ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                         írta Miski György

 

                                      Harmincnegyedik rész

 

  (Hetedik kötet) Három:

 

  Tegnap, szombaton, megvolt a nagy utazás, és biztos, hogy sokáig emlékezetes marad. Már csak a megtett út hossza miatt is. Anyámmal reggel háromnegyed hatkor találkoztam a Budafoki út és a Dombóvári utca kereszteződésénél, ahová, a korábban megbeszélteknek megfelelően, anyu elvezette a kis Daewoot. Némi könnyebbséget jelentett számomra, hogy nem kellett kibuszoznom egészen Budafokig. Nem mondhatni, hogy különösebben jó idő járta volna. Noha hidegről nem beszélhetünk, azért elfért rajtam a vékonyabb pulcsi és a kapucnis melegítő. Ebben a szerelésben parányit izzadt a hátam, de levetettem volna valamelyiket, akkor meg fáztam volna. Az ég a borultabbik formáját hozta, s míg anyura vártam, szolid cseppekben eleredt az eső. Aztán elállt, majd ismét eleredt. Ilyen kedve volt. A piros kis autó hamarosan megjelent, s az üdvözlések után beültem a vezetőülésre, amelyben aztán a nap folyamán, hozzávetőleges számításom szerint, mintegy tíz órát töltöttem. Az utazás kezdetének a reggeli hat órát, végének a Pestre visszaérkezés, illetve a kocsi anyámnak való visszaadásának este fél nyolc órai idejét tekintve. Szóval, anyámmal eljöttünk a Tábornok utcáig, ahol felvettük a házból kajás csomagokkal kijövő Anikót. Ezúttal az M2-es autóúton indultam Vác felé, nem pedig a sűrűn lakott Duna-menti településeken áthaladó régi 2-esen. Ezáltal nem kevés időt spóroltam meg, amire a későbbiek fényében szükség is volt. Rétságnál Balassagyarmat felé tekertem a volánt, a városkában csurig töltöttem a tankot. Néhány perccel később már az Ipoly túloldalán fekvő Tótgyarmat aszfaltját koptattuk. Nagykürtös és Losonc között szép, dombos vidéken száguldottunk át. Anyámék erősen forszírozták a losonci megállást, mivel bedobtak volna egy kávét, azonban nem kegyelmeztem, s hajtottam tovább Rimaszombat felé. Igazság szerint a régi, monarchiabeli illetve magyar kori épületeitől - szerintem tudatosan, szisztematikusan - nagyrészt megszabadított, a szocialista korból itt maradt ronda lakótelepekkel elcsúfított Losonc nagy csalódást okozott nekem, s mielőbb menekültem volna a szorításából. Nem maradt ebben az egykor magyarnak számító városban semmi, vagy alig valami, ami megragadta volna a csonka országból érkező látogató tekintetét. Pláne a szívét. Az elkeseredésen kívül. Rimaszombaton azonban már nem volt mese, meg kellett állnom, hiszen ha egyszer kávézni kell, akkor kávézni kell. A kocsit fehérre meszelt, a borús időben igen elhagyatottnak, magányosnak látszó evangélikus templom melletti lakótelep parkolójában hagytuk, s a fényképezőgéppel felszerelkezve elindultunk felfedezni az eddig ismeretlent. Rimaszombat az 1938-as első bécsi döntéssel visszakerült az anyaországhoz, mivel a Felvidék magyar nyelvdominanciájú déli sávjába esett, mint egyébként a már vegyesebb, magyar-szlovák nyelvű Losonc is újra magyar közigazgatás alá került. A szlovák többségű Nagykürtös a fasiszta Tiso Szlovákiájának része maradt. Mielőtt azonban jobban körbenéztünk volna az 1940-es években megejtett népszámláláskor színmagyarnak feltüntetett településen, kíváncsiság által hajtva odamentem a lakótelep legközelebbi kockaépületéhez, és a kaputelefon gombjai mellé ragasztott kis cédulákon szemrevételeztem a lakók névsorát. A nagyjából 15 kiírt névből tíz volt egyértelműen magyar eredetű, de a családnevek előtt már megjelentek a szlovák keresztnevek. Pl. Stefan Hermanyi, Milan Budai. A tízből mindössze két névkiírást láttam a magyar helyesírásnak megfelelően feltüntetve, tehát úgy, hogy a családnév megelőzte a keresztnevet, pl. Madarász Béla. A női nevek mögé egytől egyig odakerült az -ova szabványtoldalék, ami a tótoknál (és általában a szláv nyelvcsaládhoz tartozó népeknél) elmaradhatatlan. Roppant idegenül festett pl. az Eva Rakocziova (Rákóczi Éva) felirat. A városban tartózkodásunk alatt többször elfacsarodott a szívem, különösen azok után, hogy se az utunkba eső újságárusnő, se az ABC eladónője, se a presszó pultos lánya nem beszélte a magyart. (Valójában alighanem mindegyikük tudott magyarul, de a náci szlovák nyelvtörvény miatt nem merték használni.) Az ABC-ben legalább akadt egy másik, középkorúra taksált hölgy, aki meglehetős tájszólás kíséretében (a felvidékiekre jellemző, hogy "a" helyett "á" hangot ejtenek, pl. alma helyett álmá) megmutatta a követendő irányt a közeli kávéméréshez. Miután a kedves, de magyarul megmukkanni sem merő kislánynál kifizettem a két kávé árát (a kettő együtt 1,4 eurót kóstált), a közeli viszontlátás reményében magukra hagytam a koffeinfüggő hölgyeket, s magamban indultam a közeli, mindössze egy saroknyira eső városközpont felé. A régi, elsősorban klasszicista stílusú házakkal körbevett főtér megpillantásával utazásunk első kellemes benyomása ért. A nem kirívó, nem tolakodó színű, leginkább egyemeletes házak között elvétve előforduló, láthatóan az újabb korokban megejtett építészeti melléfogások, stílusficamok számbelileg elhanyagolható volta megbocsáthatóvá tette az összképben bekövetkezett változást. A füves sétányokkal, kandeláberes világítótestekkel, macskakőborítással feldobott tér közepét elfoglaló katolikus plébániatemplom nyitott ajtóval várta a híveket. Magam is betértem egy percre, de az anyagiakban a jelek szerint kevéssé dúskáló egyház spórolt a világítással, kint meg a Nap bújt szégyenlősen a felhők mögé, a maradék homályban pedig nem volt kedvem elbotorkálni a távoli főoltárig. A templom egyik külső oldalánál a város nevezetes szülötte, a színészkirálynő Blaha Lujza embermagas talapzatra helyezett fém mellszobra, ellentétes oldalán az első világháborúban elesett itteni magyarok márványfalba vésett névsora látható. A katolikussal szemben, kissé balra eső református templom tornya tényleg az égbe szökik, az oldalában kialakított fülkében a város másik nevezetes egykori lakója, a szobrász Ferenczy