ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György

 

                                  Harmincötödik rész

 

  (Hetedik kötet) Hat:

 

  Tegnap, péntek reggel meghökkenve olvastam a számítógépem hírcsokrában, miszerint Los Angeles-i otthonában csütörtökön meghalt a pop koronázatlan királya, Michael Jackson. (Ez a koronázatlan király-duma eléggé elcsépelt frázis. Egyszer láthatnánk már egy koronázott popkirályt!) Élt 50 évet. De milyen jól! Kár érte, nagy kár. Mint előadóművész páratlan tehetségnek számított, s mindig tudott újat nyújtani a közönségének, noha ötéves kora óta űzte az ipart. A szórakoztatóipart. A sokakban megütközést keltő színpadi mozgáskultúrájával iskolát alapított, százezer epigon igyekezett a nyomába érni, mindhiába. Kissé éles, magas, mégis kellemes énekhangját, mesteri tánctudását szerencsére rengeteg CD- és DVD-lemez őrzi az utókornak. Ami az előző generációnak Elvis Presley, az nekünk Jacko. Mindkettő korán bevégezte, mindegyik kora kultuszfigurájának számított. Az első hírek szerint infarktus vagy szívmegállás végzett vele (akárcsak Elvis-szel), de ahogy telik az idő, mind kevésbé tudnak bizonyosat a halála körülményeiről. Voltak méltatlan dolgai, például köztudottan kedvelte a kisfiúkat, akiket éjszakára, ott alvás céljából meghívott valamelyik kacsalábon forgó palotájába. A szülők beleegyezésével. Reggel aztán égre-földre esküdözött a sajtó valamiképp felbukkanó robotosainak, hogy egy újjal nem nyúlt hozzájuk, a meghívott zsenge korúak a baldachinos ágyában aludtak, ő azonban külön szobában hajtotta álomra a fejét. Azt az ezerszer átoperáltat és kifehérítettet. Valami oknál fogva szégyellte a néger származását. A kisfiúk ártatlan lelkének közelségétől, tisztaságuk erejétől remélte a maga lelke megnyugvását, megtisztulását. Meg, hogy ő nem pedofil hajlamú. Ezt is bírta mondani. Jó duma, de senki sem hitte el. Egyvalami azonban tény: fellépéseivel remek szórakozást nyújtott többmilliós rajongói táborának, s végül is, minden művészhajlamú ember bogaras kissé. Béke poraira!

  Más. Anyámmal ma, szombaton megint nagyobb lélegzetvételű kiruccanásra adtuk a fejünket, ismételten a szépségekben gazdag Felvidéket becélozva. Anikó ezúttal nem tartott velünk, mivel dolgozott a drágám. Három héttel ezelőtti utunkon, amikor is a Magas-Tátráig jutottunk, a Felvidék középső és északi részét jártuk be kocsival. Akkoriban megfordultunk Hont, Nógrád, Gömör és Kishont, Szepes, Liptó és Zólyom vármegyék területén. Most Esztergom vármegyének a Duna bal partjára jutó jutó részén, illetve Bars és Hont vármegyékben járattuk meg magunkat. Reggel hétkor találkoztunk a múltkori helyszín közelében, a Dombóvári úton, ahol mindjárt átvettem a volánt. Anyám némiképp ideges volt, mert tíz percet késtem. Én meg attól lettem nyugtalan, hogy a Kőbányai út és a Könyves Kálmán körút találkozásánál lévő benzinkútnál a tankolás után nem indult az autó. Anyám ugyanis, míg a Dombóvári útnál rám várakozott, leállította a motort, viszont égve felejtette a tompított fényszórót, ráadásul bekapcsolta az elakadásjelzőt. Ezek mindjárt leszívták az akkumulátor erejét. A töltőállomáson némiképp csüggedten ücsörögtünk a megtankolt, mozdulni képtelen Daewooban, amikor egy viharvert autó sorolt elénk. Négy cigány legény szállt ki belőle, de mielőtt tankolni kezdhettek volna, anyám megkérte őket, ugyan, lökjék már be a lebénult Daewoot. Ketten készséggel odasiettek, és a kocsi öt méteren belül vígan duruzsolt. Két jó pont kiutalva a cigányságnak. Esztergomnál átkeltünk a Mária Valéria-hídon (a Duna áradása miatt a parti sétány vízben állt), s bár eredetileg a Garam jobb partja mentén szándékoztam volna északra, Garamszentbenedek célállomás felé igyekezni, valahogy mégis a bal partra keveredtem. Tudtommal egészen kiváló a tájékozódó képességem, mégis megkavart az eligazító táblák hiánya. Lényeg, hogy Kicsinden kötöttünk ki, ahol anyu a múltkoriban felfedezett faluvégi kocsmában kikért magának egy erős kávét. A kocsi akkuja időközben megcombosodott, vagyis helyrejött, mert a kávézást követően pöccentésre indult a gép. Kéméndnél áttértünk a szintén erősen áradó Garam hőn áhított jobb partjára, s innen északra tartva sorra elhagytuk a zselízi út fonalára fűzött, magyarok által lakott Bényt, Csatát, Oroszkát, Lekért, Garamdamásdot, Lekérdamásdvezekényt. A kisváros méretű, még mindig magyar többségű Zselízt magunk mögött hagyva a kissé távolabbi Garamtolmácsot lőttem be. Útközben kikerültük a jobb kéz felé eső, öt kilométer távolságra fekvő Lévát, s mintegy ugyanennyire, de balra láthattuk, amint a mohi atomerőmű hegyek közül kiemelkedő, bődületes méretű kéményei közül négy vastagon eregeti a fehér füstöt az égre. További négy a völgyben odébb állt, ezek pihenni látszottak. Garamtolmács után öt perccel máris befutottunk Garamszentbenedekre. Hozzávetőleg százhetven kilométert tettünk meg Pesttől. A pár évtized múlva ezeréves apátság kéttornyú temploma az országút mentén strázsáló, mintegy ötven méter magas domb tetején áll. A legtöbb irányból magasra nyúlt fák veszik közre, így alulról, az út szintjéről nem könnyű jó fotózási szöget találni. Azért aki keres, az talál. Találtam. A kis piros kocsit a tágas főtéri parkolóban hagyva vágtunk neki a domboldalban kialakított gyalogútnak. Anyám le-lemaradozott, s magamban bosszankodva láttam, mindig hátrafelé, a kocsi felé pislog, nem történik-e körülötte valami baj. Mint a múltkoriban, amikor alighanem Rimaszombat városában valakik levarázsolták róla az egyik dísztárcsát. Hiába nyugtattam, anyám bizalmatlansága nem ismert határokat. Különben is, mondta, nyugodtan menjek előre, ő lassabban tud jönni, de azért a maga tempójában követ. Jó. A dombocska platójára a templom szentély felőli részén értem fel (a szentély a legtöbb katolikus templomnál keletre néz), ezután az árnyas földúton elsétáltam a magasba szökkenő hajó támpilléres oldala mentén a bejárat előtti, kockakővel kirakott, tágasabb térségig. Innen, a lombos fák tövétől mindjárt négy fontos épületre lehet rálátni. Elsőként persze maga a templom égnek ugró kettős tornya említendő, másodiknak a templomhoz csatlakozó kolostor épülete, harmadiknak a térnek a tornyokkal ellentétes oldalán látható régi, földszintes ház, negyediknek a lejtős út végében látható várfalak és a várkapu feletti őrhelyiség. Ezekről nem mesélnék hosszasan, hiszen nem művészettörténeti dolgozat írására készültem. A lényeg viszont, hogy aki kicsit is érdeklődik a történelmi Magyarország meghatározó építményei iránt, ki ne hagyja a Garam-parti épületegyüttest. A templomnak az említett macskaköves térre néző főbejárata szenzációs kőfaragásokkal van ékesítve, egész alakos és fejábrázolások váltakoznak félhengeres és növénymintás díszítésekkel. Közelről nézegettem a finom kidolgozásokat, nem semmi! A félhomályba burkolózott templombelsőt a bejárati rács miatt csak távolról vehettem szemügyre, ezzel együtt "befényképeztem" a sötétbe, pedig kis tábla tiltja a fotózást. A templom bejáratától néhány lépés a kolostor boltíves kapubejárója, amin keresztül a tompa napfényben úszó füves kolostorudvarra jutottam. itt sétálva és fényképezve fedeztem fel a templomhajó innenső falához tapadó, az udvar felől félig nyitott kőfolyosót, amelynek templom felőli oldalába két kőtábla van süllyesztve. Az egyik, a régebbi, az 1600-as évek második feléből való, latin nyelven íródott. Csak sejtem, miről szól. A másikat, a vörös márványba aranyozott betűkkel vésettet mai magyar nyelven fogalmazták meg, s az utolsó magyar király, IV. Károly 1916-os (december 30.) koronázásához szolgáltat adatot. Akkoriban ugyanis a királlyá avatás szertartásához tartozott, hogy a király, teljes pompában, lovával felkaptatott az úgynevezett koronázó dombra, s a nyeregből felegyenesedve kardjával egy-egy vágást tett a négy égtáj felé. Szimbolizálva, hogy bármerről érkezzen az ellenség, megvédi az országot. A mintegy két méter magas koronázó dombot (ami a budai várban, a mai Szent György téren, a Sándor-palota mögötti tágas területen emelkedett, de a második világháború után a nyomorult kommunisták eldózeroltatták) a történelmi Magyarország 64 vármegyéjéből (63+Fiume) ideszállított földből emelték. A felvidéki Bars vármegyéből származó anyagot innen, az apátság mellől szállították fel a Magyar Királyság fővárosába, Budapestre. Ennek a ténynek állít emléket a valami csoda folytán épen maradt, mi több, kitüntető helyen kiállított márványtábla. Visszatérve a templom előtti kockaköves térre, lefényképeztem a kissé oldalt álló, igen öregnek látszó földszintes házat, külön az ablakok fölé befalazott, latin nyelvű, megkopott kőtáblát. A térről a templommal ellentétes irányban kivezető, évszázados fákkal szegélyezett macskaköves út enyhén lejt a várfalak közti boltíves kapubejárat felé, amely kapu felett afféle téglaházikó van kiépítve. Meglehet, valamely régebbi időkben a fegyveres kapuőrség szobái lehettek itt, most azonban kiürített, koszos helyiségeket találni benne. A várfal külső oldalán, fentebb, valami szentet ábrázoló féldombormű látható. Noha további pár lépés megtételével elérhettem volna a mai házak közt húzódó aszfaltos utat, amelyen eljuthattam volna a parkolóhoz, inkább visszafordultam, s ahogy jöttem, azon az útvonalon haladtam. Legalább még egyszer láthattam az egyházi építészet eme évezrednyi korból származó csodáját. Anyámat, akiről kiderült, hogy időközben szintén járt fent a templomnál, a domb alatti sétány egyik padján, a csendesen suttogó fák árnyékában ülve találtam. Éppen a fényképezőgépe memóriakártyájáról törölgette le a régebben és másutt készült, feleslegesnek ítélt fotókat, hogy legyen hely az újabbaknak. És persze közben szemmel tartotta a harminc méterre leparkolt Daewoot. Míg anyám a maga Canonjával foglalkozott, fogtam magam, és az országút érintésével felmásztam a kolostor hátsó részéhez, ahol a magas domb tetején az egész egyházi területet közrefogó várfal húzódik. A meredek kaptatón lihegve értem a bokros, fás csúcsra, közben végig a két ember magasságú várfal tövében haladva. Miután odafentről az őserdőt megszégyenítően sűrű növényzet miatt szinte semmi rálátás nem adódott az alattam illetve velem egy vonalban fekvő templomra és kolostorra, a vastag párát lehelő erdőn át visszaereszkedtem a felfelé való utamban felfedezett őrtoronyig. Nem kell valami gigászi építményre gondolni, de a masszív kövekből kirakott, erős habarccsal összefogott, lőréses és szűk ablakos, kúpos zsindelytetős erődítés bőven a gazdagon burjánzó bokrok fölé emelkedik. Az első ránézésre stabilan betett faajtaja az első lökésemre kitárult, úgyhogy beljebb kerülhettem a falakon. Megörültem a nem várt ajándéknak. Na, ez az! Innen, az egy emelet magasságú torony aljából elképesztően jó kilátás nyílt a kolostor hátsó falára, a kolostor teteje fölé magasodó két templomtoronyra, illetve az egésznek festői hátteret biztosító, kéklő hegekre, a Selmeci-hegységre. Készítettem vagy tíz képet, aztán visszatértem anyámhoz, aki kijelentette, hogy ideje kajálni. Valóban, már dél körül járt, a hosszúra nyúlt utazás, valamint az apátság körüli séták, dombra fel-, dombról lemászkálások, na meg a harapni valóan friss levegő megtették a magukét. A kocsitól tíz méterre tetővel fedett, minden oldalról nyitott, fából ácsolt, kimondottan turistáknak szánt étkezőpavilon állt. Letelepedtünk a rusztikus egyszerűségű asztal melletti padra, és ettük az anyu által készített finom sült húst, kenyérrel. Ekkor megszólalt a mobiltelefonom csengőhangja, és az én szorgosan munkálkodó kicsim hívott, érdeklődvén, hol, merre járunk, minden rendben van-e? Megnyugtattam, hogy minden a tervek szerint halad, és ezer csók! (Jelzem, kettőnk közül csak Ani tudott engem elérni telefonon, mert az én készülékemről nem lehetett magyarországi számot hívni.) Jóllakva ültünk vissza az autóba, és, mivel ekkor még úgy volt, hogy felmegyünk egészen Körmöcbányáig, északra indultam tovább. Azonban menet közben kisvártatva kitaláltuk, hogy az már túl messze van ahhoz, hogy nyugodtan nézelődhessünk, és időben visszatérjünk Pestre. Ennélfogva Újbányánál úgy döntöttem, letérek Bakabánya irányába, s kényelmes tempóban csorgunk hazafelé. Újbányát elhagyva hamarosan beértünk az apátság mellől megcsodált Selmeci-hegység sűrű erdejébe, a jó minőségű út egyre emelkedett, kanyar követett kanyart. Nem volt ezzel semmi baj, legalább gyönyörködni tudtunk a varázslatos színű, változatos flórájú (fenyővel kevert) erdő megannyi látványosságában, s a viszonylagos lassú tempó mellett hallgathattuk a lombok közt rejtőző madarak harsány énekét. Azonban húsz perccel később, amint felértem a mintegy 800 méter magasban lévő hágó tetejére, és kicsit félreálltam az útról, hogy szusszanjunk egyet, fokról fokra erősödve eleredt az eső. Nem is annyira távolról dörgött és villámlott, tehát sürgősen visszaültünk a kocsiba, és haladtunk lefelé a látótávolságban lévő Bakabánya felé. Alig két kilométernyi ereszkedés után viszont útelágazáshoz értünk, ahol egy pléh Krisztus tövében megint félre kellett állnunk, mert első ránézésre megfogott minket az elénk táruló panoráma. Fél karéjban a hátunk mögött bal és jobb kéz felől az erdőktől zöldellő hegyek fogtak közre, előre, délre tekintve legalább két kilométer széles, erdő- és csaknem bokormentes szelíd lejtő húzódott a távoli lapályos vidék felé. A méregzöld hegyek felől félpercenként mélyen hörgő égzengés rázta meg a környéket, s vetett baljós visszhangot a hegyoldalak közt elterülő szelíd lejtőn, amelynek felső pontján álltunk. Odalent, a templomos falvakkal megszórt messzi síkságon égően világos napfénycsóvák sütötték, és sötét felhős foltok tarkították a szántóföldek, rétek és veteményesek sárga, barna és zöld téglalapjait. A meglepően gondozott, virágos Bakabányát délnyugatra elhagyva egyhamar Léván találtuk magunkat. A város központjában található vár jelentős maradványait széles autóutak és lakótelepek fogják közre. A betegesen elszürkült égből vészjóslóan lógott az eső lába, hellyel-közzel lágyan szitált, de a lezárt kocsit egy közeli mellékutcában hagytuk, és elindultunk megtekinteni a város legfőbb nevezetességét. Útközben érintettük a rég bezárt, vakolatlanul omladozó zsinagógát, majd pár száz méterrel odébb, egy hosszabb hídbejárón beléptünk a vár területére. Anyu, aki egy időseknek szervezett buszos kirándulás alkalmával járt már itt, nem tartott velem, de én, nyakamban az ide-odahimbálózó fényképezőgéppel, félig megmásztam a bazaltsziklákat, amikre a magyar történelemben fontos szerepet játszott erődítmény épült. Félórával később már újra az autóban ültünk, és rátalálva a reggel alaposan kiismert zselízi útra, Párkány felé igyekeztünk. Zselíz után egy jókora zápor alaposan megfürdette az autót, csak úgy kopogott a fejünk felett a bádog, de a távolban már felsejlett Esztergom büszke bazilikája. Az igaz, hogy a visszafelé vezető úton egy fotózás erejéig szerettem volna megállni Lekéren, ahol a falu központjában kerítés nélküli, térdmagasságig elgazosodott, régi sírköves temetőt láttam még a délelőtt folyamán, amikor az apátság felé siettünk. Miután a nagy sietségben későn esett le a tantusz, megfogadtam, majd visszafelé benézek. Csakhogy épp akkor hágott tetőfokára a zivatar, amikor befutottunk a faluba, s bár a kerítetlen temető mellett kötelességtudóan félreálltam, hárompercnyi várakozás után reménytelennek ítéltem az időt, s visszakanyarodtam a főútra. A párkányi főtéren kivételesen nem álltunk meg, kihagytuk a máskor elmaradhatatlan fagyizást. Esztergomtól Budapestig sima utunk volt. Az eső, mintha csak minket akart volna áttessékelni a határon, a Duna felvidéki oldalán maradt. A kocsit egészen Kelenföldig, az Etele úti városközpontig hoztam, odáig, ahol mostanában (évek óta) épül a négyes metró állomása. Elbúcsúztam anyutól, és a motyómmal felszálltam a Zugló irányába tartó 173-as piros buszjáratra. A Blahánál metróra váltottam, és öt óra körül, izzadtságtól átitatódott trikóban, büdösen, kosztól ragadó kézzel, beestem kicsiny otthonomba. Anikómat azonnal felhívtam, hogy értesítsem a hazaérkezésemről. A lány megkönnyebbülten nevetgélt, hogy nem esett semmi bajunk. Féltett a drága. Alaposan lezuhanyoztam, ettem, és a délután hátralévő részét a számítógép társaságában töltöttem. 

