ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                     írta Miski György

 

                                   Harminckettedik rész

 

  (Hatodik kötet) Huszonhat:

 

  A vasárnapi tüntetésen is túl vagyok. Nem volt valami nagy etvasz, ugyanis a morgolódó nép zöme otthon maradt, inkább a tévét bámulta vagy a gyönyörű időben kirándulni volt valamerre, esetleg két pofára tömte magába a fincsi vasárnapi ebédet (gondolván, az az övé, amit megeszik). Netán az ételek elfogyasztása után fingva és röfögve ejtőzött kedvenc kanapéján elnyúlva, a történelem meg tegyen, amit akar. Ő úgyis túl kicsi pont ahhoz, hogy érdemben rajta múljanak a dolgok. Szóval, menjenek csak ki a Hősök terére mások tüntetni - helyette is -, ő majd félszívvel szurkol nekik, de nehogy már feláldozza a délutánját! Hát ilyenek volnánk... Akkor meg mi a bánatot csodálkozunk, hogy a szemtelen és gátlástalan politikai siserahad azt teheti velünk, amit akar? Sokan mondják, s különösen politikailag ingatag időkben emlegetik fel, hogy a magyar nép végletesen türelmes fajta, ám ha egyszer elveszíti a béketűrését, akkor borul minden. Szerintem nem türelmes, inkább egyszerűen lusta. És nem valami héroszi igazságérzetféle mozdítja meg végül, hanem az utolsó előtti pillanat felismerése, hogy mindenéből kisemmizik. Amikor már hiába nyitogatja az üres hűtőszekrény ajtaját, vagy amikor a kiült fotelban elnyúlva fölöslegesen nyújtogatja a kezét a sörösüveg felé. Kiürült, elfogyott és nincs másik. Szó sincs bármiféle hősies magatartásról, ez bizony szánalmas indítékú, színtiszta érdekből való moccanás. Ennyit a történelmi legendákról. Azért összegyűltünk százezren, amit akár hatalmas tömegnek is lehetne minősíteni, csakhogy minden relatív. Ebben az esetben, amikor ilyen fajsúlyú kérdésről, vagyis az előrehozott választás kikényszerítéséről (és a Gyurcsány-haver Bajnai Gordon miniszterelnökké való kinevezésének megakadályozásáról) van szó, ez édeskevés. Háromszor, négyszer több ember talán, igen, akkor is legfeljebb talán elgondolkodtathatta volna a hataloméhes szocialista brigantikat, hogy mégis jobb lenne az emberekre bízni a következő kormány összetételét. Így viszont nevetve legyinthettek ránk, hiszen látták a tévéhíradókban a megmozdulás mértékét, illetve nyilván közénk vegyültek a spiclijeik, akiktől rendszeres tájékoztatást kaptak a tér történéseiről. És megnyugodva dőlhettek hátra a székeikben, mert ettől a tömegtől nem kellett tartaniuk, mi ugyan a büdös életben nem csinálunk forradalmat. A szervező civil mozgalmak szónokai részéről elhangzottak ugyan keménykedő odamondások, de a nép, az istenadta nép leginkább mosolyogva élvezte a zászlólengető együttlétet, mintsem komoly haragot tanúsított volna élete megnyomorítóival szemben. Na igen. Szolgák vagyunk mindannyian, kétségtelen. De ideje lenne eldönteni, mifélék. Olyanok-e, akik szolgaként örökre szolgák akarnak maradni, csak jusson kicsit több kenyér, avagy olyan szolgák, akik egész életükben a szabadság felé sandítanak, s mostani állapotukat sanyarú kényszerhelyzetként élik meg? Rabok legyünk vagy szabadok? Lusta népség, már Petőfi is ezt kérdezte tőletek, mert magatoktól elfelejtettetek volna revolúciót kirobbantani, és ez erősen irritálta a szabadság hirtelen haragú apostolát! A helyzet különösebben nem változott másfél évszázad alatt (a népet minden kurzus a hatalma alá akarja vonni - és esze ágában sincs hatalomban részesíteni), leszámítva az apró, de sorsdöntő tényt, hogy manapság nincs Petőfink. Ez meglátszik az ország állapotán, és lesz ez még rosszabb. Tartok tőle, hogy megérdemeljük a sorsunkat. A jó előre meghirdetett gyűlésre még a céges kollégák közül is többen ígérték a megjelenésüket, ehhez képest természetesen egyikük sem járt arrafelé. Ez van. Viszont összefutottam Sz. Gáborral, volt általános iskolai osztálytársammal, a dömösi remetével. Nála tartottuk tavaly szeptemberben az emlékezetes bográcsgulyásos osztálytalálkozót. Egy órája a Hősök terén keringtem (a kétórás kezdéshez képest fél egykor kint voltam, mondhatni, szokás szerint), fényképezgettem a nagy Canonnal, amikor egyszer csak csörgött a telefonom, és Gabi jelentkezett be, hogy merre járok, hol vagyok? Mihelyt feltette a kérdést, a háttérzajokból tudhatta a választ, mire elégedett nevetgéléssel mondta, hogy szintén a rendezvényre tart, tíz perc alatt ott lesz, találkozzunk valahol. Kedvelem ezt a nagydarab, nyugodt, mackós fickót, aki ráadásul jobbos beállítottságú, mint én. A hét vezér szoborcsoport közelében paroláztunk, s attól fogva egy darabig együtt figyeltük az eseményeket. Szónokok jöttek s mentek (Makovecz Imre építész, Jókai Anna író, Rácz Sándor, Szöőr Anna stb.), a fontossága tévhitében ringatózó nép a gyönyörű magyar és Árpád-sávos zászlait lengette, emelte magasba a nemegyszer vitriolos szellemességgel megírt tábláit, pfújolt és éljenzett, mikor minek érezte szükségét. A látványos elemek kiemelkedő szegmensét képezte a térnek a Szépművészeti Múzeum felé eső parkoló területén felsorakozott kétszáz motor, a nemzeti érzelmű gój motorosok jobbnál jobb márkájú motorkerékpárjainak csillogó-villogó arzenálja. Ezek a fiúk és lányok (húsztól hatvanéves korig) minden jelesebb nemzeti ünnepen megjelennek az ülés mögött zászlókkal díszített, hangos verdáikkal, a vérpezsdítő hangulati elemekre kiéhezett publikum nem kis örömére. Ezúttal politikai feladatot is kaptak, hiszen rájuk bízták, hogy kézbesítsék, szállítsák ki az ünneplő/tiltakozó tömeg előrehozott választási követelését tartalmazó dokumentumot a Sándor-palotába, Sólyom László köztársasági elnöknek. A felkérésnek azonnal eleget téve, öt vagy hat motor kivált a parkoló gépek tömegéből, és jellegzetes bőgéssel elhúztak Buda felé. Félórával később ismét itt voltak, s jelentették a hétpecsétes irat kézbesítését, amelyet ha nem is személyesen a köztársaság elnökének (prima primissima - elsők közül a legelső), de a személyi iroda vezetőjének sikerült átadni. Válasz azonban nem érkezett. Nálam ennél a pontnál értelmét vesztette az egész cécó, mert tudtam, hogy a szakbarbár, a jog végletesen merev alkalmazójaként elkönyvelt Sólyom (amúgy volt alkotmánybírósági elnök) semmit nem tesz az új választások, tehát a nép követelése érdekében. Nem azért, mert nem szeretne, hanem mert képtelen a legcsekélyebb rugalmasságra, noha ezzel a merevséggel sokat árt a népének (és a maga emberi hírének). Ez egy jó szándékú marha, afféle szellemi technokrata, akinek többet számít, hogy a tengernyi becsületét ne pettyezze körömfeketényi makula sem, mintsem nemzete javára tegyen, akár a bigott elvei átmeneti átértékelése révén. Ettől fogva már csak az érdekesebb jeleneteket akartam fényképezni, mint a Magyar Gárda kissé oldalt álló díszsorfalát, és azon törtem a fejem, miként szakadhatnék le rugalmasan Szilágyi Gabiról, mert erősen fáradni kezdtem. Háromnegyed ötre járt, négy órája kint voltam, s nem vagyok éppen mai gyerek. Ez a baj (rohamosan fogy az időm, mindjárt 55 vagyok), na meg az, hogy az ország mai állása szerint a jövőm sötétebb lehet a múltamnál. Ha minden így marad. Vagy sokáig így marad. Meg aztán, csalódtam az események folyásában, a szócséplésnél mindenképpen többet vártam a megmozdulástól. 1988, a nagy Erdély-tüntetés óta rendszeres látogatója vagyok a jelentősebb jobboldali politikai megmozdulásoknak. Ez alatt a bő két évtized alatt a különböző szónokok részéről kaptam én már annyi buzdítást, lelkesítőnek szánt lózungot, hogy ha az ígéretek fiatalítanának, rég visszamentem volna embrióállapotba. Még szerencse, hogy nem lehet előröl kezdeni az életet! Gabitól végül nem tudtam a helyszínen elbúcsúzni, mivel a tér egyéb részein történő események iránti kíváncsiságom következtében elsodródtam tőle, és igen körülményesnek látszott visszaverekednem hozzá magam a sűrű tömegen át. Ezért másnap, vagyis a munkás hétfő nyugalmas délelőttjén felhívtam, és elnézést kértem, ha bárdolatlannak találta volna az eljárásomat. Úriember módjára nem neheztelt, s jól elbeszélgettünk egyéb dolgokról is. A tüntetésről végül öt körül érem haza, s a délután hátralévő idejében pihentem. Korán lefeküdtem aludni, s olyan fáradt voltam, hogy arra sem ébredtem fel, amikor Anikó éjjel fél tizenkettő körül hazaért a munkából.  2009.04.07.