István kapott félalakos márványszobrot. A városközpont további nevezetessége az egykori vármegyeháza empire stílusban készült jókora tömbje. Petőfi állítólag itt kapott táblabírói titulust az 1840-es évek közepén. Ennyit a helységhez köthető nevezetességekről és látnivalókról. Ezen túl a már említett keserűség járja át a bensőmet, ha visszagondolok az ott tapasztaltakra. Merthogy, körbesétálva a négyszögletes tér java részét, menet közben nem győztem feltűnés nélkül fülelni a mellettem elhaladók beszédére, különös tekintettel a közelemben megszólalók nyelvhasználatára. A rögtönzött felmérés következtetése lesújtó ránk, magyarokra nézve. A hetven évvel ezelőtt színmagyar város lakói manapság előnyben részesítik a szlovákot, merthogy kb. 7:3 arányban az államnyelv érthetetlen kifejezéseivel találkoztam, s mindössze három alkalommal frissülhettem fel édes anyanyelvem zamatos fordulatai hallatán. Azóta megnéztem az interneten, Rimaszombat mai lakosságából 14.000 fő tartozik a szlovák, és csak 9.000 a magyar népcsoporthoz. A nemzetiségi megoszlás a '60-as, '70-es években fordult meg, a sebtében felhúzott lakótelepekre vándorló, betelepített szlovákság akkor került létszámfölénybe a magyarsággal szemben. Ezt hívják fű alatti etnikai tisztogatásnak. A kávézót időközben otthagyott anyámmal és Anikómmal a katolikus templom előtt futottam össze megint. Mivel addigra ők is végeztek a látnivalókkal, lépteinket a parkolóban hagyott kocsi felé fordítottuk. Rimaszombatból északra, a Rima-patak szűk völgyében haladva, a tisztán szlovák lakosságú Nyustya és az ettől északabbra eső Tiszolc következett. Mindkettő ronda iparvároska, a magas hegyek közé szorult völgy mélyéről magasba nyúló otromba gyárkéményekkel, borzasztó kinézetű meddőhányókkal. Tiszolcnál északkeletre fordulva rövidesen elértük a majdnem páratlan szépségű Murányi-fennsíkot, amelynek területe a szlovákok egyik nemzeti parkja. Méltán. A kissé sokkolóan ható ipartelepek után éles kontrasztként tárultak bámuló szemeink elé a szemnek kellemes vidék természeti látványosságai. A teljes körű élvezeten parányit rontott a táj nagy részét megszállva tartó köd, vagy inkább alacsonyra ereszkedett felhőtakaró. Ami viszont kilátszott alóla, illetve felsejlett mögötte, az leírhatatlan, erre mondják, hogy ezt látni kell. Még nem értük el Murányalja települést, talán két kilométerre lehettünk tőle, amikor a meredeken emelkedő út szélére húzódva megálltam. A hölgyek elmentek, hogy elintézzék természetes szükségüket, majd a kézmosás után ettünk valamennyit a csomagtartóból előkerült ételes kosarak tartalmából válogatva. Magam szelet rántott húst karéj kenyérrel, valamint anyám néhány almás pitéjét vettem magamhoz. Nem annyira az eső esett, mint inkább a környező hegyoldalakra félig ráülő felhőkből kivált apró páracseppek szitáltak az égből. A táj azonban így is megmutatta lenyűgöző arcát. A csendes úton alig volt autóforgalom, embert egyet sem láttunk. Az úttól balra eső, mélyen alattunk húzódó széles völgykatlan túlsó végében, jó kilométer távolságban feltűnt Murányszabadi templomtornya, körötte mindenütt fenyőerdők, a falu és az út között tágas veteményes földek húzódtak. A veteményes szélén magasles látszott, tehát vadnak is kellett lennie errefelé. Készítettem pár képet, igyekezvén megragadni a köd által sugalmazott különös hangulatot, aztán odébb álltunk. Az imént említett Murányalján egyszer már jártam anyámmal és a két fiammal. Ez úgy tizenkét-tizennégy éve lehetett, akkor meglátogattuk a falu feletti erdőség mélyén megbúvó, legendás és regényes Murány vár maradékait. Ezt most időhiány miatt kihagytuk a programból. Ezt követően, az Alacsony-Tátra keleti szélén elhúzva, hamarosan átértünk a hajdani Szepes vármegye területére. A csodás tájon kanyargó úton fárasztó volt a vezetés, de a látvány minden pénzt megért. Időnként, főként a hágók magasabb pontjai felé tartva, szinte átláthatatlanul sűrű ködbe szaladtunk. Végre feltűnt előttünk az egyhangú lakótelepekkel alaposan megszórt Poprád, a hajdani cipszerek által alapított szepességi város. De hol vannak már a jó öreg németek, s hová tűntek az építészeti emlékeik? A nem éppen mellettük tanúskodó múltat szívből gyűlölő tótok itt is gondoskodtak a régi korok tárgyi emlékeinek eltüntetéséről, s ma már nagyítóval kell keresni egy-egy, talán véletlenül megmaradt öreg házat. (Leszámítva a második világháború néhány kemény évét, az önálló Szlovákia csak 1993 óta létezik. Nincs történelmi múltjuk, s a másokét, főleg a Felvidéktől megfosztott Magyarország ezeregyszáz éves történetét vadul irigylik, ezért aztán ahol csak tudják ócsárolják, s egy-két szeletét igyekeznek kisajátítani. A hatalmuk alá került felvidéki magyarságot - jelenleg kb. hatszázezren lehetnek - túszként kezelik, szerencsétlenekkel ott zsarolják az anyaországot, ahol tudják.) Azonban döbbenetem tárgyát nem ez, hanem a várostól legfeljebb tíz kilométerre, északra kezdődő Magas-Tátra teljes hiánya okozta. A Tátra ugyan biztosan ott volt a szokott helyén, ámde ebből semmi sem látszott. Mintha szorgos kezek kiretusálták volna a szélesebb tablóképből, egyszerűen fizikai valójában nem volt ott, ahol kellett volna lennie, a helyén hófehér, vastag, összefüggő felhőtakaró borult a látóhatárra. Tisztára, mintha ott kezdődött volna a világ vége! Na, szépen vagyunk. Ezért autóztunk több mint háromszáz kilométert, hogy aztán Európa egyik legszebb hegyláncát irigyen elrejtse vizsla szemeink elől az undok időjárás? Míg keresztülhajtottam a szlovák felfogásban minden ízében "modern" városon, s váltig bizonygattam, hogy igenis, valahol ott emelkedik a láthatatlan Lomnici-csúcs, amott pedig a szintén észrevehetetlen Gerlachfalvi, azon morfondíroztam, hogy fogom ezt kidumálni a csalódott arcú anyám és Ani előtt? Hogy nem én vagyok a bűnös, hanem a mostoha időjárás, a felhők meg az eső, meg a szél nem megfelelő iránya? Nem akartam, hogy szeretteim huzamosabb ideig ebben a letört lelkiállapotban maradjanak, ezért alternatív programként