  Ez a hétvégi beszámoló is hosszabbra sikerült a tervezettnél, minekutána ma már vasárnapot írunk. Délelőtt elmentem a Fehér úti autókereskedéshez, hogy megtudakoljam, mégis, milyen feltételek mellett vehetnék használt autót. Kéne az a kurva kocsi, de nagyon! A házban mindenkinek van valami elfogadható járgánya, csak nekünk nincs. Az anyámtól kapott, folyton betegeskedő, használhatatlan kis Polskit nem sorolnám az autók kategóriájába. Három napja jártam itt Anikómmal, akkor kinéztünk egy óceán kék, harmadik generációs Renault Cliót. Tizenhétezer kilométer van benne, talán három vagy négy éves, a vizsgája messze. Az ára 1.789.000 forint, húsz százalék befizetéssel elvihető. A gond azzal van, hogy a részleteket ugyan tudnánk fizetni Anikómmal, hiszen kettőnk havi keresete negyedmillió forint. Csakhogy a hivatalos bérpapírjainkon minimálbéren vagyunk bejelentve, ráadásul én négyórás munkaidőben. Ez annyira kevés pénzt jelent, hogy a bankoknak (amelyek hitelemlőin csüng a lakosság több mint a fele) nem elég biztosíték a hitelezéshez. Most felvilágosított az ügyintéző kislány, hogy anyám nyugdíjas igazolványával, Anikóm kezességvállalása mellett megoldható az ügy. Papíron anyám lenne a vevő, de én a tényleges üzembentartó, vagyis a kocsi összes költségét én állnám. A részletek fizetését, átíratást, biztosítást, miegyebet. tegnap, a hosszú utazás idején megpendítettem a dolgot anyámnak, de nem igazán lelkesedett érte. estefelé ismét felhívom, aztán meglátom. Ha nem megy vele, más megoldást kell találnom. Autózni muszáj.  2009.06.27. és 28.

 

  (Hetedik kötet) Hét:

 

  Ma reggel Anikóval elmentünk az autókereskedésbe, és leelőlegeztük a napokkal ezelőtt kinézett Renault-t. Foglalónak otthagytunk 190.000 forintot, az adminisztrátornő megírta a bank felé kötelező papírokat, aztán majd hív, ha megtörtént a banki elbírálás. Alighanem menni fog a dolog, legalábbis ezt ígérte ő és az eladó fickó egyaránt. Szóval megtörtént az első kapavágás, utánam a vízözön! A gond az (mert gond mindig akad), hogy az eladó fazon csak a foglaló átvétele után említette, hogy a kocsi Belgiumból származik, minekutána a banki elbírálást követően további két-három hetet kell várni a kocsi honosítására. Addig nuku járgány, legfeljebb látogatóba mehetek hozzá. Viszek neki narancsot. Ez cumi! Magyarországon vagyunk, ahol az üzleti etikáról azt sem tudják, eszik avagy isszák. Egyébként Animmal kis híján elcsábultunk, mert amint reggel a Renault-hoz közelítettünk, igen megtetszett egy oldalt parkoló, szépen fényezett, szintén kevés kilométerrel rendelkező Suzuki. A teteje ezüstszínűre volt fényezve, mindenütt máshol sötétkéken ragyogott a napfényben. Kint volt a szélvédőjén az eladást hirdető papírlap, rajta a fontosabb tudnivalók, paraméterek. Körbejártuk párszor, aztán komoly érdeklődési célzattal megkerestük a területileg illetékes eladót (a kocsit egy másik társaság árulta), aki sajnálkozva tárta szét a karjait: az autó időközben (egy nappal előbb) elkelt. Még szerencse. Azzal együtt, eltüntethették volna róla a papírt, amivel alaposan rászedtek bennünket. Maradtunk tehát a nemkülönben szépséges Cliónál, aki, remélem, a későbbiekben megbocsájtja nekünk ezt a kis hűségmegingást. Az adminisztráció befejezése után hazasiettünk, s végre indulhattam munkába.  2009.07.01.

