a fejét a pultba, hogy eltört az állkapcsa. Eközben az MKB Veszprém kézilabdacsapata - a bajnokságban rendre ők állnak az élen - a helyiségben ünnepelte az edző kisfiának előző napi születését. A csapat magasságával és tudásával kiemelkedő tagja, a román válogatott idegenlégiósa, Marian Cozma lovagiasan a nő segítségére sietett, ám a cigányok kirángatták az utcára, ahol szíven szúrták, hogy percekkel később belehalt a sérülésébe. A horvát Ivan Pesicet, a veszprémi kapust vesén szúrták, el kellett távolítani a roncsolt szervét, Zsarko Sesum, a szerb irányító a cigányok rúgásaitól súlyos szem- és fejsérülést szenvedett. Az elsősorban enyingi illetőségű cigányok ezek után kocsikba vágták magukat, és kereket oldottak. Azóta hármójukat, a gyilkossággal elsősorban gyanúsított Raffael Sándort és Németh Győzőt Ausztriában elkapták, Grazban osztrák őrizetben vannak, Sztojka Iván pedig egy napja adta fel magát a veszprémi rendőrségen. Ahhoz képest, hogy a szórakozóhely kamerái mindent rögzítettek, pofátlanul tagadja a bűnösségét. Nos, a honi televíziókban az eset óta eltelt szűk hét minden napjára esett valamilyen, cigánybűnözéssel kapcsolatos kommentár; az országban kitapinthatóan felerősödött a már amúgy is rég meglévő cigányellenes hangulat. Marian Cozmát azóta Bukarestben eltemették, de a cigányok bőrébe sült gyilkos bélyeg örökre ott marad. Az utóbbi években a kegyetlenül és értelmetlenül elkövetett gyilkosságok többségét cigányok követték el Magyarországon, kisebbségi létükhöz képest messze felülreprezentálva magukat az életellenes bűncselekmények terén. Zámoly, Olaszliszka, Gadna, Kiskunlacháza, meg a többi véres helyszín. A 2007 novemberében megesett gadnai (Borsod megye) esetben a héten készült el a vádemelés. Az igazság malmai lassan őrölnek. A cigány fiatalember egy idős nőt erőszakolt meg és gyötört halálra, késsel összeszurkálta, a szemét kinyomta, levágta a lábát, majd baltával széthasította a fejét. Elég nehéz elképzelni és elhinni, de élnek köztünk ilyen fenevadak. Elnézést kérek a farkasoktól és a hiénáktól. Ezek csak a legnagyobb felháborodást kiváltó ügyek, amelyek árnyékában százával húzódnak meg a "sima" gyilkosságok. Tegnap este, hogy a legfrissebb esetet említsem, a VIII. kerületi, forgalmas Népszínház utcában egy 15 éves cigány szúrt nyakon egy 13 évest. De legalább egymást ölik. Most már minden napra esik valami hasonlóan súlyos bűntény, aminek az elkövetője egytől egyig cigány. Vagy ahogy magukat nevezni és neveztetni szeretik: roma. A magyarok sem szentek, de ők kiszorulni látszanak a gyilkolóiparból, s inkább az intellektuálisabb bankrablásokra állnak át. Ez nem vicc! Két hónap alatt annyi bankot, pénzintézetet raboltak ki Magyarországon, amennyit tavaly, egész évben. A feltételezett, illetőleg a már lefülelt tettesek mind magyarok,  valamennyien a közelmúltban vesztették el az állásukat. Szép, veszett világot fogtunk ki, s nagyon úgy fest, jobb, ha hozzászokunk a hozzászokhatatlanhoz, mert a trend tartósnak látszik. Napjaink egyik aktuális kérdése: mikor tör ki a polgárháború?

