ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                     írta Miski György

 

                                 Harminchetedik rész

 

  (Hetedik kötet) Huszonnégy:

 

  Péntek délután a kicsimmel besétáltunk a városba, és végigmentünk az Andrássy úton. Én közben fotóztam, amíg tartott a tár, igazából erre ment ki a játék. Anikóm viszont szombaton (tegnap) és ma, vasárnap dolgozik, tehát illő elfoglaltság után kellett néznem. Ez pedig mi más lehetett volna, mint a fényképezés, azaz a régi utcai reklámtáblák fotóinak gyűjtése. Szombaton a Moszkva tér, Szilágyi Erzsébet fasor, Maros utca, Krisztina körút, Horváth kert, Gellért tér, Budafoki út, Bartók Béla út, Fehérvári út, Kelenföldi pályaudvar területet jártam be. Szép nagy falat, de nem kaptam izomlázat. A Maros utcában meglepetés ért. Nyolc évvel ezelőtt, 2001 júniusában léptem (rúgtak) ki a művészellátással foglalkozó cégtől, s most az ablaküvegen benézve kit látnak szemeim? Személyesen a volt főnököm, Láncz József szolgálja ki a gyér számú vásárlóközönséget, miközben mosolyog, bólogat, joviálisan odaszól a szülőkkel érkező kisgyerekeknek, kacag, élvezi az életet, vidáman sertepertél a kuncsaftok körül. A vérében van a kereskedelem. Hiszen Láncz. Nosza, rögvest felfüggesztettem a fotós tevékenységemet, és betértem hozzá egy szóra. Anno haraggal váltak el útjaink, de hol van már a tavalyi hó? Bő háromnegyed órán keresztül cseverésztünk az életünk folyásában bekövetkezett kisebb-nagyobb zúgókról, kanyarulatokról és víznyelőkről, aztán békében, barátságban váltunk el. 

  Később a számomra tizenhat évig (1968-1984) otthonul szolgáló Kelenföldön ért a nap második különlegessége. Egy órára járhatott az idő, és azt hittem, aznapra végeztem a fényképezéssel. Kissé elfáradtam a hosszas és zegzugos kóborlásban, jólesett volna ülni. A pályaudvar előtti végállomáson felszálltam a 49-es villamosra, gondolván, bejövök vele az Astoriáig, onnan majd metróval elhozatom magam a Stadionokig. Csakhogy alig indult el velem a szinte üres szerelvény, a jobb oldali ablakon keresztül látom a Vasút utcai régi katolikus templomot, amint vénségében és gondozatlanságában épp össze akar roskadni. Ifjú koromban, midőn minden egyes reggel, útban a Villányi úti Kaffka Margit gimnázium felé, szintén villamossal elhaladtam előtte, tisztelettel bámultam a tornyán ülő keresztre. Noha református vagyok. Egyszer, amikor egy régmúlt napon (a '60-as évek legvégén, a '70-esek elején jártunk) nagyon nem szerettem volna felelni, megfogadtam, amennyiben megúszom az előre rettegett tanórát, az első adandó alkalommal húsz forintot dobok a templomi perselybe. Le akartam kenyerezni az égieket. Talán a beígért pénztől, talán mástól, mindenesetre megúsztam a jó előre rettegett délelőttöt, ám a fizetéssel azóta is tartozom. Közel negyven év távlatából, most akartam kiegyenlíteni a számlát. Kamatostól megfizetni az égiek akkori hozzám való jóságát. Ámde az említett egyházi építmény alig állt a lábán, ami nem csoda, hiszen csúnyán magára hagyták a földiek. Meg az égiek. A Vasút utca végében, ahol a pályaudvartól induló út átkeresztelődik Bartók Béla útra, élesen jobbra kanyarodnak a sínek. Nos, ennek a kanyarnak a külső ívén, ott, ahol egykor apám vállalata, a Kőfaragó és Épületszobrász-ipari Vállalat itteni telephelye feküdt, épp azon a telken épült fel a Szent Gellért Plébániatemplom. Szép nagy, kerek építmény, modern is, meg minden. Valószínűleg ennek az újnak a születésébe halt bele a másik, az öreg templom. Az első megállónál leszálltam, és visszasiettem a lapátra tett régi épülethez. Imádom fotózni a düledező, halálra ítélt épületeket; ez valami olyasféle bizalmi feladat, mintha én adnám fel nekik az utolsó kenetet, mintha én lennék a kiválasztott, akire a végső távozás előtt rábízhatják a legbelsőbb titkaikat. A különben is csendes Vasút utcának a templom körüli szakasza olyan, mintha nem is élnének errefelé emberek. Jobbról és balról látható ugyan egy-egy, valamikor a vasutasoknak épült egyemeletes lakóház (alighanem a templom is a számukra lett ideállítva), ám hétvégente kirajzanak innen a népek. A torony fala közvetlenül a járda felé néz, míg a hajó és a szentély az épülethez tartozó telek felét foglalja el. A kora őszi hétvégi nagy csendben óvatosan léptem a kerítés be sem zárt kapuján belülre. A telken mindent felvert a fésületlen gaz, de az egyetlen kitaposott ösvény elárulta, valami hívatlan látogatók rendszeresen megfordulnak a fák és a bozótokká nőtt gyomok alatt. Mivel most nem láttam senkit, vettem a bátorságot, és a meleg csendben beléptem a templomhajó délre nyíló oldalán. A cseréptető és a gerendázat leomlott maradványain vigyázva lépkedve jutottam be a díszeitől megfosztott, kirabolt templomtérbe. Elég volt ahhoz egy szempillantás, hogy felmérjem, életveszélyes dolog itt tartózkodni, mivel a szélesen repedezett oldalfalak semmi garanciát nem nyújtanak arra nézve, hogy élve távozik, aki közéjük merészkedik. A padlót gondos kezek felszedték, cipőmmel finom fehér homokon taposva haladtam előre. A talajtól négy méterre lebegő karzat alatt, akárha egy elborult elméjű szürrealista filmrendező álmodta volna oda, lábaitól megszabadított fekete zongora árválkodott. Hiányzó lábait három helyen közönséges támlás székkel pótolták, de nem volt nyoma a húrokat védő zongoratetőnek sem. A fekete-fehér billentyűzet azonban hiánytalannak látszott. Talán bús képű Jézus urunk jár vissza éjszakánként lágy gregoriánokat pötyögni a könnyű porvattába csomagolt húrokon, s közben a velejéig romlottá lett világ újrateremtésén gondolkodni? Nem csodálnám, ha József és Mária szelíd lelkű fia bosszankodva mosolyogna, amiért ezekért az érdemtelen földlakókért egy naiv pillanatában hagyta magát megfeszíttetni... Pár méterrel odébb rátaláltam a zeneszerszám azon részére, amelyen a bécsi illetőségű gyártó neve volt feltüntetve, no meg a kétfejű osztrák sas intarziája. A régi szép K.u.K. idők! Érzelmes lélek lévén, a feketére lakkozott fa relikviát papír zsebkendővel kicsit megtisztítottam a portól, és némi kényelmetlenségek árán hazahoztam Zuglóba. Nem tudom, mit kezdek vele, egyelőre a szekrény hátának támasztva várja, hogy kiagyaljak valami stílusosat, valami hozzá méltót. Miután a menthetetlenül pusztuló benti térből és térről fényképeztem néhányat, akárha tojáshéjakon járnék, a toronybelső oldalának támaszkodó fa csigalépcsőn felóvakodtam a karzatra. Felettébb indokoltnak tűnt a lábujjhegyen való járás, mert mellettem a torony falán ujjnyi vastag repedések engedték át a Nap vakító fényét; ha ököllel az ingatag téglák közé sózok, biztosan rám szakad a kereszt nélkül maradt tetőzet. A lelkem ajtaját nem várt látogatókként rám törő, ellentétes előjelű érzelmektől kettős déja vu-érzésem támadt: egyrészt a hajdan volt erdélyi vár- és templomlátogatások szívdobogtató érzete, másrészt a józsefvárosi épületbontások előtti fotózásaim tehetetlenségtől keserű hangulata nyilallt belém. A bensőmben egyszerre kavargó kellemes és kellemetlen izgalom borzongása a vidám düh különös egyvelegét eredményezte, ami közeli rokonságban áll az elme tudathasadásos állapotával. A deszkaaljzatú karzaton egy összetolt székekből kialakított fekvőhelyre bukkantam. A koszlott matracból és szitásra kopott pokrócokból összehányt patkányfészket jobbnak láttam nem megközelíteni, különben is, zabszem nem fért a hátsómba; minden lenti és fenti roppanásra, pattanásra idegesen összerezzentem. Visszatérve a porba fulladt templomhajóba, utoljára alaposan körbenéztem, aztán a beomlott tető romjain, és a tárva maradt oldalajtón keresztül kisiettem a biztonságos szabad ég alá. A zongora címerbetétes darabját egyszülött gyermekemként magamhoz ölelve villamosra ültem, és irány haza, Zuglóba!

  Sajnos két évnyi szomszédság után szombaton elköltöztek mellőlünk Viliék. A Gyuláról származó Farkas Vili és a párja, Kitti, a kőbányai Éles sarok közelében lévő utcák egyikébe tette át szálláshelyét, mert a lakást nekik bérbeadó eredeti szomszédom (ifjabb Karadin Lőrinc, Lenci) úgy döntött, hogy családostól visszaköltözik. Nem jó hír. Vilmost és Kittit kedveltem én is, Anikó is, ezeket a régi-új szomszédokat (apa, anya, leánygyermek) meg ki nem állhatom. Na mindegy, lesz, ahogy lesz. Viliékkel megbeszéltük, amint berendezkedtek és ráérnek, meglátogatjuk őket.  Kelt 2009.09.20.

 

  (Hetedik kötet) Huszonöt:

 

  Kiskutyánk, Csicsa bébi szombat reggel megkapta az oldalába a negyedik védőoltását. Innentől fogva négy nap, ami holnap, kedden jár le, és végre vihetjük az utcára sétálni. Épp ideje. Anikón már a reggeli ébredéskor láttam, hogy valami nem stimmel a kedélyállapotával, mindig morgott, morózusan, kedvetlenül állt hozzá a tervbe vett kiránduláshoz, ami a kutyus oltását követte volna. Az utóbbi hónapokban, lehet a megerőltető munka miatt, gyakran fájlalja a bal lábát, főleg a térde környékét, illetve azon alul. Kenegeti kenőccsel, néha gyógyszert vesz be, de hiába. Végül sikerült kissé összevesznünk, s miután a feleségem őnagysága leállíthatatlanul pufogott mindenen, otthon hagytam Csicsával, s mentem a magam orra után, vagyis a kocsival nekivágtam Dunaújvárosnak. A Lágymányosi híd budai oldaláról azonban visszakanyarodtam Zuglóba, mert gyötört a lelkiismeret, hogy ebben a szép, nyáriasan meleg időben a kedvesem otthon kókadozik magában. Kár volt annyira lelkiznem, mert az én drágám, mihelyt kitettem a lábam, feltalálta magát, sütött, főzött, mosott s a vidámra hangolódott kutyussal a sarkában valami polcot rendezett a fürdőszobában. Azért vártam fél órát, hátha megenyhül, de ennek nem adta tanújelét. Így már mindjárt más! Megkönnyebbült lelkiismerettel ugrottam vissza a türelmetlenül topogó Renault-ba, és halihó! Vártak rám az új kalandok, új tájak, új fotótémák, s egyáltalán, enyém volt a nagyvilág! Szabadság, szabadság, szabadság! A mobiltelefonomat gondosan a Tábornok utcában "felejtettem", nehogy bárki véletlenül megtaláljon útközben.