 

  (Hetedik kötet) Nyolc:

 

  Némiképp sutára sikeredett a dolog, de ma kora délután csak megkértem Anikóm kezét, aki boldogan mondott igent! Az eset nem minden előzmény nélküli, hiszen pár hét óta óvatos formában célozgattam rá, hogy esetleg feleségül venném, ha terhes lenne a közös gyerekünkkel. Csakhogy Anikóm az Istennek sem akart teherbe esni, illetve akart, de nem tudott. Pedig minden tőle telhetőt elkövetett, hogy megfoganjon a kis utód, ámde a sors másként rendelte. Én már akkor beletörődtem a közös gyerek hiányába, amikor a nekirugaszkodásunk második hónapjában is elkeseredve közölte, hogy reggel megjött a havi vérzése. Végül is, összességében három és fél hónapon keresztül kísérleteztünk a gyermekáldással, minden, a fogantatás szempontjából alkalmasnak látszó időpontot kihasználtunk. De semmi. Anikóm kissé kikészült idegileg a csalódásoktól, én meg a kétségbeesetten vergődő lány lelki mélyrepüléseitől. De ha egyszer nem megy, akkor nem megy! A harmadik kudarc után végre ő is feladta, belátta, hogy ez nem a mi műfajunk. Kifutottunk az időből. Sebaj! (Azóta egy kis méretű kutya vételén agyalunk.) Amikor láttam, hogy egyre inkább maga alá kerül, megérlelődött bennem az elhatározás: nem csak a szeretet erejével, hanem jogi eszközök igénybevételével is magamhoz kötöm ezt a drága nőt. Igaz, a nyolc évvel ezelőtti, megrázó válási procedúra okán mindig azt vallottam, én ugyan a büdös életben többé nem házasodom, de Anikómat feltétlenül szeretném magam mellett tudni. És nem kimondottan azért, hogy a végén legyen aki eltemet és virágot hoz a síromra, hanem mert ritka értékes kincsnek tartom. Nem halni, élni akarok vele. A sutaság kifejezés azért került ide, mert már tegnap délután erősen célozgattam egy majdani esküvőre, csak Anikómnak nem volt füle hozzá, vagy inkább későn esett le a tantusz, tán azt hitte a kis cukorfalat, hogy tréfálok. Pedig, ha valamivel, akkor ezzel a témával nem. Mire teljes valójában felfogta az ajánlatomat, már inamba szállt a bátorság (s kissé kedveszegett lettem), és nem szívesen hozakodtam elő vele ismét. Még az esti lefekvéskor is, egyre komolyabban, s mind kevésbé tréfálkozva igyekezett kapacitálni az ajánlatom megismétlésére. Szeretett volna egy hatalmas, diadalittas igennel a nyakamba borulni, de a meglóduló fantáziáját azzal hűtöttem le, hogy kapott a homlokára egy szeretetteljes puszit, és befordultam aludni. Ma reggel némileg megszeppenten ébredt az én virágszálam, lehet, nem aludta át az éjszakát, mert igencsak forgolódott, hánykolódott a sötétben. Láttam az elgondolkozó arcán, magától ráeszmélt, szarvashiba volt elszúrni a tegnapi lánykérést, mert lehet, hogy végleg lemaradt a jóról. Sosem volt férjnél, de mutassatok nekem egy nőt (aki még nem volt férjezett), aki ne álmodozna róla, hogy a kedvese bekösse a fejét! A szokott időben elmentem munkába, s tettem a dolgom. A kora délutáni elszámolást követően hazafelé tartottam, amikor a 3-a villamos Epreserdő megállójában (az arcomat süttettem a tűző Nappal, míg a sárga járgányra vártam) utolért a mobiltelefonon küldött üzenete. Így szólt: "Megkérem a kezedet, hozzám jössz férjül?" Hehe. És megint csak hehe. Nyilván egész nap ezen emésztette magát a munkahelyén, s eddig bírta cérnával. Hagytam, hadd főjön kicsit a levében, s nem válaszoltam. Utoljára meghánytam-vetettem magamban, mit nyerek a réven s mit vesztek a vámon? Amikor azonban hazaértem, felhívott,  a szorongását rosszul palástoló, fátyolos hangon rákérdezett a válaszomra. Két másodpercnyi hatásszünet után megkértem, hogy augusztus 22-ére (szombat) ne tervezzen magának külön programot, mert feleségül veszem. Megkönnyebbült nevetés volt a válasz, a végén majdnem elsírta magát nagy örömében. Na, akkor nősülök. Úgy érzem, nem volt rossz választás. A szeretetből egyik félnél sincs hiány. Ezenkívül mindenemet, vagyis a drága szabadságomat áldozom érte. Remélem, értékeli a döntésemet, s később sem bánom meg, hogy bíztam benne. Miskiné S. Anikó. Vagy Miski Györgyné. Mindkettő egészen jól hangzik. Az utóbbi napokban felpezsdült körülöttünk az élet. Autó, kutya, házasság. Ez már igen, érzem, hogy létezem!  2009.07.02.

 

  (Hetedik kötet) Kilenc:

 

  Tegnap, szombaton Anikóval (tulajdonképpen a menyasszonyommal) a metró Újpest Városkapu megállónál felszálltunk a Vácrátótra tartó távolsági buszra. A helyszín- és a programválasztás kiváló ötletnek látszott, minek ücsörögjünk otthon tétlenül ebben a fenséges időben? Irány a nyár derekán ezer színben pompázó botanikus kert, ahol az évek során én vagy tucatszor, Anikóm azonban egyszer sem járt. A tíz óra egynéhány perckor induló Volán-busz, érintve Fót, Csomád és Őrbottyán településeket, átszelve a barátságos Gödöllői-dombság jelentős részét, mintegy háromnegyed óra alatt ért ki. Kettőnk buszjegye kilencszáz forintba került, a botanikuskerti belépő, szintén két fő részére, ezerháromszázat taksált. Az újpesti végállomásnál sajna kifogtunk egy, szintén a botanikus kertbe igyekvő húszfős nyugdíjas csoportot, minekutána a levegőtlenségtől és hőségtől fullasztó autóbusz belsejében kénytelenek voltunk végigállni a negyven kilométeres távot. Sebaj, több is veszett Mohácsnál! Mire kiértünk, mindenünk átizzadt, de a nagyjából kétórás séta az összes nyűgünkért kárpótolt. Legnagyobb örömömre és megelégedettségemre szolgált, hogy hőn szeretett nőm valósággal megtáltosodott a rengeteg szépség láttán, s kis fényképezőgépével a kezében szinte megrészegülten röpködött egyik bokortól a másik virágágyásig, illetve fától fáig. Néha alig tudtam lépést tartani vele. Anikóm nagyon fogékony a természeti látványosságok iránt, ebben a műfajban kiváltképp a virágok, növények látványa hozza izgalomba. Na, itt aztán nyugodtan izgulhatott! Izgult is, csevegett, fecsegett, magyarázott nagy lelkesen, én pedig elégedetten somolyogtam a bajszom alatt. Természetesen bejártuk az egész területet, a központi tó környékét, a kis mesterséges szigeteket, amelyeket kecsesen ívelő fahidak kötnek össze a buja vegetációtól harsány zöldben pompázó szárazfölddel, elhaladtunk a japán sziklakert mellett, a virágzó ágyásoktól tarkálló platóról leereszkedtünk a tó melletti sétányhoz. Az egyik padon való némi ücsörgés és ámulás-bámulás után egy másik oldalösvényen visszakapaszkodtunk a füvészkert legmagasabb pontjára. Anikóm annyit fényképezett a maga gépével, hogy félúton akkumulátort kellett cserélni a gépében, pedig indulás előtt mind a négy akkut csurig feltöltöttem. Odafentről leereszkedőben, pár fotó erejéig, megálltunk a keskenyebbik tavacska feletti kilátóterasznál, aztán a domb lábánál, és a mesterséges, épített barlangon át kijutottunk a tópartra. Ezt követően megnéztük a fából ácsolt nádfedeles vízimalomházat, a mögötte állóra rögzített lapátkereket, majd körbejártuk a közeli pálmaház belsejét. A ritka virágokkal és egyéb egzotikus növényekkel sűrűn beültetett üvegházban jószerével vágni lehetett a párát. Negyedórás bámészkodás után jólesett kiesni a friss levegőre s a harsogóan erős napfényre, de utunk folyamán hamarosan megint elénk került egy hatalmas üvegház. Ennek azonban jóval szárazabb volt a légtere, mivel a természetes fényben fürdő belseje ezernyi kaktuszfajtát rejtett. Magyarországon is szép számmal vannak a kaktuszt hobbiszinten gyűjtő emberek, na, ez a hely olyan lehet számukra, mint a hithű muzulmánoknak Mekka. Kellőképpen elpilledve a kiadós, ámde roppant üdítő és tanulságos sétától, a kijárat felé menet még megálltunk a malmot (elméletben) működtető kis patak zúgójánál.  Kipihenve magunkat az árnyas padon, a művészien elrendezett, ámde mesterségesen összeállított romok felé irányítottuk lépteinket, majd egy macskahátként púposodó fahídon át a földszintes kastéllyal szembeni, második számú kerek kis sziget földjére léptünk. A kastély előtti tágas, füves téren esküvői ebédhez terítettek. Elnézve a meghívottaknak szánt rengeteg széket, illetve a meglehetős számban gyülekező, ünneplőbe öltözött vendégkoszorút, köztük a nem kevés kisgyereket, valakik alaposan kitettek azért, hogy felejthetetlen emlék legyen a házasságkötésből. Habár a rendes sétaösvény a kastély előtt vezetett el, tapintatlanság lett volna az örömünnepre készülők közt átvágni a főbejárat (főkijárat) felé, ezért az amúgy is nyitva álló, közeli kovácsoltvas kapun hagytuk el a terepet, a barokk szobrokkal díszített katolikus templom mellett. A botanikuskertben látottaktól feldobódott Anikóm erős, forró kávéra vágyott, én egy hideg üdítőre. Az arborétum betonkerítésével szemben, a falut átszelő országút túloldalán rábukkantunk egy kocsmába oltott presszóra. Afféle vidéki köpködő, de a kulturáltabb fajtából. A terasz napernyője alatt megittuk a kávénkat és a kólánkat, mindössze kétszázötven forintért. Ebben benne foglaltatott a hetven forint jatt is. Olcsó hely, de a méregerős feketéjük, a szakértőnek számító Anikóm szerint, egy elegáns étteremben is megállta volna a helyét. A fagyos üvegben érkező kóla rövidesen a savtól habzó gyomromban landolt. A megállóban való alig tíz perc várakozást követően befutott a Pestre tartó busz, ráismertem, ugyanaz a járgány volt, s ugyanaz a sofőr vezette, mint idefelé. A nyugdíjasok, pechünkre, szintén ekkorra végeztek a látnivalókkal, mert megint kifogtuk őket, ám ezúttal a szemfüles Anikó idejében lefoglalt két egymás melletti ülést, úgyhogy nem fáradtunk tovább. Hazaérve jót ebédeltünk, frissen sült rántott hús volt sült burgonyával. Utána ágyba ugrottunk, és félórás malackodás után bevertük a szunyát. Hétkor ébredtünk, este tévéztünk, de a közepesen gyenge amerikai film után mindjárt lefeküdtünk.  2009.07.05.

