ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                    írta Miski György

 

                                  Harmincharmadik rész

 

  (Hatodik kötet) Harmincegy:

 

  Ennek fele se tréfa, Anikómmal tegnap este megtettük az első komoly lépést a közös gyermek létrehozása érdekében. A kocka el van vetve. Úgy fél kilenc körül feküdtünk ágyba, és futottunk neki a dolognak, de tizenegy lett, mire sikerült egy orbitálisat élvezni. Az a nyamvadt derékfájás alaposan betett az apai buzgalmamnak, mert akárhányszor kezdett rendesen állni a répám, és fordultam volna a teste ajtaját-ablakát sarokig táró Anikómra, hogy akkor most állj, vagy lövök, a csavarodó gerinctövem akkorát nyilallt, hogy mindannyiszor lelankadt a maradék merevségéért kétségbeesetten küzdő bránerem. Tudom, hogy a szülő anyák kegyetlenül megszenvednek a csemetéjük világra jöttekor, de talán én vagyok a történelem első férfija, aki ennyire fájdalmas áldozat révén jutott el a leendő gyermek életforrását jelentő orgazmusig. Ennyire még nem fájt élvezet. Erről a gyerekről, már ha egyáltalán megszületik, annak idején elmondhatjuk, hogy kínban fogant és abban is született. Mindenesetre útjára bocsájtottam néhány millió saját tenyésztésű ondósejtet, az indulás előtti utolsó eligazításkor a lelkükre kötve, hogy ne nyugodjanak, amíg fel nem törik annak a kis kurva petesejtnek a védelmi vonalát. Csillogó szemmel bólogattak, aztán vagány spermákhoz méltó módon vakmerően fejest ugrottak az ismeretlenbe. Mindez az új nagyágy jobb alsó sarkánál történt, Anikóm ott feküdt meztelenül a hátán, én nem kevésbé alul öltözötten, de az aktushoz illő ádámkosztümben a hasán. A kínkeservesen kierőszakolt csúcs közeledtével meghatottságtól és fájdalomtól párás szemekkel buktam nőm erőtől duzzadó emlőhalmai közé, és az éji sötétben csendesen felsóhajtottam: "a mór megtette kötelességét, a mór elmehet". Elmentem. Mindazonáltal, néhány napon belül ismétlésre kerül a családalapítási projekt, s űzzük egymást az én kicsimmel az ágyon addig, míg valamelyik vidám kis tojáslakó fickó meg nem üti a főnyereményt. A következő kísérletre talán már kevésbé fájdalmas körülmények között kerül sor. A névadást Anikóm rám bízta, tehát élek a lehetőséggel, s ha lányka születik, alighanem Miski Fanni Viola névre lesz kiállítva a születési anyakönyvi kivonata, ha fiú... Nos, ez a vonal - egyelőre - kiforratlan, képlékeny, kidolgozás alatt áll. Talán Zoltán vagy Attila, de mindenképpen valami magyaros keresztnév jár a srácnak. Nem semmi dolog lesz nagypapa korban saját gyereket pelenkázni, fürdetni és sétáltatni. Játszani vele, babusgatni. Hehe. De ezzel a nagy élménnyel, az újabb gyermekáldás semmi máshoz nem hasonlítható élményével még tartozik nekem az élet. Ő és én tudjuk jól, miért. Anikóm az események hatására, ha egyáltalán lehetséges, még szerelmesebb lett belém, mint volt eddig. Ma délelőtti sms-ében a következőkre ragadtatta magát: "Édeske, én vagyok a világ legboldogabb nője! Mert szerethetlek, része lehetek az életednek! Nagyon örülnék a bébinek, a világ legcsodálatosabb napja volt a tegnap! Köszönöm." Midőn munkám leteltével, fájó derékkal hazavonszoltam magam kicsiny lakomba, a szobában, az íróasztal melletti falszakaszon függő, Nagy-Magyarországot ábrázoló térkép védőüvegére vörös rúzzsal oda volt (van) írva: "Gyurka! Szerelmes vagyok Beléd!!! Jó férfi vagy! Puszi." Bolondos lány. Lehetetlen nem imádni.  2009.04.23.

 

  (Hatodik kötet) Harminckettő:

 