  Nagytétényben álltam meg először, mivel, nagy meglepetésemre, az út menti földszintes házak egyikének oldalából "Filmszínház" feliratú táblát tartó vasállványzat állt ki. A fehérre vakolt falú épület ajtaja, ablaka furnérlemezekkel befedve. Na, itt sem ma volt utoljára mozielőadás! A homlokzaton látható műanyag búrákról rég lehullottak a mozi nevét jelző betűk, de érdeklődésemre a helybéliektől megtudtam, hogy ez volt a néhai Tétény mozi. A kocsit a járdán parkoltam le, s gyalogosan mentem tovább. Innen pár méterre, az út kanyarulatában alakították ki azt a kis teret, amelynek közepét az első világháborús emlékmű foglalja el. A szikla tetejéről széttárt szárnyakkal vigyázó turul alatt a háborúban a csatatereken életüket vesztett helybéli lakosok neveit felsoroló márványtáblák láthatók. A templom vonalát elérve derült ki, hogy a kedélyes nagytétényi polgárok aznapra szüreti mulatságot szerveztek, aminek az előkészületeivel átmenetileg megbénították az Érdre tartó forgalmat. Rendőrök és polgárőrök terelték a némileg bosszankodó sofőröket az elkerülő mellékutcákba. A főutat magyar és cigány (?) népviseletbe öltözött férfiak és nők, táncoló párok, felpántlikázott lovasfogatok, hintók és boroshordókkal rogyásig pakolt szekerek foglalták el. Közben valamelyik közeli udvarról hangosan szólt a népies zene, mondhatni gagyi műzene, amolyan mulatós fos. De a műsor végett beöltözött szájtáti népek feszt mosolyogtak, szorgalmasan fotóztak és fotóztatták magukat, szóval, nem kell őket rossz szóval illetni. Mulattak, na! A kis utcákon át igyekeztem vissza az autómhoz, amikor egy velem szembejövő négytagú család legtekintélyesebb kinézetű férfitagjában felismertem az egyik volt autószerelő kollégámat. Egy hároméves forma kislány kezét fogta, alighanem az unokája lehetett. Egy fiatalember és egy nő, a világosszőke, sovány kislány szülei voltak még a társaságában. Már javában otthagytam az AFIT-ot, és Lévay Feri magán autószereldéjében dolgoztam (a '90-es évek elején), amikor egy nap beállított hozzánk az autójával ez a srác. Eszembe jutott a neve, de a biztonság kedvéért nem írom ki teljesen: H. Gyuri. Nem javíttatni jött. Feri valahol a szerviz hátsó részében tartózkodott, úgyhogy Gyuri elsőként nekem mutatta meg a kocsija kesztyűtartójában tárolt kisebb fegyverarzenált. Nemrég jött vissza Jugoszláviából, s onnan hozta a négy pisztolyt. Ezek szerint akkor már javában dúlt a balkáni háború, aminek a végén Jugoszlávia önálló államokra esett szét. Komoly kinézetű, súlyos éles lőfegyverek voltak, tele tárral, tartalék lőszerekkel. Mielőtt a legnagyobbat a kezembe adta volna, gondosan kivette belőle a lőszerekkel teli tárat. Még így is nehéz volt. Azt hiszem, húszezer forintért adta volna, de nem kellett. Ki tudja ki, mikor, mire használta, a gyártási szám sem volt kiütve belőle. Ma már megvenném, de akkoriban ez nagyon meredek dolognak látszott. Szóval, a napfényes nagytétényi őszi délelőttön ezzel a kövér sváb gyerekkel hozott össze a sors. Ő is megismert, paroláztunk, váltottunk pár szót, aztán ki-ki ment a maga dolgára. Ők négyen, amilyen csinosan kiöltöztek, biztosan a mulatságba igyekeztek, én meg az orrom után. A kocsiba visszaülve a történtek felett elgondolkodva folytattam utamat. Ismét meghökkentett az Idő játéka, a nekem és másoknak kiosztott szerepek váratlan fordulata. A sors megint nem kérdezte a véleményemet, nem készített fel előre; számító szeszéllyel hozzám vágta a legújabb ötletét. 

  Az utóbbi években nagy arculati változáson áteső Érden ráfordultam a régi hatos útra. Mindig is kerültem az amúgy gyorsabb sztrádákat, azokat nem nekem találták ki. A maguk steril, végletesen funkcionális mivoltukban messze nem annyira érdekesek, mint az életteli falvakon keresztülvezető utak. Merthogy megint gyönyörű vidékeken suhant velem a csendes járású négykerekű, legközelebb Ercsi déli szélén, a volt laktanya magasságában parkoltam le. Néha van egy olyan érzésem, hogy az én szeretett hazámat, annak mindenféle természeti és épített javait valakik hideg szívvel evakuálják, kihordják, kilopják, mindenesetre rafináltan eltüntetik az életemből. Az egykor országos hírű katonai bázis ma kihalt képet mutat, kerítése és kapui rozsdától barnállóak, mindent felver a gaz, a falain belül mindössze az épületek állagára ügyelő biztonsági őrök tartózkodnak. A hatos út felett átívelő betonhidat, ami valamikor a laktanyának az út két oldalán elhelyezkedő részeit kötötte össze, nemes egyszerűséggel megcsonkolták, ugyanis lebontották az út feletti széles, mintegy tízméteres részt, miáltal a két "hídfő" árván mered a levegőbe. Ez volt a II. Rákóczi Ferenc vitézlő fejedelemről elnevezett laktanya, miként azt a főbejárat körül meghagyott félköríves felirat tanúsítja. 

  Dunaújvárosba a régi rész, Pentele felől értem be. Mielőtt kohászati centrumként az ötvenes évek elején idetelepítették volna a Dunai Vasművet, s köré felhúzták volna a melósok szocreál stílusú házait, ezen a környéken mindössze egy Pentele nevű csendes falucska feküdt. Mihelyst a Rákosi-korszak nagyfejű mérnökei és stratégái eldöntötték, hogy ide, s nem máshova kell megépíteni a gigantikus méretű gyárat, a Duna-menti falu elveszítette önállóságát, s Sztálinváros (Dunaújváros névelődje) északi kerületévé vált. Azért a penteleieket nem kell félteni, mert annyi, kényszerű szimbiózisban eltöltött év után is jól látszik, hogy ügyesen megőrizték különállásukat. Egészen más, mondhatni emberibb, magyarabb, népiesebb Pentele minden utcája, háza, temploma, szobra, mint a nagy testvér hasonló rendeltetésű műtárgyai. Némi kacskaringózás után befutottam az első lakóépületét (Május 1. utca 1.) 1950-ben elkészítő városba. A nevezett ház, amelynek falán emléktábla őrzi az úttörő szerepet, amúgy mindössze kettő plusz egy emeletes (a legfelső szint amolyan toldaléknak tűnik), kocka alakú, halvány vörösre vakolt falú "modern" építmény, ránézésre legfeljebb tizenhárom lakás lehet benne. Szintenként négy lakással számolva, és legfelül eggyel. Igazság szerint, a mintegy háromórás kóborlásom alatt nem találkoztam annyi szocreál műremekkel, mint ahányra számítottam. Azért fotóztam, amit értem: mozit, orvosi rendelőintézetet, színházat, éttermet, városházát, köztéri szobrokat, külső freskókat, mozaikberakásokat. Ja, és a lényeget, a Dunai Vasmű impozáns, manapság is lélegzetelállítóan erőteljes bejárati frontját. A vaskos oszlopok közt, ott fent, szemet gyönyörködtető színekben pompázó, jól eltalált arányú és beosztású festménykompozíció díszlik. A témája természetesen szorosan kapcsolódik a városnyi méretű gyár életéhez; kohászokat, martinászokat, munkásnőket, parasztasszonyokat ábrázol munka közben. Nagyon elnyerte a tetszésemet, jók a figurák, szépek a színek. A város egyéb látnivalóit, noha akadnak köztük kimondottan művésziek, nem ecsetelem részletesen, minek? Beszéljenek helyettem az ott készült fényképek, hiszen épp ezzel a céllal, a megörökítés céljával utaztam oda hatvan kilométert. 