  (Hatodik kötet) Huszonhét:

  Tegnapelőtt, szerdán, mivel Anikóm itthon volt, javasoltam, hogy a szép délutánban menjünk ki sétálni a Fiumei úti sírkertbe. Ez gyönyörű a temető számomra csak a nevében a holtak földje. Több ez holmi sírhantok szisztematikusan elrendezett gyülekezeténél; a szépen gondozott, láthatóan nagy szeretettel és hozzáértéssel művelt pár hektárnyi terület inkább hajaz botanikus kertbe oltott szabadtéri múzeumra, kőtárra, szoborparkra, mint a mindenható halál birodalmára. Megjegyzem, a halál birodalma nem itt keresendő, hiszen ide legfeljebb az okozat, a következmény, a lélektelenné vált s ezért létértelmét veszített romlandó test kerül. A halál itt nem arat, tevékenysége a nullával egyenlő, hiszen itt legfeljebb raktároz, őrzi a már mindenen túlesett áldozatait. Annál inkább kitesz magáért a forgalmas utak mentén, a kórházak elfekvőiben, tombol az elszabadult emberi indulatok nyomában, de még a félrenyelt kalácsban is ott lapul ugrásra készen. A kis huncut nem ismer irgalmat. A halál az életben búvik meg, tartalékolt meglepetésként lesben áll, amíg dobog a szívünk. De ha már megállt? Mit tehet, ha elvégezte a dolgát: újabb préda után néz. A temetőben, különösen Budapest általam legszebbnek tartott temetőjében béke és nyugalom honol. Méltó pihenőhelye az életbe belefáradtaknak, legyenek holtak vagy ma még élők. Mi Anikómmal nagyon is az élők közé tartozunk, bár egyikünknek sincs szemernyi kétsége a végső verdikt felől. Ámde miután mindketten tisztában vagyunk az élet végkifejletével, s megbarátkoztunk, na, jó, beletörődtünk hangya voltunkba, inkább élünk a néha fukar kézzel adakozó mának, s a bút hagyjuk a szürke novemberi alkonyokra. Hasonlóan gondolhatta ezt a kis mókus is, "akit", talán felpörgetett létezéséből következően biztosan sosem legyintett meg borongó gondolat, annál inkább hajtott a természetének igen megfelelő mozgásigénye. Anikómmal a szóróparcella jókora zöld mezeje előtti padon ülve élveztük a lombosodó nyárfák csúcsát hanyatlása közben súroló Nap gyengéden simogató melegét, amikor a vidám kis fickó felbukkant a közelünkben. Szürkés, vöröses árnyalatú bundájában kenguru módjára szökellt a zöldülő pázsiton, látható ok nélkül nekiiramodott, hátsó lábain támaszkodva felegyenesedett, fülelve figyelt, és spirálmenetben felkapaszkodott egy közeli fa törzsén. Akár a villám. Dülledt szemű s hegyes fülű mókás buksija az egyik, bozontos farka a törzs másik oldalán bukkant elő. De csak pár méternyire távolodott a földtől, mert, mint akinek egyszerre jobb ötlete támadt az idő múlatására, máris kiakasztotta apró karmait a kéregből, s puhán lehuppant a laza talajra, hogy majommódra oldalazó szökkenésekkel bohóckodjon a hálásan mosolygó közönségének, azaz nekünk. Vagy magának. Egyre megy, hiszen láthatóan kitűnően érezte magát, mint aki bölcsen tisztában van vele, hogy már ezért az egy napért érdemes volt megszületni. Lótott-futott körülöttünk, eltűnt a tüskés, sűrű bozótos alján, szöszmötölt a tavalyi avarban, csörtetve előszaladt három méterrel távolabbról, élt és virult. Hja, kérem! Könnyen ugrál, akinek nem kell befizetnie a lakbércsekket... A kisebb futballpálya méretű parcella füvének szélén tarka tavaszi kabátjában feszítő fácánkakas rosszallóan pislogott a zöldfülű futóbajnok felé, fensőbbséges hunyorgása akkor váltott riadt iramodásba, amikor felfedezett bennünket, a padon ülő embereket. Pedig csak a fényképezőgépemet emeltem magam elé, hogy óvatosan lekapjam, de kifinomult érzékei nem hagyták cserben, és éles látásával kiszúrta a lassú mozdulatot. Öt másodperc alatt húsz métert tett meg a tisztességesen nyírt gyepen, elég jó futótempó egy repülésre szakosodott élőlénytől. Akinek az ősei, mint tudjuk, több millió évre visszamenően, dinoszauruszok. Ezen a magányos fácánon nemigen érződött a raptor felmenők gyilkos bátorsága, de talán jobb is ez így, hiszen a végén még minket pécézett volna ki vacsorára. A rögtönzött állatparádét követően Anikómmal még vagy háromnegyed órát csavarogtunk a szerelmetes madárcsicsergéstől hangos, mámorító virágillatú temetőpark fűszeres kipárolgású bokrokkal szegélyezett ösvényein. Csendesen szemléltük a nem minden tanulság nélkül való sírokat, sírfeliratokat, hümmögve silabizáltuk a születési és halálozási dátumokat, a szebbnél szebb díszítő faragásokat, a mementóként kőbe vésett emberalakokat. Néztük, és a magunk érdekében remélem, láttuk az odaát kerültek e világban fogant kései üzeneteit, jeladásait. Negyed hétkor léptünk ki a Fiumei úti főbejárat kapuján. Bent tartózkodásunk alatt nem tudom, hány millió kilométert tágult a világegyetem. Nem értesített róla senki. Sejtelmem sincs, ezalatt hány tonna szénmonoxid került a Föld légkörébe, s hány bálnamama szült szomorú szemű borjat a kéklő óceánok titokzatos mélyén. Nem érdekelt. Még az sem érdekelt, számomra hány nap még a világ? Mert a kétórás séta alatt részem volt a ritkán elébem kerülő boldogságban, miáltal földi vegetálásom - két óra időtartamra - valódi életre konvertálódott. Ez alatt az idő alatt a magam szája íze szerint léteztem: a megfelelő tér- és időbeli körülmények közt az voltam, aki lenni akartam - egy szabadon lélegző akárki -, tehát legalább ez a százhúsz perc nem ment veszendőbe. 

