ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                    írta Miski György

 

                                  Harminchatodik rész

 

  (Hetedik kötet) Tizennyolc:

 

  Mivel úgy jött ki a lépés, hogy Anikóm egész héten kénytelen volt dolgozni, hétvégére ismét árván maradtam. Hogy a szép nyári időben ne unjam halálra magam, szombaton bepattantam a kocsiba, és elhajtottam a Börzsöny irányába. Csicsa kutya otthon maradt, hiszen egyszerre vezetni meg kutyára vigyázni nem megy, igaz, a kis jószág meglepően jól viseli a hétköznapi egyedüllétet, amikor éppen egyikünk sem tud vele lenni. Húsz perccel az indulást követően már fordultam vissza a külső Váci útról, mivel menet közben felfedeztem, hogy otthon felejtettem az autó forgalmi engedélyét. Második nekifutásra nem történt hiba, s az öreg 2-es úton haladva észak felé, idővel elértem Kismarost. A Királyrétig közlekedő erdei kisvasút lenti végállomásánál kötöttem ki, innen mintegy félóra alatt ér fel a hegység szívében fekvő Királyrétre a mozdonyból és két kocsiból álló szerelvény. A vasút nagy népszerűségnek örvend, elsősorban a kisgyerekes családok körében. Fotóztam, és kicsit bevásároltam a közeli nagyobb élelmiszer áruházban. A hétvégén tartották, a kiírás szerint immár 9. alkalommal, a hazafias érzelmű ifjúság körében kedvelt Magyar Sziget fesztivált. A szupermarket és környéke tele volt a fekete trikóikon Nagy-Magyarország térképét viselő fiatal fiúkkal és lányokkal, páran az idősebb korosztályból is képviseltették magukat. Kismarost Szob felé elhagyva, pár kilométeren belül feltűnt a jobbra, Kóspallag felé mutató útjelző tábla. Hm, ifjabb koromban hányszor elautóztam mellette, mit sem sejtve az ősi hegység belsejének rejtett szépségeiről! Most azonban arrafelé vettem az irányt. Jobb későn, mint még később! Szép és sűrű erdőn keresztül tekergett az aszfaltút, autósforgalom alig volt a viszonylag jó állapotú úton. Félúton járhattam, amikor elsuhantam a bal kéz felé eső, igen szép és tágas panorámát nyújtó Törökrét mellett. Mivel a keskeny úton sokáig nem volt fordulási lehetőség, perceken belül eléggé eltávolodtam a hegyek által koszorúzott réttől. De nem bántam meg, mert az első szóba jöhető forduló éppen annak a Pusztatorony néven jelzett romvárnak otthont adó domb lábánál volt, amelyet amúgy is szándékomban állt felkeresni. Egy mesterséges horgásztóval szemközt félreálltam az autóval, és a tikkasztó melegben nekivágtam a harapós bögölyöktől hemzsegő, erdős domboldalnak, amely mind meredekebben emelkedett felfelé. Nem tudtam, jó helyen járok-e, de reméltem, mivel a fák oldalára itt-ott piros turistajelzések voltak pingálva. A piros L alakú nyilván jelentett valamit, de nem értek az efféle nyomolvasáshoz. A szerencse azonban mellém szegődött, és tíz perc múlva, kifulladtan és remegő lábakkal, de felértem a csúcsra. Sűrű csönd és álmosító hőség, amolyan igazi augusztusi hangulat fogadott. Az egykori kis erődítésből nem sok mindent hagyott meg tanúnak az idő vasfoga. Mindössze két, egymástól öt méterre található, habarccsal összefogott kőrakás jelezte a néhai váracska nyomát. Körülöttük mindent benőtt az erdő, leszámítva a keskeny gyalogösvényt és egy kisebb lakásnál nem nagyobb tisztást. Valaha talán éppen ez volt a vár belső udvara. Lokálpatrióta fiatalok, akik feltérképezték a Börzsöny összes romvárát, az egyik fa magasabban húzódó ágán, piros kartonlapon üzenetet hagytak, hogy aki érdeklődik ez, vagy bármelyik börzsönyi vár, várrom története iránt, ezen meg azon az internetes portálon ismeretekre tehet szert. Megjegyeztem a címet, és idehaza utána olvastam a váracska történetének. Az ásatások nyomán keletkezett feltételezések szerint Árpád-kori erődítményről van szó, tehát valamikor a XII. században épült, és a török megszállásig maradt épen. Valószínűleg. Mindegy, régiek a maradék kövek, láttak néhány évszázadot tovatűnni. Két kisebb darabot beraktam a kocsiba, mert még ott fent megfogadtam, ezentúl minden egyes felkeresett várból hazaviszek egy vagy két kőnyi emléket. A kocsival aztán visszafordultam Törökrét felé. Amikor elértem, nem álltam meg, noha a kilátás páratlanul szép fotókat ígért. Ámde a betonút még tovább vezetett az erdőbe, s tudnom kellett, hol a vége. Tíz perccel később tudtam, mert az úton keresztben leeresztett sorompón függő táblán írva volt: eddig és ne tovább, ha nem tartozol a börzsönyi erdészet állományához. Visszafelé jövet már kiszálltam a réten, és készítettem a szép tájképeimet. Kóspallagra negyedóra múlva értem, s egyből megtetszett, mondhatni a szívemhez nőtt a rendezett kis falu. A település legmagasabb pontján épült katolikus templom előtt kőből készített Jézus-kereszt, és az első és második világháborús hősöknek állított, országzászlós emlékmű látható. Miután kinézegettem magam, s fényképeztem kedvemre, Királyrét felé vettem az irányt. Nemsokára megérkeztem, de hiába vártam az itteni, festői környezetben épült végállomáson majdnem félórát, pont olyan napszakot fogtam ki, amikor egy órán keresztül nem járt fel Kismarosról az erdei vonat. Visszafelé a megint csak rendezett képet mutató Szokolya felé indultam, s bár most nem álltam meg, egyszer szerét ejtem az erre érdemesnek látszó falu fényképezésének. Merthogy a kocsi ablakán kitekintve felfigyeltem nem egy módos parasztházra. Kismarosnál rátértem a régi váci útra. Gödnél, miként múltkoriban Anikómmal, megálltam az útszéli gyümölcsárusnál, mert ebéd után jól jött volna egy kis behűtött gyümölcs. Felhívtam az egymás után hatodik napja dolgozó nőmet, a görögdinnye mellé mit vegyek otthonra. Öt kiló krumplival és két kiló hagymával nehezebben szálltam vissza a tetszetős járgányba, aztán hamarosan itthon voltam. Délután öttől hétig aludtam egy kiadósat. Jó ez a Börzsöny nekem. Érzem, megyek oda még jó párszor.

  Szombat reggeli tévés gyászhír: 67. életévében meghalt Cseh Tamás. Megint elment egy jó emberünk.  2009.08.09.

 

  (Hetedik kötet) Tizenkilenc:

 

  Mindjárt az elején, hogy túlessünk az izgalmakon s jól lelőjem a poént, jelentem, tegnap, szombaton megházasodtam! Egy óra tíz perc magasságában, hivatalos anyakönyvvezető előtt, visszafogott, épp ezért megfelelő ceremoniális körülmények között Anikómmal tisztán és érthetően kimondtuk a boldogító igent. Az eseményre bővebben visszatérek az előző napok programjainak ismertetése után, a kétmondatos felvezetést étvágygerjesztő aperitifnek szántam.