  Hogy milyen indulatok szabadulnak el, s milyen gondolatok, előítéletek és megérzések szabadulnak fel, rosszabb esetben izzó parázsként lappangnak a lelkek mélyén jelenleg az országban, annak modellezéséhez nem kell messzire menni, jó példa a szűkebb "családon" belüli kétféle reagálás. "Család" alatt Anit és magamat értem. Kedvesemmel, az én imádott Anikómmal, aki, ugyebár írtam róla, félvér, mivel az édesanyja cigány volt, a papa viszont magyar, a hétvégi kriminális történések óta parányit lehűlt a kapcsolatom. Pedig nem tettem mást, mint a vasárnap hajnalban bekövetkezett gyilkosság híreit felháborodással elegy érdeklődéssel követtem a televízióban, igaz, nemigen tehettem mást, hiszen minden hírcsatorna és híradó, belpolitikai kommentár a veszprémi esettel volt tele. Másról alig esett szó, a világgazdaság romba dőlése, és a világ négy égtáján dúló vérzivataros háborúk egy időre másodlagos hírértékké aszalódtak. Anikó először talán hétfő délután unt rá a híráradatra, pontosabban azok primer üzenetére, sugalmazására, vagyis arra, hogy a cigányok többsége bűnöző életmódot folytat, így aztán nem csoda, ha apáról fiúra öröklődik a gazemberség. Én eleinte alig fűztem hozzá valamit a híradásokban elhangzottakhoz, legfeljebb a szokottnál gyakrabban és cifrábban káromkodtam, és úgy általában szidtam a gazembereket. Anikó azonban, hiába tagadja, ilyenkor elárulja magáról, hogy a szíve mélyén inkább cigánynak, mint magyarnak tartja magát. A két náció közül inkább a romákhoz húz, köszönhetően a magában ápolt anyakultusznak, illetve az apja iránti ellenszenvének. Értem én, értem. Én ne érteném? Nem mentegeti a gyilkosokat, hiszen, mint minden normális ember, haraggal elítéli őket, de valahogy mindig szerét ejti, hogy mondjon pár jó szót a cigányság védelmében. Ellenpontozásként. Mintha ezen múlna a romák társadalmi integrációja. A beilleszkedés elképzelésével nincs is semmi gond, magam is tudnék jó példákat sorolni, ámbár, igazság szerint, nem sokat. Sosem tagadtam, hogy különösen örömömre szolgál, amikor tisztességes, dolgos és ápolt cigányokkal vagy félig cigányokkal kerülök kapcsolatba. Mint amilyenek a szomszédomban lakó Sz.-ék, Pityu és a felesége, Kriszta. Félvérek. Na és? Nincs azzal semmi bajom, hogy a bőrük színe nem mentes parányi kávés beütéstől. Na jó, fahéjastól. Tiszták, értelmesek, szorgalmasak, jóindulatúak, őszintén segítőkészek, családszeretők, és a többi. Megengedem, egyenként is jobb emberek, mint én. A nem kellőképpen vastag falon időnként átszűrődik némi emeltebb hangfekvés, de hol nincs ez így, ahol négy ember (két felnőtt, két gyerek) között oszlik meg harminc négyzetméter élettér? Zajlik az élet, pláne a téli összezártságban. Mivel a megfelelő mederben, a kulturált élet partfalai között zajlik, simán belefér. Ha időnként úgy adódik, hogy a kollégáim vagy bárki előtt néhány mondatban meg kell védenem a cigányokat a sommás "bűnözőfajta" jelzős szerkezet citálásától, az ő pozitív esetükkel hozakodom elő. Nyilván Anikó is a becsületes réteghez sorolja magát és a rokonait, tehát biztosan így is van. Amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik. De ne szaladjunk előre, és ne legyünk ennyire cinikusak. Tehát az én Anim, ha közvetetten is, önmagát érzi érintve és ezáltal sértve, amikor - okkal, ok nélkül - országszerte felerősödnek a cigányellenes indulatok. (Itt jegyzem meg, hogy Anikó két fia közül a 18 éves Ferinek verekedés miatt épp most van folyamatban rendőrségi ügye, a 16 éves Józsi újabban szorgos látogatója az ökölvívó edzőteremnek. A srác előszeretettel fotóztatja magát fenyegető ökölvívóállásban, ami amellett, hogy gyerekes, agresszivitásra utal. Arra, hogy itt vagyok, nézzetek meg, ha nem tetszem, olyat kaptok, hogy na! A stílus maga az ember.) Ha úgy vesszük, a kettőnk kapcsolatában bekövetkezett csipetnyi szembenállást vehetjük házon belüli etnikai villongásnak. Kérdés, kettőnk közül ki a többség, illetve a kisebbség? Elvileg a magyarok vannak fölényben, mivel ketten másfél magyart és fél cigányt teszünk ki. Elvileg.  2009.02.14.

 

  (Hatodik kötet) Húsz:

 