  Mostanában egyre gyakrabban játszom el a nemrégiben még eretneknek számító gondolattal, hogy Anikóm segítségével összehozok egy újabb Miskit. Erről, mármint a tépelődésemről Anikóm még mit sem sejt, noha alapvetően ő dobta be az ötletet. Egy kis Miskit, talán lányt, olyan még nem volt. A nagy fiaim, bár külcsínre pompás emberpéldányok, s igazán büszkének érzem magam, ha a régebben vagy a közelmúltban készült fényképeikre tekintek, belülről rejtélynek számítanak. Számomra. Nem ismerem az emberi értékeiket, hiszen a fiaimmal való kapcsolatom gyakorlatilag évekkel ezelőtt megszakadt. Leviért fáj a szívem, Csabiért nagyon fáj a szívem. De - alighanem visszafordíthatatlanul - idegenek lettünk egymásnak. Emiatt szenvedtem eleget, de megérdemlem, mert nem tettem ellene semmit, hogy így alakuljon. Levente Spanyolországban dolgozik, s meglehet, ha sokáig marad, elfelejt magyarul. Mármint a szíve elfelejt magyarul dobogni, s akkor végleg elvész a hazának egy újabb fia. A gyerekei spanyolok lesznek, s a leszármazottak, néhány generáció múltán, nevetgélve és hitetlenkedve emlegetik a legenda formájában megőrzött magyar gyökeret. Csabát nagyon szerettem, s talán még szeretem. Ám ő is kiesett a látókörömből, elidegenedtünk. Nagy kár, nincs mit tenni. Nem én akartam, hogy így legyen. Ezért kellene, talán kicsit a fiaim pótlására, a ki nem élt apai szeretet levezetésére az a bizonyos kislány. Vagy kisfiú. Mindegy, fő az egészség. Szóval, komolyan gondolkodom a dolgon.  2009.04.10.

 

  (Hatodik kötet) Huszonnyolc:

 