  Tehát visszatérve csütörtökre, augusztus 20.-ára, Szent István ünnepére. Jó meleg idő jutott aznapra, miként a megelőző napokban, az utca aszfaltja most is szolidan bugyogott a tüzes Nap sugarától. Búcsúzott a nyár, s mint a reggel alaposan megrakott kályha, nyárutó estére kiadta a java hőjét. Így, stílusosan kell búcsúzni, hogy kellemes benyomások rögzüljenek róla, s a hűvös őszi és hideg téli, idegen világból való reggeleken valami remény, a következő tavasz és nyár reménye tartsa az emberben a lelket. Anikóm napi programként kitalálta, hogy kocsival ugorjunk le Tápióbicskére, ahol annak idején az édesanyja lakott, s ahol most a féltestvére, Gábor él. Nevezett község hat kilométerre, délre található attól a Nagykátától, ahová jó nyolc éve bizonyos Ildi kedvéért le-lejárogattam. Ildi azóta kiesett a kegyeimből, de a gusztusos kisvárossal, Nagykátával semmi bajom. A Budapest - Nagykáta távolság valami hatvan kilométert tesz ki, s az út nem akármilyen tájon halad keresztül. Szelíd dombok, tágas legelők, zöld rétek kísérik az utat, csendesen csordogáló kis patakok bújnak a kurta kőhidak alá, nyárfás, fűzfás ligetek, kisebb-nagyobb tocsogók, dülledt szemű dalnokoktól zsúfolt békaneveldék suhannak el az autó ablaka mellett. Szép, békés, igazi magyar táj. Először a Nagykáta és Tápióbicske között elhúzó Tápió-patak hídjánál látható 1849-es emlékműnél álltunk meg. Az 1910-ben készült, magas kőtalapzatra emelt egész alakos emlékmű méltó módon állít emléket a mostani országút túloldalán húzódó csatamezőn elért honvédsikereknek. Elő a fényképezőgépet, mert ennek a fele se tréfa! Anikóm vad telefonálásba bonyolódott valamelyik rokonával, úgyhogy hátrahagytam a kocsi mellett, s a környéket fürkésztem látnivaló után. A nádassal, sással és egyéb vízinövénnyel szegett sekély patak mentém, mintegy száz méterrel a mostani új hídtól, felfigyeltem egy fából ácsolt régire. A szerdai városi csavargásomból keserves emlékül maradt lábfájásommal a közelébe vonszolva magam, észrevettem a fatáblába faragott, az idő folyamán megkopott szöveget, melynek tanúsága szerint itt állt a csatában fontos szerepet betöltő híd, s a mostani annak hű mása. Az emlékmű előtti parkolóból indulva két percen belül Tápióbicskére, illetve a Béke utcába értünk. A kocsiból ámulva kiszálló Anikóm döbbenten konstatálta, hogy az édesanyja korában csinos ház és a körülötte elterülő gondozott kert a legendák világába tűnt. Gábor, Anikó féltestvére (az anya közös), és alkalmi lakótársai, haverjai, barátnői alaposan elintézték a valaha szebb időket megélt, mára a gondozott Béke utca szégyenfoltjaként éktelenkedő házat. A kerítés kocsibejáró vaskapuja a földre döntve, a ház ajtaját nem lehet bezárni; ide csak az nem jön be, aki nem akar. A szobák meghökkentően mocskosak és feldúltak, a földön mindenfelé koszos ruhák, retkes fehérneműk, azonosíthatatlan rongydarabok hevernek, a konyha és a fürdőszoba minősíthetetlen állapotban. Szégyen! Az ember undorral lép be az egyes helyiségek ajtaján, mivel szinte csüggesztőbb látvány fogadja, mint a bontásra ítélt nyolcadik kerületi házak lakásai esetében, ahol az eredeti lakók kiköltözése után kóbor cigány családok vertek tanyát, mielőtt markológéppel végleg a földdel tették volna egyenlővé a házakat. Akár egy lelkiismeretes haditudósító, minden helyiségről fényképet készítettem, de aligha fogom én, vagy fogja Anikó gyakorta nézegetni őket. Az egykor termő gyümölcsfákkal és illatozó rózsatövekkel teli elő- és hátsókertet kétméteres gaz uralja. A háztól a kert irányába lehetetlen öt méternél tovább menni, mert az embert áthatolhatatlan, őserdőszerű vadon fogja közre. Gabi állítólag azért költözött fel jó ideje valamelyik pesti haverjához, mert az itteni cigányok életveszélyesen megfenyegették. Miután eleget láttunk, azon az úton, amelyiken jöttünk, visszaindultunk haza. Nagykátán azonban megálltunk egy kulturált kinézetű útszéli cukrászdánál, és a terasz napernyője alatt benyomtunk pár süteményt és néhány gombóc fagylaltot. Lesétálandó a felesleges kalóriákat, kisebb sétát ejtettünk meg a városka központjában. Az út egyik oldalán a katolikus templom és a világháborús hősi emlékmű, a másikon egy gyönyörűen karbantartott virágos park érdemelt figyelmet. És fotót. Visszatérve a kétfelől kellemes természeti látványosságokat kínáló országútra, kevéssel odébb, vezetés közben elkapott valami semmiből támadt szexuális vágy. Az amúgy havi vérzéssel bajlódó Anikóm mindjárt partner lett a vágyam kielégítésében. Először menet közben, hetven kilométeres országúti tempónál hajolt a nadrágomból előhalászott farkam fölé (miközben olykor ötvennel csurogtunk az alvónak látszó falvakon keresztül), később, amikor jónak láttam biztonságosabb módon élvezkedni, kocsistól az utat kísérő fa- és bokorsor mögé rejtőzködtünk. Nem tudom mitől, de irtózatosan kanos állapotban voltam, rendkívül jólesett a szorgosan szuszogó jövendőbelim minden ajak- és ujjmozdulata. Úgyhogy nem cifráztam, kevés vívódás után a szájába élveztem, Nos, Anikóm nem igazán kedveli az orális játékok ilyesféle befejezését, azt mondja, idegenkedik a szájába hirtelen belövellő ondótól. Nem magától a spermától, ámbár annak sem rajong az ízéért, hanem a váratlan kirobbanástól. Zavarja, hogy nem tud felkészülni a fogadására. Ezúttal önző módon figyelmen kívül hagytam a kicsim szempontjait, annyira ritka, mindent elsöprően finomra sikerült a szopás. Az orvul meglocsolt torkú lány vészes gyorsasággal engedte ki a szájából a bűnös faszt, önkéntelenül nyelt egyet-kettőt, azonban a nagyját sikerült a nyitott ajtó mellett a fűre köpnie. Brrr, ez fenomenálisra sikerült! A fegyelmezetlenségemért nem kaptam komoly szidást, mert az én drágám megértőnek bizonyult a kivételes esettel szemben. Imádom a nőt. Immáron lehiggadva, nyugodtabb stílusban kormányoztam haza a máris sokat látott gépet. Este nem mentünk tűzijátékot nézni a Duna-partra, hiszen eleget láttunk már ilyet. A lakásbejárónk felső lépcsőjén ücsörögve, köztünk az egyenjogú családtaggá avanzsált Csicsa bébivel, hallgattuk egy darabig a levegőben robbanó petárdáknak a távoli mennydörgésre hajazó hangjait, aztán ágyba ugrottunk.