bedobtam a közeli Késmárk Thököly-várának meglátogatását. Azonban, amint Poprád városából éppenhogy kiérve megláttam a Tátralomnic felé mutató útjelzőtáblát, rögvest módosítottam a módosított programon, és balra, a tejfehér felhőtakaró által takart hegyek felé fordultam. A keskeny, s egyre meredekebb úton felfelé kaptató kis kocsival egyszer csak elértem azt a kempinget, ahol 1973-ban, harminchat éve, M. Laci barátommal sátrat vertünk. Micsoda meglepő viszontlátás! Öt perc múltán már Tátralomnic főútjának nedves aszfaltján surrogtak a gumik. Tévedésből egy fizető parkolóba hajtottam be, hogy letéve a kocsit kisebb sétát ejtsünk a minden korban felkapott üdülőtelepen. Amikor a parkolócédulát osztó nő odajött és a pénzt kérte, lányos zavaromban gyorsan visszaültettem mindenkit az autóba, és szélsebesen továbbálltam. Anyámék azonban folyvást megállást reklamáltak, mondván, beérik azzal, amit láthatnak, de pihenjünk meg egy kicsit. Nos, jóval odébb, Tátraszéplak és Újszéplak között lehúzódtam az út szélére és megálltam. A kocsiból kiszállva döbbenetes látvány fogadott bennünket, amiből bár kaptunk már ízelítőt Tátralomnic óta, de a szörnyű valóságot ennyire töményen mégsem vágta képünkbe a sors. Néhány éve, lehetett az három vagy négy (azóta megnéztem a neten, 2004 novemberében történt), hatalmas, nyugatról keletre tartó szélvihar söpört végig a Tátrán. Hetekig témát adva minden tévécsatorna hírműsorának. Az orkán a Szepesség más tájain is irtózatos pusztítást végzett, utunk későbbi szakaszában szembesültünk párszor a lesújtó eredménnyel, de legbőszebben a Magas-Tátra déli lejtőin megtelepült fenyvesekben tombolta ki magát. Ott, ahol megálltunk, például mintegy kilométer széles és két kilométer hosszúságú sávban kidöntötte, gyökerestől kiforgatta, derékba törte lényegében az összes ősfenyőt. Két-háromszáz éves, megtermett, vastag törzsű fákról van szó, amelyek, mint a dobozból kiszóródott gyufaszálak, szanaszét hevertek a hegyoldal földjén. A valami csoda folytán állva maradt szálak, főként a hajlékonyabb fiatal fák, gyászos mementóként, vádlón mutattak a balsorsot rájuk mérő ég felé. Kicsivel odébb menve, a Poprád és Tátralomnic között közlekedő hegyi kisvasút közelben futó sínjeire állva még rondább kép tárult elém, mert onnan ráláttam a Poprádi-medencéig húzódó lejtő egészére, s amit láttam, nem volt ínyemre való. Ezt a pusztítást két évszázad alatt sem heveri ki a Tátra. A ma elültetett, s gyökeret eresztett csemetékből talán két évszázad múltán alakul ki olyan sűrű, egybefüggő erdőség, mint amelynek romjai a szemünk és a lábunk előtt hevertek. Ámde egyetlen újonnan ültetett csemetét sem láttam, ami kettőt jelenthet. Egy: a tótok sokkot kaptak, hogy évtizedekre oda a hegyi turizmusból illetve szállodaiparból származó, nyilván nem csekély bevételük, amitől össznemzeti letargiába estek, s képtelenek az érdemi cselekvésre. Kettő: nincs pénz az újratelepítéshez. Akármi az igazság, nincsenek irigylésre méltó helyzetben. Már úgy volt, hogy húsz perc itteni bámészkodás után végleg Magyarország felé indulunk, ámde kétszáz méter megtétele után ismét leparkoltam. A hegyi vasút és a mellette sebesen lefelé törtető kis olvadékvízpatak feletti viaduktról minden eddiginél csodálatosabb kilátás nyílt a letarolt erdők vadromantikus tarvágásaira, az éles napfényfoltoktól tarkálló Poprádi-medencére, meg a mögötte emelkedő Alacsony-Tátra opálos kék vonulatára, melynek ormait ezüstös dicsfényként szegélyezte a hátrébb várakozó felhőkről visszaverődő fény. Délután háromra járt, s végre kezdett magához térni az idő. Mondhatom, jókor. Tucatnyi fotót készítettem, a kocsiból kiszálló anyám majd' elájult a gyönyörű látványtól. Újra nekiindulva már majdnem lefelé, a völgy felé vettem az irányt, amikor feltűnt az általam eddig legalább négyszer látott Csorba-tó felé mutató tábla. Nem hagyhattuk ki. A tó és környéke látogatóturizmusára épült szállodák környékén akkora csend fogadott, mint egy múzeum folyosóján záróra után. A piros kisvasút szocreál állomásépületénél néhány ember lézengett, s tucatnyi autónál több nem parkolt a félig nyitott teremgarázsban, ahová az egyik parkolóőr irányított. Egy órára alig két eurót kért, tehát ez sem volt megfizethetetlen. A nevezetes tó felé vezető kaptatón kissé kiköptük a tüdőinket, de végre ott álltunk a Magas-Tátra egyik legismertebb nevezetességének sétánnyal keretezett partján. Megint sorban készültek az elmaradhatatlan fényképek, anyám és én derekasan nyomkodtuk a gépeink megfelelő gombját. Csak az a tájidegen, hatalmas beton síugrósánc ne idétlenkedett volna a szemközti erdőség kellős közepén! Míg mi anyámmal fotózgattunk, Ani a sétány egy közeli részén rátalált arra az általam nem sokkal korábban emlegetett vas csatornafedőre, amelyet még a monarchia idején öntöttek Budapesten. A feliratáról részben lekapart sárréteg alól valóban előbukkant a megkopott Budapest felirat, a mellékelt évszám azonban olvashatatlan volt. A kocsihoz visszafelé menet még elmentem a kisvasút állomásépületéhez, hogy ezt is lekapjam, aztán a parkolóőrnél fizettem, és indulás előre! Akarom mondani, vissza Budapestre! A Magas-Tátra déli lábánál elhúzó, Liptószentmiklósra vezető régi útra Tátracsorbánál tértem, innen Krivánalja felé tartottam, aztán a délnyugatra forduló 72-es úton a sok szép tót parasztházat felmutató Hybbe, és a nemkülönben látványos Királylehota következett. Jarabó után, mielőtt felértem volna az esedékes magas hágó tetejére, egy váratlan ihletnek engedelmeskedve megálltam az erdő kellős közepén található parkolóban. Miután a kocsi hátuljánál jót kajáltam a maradék ételválasztékból, az Ani és anyám által időközben felfedezett kilátórészhez mentem. Innen fentről, egy télen sípályának használt legelő széléről nagyszerű felvételek sikerültek a mélyben magunk mögött maradt falucskáról, annak hagymaforma, piros tetős templomáról. (A beszámoló ezen részénél megállok egy cseppet, hogy néhány szóval említést tegyek anyám egész úton való viselkedéséről, látványosan feldobott