 

  (Hetedik kötet) Tíz:

 

  Lelkiismeret-furdalást generáló hosszú kihagyás után ma délelőtt, munkaidőben, ismét fent jártam apámnál. Szegény öregem! Torzonborz szakállal, elnyűtt ábrázattal, a támlás székén magába süppedve, üveges tekintettel a messzi semmibe bámulva találtam rá a nappali nagy asztala mögött, a szokott helyén. Koszlott pizsamájában, álmában elfeküdt homokszürke hajával, beesett arcával alig ismerni rá az én egykor oly' fess, nőbolond és nőbolondító apámra. Nem tudom nem sajnálni, de igazi, mindent megbocsátó szeretettel, nem alantas szánalommal. Nyolcvanegy éves lesz decemberben, kész csoda, hogy a rengeteg benyakalt pia és elfüstölt cigaretta dacára él, de ha már így esett, nagy árat kell fizetnie érte. A memóriájáról beszélek, ami minden bizonnyal az utolsókat rúgja, hiszen élettársa, Dóra az orrom előtt bizonygatta apámnak, hogy na ugye, megismered, ő a fiad! És ez már nem az első eset. Apám tétován, szégyenlősen válaszolt valami alig hallhatót, ami lehetett "persze", de ebből a kis közjátékból megint kiderült, hogy nem igazán tudja, zavaros emlékei között hova tegye azt a bizonytalan időközönként felbukkanó embert, akit Dóra makacsul a fiának titulál. Ebből néha - a távollétemben - nyilván heves vita kerekedik köztük, s apám ilyenkor biztosan jól lehordja a nála mindig mindent jobban tudó élettársát, amiért rá akarja tukmálni ezt a rendre azzal a nevetséges kézi kiskocsival beállító fazont. Nem baj. Ha kettőnk közül ő már a megvénült és erodálódó szürkeállományával vívja a napi (vesztes) csatáit, attól nekem az apám marad. Apám, mert felerészben neki köszönhetem az életemet. Az előzmények miatt borús hangulatban álltam neki az elgazosodott arcszőrzet móresre tanításához, de csakhamar felülkerekedett bennem a belenyugvás, hiszen ennek így kell lennie. A röghöz kötött földi fogalmak szerint mindenki addig él, ameddig képes tiszta tudattal, szabad akaratából cselekedni, s talán csak a kívülállók számára tragédia, ha a szeretteik sorra bezárják életük ablakait, kapuit, s kiegyezve az elkerülhetetlennel, visszavonulnak önmaguk belső világába. Ahol csendes derűvel csak a szépre emlékeznek, az elmúlt boldog nyarakra, ahol minden, talán már rég elment ismerősük vidám és fiatal, miként egyszer valóban azok voltak, ahol sehol másutt nem tapasztalt béke és nyugalom lebeg a harmonikus tájon. Nekünk, a hétköznapok sodrásában vergődő, "aktív" életet élőknek nincs jogunk megzavarni ezt a belső paradicsomi állapotot, s a napok múlásával egyre kevésbé van lehetőségünk bekiabálni a béke mind távolabb úszó szigetére. Hadd ússzon az a sziget, s vigye magával az öntudatlanság felszabadító boldogságától vak és süket embert, élete utolsó fázisában hadd érezze magát olyan szabadnak, amilyen szabadság soha nem adatott meg, amíg parthoz kötötték a hétköznapok és a hétköznapi emberek nyomasztó elvárásai. Én, aki végül - valószínűleg - maradok még egy kicsit, mindazonáltal nem értem, miért érzek csillapíthatatlan fájdalmat, a lelkemet miért rágja át maró keserűség, ha az eszemmel tudom, apámnak így a legjobb? Miért nem tudják igazán elengedni egymás kezét az élők és az életből távozni készülők, ha mindenki tisztában van vele, egyszer úgyis mindenkinek mennie kell? Mi ez az észvesztő szorongás, amit a másik végső elvesztésének előrevetített rémképe generál az emberi lélekben? És milyen lesz a Földön az első napkelte apám vagy anyám nélkül? Ha már soha, semmivel nem fordulhatok hozzájuk, s ők hozzám, s csak a nevükkel díszített sírköveknek mondhatom titkon el, a hideg márványlapok előtt gondolhatok rá, hogy mennyire sajnálom a legkisebb, a legjelentéktelenebb nézeteltérésünket, összezördülésünket. Mennyire pazarló, érdemtelen lény a felelőtlen gyermeki léten soha felül nem emelkedő ember! Törékeny kincseit nevetve szórja a levegőbe, hogy aztán a hökkent szünet után riadtan gyűjtögesse egybe a földön szilánkokra hulló darabokat. Apám, remélem, még sokáig nyesegethetem és borotválhatom pátriárkai szőrzetedet, őszbe csavarodott barkóidat! Tudod, az értelmes és érzelmes embereknek sosem másokkal, mindig magukkal van bajuk.  2009.07.08.

 

  (Hetedik kötet) Tizenegy:

 

  Tegnap, csütörtökön, midőn a szabadnapos Anikómmal épp befejeztük a kocsi körüli, aznapra rendelt adminisztrációs hercehurcát, a Fehér úti autókereskedéstől gyalog jöttünk az Árkád üzletházig. A majdani esküvőnkre itt gondoltuk megvenni a karikagyűrűinket, ami végül is elég rövid idő alatt összejött. Darabonként 3200 forintért vásároltunk egy-egy pofás acélgyűrűt, hogy legyen mit egymás ujjára húzni a nagy napon. Az autókereskedéstől az áruházig tartó mintegy tízperces séta alatt említést tettem Anikómnak az interneten két nappal korábban talált, első olvasatban megfelelőnek látszó kutyás hirdetésről. H egyszer kutyát mennénk magunkhoz, kizárólag kis termetű eb jöhetne szóba. Böngészés közben véletlenül találtam rá a hirdetésre, amelyben két fiú és egy lány kutyát akartak eladni, darabját tizenötezerért. A kölykök apja mopszli, az anyjuk pekingi palotapincsi. Mindkettő fajtiszta, persze a maga kategóriájában. Pincsi és mopszli, érdekes, izgalmas párosítás. A hírrel sikerült felkelteni Anikóm figyelmét, s amikor hazaértünk az Árkádból, a számítógépen mindjárt rákerestem a kutyusokra. A rossz minőségű, elmosódott fényképeken inkább csak a nagyobb fejek, s az előteret kitöltő fekete pofák voltak kivehetők, a finomabb részleteket elnyelte az ügyetlen fotós kézremegése, meg a homály. A mellékelt telefonszámon felhívtam az eladót, akivel némi körülményeskedés után megállapodtunk, hogy azonnal indulunk Gyálra szemlére, mivel odavalók a kutyák. Egyes villamossal a Népligetig, onnan metróval a Határ útig, onnan a 94-es kék busszal a világ végéig, s röpke egy és negyedóra múlva ott álltunk a gyáli víztorony közelében, a megbeszélt helyszínen. A látatlanban kissé sötétnek tűnő fazon maga helyett az anyját küldte, aki tíz perccel a megérkezésünk és két telefonálás után furgonnal elhozta a három kiskutyát. Anikóm mindjárt és méltán ájuldozott a valóban kedves, talán háromhetes jószágok láttán, és persze nekem is tetszettek a vakondok méretű, vaksin hunyorgó porontyok. Mivel kizárólag kan kutya érdekelt bennünket, a szukát máris visszatettük a kosárba. Az Anikóm kezei közt maradt két fiú közül a paraszthajszállal nagyobb testű, mintha az élete függött volna rajta, a parányi rózsaszín nyelvecskéjével mohón nyalni kezdte a kedvesem állát, amitől persze egy sziklaszív is olvadtan csöppent volna le; naná, hogy ő lett a befutó. A puha mancsokból kinövő karmok, amelyek parányiságukkal a legkisebb sneciző horog méretével vetekedtek, karcosan kapaszkodtak a mellkas bőrébe. Ez egyrészt dekoltázsában látszott, másrészt magam is éreztem a tenyeremen, midőn kis időre átvettem a lelkes ebecskét. A két hátsó lábán körömkaréjnyi fehér papucsok láthatók. Remélem, ez a jellemző különbség nem vész el az elkövetkező két-három hétben, aminek a lejárta után elhozzuk a lefoglalózott ebünket. Előlegbe ott hagytunk ötezer forintot, a maradék tízet átvételkor kapják meg. Alig tudtunk elbúcsúzni a falatnyi jószágtól, de nem tarthattuk fel tovább a hölgyet. Megállapodtunk, hogy két hét múlva telefonál, aztán végleg mienk a mázlista eb. Ahogy ismerem állatbolond (bolond állat) magunkat, jó helyre kerül. A visszaúton igyekeztünk az új jövevénynek valami frappáns, egyedi nevet találni. Végül az én javaslatom nyert (már csak azért is, mert Anikómnak nemigen jutott eszébe semmi), s úgy határoztunk, hogy a kis kutyus a Csicsa névre fog hallgatni. A "csicsás" kifejezés annyit tesz, mint díszes, csinos, tetszetős. Nos, Csicsa lesz a mi kis ékszerünk.