  Péntek következik. Nos, mostanában eleget jártuk a Börzsöny hegyvidéki tájait, ezúttal sík vidéki látványosságra fájt a fogunk. A Kiskunság! Utoljára elég régen, nyár elején fordultunk erre elő, ideje volt ismét belekóstolni a magyar puszta egyedi hangulatába. Csicsa kutyánkat, tekintettel az orbitális hőségre, ezúttal is otthon hagytuk, nem akartuk kitenni egy markáns hőgutának. Az 51-es úton délre haladva, első nekifutásra gyermekkorom szép emlékű Dömsödjéig jutottunk. A templom előtti főtéren, az árnyas fák hűsében a kocsi csomagtartójánál megreggeliztünk (egyszerű, de finoman fűszerezett kolbászt és mellé kenyeret, slussz), aztán máris indultunk Solt felé. A település Kecskemét felé eső határában délnek forduló országútra térve belőttük magunknak a szép szavú, s lánglelkű nemzeti költőnk, Petőfi Sándor szülővárosát, Kiskőröst. Valahol Akasztó közelében jártunk, amikor a pusztai tájon suhanó autóból észrevettem az országúthoz közeli nagyobb vízfelület csillanását. A mesterségesen kialakított tó partját sűrű nádas határolta, s mindenfelé vadmadarak repkedtek felette. A vízparton mintegy tizenöt méter magas, fedett madárles emelkedett, kialakítása, sziluettje nagyban hasonlított a szocialista időket idéző határőrtornyokra. Leparkoltam a közelében, gondolván, a meredek oldallétrán majd szépen felmászunk a tetejébe, és párját ritkító fényképeket készítünk a madarak titkos életéről. Tervemet azonban felülírta a rögvalóság. Közelebb érve kitűnt, ami addig rejtve volt, hogy az egész tavas területet sekélynek és nem igazán szélesnek látszó árokrendszer övezi, védi. De mit nekünk holmi akadály! Nyakamban a félmilliót érő masinával büszkén előrementem, hogy a mögöttem igyekvő nőmnek ne kelljen szűz területre tévednie, kitaposott ösvényen kelhessen át a másfél méter széles árkon. Aminek alighogy beleléptem a hideg vizébe, megéreztem, hogy hibát követtem el. Alábecsültem a szendének mutatkozó árokban rejlő lehetőségeket. Gumiszandálba bujtatott lábammal kapásból térdig süllyedtem a tiszta vízfelszín alatt alattomosan leselkedő ragacsos iszapba. A bűzösen felböffenő matéria annyira megfogott, rabul ejtett, hogy a szorosan a nyomomban járó Anikóm nem csekély fizikai erejére is szükség volt, hogy visszataláljak a szilárd talajra. A cipőm kis híján ott ragadt a sárban, de nagy szerencsével mégis kiszabadítottam. Közben a kapaszkodó kezemet fájón összevágta az éles sás, de ez a legkevesebb. A madárles projekt ugrott. Vigasztalásul átsétáltunk a forró és kihalt országút túlsó oldalán húzódó kukoricatáblához, hogy magunkhoz vegyünk néhány csövet, amit délután megfőzünk és befalunk. Ez sem jött össze, mert a tábla túlérett csövek millióit vonultatta fel, amiből viszont legfeljebb a hízókúrára fogott tyúkok és a malacok csemegézhettek volna. Nekünk egyik sem volt. Se pipink, se malacunk. Autónkkal végül elértük Kiskőröst, s a belvárosban olyan finom fagylaltokat és süteményeket kínáló cukrászdára (Panama) leltünk, amilyenre tízévente egyszer, ha rábukkan a szerencsés halandó. A teraszon, amelyről figyelemmel kísérhettük a nyüzsgő kisvárosi életet, degeszre ettük magunkat mindenféle ínyencséggel, Anikóm leküldött egy finom kávét is. Kiskőrös fő látnivalója Petőfi nádfedeles szülőháza, ennek megtekintését azonban időhiány miatt kihagytuk. Teli gyomorral beülve az ülésekbe, visszafelé fordítottuk az autót, és jót száguldottunk a kihalt országút felett csalóka délibábot remegtető délutánban. Egészen addig, míg nőm az úttól kétszáz méterrel beljebb, a kopott legelővel elegy szántó közepén fel nem fedezett egy akácfák által közrefogott, elhagyott tanyát. Valójában a vénségtől görbült gémeskút szúrt szemet, de ennek nincs jelentősége. A kocsit a közelben hagyva, szemügyre vettük az omlásnak indult fő- és melléképületeket. Az elvadult akácfákkal benőtt udvaron talált két régi sajtárt hazahoztuk magunkkal, Anikóm virágcserepeket állít beléjük, de akadt ott nagyobb méretű értékes holmi is. Csakhogy a félmázsás öreg asztal sehogy sem fért volna ki az ajtón (sejtelmem sincs, anno hogyan vitték be), nem beszélve a zománcos sparheltről, így aztán fájó szívvel hagytuk magukra őket. Szabadszálláson most újítják fel a főtéri katolikus templomot. A renoválandó torony körüli állványerdő tetején, az órák mellett, két munkás dolgozott a falak vakolásán. A szemközti cukrászdában, amiről az érzék- és emésztőszerveink szép emléket őriznek egy korábbi itt jártunk idejéből, Vettünk magunknak tölcséres fagylaltot. Kiülve a teraszra, kényelmesen nyalogattuk a hideg édességeket. A parkoló mellett görögdinnyéket árultak, abból is vásároltunk egy közepes méretűt. A tervezetthez képest kissé késve értünk haza a Tábornok utcába, de Csicsa kutyánk egy pillanatig nem neheztelt ránk, örömének a vad csóválástól csaknem letörő farkával adott nyomatékot.