  Tegnap, szombaton, Anikómmal beültünk a kis Polskiba, és nekiszaladtunk a világnak. A Soroksári-Duna mentén futó 51-es úton délnek, Dömsöd felé indultunk. A szép, nyáriasan meleg időben elsőként Ráckeve kies városába tértünk be, ami ugyan pár kilométeres kitérőt jelentett, de határozott úti cél híján végül is mindegy volt, merre kószálunk. Az egész Kis-Duna-mente egyik legszebb településén meglepetés várt ránk, ugyanis eddig nem tudtam róla, hogy szombatonként kirakodóvásárt tartanak a parti sétány mentén. Miután a katolikus templommal szembeni parkolóban letettük a kocsit, ott, ahol a régi családommal oly gyakorta megálltunk fagylaltozni, ha a forró nyári délutánokon hazafelé indultunk az esedékes lórévi pecázásból, nos, onnan a partra sétáltunk, közelebbről szemügyre venni az össznépi felhajtás okát. A mindenféle terméket, régiséget, háztartási eszközöket, ruhákat, könyveket, kézműipari termékeket és ezer egyéb holmit felvonultató vásár az itteni Árpád-híd közeléből indulva legalább két kilométer hosszan tartott déli irányba. A meglehetős méretű tömeg egymás sarkát (meg a miénket) taposva hömpölygött a kétfelől felállított sátrak közti, beszűkült földúton, helyenként nagyobb torlódást idézve elő. Nem igazán akartuk sokáig sodortatni magunkat az árral, ezért az első adandó alkalommal kimenekültünk a vásári kanyonból, vissza a parkolóban hagyott autóhoz. A fagylaltozóban bedobtunk két kétgombócos fagyit, aztán téptünk vissza az átmenetileg magunk mögött hagyott 51-es útra. Az újabb kaland Tassnál várt ránk. Ennél a településnél ömlik össze a Duna nagy és kis ága, itt van az általuk közrefogott Csepel-sziget déli csücske. Miközben jobbra lekanyarodtam a főútról, hogy nagyjából tíz évnyi kihagyás után ismét kitaláljak a Soroksári-Dunát délről elzáró, úgynevezett tassi zsiliphez, a sík vidéken húzódó aszfaltozott mellékutat jobbról és balról tanyák szegélyezték, némelyikük közelebb, másikuk távolabb állván az úttól. Egy részen aztán amolyan igazi pusztai tájkép tárult a szemünk elé, mert az út bal oldalán jókora legelő tűnt fel, s ami ennél fontosabb, a sík pusztából egy réges-rég felhagyott, szolgálaton kívüli gémeskút mutatott a végtelen kék ég felé. Na hiszen, több se kellett nekem, az alacsony, csaknem tövig lelegelt fűvel takart alacsony buktatókon himbálózó kis kocsit mindjárt a közelébe kormányoztam. Fényképezőgép a nyakba, s lelkesen indultam művészképeket készíteni a magyar paraszti múlt eme autentikus, szikár megjelenésű tanújáról. Minden irányból, az összes lehetséges szögből készítettem a felvételeimet, a juhürülékkel gazdagon meghintett talajon még a hátamra is dobtam magam a minél jobb fényképek készítése érdekében. Erre már Anikóm is előkerült a kocsiból, s érdeklődéssel nézte, mi van velem, mi hozott ennyire tűzbe, hogy, mint egy gyerek, ott hempergek a csonkig rágott fűtorzsák között. Egy idő után beteltem a látnivalóval, a szívem megnyugodott a néprajzi trófea begyűjtésétől, és visszaülve a járműbe újfent a már csak öt percre eső zsilip felé indultunk. Szinte minden úgy volt, ahogy - közel évtizede - hagytam ezt a szép vidéket. Egyvalami hiánya tűnt fel azonnal, mégpedig egy hatalmas, árnyat adó fa hiánya. Fejedelmi, tiszteletet parancsoló megjelenésével valaha a környék büszkeségének számított. A keresztbe fűrészelt törzs mintegy másfél méteres csonkja ott maradt mementóként, a valószínűleg valami vad nyári viharban elpusztult faóriás árnyéka híján a Nap szabadon tűzte a földet. A zsilip szűk hídján átkeltünk a szigetre, aztán elindultunk a déli végcsúcs felé. Nem volt nehéz dolgunk, hiszen a kis hídról is látható volt, hogy mindössze háromszáz méterre lehet, a szigetvéget uraló erdőn keresztülvezető árnyas ösvény odavezetett. Az út elején egy romos épület bújik meg az erdő csöndjében. Lakói rég elhagyták, nem tudni miért. A lakóház szobái és a különálló gazdasági épületek, mint disznóól, tyúkól és a tehenek vagy lovak bekötésére szolgáló pajta eredeti funkciói leromlott állapotukban is felismerhetők voltak. A szigetvégbe vezető, említett ösvény elején nagyobb társaság vert sátrakat, nyilván kiköltöztek a háromnapos ünnep idejére, hogy az időt leginkább horgászással múlassák. Tíz perc könnyű andalgás után máris ott álltunk a két Duna-ág találkozásánál. Mivel a szokatlanul korai meleg hatalmas hó- és jégmennyiséget olvasztott fel az Alpokban, a folyók vize napok óta meglehetősen magasan állt. Elképesztően távolinak látszott a Nagy-Duna túlpartja, ahol egyébként horgászcsónakok látszottak a fák vízbe érő ágai között, a sebesen hömpölygő folyó félelmetes erővel sietett a Fekete-tenger felé. Egy horgászladik ezen az oldalon, előttünk tíz méterre, a szigetcsúcs áramlatoktól védett vizén ringatózott, idős gazdája nemigen kapkodott a padokon nyugvó, rezdületlen botok után. Ötpercnyi nézelődés után visszafordultunk a zsiliphez közeli kis kocsma felé, félórával korábban e mellett parkoltunk le a Polskival. A kis erdő párától fülledt, a számolatlanul nyíló tavaszi virágok illatától nehéz levegője könnyű bűnre csábított. Nos, nem állítom, hogy nem esett jól, amikor Anikóm egy magányos fűzfa tövénél elém térdepelt, és a lombok közt foltokban áttűző napfényben lágyan bekapta a farkam. Addig is buzgón fotózgattam, de most nyomkodtam csak szaporán az exponáló gombot! Hiába, a fotós elhivatottság... Visszaérve a kocsmaféléhez Anikónak rendeltem egy kávét, magam egy Magnum jégkrémet kértem. A szabadban felállított, rusztikus kocsmaasztaloknál fogyasztottuk el őket. Aztán visszaültünk a Polskiba, és Tass településen keresztülhajtva nekimentünk a Kiskunság sík vidékének. Meg sem álltunk Kunszentmiklósig. A városka (mert szerintem van akkora település, hogy városi rangot érdemel) kellemes meglepetések sorával szolgált. Először nem is terveztem itt megállni, de sorra hajtottam el a régi paraszt barokk provinciális változatában épült földszintes és egyemeletes házai előtt, majd felbukkant a főtéri magas tornyú, aranyozott sisakkal megkoronázott református templom, és, noha elsőre elhúztunk mellette, pár száz méter után mégis visszafordultunk. Igaz, ebben szerepet játszott az is, hogy túlhajtottunk a Lajosmizse felé mutató leágazáson, márpedig erre terveztünk tovább menni. Tehát vissza főtérre, ahol leparkoltam, aztán negyedóra alatt megtekintettük a jókora méretű templomot (kívülről), a patinás külsejű városházát, az előtte álló, Nem, nem, soha! feliratú első világháborús hősi emlékművet a talapzaton álló szép szoborral, illetve az országzászlót. Egy ötven méter átmérőjű körben annyi fényképezni való zsúfolódott össze, amennyi másutt kilométerek alatt sem kerül az ember szeme elé. S ha azt hittem, a városka minden ékességét láttam ebben a központba helyezett építészeti csokorban, öt perccel később be kellett látnom a tévedésemet. A városszéli legutolsó utcába betekintve ugyanis autentikus, nádfedeles parasztház és a hozzátartozó kert tűnt fel, s miután lendületből ezen is túlhajtottam, kénytelen voltam megint hátraarcot csinálni a kocsival. Megérte, mert bár a kerítés túloldalán kitartóan acsargott rám egy puliforma keverék kutya, a fülsértő csaholás nem szegte kedvem, s jó pár fotót készítettem az épületről. Mint később kiderült, ekkor találkoztam először a környékre jellemző házszerkezet (elrendezés) tipikus példányával, hiszen valamivel odébb, már kint a pusztában, többször elém került ez a fajta lakótérfelosztás. Tehát három plusz egy épület áll egymás közelében, de különállóan. Egyik oldalon, tehát szélről áll a gazda és családja szállásául szolgáló lakóház, mellette, úgy öt-tízméteres távolságra a nagyobb testű lábasjószágok (ló, szarvasmarha) istállója, e mellett a kisebb állatok (disznó, baromfi) ólja, és ennek közelében a széna, szalma valamint a kukorica tárolására, szárítására egyaránt alkalmas góré. Az első három építményt általában vályogból (ritkán téglából) rakják, a házak magasságával vetekedő, a folyamatos szellőzés érdekében rácsos oldalúra épített góré minden esetben fából készül. A vécé az istálló hátsó falához van toldva. Ez a négy (három plusz egy) épület alig húsz-huszonöt méter