  Már csak kilenc nap van hátra március elsejéig, ami nálam a tavasz kezdetét jelenti! Ebből a gyakori visszaszámlálásból is kitűnik, mennyire vágyom már a nyüves tél végét. Hát ennyire. Pedig odakint a két napja lehullott hó vastagon ül az utakon és a kertekben, a nagy hidegben (éjszakánként a mínusz tíz sem ritka, Borsod egyes területeire mínusz tizenhetet jeleztek előre) képtelen elolvadni. Két napja ugyan süt a Nap, a kék égbolt látványa valódi égi áldás, de nem sokat melegít, napnyugtával aztán minden olvadt hó megint jéggé fagy. Hat óra tizenöt van, és ahogy kinézek az ablakon, rám köszön az újabb, szürkéskék árnyalattal erőre kapó hajnal. A szemközti egyemeletes ház tetejét egybefüggő hótakaró borítja (az éjszaka maradékának szűrőjén átvergődő, visszafogott fényben jelenleg bizarr, neonkék színben pompázik), az ablakom elé hajló kopasz faág meg sem rezdül a süket csendben. Fénylő csillagot nem fog be az ablakom alkalmi képkerete, nem úgy, mint az elmúlt, sziporkázó estén; az örök égitestek mostanra elvesztek a lassan magára találó ég parttalan tengerében. Megint egy újabb földi nap, s vajon nekem mennyi még? S ha jó vagy rossz sorsom megtart még egy darabig, akkor mire, milyen feladatra szán a jövő? Lesz-e még egyszeri életemnek újabb "értelme", várnak-e még rám kisebb csodák, vagy ettől kezdve csak napjaim monoton számolgatására érdemesít a kegyes lét? Nem mintha joggal remélhetnék nagyobb csodát, sokat tettem, hogy kiérdemeljem, ezért írtam az imént szerényen "kicsit", de azért ugye nem ennyi? Nem ennyi volt? Ha megérem, hamarosan ötvenöt éves leszek. Másnak ez talán nem tűnik soknak, bár akiket túléltem, nyilván gondolkodás nélkül cserélnének velem, de néhány dolgon átmentem már (illetve néhány dolog átment rajtam), s kisebb csoda, hogy még egyáltalán itt vagyok. Lényegében mindenem megvan: anyám és apám élnek (a kutyám már csak a szívemben, de ott annál élénkebben), Anikó (életem megkésett, nagy szerencsével megszerzett ajándéka) személyében van hűséges és tiszta szívvel szerető kedvesem. Az anyagiak tekintetében nincsenek különösebb vágyaim, ami mégis, azt kitartással és szorgalommal előbb-utóbb elérem (fényképezőgép). Ha nyomós oka van, hogy mégsem lehet, nem lázadok ifjúi hévvel, mosolyogva, könnyű szívvel lemondok róla (autó). Lényegesebb, hogy van hová hazamennem, ahol a téli hidegben meghúzhatom magam a fűtött szoba barátságos menedékén, aranykezű Anikóm jóvoltából ízesebbnél ízesebb ételek kerülnek az asztalomra, az ágyban lesik minden sóhajtásomat. Mi kéne még? Körülöttem kerek a világ, ámbár épp most készül csődbe menni az ország... Meg a glóbusz öt lakott kontinense. A nemzetközi helyzet fokozódik. A tavaly ősszel kezdődött pénzügyi recesszió durván megérinti mindannyiunk pénztárcáját, de a fiskális ügyekben jártas elemzők szerint a fekete leves még hátravan. Bravó. Csak szolgáljátok ki magatokat a pénztárcámból, baromarcú amerikai bankárjampik! Kérlek szépen, mintha csak a magatoké lenne! Ezt jól elintéztétek ott Brooklynban és Manhattanban! Ami az enyém, az a tiétek is. Ha akarom, ha nem. Nem akarom, de ti igen, és ez eldönti a kérdést. Ezzel együtt, úgy nagyjából béke honol bennem, ami nyilván nagyban köszönhető a megengedhető túlzással eszményinek mondható külső körülményeknek. No meg a revolúcióra nehezen kapható koromnak. Bölcsebb lettem, vagy csak gyávább? Költői a kérdés, hiszen egyre megy; öreg és lusta vagyok a magam dicséretére vagy szapulására. Akármilyen vagyok, immár nem oszt, nem szoroz, maradok tisztelettel. És mégsem tudok megnyugodni, mégsem tudok beletörődni, hogy ennyi. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül, pláne, hogy vagyunk pár százezren Ratkó-gyerekek, akik egyívásúak lévén, nagyjából hasonló életélményekkel és tapasztalatokkal gazdagodtunk szocializációnk során. Valami egyszerire és megismételhetetlenre vágyom, valami új, pozitív élménnyel akarok feltöltődni, olyannal, amivel mindeddig nem volt dolgom. Persze ha nincs más, beérem az ismétlésekkel, s igyekszem lelkesedéstől áthevült arccal meglovagolni a másod- és harmadfrissességű élmények mind unottabban poroszkáló póniját. De a szívem mélyén új katarzisra vágyom, hogy minden érzékszervemmel s érzékemmel érezzem életem (micsoda négyes alliteráció!) csendesen visszahúzódó folyamának simogató hullámait. Igazolásképp, hogy egyelőre nem kell csüggedten leírnom magam, és ráérek végleg befelé fordulni. Vagy ha mindez nem lehetséges, ha túl sokat akarok, akkor legalább a nem lehetséges elviseléséhez kérek bátor kitartást, rendíthetetlen lelkierőt.  2009.02.19.

 

  (Hatodik kötet) Huszonegy:

 