  Szombaton hármasban: anyám, Anikó és én együtt mentünk kirándulni a Nógrád megyei Hollókőre. A Daewoot persze végig én vezettem, eleinte Anikó ült az anyósülésen, később anyám került előre, és maradt ott mindvégig. Anival és a kis Polskival reggel nyolcra a napsütötte és madárcsicsergéstől hangos Budafokon voltunk, ahol nem sokat időztünk, mert a szép idő mielőbbi indulásra ösztönzött bennünket. Az éledező forgalomban visszajöttünk egészen a Hungária krt. és a Kerepesi út kereszteződéséig, tehát pár méter híján csaknem a Tábornok utcáig, ott azonban jobbra ráfordultunk a Kerepesi útra, s azon haladtunk, míg ki nem értünk a városból. A régi 3-as úton jártunk, direkt választottam ezt a lehetőséget, hogy elkerüljük a gyorsabb, ám fizetős autópályát. Nem siettünk, ráértünk. Hatvannál északra, vagyis Salgótarján felé fordultunk, de a 21-es úton nem kellett odáig mennünk, hiszen már Pásztó előtt lefordultunk Szécsény felé, ami után valamivel később lekanyarodtunk a céltelepülésig vivő bekötőútra. Már Hatvan város előtt is ritkán, utána azonban mind gyakrabban haladtunk el hatalmas, a látóhatárig húzódó, élénk napsárga színben virágzó repcetáblák mellett. A néhol négyzetkilométeres kiterjedésű ültetvények jól mutattak a zöldellő erdőkkel borított Mátra és a Cserhát közötti keskeny út két oldalán, illetve a Cserhát külső lankáin. Kék ég, zöld hegyek, sárga és zöld növénytakaróval terített tágas rétek és mezők nyugtatták a városi ember szépre kiéhezett szemét, töltötték fel lelkének tisztán maradt zugát. A francia és holland impresszionisták megnyalták volna a szájuk szélét e pompás természeti látványosságtól, egy Van Gogh nyilván azonnal vászon, ecset és festék után kapott volna. A bájos nógrádi dombok közt megbúvó, négyszáz lelkes Hollókőre érve a falu közepén találtunk ingyenes parkolót. Fényképezőgép a nyakba (mindenkinél volt, mármint nyak és fényképezőgép is), kocsi lezárva, aztán hármasban elindultunk az ófalu rázós utcakövein a képeslapokról jól ismert kis templom irányába. Megmondom a frankót, amíg anyáméktól leszakadva, pontosabban kissé előresietve haladtam a fájós derekamat próbára tevő, nagy, rázós kövekből kirakott lejtős úton a völgy felé, nem igazán nyerte el a tetszésemet az utca két oldalán sorakozó, művi gonddal helyrehozott parasztházak sora. Pedig megvolt minden, ami kellett, fehérre meszelt falak, muskátlis tornác, használaton kívüli kerekes kút, ágasfa a cserépkorsóknak, virágzó cseresznyefa a kertben, lila orgonabokor a kerítés hosszában, stb. de mindegyik házról sírt az erőltetettség, mindegyik - amúgy szemre takarosnak mondható - portát a pénz utáni sóvárgás savanykás szaga lengte körbe. Minden második házon kint volt az - ákombákom betűkkel, kézzel megírt - eladó vagy kiadó tábla, majdnem mindegyikben árultak valami festett, szőtt, faragott vagy korongolt gagyit, hülye turistáknak való "népiesch" szemetet. S mindezt nem kevés pénzért. Anyám és Anikó együtt jőve, jót beszélgetve követtek, s mire a falu végére (vagy aljára) értem, jó ötperces előnyre tettem szert velük szemben. A falu vége, ahol egy kopottas kőkereszt zárta a házak sorát, legalább tartogatott valami lélekemelő látványt, innen ugyanis jól látszott a település feletti hegyen fenségesen trónoló hollókői vár. Utoljára valami negyed évszázada jártam errefelé, mármint a faluban és kies környékén, de kellemesebb benyomást őriztem magamban, mint amilyenekkel a jelenben szembesülnöm kellett. Lehet, kifinomultabb lett az ízlésem, lehet, igényesebb lettem, de a szívem mélyén be kell vallanom, különösebben nem tetszett, amit most láttam. Ettől függetlenül derekasan fotózgattam, hiszen lefotózok én mindent, ami a szemem elé kerül, értelemszerűen olyasmiket is, amik nem igazán nyerik el a tetszésemet. Amint azonban anyámékkal az utca végén ismét összefutottam, kiderült, a látott élmény náluk sem érte el a rajongói szintet. Hollókő falu, a turisztikai reklámokban oly sokat hangoztatott "világörökség része" minőségében, bizony csalódást keltett az eredetiséget kutató és vágyó ember számára. Ezek után kiderült, a lelkesedésüket vesztett anyámék nem nagyon akarják megnézni a meglehetős távolságban és magasságban székelő várat, amitől azonban bennem támadt heves ellenállás, és úgy éreztem, most már csak azért is oda kell mennem. Dacból, becsületből, kivagyiságból, virtusból. Nem kívánt rész törlendő. Ki tudja, egyáltalán járok-e még errefelé ebben a félig büdös, félig illatos életben? Andalgásunk során elértünk egy kis közértet, betértünk, s amíg megittuk a jóízű (automatából való) kávéinkat, illetve én a forró csokimat, Anikó a velem tartás mellett döntött, anyám pedig még egyre hezitált. Menjünk csak előre, még megálmodja, követ-e bennünket, buzdított minket a közért előtti kő virágtartó peremén ücsörögve. Kezében a maradék kávét tartalmazó műanyag pohárkával. Ha nem, akkor idővel találkozunk a kocsinál. Anikóval nekivágtunk a később nem is annyira vészesnek bizonyuló kövecses kaptatónak, a déli verőn hűs árnyat adó vegyes erdőn keresztülvezető sétaúton mintegy húsz perc alatt értünk a több millió éve kihűlt vulkán lekopott platóján épült erődítmény lábához. A fikarcnyi felhőtől sem háborított kék égre büszkén és merészen felszökkenő várba belépőjegyet kellett volna váltani - negyed évszázada még nem kellett -, a pénztár ablakába kitett árjegyzék szerint a felnőttektől igen szép summát, fejenként hatszáz forintot kértek. Kérni kérhettek, de tőlem ugyan nem kaptak, mivel, kihasználva egy rakás iskolásgyerek zajos tolongását a kassza bódéja körül, szépen besétáltam a hátuk mögött. Anikóm kint maradt a kapu előtt, mert a kis nyulam-bulam nem akart, netán nem mert kockáztatni. Ezúttal azonban érvényesült az aki mer, az nyer elve, és pofátlanságom jutalmául (amely pofátlanság kifejezés csak reflexből jövő válasz volt a belépőjegy arcátlanul magas összegére) a vár különböző szintjeiről rendkívül szép körpanorámában gyönyörködhettem. Nyugati, déli és északi irányban erdőkkel dúsan borított kerek hegyek, keletre kiterjedt termőföldektől szabdalt, a sárga és zöld színtől tarkálló lapályos táj, a vár lábánál Hollókő falu távlati képe tárult a gyermekien tiszta lelkesedéstől csillogó szemem elé. A felső lőrések közül kikandikálva elégedetten állapítottam meg, hogy anyám is vette a fáradságot és felballagott a faluból, mivel észrevettem, amint az erdőkkel szemközti füves dombon éppen felém tartva a maga kis masináját, felvételt készít Hollókő hadtörténeti múlttal bíró ékességéről. Ezek után mobiltelefonon értesítettem, hogy pontosan velem szemben áll, egyenesen rálátok, mire kisvártatva integetett, s lefotózott a lőrések között állva. Mintegy félórás várbeli csámborgás után úgy távoztam, ahogy jöttem, azaz angolosan, s máris az enyéim között lehettem. Letelepedtünk a plató füves részén, a turistáknak ácsolt fedett faasztalok közelében, nézelődtünk egy darabig, beszélgettünk. Később egy fiatalember kérésére lefotóztam őt és a kétfős családját, aztán az erdei ösvényen visszaereszkedtünk a tűző napon kellően átforrósodott kocsihoz. Némi táplálékot magunkhoz vétele és a kazánszerűen átmelegedett autó kiszellőztetése után visszatértünk a szécsényi útra. Mindeközben rengeteg természeti látnivaló tűnt fel az út két oldalán. A bekötőút torkolatánál megálltam, hogy a madárcsicsergéstől hangos tájban fényképet készítsek egy jókora sziklatömbre ültetett, fából ácsolt hollóról, ami, így együtt, Hollókő települést volt hivatott szimbolizálni. A Szécsény felé vezető, megint csak festőinek nevezhető úton elhaladtunk egy pihenő marháktól tarkálló füves domb mellett, aztán beestünk Nagylóc községbe, ahol az országút mentén találtam egy fényképezésre méltó öreg parasztházat. Nem olyan csicsásat, kicicomázottat, mint a hollókői tájházak zöme, de az eredetiségéhez kétség sem fért. A felette húzódó villanyvezetéken villás farkú fecske pihente ki az Afrikából idáig vezető út fáradalmait. A takaros kisvárosnak látszó Szécsény főterén megálltam, mert itt egy szép templom, és az előtte kialakított parkban a magyar szent korona szobormásolata ragadta meg a figyelmemet. Hamar elértük Balassagyarmatot, ahol átkeltünk az Ipoly túloldalára, Szlovákiába, hogy a poén kedvéért autókázzunk egy kicsit itt is. Öt kilométer megtétele után máris visszajöttünk a mi oldalunkra, s aztán Rétságnak vettük az irányt. Onnan Vác, majd Dunakeszi, a gyerekkorom óta ismert horányi rév következett. Ez utóbbi környékét alaposan átalakították az utolsó itt jártam óta, az új parti sétány melletti fagylaltozóban finom gombócokat mértek. Mindhármunknak két-két gombócot vettem, s amíg gyönyörködtünk a jellegzetes, jó illatú Duna felett hevesen tűző középdélutáni Nap alatt elterülő tájban, elnyaltuk őket. A tőlünk ötven méterre lévő komp teljes kapacitással működött, szinte megállás nélkül hordta a szigetről ide s innen oda a hétköznapi kalandoknál többet nem kockáztató népet. Háromnegyed órával később anyám budafoki házánál voltunk. A sufniból még átpakoltam a Daewoo négy téli gumiját a kis Polski hátsó üléseire - anyámnak korábban megígértem, hogy a továbbiakban nálam, a biztonságos pincében tárolom őket -, aztán a kiszámíthatatlanul rángató kis döggel (Polski) irány haza, a tábornok utcába.  2009.04.27. 