  Ma reggel negyed nyolcra elmentünk a zuglói anyakönyvi hivatalba, hogy bejelentsük a házassági szándékunkat, illetve időpontot kérjünk a házasságkötéshez. Miután alaposan megvárakoztattak a folyosón, valamikor kilenc óra magasságában az előadónő színe elé kerültünk. Viszont pillanatokon belül kiderült, hogy az általunk óhajtott augusztus 22-i időpont foglalt, sőt, a helyzet annyira bonyolult, hogy a legközelebbi dátum október elseje. Úgy látszik, szemben az országos tendenciával, Zuglóban nem lankad az emberek házasodási kedve, hajlama. A csaj, talán, hogy valamiképp kárpótoljon a hosszas várakoztatásért és az arcunkra kiülő, letagadhatatlan csalódásért, elárulta, hogy lényegében bárhol tarthatjuk az esküvőt, a helyszínre törvényileg nincs kritérium. A nemes célra bármelyik budapesti kerület anyakönyvi hivatala, házasságkötő terme, de akár vidéki házasságkötő terem is megfelel. Különösen az agglomerációban, vagyis a fővároshoz közeli településeken. Átnyújtott egy vaskos kis könyvecskét, amelyben feltüntették az összes kerületi anyakönyvi hivatal címét, telefonszámát. Aztán le is út, fel is út, bő gyermekáldás kísérje utunkat; mehetünk haza. Én mindjárt dolgozni indultam, hiszen már tíz órára járt, Anikó buzgón nekiesett a könyvecske tanulmányozásának. Talált is pár alkalmasnak látszó helyet, pl. a Terézvárosban és Soroksáron. Majd meglátjuk, mi lesz a nyerő megoldás, mindenesetre bosszant a felismerés, hogy újabban mindenre várni kell, semmi sem megy gördülékenyen. Mindegy, Anikómat feltétlenül nőül veszem, hiszen szeretem, és szükségünk van egymásra.  2009.07.10.

 

  (Hetedik kötet) Tizenkettő:

 

  Ma, vasárnap délelőtt, mivel a szép időben kezdeni kellett magammal valamit, s jobb nem jutott eszembe, HÉV-vel kiutaztam Soroksárra. Ha minden igaz, a Budapest XXIII. kerületének számító Soroksár központjában található Hősök tere lesz az Anikómmal kötendő esküvőm helyszíne. Ha úgy tetszik, felderítésen előzetes terepszemlén voltam. A nevezett tér közelében két említésre méltó műtárgy található: az első és második világháborús hősök emlékműve, valamint a főút túloldalán, átellenben emelkedő barokk katolikus templom. Hamar végeztem mindkettő fotózásával. Azért csámborogtam egyet a templom mögötti kis utcákban, de olyan eredeti, "echte" svábos építészeti emléket nemigen találtam. Soroksár ugyanis a budapesti németség (svábság) egyik legrégebbi települése. A hősi emlékművön és a templom belsejében is csupa német név olvasható. Amint, befejezve kurtára sikerült sétámat, alkalmanként Dunaharaszti felé pislogva, a majdan onnan érkező szerelvényre várva ácsorogtam a HÉV-megállóban, egyszerre a szinte semmiből támadó, erős honvágy kerített hatalmába. Olyan lélektépő, velőtrázó, már-már pánikba hajló hazavágyódás a Tábornok utcai nyugalmas otthonomba, mint amilyet a külföldön töltött nyaralás első hetének végén érez a szülőföldjét szívből szerető ember. Az igazi újdonságot Anikómnak az összbenyomást meghatározó módon való képbe kerülése jelentette. Ugyanis nem egyedül az otthonomul szolgáló lakás, valamint a megszokott és kedvelt berendezési tárgyak, bútorok jelentek meg lelki szemeim előtt, hanem ott tett-vett közöttük a kedvesem. Csendesen dúdolva sütött-főzött a konyhában, majd a lépcső melletti virágállvány növényeit rendezgette, nyesegette, s végül beugrott, amint a kereveten félig fekvő helyzetben, otthonosan laza öltözékben a tévé műsorát nézi. Ha a lakásom felidézésétől melegség járta át a szívemet, akkor Anikómtól valóságos hőhullám söpört végig rajtam. Igen, ekkor értettem meg végképp, hogy a szeretett nő immár véglegesen kitörölhetetlen része az életemnek. Mosolyogva vettem tudomásul, hogy nagyon jól van ez így. Bizonyos, hogy Anikóm társaságában hamarosan visszatérek ide, Soroksárra. Jönni vőlegényként s menyasszonyként, távozni férjként és feleségként. Hogy a sváb Soroksárhoz stílusban passzoló germanizmussal fogalmazzak.  2009.07.12.

 

  (Hetedik kötet) Tizenhárom:

 

  Mától négy teljes napon keresztül itthon vagyok. A csütörtököt és a pénteket szabadnapként kivettem, a szombat és a vasárnap meg maguktól jönnek hozzájuk. Anikóm is szabadságon van ezen a négy napon. Reggel korán keltünk, HÉV-re pattantunk, és már nyolc óra előtt kint voltunk Soroksáron. Fél kilenckor nyitott a Grassalkovich úti okmányirodában működő anyakönyvi hivatal. Egy keveset sétáltunk a Hősök tere és környékén, ez a szorgos svábjairól híres Soroksár központi része, aztán nyitáskor betértünk a hivatalba. Az első emeleti helyiségben bizonyos Németh Ilona anyakönyvvezető fogadott minket (akinél két nappal korábban telefonon bejelentkeztünk), s miután bemutattuk a kívánatos okmányokat, mintegy negyedóra alatt elintéztük a házasságkötés bejelentéséhez szükséges formaságokat. Ennek értelmében augusztus 22-én, szombaton, déli egy órára vagyunk hivatalosak a Hősök tere templom felőli oldalán található házasságkötő teremnél, ahol kettőnkön és az anyakönyvvezető hölgyön kívül mindössze a két tanú fog megjelenni. Mivel ilyen kis létszámú megjelentről van (lesz) szó, lényegében ingyenes az esketés, de azért borítékban majd átnyújtunk ötezer forintot a ceremóniát levezénylő hölgynek. Kérdésünkre a nő elmondta, hogy ez a puritán verzió öt percnél többet nemigen vesz igénybe. Na jó, ha belevesszük a fényképezkedést, meg ráteszünk néhány tartalék percet, az egész akkor sem tart tovább tíz percnél. A szertartás végén kézhez kapjuk a házassági okmányokat, aztán mehetünk haza Isten hírével, vagy amerre látunk. Éljen az (nem annyira) ifjú pár! Miski György és Miski Györgyné, merthogy Anikóm úgy döntött, felveszi a nevemet. Innen átmegyünk a szomszédos kerületbe, Kispestre, a Zalaegerszegi utcában lakó Ibiékhez (Anikóm 45 éves nővére), ugyanis a tervek szerint ott tartjuk az esküvői ebédet. Ez nem tudom, meddig tart, de aztán már jövünk haza. Még 37 napig vagyok nőtlen, Anikóm ennyi ideig hajadon. Sosem vártam még ennyire, hogy búcsút inthessek a legényéletnek.  2009.07.16.

 

  (Hetedik kötet) Tizennégy:

 

  Pénteken, ahogy a főméltóságú autókereskedő úr rendelte vala kettőnknek, déli kettőre befáradtunk a Fehér úti szabadtéri autószalonba. Megjegyzem, a kietlen Fehér út mentén a legnagyobb hőség dühöngött. A manus, aki a vásárlás körüli ügyeket intézte igen vidám arccal, mondhatni virgoncan fogadott bennünket. Ami a lényeg: ott ült a konténerből kialakított irodában a Budapest Bank megbízottja, üzletkötője, akivel megkötöttük a szerződést. Erre vártunk bő két héten át. Aláírtam vagy nyolcféle papírt, megannyi apró betűs bekezdéssel telesumákolt kötelezvényt. Ettől kezdve már csak a jármű műszaki vizsgáztatása van hátra, ígérte a kereskedés embere, ami most kedden valósul meg. Tehát kedd délután, vagyis szerdán elhozhatom végre a járgányt, no persze előbb még vagy hatvanezret megint be kell áldoznom a vizsgára, rendszámtáblára, zöldkártyára etc. Búcsú előtt annyit azért kértem a felettébb feldobódott hangulatú, alig palástolt örömében szinte táncra perdülni készülő embertől, hogy hadd vezessem parányit azt a kocsit, hiszen eddig egyetlen métert sem tettem meg vele. Ha már kiadok (kiadunk) rá egymillió-hétszázezer forintot. Ha már kilencvenhat hónapon keresztül havi huszonhatezer-kettőszázba fog fájni a férfias játékszer megvétele. Merthogy a fazon a végén még egy százezret leengedett az eredeti vételárból. A szabadtéri kocsitároló hátsó, fehér murvával felszórt részén végre egyedül maradhattam jövendőbeli Renault-mmal, kipróbálhattam, egyáltalán működik-e a motor, kapcsolható-e a sebváltó, fog-e a fék, meg ilyenek. Működtek, már amennyire ezt egy fél focipályányi grundon tesztelni lehet. A rövid próba után tehát megbeszéltük az emberrel, hogy kedden levizsgáztatja a járművet, aztán telefonál, mikor mehetek érte. Anikómmal gyalog indultunk az Örs vezér tere felé, s útközben megállapítottuk, hogy az előlegbe hagyott pénzünkkel alighanem nagy jót tettünk a találkozásunkkor láthatóan megkönnyebbült, éveket fiatalodott eladóval, aki ennek segítségével kerülhetett ki valami durvább csávából. Nyilván ennek köszönhető a hálaként is felfogható gesztus, miszerint elengedett százezret. Mint fentebb említettem. 