  Vasárnap végre élesben kipróbálhattam az új Canon gépemet. Anikóval ugyanis HÉV-vel elmentünk Szentendrére, és mintegy két és fél órát tekeregtünk a Budapesthez közeli kisvárosban. A HÉV mintegy negyven perc alatt ért ki a Batthyány tértől, valamikor fél tizenegykor szálltunk ki a fűtött szerelvényből. A vasútállomás automata kávégépénél Anikó egy kávét nyomott magába, én egy csokis italt ittam. Pocsék volt mindkettő, de legalább olcsó és forró. Toronyiránt indultunk neki, negyedóra gyaloglás után a főtéren találtuk magunkat. Bementünk a régi szerb templomba, ahol a gyertyafényes félhomályban éppen miséztek. Innen az emelkedőnek tartó úton felcaplattunk a vöröses falú, másik szerb templomhoz, a kert és az épület külső megtekintése után a katolikusok fehér falú egyházát céloztuk be. Alig száz méterrel odébb áll. A templom körüli sétányról három irányba is szép kilátás nyílik, a tűző napsütésben végre jól tudtam fotózni a behavazott háztetőket, a legendás szentendrei templomtornyokat, és a Dunát a hólepte Szentendrei-szigettel meg a túlparti révben álló komppal. A város kirakodóvásár-jellegű sétálóutcáján minden bolt nyitva állt, de ilyenkor, az idény legelején, alig akadt vevő. Az utcácskán végigmenve kiértünk a Duna-parti főúthoz, s onnan a töltésen vezető sétányra, ahol pár percet pihentünk az egyik napsütötte fapadon. A görög étteremnél megint betértünk a főtér felé vezető egyik utcába, amelynek a közepe táján ráleltünk egy  gusztusos kinézetű cukrászdára. Betértünk és vettünk fejenként két-kétgombócos fagylaltot. Gombóca százötven forintot kóstált. A kellemes, nem hideg, de jólesően hűs időben lassan nyalogattuk a krémes fagyikat, s mire a végére értünk, már megint a napfényes főtéren álltunk. Míg Anikó elmerült a sarki ékszerbolt kirakati kínálatának tanulmányozásában, készítettem pár remek fotót a mások által több százezerszer megörökített pestisoszlopról, mögötte a dombtetőt elfoglaló katolikus templommal. Meg panorámaképeket úgy általában, az egész térről. Visszafelé haladva az állomás felé, a Kossuth Lajos utcában rábukkantunk egy lánccal, lakattal lezárt kapujú, erősen romlásnak indult kastélyfélére. Lélek sem lakta, üresen állt, mint egy filmbeli szellemkastély. Anikó tiltakozása ellenére a méretes bicskám vasalt nyelének két ütésével levertem a vacak kis lakatot - a kihalt utcán egy távoli alakon kívül más nem járt -, és már bent is voltam az elvadult, gondozatlan kertben. Anikó némi bátorító kapacitálásra szorult, de végül követett, hm, ezúttal szokatlanul nyuszinak tűnt az én kis cicám. Körbejártuk a valaha szebb napokat látott, a kúria és a kastély mérete közötti terjedelmű tornácos, egyemeletes épületet, az ingatag hátsó lépcsősoron felmentünk a nagy teraszos emeletre, illetve odalent meglátogattuk a sötét pincét. A sárga falakra két helyen is kiírták, hogy az épület életveszélyes, ezért nem sokat tébláboltunk körülötte, tíz perc múltán a távozás mezejére léptünk. Az állomáson jegyet váltottunk a Batthyány térig, aztán metróval egykettőre hazaértünk.  2009.02.23.

 

  (Hatodik kötet) Huszonkettő:

 

  Ma van a negyedéves évfordulója Jerry kutyám halálának. A visszafordíthatatlan, súlyos rákbetegségben szenvedő pajtásomat november 28-án, pénteki napon kellett elaltatnom, akinek az elvesztését, illetve a hiányát azóta sem tudtam kiheverni. Magát a tényt elfogadom, egy erősebb és felfoghatatlan akarat döntése ellen mi mást tehetnék, de ész és szív gyakran külön államot alkot egy és ugyanazon testben, működésük, reakciójuk nem mindig van szinkronban egymással. A három hónapja és egy napja még életvidámnak tűnő kutyámat csütörtök délután alaposan megsétáltattam, ki sejthette volna, hogy ez volt hosszúra nyúlt közös életünk utolsó kóborlása? A számítógépem képernyőjét az ő fekvő alakjának fotója díszíti, a mobiltelefonomon egy régi nyári, Duna-menti kirándulás alkalmával készített fényképen feszít a vízparton való lelkes ásástól átnedvesedett bundájában, az íróasztalon két bekeretezett képe néz velem farkasszemet. A hamvait tartalmazó zöld cserépurna a könyvszekrény aljában kapott elhelyezést, közel az ágyamhoz. Lámpaoltás után, az esti lefekvések előtt gyakran megsimogatom, s közben a kutyám hűs kobakját érzem a kezem alatt. A Jerry körül már életében kialakult kultusz a halálát követően valóságos reneszánszát éli, nem múlik el nap, hogy ne gondolnék a tizenhárom és fél évig velem öregedő haverra. Három napja este megint úgy feküdtem le, hogy a fejem párnára tételével egy időben kedves emlékképek úsztak fel csukott szemeim vetítővásznára. A Mogyoródi és a Várna utca sarkán, a kollégium kerítésén kívül található kis zöld területen láttam magunkat. Én a kerítés kőpárkányán ücsörögve pihentem ki az addig megtett út fáradalmait, a lábaimnál a hasán fekvő Jerry pedig önfeledten tépdeste a fogaival a hűs füvet. Hétvége volt, amikor a máskor oly forgalmas Mogyoródi úton alig jár autó, a kellemes nyári melegben a napfényben fürdő tájat könnyű paplanként ülte meg a békés csend. Ennyi. Ennyi, de ahhoz éppen elég, hogy könny szökjön a szemembe, és nehezen tudjak elaludni. Látod, cimbora, én megmondtam, hogy csak a tested veszett el, a szellemed, vagyis az emléked nem, mert amíg itt vagyok ezen a földön, tovább élsz bennem. 