  És akkor a tegnap, a nagy nap. Szombat. Reggel nyolckor metróval elugrottam a Déli pályaudvarhoz, hogy valamelyest felhizlaljam a viharos tempóban laposodó pénztárcánkat. A nem teljesen legális terv bejött, sikerült szert tennem bizonyos összegre, úgyhogy nyugodtan állhattunk a kivételes nap várt és váratlan kiadásai elé. Anikómmal és Csicsával ezek után autóba ültünk, és elmentünk a Thököly úti virágboltba az előző nap megrendelt menyasszonyi csokorért. A sárga rózsákból készült összeállítás háromezer forintba fájt. Utána az előző napi kunsági portól lisztes bevonatot kapott kocsit elvittük a Dózsa György út elején található benzinkúthoz, ahol ezerháromszázért csillogóra sikálta az automata. Innen hazajöttünk, ahol kezdetét vette az ünneplőbe való öltözésünk. Anyám időben, háromnegyed tizenegykor jelent meg, szintén csinosan kiöltözve. Rendes volt, mert borítékban átnyújtott harmincezer forintot, enyhítendő a házasságkötés körüli kiadások nyomán keletkezett pénzügyi zavarunkat. Anikóm telefonált a két fiának, hogy úton vannak-e már felénk (napokkal előbb a nagyobbik fiú, Feri lett felkérve Anikóm tanújának), mire azt üzenték vissza, hogy menjünk értük a kőbányai Korall utcába. Eléggé szemetek voltak, ugyanis egy nappal előbb még arról volt szó, hogy anyámmal egyetemben tizenegyre megjelennek nálunk. Na mindegy. A kutya maradt, Anikó, anyám és én beültünk a szépen lemosott kocsiba: irány a Korall utca! Felvettük a két, mérsékelten elegánsan, inkább sportosan, lazán öltözött suhancot, aztán siettünk a soroksári Hősök terére, mivel ott található az anyakönyvi hivatal. Fél egy sem volt még, amikor kiszálltunk a forró járműből, és helyet foglaltunk a hivatal előtti tér árnyat adó fái alatt, a padokon. Aznap mi voltunk az első esketendő pár. Buktával elugrottunk az egyik közeli közértbe, ahol mindenkinek vettünk üdítőt. Egy óra előtt tíz perccel nyílt az addig kulcsra zárt kapu, s a kedves anyakönyvvezető szőke hölgy invitálására testületileg befáradtunk a kilencven főt befogadó terembe. Pár perccel később az előteremben négyszemközt átnyújtottam a borítékba tett ötezer forint jattot, amit a hölgy őszintének látszó szabadkozás után elfogadott. Az előtérben szabályszerű alakzatba állítottak négyünket: előre a két főből álló házasulandókat, mögénk a két tanút. Még a parkban való várakozásunk idején Anikó kisebbik fiára, Buktára (József) bíztam a benti fényképezés felelősségteljes munkáját. Megmutattam a legfontosabb kezelési fogásokat, aztán reméltem a legjobbakat. De, mint utóbb kiderült, a gyerek ügyesen kezelte a technikát, alig rontott felvételt, s ami igazán fontos: a lényeges momentumokat élesen örökítette meg. Bukta tehát a teremben várta a zenére való bevonulásunkat, mi pedig igyekeztünk a helyzet ünnepélyességéhez méltóan érkezni. Az anyakönyvvezető pulpitusával szembeni két bársonyzsámolyon balról én, jobbról Anikóm foglalt helyet, mellünk kétfelől, szerényebb ülőalkalmatosságokon, a tanúk. A középkorú szőke hölgy igazán szívhez szólóan beszélt, magamban csodálkozva állapítottam meg, hogy előadásmódjában talán legfeljebb öt százalékban volt tetten érhető a rutin. A többi: a természetes kedvesség, a bájos mosoly, a nyugtatóan ható szöveg mind alkalmas volt arra, hogy a szabadságát éppen elvesztő ember ne gondolja meg magát az utolsó pillanatban, és ne rohanjon ki üvöltve a teremből. A hölgy kérdésére illetve felszólítására annak rendje-módja szerint kimondtuk a boldogító igent, felhúztuk egymás ujjára a gyűrűket, az asztalnál helyet foglalva egyenként aláírtuk a házassági nagy könyvet, s végül megcsókoltuk egymást. Bennem egész idő alatt nyoma sem volt a lámpaláznak, úgy vettem észre, az otthon és a parkban még bevallottan megilletődött, izguló Anikóm is összeszedte magát időközben. Egyedül a hölgy tetszetős beszéde alatt érzékenyültem el egy kicsit, de erős koncentrációval uralkodtam az ellágyuló vonásaimon. A hitvesi csókot követően a hölgy is készített mindnyájunkról két csoportképet, aztán a hölgytől való búcsút követően (Anit és engem kétfelől megpuszilt, nagyon aranyos volt) mehettünk a nemes bokroktól zöldellő kertbe, további felvételek készítése végett. Ahogy az épület rövid, alagútszerű bejáratán át kiértünk a térre, a járda mellé parkolva már láthattuk a következő szertartás résztvevőit szállító autókonvojt. Hm, szoros időbeosztással házasodnak a népek! Visszaültünk a Renault-ba, és elmentünk a kétpercnyire eső Sramli étterembe, ahol egy hete helyet foglaltattunk magunknak. A jó idő megengedte, hogy az esküvői ebédet a kerthelyiségben fogyasszuk el. Mindenki rendelt ételt és italt, jó félóra alatt végeztünk a kajálással. Megjegyzem, a vendéglő barátságos külső megjelenése igényesebben elkészített ételeket feltételezett. Gondoltam naivan. Nem volt rossz a kaja, de odahaza nálunk a kutya eszik ilyet. A cech tizennégyezer valahány száz forintra rúgott, adtam tizenhatot. Közben az addig is párás, fülledt levegő vihar előtti formát kezdett mutatni. Mindenkit visszafuvaroztam a Tábornok utcába, ahol várt még rám egy meglepetés. Anyám, még a délelőtti érkezésekor hozott magával egy cukrászdában készíttetett csokoládétortát, rajta férj és feleség marcipándísszel. Nem tudtam róla, mert anyu és Anikó azonnal átvitték a szomszéd Kriszta hűtőjébe. Ott tárolták, amíg vissza nem értünk. A fiúk nem kértek belőle, mi hárman azonban szép adagot benyomtunk. A srácok kisvártatva elbúcsúztak, mentek a dolguk után. Anyámat Anikóm protezsálására még elszállítottam Budafokra, a Városház térre, ott parkolt a kis Daewooja. Már alig bírtam nyitva tartani a szemem az álmosságtól. Anikómmal az ereje teljében lévő csúcsforgalomban visszajöttünk Zuglóba, és a délután hátralévő részét pihenéssel töltöttük, illetve csókok formájában kóstolgattuk a hivatalossá vált házasélet első ízeit. Nyolc éve ilyenkor, augusztus utolsó harmadában költöztem a Tábornok utcába. Anikómnak 22-én, pénteken volt a 39. szülinapja. Miután júniusban elhatároztam, hogy elveszem nőül, az esküvőt úgy időzítettem, hogy minél közelebb legyen a születésnapjához. Ez volt az én nagy ajándékom a drágámnak. Nekiadtam a mindenemet jelentő szabadságomat. Mert minden porcikáját (és a lelkét) szeretem.  2009.08.23. 

 

  (Hetedik kötet) Húsz:                                              

 

  Sajnos csúnyán meg vagyok fázva. Próbáltam szépen megfázni, de amikor hírét vettem, hogy ez még senkinek sem sikerült, feladtam. Kedvenc trikóm, amelynek mellkasi előoldalát egy Kalasnyikov-gépkarabély élethű rajzolatával, a hátát a bizonyos körökben népszerű gyilkolászási termék fontosabb felhasználási állomásainak (Nicaragua, Honduras, Jemen, Csecsenföld stb.) felsorolásával díszítette a leleményes dizájntervező, a gáttalan izzadás következtében hideg vizes rongyként tapad a bőrömre. Afféle ideggyógyintézeti dunsztkötésbe csavarva törékeny testem borzongásra hajlamos felhámszövetét. Az érzés leírhatatlan. Igazából tegnap délelőtt tört ki rajtam a dolog; férfiasan keményre véve a figurát, fegyelmezetten végigszenvedtem a pénteki munkaidőt, de alig vártam, hogy hazaérjek. 