  Szombatra rossz időt jósoltak a meteorológusok. A tévében már szerdán elkezdték a vészterhes huhogást, hogy addig kánikula, harminc fok feletti forróság, de szombat hajnalban markáns hidegfront éri el az országot, amitől aznapra lőttek a szabadtéri programoknak. Eső, szélvihar, mennydörgés. Volt ott minden beígérve, éppen csak a világvége nem. Na mármost, ehhez képest szombat reggel hétkor babszemnyi felhő nem sok, annyi sem csúfította a makulátlanul kéklő eget, a meleg éppoly tikkasztó volt, mint napok óta. Nosza, irány a természet lágy öle! A Lágymányosi hídig villamossal mentünk, onnan elgyalogoltunk a Vágóhíd utcai HÉV-végállomáshoz, ahol jegyváltás után felszálltunk a ráckevei vonatra. (Midőn a Kerepesi út- Hungária krt. kereszteződésénél elindult velünk a villamos, az ablakon át láttam, hogy a metró Stadionok megállójának bejárati rolóajtói le vannak eresztve. A bejárat előtt mentőautó és még két másik, hivatalos felirattal ellátott személyautó parkolt. A zárt redőnyök előtt rendőrök és a metró biztonsági emberei ténferegtek. Délután, hazaérve a kirándulásunkból, a tévé híradásából értesültünk, hogy nem sokkal reggel hét óra előtt egy utas halott nőt talált a sínek közé esve! Az ötvenéves nő a peronról zuhant le, de hogy miként, azt nem tudják, mivel nem látta senki. Valószínűleg rosszul lett, s bezuhant a metrósínek árkába, de hogy ezt miért nem vette észre a pályára irányított monitorokat elméletileg folyamatosan szemmel tartó ügyeletes diszpécser, rejtély. Máskor már akkor ugat a hangosbemondó, ha valaki fél centivel túllépi a biztonsági sáv fehér vonalát.) Egy és negyed óra múlva megérkeztünk a Csepel-szigeti pompás kisvárosba. A település északi szélére épült végállomástól gyalog indultunk a belső részek felé. Bal kéz felől egyhamar feltűnt a fasorok mögül elővillanó Soroksári-Duna zöldeskéken hullámzó vize, merthogy meglehetős szél borzolta a hektikus légmozgás nélkül biztosan gutaütött merevségbe ájult tájat. Kezemben a nemrég vásárolt, étellel-itallal tisztességesen megpakolt fonott kosárral, s a vállamra vetett fényképezőgéppel mind csapzottabban ballagtam a válltáskáját és a hóna alatt egy pokrócot cipelő Anikóm nyomában a keskeny járdán. Amelyet egy ötvenméteres szakaszon, szerencsére, árnyékba borítottak az utat szegélyező akác-, fűz- és platánfák sűrű lombjai. De nem kellett egészen puhára pácolódnunk, mert négyszáz méteres séta után elértük Ráckeve egyik nevezetességét, a fontos konferenciák helyszíneként is ismert Savoyai-kastélyt. Ezzel szemközt, az út túlsó felén, a Kis-Duna partján fűzfás, gondozott liget várta a fáradt vándorokat, vagyis minket. Elsőként kimentünk a parti nád mögött látszó nagyobb stégre, ahová a rendesen odavágó Nap miatt garantált volt a rövid úton való napszúrás. Mégis, először itt vertünk tanyát. Itt készítettem az első fényképeket Anikómról, amint a stég szélén ülve a lábát hűsíti a vízben, a háttérben felsejlik a ráckevei Árpád-híd vasszerkezetének zöldre festett íve. Anikóm, miután a hűs vízzel való játékos érintkezés (pacsálás) révén kellőképp felélénkült, elindult, hogy visszaballagjon az állomás felé vezető út felénél található kisebb méretű Tescóig, mert az előző este lesütött, finom rántott hús, és a szintén a nőm által készített, házi kovászos uborka mellé nem volt kenyerünk. Pesten nem akadt utunkba egyetlen pékség sem. Amíg ő odavolt, felnyaláboltam a cuccainkat és kerestem a parton egy árnyékos helyet, ahol földre teríthettem a pokrócot. A vásárlásból visszatérő lány már a töltésről kiszúrta az új helyet, persze integettem is neki. Miután magunkhoz vettünk némi tápot, a magunk közvetlen módján adtunk a vidék ihlette erotikának. Ez nem jelent mást, mint a biztonság kedvéért magunkkal vitt, kinyitott ernyő paravánja mögött Anikóm nekiesett a dákómnak. Mivel a serény Nap kezdett dél felé mutatni, s a fűzfa, melynek árnyékába húzódtunk, mind kevésbé védett a káros sugárzástól, felkerekedtünk és húsz méterrel odébb egy az előzőnél jóval terebélyesebb fűz alá telepedtünk. A szél, ha lehet, az eddiginél is vadabb tempóra kapcsolt, felettünk és körülöttünk veszettül hajlongtak az ágak, surrogtak a lombok, a csobbanva partot érő Duna vize tajtékosan csillogott a függőlegesen érkező napfényben. Rajtam rég nem volt ing, de így is melegem volt, noha a szél sokat segített, hogy ne kapjunk gutaütést. A jelek szerint aznap két fiatal pár is a kőhajításra eső kastélyban fogadott örök hűséget egymásnak, mert kisvártatva, két fényképész és egy kamerás ember társaságában, esküvőhöz öltözött fiatalok jöttek le a parti ligeteshez. A nagy szélben fékevesztett harangok módjára billegtek a fehér tüllszoknyák, s bohókásan meredtek az égre a csatok fogságából szabadult fátylak. Az ifjú párok és a fotósok még javában küzdöttek az elemekkel, hogy végre sikerüljön néhány felvétel, amikor Anikómmal felcihelődtünk, és visszaindultunk az állomásra. Elég sokat vártunk a Pestre induló vonatra, de a végén nekilódultunk a mintegy 30 kilométeres távnak. Elérve Soroksárt, a földszintes lakóházakkal és ronda ipartelepekkel kísért Grassalkovich út szélén zötyögő HÉV-ből kitekintve mind méretesebb szürke esőfelhők tűntek fel a nyugati égbolton. Tíz perc múltán a Nap elmerült a szürkeségben, de a hőség még tartotta magát. Izgattuk magunkat, érjünk haza, mielőtt a nyakunk közé kapnánk a nem sok jót ígérő áldást. A HÉV-végállomástól a Lágymányosi-híd felé igyekeztünk, hiszen jelenleg a pesti hídfőnél található az 1-es villamos végállomása. Ezzel akartunk hazáig, a Tábornok utcáig menni. A híd aljához érve még dőlt rólam a verejték, és sanda szemekkel méregettem a meredek lépcsősort, magamban futólag szentségelve, hogy a nehéz cuccoktól megint jól kiizzadok, mire felérek. Igen ám, de alig tettem a lábam az első lépcsőfokra, szemből jéghideg szélhullám csapott arcon és mellen. Mire félútig értünk, azaz magunk mögött hagytunk tizenöt lépcsőfokot, kimondottan fáztunk az egy szál pólónkban, illetve ingünkben, pedig tíz másodperccel korábban mindenünk sós izzadtságban úszott. A döbbenetesen hideg szél elől szinte menekültünk a végállomáson veszteglő villamos meleg belsejébe. Néhány előttünk felszállt és helyet foglalt utas hitetlenkedő szemmel bámult Buda felé, merthogy onnan süvített át a jeges leheletű szél. Ötvenöt évem alatt ilyen gyors időváltozást nem tapasztaltam, s ahogy elnéztem a többiek döbbent arcát, nem voltam egyedül. A kisvártatva induló villamosról negyedórával később dideregve szálltunk le, s ahogy a lábainktól tellett, iszkoltunk az édes otthon remélt oltalma alá. A nem sokkal később hallott és látott hírek arról szóltak, hogy Budapesten rövid idő alatt húsz (!) fokot esett a hőmérséklet, harmincötről tizenötre. Huh! Félórán belül leszakadt az égbolt, eleredt az eső, ezzel együtt Zugló a vihar szélét kaphatta, mert különösebb kár nem esett a kerti növényzetben. 

  Vasárnapra, vagyis tegnapra megnyugodott az idő. reggelre elmúlt az éjszakai hideg, s bár eleinte borús volt az ég, tíz körül már kikandikáltak az első napsugarak. Anikómmal tízre kint voltunk Kispesten, a kerület nagyját lefedő Wekerle-telep Zalaegerszeg nevű utcájában lakó Ibiéknél (Anikóm nővére). (Anikómék öten voltak lánytestvérek, hatodiknak született a más apától való öccsük. A szülők korai halála után az anya szerepe valahogy a legidősebb nővérre, a központi szerepet szíves-örömest betöltő Ibolyára testálódott. Mindig nála zajlanak a fontosabb családi összejövetelek, nála fordul meg a legtöbb családtag, rokon. Miként ezen a napon mi is.) Merthogy személyesen kellett megbeszélni az esküvő körüli teendőket, a tanúk dolgát, valamint összeállítani az ebéd menüjét, s az ebédre meghívandó vendégek névsorát. Ebédre - főfogásként - sült kacsacomb lesz, párolt vörös káposztával - állapodtak meg rövid tanácskozást követően a nők. De nem marad el a leves, egy második főfogás, s lesz desszert is. Meg italok, üdítők. Legfeljebb 19 meghívott üli körbe az asztalokat, ebben mindenki benne van, mi is Anikómmal. Mire három körül eljöttünk, ismét hét ágra sütött a Nap, a levegő melegedett, s ha a környező utcákat nem teríti be az előző éjszakai vihar tombolása nyomán lehullott faágak sokasága, senki nem mondta volna, nemrégiben mekkorát csuklott az idő.  2009.07.20.

 

  (Hetedik kötet) Tizenöt:

 

  No lám, a mindent a realitások hideg talajáról szemlélő, hitetlen korunkban is előfordulnak csodák. Ha nem is nagy számban, ha nem is valami világrengető erővel, de üde oázisként felbukkannak a hétköznapok sívó sivatagában. Itthon van a kocsink! A Renault Clio! Baromi jó, hurrá, hurrá és hurrá! Megannyi átforgolódott éjszaka és keserű reggeli ébredés után világosság gyulladt a pesszimizmus sötét egén, s a fényes résen át ránk ragyogott a boldogság vékony, de annál tisztább sugara. Tegnap, kedden reggel Anikóm bement az autókereskedésbe, hogy az urak legújabb kívánságának megfelelően bepengessen hetvenezer forintot rendszámra, vizsgáztatásra, tököm tudja, mire. Lényeg, hogy fizessünk. Fizettünk. Én dolgoztam, s Anikó azt az üzenetet küldte telefonon, hogy vagy ma, vagyis szerdán, vagy holnap, csütörtökön lehet menni a kocsiért, de az ügyintéző pasas előbb rám csörög. Mivel ma egészen délután kettőig reménykedve vártam a csörgést, hiába, elkönyveltem, hogy ezzel a kocsival kapcsolatban minden ügyintézés a legszélső időértékig tolódik ki. Tehát türelem (megint), majd holnap! Ámde, fél hat magasságában mégiscsak felhívott az ürge, és értetlenkedő hangsúllyal kérdezte, csaknem számon kérve rajtam a dolgot, hogy miért nem fáradtam be ma az autóért? Miután valamennyire magamhoz tértem a sokkból, utaltam az Anikóm által átadott üzenetére, amit a manus élből letagadott, mondván, ő úgy értette, mehetek ma a kocsiért, s csak akkor telefonál, ha mégsem, mert közbejön valami nem várt akadály. Nem álltam le vele vitatkozni, főleg, hogy ígérte, megvár a telepen, csak siessek. Félóra múlva ott voltam. A kocsink, a mi kocsink már kint várakozott a kerítés előtti füves részen. Rajta elől-hátul a legújabb rendszám: LMF - 246. Hadd csócsálom még egy kicsit ezt a fülemnek érzelmes muzsikaszó gyanánt csengő pár betűt és számot: LMF - 246. A miénk! Nem hiszem el! A pasas ott téblábolt két járművel arrébb, amikor meglátott, odasietett hozzám. Néhány eligazító szóval elmagyarázta a kormány körüli, illetve a műszerfalon található gombok és karok működési mechanizmusát, aztán odaadta a nevemre kiállított forgalmi engedélyt, meg az ajtókat távirányítással záró két slusszkulcsot. Kézfogás közben megegyeztünk, hogy holnap délután beugrom a biztosító papírjainak aláírása végett, aztán viszlát kereskedés! Jaj, mint egy álom, olyan finoman, lágyan suhant velem a drága a Budapesti Nemzetközi Vásárközpontot nagy ívben kerülő Albertirsai (volt Dobi István) úton. Kezesbárányként engedelmeskedett a diszkrét kormánymozdulatoknak, a legkisebb gázadásra azonnal megugrott, s illedelmesen lassított, ha visszafogottabb tempóra váltottam. A váltókar két ujjal tolható a kívánt állásba. Mit mondjak még? Kevés ide minden szó. Imádom a gyönyörűmet, s az érzés, az első benyomások alapján, kölcsönös. A Tábornok utcai ház udvarán nem kis feltűnést keltve tértem be, páran gratuláltak az új autóhoz. Új: két éves és néhány hónapos, három évre kapta a vizsgát, valamint alig huszonháromezer kilométer van benne. Úgy álltam be, hogy a lakásfeljáró lépcső tetejéről nézve a legelőnyösebb arcát mutassa, orral szemben a lakással. Megnyugodtam. Mégis van élet a halál előtt! Anikómat persze rögtön hívtam, s megosztottam vele az örömömet. A kocsi közös, ketten fizetjük a havi huszonhatezret, de az én nevemen van az óceánkék színű jószág. Hamarosan Anikó is a nevemen lesz, jövő héten pedig elhozzuk a kiskutyánkat. Anyagilag amúgy padlón vagyunk, de, hogy sportnyelven fogalmazzak: innen szép győzni!  2009.07.22.