  A gázpisztoly ügyében már túljutottam a tervezés fázisán. Ugyanis döntöttem, vásárolok egy Röhm RG69N jelű fegyvert, ami egy kilenc milliméteres hatlövetű stukker, aminek minden alkatrésze acélból készült, a markolata faborítású. Szép darab, ehhez mérten az ára sem utolsó. Az acélból készült fegyverek, tartósságuk és ritkaságuk okán jelentősen többe kerülnek az átlagos, spiáterből készülteknél. Ráadásul az interneten feltüntetett negyven akárhány helyett ötvenkét-ötvenháromezerre emelkedik a fogyasztói ára, merthogy a kifogyott raktárkészletet a gyenge forint miatt drágább euróért vásárolt stukkerekkel töltik fel. Akárcsak a múltkor, a fényképezőgép objektívjának vásárlása esetén, megint keresztbe tesz a pocsék forint! A Bartók Béla úti Daisy névre keresztelt fegyverszaküzletben szerdán, munkaidő után jártam. A kis alapterületű üzlet eladója péntekre, azaz tegnapra ígérte az új szállítmányt, de aligha érkezett meg, mert nem kerestek a megadott telefonszámon. A fegyver és a kiegészítők (paprikagázzal illetve könnygázzal töltött töltények, fegyverolaj, bőrtok, papírok) összesen közel hetvenezer forintot emésztenek fel, de ehhez még hozzá kell adni a rendőrségi engedély kétezer forintját. Summa summarum, ez bizony ott van a hetven rongy környékén. A versenytempóban romló közbiztonság miatt azonban szükségem van erre a legálisan hordható védőeszközre, amivel esélyem van az esetleges támadók távoltartására. Ugyebár, komoly pénzösszeget hurcolok magammal, nem beszélve az el nem adott telefonkártyák értékéről. Összesen nagyjából négymilliót érő holmi szokott a kiskocsimban lenni. Öltek már embert pár ezresért is... Engem viszont ne nyírjanak ki se tízezerért, se kétmillióért. Az elmúlt napok televíziós híradásaiban rendre megjelenik, hogy a lakosság részéről mind nagyobb az igény a gázfegyverekre; úgy Budapesten, mint vidéken megugrottak az eladások, egyik-másik boltban hiánycikké váltak az olcsóbb maroklőfegyverek. Úgyhogy várom az eladófickók telefonos értesítését, remélem, nem sokáig várakoztatnak.  2009.02.28.

 

  (Hatodik kötet) Huszonhárom:

 