hosszúságú, és ennél jóval keskenyebb szélességű területet foglal el, amibe beleértendő a köztük húzódó udvar is. Kisvártatva, hogy Kunadacs/Lajosmizse felé fordulva kiértünk a Naptól fényes, széles kunszentmiklósi határba, jobb kéz felől feltűnt a következő gémeskút. Naná, hogy a közelébe navigáltam a hepehupás földön nagyokat nyekkenő kocsit! A magyar paraszt eme egyszerű, de nagyszerű kézi alkotása a tassi gémeskúthoz képest jobb állapotban volt, ráadásul láthatóan aktívan használták, mivel a fémből tákolt vályúk környékén a paták ezreitől kopárra koptatott homokos talajt mindenfelé friss és kiszáradt tehénlepények borították. Egyik-másik úgy festett, mint a pékáruboltban kapható kakaós tekercs. Jó étvágyat! A kikopott területen kívül egyébként mindenfelé gyönyörűen zöldellő, ámbár csaknem tövig leharapott fű lepte a talajt. A Duna-Tisza közti Kiskunság pusztasága, Petőfi igazi világa, ameddig a gyönyörű rónától megittasult tekintet ellátott, hatalmas, zöld színben játszó tengerre hasonlított, amit itt-ott szigetként megtörtek a szétszórt tanyák fehérlő falú földszintes házai, piros cserepes tetői, meg a tanyabokrokat övező, többé-kevésbé lombos fák. A meglehetős melegben - délelőtt fél tizenegyre járt - izgékony délibáb remegett a messzeségbe vesző talaj közvetlen színe felett. Midőn nagy tudású fényképezőgépemmel a kezemben horizonttól horizontig körbehordoztam a tekintetemet az istenadta földön, ("mely ápol s eltakar"), ordítani tudtam volna, mert olyan szabadnak, és sírni, mert olyan kicsinek éreztem magam. És ez így volt rendjén, mert a halandó embernek, ha fájó a felismerés, akkor is tisztában kell lennie azzal, hol a helye. Nem becsültem magam és a helyzetemet sem alá, sem fölé, pontosan az voltam, aki Isten szabad ege alatt a távolba révedt: egy életpályája delelőjén túljutott, véges jövőjű ember, aki inkább kíváncsi a hátralévő idejére, mintsem hogy valami nagy dolgot várjon tőle. A nagy tervezések ideje, mint a romlandó áruk szavatossági ideje lejárt, végleg elmúlt, s minden önsajnálat nélkül konstatálom: beköszöntött a "minden nap ajándék" bizonytalan időtartamú, de halálig tartó évadja. Ami mindenkit utolér, aki fel tud mutatni bizonyos mennyiségű leélt esztendőt. Ezen hát túl volnék. Mielőtt tovább tudósítanék a szombati nap kiskunsági eseményeiről, amiket az én szerelmetes drágám, Anikóm értékes társaságában éltem meg és át, röviden ismertetem az itteni gémeskutak "működési elvét", illetve leírom a szerkezetüket. Hátha a boldogtalan utókor már írmagot sem talál belőlük; ki tudja, ezek a kivénhedt, utolsó mohikánok meddig dacolnak a korhadó anyagnak intenzív gyötrelmeket hozó évszakok múlásával? A gémeskutak tehát egy földbe stabilan leásott, erős törzsű, fentebb villás elágazású fából, és az elágazásnál vas vagy fa csappal a törzshöz csatlakoztatott keresztágból állnak. A hintaszerűen le- és felbillenthető keresztág vasalással ellátott vékonyabb végéhez rövidebb-hosszabb vaslánc csatlakozik, amelynek utolsó szeméhez erősítik a vízmerő vödröt. A keresztág vastagabb végéhez kötéllel vagy dróttal ellensúlyt rögzítenek, ez általában nagyobb kődarab vagy fatuskó. Ha azonban az ágvég eléggé vastag, s ezáltal jelentős többletsúlyt képvisel, az ellensúly elhagyható. A gém függőleges törzse előtt pár méterre földbe ásott kút lehet egyszerű ásott kút, netán a beomlás ellen az oldalfalán téglából körben megerősített. A talaj feletti rész kőből rakott, betonból öntött kútgyűrű, vagy fából ácsolt négyszögű kerítés. A lényeg, hogy a vízmerő ember, vagy a kút közelébe merészkedő jószág ne zuhanjon a mélybe. Az általában kör formájú kút két oldalához hosszúkás, kőből, esetleg fából (netán fémlemezekből) készült itatóvályúk csatlakoznak, itatáskor a mélyből vödörrel felhúzott vizet ezekbe öntik ki. A szomjas állatok a jobbról-balról elhelyezkedő vályúkból isznak, a víz utánpótlásáról a pásztor (kondás, csikós, gulyás) gondoskodik. Alaphelyzetben a gém keresztfájának súlyosabbik fele a földön nyugszik, könnyebbik vége felemelkedik, miáltal a vödör karnyújtásnyi magasságban, a levegőben himbálózik. Itatáskor megragadják a vödörtartó láncot (vagy a láncot helyettesítő vékony, de szívós póznát), és addig húzzák lefelé, amíg a vödör vizet ér. A kútvízzel csakhamar telítődő s elnehezülő vödröt már az ideálissá váló súlyelosztás miatt egyszerűbb a káva fölött kiemelni, mint volt üresen lehúzni, s a hűs vizet lehet a vályúk valamelyikébe tölteni. Itatás után óvatosan, fokonként elengedik az üres vödröt tartó láncot, és a gémeskút visszaáll eredeti, munkán kívüli helyzetébe. Ennyi szakmai kitérő után vissza a kiránduláshoz. A következő megállónk egy, ezúttal az út bal felén húzódó pusztában magányosan őrködő gémeskút volt, majd egy kilométerrel arrébb az úttól húsz méterrel beljebb fekvő tanya közelebbi szemrevételezése került sorra. Elrendezése kísértetiesen hasonló volt a mintegy két kilométerre mögöttünk hagyott Szentmiklós szélén álló parasztházhoz: lakóház, istálló (pajta), ól és góré. Egy nagyon jó állapotban lévő, általános felújításon nemrég átesett tanyát találtam, ami azonban lakatlanul, kihasználatlanul várta sorsa alakulását. Az úttól jóval beljebbi tanyákon - odalátszottak - javában zajlott a hétvégi élet, emberek jöttek-mentek, teregették a frissen mosott ruhákat, kutyák csaholtak s ugrándoztak, gyerekek kurjongattak a nagy magyar pusztában. Viszont az itteni tanya körül, rajtam kívül, lélek sem járt. Az ajtókon mindenütt új, erős lakatok himbálóztak. A lakóház tisztességgel be volt zárva, ámde a szintén lelakatolt istálló ajtaját mégis ki lehetett tárni, s bejutni, mivel a gyengén rögzített pánt kijárt a falból. Akkor meg hiába a lakat centiméter vastag szára. Odabent még látható volt a fából ácsolt hajdani jászol, aminek az elejéből öt karika lógott ki. Egykoron ezekhez kötötték éjszakára a jószágokat. A tanya körül minden gondozott, ámde csendes volt. A fű nyírva, az ajtók festve, az ablaküvegek újak, a tető és a kémény rendben, mégis, ember sehol. Végül is, ennek a helyzetnek megvolt az előnye, hiszen szabadon, engedélyt senkitől nem kérve fotózhattam kényem-kedvem szerint. Tettem a dolgom, mialatt a melegtől lassan elpilledő Anikóm a kocsiban üldögélt. A tanya dokumentációs igényű fotós leltározása után még megálltunk itt-ott, de az egyre inkább eluralkodó fáradtság miatt inkább hazafelé indultunk volna. Lajosmizséig még nem ért minket baj, ámde a vasúti átjáró után megsűrűsödtek a kis Polski körüli gondok. A motor előbb csak figyelmeztető, gyengéd rángásokba kezdett, ám Örkény határában a megtorpanó és újra nekiugró autó már kirázta a lelkünket, s végül a település központjában lévő, éppen pirosra váltó lámpánál lefulladt. Káromkodtam egy szikárat, de a kocsi hosszas próbálkozásra sem indult be, úgyhogy félretoltuk az út padkájára. Félóra izgatott pihenőt követően nagy keservesen újraindult, de abban nem volt köszönt. Az útszéli távolságjelző táblák szerint Pesttől még ötven akárhány kilométerre jártunk, a motor meg úgy rángatott, mintha ki akarna ugrani a kaszniból. Nem kívánom senkinek azokat az izgalmakat, meg a fárasztó gépészkedést, amivel tíz másodpercenként megakadályoztam, hogy a bakkecske módjára ugráló járgány motorja ismét leálljon. Tartok tőle, az egyre gyengülő akkumulátor nem bírta volna a hosszas indítózások terhelését, és akkor árokba borítom az ajándékozás útján szerzett masinát, s távolsági busszal jövünk haza. Minden vezetői rutinomra és autószerelői szakismeretemre szükségem volt, hogy a lefulladások előtti utolsó pillanatokban megfelelően bánjak az átkozottul megbokrosodott tákolmánnyal, s végül, ha sűrű káromkodások közepette, s vagy egy kilót leizzadva, de hazaértünk a Tábornok utcába. Igazság szerint a szemtelen kis pöcs az utolsó tíz kilométeren megrázta magát, tökéletesen működött, egyet sem rándult. Szórakozott velünk. Mindenesetre megváltásként értékeltük a kocsiból való itthoni kiszállást, és nagyon örültünk, hogy egyáltalán megérkeztünk. Mindezek ellenére nagyon szép kis körutat tettünk meg a rónaságon, indulástól érkezésig pont 203 kilométert beletéve a járműbe.