  Apropó munkaidő, munkahely! A kollégák és kolléganők, akik első nekifutásra, a maga idejében úgyszólván elfelejtettek gratulálni az esküvőmhöz, ezúttal nekidurálták magukat, s röpke két héttel az ünnepi alkalom után igazán gáláns ajándékkal kedveskedtek. Mivel az anno elmaradt gratulációk miatt szóban immár kétszer is exkuzálták magukat, minden meg lett nekik bocsátva. Különösen azok után, hogy péntek kora délután testületileg felsorakoztak az ettől kissé zavarba jött arcom előtt, s borítékban átnyújtottak egy postai dísztáviratot, amelynek belsejében két darab húszezressel és egy tízezressel adtak nyomatékot együttérzésüknek. Illetve, miket beszélek, osztoztak örömömben. Miután ugyanekkor fizetésnap is volt, kis híján gazdagnak érezhettem magam. A több léktől süllyedő háztartásunk hajóján néhány lyuk betömésére elég lesz. Hazaérkezve a melóból, Anikóm résztvevő pillantásai kíséretében eleresztettem fülem-farkam, és csendes megadással átadtam magam a betegség egymást követő fázisainak. Úgymint szünet nélküli izzadás, gyengeségérzés, mérsékelt láz (hőemelkedés), sajgó ízületi fájdalmak, tompa fejfájás, csiklandós orrfolyás, miegyéb. Ilyenkor nagyon hosszú tud lenni az éjszaka. Az álmatlanul hánykolódó ember nyűgösen dúdolja magában az ismert Komár-sláger idevágó refrénjét: "ó, csak a hajnal jönne már!". Alig aludtam, viszont rengeteget forgolódtam. Az eldugult orrlyukaimon keresztül semmi levegőhöz nem jutottam, s különben is, hőhullám követett hőhullámot. Anikóm ma és holnap dolgozik, én meg vadul kúrálom magam a szoba négy fala között, s a játékra mindig kapható Csicsával múlatom az időt. Egyre inkább óvatosan kell bánni a dülledt szemű kis garázdával, mert határozottan erősödik a száját kitöltő tűhegyes fogak harapása. Ez a fajta a szájában hordja a fogait. Már most látszik, milyen kemény kis csávó lesz belőle, mire egészen beérik. Újabban - autodidakta módon - morogni és ugatni, na jó, vakkantani tanul. 

  És még egyszer apropó! Ezúttal hőhullám, melegség. A buzik (újabb keletű elnevezéssel melegek: ez olyasféle fals finomkodás, mint a cigány helyett használatos roma kifejezés) ma tartják az éves felvonulásukat a város szívében húzódó Andrássy úton, annak teljes hosszán. Alig két-háromszázan szoktak lenni a szaros faszúak. Fél háromkor indulnak a nemesebb eszmék szolgálatára tervezett Hősök teréről, végcél a Deák térrel szomszédos Erzsébet tér. Emiatt a baromarcú rendőrök a fél Terézvárost lezárják, körbekordonozzák. Annyira szánalmas, ahogy az esemény jelentőségét túllihegve biztosítani akarják a "meleg büszkeség menetét". Egyszer jó lenne igazán nyíltan kimondani, tulajdonképpen kiknek a kegyét keresik ezzel a gesztussal? Csak nem ennyi homokos található az ország életét irányító, meghatározó pénzemberek és politikusok között?

  (Az évek óta erősödő, mondhatni globálissá terebélyesedő homoszexuális propaganda mostanra kissé gyanakvóvá tett. Piszkálja a csőrömet, hogy talán nem annyira a ferde hajlamok polgárjogi elismertetése és polgári elfogadtatása a cél, ez végső soron egyféle emberbaráti cselekedetként is felfogható lenne, a túlzott engedékenységnek ennél jóval kézenfekvőbb okai vannak. Nem véletlen, hogy a világszerte hatalmas profitot termelő divatszakma túlnyomórészt a nőkre, a női hiúságra, a gyengébbik nem általános - férfiaknak, nőknek egyaránt - tetszeni akarására, naivitására épít. A divat kegyetlenül jól kereső nemzetközi diktátorai régen felismerték, hogy a gyermeki lélekhez közel álló, mondhatni a gyermekkori infantilizmust soha le nem vedlő női lélek befolyásolhatósága végtelen. Erre alapozzák az üzletpolitikájukat. Magyarán, a hiúságuknál fogva könnyen megragadható nőknek csak azt nem adnak el, azt nem adnak be, amit nem akarnak. Alsóneműt, felsőruházati terméket, kiegészítőt, bizsut, valódi ékszert, kozmetikai szert. Az autonóm személyiséggel és racionálisabb gondolkodással rendelkező férfiak jóval rágósabb falatnak bizonyulnak. A női nem tehát remek vevőkörnek, elapadhatatlan bevételi forrásnak számít, de sajnálatos módon mindössze az emberiség felét teszi ki, ami viszont értelemszerűen gátat szab a piac terjeszkedésének, a horribilis bevételek további növelésének. Úgy tűnik, az embert úgy rakták össze, hogy ha kell, megéli az életét szerény körülmények között, ám ha jól megy, ha valami oknál fogva megszalad, egy határon túl semmi sem elég. Mohó homo sapiens. A saját vagy párjuk, szüleik pénzét lázasan csillogó szemekkel költő nők számára feltétlenül érdemes divatot kreálni, évente akár kétszer fordítani a trenden, s levetetni velük az alig használtat, hogy magukra aggassák a még annál is szebbnek, jobbnak feltüntetett cuccot. Ebben rengeteg pénz fekszik. A nehezebben mozduló, kissé mindig konzervatív beállítású férfiakat valamilyen technikával, taktikával aktivizálni kell, hogy a jelenlegi visszafogott részvételüket aktívabbra cseréljék. Erre való az erősebbik nem lappangó, fokozatos elnőiesítésének programja, aminek végigviteléhez ugyan több idő szükséges, de megéri türelmesnek lenni. Közismert a hímnemű homokosok kifinomult ízlésvilága, magas higiéniai nívójukról, választékos és változatos öltözködésükről, s úgy általában az igényességükről valósággal legendák keringenek. Erről van szó, itt van a kutya elásva! A recept tehát egyszerű: mivel kevesen születnek eleve másnak, fortélyos eszközökkel tégy a ma még heteroszexuális férfiakból minél többet köcsöggé, csábítsd át őket a rózsaszín oldalra, aztán állítsd be őket a szintén rideg pénzelvű médiákban aranyosaknak, szellemeseknek, jóindulatúaknak, végtelenül toleránsaknak, nagylelkűeknek, vagyis kizárólag jó embereknek. Állítsd szembe velük a csökött agyú, intoleráns, kegyetlen és ápolatlan heterókat. Hadd kapjanak kedvet ettől mások is, hogy mássá váljanak. S ha majd kisebbségbe kerülnek az épeszű, egészséges nemi beállítottságú emberek a Földön, becsüld meg, ápold és tartsd távol őket a kedvenc buzijaidtól és leszbikusaidtól, nehogy megfertőződjenek, hiszen akkor ki fog neked utódokat, azaz fogyasztókat, vevőket nemzeni erre a fantasztikus világra?)