  A jó embernek nem szükséges Istent keresni, mivel Isten benne lakik. Ha úgy tetszik, a jó ember testének romlékony templomában szállásolta el magát. Vagy legalábbis önmaga egy részét, ámbár ahol az Isten részben jelen van, ott megtalálható egészben, hiánytalanul is. Hiszen Isten egy és oszthatatlan. Abban a testben, amelynek gazdája naponta áldoz és gyón, ha ugyan van mit. Bár a legmakulátlanabb lelkek szerint is van mit. Ők tudják, a bűn fokozatai szubjektívek. Így aztán nézőpont kérdése, hogy egyáltalán, akad-e számukra gyónni való? Jónak lenni - mondják -, mint az emberi létezés legfőbb parancsának önként és dalolva eleget tenni, nagyon nehéz próbatétel. A szeretet műfaji korlátai nem tesznek lehetővé semminemű gyűlölködést. Semmineműt. Szeresd felebarátodat, mint tenmagad. Vagyis magadat sem vetheted meg (ez olykor nehezebb, mint egy idegent utálni), azaz bárminemű gondod lenne saját magaddal, előbb békülj meg vele, hogy aztán a belső szereteted, amúgy isteni mintára, szétáraszd a körülötted élőkre. Én nem vagyok, és soha sem leszek jó ember. Ámbár törekszem rá. Millió bajom van a világgal, és ennél is több magammal. Mivel kíméletlen kritikusa vagyok magamnak, és reménytelennek tartom az önbocsánatot, a dolgok logikájából következően a világgal való békülésem sem több vágyálomnál. A jóra való állhatatos törekvésem viszont - talán - lerövidíti a purgatóriumban eltöltött időm hosszát, ami klassz hír, már ha létezik és bármit is jelentsen a pokol és a mennyország. A jók, lelkük testüktől való elválásának pillanatában mindjárt a mennyországba kerülnek, a magamfajtára némi átnevelés, féregtelenítés vár. A gúny, irónia, cinikusság szintén nemkívánatos mennyei körökben, tehát az effajta léhaságot kéretik levetni még az előszobában, s felölteni a könnyed derű köpenyét. Ha odakerülök, betartom az előírásokat, de addig, félek, hosszú út vár rám. Merthogy az imént állítottam, hogy minden törekvésem ellenére reménytelen eset vagyok. Ugyanis az eddigi életemben megnyilvánuló jóságaim felemásak. Szerettem a kutyámat, tiszta szívből szerettem. De alkalmanként bizony durván rápirítottam, s legnagyobb szégyenemre olykor megütöttem, féktelen indulatomban farba rúgtam. Megbocsáthatok ezért magamnak? Nem. Szeretem a fiaimat, de képtelen vagyok túllépni a gőgös hiúságomból fakadó távolságtartáson, ezért szép lassan elveszítem őket. Illetve már elvesztettem őket. Ráadásul a kelleténél jobban okolom őket a kapcsolatunk elsorvadásáért, pedig nekem kellett volna mindent megtennem, hogy ne így legyen. Megbocsáthatok ezért magamnak? Nem. Szeretem anyámat, de talán jobban is szerethetném. Mindig bennem motoszkál a kínzó érzés, hogy valami nem őszinte a szeretetemben. Mintha parányit tartanék anyámtól, anyám erős akaratától, mintha mélyen elfojtott Ödipusz komplexusom lenne vele kapcsolatosan. Mintha kicsit hidegnek, nem eléggé érzékenynek gondolnám anyámat, pedig valószínűleg tévedek. Sosem felejtem el, hogy a legnagyobb baj idején mellettem állt, sosem felejtem el, mennyit aggódott és mennyit tett értem. Csakhogy vannak más emlékek is. Nos igen, nem felejtem el a szívembe sebet égetően megalázó pillantását, amikor a válásom idején beállítottam hozzá a kutyámmal, hogy nála töltsek néhány napot. Hogy ne őrlődjek tovább a Tábornok utcai magányomban. Mellesleg, ő hívott. A legmélyebb lelki válságom kellős közepén, midőn minden összedőlt bennem és körülöttem, büdös és gondozatlan voltam, hosszú időn át szemernyit nem törődtem magammal. Hab a tortán: a kutyám szőre csomókban ott a ragadt anyám szobájának szőnyegén. Anyám akkor undorodott tőlem, és képtelen volt eltitkolni: a mimikája és a gesztusai mindent elárultak. Emlékszem, érkezésemkor mennyire meghökkentem a látványosan fintorgó arckifejezése láttán. Ezt emberileg - ha idegenről lenne szó - akár meg is érteném, de egy anya sosem nézhet így az egyszülött fiára, hacsak nem követett el gyilkosságot. Mármint a fiú. A meghívásom négy vagy öt napra szólt, de idő előtt otthagytam, nem kértem az anyai megaláztatásokból. Azóta más szemmel nézek anyámra. Szeretem, de... Nos, akkor jó ember vagyok? Nevetséges, persze, hogy nem. Apámat is szeretem, de ez nem mindig volt így. Gyerekként istenítettem, felnőttként hosszú éveken át megvetettem magamban, s mire kiengesztelődtem irányában, már késő volt, apám megöregedett. Levetette e világi bohócruháját, kiszállt az őrült mindennapok körhintájából. Szeretetem a vénülése és elesettsége okán keletkezett szánalommal vegyül, nem tudni, melyik milyen arányban képviseli magát bennem. Néha szinte elsírom magam, ha az elbaltázott kapcsolatunkra gondolok, a haragra ostobán elvesztegetett évekre. S ugyanígy érzek, ha eszembe jut a fiaimmal való viszonyom. Megbocsáthatok magamnak, ha másnak képtelen vagyok? Nem. S végül Anikóm. Remélem, hátralévő életem szerető párja. Szeretem a lányt, akarom, hogy végig kitartsunk egymás mellett. Mióta ismerem, rádöbbentem, őrá van szükségem, nőként és társként egyedül őrá. Idáig nem hittem az elcsépelt szólam igazságtartalmában, hogy lehet új életet kezdeni. Anikóm mellett azonban ráébredtem, hogy a jelenti a régi, a válásomkor elhidegült világból való kijutásom egyetlen esélyét. Igen, megtörténni látszik velem a csoda, hogy ugyanis egy életnyi időtartam alatt miként lehet kettőt leélni. Ha a trubadúrok rég letűnt világában élnénk, esténként az ablaka alatt dalolnám el szerzeményeim legjavát. De! Félek az érzelmektől, az erős érzelmektől. Nem szeretnék még egyszer csalódni nőben, vagy ha mégis muszáj, legalább ne nagyon fájjon. Ezért visszafogom magam, mérsékelten imádom - mármint kifelé, a látható tartományban -, merthogy belül nagyon is rajongok érte. Mindent megtesz értem, kiváló szerető, kitűnő szakácsnő, vidám, jó a természete, messzemenően önzetlen (nőben eddig ilyet nem láttam), értelmes, noha a tévében és az újságban inkább a gagyira bukik. De hát elsősorban nő, ennyi infantilizmus elnézhető neki. Semmi gond nincs vele, még az sem, hogy félig cigány, merthogy anyai részről India vére csörgedezik az ereiben. Ha túl vagyunk az ismerkedés kezdeti szakaszán, és bizonyított, nálam a származás nem számít, hiszen volt már cigány és zsidó szeretőm, s mindkettőt nagyon szerettem. De nem tudom, hogy mint nőben megbízhatok-e benne mindenben? Nem az a kérdés, hogy összeegyeztethető-e félig cigány voltával a feltétlen bizalom kérdése, hanem hogy nőként nem rejtőzik-e jó adag számítás a hozzám való költözése mögött? Én hívtam magamhoz... Egyelőre megválaszolatlan a kérdés, jó lenne, ha betudhatnám, az elhatalmasodó üldözési mániámnak. Pár nap híján tizenöt hónapja ismerem, de vajon ismerem-e valóban? Na, ez a baj: ennél a pontnál adódik össze, derül ki a magamba és a rajtam kívülálló tényezőkbe (esetenként emberekbe) vetett hitem ijesztően erőtlen volta. Ha ennyi idő - egy és negyed év - nem volt elég a lány megnyugtató megismerésére, akivel ráadásul öt hónapja közös háztartásban élek, akkor ez azt jelenti, hogy magammal sem vagyok tisztában. Egyébként nem arról van szó, hogy nem merem rábízni a lakást, a lakásban található vagyontárgyakat, beleértve a többmilliós értéket képviselő telefonkártyás kiskocsit. Nem mondom, hogy kezdetben nem jutott eszembe, megpattan-e a cuccokkal vagy sem? Eszembe jutott, parányit paráztam is, de kiállta a próbát, ezen túl vagyunk. Különben is, ha annyira kételkedtem volna a tisztességében, akkor eleve be sem fogadom. Tehát nem az anyagi értékek biztonsága miatt fáj a fejem: egészséges vagy beteges bizalmatlanságom (ma még ki tudná eldönteni, melyik jelző a helyénvaló?) elsősorban nem materiális jellegű. A lelkemet, a gondolataimat, a gondjaimat és az örömeimet rábízhatom-e, ez itt a kérdés. A testemet igen, azt többször teszteltük. Majd meglátjuk. Azt hiszem, valójában azért izgat a kérdés, mert szeretném életem végéig magam mellett tudni Anikót, s ehhez szükségem van a bizonyosságra, hogy nem hagy el, nem ver át. Legalább a hátam védve legyen, s legyen egy soha ki nem hűlő házi tűzhely, ami mellé visszamenekülhetek az idióta külvilág szüntelen zaklatásai elől. Majd meglátjuk. Egy év múlva visszatérek a témára. Szóval, akkor lennék jó ember, ha feladnám a másokkal szembeni fenntartásaimat, és mindenben (ha kell, elvtelenül) alávetném magam a mások elvárásainak? Egy nagy lófaszt! Akkor inkább maradok olyannak, amilyennek gyárilag sikerültem. Akinek nem tetszik, csontig benyalhat a korpásba. A viszontlátásra, kedveseim!  2009.03.10.