  Anikóval az esti lefekvést követően, némi felvezető gyengéd csókolózást követően közöltem, hogy alaposan meghánytam-vetettem magamban a dolgot, és szeretnék tőle egy gyereket. A hirtelen beállt csendben csak a szerintem ájulás szélére sodródott lány felerősödött zihálása hallatszott, Anikóm alighanem sokkot kapott a boldogságtól. Hónapok óta rágja a fülemet, hogy milyen helyes kis kölyök születne kettőnk ebbéli igyekezetéből, s lassan bennem is megérett az elhatározás. Öregszem, legalább hagyok magam után még egy nyomot, s ha idejekorán elmennék, Anikómnak maradna vigaszul a közös gyerek. Akinek a fele ugyebár én volnék. Amíg viszont élek, addig mindenem az övéké, Anikóé és a reményeim szerint mielőbb megszületendő srácé. Aki lehet fiú, lehet lány, egyre megy, mindenképpen imádni fogom. Ha összejön a dolog. Merthogy azért a neheze hátravan. A szombati színvallásomig is imádott az én kicsim, de amit azóta művel velem, az már az én, szeretettől elkényeztetett lelkemnek is kezd sok lenni. Még jó, hogy ma dolgozik. De írásban már üzent, hogy fülig szerelmes belém, szüksége van rám, miegyéb. Ezzel én is így vagyok - vele kapcsolatban. Ezért is kellene a közös gyerek. Végül is, az új élet mellé új család is dukál. S milyen az élet? Megint szórakozik velem, mert éppen szombat reggel, a Kiskunságba való indulásunk előtti percekben találtam egy üzenetet a számítógépemen. M. (N.) Éva, autószerelő koromból való egykori kolléganőm érdeklődött a becses hogylétem felől. Valaha gyengéd szálak fűztek minket egymáshoz. Régen írtunk egymásnak - üzente táncra kérő elektronikus levelében Éva, s különben is, szeretne találkozni velem, elbeszélgethetnénk. Hm, sejtem, miről. Másfél éve kiugrottam volna a bőrömből az efféle szöveg olvasása közben. Időközben azonban színre lépett Anikó. Minek következtében természetesen szó sem lehet holmi szeretői, bal kézről való kapcsolat kialakításáról Évával (vagy bárki mással), én egyszer s mindenkorra elköteleztem magam Anikó mellett. Önként és dalolva. Hibáztam már akkorákat az életben, hogy a továbbiakban nem engedhetem meg magamnak a tévedés luxusát. Tehát hű maradok, mindhalálig. Senkire és semmire nem cserélném a lányt, s még a tudtán kívül sem akarom megbántani. Úgyhogy egyelőre nincs elképzelésem, hogyan rázzam le tapintatosan a kedves emlékű Évát, akit szintén nem akarok megbántani, mert jó ember vagyok, de megoldom.  2009.04.13.