 

  (Hatodik kötet) Harminchárom:

 

  A kis Polski épp olyan rángatós hangulatában van, mint pár hete, amikor Anikómmal kirándulni voltunk vele a Kiskunságban, és a végén majdnem Örkényben hagytuk a lefulladt kis nyomoroncot. Mitől javult volna meg, hiszen hozzá sem nyúltam, amióta elhoztam anyámtól? Ma azonban, ellentétben a tegnapi borús és hűvös idővel, olyan szép idő ígérkezett, s az én drágám munkába igyekezett, hogy jobbnak láttam nem itthon maradni egyedül. Tíz óra után, lesz, ami lesz alapon bedobtam magam az ülésre, persze fényképezőgépestől, és irány Kiskunlacháza. Onnan viszont nem délnek, Tass felé folytattam az utamat, mint a múltkor, hanem a keletre, Bugyi felé mutató tábla útmutatását követtem. Lacházáról kiérve kisvártatva megint útelágazáshoz értem, s a Kunszentmiklósra vezető szép útra tértem. Végig a Kiskunsági Nemzeti Park nyugati szélén autózva haladtam dél felé. A környék madárfaunája, mind összetételében, mind számarányában meglehetősen gazdag. Az előttem haladó autó vezetője ijedten kapta félre a kormányt, midőn a kocsija szélességével vetekedő szárnyfesztávolságú ragadozómadár suhant el a szélvédője előtt. Az árokpart és a beljebbi csalitosok felől tavaszi díszmentét öltött fácánkakasok rikoltoztak az út túloldalán rekedt rokonság felé, s valami búbos bankára hajazó, ám annál termetesebb madárfajta egyedei rohangásztak csapatostól a begyig érő fűben. Máskor vadkacsák húztak alacsonyan valamerre, az utamba eső falvajban sok gólyát és fecskét láttam. Ahol sok a sasféle, ott nyilván van mit enniük, márpedig legalább öt nagy madarat láttam, némelyiküket éppen gémeskút tetején trónolni. Hiszen királyok volnának, a puszta tágas légterének vitathatatlan nagyságos fejedelmei. Apaj után az út jobb oldalától mintegy száz méterrel beljebb észrevettem egy összeomlás szélén álló tanyai nádfedeles, vályogfalú házat, a közelébe hajtottam, és több oldalról megörökítettem a jövő, ilyet sokáig már aligha látó nemzedékeinek. Ezek az építészeti relikviák még töredékes, omladozó állapotukban is a letűnő paraszti világ értékes krónikásai, azé az ősi magyar világé, amelyen a szövetkezetesítést, téeszesítést ostobán erőltető kommunizmus és szocializmus végzetes sebet ejtett. A tanya és a termőföld a XIX. század végéig, s egyre erőtlenebbül, de lényegében a második világháború befejeződéséig a magyar nemzet alapsejtjének, a családnak szolgált élettérként. A tanyán állatokat neveltek, az épületek körül elterülő földeken minden megtermett, amire szükség volt, a felesleges árut a távolabbi városok heti piacain lehetett értékesíteni. Leegyszerűsítve és idealizálva: ebből lett a gyerekeknek cipő, az asszonynak színes főkötő, a férjnek új pipaszár. Jó időkben kevéske pénzmag jutott a takarékba. Az anyagiaknál azonban fontosabb a mikrotársadalmi képződményként felfogható család azon szerepe, miszerint nehéz időkben összetartotta a vérségi kötelékben lévő embereket, amelyben kicsinek és nagynak megvolt a helye. Védelmet nyújtott, ugyanakkor folyamatosan tanította a tágabb közösségi élethez szükséges beilleszkedési és túlélési fogásokat. Alapszintű kulturális irányultságot adott (apáról fiúra), s elhintette a föld-, és ezzel szoros összefüggésben a hazaszeretet magvát a fogékony korban lévő ifjak lelkében. Lokálpatriotizmusra és egészséges hazafiságra nevelt. Ezt nem bírta elviselni a nyomorult kommunisták üres lelke, s a vidéknek, ezzel együtt a magyar családnak ott és annyit ártottak, amennyit tudtak. Alig haladtam pár kilométert, megint a jobb oldalon, de az úthoz most valamivel közelebb, feltűnt egy néhai tanya omladozó vályogháza. A tetejét rég elfújta a Duna-Tisza-közi vérmes sztyeppei viharok valamelyike, tanúként mindössze a csupasz, megkopott, és helyenként beomlott fehér falak meredtek az égre. Körülötte alapig visszabontott gazdasági épületek és egy hajdani gémeskút nyomai látszottak. A gém szintén az enyészeté lett, fából készült ágasa és ostora nyom nélkül felszívódott az idő közönyös tengerében, de a kút betonkávája és a kőből való itatóvályú megmaradt. Az út másik, tehát bal oldalára átpillantva, a messzi távolban, a füves síkság közepe táján feltűnt egy hibátlan és hiánytalan gémeskút jellegzetes, magában gubbasztó darumadárra vagy kócsagra hasonlító sziluettje. Nosza, a feszt rángató kis pöfögővel mindjárt a közelébe keveredtem, pedig néha akkorát dobtak a keményre száradt, szikes (szódás) rögök, hogy csak úgy nyekkent a kocsi alváza. A közelében, kőhajítás távolságban viszont futballpályányi ősnádas bólogatott a nyugati szélben. A távolban további két nagyobb méretű nádast véltem felfedezni. Ezek szerint a szárat felszín közvetlen közelében jelentős víztartalékokat tárol az anyaföld, hiszen a nád és a sás köztudottan kívánja a nedvességet. Ez a gémeskút még az aktív, javában használatos kutak