 

  (Hatodik kötet) Huszonnégy: 

 

  Tegnap, csütörtökön, amint elhaladtam a Ferenc körúti metróállomás kijáratánál, furcsa jelenet ötlött a szemembe. Munkaidő volt, a délelőtt legsűrűbb időpontja, tíz óra után valamivel. Odafent a felszínen kiváló, napfényes, mi több, kimondottan előnyári, meleg idő járta, többen - elsősorban a fiatalok közül - egy szál trikót viseltek a felsőtestükön. Odalent, a metróból kiáramló huzatban egy huszonvalahány éves, a lábai előtt félig üresen álló borospalackról ítélve erősen bekokszolt srác támasztotta a kijárati üvegajtóhoz legközelebb eső vastag oszlopot. A mennyezeti lámpák által erősen megvilágított helyen állt, figurája kiemelkedett az összképből, olyan volt, mint egy nagy méretű olajfestmény központi alakja. Az emberek sietősen haladtak el előtte és mögötte, néhányan meghökkenten torpantak meg a közelében, de aztán szó nélkül loholtak tovább. A srácon ugyanis olyan fekete trikó volt, amelynek sötét színéből szinte elővilágított a hófehéren és vastagon megrajzolt horogkereszt. A Hitler által oly gyalázatos módon felhasznált szvasztika. Egy pillanatra elkerekedett a szemem, aztán lázas sietséggel előkaptam az övemre erősített tokban tartott kamerás mobilomat, hogy lekapjam a Budapest szívében nem mindennapi látványt. Mire azonban izgalmamban nagy nehezen eszembe ötlött, hogyan működik a telefon ritkán használt fotósprogramja, a srác otthagyta az oszlopot, és bizonytalan léptekkel elindult az Üllői útra vezető oldalfolyosón. Pár másodperccel később itt értem utol, illetve kerültem elébe a kezemben tartott telefonnal. Amint meglátta, mire készülök, rögvest földre tette a borospalackot, haptákba vágta magát, s a második világháborús filmekből ismert náci karlendítéssel pózolt a kamerának. Két képet készítettem róla, s adtam neki százötven forintot, mivel dőlt belőle a panaszáradat, hogy előző nap elhagyta a felesége, és haza akar jutni Pápára. A zavaros története valójában nem érdekelt, annál inkább a ritka értékesnek számító fényképek. Ebből is kitűnik, megszállott fotós lettem, aki úgy gyűjti az utcán vagy másutt adódó érdekes jeleneteket, mint más a ritka kincseket.  2009.04.03.

 

  (Hatodik kötet) Huszonöt:

 