  Visszafelé jövet Adonynál jobbra letértem a lórévi komphoz, azzal szállíttattam át magam a Csepel-szigetre. Az adonyi oldalon, a komp feletti emelkedő oldalában látható egy régi kocsmaépület, falán, a részben lemállott felső réteg alól kikandikálva töredék festékfelirat hirdeti, hogy egykor szövetkezeti tulajdonban volt. Mellette, mindjárt a vízhez vezető út szélén, barokk szent áll egy kőtalapzaton. Az évszámot nem lehet kiolvasni, de annyit azért látni, hogy a viharvert talapzatba vésett mondatok magyarul íródtak, mivel néhány magyar szó jól kivehető. Kár, hogy a teljes szöveg nem, csak töredéke olvasható már. A kompon egymagam, s a pasztell környezettől hatalmas csokor kék virágként elkülönülő kocsim utazott. A fürge hajócska kapitánya és a két idős korú révész ezer forintért szállított át a túlsó partra. Jegyet nem is láttam. A hihetetlenül szép szeptember végi őszben különös időtlenség lengte be a zöldes padlószőnyegként hosszan elterülő folyót, s a két partot kísérő nyugalmas tájat. Déli irányba tekintve egyedül a távoli kulcsi dombra állított óriás szélerőmű három forgólapátja vitt némi mozgást a kimerevített képnek tűnő látványba. A lórévi kikötő körül, noha errefelé, tudomásom szerint, soha meg nem fordult Krúdy ábrándos tekintetű Szindbádja, megint csak megállt az idő. Leszámítva a rév földszintes épületének tetején felborult lavórként fehérlő parabolaantennát, meg a parti fák napról napra mindinkább elnehezülő lombjait remegve tükröző vízben nesztelenül várakozó komphajót, a látvány száz, de lehet, több száz évvel ezelőtti világba, valami elérhetetlen, megismételhetetlen nyugalom időszakába repített vissza. Hm, az évszázadok alatt vajon hány ménesre való lovat látott a kavicsos part, s mennyit legeltetett a mögöttes széles mező? Merthogy Lórév falu beszédes neve a dunai lószállítás egész embert kívánó mesterségéből ered. A mélykék ég alatt a talán a középkorból itt maradt csend és nyugalom szőtte át a vén folyam fűz- és nyárfás partját. A homorúnak tűnő égbolt tiszta kékje és a földi táj nyár végi fűzöldje tündéri harmóniában egészítette ki egymást; a halandó ember meghatódott fia nem tudta eldönteni, csodáló szemekkel melyiket fürkéssze inkább. Jó volna eldönteni végre, kinek, Istennek vagy az embernek készült a világ? A komp mögötti füves térség, melynek egy részét a rácok (szerbek) lakta Lórév (Lovra) vaskapus focipályája foglalja el, becses történelmi ereklyét tartogat. Kisebb magaslaton áll az 1848-ban Görgey Artúr által itt kivégeztetett Zichy Ödön gróf emlékére állított késő gótikus kápolna. Történt, hogy Görgey portyázó csapatai megcsípték a Duna adonyi oldalán hintón utazó, Habsburg-barát grófot, akinél olyan iratokat találtak, amelyek miatt kémkedéssel és hazaárulással vádolták, majd a szigetre szállítva szeptember 30-án (két nap múlva lesz 161 éve!), "lámpás fénye mellett", kötél által kivégezték. A család az akasztófa helyén tíz évvel később kápolnát emeltetett, amit 1859-ben szenteltek fel. Ha az imént a száz méterrel odébb húzódó vízpartról az álomra hajtott fejű Idő jutott eszembe, miféle költői hasonlattal lehetne érzékeltetni a gusztusos kis kápolnát körbelengő miliőt? Mert az egész ékszerszépségű templomocska olyan, mintha egyszerre bölcsője és koporsója, szülőhelye és végső nyughelye lenne a minden ember halálával összeomló, s minden gyermek születésével főnixmadárként feltámadó Időnek. A vaskos faajtón túlról, a magas tető titkos eresztékei közül, a kőkeretes ablakok hajszálnyi repedésein át lágy zümmögés szűrődik ki (akinek van rá füle, az hallja), s csurog le sűrű gyantaként a vastagon vakolt falakon. A bölcsőt ringató anya halk altatója, vagy a gyászban megfáradt siratók méla dúdolása? Úgy vélem, úgy hiszem, egyszerre mindkettő. A legendák földje után a néhány kilométerre eső Ráckevén volt érkezésem. Annál a Savoyai-kastélynál parkoltam le, amelynek díszterme minden szombaton hangos Mendelssohn nászindulójától és az egymást szorosan váltó ifjú párok elfogódottan elrebegett igenjeitől, s amely előtt pompás fűzfás park szegélyezi a Soroksári-Dunának a horgászok kedvéért állóra fékezett vizét. A széles stégről megint fotóztam északnak és délnek, miként tettem ezt nyár közepén, az Anikómmal való hétvégi kiruccanásunk idején. Csepelig kitartott a szép Duna-part emléke. A központban lévő Szent Imre tér körül lefotóztam a még le nem bontott régi üzletek portáljait, a bejáratok felett árválkodó reklámfeliratokat, s a templomos tér régi szoboremlékeit. Meglepődtem a kalandos úton idekerült szent szobra láttán, "aki" eredetileg a pesti Kecskeméti városkapu előtt teljesített szolgálatot. No, ez láthatott még cifra dolgokat! Fél hatra értem haza, Zuglóba. Anikó kisebbik fiát, a József névre hallgató Buktát nálunk találtam. Látogatóba jött a szüléhez. 

  Tegnap, azaz vasárnap anyám rám telefonált, hogy a Budafoki úton, miközben villamoson utazott, igen régi villamosokat látott valahol az albertfalvai kitérő környékén. Kitűnő állapotban vannak, sok ember fotózza őket. Anikómmal, akivel időközben rendeződtek a nézeteltérések, gyorsan metróra kaptunk, és irány a Batthyány tér, mivel azt hittük, ide futnak be az öreg járgányok. Tévedtünk, de nem érdekes, felszálltunk a Kamaraerdő felé tartó 41-es viszonylatra, és mentünk tovább. A budafoki kocsiszínnél végre megpillantottunk egy szépen helyrepofozott vén villamost. A kamaraerdei végállomáson aztán többel is találkoztunk, s egy kis itteni fényképezés után mi is jegyet váltottunk az egyik, 41-es jelzésű nosztalgiajáratra. Az egy kocsiból álló "szerelvény" zsúfolásig telt érdeklődőkkel, noha nem olcsón, fejenként hatszáz forintért kínálták a jegyet. Egyszeri alkalom, kihagyhatatlan. Visszavitettük magunkat az imént említett remízig, ahol többedmagunkkal újfent leszálltunk. Mivel a kocsiszínnel szembeni, régóta nem működő Albertfalvai strandfürdő, mint téma, szinte tálcán kínálta magát, s különben is, csak nem akart felbukkanni egy újabb, fotózásra érdemes villamos, fiatalos lendülettel átbújtam a hiányos kerítésen. Fehérvári út 200. Halott vidék, mióta 2003 decemberében ismeretlenek felgyújtották az akkorra már végleg bezárt strand főépületét. A hideg vizes fürdő, ahol különben magam sosem tettem tiszteletemet, csontig lepusztítva. Nem elég a vélhetően szándékos gyújtogatás, utána vandál kezek mindent összetörtek, összefirkáltak, amit lehetett. De azért fotóztam a kiszáradt, gyom által felvert, perverz falfirkákkal összerondított oldalú nagymedencét, odébb, a telek sarkában a gyerekek sekély kis körmedencéjét, a hajdani öltözőket, meg amit lehetett. Mire visszatértem a megálló padján hagyott, bőszen cigarettázó Anikómhoz, eltelt jó félóra. Ettől fogva már csak a megálló környékén megforduló öreg villamosokra koncentráltam. 

  Ma délelőtt, már a munka érdemi része után, elugrottam a Józsefvárosba, hogy a balkáni viszonyokat idéző Teleki tér környékén lévő utcákban régi reklámfeliratokra vadásszak. A tippeket előző este az internetről lestem le. Találtam is szép számmal, összesen vagy húszat. Régi reklámok tekintetében immár a harmadik mappába gyűjtöm az anyagot, eddig valami 450 üzlet több mint 1500 fotójánál tatok. S még nincs vége!

  Jerry kutyám tíz hónapja halt meg. Szevasz, öreg haver, sosem felejtelek el!  Kelt 2009.09.28.

 

  (Hetedik kötet) Huszonhat:

 

  Rossz hírek érkeznek a munkáltató cégem felől. Tegnap, miután külön beszélgetésen tisztáztuk az Iton Kft. kebelébe igyekvő Anikóm majdani teendőit (Anikó tegnap délután kettőtől hétig kint volt próbamunkán a Stadionoknál), öt perccel később más témában hívott félre K. Tibi kisfőnök. Ügyvezető igazgatóként rá van bízva a cég ügyeinek vitele. Nos, Tibi eléggé hímezve-hámozva, de előadta, hogy az utóbbi időben jelentősen csökken a cégnek a mobil feltöltőkártyák eladásából származó bevétele. Demonstráció gyanánt táblázatokat mutatott, havi összesítéseket, amiken jól látszott a kártyák hónapról hónapra zsugorodó nyereségtartalma. Bravó. A keservesnek ígérkező jövő hideg szelétől meglegyintve, kicsit megsápadva, de egyenesen rákérdeztem, mit akar ezzel mondani? Nagy sóhajok közepette azt válaszolta, igyekszik a nagyfőnök R. Tibinek úgy tálalni a hónapok óta tendenciává lett bevételkiesést, hogy emiatt ne kelljen embert, embereket elbocsájtani a cégtől. A három, főként telefonkártyákkal foglalkozó területi képviselőről van szó, rólam, F. Attiláról és Sch. Petiről. Fasza. Holnap, október elsején lesz a nyolcéves fordulója annak, hogy beléptem a cég kötelékébe. Életem egy hetedét itt töltöttem. Nagy szó! Még pár napja sem gondoltam volna, hogy a csendes öröm helyét a létbizonytalanság miatti aggodalom fogja átvenni. 2001. október elseje messze van már, és meglehet, az itteni pályám a végéhez közelít. Nagy kérdés, hogy a cég esetleg más területen - mint pl. Anikómat, jegyárusként - tud-e tovább foglalkoztatni, vagy mi lesz velem, hét évvel a nyugdíjba menetelem előtt? Nyolcévnyi hűséges munka után kapok-e valamilyen kegyelmi állást? Az egész eljárásban az a legmegalázóbb, hogy szánalmassá tesznek azáltal, hogy lám, itt nyafogok, siránkozok, mint az erdőben egyedül maradt gyerek. Bár Anikómmal az oldalamon mégsem vagyok egyedül, de így sem vagyunk többek, mint a gonosz vasorrú bába mézeskalácsházát elkerülni igyekvő Jancsi és Juliska. Elméletileg elmehetnék vagyonőrnek, biztonsági őrnek, ez irányú vizsgáimat vagy öt éve letettem, oklevelem van róla, de a sík primitív társaság miatt a legvégső esetben szándékozom megtenni ezt a lépést. Nincs túl jókedvem, reggel igen keserű szájízzel ébredtem. Ma, amikor dél körül bementem elszámolni, odabent nem szóltak ez ügyben, de lesz holnap és holnapután is.

  Délelőtt 11 körül felugrottam apámhoz. Ezúttal nem borotváltam meg, hiszen nemrégiben vágtam le a nagyja arcszőrét, s még nem láttam indokoltnak az újabb szakállszüretet. Nagyjából háromnegyed órán keresztül jót beszélgettem vele és az élettársával, Dórával. Szegény, testileg-lelkileg meggyötört apámnak folyvást kihagy az egykor méltán csodált memóriája, de az öregkori túlérzékenységtől gyakran tör rá a síráskényszer, ha ifjúkorából felmerül valami kedves történet, vagy a társalgásba beleszövődik egy ismerős szatmári falu neve. Ilyenkor felkapja a fejét, felcsillan a szeme, s mindjárt elréved, valahová a más számára láthatatlan távolba. Szegény öregemnek olthatatlan honvágya van. Nemcsak az ősmagyar szatmári szülőföld, de az örökre elmúlt ifjúsága iránt is. Ej, édes Istenem! Te ezt élvezed?  Kelt 2009.09.30.