 

  (Hatodik kötet) Huszonkilenc:

 

  Csodálatraméltóan érdekes, hogy az ember mennyire nem képes szabadulni a génjeiben lapuló végzetétől, a levakarhatatlan köteléktől, s mennyire ostoba, hogy - minden korábbi fogadkozása és lényegében eszének ész nélküli tiltakozása ellenére - nem tanul a történtekből. Mintha egy fülének különösen kedves szirénhang lenne, inkább hagyja felerősödni magában a baj közeledtét jelző déja vu-érzést, mintsem idejében félreugorjon előle, mentve a hosszas lábadozás után ismét ép egésszé összeálló életét a várható rombolástól. Nos, valahogy megint kezdem szorult helyzetben találni magam, pedig a magam részéről eddig igyekeztem kerülni a bajt. De a végzet versenytempóban közeledik magától, s az élet nevű erőforrás hajtja. A bölcs ember ebben a pillanatban elfut, elhajol, elbújik előle, a marha, miként én, kíváncsian kiáll elébe, s vigyorogva várja, vajon hány darabra hullik szét a katartikus ütközéskor. Fizikai értelemben gyáva vagyok az öngyilkossághoz, a testemet lenullázó önmegsemmisítéshez, lelki értelemben azonban betegesen vágyom a valami ezzel egyenértékű fenyegető szituációra. Mentálisan aberrált embernek tartom magam. Mindezt minek kapcsán bocsájtom előre? Hát mert e-mail-ben megtalált az autószerelő koromból ismert Éva, akihez annak idején, negyed évszázada, pár hónapon keresztül érzelmi szálak fűztek, s én elfelejtettem nemet mondani a mielőbbi találkozásunkat forszírozó minapi felvetésére. Ez a cselekedtem már nem az emberi esendőségem kérdését veti fel, hanem a bajhoz való beteges vonzódásomét. Esendő az, aki gyenge, s gyengeségében - mondhatni önhibáján kívül - képtelen kitérni a baljós előjelű történések elől. Én inkább keresem a bajt, alighogy meglátok egyet, közelebb megyek hozzá, aztán meg van a nagy csodálkozás, ha megéget, ha rám dőlve maga alá temet. Mivel Éva az e-mail-ben megadta a telefonszámát is, ma délben felhívtam, s megállapodtunk a szombati találkozóban. Lurdy Ház, délután négykor a bejáratnál. Nem biztos, hogy lesz belőle bármi, mivel úgy érzem megfáztam, s hamarosan kitör rajtam a felettébb utált takonykór. Bár úgy lenne, mert akkor lenne alapja a randevú sztornózásának, amire most már, hogy megbeszéltük a találkozót, inkább hajlanék. de tisztában vagyok vele, hogy nem futhatok el a kihívás elől, előbb vagy utóbb muszáj lesz összejönnünk, s akkor elválik, mennyire tudok ellenállni a kísértésnek. Tartok tőle, semennyire. Éva kiváló szerető volt, de ennél többet nyom a latba, hogy egészen különleges egyéniséggel rendelkezett, miáltal mély nyomot hagyott bennem. Nem tudom, pontosan mit szeretne elérni nálam, mit vár el tőlem, különösen azok után, hogy a találkozón mindent elmondok neki Anikómmal kapcsolatban. (Akit természetesen eszem ágában sincs elhagyni, mert vele akarom leélni az életemet. Szeretem, és őt tekintem a remélhetően belátható időn belül megszületendő gyermekem anyjának.) Éva nyilván akar tőlem valamit, valamit a fejébe vett, ha egy egész éves szünet után ismét megtalált. Talán egyelőre maga sem tudná meghatározni, miért vett elő a talonból, talán az általa elindított események alakulására bízza a jövőt. Magyarán rám. A lelkiismeretem már most háborog az ellen, amit még meg sem tettem, s nem biztos, hogy egyáltalán megteszek. Természetesen nem a szex érdekel, hiszen mi olyat nyújthat Éva, amit eddig nem kaptam meg az élettől, vagy jelesül Anikómtól nem kapok meg? Elsősorban nem a dolgok hátterében kétségkívül meglévő erotikus vonulat foglalkoztat, hanem a helyzetben rejtőző lehetőségek. A kártyák kiosztásra kerültek, most aztán tessék a legtöbbet kihozni belőlük! Ha a kert végében ellentétes nemű, egymást kerülgető macskákat látok, nem érdekel a jó előre levajazott végeredmény, nem érdekel, milyen szerelmi technika alkalmazásával fogja végül meghágni a fickós kandúr a tüzelő nőstényt, hiszen végül úgyis rámászik. Kizárólag a végkifejletig vezető út buktatói, csapdái, csavarjai izgatnak, mert azokban rejlenek a valódi kihívások. A jutalom, szerintem, nem a látszólag hőn óhajtott cél, a szex, hanem az addig tartó fortélyos játék folyamata. amit időben lehet húzni-nyúzni: belátás szerint valós vagy tettetetten őszinte érzelmi kitörésekkel felpörgetni, vagy a "haragszom rád" című közismert epizód beiktatásával átmenetileg visszafogni. Addig kell okosnak lenni, amíg a nőstény, netán csak női szerepének kötelező dramaturgiai előírásai szerint, tehát ösztönösen ellenállva, komolyan nem veendő elutasítást színlelve kéreti-kelleti magát. Ugyanis akkor a legsebezhetőbb, amikor a szerepére koncentrál. A nők, tisztelet a kivételnek, fantázia híján rosszul improvizálnak, minden látszólagos szertelenségük ellenére eléggé kiszámítható a magatartásuk. Az egész párkapcsolati rítus nem több a flamingók precízen koreografált táncánál - aki egyszer látta, nem felejti el a lépéseket -, eszelősen ősrégi színjátékánál, amelyben az a jó, hogy mindkét fél elvárja, hogy a másik méltó partnere legyen a kölcsönös ámításban. Az udvarlás a hazudva igazmondás, az őszinte tettetés művészete, amelynek eszmei értékét s élvezeti besorolását fokozza, ha a felek minél kifinomultabb eszközöket vetnek be. Cinikusok előnyben. Egyelőre hűvös távolságtartással figyelek, mint egy rossz drámai előadás ingyenjegyhez jutott nézője, csakhogy ezúttal az én életemről szól a műsor, az én bőrömre megy a játék. Most akkor csajozzak be, és legyen a szerető szeretőm mellé egy balkézről való barátnőm? Minek? Örülök, hogy szeretnek és szerethetek. Ennyinek elégnek kellene lennie. De azért szakmányban dolgozik bennem a belső titkos tanácsosként sürgölődő kisördög, s folyvást a fülembe sutyorogva nem hagy nyugodni a borzongató merengésre késztető gondolat, hogy micsoda pompás érzés uralkodni valakinek a testén, a megfelelően adagolt kéjjel jóleső érzéseket okozni neki, ezáltal a befolyásom, a hatalmam alá keríteni. Igen, tartok tőle, erről szól az egész. Az ember nem kizárólag pénzzel vagy politikai hatalommal bizonyíthatja saját maga előtt önmaga fontosságát (vagyis a kivételezettségét, életrevalóságát), hanem - ha nincs más lehetősége - a másokon való, ilyen-olyan szintű uralkodás lelki kielégülést nyújtó gyakorlása révén is. Itt természetesen nem tömegekről, hanem egy-két személy feletti befolyás megszerzéséről van szó. A tévedések elkerülése végett, a szerelem nem könnyed vígjáték, a kelleténél több gátlással küzdő kispályások ebben a műfajban éppúgy eleve vesztésre állnak, mint z élet egyéb területein. Nincs ebben semmi szégyenletes. Az orvostudomány mai állása szerint a menet közben meg nem buherálható emberi gének eleve törtetésre, helyezkedésre, harcra lettek kódolva; mindenki azzal a fegyverrel küzd a világi hierarchiában elfoglalt minél előkelőbb helyezéséért, amivel tud. Illetve, amit még megenged neki az elő-purgatóriumként működő lelkiismerete. Hamarosan kiderül, az enyém mit enged meg.  2009.04.16.