 

  (Hetedik kötet) Tizenhat:

 

  Tegnap, pénteken nem dolgozott a komplett Iton Kft., mivel a hosszan tartónak kinéző kánikulára való tekintettel a vezetőség még a hét elején kinyilvánította azon nemes szándékát, miszerint pénteken kollektív strandolás keretében irány a ráckevei Aquapark. Már ilyen is létezik. (Hm, ha valaki a '60-as évek derekán, midőn szüleimmel gyakorta jártunk Dömsödre, s némelykor itt szálltunk át a HÉV-ről a a vízibuszra, szóval, ha valaki akkor megjövendöli, hogy ide efféle úri huncutságot telepít a különös XXI. század, nem hiszem el. Akkoriban a szocializmus és később a kommunizmus felépítéséről cikkeztek az újságok, a pártaktívákon a munkás-paraszt-értelmiségi összefogás szükségességéről pofáztak a vágyott ideológiai Kánaán mielőbbi elérése érdekében. Akkoriban a gyerekek pajtások, a felnőttek elvtársak voltak, legalábbis a hivatalos formula szerint. Jó vicc, ezt ma már senki sem hiszi el!) Na jó, csütörtökön feszített tempóban lerendeztem a pénteki kuncsaftok többségét is, már akit sikerült elérnem. Péntek kilenckor a cég Lobogó utcai "székháza" elé érkezett a csapatnak rendelt busz, azonban a megjelent 65 emberből mindössze 45-nek jutott hely. A többiek, köztük én, mint utas, személyautókkal követtük a buszt. Ráckevére érve második nekifutásra sikerült megtalálni a felhőtlen kikapcsolódást ígérő, vizes bázisú intézményt. A fürdőzéshez összeállított csomagjaival mindenki boldogan szabadult ki a kánikulai délelőttben átizzadt ülésekből. De nem addig van az, drága barátaim, korainak bizonyult az öröm! A helyszínen kiderült, hogy előbb át kell esnünk egy szakmai fejtágítón, ami elvette egy óránkat, s már negyed tizenkettőre járt, mire véget ért. A strand büféjének árnyas oldalánál összetolt székeken mindenki feszengett az érdekfeszítőnek jóindulattal sem nevezhető főnöki útmutatótól, ami kizárólag a jegyet és bérletet árusító mozgóárusokra vonatkozott. Mi, a cég legrégebbi alkalmazottai, akik nyolcvan százalékban mobil feltöltőkártyák terítésével foglalkozunk, a leghátsó sorban ülve untuk halálra magunkat. A színtiszta vízzel teli, kék csempéjű medencék hívogatóan csábítottak a távolból, tele a nyár örömeit visongva élvező kölykökkel és anyukáikkal, a hatalmas csúszda, mint a strand valódi aduásza, tarkán kanyarodott a mélyvíz fölé. A fárasztó szentbeszédet követően minden résztvevő jogosultságot egy ajándék jégkrém elfogyasztására, természetesen a cég kontójára. (A strandbelépőket ugyancsak a cég fizette.) Éltem a lehetőséggel, mint mindenki más. Ezek után a munkatársak, akiknek jó, ha a harmadát ismertem arcról, kisebb csoportokra oszolva szétszéledtek a területen. Jómagam Mónika, Sch. Peti és Farkas Attila illusztris társaságában dőltem le a törölközőmre egy árnyas fa oltalmában. Igazság szerint nem tudtam mit kezdeni magammal, fürödni nem akartam, mivel egy ideje kimondottan iszonyodom a másokkal, kivált idegenekkel való együttes vízhasználattól. Fertőzésveszély, és egyáltalán. A múlt rózsaszín ködébe vesző gyermekkoromban semmiféle nehézséget nem jelentett számomra, ha mondjuk a margitszigeti Palatinus strandfürdőn egy időben kétszáz emberrel kellett egyazon medencében tartózkodnom. Azonban változnak az idők, s bennük az ember ízlése, a különböző dolgokhoz való viszonyulása. Ezen a téren a viszonyulás nálam iszonyulássá módosult, de ez legyen az én bajom. Némi fölösleges vergődés után negyed egykor felálltam a helyemről, az illemkódex ilyen helyzetekre íródott passzusa szellemében elbúcsúztam az egyedüliként a fa alatt hűsölő Mónikától, és a déli verőn becéloztam magamnak az alig tízpercnyi járásra eső HÉV-végállomást. Mostanság kezdek sűrűn megfordulni itt. Mármint a ráckevei HÉV-végállomáson. A pesti végállomásig váltottam jegyet, azonban pont egy órát várnom kellett az indulásra. Végül izzasztó, félig átbóbiskolt utazás után fél három körül értem haza. 

  Anikóm tegnap nem dolgozott, ám mivel eredetileg úgy volt, hogy a cégemmel négyig strandolok, és csak ezt követően indulok haza, nem várt ilyen korán. Főzés közben értem, de nem volt étvágyam, úgyhogy az ebéd kimaradt. És most következik az ígéretesnek induló, majd unalomba fúló, végül szenzációsra sikeredett nap fénypontjának a felvezetése! Mert nem a hátam közepére kívánt strandolás az igazi szenzáció, hanem az, hogy fél négy körül telefonált a kiskutyákat tenyésztő hölgy, akinél Csicsa babát, a félig mopszli, félig pincsi kisfiút leelőlegeztük. Mehetünk a hathetes korát szombaton elérő jószágért, délután hétre. Gyál, Kinizsi utca 50. Hú, Anikómmal (jövőbeli Miski Györgyné) egy szempillantás alatt magunkhoz tértünk álmosságunkból. Kocsival iziben elszaladtunk a Pillangó utcai Tescóba, ahol kölyökkutyának való konzerveket meg száraz tápot vettünk. Fél hatig tűkön ültünk, ekkor, nehezen viselvén az új jövevény okozta felfokozott várakozás izgalmát, nekiindultunk az útnak. Persze a csecsebogyó Clióval mentünk. A Tábornokból rákanyarodtam a Hungária körútra, a Népliget után befordultunk a Gyáli útra, ami a végtelent megcélzó Nagykőrösi útban folytatódik, s máris kint voltunk a Budapest határához délkeletről tapadó, gusztusos kisvárosban. Ami nem több s nem kevesebb egy jól megtermett kertvárosnál, tele földszintes és egyemeletes családi házakkal, gondozott, nemegyszer gyümölcsfákkal beültetett utcákkal, virágzó kertekkel. A nagy víztoronytól (ez viszont rettenetesen rusnya betonépítmény!) két utcával odébb található Kinizsi utcán lopva hajtottunk végig, hiszen még mindig nagyon korán volt, talán fél hét lehetett. Az ötvenes számú ház elé akkor állt be a múltkorról ismert fehér furgon, de tovább hajtottunk. Néhány utcával arrébb kiváló parkolási lehetőségek vártak, s a közelben találtunk egy nyitva tartó közértet, ahol üdítőt és rágcsálnivalót vettem. Az autóban ülve zenét hallgattunk, vagy a kocsi körül tébláboltunk. Anikómmal már eléggé türelmetlenek voltunk, szerettük volna mielőbb a kezeinkben érezni azt a kormos képű parányi ebecskét. Hét előtt pár perccel aztán odagurultunk a kevéssel előbb stikában megtekintett Zrínyi utcai házhoz, ahol a megjelenésünkre mindjárt vagy tíz kis méretű kutyus rohant elő szoprán hangon csaholva. Jórészt pekingi palotapincsik, vagy azok némileg módosult változataival szembesültünk, de az egységesen züllött bundájú csapatban akadt két fajtiszta mopszli is. Csengő nem volt, de az éktelen hangzavarra hamarosan megjelentek a háziak a kapunál. Anya, fia, lánya felállásnak látszott a dolog, bár sem szóban, sem írásban nem igazolták vissza a rokoni összefüggésekről felállított elméletemet. De ami a fő, végre hozták a bő két hete látott és kiválasztott Csicsát! Alig nőtt valamit a kis szentem, de éppoly kedves és törekvő volt, mint az első találkozásunkkor, most is a második másodpercben Anikóm állát nyalogatta, szóval a maga lehetséges eszközeivel buzgón kinyilvánította, hogy mindenáron velünk akar jönni. Mivel mi pedig mindenáron vele akartunk menni, semmi akadálya nem volt az érzelmekkel tűzdelt egymásra borulásnak. A bakfiskorú leánygyermek a kezében tartott, és a kapuhoz kihozott, nem közönséges mértékben össze-kutyanyálazott laptopon megmutatta Csicsa mopszli fajtájú apját, aki most valahol vidéken tartózkodik, tenyésztés céljából ott nyomja a kegyeire érdemes szukákat. Aprópénzre váltva kiváló testi adottságait, haknizik a kiválasztottak között. A kapuban állva a megélhetési tenyésztést űző hölgy markába nyomtuk a vételár fennmaradó tízezer forintját, aztán ugrás a kocsiba, és irány vissza a Tábornok utcába. Otthon, édes otthon. A félhomályos kora estében gyors fotózás következett, hogy megörökítsük a jövőnek Csicsa bébi első talajfogását a biztonságos otthonául szolgáló Tábornok utcában. Az éjszakánk persze zaklatott és széttöredezett volt. Csicsa öt percet aludt a puha törölközővel kibélelt fonott kosárban, aztán háromnegyed órán át a társ utáni nyüszítéssel múlatta a csendes éjjeli órákat. Majd, midőn kifáradt a sportos életviteltől, megint aludt cseppet, hogy aztán újult erővel sírja tele a nagy magyar éjszakát. Egy idő után, hogy némi nyugtunk legyen az idegtépő érzelmi kitöréseitől, Anikóm a dús keblei közé fektette, úgy már megnyugodott, és elégedett szuszogások közepette hosszasabban szundikált. Úgy vettük észre, nagyon igényli a szoros testi kontaktust. Érthető, hiszen most választottuk el a családjától, s nyilván erős igény él benne a valahová kötődésre. Este adtunk neki vizet és kaját a délután bevásárolt konzervből, amit meglepően mohón, mondhatni két pofára tömött magába. Két perc múlva akkora hasa kerekedett, akár egy kisebb hordó, vagy inkább, mint aki lenyelt egy teniszlabdát. A tökmag kis jószág - nem nagyobb egy kifejlett vakondnál - roppant mókás látványt nyújtott, amint az önfeledt evés közben többször levegőbe emelkedtek a hátsó lábai. Akárha kézenállást gyakorolt volna. A viszonylag nagy feje és erős mellkasa miatt elől, a mellső lábak vonaláig tömörül a jelenleg talán húszdekányi testtömeg zöme, ami egyensúlyvesztést von maga után, és előredőlés esetén majdnem fejreállás a vége. Most szombat délelőtt fél tizenegy van (éjjel alaposan lehűlt a levegő, szó sincs a tegnapi forróságról), a kutyánk akaratából álmos tekintetű Anikóm nyolcra ment dolgozni, Csicsa a hétvégére rám maradt. Eddig háromszor pisilt a szoba parkettjére, amit azon nyomban feltakarítottam, evett, ivott, kakálnia ma még nem kellett. Hiába rendeztünk be neki külön slózit (nagyobb, lapos műanyag tál, steril macskaalommal töltve), tegnap este egy kisebb adagot odakanyarított a fürdőszoba belső sarkába, éjjel pedig a kosárba kullantott. Olyan az egész, mint a tubusból szakaszosan kinyomott, sárgásbarna dijoni mustár. Amit különben nem csipázok. Szar íze van. Talán nem véletlenül... Mintegy órája ültem a számítógép elé, hogy a magam utánozhatatlan stílusában beszámoljak a beszámolandókról, de csak a jobb kezemet használhatom gépelésre, mivel Csicsa - különféle trükkös pózokat felvéve - kibérelte a balt, s azon feküdve végigalussza a délelőttöt. A kis akarnok. De nagyon imádni való, s mindent elkövet, hogy percről percre jobban szeressék. Na, szeretetben biztosan nem lesz hiány.  2009.07.25. 