közül való volt. A két vályú láthatóan frissen mert vize enyhén fodrozódva tükrözte vissza az ég kékjében lubickoló vattafelhőket, sőt, az egyik vályúba elektromos szivattyúval adagolták a vizet. Az újnak látszó, hátizsák méretű motoros szerkezet a kútkávára volt felszerelve, az oldalából kivezetett műanyag cső másik vége a vályúba torkollt. Ezzel együtt működött a hagyományos vödrös megoldás is, ez utóbbit alighanem a kisebb, az előzőt a nagyobb létszámú nyáj vagy csorda itatásakor használták. Az ismételt sztyeppei terepautózás után visszatértem a kátyúkkal lyuggatott aszfaltútra, és áthaladtam Kunszentmiklós guszta, szimpatikus városkán. Bár maga a város kész cukorfalat, valóságos kis pusztába pottyantott ékszerdoboz, ezzel együtt döbbenten fedeztem fel, hogy itt még mindig létezik Marxról elnevezett tér. A központban álló református templom előtti elágazásnál ezúttal a Kunpeszér feliratú tábla útmutatását követtem. A városka és a falu között - valahol félúton - figyeltem fel a bal oldali tornácos tanyaépületre, vagyis inkább a tőle harminc méterre álló nádfedeles istállóra. E mögött két méter magasan, vagy húsz méter hosszan és öt méter szélességben állt a felhalmozott ló- és tehéntrágya. A nagy kupac friss szarnak egyáltalán nem volt szaga, pedig volt úgy, hogy csak háromlépésnyire álltam tőle. A lényeg, hogy ismét letértem az útról, s mint hamarosan kiderült, nem hiába. A külsőleg rendben lévő, újonnan vakolt, felújított ház lakatlanul és többé-kevésbé kifosztottan állt, a belsejében régi parasztbútorok hevertek összetörve, s mindenfelé lom és piszok lepte a több helyen felfeszegetett fapadlót. Meglepett, hogy a konyhában lévő kredenc tetején akadt némi elvitelre érdemes holmi, mint egy régi kávéscsésze és egy petróleumlámpára való hibátlan üvegbúra. (A tulaj a kredenc üveglapjára kiragasztott egy kézzel írt, telefonszámos cédulát, miszerint akit érdekel az eladó tanya ára, ezen a számon informálódhat.) A szomszédos helyiség, afféle kamra falépcsőjén felmásztam a padlásra, ahol a félhomályban rengeteg, legalább ötven régi sörös- és borosüveg hevert a sarokban. A fekete por vékony bundaként lepte őket, tehát nem tegnap kerültek oda. Az öt, dombornyomásos üveg között, amelyet végül kiválogattam és a kocsiba raktam, akadt két kuriózumnak számító darab is, bizonyos Fleischer Ignác - a neve után alighanem zsidó származású honfitársunk - kunszentmiklósi üvegüzeméből kikerült sörösüvegekről van szó. A padlás azonban rejtegetett további meglepetéseket, s itt nem elsősorban a három csontig aszott madártetemre gondolok. A tetőcserepeket tartó gerendákról bőrből varrt lovasszerszámok lógtak le, ezeket megint csak kimentettem az enyészet karmai közül azzal, hogy a kocsiig cipeltem és az anyósülés előtti padlóra dobtam őket.Egészen jól jöttem ki ebből a látogatásból! Az más kérdés, hogy idehaza elbénáztam a petróleumos üvegbúra mosogatását, mert szárítás közben odacsaptam valami keményhez, miáltal persze összetört. Banális baleset, de ezért kár volt elhozni. Az egyik sörösüveg itthoni tisztogatása másféle kellemetlen meglepetést tartogatott, ugyanis amint a vízzel félig töltött, barna színű palackból csurgattam ki a folyadékot, egy aszott, végletekig lesoványodott egér mumifikálódott holtteste akadt fenn a flaska szűk nyakrészén. Végül a cingár hátsó lábainál fogva kellett kihúznom a megszorult anorexiás kis fickót, akiből legalább egy éve elszállhatott az élet, ám a teste csaknem tökéletesen egyben maradt a levegőtlen, száraz üvegben. Szegény állatka teteme a szemetesvödör mélyén landolt. A tragédia alighanem úgy történhetett, hogy a padlás porában oldalán fekvő üveg száján éhesen és karcsún bekúszott valami illatos magok után, jól degeszre ette magát, úgy érezte, neki áll a világ, aztán nem tudott élve kijönni. Meglehet, a pofájában összegyűjtött magok miatt megduzzadt feje nem fért át az üveg szűkületén, annyi esze meg nem volt, hogy kiköpje a végzetes zsákmányt. Akárhogy esett is, a mohóság áldozata lett. Béke poraira. Kunpeszér szélső házainál megint útelágazásba botlottam, ahonnan ezúttal északra, Bugyi irányába igazított a tábla. A rendkívül rossz minőségű, töredezett és kátyús aszfalton óvatos haladásra kényszerültem, bár igazság szerint az egyre gyakrabban és egyre erőszakosabban rángató motor miatt amúgy sem tudtam volna száguldozni. De nem is azért mentem, hanem magamba szívni a gyönyörű alföldi táj minden szépségét, és rövid időre kikapcsolódni a városi életmódból. Kunpeszér és Bugyi között megláttam egy árván meredező gémeskutat, amit természetesen nem hagyhattam ki, és közeli felvételeket készítettem róla. Bugyin és Taksonyon keresztül jöttem haza, a Soroksári úton még egyre makrancoskodó kocsi - miként a múltkoriban - a Hungária körúton magához tért. Úgy látszik, szeret hazajönni.  2009.05.03.