 

  (Hetedik kötet) Huszonhét:

 

  A napok óta zaklató pimasz fogfájásnál nagyobb gondot okoz a mai napra rendelt bírósági megjelenésem, ahol a volt nejemmel kell találkoznom, remélem, ebben a büdös életben utoljára. Nem kívánom a halálát, vagy bármi rosszat neki, már nem. Volt idő, amikor nem sok hiányzott ahhoz, hogy jogosnak vélt utcai önbíráskodás keretében megöljem, de hosszas, türelmetlenül viselt szenvedés után túl vagyok rajta. Egyszerűen nem akarom többé látni, de még a létezéséről sem akarok tudni. Semmi hír ne érkezzen felőle, élje a számára rendelt világát, de teljes mértékben nélkülem, és én nélküle. Ennek a jámbor óhajnak képezi szerves részét a bíróságra júniusban beadott fogalmazványom, miszerint szeretném, ha a kisebbik fiam, az egyetemi tanulmányait akkortájt befejező Csaba vonatkozásában megszüntetnék a gyerektartási kötelezettségemet. A három vagy hány éve Spanyolországba távozott Levente hasonló ügyében már értem el sikert, az ő tartásdíjának terhét két éve vette le a vállamról a bíróság, most ezt igénylem a remélhetően minden vonatkozásban felnőtt, huszonnegyedik évét taposó Csaba esetében is. Kilenc éven át támogattam az anyagilag nagyjából tízszer jobban álló volt nejemet ezzel a részéről inkább bosszúból, mintsem valós szükségből kizsarolt gyerektartással, legyen végre elég. Nem elsősorban anyagi, inkább lelki értelemben teher a fizetésemről havi rendszerességgel leválasztott, s a cégem által a volt nőm számlájára átutalt apanázs. Szeretném ezt a, ha csak áttételesen is, de hozzá kötő utolsó szálat egy huszáros nyisszantással elvágni, és a továbbiakban egészen kallómentes életet élni. Sorsomban merőben új helyzet állt elő Anikóm megjelenésével; az általános ízlés nevében könyörgöm, kapcsolatunkat ne szennyezze be holmi volt feleség árnyékként kísértő emléke, háttérben bujkáló reminiszcenciája. Ezeket a veretes sorokat reggel háromnegyed kilenc és negyed tíz között pötyögöm a számítógép klaviatúráján, tízre megyek a sok nyomorúságot látott Markó utcába. Merthogy az ügy érdekében kivettem egy nap szabadságot a cégemnél. Szeretnék a fentebb vázolt módon, a volt feleségemtől egészen (meg)szabadult emberként hazatérni kis lakomba, s élvezni az Anikóm által kitöltött életem minden fordulatát. A volt nejemhez köthető tengernyi szenvedés elviselése után megérdemelném.

  Innentől következik a mai nap fő témájának a folytatása, délután háromnegyed egy van. A dolgok gyakorta nem úgy alakulnak, ahogy az ember szeretné. Amikor a megelőlegezett vágyak, ábrándos elvárások nem konvertálódnak realitássá, a végeredmény csalódásban mérhető. Ezzel a nem igazán eredeti, viszont laza felvezetéssel elárultam a bíróságon történtek miatt érzett részbeni neheztelésemet. Egy szó, mint száz, nem sikerült elérnem a gyerektartás azonnali megszüntetését. Ez a rossz hír. Az érem jó oldalán viszont olvasható a vég konkrét dátuma: 2010. június 30., ameddig még csengetnem kell a havi nyolcezret. Tehát adva van, a törvény hatalmi szavával adva lett egy pontos határidő, amely után, ha törik, ha szakad, a volt nejem nem követelhet semmiféle tartásdíjat. Kiváltképp azon oknál fogva, hogy a bírónő előtt ő is aláírta az ítélet erejű egyezséget. Fellebbezésnek helye nincs - homályosított fel minket miheztartás végett a bírónő. Az október havi pénzt már átutalta a cégem, arra nincs gondom, ami annyit jelent, hogy jövő év júniusáig még nyolcszor nyolcezret vonnak, összesen hatvannégy rugót. Ez van, ezt kell szeretni, üzent burkoltan a hozzám jóindulatúan viszonyuló jogászasszony, vagy, tette hozzá egy aggódó anya hangsúlyos figyelmeztetésével: évekig járhatok pereskedni a Markóba. Addig viszont, függetlenül a távoli jövőben meghozandó ítélettől, bizony pengetnem kell a havi járandóságot. A hülye kíván magának ilyen bizonytalan perspektívát, vagyis mindenképp én húzom a rövidebbet, ámde a kínnak vannak fokozatai. Nem lévén a magam ellensége, a kevésbé fájdalmas megoldást választottam, az anyám helyett anyámként gyámolító bírónő nem kis megelégedésére. Jövő év júniusáig kibírom, aztán mindenki, aki arra érdemes, bekaphatja a tripperes teve kékeres faszát. Itt főleg egy konkrét személyre gondolok. És éppen ezzel a személlyel kapcsolatos a minden egyebet háttérbe szorító örömhír: ezt a ribancot többé nem kell látnom, hiszen több megállapodásra, több egyezségre nem lesz szükségünk az életben. Ez pedig bőven megéri a rongyos hatvannégyezret. Ágnes egyébként az évek folyamán előnytelen átalakuláson ment át, még azóta is, hogy utoljára láttam. Olyan furcsán hízott, vagy inkább vastagodott meg, hogy mindenütt egyenletesen oszlik el rajta a felszedett súlytöbblet (a velem töltött fénykorában 55 kiló körül mozgott a súlya), miáltal az embernek az a gyanúja támad, vajon nem látogatja-e valamely környékbeli szuterén női kondicionálótermét? Mintha rágyúrt volna az összes izomkötegére, vastag és masszív mindenhol. Olyan válla van, mint egy kiöregedett cirkuszi untermannak. Nem az a körmönfontan tetszetős jelenség. Sosem tudott csinosan öltözködni - ismervén a fiatalkori körülményeit, nem volt kitől eltanulnia a csinosítás elemi fortélyait, a vérében meg nem igazán pezsgett a divatérzékenység ösztöne -, ebbéli tulajdonsága mit sem kopott az idők alatt. Lompossága bántó lenne, ha hozzám tartozna, és az utcán, vagy társaságban kellene mutatkoznom vele. Erről szerencsére szó sincs. Anikóm sem egy szilfid alkat, s ő sem bújja a trendi női magazinokat, de ő gondosan ügyel a ruhadarabjai közötti harmóniára, mivel kitűnő ízléssel rendelkezik. Visszatérve még egy percre az exnejemre: ami a legfeltűnőbb s egyben legtaszítóbb látnivaló rajta, az az előrehaladott korához, a petyhüdt, ráncosodó arcához sehogy sem illő, bakfisokat megszégyenítően világosszőke haja, ami persze mesterséges színezés eredménye. Nyilván fiatalítás céljából ajánlották neki ezt a hidrogénben fogant skandináv színt, ő meg boldogan elhitte, hogy jól áll. Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa. Egyébként, legszebb öröm a káröröm. A bírónőnek azon érdeklődésére, hogy melyikünk kivel osztja meg a lakását, az elsőként megszólított ex a fiunkat, Csabát nevezte meg. Ezzel kapcsolatban maradjunk annyiban, hogy nincs szebb, mint a mosolyba fojtott, szavakba oltott kételkedés. Amikor rám került a sor, magától értetődő, természetes hangon feleltem, hogy a feleségemmel. Elégedetten konstatáltam, hogy a válaszomtól megdöbbent exem alatt nagyot reccsent a szék. Valamitől nyugtalanság fogta el, vagy valami ilyesmi. Emlékszem, a válásunk idején mennyire nagyképű és kegyetlenül elutasító volt minden békülési kísérletem alkalmával. Nemcsak a válóper két és fél éve alatt, de az utána következő két évben is hiába törtem magam a kegyeiért, hiába alázkodtam meg többször is előtte, nem adott esélyt a családomhoz való visszatérésre, esze ágában sem volt megbocsátani. Hogy mit kellett volna megbocsátania, ma sem egészen nyilvánvaló előttem. Aztán már nem akartam, hogy megbocsásson. Most pedig két nő viseli a nevemet. Az egyik az ex, akit a bírónő többször Miskiné Kalló Ágnes néven szólított meg, s aki a bírónő előtt kétszer is úgy említett, hogy a "férjem", amit mindkét alkalommal reflexből azonnal helyreigazítottam, hangsúlyozva, hogy nem a férje, hanem a VOLT férje vagyok. És az igazi Miskiné, vagyis Miski Györgyné, született Samu Anikó. Némi megnyugvással tölt el, hogy halálom esetén az első nejem hiába kuncsorogna az özvegyi nyugdíjért, az már nem őt illetné meg.  Kelt 2009.10.06.

 

  (Hetedik kötet) Huszonnyolc:

 