lelkiállapotáról. Nem lehet rá találóbb kifejezést alkalmazni, mint a gyerekes lelkesedést. Az összesen tizennégy órán át tartó utazásból legalább tíz órát átdumált, ami egy idő után zavaróan hatott rám, hiszen felettébb nehezítette a vezetésre való koncentrálást. Amire a rengeteg veszélyt rejtő, hol emelkedő, hol ereszkedő, meredek és többnyire kanyargós, gyakran tejfehér ködbe merült nyálkás utakon szükségem lett volna. Anyám mindvégig a mellettem lévő ülésen foglalt helyet, és a legcsekélyebb látnivalót is jó előre fennhangon bekonferálta, megjegyzést fűzött hozzá, de a legrosszabb az volt, amikor kérdést intézett hozzám a látottakkal kapcsolatban. A kérdések zöme költőinek nevezhető, mivel rendre úgy kezdődtek, hogy ugye? Ugye, milyen szép az a fenyőfa? Ugye, milyen meredek az a hegyoldal? Milyen szép az a virágos rét, nem? Magyarán állandóan elvárta, hogy szünet nélkül megerősítsem a látottak felett érzett lelkesedésében fogant véleményében, ítéletében. Néha mire válaszfélét hebeghettem volna, már jött a következő felesleges kérdés. Anyám egy kész csoda. 76 éves múlt, de még képtelen betelni a természet nyújtotta kisebb-nagyobb csodákkal, ami nem baj, ha nem akarna - akaratom ellenére - mindig bevonni a permanens izgalmi állapotába. Pár órányi, ilyen viszonyok közötti utazás után egyszerűen nem maradt kedvem, gyakran lehetőségem sem, bármiféle érdemi válaszadásra. Elfásultam a jobb oldalam felől érkező szóözöntől. Szegény Ani, aki mindvégig a hátam mögött kucorgott, talán ha háromszor kezdhetett bele egy önálló mondatba, mert anyám türelmetlenségében mindjárt visszavette a szót. Lehengerlő lelkesedésében odáig ment, hogy az egymást sűrűn követő kanyarokban jobbra-balra dülöngélő, robogó autóból, szélvédőn keresztül fényképezett mindenféle elénk kerülő csekélységet. Halomba hordott tűzifát, az úton szembejövő autót, út menti kis patakot, bokrot, fát, füvet, madárfüttyöt. Mindazonáltal megértem anyámat. Hiába a látszólag fiatalos viselkedése, a kortársaitól sokkal kiválóbb kondíciója, idős korára nem mer az efféle hosszú utaknak egyedül nekivágni, pedig ő aztán mindig menne. Igaz, régebben is, ha valahová együtt indultunk, mindig én vezettem az autót. Így volt ez harminc vagy húsz, de tíz éve is. Anyám, akárcsak a nők többsége, nem bízik a vezetési tudományában, és - érdekes, ez szinte minden nőre érvényes - bizonytalan a tájékozódó képessége. Magyarán, a volán mögé ülve elillan az önbizalma. Semmi gond, vezetek én, szeretek vezetni. Csak jó lenne, ha az ehhez elengedhetetlen nyugalom biztosítva lenne, s nem felesleges szócséplésre kellene fordítanom a figyelmem nagy részét. Anyám fejében nyilván megfordul, s ahogy telik az idő, egyre gyakrabban bevillan, hogy előbb-utóbb számára is véget ér a kalandokkal teli földi utazás. Rossz napjain, álmatlan éjszakáin bizonyára nagyon fél az elmúlástól, az itteni világ csodáitól való végső búcsútól. Értem én, ha valaki, én biztosan megértem, s amit lehet megteszek, hogy ehhez hasonló élményekben részesüljön, mint a tátrai látogatásunk. Szeretem anyámat, és jót akarok neki. Ezért még az ehhez hasonló, hallatlanul kimerítő szómenéseit is elnézem, elviselem, igyekszem higgadtan túllépni rajta, hiszen ki tudja, meddig világ még a világ? De Anikóm azért, amikor négyszemközt maradtunk a Jarabó feletti hegynyereg hűs és párás parkolójában, nem tudta megállni, hogy ne panaszkodjon kicsit anyám megállíthatatlan szóáradata miatt. Na, szépen vagyunk! A végén két tűz közé kerülök, miközben magam is azon vagyok, hogy az egyik fülemen berontó mondatokat ugyanazzal a lendülettel kieresszem a másikon, s közben anyámat se bántsam meg. Jó játék, csak éppen kihagynám.) Breznóbánya, Feketebalog, Herencsvölgy, Krivány jött sorra. Kriványt a reggel már meglátogatott Losonc irányában hagytam el, de három perc múlva letértem a jobb oldali útra, ami Divényhuta felé indult. Ezután délre fordultam, és az innen legalább negyven kilométerre eső, a mai magyar határ közelében fekvő Alsósztregovát, Mikszáth Kálmán szülőfaluját céloztam be. A vadságából fokozatosan veszítő, mind barátságosabb, enyhébb emelkedőkkel és lejtőkkel megáldott tájon Felsőtisztásra futottunk be. A település a Jávoros-hegység középső területén fekszik. Meglepetésemre az út menti házak mellett két gémeskutat is láttam az autóból, amik miatt meg is álltam. Miután kiszálltam és tettem a dolgomat, majd visszatértem a pár utcával feljebb hagyott kocsihoz, Ani azzal az érdekességgel fogadott, hogy az utca túloldalán lévő házból az imént magyarul érdeklődtek, nincs-e szükségünk segítségre? Ez azért nem mindennapi eset, mert még javában szlovák nyelvterületen jártunk. De meglehet, egy idetelepült felvidéki magyar ajánlotta a segítségét, ami így is, úgy is szép gesztus. Alsósztregova előtt négy kilométerrel kereszteztük a Nagykürtös-Losonc főutat (75-ös út), ennél a kereszteződésnél reggel szintén előfordultunk, Losonc irányába száguldva. Nagykürtös és Tótgyarmat ugyancsak ma már megjárt települések után magyarországi területre értünk, az Ipoly hídján átkelve Balassagyarmat ismerős városába értünk. Újfent tankoltunk, épp ott, ahol reggel televágtuk a benzintartályt. Anyámmal a parkolóban lerendeztük az anyagiakat, vagyis elfeleztük az aznapi benzinköltséget. Aninak és nekem így körülbelül hatezerből jött ki a minden zavaró körülmény ellenére szépre sikerült utazás. Aminek még nem jártunk a végén, hiszen Budapest kb. 70 kilométerre volt tőlünk. Azonban egyszer minden jó véget ér, beértünk Pestre. Anit a csomagjainkkal együtt kitettem a Stefánia úti benzinkútnál, innen hárompercnyi könnyed gyaloglás után hazaérhetett. Én meg elvittem anyámat oda, ahol reggel találkoztunk, azaz a Budafoki út és a Dombóvári utca találkozásához. Nyolc órára járt, amikor kikecmeregtem a vezetőülésből, búcsút intettünk, s anyám elindult Budafok felé a kocsijával. Aznap összesen 640 kilométert vezettem (légvonalban ilyen messze van Budapesttől Róma), mindezt 14 óra alatt teljesítve. Jó kör volt.   2009.06.07.