 

  (Hetedik kötet) Egy:

 

  Ma viszont már árván maradtam, mivel reggel fél kilenckor az én virágszálam elment munkába. Fél tizenkettőig sejtelmem sem volt, hogy a tegnapinál is szebb, melegebb időben mit kezdjek a magányommal, ha úgy jobban tetszik, a szabadságommal. Mivel az eddigi két, Óbuda hegyes vidékén megejtett kirándulásom alatt (egyszer egyedül, másodszorra nőmmel jártam a Remetehegy környékén) kipécéztem magamnak a távolban sárga foltként virító Csillaghegyet, eszembe jutott, ideje lenne felkeresni a kiváló kilátópontnak tűnő magaslatot. Legalábbis akkoriban még azt hittem, hogy a felhagyott kőbányája nyomán sebzett oldalú domb a Csillaghegy, de mára kiderült, hogy valójában a közeli Üröm községgel közösen birtokolt Róka-hegyről van szó. Mindenesetre döntöttem végre. Fényképezőgép a vállra, kóla az oldalrekeszbe, az 1-es villamossal irány az Árpád-híd budai oldala, közelebbről a Szentlélek tér. Némi bizonytalankodás, kérdezősködés után kiderült, hogy a felkeresni vágyott helyre nem visz semmiféle autóbusz, legfeljebb HÉV-vel jutok a közelébe, de akkor is gyalogolnom kell egy tartalmasat, mire a tetejére jutok. Szerencse, hogy a HÉV megállója pár lépésre volt. Öt percen belül felszálltam a Batthyány téri végállomás felől érkező járgányra, s tíz perccel később Csillaghegy megállónál leszálltam. Találomra vágtam neki a nyugati irányba eső hegyre vezető útnak, mentem az orrom illetve az ösztönöm után. Térkép nem volt nálam, de azért csak előre, toronyiránt! Az Ürömi út eleje nem tűnt vészesnek, de aztán egy kanyart követően megmutatta az addig gondosan rejtegetett arcát, mert olyan lendületet vett felfelé, hogy elakadt a szavam. Na de, kérem! Miféle eljárás ez? Gonosz kis utca ez a flancosnál is csicsásabb villákkal szegélyezett Ürömi, amely időnként inkább a stációkkal tűzdelt Golgotára emlékeztetett, mint lokális főútra; az embernek legalább van ideje meggyónni a bűneit. Mire kiizzadva és felettébb szaporán szuszogva felértem a Budapest székesfővároshoz tartozó utolsó utcácskához, a Rózsa névre keresztelthez, lelkileg megtisztultan álltam teremtőm színe előtt. Az Ürömi és a Rózsa utca sarkától tíz méterre van kitéve a főváros közigazgatási határán túleső Üröm község névtáblája. Az már falu. Egy helybéli férfi jóindulatú magyarázata nyomán az aszfaltozott Rózsa utca legvégén, ahol a kemény borítás átmenet nélkül megy át a sűrű erdőcskén átvezető földes ösvénybe, ahol mindössze egy személyre van szabva a keskeny sávban kitaposott út, szóval itt végül megtaláltam az ürömi kőbánya lábánál kialakított kilátóhelyet. Nem ismerem a bánya történetét, sejtésem sincs, mikor végeztek itt utoljára külszíni fejtést, de arra jól emlékszem, hogy a hajdan a Kőfaragó és Épületszobrász-ipari Vállalatnál dolgozó apám gyakran emlegette az ürömi kőfejtőt, ahová többször kijárt a munkájával összefüggésben. Ez a hatvanas években lehetett, tehát akkor még aktív termelés folyt errefelé. Mára azonban csend honol az egykor porban és zajban naponta meghempergetett vidéken, a természet, gazdagon burjánzó cserjés és zavartalanul terjedő erdő formájában, rohamléptekkel foglalja vissza jogos jussát. Ahogy elnéztem a vadregényes elemeket sem nélkülöző helyszínt, tulajdonképpen a néhai bánya középső szintjén álltam, mert alattam és felettem is nagy területen hiányzott a hegy oldala. Felettem mintegy ötvenméteres csupasz kőfal emelkedett, alattam talán harmincméteres mélység tátongott. Készítettem pár képet az innen minden eddiginél tisztábban látszó új Megyeri-híd irányába fordulva, aztán meg néhányat a budai részekről, de rá kellett jönnöm, hogy erről a pontról, éppen az újból erőre kapó erdők felmagasodó lombkoronái miatt nem látom be a Duna vonalát, valamint Pest és Buda délebbre eső vidékeit. Tehát új, szélesebb perspektívát biztosító helyszín után kellett néznem, amit rövid szemlélődés után megtalálni véltem az Ürömi út másik, vagyis bal oldala feletti, felerészben erdővel, felerészben dús fűvel benőtt réttel koronázott dombjában. Innen nézve ideális kilátóhelynek látszott. Odatalálni azonban regénybeillő feladatnak bizonyult. Alacsony nőtt tüskés bokrokkal sűrűn benőtt erdőn verekedtem át magam, mire - pihegő ajkaimon édes anyanyelvem néhány merészebb szófordulatát morzsolva - kiértem a platóra, és elkészíthettem a nap felvételeit. Az a magas gyárkémény, ami folyvást beletolakodott az amúgy idilli tájképbe, s amely már a remetehegyi kirándulás alkalmával készített képeimen is előfordul, megkerülhetetlenül ott díszlik csaknem minden fotón. Nem tudom, hajdanában miféle gyár működött az észak-budai rónaságon, de mára az is bezárt, talán ideje lenne eltakarítani a panorámát nagymértékben lerontó építményt. A fotózás végeztével elhatároztam, hogy nem mászok vissza a messze mögöttem maradt kiindulási ponthoz, hanem egyszerűen leereszkedem a völgybe, hiszen legfeljebb tíz perc a virágos, zöldellő domboldalon lefelé, s már ott vagyok a főútnál, ahol innen nézve aprócska autók botorkálnak egymás nyomában. Ez volt a kiérlelt terv. Rossz döntés volt, de hát ki lát a jövőbe? A