 

  (Hatodik kötet) Harminc:

 

  Szórakoztató, érdekes délután van mögöttem, a tanulság levonására egyelőre várni kell. A megbeszélt helyen és időpontban találkoztam M. (N.) Évával, akinek az alakja mit sem változott az elmúlt húsz évben, egyetlen deka háj nem sok, annyi súlyfelesleg sincs rajta. Az arcvonásai kicsit élesedtek, mélyültek, de távolról sem annyira, amennyire a lány 48 éve indokolttá tenné. Egy szó mint száz, Éva piszkosul jól néz ki. A kölcsönös üdvözlések után felmentünk a Lurdy Ház egyik emeleti presszójába, ahol mindketten ananászlét rendeltünk. Úgy érkeztem a találkozóra, hogy nem igazán tudtam, Éva mi okból talált meg e-mail-ben, s igazság szerint az egymás társaságában eltöltött két óra után sem lettem okosabb. Feltételezem, egyedül érzi magát, netán fél az öregedéstől, és támaszt keres. Minimum lelkit. Éva panaszokkal kezdte a beszélgetést, mint elárulta, munkahelyi és magánéleti gondjai vannak, s úgy gondolta, alkalmas személy lennék a meghallgatására, s talán valami megszívlelendő tanáccsal is tudnék szolgálni mindkét gondjára. Mondtam neki erről is, arról is bölcs dolgokat, kiadtam magamból ötvenöt évem minden idevágó tapasztalatát, de végig ott motoszkált bennem a gyanú, hogy ez vajmi vérszegény indok a találkozónkhoz. Ekkor vett érdekes fordulatot a beszélgetésünk, mert a lány végül is kibökte, hogy a jövőben szeretne velem találkozgatni, már ha nincs ellenemre. Ekkor hosszas és őszinte fejtegetésbe kezdtem az Anikómmal való viszonyomról, amit ő érezhetően megértéssel fogadott, de a továbbiakban is fenntartotta az igényét a későbbi találkozásainkhoz. Továbbra sem értettem, mi az úgyszólván előzmények nélküli randevúnk valódi oka, de elfogadtam a szemközt ülő Éva rajongó pillantásaimból felém áradó szeretetet. Egy idő után azonban kibújni látszott a szög a zsákból, ugyanis a lány visszatért a munkahelyi konfliktusából eredő nehéz anyagi helyzetére, és szemlátomást felvillanyozódott, amikor ígéretet tettem, hogy utánanézek a cégemnél, a közeljövőben lesz-e jegyárusítói felvétel. Aha! Tehát a kis hamis összekötötte a kellemest a hasznossal, amikor munkahelyet kerestet velem, miközben mindjárt pasit is fog magának. Ennyi információból azonban nem tudtam megítélni, valóban érdekli a személyem, s szimpátián alapuló szeretői viszonyt akar kezdeni velem, vagy az anyagi nehézségektől kétségbeesve prostituálódott, és mindent elkövetne, hogy stabil jövedelemhez jusson. Ha így van, bánja kánya, ha érdekből jelentkezett az sem gond, majd gondoskodom róla, hogy az ügye intézése során szintén megtaláljam a számításomat. Egyelőre annyit ígérhettem, hogy a hét elején megkérdezem a főnököt, s ha megint munkatársakat keresünk, beprotezsálom mozgóárusnak. Év a hír hallatán mindjárt jobban lett, hálás tekintete izgalmas ígéretek kész arzenáljával fordult felém, ahogy elnéztem, nem sok kellett volna hozzá, hogy az áruház parkolójában hagyott Suzukijában hálásan leszopjon. A régi szép idők emlékére. Amikor az azóta elhunyt férjét csalta velem. Is. Mindegy, valójában nem érdekel az ügy morális háttere, hogy jövök én ahhoz, hogy pálcát törjek felette? Mindenesetre, ha színtiszta érdekből keresett meg, azt sem bánom (mint fentebb említettem), legfeljebb viszonzásképp elveszem, ami ennek fejében jár nekem. (De ez nem biztos, hiszen a hűség nevű gátló tényező bármikor beleköphet a levesbe.) Valamit mindig valamiért. Két órányi beszélgetés után lekísértem a parkolóhoz, és bár makacsul ajánlgatta, hogy hazafuvaroz, maradtam a jó öreg 1-es villamosnál. A kocsija mellett állva átkaroltam a lányosan karcsú derekát, ő a kevésbé karcsú enyémet, egymáshoz simultunk, s lomha mozdulattal úgy tettem a farmerja alatt feszülő ruganyos fenekére a tenyerem, hogy tudtam, mától fogva birtokon belülre kerültem. Na persze, jártam én már ezen a fenséges terepen, utoljára úgy jó két évtizede, s mondhatom, jólesett ismét rácsodálkozni a nem sokban változott dombvidék szépségeire. Évának marha jó segge és lába van. Egy kósza gondolat erejéig elméláztam azon, milyen frankó lenne, ha fotózhatnám őt kedvemre. Vagy valami ilyesmi. Cuppanós csókkal búcsúztunk, Éva ment a négy és féléves unokáját megnézni, és abban maradtunk, hogy kedd délután újra összejövünk. Izgi. De mi lesz a becsülettel? Anikóm drága, én szívből szeretlek, és el nem cserélnélek száz Évára, de a maradék hajam beleőszül, ha nem használom ki az égből pottyant lehetőséget. Hm, akkor most igen vagy nem? Ezt még meg kell rágnom. Idegeimre megy a nehezen lekenyerezhető lelkiismeretem folytonos zsörtölődése. Az a gyanúm, a végén úgyis hagyom a picsába az egészet. A francba! A hűségnek (és a lelki békének) súlyos ára van.  2009.04.18.

 

  Vége a harminckettedik résznek