 

  (Hetedik kötet) Négy:

 

  Szombaton és vasárnap ismét a régi önmagam lehettem, hiszen fényképezőgéppel a nyakamban a várost jártam új, vagy régi beállításokra vadászva. Az új felvételek készítésének egyre kisebb az esélye, mivel tavaly jószerével az egész várost ronggyá fotóztam, legalábbis az építészeti és kulturális szempontból értékesebb belvárosi kerületeket illetően. Józsefváros, Ferencváros, Zugló, Belváros, Lipótváros, Erzsébetváros, Terézváros egészében kilőve, néhány egyéb kerület vagy kerületrész pedig részben felderítve. Anikóm mindkét hétvégi napon dolgozott, dolgozik, tehát kezdenem kellett magammal valamit, ha a gyönyörű időben nem akartam porrá unni magamat. Hosszas gondolkozás és a térkép részletes tanulmányozása után kínomban ráböktem a Szent István körúttól északra eső Újlipótvárosra. Na, itt még nem jártam, legalábbis fotós szemmel nem fedeztem fel a körút és a Dráva utca közötti területet, ami a tizenharmadik kerület (Angyalföld) része, s északról csatlakozik az ötödik kerületi Lipótvároshoz, de történelmileg semmi köze a klasszikus Belvároshoz. A Hollán Ernő és a Pannónia utca környékére metróval és a hatos villamossal jutottam. A heteken belül felújításra kerülő Margit-híd pesti hídfőjénél található Jászai Mari térről gyalog vágtam neki a távolról ígéretesnek látszó utcáknak, csakhogy, mint kiderült, nem minden arany, ami fénylik. Nincs mit cifrázni, ez a séta különösebben nem szolgált az épülésemre, egy tapasztalattal azonban gazdagabb lettem. Amit az újlipótvárosi utcákon töltött mintegy háromnegyed óra alatt megörökítettem, úgyszólván kínomban, az csak bemelegítés volt a nap hátralévő részéhez. Az itteni házak között viszonylag ritkán bukkantam csinosabb, egyedi díszekkel ékesítettekre, annál többet találtam a harmincas-negyvenes években épültet. Amikkel mindössze a stílustalanság és a dög unalom a bajom, semmi egyéb. Ezekre kár egy kockát is elpazarolni. Nem is tettem. Idejekorán belátva tévedésemet, hamar visszafordultam a Nyugati pályaudvar felé, pontosabban a hármas metró itteni állomása irányába. Még semmi sem volt veszve, a délelőtt ugyan vészesen fogyatkozott, de ráértem, nem cseszegetett senki. Már csak azért sem, mert induláskor gondosan otthon felejtettem a mobiltelefonomat. A régi-új cél kiválasztása egyszerűen ment, s ellenszavazat nélkül elfogadtam a Józsefvárosban megejtendő sétát. Tudom, jártam errefelé számtalanszor, különösen a Corvin sétány miatt szétbarmolt, illetve további rombolás alatt álló Üllői út - József körút - Práter utca - Balassa utca által kerített területen, de itt legalább mindig akad fotózni való. Pláne úgy, hogy még a metrón kitaláltam, hogy ezúttal a drámaibb hatás érdekében fekete-fehér képeket készítek a bontási körzet utcáiról, házairól. A Klinikák állomásnál felszínre érve mintegy egyórás séta keretében bejártam az ismert terepet, ahol újabban megálltak a pusztítással, átmenetileg nyugdíjba küldték a sárga markolót, s úgy látom, inkább az új háztömbök felhúzására koncentrálnak. Nyilván elmaradtak a tervekhez képest, s most be kell hozni a lemaradást. A ma még létező, de az új városrész építési térképe szerint felszámolásra ítélt Balassa, Szigony, Tömő, Bókay, Leonardo da Vinci és a részben megmaradó Práter utcákat járva lekaptam mindent, ami egyelőre még áll. Aztán a Práter utca túlsó végén elhagytam a halálzónát, s áttértem a kerület közeli, nem kevésbé elhanyagolt részére, a Kálvária és a Kőris utca kereszteződéséhez, a régen felhagyott kenyérgyárhoz. Pár "művészfotó" elkészítése után kimentem a Baross utcai buszmegállóhoz, s az első csuklós 109-essel elvitettem magam a József körútig, ahonnét villamossal a Blaháig jutottam. Annyit még hozzáfűznék, hogy útban a buszmegálló felé, a Baross út mentén található Kálvária téren valami gyerekeknek szóló rendezvénybe botlottam. A zöld gyepen felállított, levegővel felfújt óriáscsúszdákon, ugrálásra kiválóan alkalmas gumivárakon mintegy kétszáz gyerek tombolta ki magából a fölösleges energiáit, az ilyenkor kötelező járulékos visongások és sikkantások kíséretében. A szülők oldalvást állva, mosolyogva, de azért árgus szemekkel figyelték csemetéik pajkos hancúrozását. Nyolcvan százalékuk cigány volt. Hm, ez lenne a vég? A magyarság alkonya? Nem hiszem, ugyanis szerintem túl vagyunk a végen; ami a szemem elé tárult, az már a végen túli jövő. A cigányság ígéretes jövője elkezdődött, az önemésztésre hajlamos magyar népé el sem kezdődik. Legalábbis a nyolcadik kerület ezen részén, ami a több évtizedes cigány bevándorlás következtében mostanra elvesztette magyar jellegét, s a vidékről évtizedekkel ezelőtt ideköltözött, a mostani években szülőképes korba lépő romák fiai és lányai elárasztják eleven purdéikkal a környéket. A szociológiai szleng ezt nevezi gettósodásnak. Az etnikai arányok két évtized alatt gyökeresen megváltoztak, s bár a magyarok talán még némi számbeli fölényben vannak, ámde zömüket idős nyugdíjasok teszik ki, akik rövidesen itt hagyják a legkonokabb napsütésben is szomorúan festő josephstadti tájakat. És számolatlanul jönnek a bogárszemű, fekete üstökű, bagaria képű legények és leányok, ami nem lenne nagy baj, ha a természetük nem lenne annyira vad, kegyetlen, az európai életszemléletre immunis, mint amilyenre a fajtájuk által elkövetett számtalan bűntény utal. Mert alapjában véve értelmes és élelmes, életrevaló népség a cigányság. Esze még csak lenne, de az Indiából hozott örökletes lustasága miatt a könnyebb megoldást választja, ha a boldogulásról van szó, s ezt a boldogulást gyakorta báncselekményeken keresztül éri el. Erkölcsi skrupulusaik nemigen vannak, ebben épp olyanok, mint az ideológiailag sík sötét komcsik, akik az érdekeiknek megfelelően mindent kimagyaráznak, elhazudnak, miközben pontosan tisztában vannak a törvény szabta határokkal. Amíg köreikben dicsőségnek, a férfias erény bizonyítékának számít néhány évet lehúzni a szegedi Csillagban, a váci fegyházban, netán a festői Márianosztrán, addig nem lehetséges kiegyezni velük. Csakhogy az idő a végletekig egoistává züllött (züllesztett), jó esetben is egykéző, rosszabb esetben gyermeket nem vállaló magyarok ellenében dolgozik, arányunk minden évtizeddel fogy a saját országunkban. A cigányság kitörési pontja a tanuláson keresztül valósítható meg; minél több diplomás, de legalább magasan képzett szakembert kellene kiállítani a sorukból. Ehhez viszont az anyagiakban ötven éve szűkölködő magyar állam egymagában kevés, a módosabb romáknak is be kellene szállniuk a testvérek magasabb szintű oktatásába. Csakhogy ez ma aligha járható út, mert aki közülük anyagilag kiugrott, az inkább hencegésre, az így-úgy szerzett vagyonnal való gyerekes kérkedésre fordítja a pénzét, s mélyen lenézi a csórón maradt társait. Talán jobban is, mint a magyar. Azokban a Mercedesben feszítő, elhízott, vagy éppen kigyúrt, tetkóktól gazdagon dekorált cigányokról, mellettük a smukkoktól görnyedő feleségekről vagy barátnőkről, a hátsó üléseken ücsörgő, talpig Adidas-ba és Nike-ba öltöztetett, vastag nyakláncos fiaikról, puccos lányaikról van szó, akik inkább elzabálják, hülyeségekre elverik a lóvéjukat, mintsem fillért is adjanak a szegény fajtársaknak. A Mónika- és Balázs-show-k, Győzike és Joshi Bharat ájult tekintetű, üres fejű nézőiről van szó. A gondolatszegény szellemi tápláléktól bután tartott cigányokról. Erről egyelőre ennyit, a téma kimeríthetetlen.  2009.06.14.