  Az idén a zsaruk az Andrássy úttal párhuzamos kis utcákba sem engedtek be senkit, legfeljebb az ott lakókat, feltéve, ha a boldogtalanok előbb hitelt érdemlően igazolják, hogy jogosan császkálnak arrafelé. A menet által érintett, illetve azzal határos belső kerületekben szinte ostromállapot várható, de például, mint arról a Magyar Nemzet tegnapi száma hírt adott, Józsefváros és Zugló buzibárjai is kiemelt védelmet kapnak egészen vasárnap reggelig. A rosseb, aki érti, mitől ennyire kedvesek számunkra ezek a fartúró szubkultúrához tartozó emberek? Igaz, tavaly, s főleg két évvel ezelőtt a felbőszült ellentüntetők a kordonokon kívülről keményen megszórták tojással, löttyedt gyümölccsel, romlott zöldséggel a buzik farrázós, bibliagyalázós, magamutogatós felvonulását, de akkor is. Néhány elmebeteg homokos kedvéért miért kell órákra karanténba zárni fél Terézváros lakóit? Másfél órája kimentem az utcára, mivel, megfázás ide vagy oda, szellemi táplálék gyanánt újságot (Magyar Nemzet) kellett vennem. Tíz perc alatt két konvojra való rohamkocsi, csapatszállító és furgon kanyarodott ki szirénázva, villogva a Kerepesi úti Készenléti Rendőrség laktanyájából. Nyilván a Hősök terére és a Belvárosba igyekeztek. Mindegyik kocsi dugig rakva állig felfegyverzett zsarukkal. Hogy én a 2006. október 23-i rendőrterror óta mennyire utálom ezeket az öntelt szarházi macskajancsikat! Megőrült a világ. A normális válik extrémmé, s az abnormális követendő példává. Annak idején Róma ebbe pusztult bele.

  Hogy minden köcsögnek legyen kínzó merevedése, amikor csak egy AIDS-es öszvér van a közelben!  Kelt 2009.09.05.

 

  (Hetedik kötet) Huszonegy:

 

  A kelleténél némiképp tovább tart ez a megfázás, mert most, egy héttel a kezdet után, még mindig nazális a hanghordozásom, igaz, egyéb bajom nincs, nem érzem magam rosszul. 

  Lassan elfogyasztom Budapest összes, még fellelhető régi (Kádár-kori) neonreklámját, alig akad terület, ahol fényképezés céljából ne jártam volna. Egy-két fehér folt azért mindig marad, s az agyamban lévő térképen bejelöltem pár pontot, amely mellett napközben elhaladtam, ahová a maga idején érdemes lesz visszatérni. Ilyen például a Váci út kanyarulatánál fekvő Megyeri csárda, amely mellett az utóbbi hetekben legalább háromszor elautóztam, de valahogy nem volt érkezésem megállni. Majd most lesz, mert tábla- illetve neonügyben olyan érzésem támadt, mintha versenyt futnék az idővel. Újabban a kerületi önkormányzatok, és a különböző cégek tulajdonosai egyre-másra szerelik le, cserélik ki a régi feliratokat, mintha direkt szórakoznának velem. Egyébként hétfőn, miután villámgyorsan végeztem a melóval (épp Újpest központnál), a napi bevétellel és az egyéb értékekkel teli munkás kézikocsimat magam után rángatva gyorsan lejártam (az újpesti) Nádor utca környékét. Reggel előrelátóan bekészítettem a kis digitális fényképezőgépet, ami igaz, hogy mindössze négy megapixel erejű, de a célnak kiválóan megfelel. Hát igen, ha Pesten még valahol, akkor itt, a napjainkban is külvárosnak számító Újpest korosabb földszintes házakkal teli negyedében - az Árpád út, István út, Régi fóti út és a Váci út által határolt négyszögben - akadnak azokból a kiskocsmákból, sarki köpködőkből, amelyeket téma gyanánt keresek. Nem jövök rá, miért érzek sóhajtásnyi nosztalgiát ezek után az általam sosem látogatott talponállók és kricsmik után, de szemernyit felgyorsul a vérkeringésem, ha utam során elém kerül egy ígéretesebb kinézetű. Meglehet, hogy gyerekkorom kedves emlékű Hubertus éttermének (Dessewffy és Hajós utca sarok) reminiszcenciája munkálkodik bennem. S ezzel együtt a messzi múltba szökött gyerekkoromé.  Kelt 2009.09.10.

 

  (Hetedik kötet) Huszonkettő:

 

  Péntek délután, miután a játék hevében a pajkos fogtulajdonos Csicsa otthon eléggé megszaggatta a tenyerem bőrét, fogtam magam és átugrottam Budára, hogy a Keleti Károly utca maradék neonjait megmentsem a jövőnek. Metróval a Moszkva térig utaztam, onnan gyalogosan vágtam neki a nem túl hosszú távnak. A Margit körút járdáján haladtam, a házfalakat vizslató tekintetemmel valami múltkoriban kimaradt felirat után kutatva, amikor hangos recsegés-ropogás, az egymásnak súrlódó fémek jellegzetes sikolya billentett ki nyugalmamból. Megfordulva láttam, hogy a péntek délutáni csúcsforgalomban épp a hátam mögött történt egy elsőre elég komolynak látszó baleset. A Margit körúton járó 4-6-os villamos jobb oldalát, annak középtől hátrafelé eső részét szépen lecsiszolta a szűk mellékutcából figyelmetlenül kifaroló távolsági busz. A sofőr elszámíthatta magát, s elsőre nyilván nem jött össze a bekanyarodás. Ezek után kicsit hátratolatott, hogy új ívet találjon, de nem vette észre a Moszkva tér felől közben odaérkező Combinót. Mindenesetre a forgalom egy szempillantás alatt bedugult, s a Buda egyik fontos közlekedési ütőerének számító körúton hatalmas torlódás keletkezett. Fényképezőgépemmel gyorsan készítettem vagy tucatnyi felvételt a pórul járt szerelvényről, aminek jó néhány ablaktáblája betört, sőt néhány megtörten bedőlt az utastérbe, a karosszériája látványosan megsínylette a nem tervezett randevút. Szerencsére az utasoknak a haja szála sem görbült, láttam mindegyiket, amint a villamos vezetőjének hangosbemondón való felszólítására ép bőrrel elhagyják a veszteglő járművet. A főúton keresztbe álló busznak a bal hátulja sérült, de nem végzetesen.

  A nyúlfarknyi izgalmat követően folytattam az utamat, s egy összekötő kis utcán át elérve a Keleti Károly utcát, rövidesen rátaláltam a keresett közértre. Ezért tényleg érdemes volt belevágni a délutáni túrába, mert egy gyönyörű állapotú, a ház falába jókora méretű vastraverzzel kapaszkodó neonfeliratba botlottam. Csak az egyik oldalról lehetett fotózni, a másik egyszerűen hiányzott, elsodorta az idők szele. 