  Vannak ennek a különös, gyűlölve szeretett, imádva utált városnak olyan közterületei, amelyeken életem során feltűnően sokszor fordulok meg, ahová, mondhatni, szinte hazajárok. Ezek egyike a Kossuth Lajos tér, a magyar Parlament (Országház) előtti tágas terület, ahol az átlagosnál gyakrabban találkozhatok Podmaniczky bárónak, Budapest vőlegényének hórihorgas, fürge léptű, nappal is éber kísértetével. Óvodásként a tér keleti szélén található Mezőgazdasági Minisztériumba jártam, iskolás koromban itt haladtunk keresztül a szüleimmel, amikor az Országház előtti Duna-partra igyekeztünk, hogy abban a kevés szórakozási lehetőséget nyújtó '60-as években valami kellemesebb hétvégi kikapcsolódást találjunk magunknak. A folyó menti szórakozás úgyszólván kimerült a budai hegyvidék hullámzó panorámájának néma csodálásában, a dohogva és füstölve le- s felvonuló gőzösök bámulásában, és a mohos lépcsők aljáról vízre bocsátandó papírhajók hajtogatásában, de nekünk ennyi is elég volt. Innen nem messze, légvonalban talán egy-másfél kilométerre laktunk, a terézvárosi Dessewffy utcában (5-ös szám), közel a Bajcsy-Zsilinszky út sarkához, így aztán gyakran került sor ezekre a vasárnapi ebéd előtti kilátogatásokra. Jelen voltam, amikor 1989-ben a Parlament egyik erkélyéről kikiáltották a köztársaságot; egy voltam a boldogan integető tömegben, aki elhitte, a szocializmus gnóm szellemével többé nem lesz dolgom. Lett, van. A teret számtalan MDF-, Kisgazda-, MIÉP- és Fidesz-megmozdulás színhelyeként is számon tartja a történelem, ezeken kivétel nélkül ott voltam. Hajtott a keblemet belülről majd' szétfeszítő hazafias érzés, hajtott a magyar nacionalizmus mai napig vérembe csepegő, mélabút és keserűséget kiváltó infúziója. De belehalnék, ha levennék rólam. Hajtott a tömeggel való lelkes együtt ünneplés óhaja, hajtott a tengercseppnyi ember botor és hiú reménye, miszerint szerény személyem nélkül nem létezhet a világóceán. Létezhet, mert bár a sokszor könnyelműen eljáró sors számolatlanul öli halomra teremtményeit, ugyanakkor annyira bőséges az utánpótlás, hogy senkinek nem hiányoznak az elpazarolt életek. Mélyen tragikus vonása ez az életnek. S kimentem akkor is, amikor - több százezred magammal - a kutyának sem kellettem, már ha az időközben letűnt Gyurcsány- és a jelenleg regnáló Bajnai-kormányokat az egoizmus, a nemzetutálat és a jogtiprás mocskában élvezettel hempergő ebek gyülekezetének tekintjük. Elnézést kérek az igazi kutyáktól! Nos, ez a tér mintegy kultikus helye az életemnek. Valami mindig visszahoz ide: hol az élet természetes folyása sodor errefelé, hol az itt koncentrálódó, mágnesként vonzó politikai programok szippantanak magukhoz. A mai napra rendelt látogatásom inkább az elsőként említett sodráshoz áll közel, hiszen az újabban hobbimmá vált szocialista realista (röviden szocreál) szobrok, vagy bármiféle egyéb alkotások fényképezése sorában a Mezőgazdasági Minisztérium előtt álló két figura került lencsevégre. Az épület baloldali homlokzatánál látható, szocialista öntudattal kötésig felruházott, fémből öntött női- és férfialakra szerdán délelőtt figyeltem fel, amikor munkám során itt vitt el a 2-es villamos. Persze láttam őket már százszor, de a gyermekien arrogáns, szájbarágós szocreál stílus szűrőjén át eddig nem néztem őket. Anikóm ezen a hétvégén megint dolgozik, úgyhogy elfoglaltságnak megtette a Kossuth téri kilátogatás. Vajon hányadik lehet az életemben? Miután végeztem az '50-es évek divatja szerint felöltöztetett értelmiségi nővel és az öt méterrel odébb álló aratómunkás férfival, elgyalogoltam a Margit-híd északi oldalán lévő Szent István parkba, ahol hasonszőrű szobortársakat sejtettem. Nem egészen azt találtam, amire számítottam, de azért a fémkerítéssel közrefogott park területén sikerült két újabb figurát begyűjtenem. Na, igen! Pár mondatot írnék a szépen karbantartott, ápolt sétányú, több szökőkutas, Dunához közel eső parkról. Vagy inkább a közelében emelkedő házak egykori és mostani lakóiról. A nevezetes park mindig is Budapest egyik legfelkapottabb, legfrekventáltabb helyének számított. A körülötte álló emeletes házak lakásainak ára, kiváltképp a csodás budai panoráma okán, a csillagos eget böködi. Ide nem költözhet akárki. Mindjárt ellentmondok magamnak, hiszen mostanában elég, ha egy akármilyen jöttment sok pénzt mutat fel, minden ajtó megnyílik előtte. Azonban a közelmúltban véget ért szocializmusban fő-fő pártvezetői állás szükségeltetett az itteni letelepedéshez, mi több, a kitűnő környezet, és a viszonylag egyszerűen megoldható biztonsági kérdések miatt, mondhatni, itt volt ajánlatos itt volt kívánatos lakást vennie vagy bérelnie a párthű kegyenceknek és főnökeiknek. A vétel és a bérlés kifejezéseket inkább megszokásból használom, hiszen ezeknek az ürgéknek minden költségét az állam állta, ezeknek a kivételezett faszfejeknek és pereputtyuknak minden ingyen járt. Mert, ahogy úton-útfélen öntelten híresztelték magukról, ők voltak az országot a fejlődés rögös útján a kommunizmus, mint társadalmi végcél felé vezérlő szocialista élcsapat. Egyenlők közt a legegyenlőbbek. Mindeközben a minősített hazaárulás aljas gyakorlatával szovjet vazallussá süllyesztették az országot, amiért kötél vagy golyó járt volna, nem megbecsülés és luxusélet. Szóval a Szent István park környéke afféle szocialista luxusgettónak számított, ahová külön engedéllyel, akkor is szoros felügyelet mellett léphetett be a kívülről érkező halandó. Utálom ezt a helyet, rühellem a környéket, mert minden rájuk emlékeztet. A csúnya, ízléstelen szobraik a parkban, és a parkot határoló vaskos fémkerítés őrzik a negyven év alatt a barbár ideológiájukat megsínylett lelkekbe taposódott nyomaikat. Mintha az öltönyös, vörös nyakkendős hóhérokat és lakájlelkű segédeiket sokat látott házfalak makacsul azt sugallnák, nem hagytuk, hogy elvigyenek innen bármit, minden maradt a régi helyén, s ha rajtunk múlik, az időt is megállítjuk, hátha egyszer visszatérnek a valamikori gazdáink. Az elvtársak és az elvtársnők. És akkor újra kék nyakkendős kisdobosok, és piros nyakravalós úttörők csilingelő kacagása röppen az ég és az erkélyek felé, ahonnan csontosra mumifikálódott elvtársi kezek integetnek a jövő boldog nemzedékeinek. A rádióból más sem árad majd, csak a "mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám, ajkáról ki sem fogy a nóta", és a "zengjen a dalunk, pajtás, fákon újul a hajtás, köszöntsük a tavaszt dallal" kezdetű, örökzöld kommunista dalok. Ha valaki ettől sem érzi boldognak magát, azt az első platánra felakasztják. Többet nem járok arra, a végén még leütöm a kavicsos sétányon csoszogó, kommunistagyanús öregek egyikét.  Kelt 2009.10.18.

 

  (Hetedik kötet) Huszonkilenc:

 

  Reményem meghallgattatott, kérésem értő fülekre talált; semmilyen komolyabb incidens nem zavarta meg az ünnepi hangulatot. Azt a régóta nem létezőt. Az MSZP és az SZDSZ prominensei körül összpontosuló hatalom ugyanis nem mer ünnepelni, hiszen éppen ebben, a szabadság és a demokrácia kérdésében, amiért az '56-os forradalmárok közül sokan az életüket áldozták, épp ebben a legfőbb ludasok. A látszatra adva teljesíti a "kötelező programot", azaz '56 előestéjén és napján koszorúz, konferenciát tart és kitüntet, teszi mindezt a pórnéptől szigorúan elszeparáltan, állig felfegyverzett rendőrszázadok óvó gyűrűjétől körülvéve. Fél, retteg, és utálja azokat, akik miatt rákényszerül ezekre a látszattevékenységekre, vagyis gyűlöli az egykori hősöket és azok szellemi utódait. Mindenkit, aki nem az ő kutyája kölyke. A demokrácia intézménye púp a hátán, de jó képet vágva meg kell felelnie a minimális elvárásoknak, mert végül is a megvetett tömeg egy részéből kerül ki a következő választáson neki bizalmat szavazó réteg. Ami momentán vékony réteget képez, de lesz ez rosszabb is, napról napra apad a tábor. A magam részéről nem bánnám, ha örökre felszívódna.

  Ilyen hangulati felvezetés után rátérnék a 23-i események ismertetésére. Reggel háromnegyed kilenckor már ott toporogtam a Kossuth téri metrókijáratnál, nyakamban a háromból a "középső" fényképezőgéppel. Előző este a tévében többször bemondták, hogy a rendőrség az idei ünnepen nem állít kordont. De, állított! Cinikus módon jártak el, mert ugyan most a raktárak mélyén maradtak a korábbi években úgyszólván megszokottá vált, fémből készült rácsos kordonok, a helyükbe viszont kifeszített, vastagabb zsinórból készült terelőrendszer lépett. A lényeg a birkamód való terelésen, a nemzetnek az ünnepléstől való eltiltásán van, hogy ezt milyen anyag felhasználásával teszik, mellékes. A sodrony mögött, nagyjából öt lépésenként, posztoló rendőrök unatkoztak. A járműforgalom elől elzárt tér csüggedt hallgatásba burkolózott, a környéket s főleg a nesztelenül surranó Dunát olyan vastag köd szállta meg, hogy nem lehetett átlátni Budára. Köd ide vagy oda, az enyhe, csaknem langyos levegő tavaszias beütést adott az első ránézésre baljós hangulatú időjárásnak. Az ürességtől tátongó térnek azon sarkára húzódtam, amely a kommunista elvbarátai által kivégeztetett Nagy Imréről elnevezett kisebb térséggel határos. Innen még valamennyi átködlött a sejtelmes távolban zajló előkészületekből; az ünnepélyes zászlófelvonásra az Alkotmány utca felől érkező lovas bandérium elmosódó alakjai méla szellemekként lebegtek a sűrű pára opálos fátyla mögött. Több kép készítésére nem maradt időm s lehetőségem, mivel mintegy tucatnyi rendőr még innét is távolabbra, a Nádor és a Garibaldi utca találkozásáig terelte a gyér számban kilátogató nagyérdeműt. Mit tehettem? Velük sodródtam én is. A messzeségben felhangzó Himnusz első traktusaira mindannyian vigyázzállásba merevedtünk, a kötélkordon túloldaláról velünk szemező ötven rendőr, s mi, tüntető ünneplők, akik addigra lehettünk harmincan. Az ötven rendőr mögött persze további száz fedezte előlünk az utat, de az egész Kossuth Lajos téren ennél tízszer többen lesték minden mozdulatunkat. A hatalom még az átkos kommunizmus idején sem volt ennyire beszarva '56-tól... Véget ért a Himnusz, s a kordon innenső oldalán kissé elszabadult a pokol. Az újbóli kirekesztésük miatt magukból jogosan kikelt, felháborodott civilek alkalmi kórussá fejlődve, teli torokból üvöltve, felváltva skandálták a "tolvaj banda!" valamint a "libatolvaj!" szavakból álló egyszerű rigmusokat. A nép hangja Isten hangja. Előbbi kritika a teljes kormánynak, utóbbi pedig kimondottan Bajnai Gordon miniszterelnöknek szólt. Még nagyobb lett a hangzavar, amikor a hadseregnyi rendőr válla fölött feltűnt a Nagy Imre-szoborhoz koszorúzó szándékkal közelítő Bajnai és börtönbe való csapata. Ugyanakkor emitt, a kötélkorlátnál, fél tucat tévéstáb kamerája és az újságok kétszer annyi fotóriportere vette össztűz alá az elkeseredett tiltakozókat; csattogtak a blendék, s akár a pergőtűzben ugató ágyúk csőtorkolatai, sűrű egymásutánban villogtak a vakuk. Egyik-másik fotós hajlongás közben valóságos akrobatamutatványokat adott elő, hogy minél eredetibb szögből szögből készített felvételekkel kápráztassa el a balhéra éhes másnapi újságolvasót. Nem kértem a továbbiakból, eleget láttam. Ezt a velejéig rohadt csürhét (a Bajnai-kormányt) és a seggnyalásban, elvtelen kiszolgálásban élenjáró sleppjét (a média kollaboráns részét) ideje lenne süllyesztőbe küldeni. Metróra szálltam, s egy megállónyit utazva a Batthyány téren jöttem a felszínre. A folyó felőli mellvédhez igyekeztem, mert képet akartam készíteni a Duna felett gomolygó, ritka tömény ködtakaróról, amin annyi vékonyodás sem volt, amely sejtetni engedte volna a Parlament cifra körvonalait. Összehúzott szemmel kémleltem a megfelelőnek gondolt irányt, s már fotózásra emeltem a gépet, amikor felfigyeltem a tőlem mintegy öt méterre, az alsó rakpartra vezető lépcsősor tövében guggoló férfira. Szart. Combközépig letolt gatyában guggolva, mereven előreszegezett tekintettel, eltökélten szart. Fényes (ködös) nappal, a budai oldal egyik leglátogatottabb terének szomszédságában, mit sem törődve az orra előtt elhúzó, közép délelőtti autóforgalommal. Mármost két valószínű oka lehetett a meghökkentően naturalisztikus látványnak. Egy: az illető velejéig gátlástalan volt, kettő: kurvára kellett fosnia. Utóbbit valószínűsíti a fehéren világító segge alatti kövezeten sárgán szétmálló kupac, amit a helyszínen nem, de az otthon visszanézett felvételeken megláttam. Három képen örökítettem meg az émelyítően nyers jelenetet. Nem mintha ilyen témájú felvételek készítésére vágynék, de tény, ennél frappánsabb, ha úgy tetszik, ennél életszagúbb, ennél életből merítettebb fényképeket nehéz lenne összehozni. Erős túlzással a szerencse fiának tarthatom magam, amiért az orrom alá (és elé) kakáltak. Ezt hívják autentikus felvételnek. Azért nem küldöm el kiállításra.