 

  (Hetedik kötet) Öt:

 

  Az utóbbi napokban megint előkerült, pontosabban el sem veszett, tehát inkább az érdeklődés homlokterébe visszakúszott a rövid ideig nyugvóponton lévő hazai cigánykérdés. Ezúttal három cigány csaj verte véresre nem cigány osztálytársnőjüket Kerepesen, az általános iskola udvarán. A társaság egyik tagja a mobiltelefonja kamerájával megörökítette az eseményt, másvalaki pedig feltöltötte a YouTube videómegosztóra. Mindenki megnézheti a cigányok agresszivitásának eme újabb ékes példáját, aki akarja. Szóval, már megint a cigányok! A kérdésről reggel némi eszmecserét folytattam a munkába igyekvő Anikómmal. Ez sajnos minden alkalommal előjön, amikor a tévé reggeli hírműsorában ilyen esetekkel szembesül az ember. Márpedig, mivel a próbanégerek nem bírnak a sűrű és sötét vérükkel, elég gyakran ők a havária színezetű események főszereplői, miközben a legritkábban fordul elő, hogy az áldozatok között kell említeni a jómadarakat. Lopnak, csalnak, betörnek, ölnek, ok nélkül verekednek, botrányosan viselkednek, nincsenek tekintettel másokra, hangoskodnak, piszkosak, műveletlenek, lusta dologkerülők, élősködők stb. A velük kapcsolatos, leggyakoribb sztereotípiákat soroltam fel. A Magyarországon jelenleg regnáló MSZP-s és SZDSZ-es hatalom dédelgetett gyermekei ők, az általuk elkövetett bűntények miatti jogos állampolgári felháborodást a két párt befolyásos emberei arra használják, hogy a normális, természetes reflexet ördögien beállítva lefasisztázzák, rasszistának állítsák be a többségi magyar társadalmat. A felsoroltakon kívül van egy további aprócska gond a cigányokkal, hogy jelenleg mintegy egymillióra tehető a létszámuk. A hazai etnikumok százalékos megoszlása tekintetében tehát körülbelül tíz százalékon állnak, mellettük a kilencmillió magyar adná ki az imént emlegetett többségi társadalmat. Ennek a milliós cigány tábornak a nagyja részét a gyerek- és fiatalkorúak, valamint a középkorúságon innen lévő felnőttek teszik ki. A szélsőségesen egészségtelen életmódnak köszönhetően körükben eléggé alacsony az idős emberek aránya. A sok elfüstölt cigarettának, tömény alkoholnak és zsíros ételeknek hamar megjön a böjtje; általában hatvanéves koruk előtt itt hagyják az árnyékvilágot. Az egészséges, munkaképes cigányságnak legfeljebb tíz-tizenöt százaléka dolgozik, keresi két kezével a megélhetéshez szükséges pénzt. A maradék népség a különböző címszavak alatt felvett segélyeken él. Hát ez az! Munka nyista, de a lefikázott parasztoktól kapott alamizsnát szemrebbenés nélkül felmarkoljuk! A cigányok előszeretettel nevezik "parasztnak" a munkát az élet természetes járulékának tekintő magyarokat, mintegy a lenézésüket kifejezendő. Ez színtiszta roma rasszizmus. Ha több segélyre van szükség, nosza, ott a gyerekcsinálás ígéretes és élvezetes perspektívája! Se senki se mondja nekem, hogy egy nehéz sorban élő cigány házaspárnak öt-hat vagy ennél is több purdét kell nevelnie! Merthogy nagyjából ennyi gyereket hoznak össze a tetvektől hemzsegő ágyukon, de hogy miből nevelik fel a kölykeiket, arra már nincs tippjük. Ennyit a romák legendás gyerekszeretetéről. A sok purdé egyvalamire alkalmas, ez pedig az utánuk járó családi pótlék felmarkolása. Öt gyerek után annyi pénzt kapnak az államtól, amiből bőven kijönnek havonta: pia, cigi frankón megvan, és akkor még nem ejtettem szót a különféle juttatások, kedvezmények köréről. Megkísérlem elképzelni a faluvégi putrisort, a lezüllött viskók sorát, a nyitott ajtók előtt a porban játszadozó gyerekek szurtos képét. Életképek a középkorból. Apuka és anyuka odabent, a putri derengő félhomályában az újabb testvérke előállításán dolgozik, idekint pedig a földön ücsörgő kis Rómeó éppen a fájdalomtól visítozó Reginácska, Viktóriácska vagy egyéb flancos nevű húga haját tépi önfeledt boldogsággal. Elgondolkoztam Magyarország ötven-hatvan évvel későbbi állapotáról, különös tekintettel a cigányságnak a jövőben betöltött szerepére. Három valószínű, valóságszagú forgatókönyvet állítottam fel. Ezek a fő forgatókönyvek, mert az említésre kerülő verziók között előfordulhatnak átfedések, találkozási pontok, metszési koordináták. A jövőbe ugyan nem láthat senki, de legalább én sem. Az esetleg hibás helyzetértékelés miatt lehet reklamálni, mondjuk, úgy hatvan év múlva. Mennyi leszek akkor? Zsenge 115 éves. Akkorra legalább három garnitúra protézisem fog ázni a pohárban. Meg se hallom a kritikát. 