 

  (Hetedik kötet) Tizenhét:

 

  Tegnap, szombaton, augusztus első napjára ébredtünk, ami annyit tesz, hogy kifújt a nyár kétharmada. Ez igazán hamar ment. Mindazonáltal, mivel az élet (amely, mint tudjuk, nem habos torta) az efféle kisebb drámák ellenére megy tovább, fogtuk magunkat, meg a csipetnyi kutyánkat, és kocsival elindultunk Nógrádba. Egyre jobban kedvelem ezt a romvárakkal, régi kastélyokkal, szép kúriákkal és templomokkal teletűzdelt, Budapesthez viszonylag közel eső megyét. Első számú célállomásként épp a megyének nevet adó Nógrád település lett meghatározva. Mint idáig minden alkalommal, ezúttal is nekem kellett találni valami érdekesebb kirándulóhelyet, hiszen mégiscsak jobban ismerem az országot, mint a megismerkedésünk előtt nem túl sokat utazott Anikóm. Ez nem holmi dicsekvés, pusztán a tények rögzítése akar lenni. Ezúttal nem a lakott területeket elkerülő új sztrádán, hanem a jó öreg 2-es úton indultunk északnak. A nem igazán zsúfolt, de így is lassú tempóra kényszerítő úton sorra jöttek az évszázadok óta meglévő helységek: Dunakeszi, Göd, Sződliget és a püspöki székhely, Vác. Talán tíz óra lehetett, amikor a 2-es útról lekanyarodtunk balra, a középkori magyar történelemben jelentős szerepet vitt Nógrád felé. Mindjárt a falu innenső szélén megálltunk, mivel gyönyörűen faragott székelykapu, s a mögöttes, magas gazzal felvert domboldalon további fából faragott szobrok kerültek a látómezőmbe. A lábunk elé kerülő keskeny gyalogösvényen keresztülvágtunk a jobbról termetes dió- és szilvafákkal, balról a domboldallal határolt, mind magasabbra emelkedő réten. A domb oldalán kiképzett földteraszon a honfoglaló vezérek alacsonyabb szobrai egy égre törő karcsú oszlopot öleltek át, ennek csúcsát egy őzet magával ragadó sas foglalta el. Nemsokára elénk tárult Nógrád település teljes panorámája a két templommal, no meg a leginkább csábító turisztikai nevezetességgel, a puskalövésre eső másik (szemközti) dombon fekvő, a csonka lőportorony ujjával vádlón az égre mutató romvárral. A háttérben húzódó, lágy vonalvezetésű, az előtérben zöld, hátrébb kékes színben játszó vonulatok szinte simogatták a tekintetet; minden pillanatban meghatározó lelki élményt jelentettek. Nagyon szép ez a békességet sugárzó táj, az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy mosolyog, miközben némi könnycsepp tolul a szeme sarkába. Azt hiszem, az ember ilyenkor, mialatt heves nosztalgiát érez iránta, a mindörökre elveszett nyugalmat siratja. Készítettem pár felvételt a festői módon összeállt látnivalókról, majd Anikóm következett a Csicsa névre keresztelt kutyánkkal, végül engem fotózott a kedvesem. A kocsihoz visszaérve a magunkkal hozott vízből megitattuk a tikkadtnak látszó ebet, aztán beljebb kerültünk a völgyben meghúzódó faluba. A katolikus templom melletti üres parkolóban hagyva a kocsit, nekifogtunk a várdomb megmászásának. Anikóm vállára vette a kiskutyát rejtő táskáját, s elszánt tekintettel előre, a magasban trónoló építmény meglátogatására! A meredek kaptatón kiizzadva értünk a vár viszonylag ép kapubejárójához, azon túl pedig a nem jelentéktelen maradék romokhoz. Háromnegyed órányit biztosan tartózkodtunk odabent és odafent, ezalatt fotóztam rendesen a szélrózsa minden irányába páratlan kilátást nyújtó platóról. A vár története tömören annyi, hogy addig számított jelentős stratégiai építménynek, komoly védelmi potenciállal, amíg a törökök idején a villám bele nem csapott a lőportoronyba. Hm, elég sok várról olvastam már, hogy hasonlóképp, tehát a lőportorony és a villám alkalmi frigyéből született a végzetes vég. A távozó hadak a maradék erődítményt használhatatlanná robbantották, azóta nem több drámai hangulatot keltő látványosságnál, annak viszont tökéletesen megfelel. A várból visszavezető hangulatos úton fényképeztem még pár kockát, aztán megint a kocsinál találtuk magunkat. Amíg hőn szeretett párom a csomagtartónál előkészítette a reggel frissen sütött fasírtból és a hűtőből való kovászos uborkából álló kajánkat, odébb sétáltam, megnézni a nyitott ajtajú templomot. Csakhogy belül éppen nagyjavítás zajlott (ki tudja, mióta tart?), az oltár felőli rész tetőig állványerdő mögé rejtve. A templomkertben álló kőkereszt 2008-ban bevésett felirata azonnal izgalomba hozott, ugyanis az a Felvidék déli részének hetven évvel korábbi, azaz 1938-as visszacsatolásának állít emléket. Az autó hátuljánál alaposan belaktunk, Csicsát is megetettük, aztán belőttük magunknak a három kilométerre eső Diósjenőt. Valójában azért jöttünk ide, hogy rátaláljunk az innen induló, s az egész Börzsönyt keresztben átszelő, Kemencénél véget érő erdei autóútra. Ami a részletes térképen fedeztem fel, mellé odaírva: csak szombaton és vasárnaponként használható közútként. Nem kevés kérdezősködés és némi fölöslegesen megejtett falubeli bolyongások után (a Börzsönyi utcánál) rátértünk a keresett aszfaltcsíkra. Valóban mesebeli, szépséges erdőn haladtunk keresztül, nem egyszer keresztezve a szemből lefolyó, a tartós országos hőség miatt gyér vízhozamú hegyi patak kanyargós medrét, ilyenkor fahídon dobogtunk át az autónkkal. A nyirkos talajon gazdagon termő páfrány- és csalánféléknek a sűrű lombok alatt megszorult kipárolgásától fűszeressé vált, erős levegőt jóformán harapni lehetett, a félig leeresztett ablakokon beáramló illatoktól szó szerint megrészegültünk. A hűs lég igen jót tett mindannyiunknak, hiszen amúgy harminc fok feletti hőség dúlt az országban. Szegény Csicsa, akit alaposan megviselt a fülledt kánikula, Anikóm ülése alá bújva aludt. Egy nagyobb tisztásnál megálltam a kocsival, itt Anikómmal parányit adtunk az erotikának. Megfigyeltem: Anikóm amúgy is érett libidójának jót tesznek a különleges helyzetek, illetve a tágas térségek. Még a terjedelmes erdőben jártunk, amikor elértünk egy útszéli étteremhez és egyben kocsmához. Ez utóbbiban nagyon finom eper- és karamellafagylaltot vettünk. Miközben a kocsiban ülve nyalogattuk a finomságokat, alig pár méterre tőlünk elporoszkált a közeli Kemence végállomásra tartó hegyi kisvasút három kocsiból álló szerelvénye. Kettő tető és ablakok nélküli, egészen nyitott volt, míg a "mozdonynak" számító harmadikat fedéllel látták el. A zsúfolt kis szerelvény minden ülése foglalt volt, de így sem utazhattak rajta húsznál többen. Kemencére érve kissé eltévedtem, igaz, ezen utólag nincs mit csodálkozni. Úgy tűnik, megyei sajátosság, mert a szombaton meglátogatott három nógrádi falu mindegyike rendkívül rosszul van ellátva útjelző táblákkal. Ezért nem találtuk Diósjenőn a kemencei utat, s bár Kemencén elhaladtunk egy kis méretű, kézzel írt, nyíl formájúra vágott tábla előtt, amely Vác, Szob és Budapest felé egyszerre mutatta az utat, öt kilométerrel odébb kiderült, hogy rossz irányba tartunk. Dél helyett északra, Parassapuszta felé indultunk, a határfalutól jól látszottak az egy kilométerre lévő szlovákiai Ipolyság panelházai. Mindegy, nem volt mit tenni, innen kellett hazafelé vennünk az irányt. Egy útmentén álló, immáron egészen szabályos, nagy méretű tábla 88 kilométerre mutatta Budapestet. Kemencéről eredetileg délnek, a több látványosságot felvonultató Nagybörzsöny felé indultunk volna, ehelyett jól eltávolodtunk tőle. Hazafelé ugyancsak a régi 2-esen mentünk, s négy óra tájban, a melegtől elcsigázottan értünk a Tábornok utcába.  2009.08.02.

 

  Vége a harmincötödik résznek