  Itt tűnt fel látványosan, hogy a környéken lomtalanítás folyik, mert minden második kapualj előtt ott éktelenkedtek a lakók által kihordott limlomok, amiket ócskás cigányok, illetve a szinte kizárólag ebből élő cigány családok túrtak fel, némi értékesíthető anyag után kutatva. Budapesten, kerületről kerületre haladva, évtizedek óta folynak efféle lomtalanítási akciók, az egy-két napig tartó történések éktelen kuplerájt okoznak mindenütt, mert a holmik közt válogató cigányok gátlástalanul szétszórják a nagyjából rendben letett tárgyakat. Régebben három-négy napig tartottak az efféle akciók, de épp a romák trehánysága miatt rövidítették le őket. Mivel a baleset miatt a körúti villamosforgalom még nem állt helyre, gyalog vágtam neki a Margit-híd felé vezető útnak. A körút járdáján sétálva mindenfelé a kiválogatott kupacaik mellett őrködő romákat lehetett látni, néhányan egyszerűen a koszos aszfaltra ülve verték szét kalapáccsal valamely boldogtalan régi tévé, rádió burkolatát, hogy hozzájussanak a benti fémféleségekhez. Egyik-másik halomnál már megjelentek a friss holmira keselyűként lecsapó fehér vevőjelöltek is, és a kupactulajdonos romák nagylelkű engedélyével, a portékáikat féltékenyen szemmel tartó cigányok gyanakvó tekintetétől kísérve turkáltak az eladásra szánt cuccok között. Ilyenkor hogy meg tudnak változni az alá- és fölérendeltségi viszonyok! A máshol és máskor bizonytalanul viselkedő cigányok úrhatnám attitűdöket mutatnak, az egyébként pedig fölényeskedve intézkedő fehérek szerényebbre veszik a figurát. Magam is megálltam az egyik füstös képű férfi párosnál, s ezer forintért boldog tulajdonosává váltam az aszfalton közszemlére kitett régi alvóbabának. Még ruhája is van! Kevéssel odébb, a híd előtti utolsó kanyarnál egy gazdátlannak tűnő halomból saját kezűleg piszkáltam ki azt a kitűnő régi bőr aktatáskát, amelynek mindössze egyetlen hibája volt, mégpedig az, hogy hiányzott az egyik zárja. A hónom alá csaptam, abban a reményben, hogy egy táskajavító talán orvosolni tudja a problémát. 

  Ma, szombaton reggel kilenckor elvittük Csicsát az állatorvoshoz, aki beadta neki az esedékes, a sorban immár harmadik injekciót. A kutyusnak nem is fájt a pici szúrás, nekem azonban újabb ötezer forintom ugrott. Két hét múlva kapja a következő szúrást, s arra rá egy hétre már ki lehet vinni az utcára. Végre!

  Aztán ahogy voltunk, tűszúrással a seggünkben, kocsival kiugrottunk anyámhoz Budafokra, mivel ma van a névnapja. Mária. Isten éltesse sokáig! Ezt mondtuk akkor is, amikor átadtuk az ajándékunkat, egy üveg igazán márkásnak mondható konyakot. Napóleon. Tegnap vettem a Lehel téri piacon, potom hatezerért. Megebédeltünk, aztán anyámtól búcsút véve megint kocsiba pattantunk. Ezúttal Gödöt céloztuk be, az ottani útszéli zöldségest, ahol a Börzsönybe vezető útjaink során jó párszor megálltunk vásárolni. Dunakesziig sem jutottunk, mert még előtte az országúton úgy feltorlódott a kocsisor, hogy lépésben lehetett haladni, s nem akartuk a fél napot a nyűgösködő kiskutyával összezárva az autóban tölteni. Erősen sütött a kora őszi nap, s a levegő hőmérséklete minden bizonnyal a harminchoz közelített. Visszafordultunk tehát Pest felé, de a házgyár utáni pihenőnél máris fékeztem, mert itt is működik egy jól berendezett zöldségesbolt. Anikómmal betértünk a csinosan berendezett üzletbe, és összevásároltunk mindenféle zöldséget, ami nagyobb mennyiségű savanyúság készítéséhez szükséges. Az én roppant univerzális Anikóm odahaza elteszi télire. Két órakor itthon voltunk, még megnéztem a Forma 1-es Olasz Nagydíj időmérő edzését, hideget ebédeltünk, és ötkor lefeküdtünk egy kis délutáni alvásra. Hatkor keltem, az én kis feleségem még nyomja az ágyat. Hadd pihenjen, fárasztó hete volt.  Kelt 2009.09.12.                            

 

  (Hetedik kötet) Huszonhárom:

 

  Ma hétfő van, és befejezem a hétvégi történések ismertetését. Szombat ugyebár kilőve, marad a vasárnap. Tekintettel az előző napi tortúrára, ezúttal otthon hagytuk az önmagához képest fáradt formát mutató Csicsa bébit, és kocsival nekivágtunk Budafoknak. Igaz, hogy egy nappal előbb, anyám felköszöntése végett jártunk itt (anyám pár száz méterre lakik innen), csakhogy akkor elfelejtettem lefényképezni a Nagytétényi úti Budafoki Borkatakomba nevű étterem bejárati neonját. Pedig nagyon szép, s még viszonylag egyben lévő darab. Annak idején, boldogult autószerelő koromban, midőn közel húsz éven keresztül a Nagytétényi és a Háros utca sarkán található AFIT-szervízbe jártam dolgozni, naponta kétszer elhaladtam előtte. Lényegében ennek a reklámnak a fotózása kedvéért jöttünk át a város túlsó feléről. Hiányzott a mind teljesebb gyűjteményembe. A fényképezésnek kedvező szép időben tíz perc alatt végeztem. Utána meg akartam mutatni Anikónak a Kamaraerdő tetején trónoló, a régi balatoni műút mentén, annak egy merész kanyarulatában található, nagyon szép kilátást nyújtó Panoráma vendéglőt, de ennek hűlt helyét találtuk. Időközben valami dúsgazdag fazon megvette a területet, lebontatta a vendéglőt, és méregdrága magánépületet húzatott a helyére. A Kelenföldre, s úgy általában a városra nyíló panoráma valószínűleg most is gyönyörű, csak éppen kevesek részesülhetnek benne. Pénz beszél, kutya ugat. (A lábamnál fekvő Csicsa ebben a pillanatban néhány felháborodott vakkantással jelezte, hogy valaki merészelt elhaladni a lakás ajtaja előtt.) 