nekilódulásom előtt még csodálkoztam egy sort azon, hogy a szerény személyemet közrefogó hatalmas területen, mely láthatóan mindennemű emberi behatástól mentesen, érintetlenül, úgyszólván parlagon hevert Isten szabad ege alatt, eddig egy fia lénnyel nem találkoztam. Az utolsó embert félórája láttam, amikor átvágtam a kanyargós Ürömi úton. Ekkor kezdtem magam előtt gyanússá válni, s aztán fokonként megvilágosodni, hogy netán tilosban járok. Amint itt tartózkodásom jogszerűségében mindinkább elbizonytalanodva, lépésről lépésre alább ereszkedtem a színes vadvirágok kavalkádjától tarkálló réten, egyre tisztábban látszott, hogy a jókora terület határait alább mindenütt masszív drótkerítés övezi, s azon túl gondozott magánkertek sorakoznak, vagyis bizonyossá vált, hogy tiltott helyen járok, természetvédelmi területre tévedtem. Hogy elkerüljem a blamázst, s ne kelljen valamely magánterületen suttyomban átvágva birtokot háborítanom (netán ordas kutyákkal meddő vitára pazarolni a drága időt), oldalra vettem az irányt, ámde ezzel betévedtem egy labirintusszerű erdőbe. Amilyen megpróbáltatás ezután megtalált, olyan legfeljebb a gonosz mesékben fordul elő (vesd össze: Grimm, Andersen). A nagy hőségben addig is dőlt rólam a víz, a ronggyá ázott trikómból csavarni lehetett volna a sós lét, ámde a fák alatt megszorult levegő miatt most egy csapásra az egyenlítői őserdőkben érezhettem magam. Szendergésükből felzavart éhes szúnyogok hada vett űzőbe, visszacsapódó ágak vágtak képen, vállon, állon, fültövön, ahol értek, tüskés bokrok szaggatták véresre a karomon a bőrt, barnult falevelekkel ravaszul álcázott gödrökbe léptem, kis híján elharapva a nyelvemet. Hétrét görnyedve bújócskáztam az emberi lábak által igen rég használt ösvényeken, néha indián nyomolvasót játszottam, hogy a csekély jelekből kitaláljam a követendő irányt. Úgyhogy szépen eltévedtem. Itt, a nagy magyar világváros szélén húzódó, nyomasztó félhomályban derengő erdő mélyén, szó szerint a saját bőrömön tapasztalva kellett rádöbbennem, hogy megbízhatóan működő érzékszervek nélkül mennyire sebezhető a mai kor embere. Merthogy a természetes érzékelés tudománya bizony odalett a legalább annyira átok, mint áldás civilizációval, az ösztönök segédhadai pláne elkorcsosultak. Többször csapdába ejtett a hihetetlenül kiszámíthatatlan erdőség; olykor - gyanútlanul - vakító fényárban úszó tisztásokra zuhantam ki, amelyeket minden oldalról áthatolhatatlan sűrű fogott közre. A megrekedt levegő kazánmelege szinte égette a fedetlenül maradt bőrfelületet, a koponyám csontján belül hallani véltem a forrás közeli állapotba jutott agyvizem zubogását. Reménytelen zsákutcába jutottam. Botor vakmerőség lett volna nekimenni a tüskés növényfalnak, amely mögött újabb és újabb tüskés bokorsorok várták, hogy kárörvendve kárt tehessenek bennem. Ilyenkor, az ügyeletes kétségbeesésem múltával, újra megkerestem az előbb elhagyott ösvényt, amiről sosem tudhattam, ember vagy állat lába taposta ki ennyire bizonytalan, könnyen elmosódó nyomokkal. Nem néztem az órámat, de talán háromnegyed órát köröztem a már-már ijesztően ellenséges erdőben, amikor a bokrok takarásán túl végre megpillantottam egy rozsdás drótkerítés méternyi szakaszát. Lázas igyekezettel a közelébe verekedve magam kitűnt, hogy egy domboldalra futó, erdőaljáig érő sarokkertben állok, tehát logikus, hogy a drótfonat mentén lejutok valahova. Emberek közé, a civilizációba, a városba. Ahol jéghideg kólát és baráti stílusban íródott Magyar Nemzetet lehet kapni, ahol izzadságos buszok zörögnek, és a szmogtól büdös utcákon az életben eltévedt emberek sétálnak valamerről valahová. Felkaptam a remény elgurult gombolyagáról letekeredett fonal végét, és szaporán csévélni kezdtem a vékonyka szálat. Ettől fogva komolyan bízni kezdtem benne, hogy élve kijutok az elátkozott sűrűből. További tíz perc múltán véresen, megtépázottan, piszkosan, ijedten és porig alázottan, de a saját lábamon tántorogva kizuhantam egy keskeny, ám aszfaltozott kis útra, s húsz méterrel odébb megláttam egy parabolaantennás kőházat, ami mellett egy új autó parkolt. Egy fiatalasszony épp tarka pokrócot terített az emeleti korlátra, fene nagy boldogságomban csaknem csókot dobtam neki. Tíz perccel később annál az útnál voltam, ahová egy órával korábban igyekeztem. Újabb húsz perc erőltetett iramú gyaloglás a veszettül tűző Napon (mint sugárhajtású repülőt a kerozin, hajtott az eltévedés maradék stressze), és beestem a HÉV Római-fürdő megállójába. Az állomás órája (háromnegyed három körül járt) szerint hat perc múlva volt várható a Batthyány tér felé tartó vonat. A közeli kocsmában gyorsan vettem egy behűtött kólát, s alig ácsorogtam valamennyit a nyitott peronon, beállt a Szentendre felől érkező zöld szerelvény. Tömve volt utasokkal, az ajtók közelében kiváltképp sok volt a kerékpárjára támaszkodó fiatal. A HÉV-ről az Árpád-hídnál szálltam le, és a rövidesen befutó 1-es villamossal hazazötyögtem. Egy darabig nem mászkálok meredek utcákon fel s le, és jó ideig kerülöm a számomra ismeretlen erdőket.  2009.05.17.