  Ezt akkor most letudtuk. Mármint Kicsindet. Anyámmal. Akihez reggel nyolcra értem a Sörház utcába a cseppet rángató kis Polski vezetőülésében feszítve. Igaz, hogy kilenc körülire beszéltük meg, de így alakult.  Miután a 76. születésnapja alkalmából átadtam anyámnak az ajándékokat, egy nagy üveg Henessyt (kiváló francia konyak) és a szép, szecessziós stílusban megrajzolt nőalakkal díszített fémdobozba csomagolt pralinét, máris indultunk. A Dorog - Esztergom útvonalon, a Vörösvári úton kifelé tartva egy jó darabon nem tudtunk ötven-hatvannál többel haladni, akkora volt a forgalom. A lírai csengésű Leányvár után szellősebb lett az országút, mire nyolcvan-kilencvenbe hajszoltam a piros Daewoot, hogy valamivel tempósabban haladjunk. Ennek hamarosan beérett a gyümölcse, mert a távolban feltűnt az esztergomi bazilika jellegzetes félgömb kupolája. Egyelőre nem álltunk meg a városban, hanem a Mária Valéria-hídon átérve a Duna túloldalára, Párkányba értünk, ahol a főutcán jobbra fordultam. Kisvártatva elhagytuk az építészetileg zavaróan eklektikus (vö.: szedett-vetett) városka határát, majd a Dunához hasonlóan alaposan megáradt Garam hídján átkelve, az első falunál balra fordulva, az innen négy kilométerre eső Kicsind felé fordultunk. A nyáriasan meleg, napsütéses időben a kedves kis falu a legjobb formáját hozva tündöklött a hét ágra lángoló Napot magába szippantó kék ég alatt. Szlovákia éppen ma választ köztársasági elnököt (második forduló), az ünneplőfélébe öltözött emberek egyesével-kettesével szállingóztak a főutca mentén álló fellobogózott faluházába. Szent István királyunk eközben vadul forog a sírjában: felvidéki magyarok indulnak szavazni az egykori magyar országrész helyén megalakult Szlovákia köztársasági elnökére! István Úr, állhatatos munkád nagyszerű gyümölcsét darabokra cincálta a pofátlan történelem! Magyarország nem lesz és nincs, csak volt! A kocsit a templom melletti domboldalban húzódó temető bejárata közelében, az út szélén hagytuk, aztán, ki-ki a maga fényképezőgépével felszerelkezve, beléptünk a csendes kis cinterembe, amelynek nyugalmas áhítatát a tavaszi melegtől szédülten trillázó madarak dalolászása fokozta. A temetőkápolna közelében két idősebb magyar asszony hajlongott az ápolt sírok között. Miközben én a Kotolácsi nevűek sírjait keresve és fotózva haladtam a halmok között (nyomomba szegődve egy barátságos, néhány hetes kis cirmossal), anyám szóba elegyedett velük, megtudakolandó, vajon élnek-e még a faluban ilyen családnévvel bíró lakosok? Anyám apja ugyanis Kotolácsi Ferenc néven látta meg a napvilágot, s csak a második világháború alatt "magyarított" Kőhidaira. Megjegyzendő, hogy Kőhidai nagyapám aztán mégis a születési, vagyis Kotolácsi néven pihen a légvonalban innen tizenöt kilométerre fekvő Esztergom szentgyörgymezői részének temetőjében. Vissza Kicsind temetőjébe! Szóval, az idős hölgyek egyike ismert néhány falubeli Kotolácsit, de nem tudta megmondani, merrefelé laknak. Nem lett volna lehetetlen vállalkozás megkeresni őket, de erre most nem szántunk időt. Talán legközelebb. A temető bebarangolását, az összes Kotolácsi-sír lefényképezését követően kisebb sétát tettünk a faluban. (Egyébként a temető legrégibb sírköve a tizennyolcadik század végéről való.) Útba ejtettük a kívülről szépen helyrehozott katolikus templomot (a zárva talált ajtó miatt nem juthattunk beljebb), s készítettünk pár fotót a település jellemző épületeiről. Visszatérőben a kocsihoz, anyu a drótkerítésen át elbeszélgetett egy helyi lakossal, aki szerényen állította magáról, hogy nemrég költözött ide, alig harminc esztendeje. Hm, akkor új fiúnak számít? Na hiszen! A kis kocsival aztán újfent északnak indultunk, s hamarosan elértünk egy újabb Garam-hidat. Átkelve rajta délnek, azaz Párkánynak fordultunk, s rövidesen Kőhídgyarmaton találtuk magunkat. Anyám feltételezése szerint a Kicsindről származó nagyapám erről a közeli, légvonalban két kilométerre, a Garam túloldalán fekvő településtől kölcsönözte a nekem nem igazán szimpatikusan csengő Kőhidai nevet. Leparkoltam a temető melletti füves utcában, s végre jót falatoztunk az anyu által készített fasírtból és rántott csirkemellből. A főúti templomban pont delet harangoztak. A nyitott ajtókkal pihenő autó ülésein falatoztunk, s közben ahány idős vagy fiatal falusi tévedt arra gyalog, kerékpárral vagy kocsival, mind előre köszönt. Ezek a jó emberek még tisztelik az idegeneket, a falujukban vendégként megfordulókat, s nem csinálnak abból presztízskérdést, hogy ki köszön előre. Negyedórával később már Párkány főterének elit cukrászdájában rendeltünk magunknak kitűnő ízű fagylaltot. Anyu két, én három gombócot nyomtam le. Bár Szlovákiában januárban bevezették a közös európai valutát, az eurót, mint eddig bármikor, ezúttal is simán fizethettem forinttal, egy gombócot száztízért számítottak meg. Közben felhívtam a Pesten szorgosan dolgozó Anikómat, elújságolva, miként vigadunk anyámmal Párkányban. Némi eltévelyedés után rátaláltam a Mária Valéria-hídra, amelynek innenső, esztergomi oldalán parkolóhelyet kerestünk, és egy kicsit nézegettük a nagyon magas vízállású Duna locsogó hömpölygését. Ha ez így megy tovább, néhány nap és a folyó kilép a medréből. Hazafelé jövet fotózás céljából megálltam annál a régen felhagyott boksánál (mészégető kemence), amelyet már az anyámmal megejtett első esztergomi kiruccanásunk idején felfedeztem a vonat ablakából. Fél négy körül értünk vissza a Sörház utcába. Majdnem pontosan százhetven kilométert tettünk meg. A kocsi mindvégig kiválóan működött, nem jött ki semmiféle rejtett hibája. Korábbi feltételezésem immár bizonyosságot nyert: anyám jó vásárt csinált vele. Isten éltesse sokáig!  2009.04.04.

 

  Vége a harmincnegyedik résznek