  A közeli villamos végállomásnál felszálltam a Móricz Zsigmond körtérre tartó 19-es járgányra. Következő úti célként ugyanis a roppant távoli Nagytétényt pécéztem ki, merthogy napokkal előbb olvastam, hogy Orbán Viktor, a Fidesz elnöke a nagytétényi katolikus templommal szemközti téren avatja fel az újonnan elkészült országzászló-emlékművet. A körtéren, sokad magammal, mintegy megrohamoztam az üresen beálló 33-as jelzésű csuklós buszt, amivel nagyjából negyven perc alatt értem ki a tett színhelyére. A busz, talán mondanom sem kell, a Fidesz törzsválasztóival volt tele. A tíz órási kezdettel meghirdetett avatás utolsó tíz percére értem oda, nagyjából fél tizenegy után néhány perccel. A busz ideiglenes végállomása elég messze esett az ünnepségtől, de jól kilépve viszonylag gyorsan odaértem. A nagytétényi utcák földszintes házai közötti villanyoszlopokra erősített hangszórókból tisztán, érthetően áradt Orbán sajátos hangja. Az átmenő forgalom elől ideiglenesen elzárt Nagytétényi út és a Szabadság útja kereszteződése zászlókat lengető emberek ezreitől tarkállott, a város peremére elzarándokolt közönség soraiban minden korosztály gazdagon képviseltette magát. Orbán Viktor a beugrószerű terecskén felállított, némiképp a honfoglaló magyarok sátrainak csúcsos tetejét utánzó vászonmennyezet alá épített pódiumról mondott beszédet, a mögötte húzódó falon az '56-os lyukas zászló feszült, előtte, a pódium aljában, a koronaőrök díszegyenruhájába öltözött, díszbárdot tartó négy strázsa adta az ünnepi körítést. A karcsú kőemlékoszlop, a tetejére felvont címeres országzászlóval az emelvénytől kissé jobbra esett. Amit hallottam, az értelmes, nyílt szónoklat volt, egyike az orbáni magas mércével mért előadásoknak. Túlzásoktól mentes, de azért érzelmekre ható beszéd hangzott el, méltó az egykori (1998-2002), s remélhetőleg a közeli jövőbeni (2010-) magyar miniszterelnökhöz. A beszéd végén elénekeltük a Szózatot, aztán a tömeg széledni kezdett. Végre alkalmam volt közelebbről szemügyre venni és lefotózni a régi-új emlékművet, amelynek az eredetijét a kommunisták a negyvenes években lerombolták.

  Kevéske körülményeskedés, s a különféle tömegközlekedési eszközökön való hosszan tartó utazás végén hazaértem Zuglóba. Két óra lehetett, s háromra vissza kellett mennem a városba, ahol a Deák téren a Jobbik tartott megemlékezést. Gyorsan megebédeltem, adtam kaját Csicsának is, kicsit kiengedtem az udvarra mozogni, aztán metróval nyomás a Belváros kellős közepe! 

  Az aznap meglátogatni szándékozott helyszínek közül kétség kívül itt remélhettem a leglátványosabb ünnepséget, itt bizakodhattam leginkább a témához kapcsolódó legjobb fotók elkészítésében. S valóban, ahogy a Deák téren a felszínre értem, a Bajcsy-Zsilinszky út irányába tekintve máris valóságos zászlóerdő gyönyörködtette a szememet. Harcias csattogások közepette piros, fehér, zöld és Árpád-sávos zászlók lobogtak a napfényes délutánban nekilódult szélben, a méretes erősítőládákból lelkesítő zene és vérpezsdítő propagandaszólamok hullottak az ezerszám megjelentekre. Épp elcsíptem, amikor a Magyar Gárda jellegzetes egyenruhájába öltözött férfiak és nők kettős sorba rendezett csoportja (kereken ötszázan) bekanyarodott az Erzsébet tér felől a Károly körútnak az Andrássy úti (és József Attila utcai) kereszteződése, egy füst alatt a Bajcsy-Zsilinszky út torkolata felé. A nemzeti ünnepet megelőző napokban a kormány talán legellenszenvesebb tagjának számító Draskovics Tibor (Drazsé) belügyminiszter fenyegette a nemrégiben jogerős bírói döntéssel feloszlatott Gárda tagjait rendőri intézkedéssel, elővezetéssel, pénzbüntetéssel és egyéb eljárással arra az esetre, ha egyenruhában, alakzatba rendeződve merészelnének részt venni a Jobbik megemlékezésén. Ámde a Gárda "gazdája" éppen a mozgalmat életre hívó Jobbik, annak is az első embere, bizonyos Vona Gábor. Vonáék a Magyar Gárda bírói feloszlatásakor mindjárt megalakították az Új Magyar Gárdát, amelyet, mint új szervezetet, nem lehet feloszlatni, hiszen jogilag nem azonos a régi Gárdával. Van itt sütnivaló! Gondolom, Drazsé dühöngött és lila fejjel rágta a keskeny száját, miközben a tévében élő egyenesben követhette, amint a Gárda tagjai tesznek az ő hőbörgésére, fenyegetőzésére, és hosszú perceken keresztül csak vonulnak és vonulnak. Ráadásul, hogy még idegesítőbb legyen a felvonulásuk, kétfelől a végképp újonnan alapított "csendőrség" kakastollas sapkát viselő, többnyire markos legényei biztosították a felvonulási területet. Nesze neked, hülye Drazsé! Erre varrjál gombot, öcsém! Hiába özönlötte el provokatív módon a Bajcsy-Zsilinszky út elejét - egészen a Bazilikáig - több tucatnyi rendőrautó és néhány rabomobil, hiába feszengett százszámra a kocsik oldalánál és a járdán a három évvel ezelőtti véres eseményeken levitézlett rendőrség több száz tagja, a Gárda rendületlenül vonult. És nekik lett igazuk: sem a mintegy kétórás ünnepség alatt, sem utána, egyikük haja szála sem görbült, a fegyvertelen civilek ellen 2006 októberében oly bátor zsaruk jobbnak látták csendben lapítani, s nem kikezdeni a komoly ellenállásra képes "hadakkal". A Károly körút elején felépített színpadról elhangzó szónoklatokból alig hallottam valamit, hiszen szinte egész idő alatt mozgásban voltam. Fotóztam vagy száz jelenetet, zászlólobogást, öreg Csepel teherautót, sokezernyi lelkes embert. Vége felé járt az ünnepség, amikor egyszer csak mosolyogva odalépett hozzám az utoljára talán tizenöt éve látott, velem egyidős Staudt Zoli. Autószerelő korunkból ismerjük egymást, s a nyolcvanas évek végén egyszer kettesben látogattunk ki egy hétre Erdélybe, az én Skodámmal. Akkoriban kezdtem járni (noha már rég nős voltam) a kalotaszegi Bánffyhunyadon élő Kelemen Erzsivel, akinél egy éjszakára megszálltunk. A fekete műbőrtetejű, piros színűre dukkózott 100-as Skodámmal, mindegyik Skodám közül a legkedveltebbel, vágtunk neki az érdekes útnak. Nagyon megörültünk egymásnak, vagy egy negyedórán keresztül beszélgettünk. Nagy vonalakban elmeséltük, mi minden történt velünk a szempillantásnyinak tűnő, elmúlt idő alatt. Szomorúan értesült a volt családommal kapcsolatos kudarcomról, én viszont szívből örültem, hogy ők még éppen úgy együtt vannak, az időközben nagyokká serdült (a legidősebb 27 éves, a "kicsi" 17) három fiúkkal, mint azelőtt. Közben a három srácból előkerült kettő, ők nyakig benne vannak a Jobbik-féle mozgalomban. Kisvártatva előkerült az asszony is, akinek az arca ugyan kicsit megráncosodott a bő másfél évtized alatt, de a mosolya és a kedvessége a régi. Búcsúzáskor telefonszámot cseréltünk, s megígértük egymásnak, hogy majd csörgünk. Hát persze. Meglátjuk.