 

  (Hetedik kötet) Kettő:

 

  Tegnap szép, amolyan mostanság igencsak megszokottá vált tavaszi/nyári nap köszöntött a gazdasági és politikai gondoktól szétfeszülő országra, s benne a bábelien zűrzavaros Budapestre. Anyámmal napokkal ezelőtt, telefonon egyeztettem, hogy most hétvégén Anikómmal s vele elmegyünk egy nagyobbat kocsikázni, persze a Daewooval. Mivel nem akartam kísérletezni az idegesítően rángató kis Polskival, Anikómmal korán keltünk, s inkább villamossal és busszal mentünk ki Budafokra. Kilenc előtt anyámnál voltunk, berámoltuk a cuccainkat a kis piros csodajárgányába, és söprés, minél távolabb Pesttől! A kocsiban nagy nehezen eldőlt a kérdés, hogy mivel senkinek nem volt jobb ötlete, az én javaslatom mellett maradva a Vác - Szob - Letkés - Kicsind - Párkány - Esztergom - Budapest útvonalat fogjuk megjárni. Ahhoz, hogy kijussak az északra vivő Váci útra, Budafokról sajnos vissza kellett térnem az autókkal időközben alaposan benépesült Hungária körútra, onnan a Könyves Kálmán körútra, ahonnét végre ráfordulhattam a régi 2-es útra vezető Váci útra. A forgalmat nagyban lassító közúti lámpákkal telezsúfolt Dunakeszin áthámozva magam a következő település, Göd területén az országút leállósávjának árnyasabb részén félreálltam. A hátsó csomagtartóba pakolt fonott kosarak mélyéről előkerült kajákból és üdítőitalokból tíz perc alatt jelentős mennyiséget pusztítottunk (én Anikó szendvicséből és anyám diós palacsintájából tömtem tele magam), aztán nyomás tovább! Vác után rátértem a Szob felé kanyarodó 12-es útra, ami a Duna mentén halad. A meglehetősen magas vízállású folyam néhol meghökkentően szélesen terpeszkedő, némi túlzással tengernyinek látszó vize zölden csillogott a merőlegesen rázuhogó napfényben. Néhol úgy látszott, mintha nem is a Magas-Alpok jégolvadékából fakadó könnypatakok összegyűlt vize, hanem apróra tört, szüntelen mozgásban lévő üvegcserepek töltenék ki a tágas medret. Szob álmosan bóbiskoló kisvárosán szinte lábujjhegyen hajtottam végig, a település végét elhagyva az Ipoly-mente csodaszép vidékére érkeztünk. Fekete kígyóként tekergő utunkat jobb kéz felől az árnyas erdőkkel borított Börzsöny szelíd vonulatai kísérték. Kevéssel Ipolydamásdot követően pár percre lehúzódtam az útról, és a kocsit hátrahagyva hármasban elballagtunk az ötvenméternyire csordogáló Ipoly partjára. A csonka Magyarország és Szlovákia közötti kis határfolyót kísérő, leginkább nyárfás és füzes erdőség, és a túlparti Burda (hegy) sűrű tölgyesének fenséges nyugalma történelem előtti atmoszférát idézve terült el a tájon. A sötét, félhomályos erdőségek belsejében feltámadásra váró óriások aludták nehéz álmukat, sírós sóhajtásaikat a szertelen szél sem tudta teljesen elnyomni. A feszült félcsend súlyát a folyócska játékos csobbanásai, és a madarak virtuóz éneklése oldotta némileg, hármunkon kívül sehol egy teremtett lélek. Micsoda fejedelmi környezet tárult ámuló szemeink elé: a színeknek, szagoknak, hangoknak micsoda pazar vegyüléke ostromolta a szépre, jóra kiéhezett érzékszerveinket! Letkést hamar elértük, s már majdnem a falu túlsó végén jártunk, amikor egy elénk kerülő kisebb tábla végre megmutatta a Párkány felé vezető utat. Virgonc kis autónkkal két vashídon is átkeltünk, de mivel a sorban második ívelt át a jelenleg elég bővizű Ipolyon (az első a széles ártér felett húzódott), nyilván ez volt a barbár nemzetek könyörtelen államférfijai által Trianonban meghatározott határ. A túlparti Ipolyszalkára érve máris szlovák nyelvű feliratok helyeződtek a magyarul íródott kisebbek fölé, tudtunkra adva, momentán ki a terület elsődleges gazdája. A négy kilométerre fekvő Bajtán simán áthajtottunk, majd az ettől ugyanekkora távolságra eső Garamkövesdre érkeztünk, ahol le kellett fordulni a hét kilométerre található Kicsind irányába. Anyuval pár hete, talán másfél hónapja jártunk erre, szintén a Daewooval, ez volt az akkoriban vásárolt kiskocsi első komolyabb túrája. Akkoriban még a falutól pár száz méterre, nyugatra elhúzó Garam partján sorakozó fáknak legfeljebb halványzöld levélkezdeményei voltak, amelyek közelebb álltak a zsenge rügyállapothoz. Mostanra azonban minden rügy levéllé serdült, a fák és a bokrok erőteljesen kilombosodtak, és aminek virágoznia kellett, az megkapóan vad gátlástalansággal virágzott. Az orgonának viszont már rég annyi, az elszáradt virágszirmok barnán peregtek ki morzsoló ujjaim alól. Az alig négyszáz lelkes színmagyar falucska - anyám Kotolácsi néven született apjának a szülőfaluja - déli határában álló kőkeresztnél (bevésett felirata szerint újból emelték 1854-ben) megálltam, ennek a fotózását ugyanis a múltkoriban elmulasztottam. Most