  Némi keserű ízzel a számban Törökbálintnak fordítottam a kocsit. Nem tudom, utoljára hány évtizede jártam a településen, de van annak vagy harminc éve. A ma már városi ranggal rendelkező Törökbálinthoz több érzelmi szállal kötődöm. Először is, az én fiatal anyám és apám itt, a Munkácsy Mihály utca egyik szűk üzletlakásában nyomorgott, midőn a velem terhes anyámat mentő szállította a XII. kerületi János Kórház szülészetére. 1954-et írtunk, s akkor májusban rohadt hideg volt. A születésem idején játékos hópelyhek szállingóztak a kórterem ablaka előtt, s még amikor apám taxival értünk jött, akkor is elkelt a vastag, meleg pléd, amivel engem féltőn betakartak. Másodjára, anyai nagyanyám hosszú éveken át az itteni tüdőszanatórium portása volt, s mint ilyennek, kétszobás szolgálati lakás dukált a porta mögötti épület felső emeletén. Itt élt a harmadik férjével, Fehérvári Pista bácsival, és két nagy fiával, Gáborral és Sándorral. Amikor elérte a nyugdíjkorhatárt, leköltöztek Pista bácsi szülőfalujába, a Csepel-szigeti Tökölre. A közben felnőtté vált fiúk önálló életet éltek másutt. Nagyanyám második férje, az 1953-ban meghalt Szirbik (a keresztneve most nem ugrik be), a régóta lezárt régi temetőben van elhantolva. Anyámmal viszonylag gyakran látogattuk meg nagyanyámékat, még itt, Törökbálinton. A HÉV a budai Móricz Zsigmond körtérről indult, végighaladt a földszintes házsorokkal kísért Fehérvári úton, Albertfalva után elkanyarodott a Kamaraerdő alján futó sínpályán, elhaladt a budaörsi reptér mellett, majd Törökbálint Munkácsy Mihály utcájának végében ért véget a futása. És itt jön a képbe Törökbálint harmadik vonzereje, a HÉV! Illetve a végállomása. Anikómmal és a kocsival nagy keservesen megtaláltuk a település történelmi magvát, ami jelenleg a Szabadság tér névre hallgat. (Egy darabig, míg kérésünkre útba nem igazítottak, zavartan bolyongtunk a dombtetőt uraló kastély környékén megtelepült új városrész villái között.) Ide torkollik a másik végével hegynek futó Munkácsy Mihály utca. Szóval, leparkoltam a nevezett utcában, s kiszálltunk, hogy körülnézzünk a láthatóan komoly változásokon átesett faluban. Pardon, városban. Mutattam Anikónak, hogy amíg 1963-ban meg nem szüntették a járatot, arrafelé, az út túloldalán volt a HÉV végállomása. Velős "aha!"-jából következtetve nem hatotta meg, engem azonban igen. Hát még, amikor rájöttem, hogy a mutatott irányban fekvő régi földszintes ház nem más, mint maga a végállomás verandás, meszelt kőkerítéses, lepusztult épülete! Nosza, férfias lelkesedésemben fotóztam vagy harmincat! Mint az egyik közeli háztulajdonos elbeszéléséből kiderült, a hosszúkás épület egyik felét a mai kor elvárásainak megfelelően átalakítva, családi házzá varázsolták, a másik fele azonban úgy van, ahogy annak idején az utolsó, itt megfordult szerelvény kalauza látta. Igen, az egyenetlen házfal foltokban lepergő, halvány rózsaszín vakolása, a szerény rózsalugast rejtő foghíjas kőkerítés fakó meszelése, a néhai váróterem előtti nyitott veranda zöldre mázolt, kopott gerendái, a zsalugáteres ablakok, a hullámosra ereszkedett, régi cserepekkel fedett tető látványa mind az eredetiség mellett tanúskodtak. Nem mondhatom, hogy közel ötven év távlatából emlékszem az épületre, ő ennek ellenére észrevett, s titkon magához intett, hogy örökítsem meg, amíg nem késő. Amíg végleg ki nem hullik a hálátlan utókor emlékezetének szellős rostáján. Nos, minden rendben, az öreg harcos megnyugodhat, nem lesz elfelejtve! A főúti első és második világháborús hősi emlékmű meglátogatása után visszatértünk a kocsihoz, amivel a szanatórium mögötti domb tetején trónoló katolikus templom lábához hajtottunk. Közben itt-ott megálltam és kiszálltam, mert ez a Törökbálint, afféle kültéri múzeumként, egyre-másra mutatta fel az útszéli piedesztálokon nyugvó barokk szobrokat. Zömük talapzatára gót betűs, német nyelvű felirat volt írva, ezek szerint a falu (két éve város) valamikor igen jelentős számú német telepessel dicsekedhetett. Mondjuk, a világháborús emlékművön feltüntetett családnevek szintén ezt a feltevést igazolták vissza. Nem sorolom fel Törökbálint összes nevezetességét, kisebb-nagyobb csodáját, mert az legalább egy közepesen vastag monográfiát igényelne. Maradjunk annyiban, hogy a közeljövőben visszatérek még ide, mivel akad néhány látnivaló, amit időhiány miatt ezúttal kihagytunk. 

  A települést elhagyva, egy hirtelen jött ötletnek engedelmeskedve Budakeszi, illetve azon túl a korai középkorban épült romtemplomáról nevezetes Zsámbék felé vettem az irányt. A meleg, napfényes időben a meglepően kihalt országúton vígan surrogtak az autó kerekei. Na, ez a mondat olyanra sikerült, mintha egy úttörőknek szánt, szenvedélyes nyári élménybeszámolóból szemezgettem volna a '70-es évek elejéről. De hát tényleg surrogtak, hallottam a leeresztett ablakon át. Addig surrogtak, míg feltűnés nélkül besurrogtunk Zsámbékra, egyenesen a romtemplom melletti murvás parkolóba. A kiemelt művészeti értéket képviselő épületegyüttes karbantartói nem vádolhatóak túlzott szemérmetességgel, mivel a felnőtt belépő hatszáz forintot kóstált. Fejenként. A fotózás jogáért külön pénzt szedtek volna, négyszáz forintot, de a kis digitális gép jól takarva nyugodott Anikóm táskája mélyén. Ráadásul, minő mázli, amíg a kis faházban berendezett kasszánál jegyet váltottam, az én szemfüles Anikóm talált a padlón egy gazdátlan, senki által nem hiányolt ezrest. Nosza, mindjárt megtérült a belépőnk ára! A kerítéssel közrefogott látogatási területen jó félórát sétáltunk, fotóztunk, nézelődtünk. Rajtunk kívül mások is szemlélődtek a vén romok környékén, de nem voltunk annyian, hogy egymás sarkára hágjunk. Romjaiban is gyönyörű ez a késő román/kora gótikus egyházi építmény, vajon milyen lehetett ép állapotában, fénykorában? Próbáltam megérteni, de nem igazán sikerült, hogy a kor elmaradottnak vélt technikájával miképp lehetett ilyen csodát alkotni, megtervezni és kivitelezni, ahol szépség és erő, művészet és funkció ilyen harmóniában megfér egymás mellett? A templom mellől szenzációs kilátás nyílik mind az alant elterülő falura, mind a tágabb tájra. Az ember játékos elméje önkéntelenül elmereng, vajon miféle kép tárult a magaslatra települt bazilika déli oldalából a napi dolguk után igyekvő, de azért az elbűvölő, megunhatatlan látványtól meg-megtorpanó egykori egyházfik szeme elé? Vélhetően fenséges. Hat-hétszáz évvel ezelőtt a környéket nyilván több erdő s kevesebb szántó jellemezte; langyos nyári reggeleken szinte egymás szavába vágva trillázhattak Közép-Európa őshonos énekesmadarai, az erdők ontották a szemnek és szájnak egyaránt értékes vadakat, a művelés alá vont földek pedig az egyéb javakat. Én most a korabeli emberek szeme elé táruló táj erényeit ecsetelem, és nem a csapnivaló társadalmi helyzetet elemzem. S végül is, melyik történelmi korszak társadalmi berendezkedésén nem találni javítanivalót? A falu középpontját elfoglaló mai katolikus templom és a mellette őrködő országzászlós emlékmű fotózása után hazafelé indultunk. Anikóm amúgy is fáradt volt, már az idevezető úton többször elbóbiskolt, de rám is rám fért a pihenés. Az Olasz Forma 1-es Nagydíj (Monza) közvetítését lekéstem, épp akkor estünk be a lakásba (a boldogságtól viháncoló Csicsán átbukdácsolva), amikor már az eredményhirdetés ment. Első Rubens Barrichello (Brawn GP), második Jenson Button (Brawn GP), harmadik Kimi Raikkönen (Ferrari). Délután aludtunk egy jót, este meg szexeltünk egy emlékezeteset. Nyögtem is a mai meló közben eleget, de néha az asszony kedvében kell járni. Nagyon szeretem az én drágámat.  Kelt 2009.09.14.

 

  Vége a harminchatodik résznek