  Másnap, tehát szombaton, Anikóm nem dolgozott. Kocsival leugrottunk a Ráckevétől délnyugatra fekvő szerb Lórévre, ahol a komphoz közeli Zichy-kápolnánál jól megsétáltattuk és megfuttattuk a lobogó fülekkel virgoncan nyargalászó Csicsa bébit. Innen a ráckevei Árpád-hídon keresztül átmentünk a kiskunsági rónára, ahol Kiskunfélegyháza érintésével eljutottunk Kunszentmiklós környékére. A pusztában álló gémeskutak egyikénél megint hosszabban időztünk. Bár a Nap nem sütött olyan erősen, mint előző nap, s az erősödő szél is elvett a hevéből, azért nem fáztunk. Kunszentmiklóson áthaladva hamarosan beértünk a mindinkább kihaló tanyavilágba, ahol legfeljebb minden negyedik tanyán van még élet, s folyik némi gazdálkodás. A többi elhagyatott, pusztulófélben. Két ilyen, egymástól háromszáz méterre eső tanyára is benéztünk. Az elsőnél Anikóm a kocsiban maradt, mert nem volt egyértelműen biztonságos a gazzal erősen felvert telekkel közrefogott, omladozó házak megközelítése. A másodiknál azonban már jött. A tornácos folyosóról nyíló két ajtó közül először a kamrába (s onnan a padlásra) vezető ajtóról vertem le a nehéz lakatot. Kalapácsnak megtette a földön talált puha fahusáng. A földszinti zsúfolt lomtárban nem bukkantunk semmi értékesre, azonban az innen a padlásra vivő falépcső tetején nyíló csapóajtó mögött annál több látnivaló akadt. A padlás vén porában két nagyobb csoportban heverő mintegy száz üvegpalack közül kiválogattunk húszat, s a szintén odafönt talált két fonott kosárba helyezve, betettük őket a csomagtartóba. Akadt köztük sörös, boros és háború előtti tejesüveg is. A tornácról nyíló másik ajtóról egy erősebb kézmozdulattal lerántottam a jelek szerint mások által korábban tönkretett lakatot. A régi parasztház belsejében egyszerű, de nagyszerű bútorokkal berendezett lakószobát, előszobát (innen nyílt a két helyiséget fűtő rakott kemence ajtaja), s egy harmadik, a lakószobával egyező méretű helyiséget találtunk. Ami minden bizonnyal a konyha és egyben az étkező lehetett. Mindhárom helyiségnek fa- vagy kőborítás nélküli, finom homokkal fedett döngölt földpadlója volt. Itt még az életben nem porszívóztak. A hálószoba (lakószoba) masszív ágyainak betétjeit szétdobálva találtuk, de a nagy ruhásszekrényekhez, amelyekben tucatszám állt a dohos ruhanemű, nem nyúlt senki. Innen nem vittünk magunkkal semmit, az emlékeken kívül ugyanis nem volt mit, azok viszont a házé, s nem adta. Mert mi marad akkor neki? (A parkok padjain magukba süppedten üldögélő, botjukkal a lábuk előtt elterülő őszi avarba talányos ábrákat rajzoló öregektől sem lehet elvenni a múltból előrajzó emlékeiket, jobban ragaszkodnak hozzájuk, mint a maradék vagyonkájukhoz. És igazuk van, hiszen az ember csak átmeneti tulajdonosa az életét színesebbé tevő tárgyaknak, a lélek és a feledés szűrőjén fennakadt emlékek azonban kizárólag az övék. Nagy megtiszteltetés azoknak, akikkel megosztják őket.) Az üvegeket és a petróleumlámpához való üvegbúrákat Anikó vasárnap elmosta, a legtöbbjük felkerült a nagy szekrényünk tetejére. A látogatás végén több képet készítettem a látóhatárig tartó legelők és szántók felé kerítés nélkül forduló udvart három oldalról határoló, vályogtéglákból rakott tanyai épületekről. A hátsó fertályon omladozó kettős illemhelyről, mellette a belső udvar felé néző oldalán a tetőig nyitott istállóról, ahol tavasztól őszig tartották a lovakat és a marhákat, a hosszú és lapos disznóólról, és a szomszédságában valami felismerhetetlenségig összecsuklott épületről, valószínűleg a téli istállóról. S magáról a főúttól mintegy ötven méterre álló főépületről, a fehérre meszelt oldalú, félig nádfedeles, félig cseréppel fedett, tornácos, ki tudja, hány generációt becsülettel kiszolgált öreg házról. A születés, a mindennapi dolgos élet, és az elmúlás titkainak nagy tudójáról. Amely, mint mondani szokás, állva, lábon halt meg. Ja, és a pusztuló tanya felett szikár kormoránként őrködő, a szélsőséges pusztai időjárás viszontagságaitól sötét színűre érett gémeskútról, ami többé nem ad szomjoltó vizet senkinek.          

  A hazafelé tartó úton, talán Tass területén, a Suzukijával egy mellékútról váratlanul és szabálytalanul elénk kanyarodó öreglány kis híján totálkárosra tette a kocsinkat. Szerencsére ösztönösen ráéreztem a közlekedési szabályokban teljesen bizonytalan vénlány szándékára, s már akkor figyelni kezdtem a ténykedését, amikor beért a kereszteződésbe. Amikor meglepő módon kilőtt a stoptábla alól, már a féken tartottam a lábam, s milyen jól tettem, hogy bizalmatlan voltam a képességeivel kapcsolatban! Az országutakon főbenjárónak számító hibát elkövető öreglány, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, ezek után mosolyogva suhant el a szélvédőnk előtt. Néhány másodpercen és egy-két méteren múlt, belénk rongyoljon (Anikó felől), vagy mi szaladjunk az ő kocsija oldalába. Maradjunk annyiban, nem egyedül nekünk, mindnyájunknak óriási szerencséje volt.  Kelt 2009.10.26.

 

  (Hetedik kötet) Harminc:

 

  Anyám a hét közepén felhívott, hogy nincs-e kedvem hétvégén elmenni vele az esztergomi Szentgyörgymező temetőjébe, halottak napja alkalmából virágot vinni az apja, azaz nagyapám sírjára? Olyan nagyon nem volt kedvem, viszont elérkezettnek láttam az időt a kettőnk közt jó ideje meglévő, egészen pontosan a kocsim vásárlásáig visszanyúló feszültség enyhítésére. Anyám ugyanis júniusban az utolsó pillanatban visszatáncolt attól, hogy falból a nevére írassa azt az autót, a megvételre váró Renault-t, amit én használtam volna, és én fizettem volna a törlesztőjét. Alighanem megijedt, hogy a későbbiekben netán átverem, bár ezt nem merte a szemembe mondani. Én azonban roppant sértőnek találtam, hogy az én jó anyám magában afféle sunyi köcsög gazembernek tart, akiről feltételezi, hogy a tulajdon szülőjét csőbe húzza, majd cserben hagyja. Jogos felháborodásomban hideg- és idegháborúba kezdtem ellene, hónapokon át nem hívtam, nem kerestem, kivételt csak a házasságkötésem idején tettem, mivel jóval a botrány kirobbanása előtt megállapodtunk, hogy ő lesz a tanúm. Annyira azért nem akartam megszégyeníteni (pontosabban visszaszégyeníteni), hogy ezt eljátsszam vele, ámbár, igazság szerint az ötlet megfordult a megaláztatástól lázongó fejemben. Végül kölcsönös műmosolyok bevetése és műfesztelenségek eljátszása közepette lezajlott a nősülésem hivatalos koreográfiája, de az esküvői ebédet követően tovább folytatódott az egyoldalú haragszom rád. Lassan azonban leülepedett bennem a harag, s a hívás idején már fogékonyabb voltam a békülésre. Ma reggel hát kimentem hozzá Budafokra. A budafoki Savoyai Jenő téren megálltam, hogy újságot vegyek, és a kisebbik fényképzőgépemmel lefotózzam a katolikus templom előtti első világháborús emlékművet. Anyámnál gyorsan bedobtam négy kis krumplis lángost, kétszeri felszólításra megcsodáltam a félénken viselkedő fehér macskáját (akkora, mint egy ló), aztán már indultunk is. A Daewoo-val, anyám kiskocsijával mintegy óra leforgása alatt lent voltunk Esztergomban, ami, tekintve a halottak napja előtti megugrott városi és országúti forgalmat, nem is rossz idő. Szentgyörgymezőn hamar rátaláltunk az örökzöld repkénnyel befuttatott sírra, amelynek fedőlapja alatt hárman nyugszanak: nagyapám, a harmadik felesége, Ilus néni, és nagyapám nagyon korán meghalt kisfia, a kis Ferike. Ez volt az a gyermek, aki a Fűzfa utca ház udvarán, míg az asszonyok a közelben teknőben mostak, véletlenül beleivott a mosáshoz használt lúgba, amibe belehalt. Ha élne, a nagybátyám lenne. Anyám a síron talált műanyag vázában elhelyezte a közeli házak egyikénél vett virágait, aztán mintegy félórás séta keretében sorra felkutattuk a rokoni körhöz tartozó további sírokat, amelyek mindegyikére jutott egy-egy szál virág. A leselejtezett életek szabadtéri múzeumába, a felejtésre ítéltek panoptikumának őszi tárlatára természetesen másokhoz is érkeztek a kezükben a halványuló hála virágcsokrait szorongató rokonok, a megszeppent soron következők; ezekben a napokban ország-, sőt világszerte élettel telítődnek a máskülönben csendes temetők. (Hja, kérem, a halálos kór neve: élet. Az atombombába vagy egy húzósabb influenzajárványba pár tíz- vagy százezer kiválasztott hal bele, az életbe kivétel nélkül mindenki.) A nem mondanám, hogy szomorú, inkább elgondolkoztató, a földi élet iránti mohó szeretetünket tréningben tartó kötelesség teljesítése után a Mária Valéria-hídon terveztünk átmenni Párkányba, ám előbb a gyönyörűen rekonstruált híd magyar oldali hídfőjénél lévő parkolóban ettünk az anyu által sütött csirkecombokból, amikhez szeletelt uborka és kenyér járt. Most már jöhetett Párkány! A kocsit a párkányi főtérhez közeli utcában hagytuk, majd rövid időre elváltak útjaink. Anyu ment kirakatokat nézni és fagylaltozni, én pedig az itteni Duna-partot lőttem be. Hogy Esztergom szép, gondozott, erős történelmi gyökerekkel rendelkező város, azt mindig tudtam, de a párkányi oldalról elém táruló fenséges panorámán elámultam. Mennyire másként fest innen a legelőnyösebb arcát szemből mutató bazilika, a kissé jobbra álló prímási palota, a vízivárosi házak cserepes tetőerdeje, s bal szélről a szentgyörgymezői karcsú templomtorony és az október végi sárgásbarnás beütéssel együtt is kitartóan zöldellő környezete! És az egész, egyben! Nosza, készítettem jó pár képet, egyik szebb a másiknál. Az én galambősz hajú, törékenynek látszó anyámmal a főtéri üzletsor előtt találkoztam újra. Rajta kívül alig járt ember a hűvös utcán. Kiderült, mégsem evett fagylaltot, noha eredetileg ezért rándultunk át ide. A cukrászdában, ahová igyekezett, alig voltak vendégek, amitől anyámban valami furcsa gátlásosság alakult ki, s emiatt nem akart bemenni. Felajánlottam, hogy elkísérem és betérek vele, de már nem volt hozzá kedve. Van ilyen. Együtt visszamentünk a lomha folyó hátát játékosan borzoló széltől kristálytiszta levegőjű partra, ahol immár ő is szorgosan csattogtatta a tavaly karácsonyra tőlem kapott gépét. Felhívtam Anikómat, s telefonon keresztül csókoltattam a dolgos kis kacsóit a messzi Párkányból. Végül is, külföldön voltam, vagy mifene? Szegény magyarok, csak az nem rúg belétek, akinek éppen másfelé van dolga! Előttem a maradék haza, hátam mögött a csehek és tótok által közel kilencven éve elorzott, hajdan volt Felvidék, na, vajon mitől beteg a magyarul érző lélek? Miután az én koffeinfüggő anyám a közeli presszó kósza fátyolfelhőn szűrt napsugárban fürdő, langyos teraszán elfogyasztotta a rég áhított kávéját, fiatalosan bepattantunk a kocsiba, és jöttünk haza. Előbb persze a jó öreg Budafokra igyekeztünk vissza, ahol átültem a magam sokkal kényelmesebb autójába. Elbúcsúztunk, siettem haza a reggel óta magában búslakodó Csicsa kutyámhoz.  Kelt 2009.10.31.