  A legkézenfekvőbbnek az első számú verzió látszik, legalábbis a mai helyzetből kiindulva. Ha minden eddigi nemzetiségi tendencia lineáris egyszerűséggel és ütemben folytatódik, akkor a cigányság fél évszázad múlva a teljes lakosság nagyjából felét teszi ki. Magyarországot, Hungáriát át lehet keresztelni Romungráriára. Hiába élnek tovább a vérségileg már erősen keveredett magyarok, betegesen magas köztük az időskorúak aránya. Ha ez az elöregedő generáció kihal, és a lányaikból, fiaikból álló mai középkorú nemzedék (az un. Ratkó-gyerekek milliós serege) szintén elpályázik a földi nyomorból, akkor mi marad? Szám szerint alig valami, minőségre a hitványabbja, férgesebbje. Ez a jelenleg süvölvény, tinédzser illetve fiatal felnőtt korú népesség - már most pontosan látható, tapasztalható - a mérhetetlen egoizmusa miatt alig-alig hoz majd utódot erre a világra. Talán jobb is így mindenkinek, leginkább a meg sem születetteknek, akik nemigen részesültek volna apai meg anyai szeretetben, akiknek sorsa a láncáról leszakadt, s a veszélyes nyílt víz felé sodródó csónakéval lenne rokon. A napjainkban szülőképes cigányok időközben nem pihennek a babérjaikon, de ha valami égi csoda folytán ebben a pillanatban abbahagynák a kölyökképzést, a jövő zálogát akkor is elhelyezték már a meglévő utódok magas számában. Magyarok és cigányok között tehát az etnikai arányok hamarosan kiegyenlítődnek. Ha évszázadok asszimilációs, letelepítést szorgalmazó politikája nem vált be - II. Józseftől kezdve Kádárig bezárólag -, ötvenévnyi idő aligha elég a romák tömeges civilizálásához. Mégis, mostantól kezdve mitől lennének fogékonyak a jó szóra? Önmaguktól biztosan nem. Ebből következően fél évszázad múltán is inkább a műveletlenség, az erőszakra való hajlam marad az Ázsia távoli szegletéből a kies Pannónia tájékára származott fajta jellegzetessége, annál is inkább, mivel a zárt közösségekben élő cigányok egymás közt, apáról fiúra, illetve anyáról leányra hagyományozzák ezeket a nem éppen nemes tulajdonságokat. A láncot nehéz, ha ugyan nem lehetetlen megszakítani, mivel nem látszik felnőni az a tanult nemzedék, amelyik okkal s joggal állhatna a kívánatos változások élére. Elszántság és akarat nélkül marad a napról napra való sodródás, a félnomád lét konzerválása. Azonban a tanulatlan, iskolázatlan, here módjára létező, hasznosat cselekedni képtelen tömeg ötven esztendő múlva valószínűleg ugyanúgy elvárná a kevés munkás magyartól a segélyei előteremtését és zavartalan folyósítását, mint napjainkban teszi, amikor még a jövőbeli létszámhoz képest kevesebben vannak. A rendszer azonban biztosan nem működne. Egyrészt a végletekig kizsigerelt, megalázott magyarok is lázadoznának az efféle, immár egészen nyílt kihasználtságuk ellen, másrészt fizikailag képtelenség lenne teljesíteni a követeléseket. Az etnikai konfliktusok törvényszerűen fizikai erőszakba csapnának, aminek a végkimenetele a maradék magyarságra nézve lesújtó lenne. Tegyük fel, hogy ebben a "népek csatájában" végképp elveszne, megtörne a magyarság létfenntartó, országgyarapító és -építő ereje, a maradék magyarok részéről felgyorsulnának az asszimilációs folyamatok. Igen, az így kialakult szituációban minden bizonnyal a magyarok hasonulnának a cigányokhoz, s nem fordítva. Nos, ebben a helyzetben mihez fogna az ölébe hullt győzelemmel a diadalmas roma népesség? A vezetőik évtizedek óta dédelgetett terve végül is valóra vált. Ameddig a szem ellát, az országban mindenütt káosz, félbehagyott építkezések, leállt üzemek, lelakott házak, kifosztott üzletek, feldúlt kertek és megműveletlenségtől gazosodó szántók. A szép új jövő hangulatfestő képei. A városi utcákat mocsok lepi, végeláthatatlan sorokban kéregetők és zugárusok lepik el a hulló vakolatú házak előtti járdákat. De ki adhatna bármit is a koldusoknak? Miből? S mit kezd ezzel a helyzettel a győztes cigányság? Semmit. Mivel képtelen a kitartó, értékteremtő munkára, turnusonként, adagonként kivándorol valamerre, oda, ahová még nem ért el a hírük minden összetevője, ahol még befogadják őket a filantrópok. Ha egyáltalán befogadják. A városok és a falvak rohamléptekkel elnéptelenednek, a csontig lelakott ország, mint kiköltözés után a tárva-nyitva maradt kapujú és ablakú régi ház magára marad, kertje elsorvad, elvadul. Legalábbis egykori, megfogyatkozott számú építői és az érdemtelen lakói elhagyják. Az más kérdés, kik szivárognak hamarosan a helyükre, mert a ház és kertje, az elhagyott, elárult haza kopottságában is felettébb értékes terület. Egy kis felújítás, toldás-foldás, csinosítás, tőkeinjekció, és a Kárpát-medence ismét életre kel. Az új náció az előtte itt élt nép iránti tiszteletből állandó tárlatot nyit, ahol a magyarok mindennapi életében használatos relikviák kerülnek kiállításra.

  A második lehetőség az előbb vázolt eset módosított változata. A túlnépesedett cigányok az iménti vízió szerint létszámfölénybe kerülnek, azonban mielőtt kivándorlásra adnák a fejüket, az ország, a magyarok volt országa új nép kezére jut. Miként, hogyan, nem érdekes. Spekuláció, árulás, háború, egyre megy. Az sem számít különösebben, mely égtáj felől érkezik, s hogyan hívják az új, életerős, kormányozni képes népet. A jelentéktelenné zsugorodott, súlytalanná vált magyaroknak, de a népesedési csatát megnyert cigányságnak sem lesz beleszólása ebbe. A gazdasági és szellemi fölénnyel rendelkező jövevények azonban aligha tűrik, amit a magyarok hosszú idő keresztül szótlanul lenyeltek, a szent tolerancia hamis humanizmusa nevében megengedtek a léhűtő hordának. Bizony, kétkezi, ahol lehet, szellemi munkára fogják a szokatlan eljárás miatt eleinte méltatlankodó romákat. Meglehet, a romák kezdetben lázonganak, megkísérelnek előhozakodni apáiknak a magyarokkal szemben alkalmazott, s egészen kitűnően bevált trükkjeivel. Meggyőzőnek szánt vehemenciával hivatkoznak a legendák ködébe vesző roma holokausztra, tőlük telhetően érvelnek a kötöttségeket nehezen viselő, sajátságos kultúrájuk, szabados életvitelük mellett, sőt végső eszközként ismét belehúznak a gyermeknemzésbe. Hátha megint a segélyek révén... A sokáig makacsul ellenálló parasztok is ettől véreztek el. Csakhogy az erős hitű új jövevényeknek nemkülönben meglesz a maguk hathatós érvrendszere, amit talán úgy lehetne röviden összefoglalni: a haza minden előtt! Hogy ez ismerős mondat? Ennyit hagytak rájuk örökül a magyarok, kiváltképp a Vörösmarty Mihály nevű költőjük. A haza minden előtt! Aki nem veti alá hitvány életét a szent célnak, annak le is út, fel is út! Egy idő után a cigányok is belátják, az új társasággal nem érdemes kukoricázni, mert a magyaroknál nagyságrenddel elszántabban, hatékonyabban képviselik az érdekeiket, a demokrácia kereteit nem feszegetik, hanem szorosan betartják. A kezdeti dacot és elkeseredettségben fogant lázongást előbb az elbizonytalanodás, a pártosodás átmeneti állapota követi, később pedig a társadalmi beilleszkedés kényszerének elfogadása. Testületileg megtanulnak dolgozni, földet művelni, vetni és aratni, ipart űzni, tisztességgel kereskedni, észszerű családpolitikát folytatni, mert rájönnek, nem a mennyiség, hanem a minőség az igazán kifizetődő. Ezzel együtt legfeljebb másodosztályú állampolgárai lehetnek a feltörekvő új államnak, de még így is jobban járnak a harmadik helyre szoruló, minoritásban vegetáló magyarokhoz képest. 