pótoltam a hiányosságot. Áthajtottam a település csaknem teljes hosszán, és a kocsit, mint a múltkoriban, megint az országútnak a temető alatti szélén hagytam. Innen hármasban visszaballagtunk a község majdnem másik végében található kocsmáig, merthogy anyu és Ani kávét szerettek volna inni. Az óhajnak semmi akadálya nem volt, a sebhelyes arcú pultos a két kávéért négyszázötven forintot kért, anyám ötszázat hagyott nála. A szocialista korszakból itt maradt, kopott berendezésű, erős retróhangulatot sugalló belső teremből kiültünk a néhány egyszerű fapadból álló kerthelyiségbe, és a természet lágy ölén hallgattuk a közelünkbe telepedett falusi fiatalok ízes beszédét, meg a szél által kócolt diófák lombjainak susogását. Mert szél az volt, nem csekély, ami amúgy szerencse, különben megsültünk volna a hét ágra tűző Nap alatt. Néhány fotót készítettem a padnál kávézó anyuról és Anikóról, aztán visszasétáltunk a katolikus templomhoz, sőt, az oldalsó úton és lépcsősoron felmentünk a kettős kereszttel koronázott torony bejárata elé, ahonnét remek panoráma nyílik az Ipolynál valamivel szélesebb Garam felé, és azon túlra. Ahogy végre beteltünk a látnivalókkal, s a hosszú főlépcsősoron leereszkedtünk az utcához, visszaültünk az autóba, és Párkányt becélozva visszakocsikáztunk Garamkövesdre. A faluba érve, az aszfaltút egy magasabb pontjáról meglepően szép kilátás nyílt a légvonalban innen talán hat-hét kilométer távolságra eső Esztergomra, kivált a kupolás bazilikára és annak környékére. Félreálltam a Daewooval, s amíg Esztergomot fotóztam, anyám szó nélkül elindult a temetődombra vezető lépcsősoron. Mire végeztem, anyám eltűnt odafent. Miután lezártam a kocsit, Anikóval utánaeredtünk. Nem bántam meg, egyikünk sem bánta meg, hogy alaposan szuszogva kellett felérnie a meredek lépcsősor tetejére, s hogy betért a nyitott vaskapu mögött kezdődő temetőbe. Maga a temető, a kő- és fakeresztes sírok látványa még nem lógott ki a kegyeleti célokat szolgáló helyek sorából, hanem a fenti kis kápolna (vagy családi sírbolt?) mögötti platóról nyíló panorámát nem felejtem el, amíg élek! Ezt látni kell, és biztos, hogy legalább még egyszer elmegyek oda, hogy teleobjektívvel is megörökítsem a lélegzetelállító látványt. Mert a domb tetejére települt temető Esztergomra néző részéből párját ritkítóan szép kilátás nyílik a tájra. Előttem és alattam a csaknem száz százalékban magyarok által lakott Garamkövesd barna cserepes háztetői és gyümölcsfás kertjei sorakoztak, balra a katolikus templom tornyának felső fele látszott ki egy domb takarásából. A falu házain túl, dél felé tekintve sík vidék kezdődött. Mindenfelé tágas rónaság, mezők, legelők és művelt földek zöldelltek, amott folyt el a Dunába tartó, szélfútta fasorral szegett Garam, szemközt, mint egy részletesen kidolgozott maketten, Esztergom városának házai, a szentgyörgymezői templom karcsú, fehér tornya, felette a püspöki palota és a bazilika jellegzetes épületegyüttese uralkodott. Viszonylag magas ponton állhattunk, mert a messzi épületek velünk egy magasságban lévőnek látszottak. A Duna túlpartján, a magyarországi oldalon lévő város mögött az ősi Pilis kéklő csúcsai rajzolódtak ki, ettől balra a Börzsöny szélső vonulatai tűntek fel. Jobbra fordulva, a távolban Párkány lakótelepe és néhány ipari létesítmény kéménye rontotta az összképet, de ez, mivel inkább a látóhatár jobb szélét foglalta, egy kis elfordulással könnyen kiiktathatóvá lett. A temető szélén álló jókora kőkereszt pompás és méltó előteret, hangulati felvezetést kölcsönzött a mögötte sorakozó látnivalóknak. Mint egy sikerültebb képeslapon, olyan jól összeillettek, kiegészítették egymást a táj egyes részelemei. Tíz perc múlva Párkányban voltunk, ahol a főtéren megejtett, már-már hagyományosnak mondható fagyizást követően a Mária Valéria-hídon Esztergomba érkeztünk. Anyám kérésére még elkanyarodtam a Fűzfa utca felé, ahol Anikóm tudomást szerezhetett anyám itt töltött gyermekkori éveinek néhány epizódjáról. A rövid Duna-parti sétát követően visszataláltunk a kocsinkhoz, és a Visegrádon és Szentendrén keresztülvezető 11-es úton visszatértünk Budafokra. Anikómmal most már csak rövid ideig voltunk itt, mert már fél hatra járt, és még haza kellett érnünk a Tábornok utcába. Fáradtság ide vagy oda, este még belefért egy kiadós szeretkezés, természetesen a gyermeknemzés szent célkitűzését szem előtt tartva. Éjfélre totál elkészültem az erőmmel. Sok volt ez a nap, de megérte, hiszen nagykanállal merítettem az emberi létezés összes ízéből. Annyira jóllaktam, hogy a mai napot, a vasárnapot, teljes egészében az itthoni pihenésre szánom.  2009.05.24.

 

  Vége a harmincharmadik résznek