 

  (Hetedik kötet) Harmincegy:

 

  A mai időjárás jóval barátságosabbra sikerült a tegnapinál. Reggel ugyan kissé felhős, ködös képet mutatott, de ezt csak ijesztésnek szánta, mert tíz óra körül már melegen sütött a Nap, ha olykor vékony fátyolfelhő mögé is rejtette az arcát. Anikóm ezen a szent napon is melózott, de ezúttal nem vittem el a munkahelyére, mert ellenkező irányba indultam, ugyanis a Duna bal partjával párhuzamosan délre tartó 51-es úton szándékoztam kezdeni a mai autós túrámat. Megint világháborús emlékművek után kajtattam. Elnézve a bőséges kínálatot, valószínűleg sokáig kitart az új keletű hobbim. Dunaharaszti, Áporka, Kiskunlacháza és Ráckeve településeken még borult égbolt rontott a fotózandó szobrok tökéletes megvilágításán, de Dömsöd templomos főterére érve nem hittem a szememnek és egyéb érzékeimnek, mert igazi tavasz fogadott, amint a kocsiból kiszálltam. A nagykabátot levettem és a járműben hagytam, hiszen a zavartalan napsütés jóvoltából nagyjából 15 Celsius fokhoz elégnek bizonyult a pulóver. Tass és Szalkszentmárton után Dunavecse következett. Emlékszem, bő tíz éve, midőn kicsiny családommal utoljára errefelé kocsikáztunk (a kevéssel délebbre fekvő Apostagra jártunk pecázni), az erős autóforgalom miatt alig lehetett gyalogosan átkelni a falu főutcájának egyik oldaláról a másikra. Akkoriban szombat délelőtt és délután lépésben haladt a kocsisor. Nos, ennek alighanem örökre vége, mert időközben megépült az elkerülő út, s az előzmények ismeretében alig lehet ráismerni a kísértetiesen nyugalmassá lett településre. De ami az egyik oldalról áldás, a másikról lehet átok, hiszen a falu a nagy nyugalomért láthatóan nagy árat fizetett. Meglehet, visszacsinálnák az egészet, de már késő. A régebben pénzes vevőktől zsúfolt útszéli boltok zömének rolója lehúzva, de nem a vasárnap okán, hanem a csőd miatt. Ugyanez vonatkozik a főtér szélén hajdan virágzó, hatalmas forgalmat bonyolító ABC-re is, annak szintén annyi. Az eltereléssel megszűnt az átutazó forgalom kereskedelmet élénkítő hatása, a helybéli lakosok pedig nem jelentenek komoly vásárlóerőt. A meghökkentő recesszió számomra annyi előnnyel járt, hogy amíg fotóztam a világháborús emlékművet (háttérben a templommal), tisztán hallhattam a szép időtől bezsongott madarak éneklését. Tíz évvel korábban szüntelen motorzúgás, fékcsikorgás, ajtócsapkodás és emberi hangoskodás kísérte volna a főtéri sétámat, most hallani lehetett a természet hangjait, érezni a levegő illatát. Dunavecse déli határában új híd ível át a Dunán. Csak nem értem, minek? Ugyanis tizenöt kilométerrel alább található a Solt és Dunaföldvár közötti régi híd, amelynek az áteresztő kapacitására eddig nem volt panasz. A dolog további pikantériája, hogy a folyó két partját összekötő legközelebbi híd északra a Lágymányosi-híd (kb. 60 km), délre a bajai híd (kb. 65 km). Mindenütt másutt kompok szállítják az utasokat és a járműveket. Ahogy mostanában mondani szokták, erre varrjál gombot, öcsém! 

  Dunavecse után tehát Apostag következett, majd a szerénynek mondható itteni emlékmű fotózását követően Soltnak indultam. Mielőtt azonban betértem volna Soltra, a városka szélén rákanyarodtam a Dunaföldvárra vezető útra. Nyolc kilométer megtétele és a Duna-hídon való áthajtás után értem a változatos domborzati viszonyai és a bőséges egyházépítészeti látnivalói miatt kissé Szentendrére emlékeztető településre. Sajnos ez alkalommal nem értem rá bővebben foglalkozni Dunaföldvár megannyi szépségével, mindössze esszenciális töménységben konstatáltam a szemem elé kerülő érdekességeket: a barokk templomok háztetők fölé nyújtózkodó tornyait (a nagyobb katolikus templomhoz azért felballagtam a kilátás miatt), a szép számú régi házat, a gondozott tereket, s leginkább a Duna-parti sétányt. A folyó szintjétől vagy tíz méterrel magasabban húzódó sétány állapota mintaszerű, kiválóan karbantartott. Azonban északra tekintve sokat ront a különben megkapó panorámán az a hatalmas, félgömb alakú ipari izé, amiről nem tudni miféle szerkezet, de gusztustalanul belerondít a pannon tájba. Nem beszélve a dunaújvárosi vasmű idelátszó kéményeiről, amelyek vasárnap éppúgy eregetik a füstöt, mint a hét többi napján. Dél felé tekintve már barátságosabb látványt élvezhet a kutató tekintet; a híd zöldre festett traverzein túl a folyó széles, nyugodt háta húzódik parttól partig. A sétány egyelőre még lombos, ámbár mindinkább okkersárga és dohánybarna leveleket hullató platánjai által közrefogottan ott áll az ország egyik legszebb első világháborús emlékműve. Dunaföldvár polgárai egykoron mélyen a zsebükbe nyúlhattak, amikor arról volt szó, hogy méltó emlékművet állítsanak a világháborúban elesett magyar hősöknek. A háromalakos, fémből öntött impozáns mű egyszerre szívmelengető, bátorító és vigasztaló. Igaz, ez egy vesztes háborúban a területe kétharmadát elveszített ország fájdalmát megjelenítő emlékmű, mindazonáltal erőt és reményt sugárzó. 

  Az amúgy vaskos, de a rendkívül alacsony vízállás miatt jelenleg nyurgának tűnő, a nyugodt vízből magasan kiálló kőpilléreken nyugvó hídon visszatértem a Duna keleti oldalán fekvő Soltra, ahol egykettőre rátaláltam a katolikus templom kertjében búslakodó kőalakra. Soltról Kecskemét irányába indultam tovább, de eszem ágában sem volt a hírös városig jutni. Ahhoz már késő lett volna, különben is, akadt közben jó pár egyéb helység, ahol látnivalót sejtettem. Mindjárt itt volt Fülöpszállás, amelyet úgyszólván körbezárt a sekély, de nagy kiterjedésű belvíz, amit a szikes talaj sehogy, vagy nagyon nehezen tud felszívni. Az utóbbi napok kiadós esőzései következtében jókora szikes tavak keletkeztek, az egyik partján száznál több egyedet számláló birkanyáj legelt. A településre vezető bekötőút - nyilván a gyakori belvizek miatt - magas töltésen vezet. Egy alkalmas helyen leállítottam a kocsit, és a töltés alatti árkon túl a borzas kutyája társaságában álldogáló, jóindulatúnak látszó idős pásztor beleegyezésével szép felvételeket készítettem, háttérben a távoli templomtoronnyal. Fülöpszállás háborús emlékműve talán tízéves lehet, viszonylag új, de a mívesebb, igényesebben elkészítettek közül való. Innen Szabadszállás felé fordítottam a kocsim orrát.

  Anikómmal az idén már három alkalommal jártunk itt, s mindannyiszor leellenőriztük a főtéri templommal szemközti cukrászda szemet gyönyörködtető, ínyt kényeztető kínálatát. Ezúttal kihagytam a csábítóan édes csemegéket, inkább a templom előtti emlékműre koncentráltam. Utamat Kerekegyháza felé folytattam. 

  Szabadszállás és Kerekegyháza között két elhagyatott tanyára is betértem. Mindkettő meglehetősen távol feküdt a gyér forgalmú műúttól, de a hozzájuk vezető földutakat elfogadható állapotban találtam, miáltal okkal reméltem, hogy a kocsinak nem esik bántódása. Az első tanyánál (a két épület teteje földig beomlott, minden mozdíthatót elvittek belőlük) párszor elsütöttem a magammal vitt, riasztópatronokkal töltött pisztolyt, csak a bejáratás és a hanghatás ellenőrzése kedvéért. A tesztelés kiválóan sikerült, minden elsütés után másodpercekig csengett a fülem. Márciusban vettem, de azóta nem lőttem vele, időszerű volt kicsit kiégetni a csövét. A második tanyánál, mely az elsőhöz képest jóval több épületrészből és melléképületből állt, megleptem egy pár őzet. A kifejlett állatok a kisebbik épület oldalánál felhalmozódott szemétből csemegéztek, s csak akkor vették észre a kocsi érkezését, amikor a térdig érő gazban leállítottam a motort. Tétován odébb ugráltak, de a sok helyütt épen maradt kerítés miatt nem tudtak megszökni. Legalábbis egyelőre. Lassú mozdulatokkal elővettem a fényképezőgépet, s készítettem pár remek természetfotót az idegesen ide-odaugráló, olykor fülelve megtorpanó jószágokról. Végül rátaláltak a kerítés hiányosságára, és büszkén feltartott fejjel elügettek a távoli kukoricás sűrűje felé. 

  Lajosmizsénél értem ki a régi ötös útra, ahol még Örkénynél és Alsónémedinél ugrottam ki a járgányból, mivel hazafelé jöttömben ezeken a helyeken bukkantam újabb emlékművekre. Fél ötre itthon voltam, odakint már csaknem egészen besötétedett. A kutyám persze irtóra örült az érkezésemnek. Finom falatokkal kiengeszteltem az egész napos magányért, én is kajáltam, s azóta pihenem a mintegy 260 kilométeres út fáradalmait. Mozgalmas hétvégém volt, két nap alatt 430 kilométert tettem meg. Jövő hétvégére is szép időt jósolnak a meteorológusok, akkor már Anikóm társaságában vágok neki az útnak.  Kelt 2009.11.15.

 

  Vége a harminchetedik résznek