  A magam részéről a most következő, harmadik variációt tartom a legéletképesebb látomásnak. A jövőben minél inkább közelít egymáshoz a magyarok és a cigányok aránya, annál gyakoribbá válnak a vegyes házasságok, s természetesen annál több félvér gyerek születik a világra. Mivel ennyi idő, fél évszázad, valóban kevésnek tűnik a cigányság kulturális felemelkedéséhez, a későbbi súrlódások, netán véres polgárháború elkerülése érdekében az ország "felelős politikai tényezői" nem azt a reménytelen utat követik, hogy a cigányságot igyekeznek kiemelni a mostani züllött állapotából, hanem a könnyebbiket választják, vagyis a magyarokat butítják le a romák szintjére. Egy magasabb rendű értékrendet degradálnak alacsonyabb szintűre. Ennek már most adottak a kezdeti (bevezető) feltételei, hiszen Magyar Bálint volt kultuszminiszter a napokban terjesztette az országgyűlés elé mákonyos elképzeléseit, miszerint az általános iskola hetedik osztályáig a nebulókat nem kellene osztályozni, és tilos lenne hétvégére házi feladatot adni. Mindez, a korábban meghozott, a pedagógusok jogait erősen csorbító, a tanulók szabadságát érthetetlenül kiszélesítő határozatokkal együtt nem más, mint az oktatás intézményesített szétverése. Ha viszont nincs színvonalas oktatás, tehát testületi szintre lép, politikai megfontolások miatt kívánatossá válik az elme pallérozásának tagadása, akkor a megfelelően hangolt, kézi vezérelt médiumok segítségével olyan tudatlan, alapvető ismeretekkel sem rendelkező, primitív néptömeget lehet létrehozni, s a médiumok szuggesztív erejével egyfajta ostobasági transzban tartani, amelyik központi irányításra vár, nincs önálló elképzelése, akarata, pláne véleménye a dolgokról. Együgyű tévés "vetélkedőkön", goromba kibeszélő show-kon tartott, butára trenírozott szavazók kellenek ide, nem öntudatos állampolgárok! A cigánymassza jövőbeni szerepe (mint hivatkozási alap a politika részéről) elsődlegesen tehát a magyarság ma még elfogadható kulturális színvonalának felhígítása lehet. A romlás mértéke (a jelenlegi helyzetet 100 százalékosnak véve) elérheti az ötven százalékot, miközben a jelenleg húsz százalék körül tanyázó cigányság jó esetben tíz-húszszázaléknyit jöhet fel a képzeletbeli kultúramérce beosztása szerint. Mialatt mi, magyarok, a százról lesüllyedünk ötven százalékra, a cigányok feljönnek húszról negyvenre. Végül szinte kiegyenlítődnek a szellemi, tudásbeli, azaz kulturális erőviszonyok. Miáltal meghaladottá válik a magyarság egykori szellemi fölényéből adódó vezérszerep, ezzel párhuzamban végleg elenyész az ország irányításához való történelmi alanyi jogunk, s a magyar-cigány (ezzel együtt cigány-magyar) viszonylatban értelmetlenné és értelmezhetetlenné válik a rasszizmus fogalma. 

  (Megjegyzendő, hogy a mindenkori rasszizmus nem keletkezik "csak úgy", magától. Nem egy unatkozó, velejéig romlott embercsoport találja ki a maga szórakoztatására, az idő tartalmas múlatására. Arra ott a kártya meg a foci. Mire igazán kialakul, megerősödik, addigra nevesítve van a faji megkülönböztetés összes terhét nyögő áldozat, akire bűnösként lehet mutogatni. Ezzel párhuzamosan rámutathatóvá válik a rasszizmust működtető elnyomói kör is. Áldozat és elnyomó feketén-fehéren elkülönül. Csakhogy a később valóban áldozattá válható csoport kezdetben valamivel kivívta a későbbi elnyomó - netán jogos - ellenszenvét, s ekkor még nem áldozat, hanem közönséges provokátor. Meggondolatlan, felelőtlen provokátor, aki nem számol a "beláthatatlanul" is valószínű következményekkel. Esetleg környezetidegen, provokatív életvitelével éri el - hosszú idő alatt - a később levakarhatatlanul rajta maradó stigmát. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem ritkán az áldozat maga írja jövőbeni történetének sötét lapjait, vagyis kifejezetten felelőssége van az úgynevezett "sorscsapás" bekövetkeztében.)

  Viszonylagos szellemi leépülésünk ellentételezéseként kényszerű vérfrissítésen esünk át; a több évszázad szüntelen harctéri és politikai csatákban megfáradt vérünket a latinos temperamentumú cigányság eleven, pihent vére mossa át. Magyarország - faji értelemben - ténylegesen megszűnik a magyarok országának lenni (ez valójában már Muhi, de legkésőbb Mohács óta így van), ellenben egy zömmel elmagyarosodott (magyar anyanyelvű, magyar érzelmű) cigánysággal megerősödve névleg megmaradhat, azaz megmenekülhet a kihalás és elvándorlás, különösen a lakosságcsere (az idegen tömegek beáramlásának) rémétől. Legfeljebb csöppet barnább lesz a bőrünk. Ez a súlyos kompromisszumok árán létrejövő konstrukció, bár fényévnyire van az ideálisnak mondható megoldástól, mégis mentsvára, sőt kitörési pontja lehet a kihalófélben lévő magyarságnak, miként az önmagát szellemi gettóba záró, ámde felettébb termékeny cigányságnak is, megy a nagy fokú keveredés gyümölcsként levetkőzheti legrútabb tulajdonságait. Vagyis a vérségi és szellemi, kulturális vegyülés révén egy elismerésre méltó, szalonképes nemzet születhet a népek nagy családjába. Távol a dekadens aberrált kifinomultság önveszélyes csapdájától, nyers életösztönű, önmaga és mások számára bizonyítani akaró, törekvő náció alakulhatna ki a Kárpát-medencében.  2009.06.19. péntek és 06.22. hétfő között

 

  Vége a harmincnegyedik résznek