ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                írta Miski György

 

                            Harmincnyolcadik rész

 

  (Hetedik kötet) Harminckettő:

 

  Éjjel különös, rendkívül elszomorító álmot láttam. Gyanútlanul mentem az utcán, amikor egyszer csak észrevettem az én szeretett Jerry cimborámat, amint egy kisebb halom járdaszéli szemét mellett hever a földön. Piszkos, s a nyaka körül véres bundával, elgyötört tekintettel, végtelenül elhagyatottan. Mint akit halálra kínoztak, vagy mint akit az éhség teljesen legyengített. Emlékszem, az arcán ott húzódott az a jellegzetes, fekete szőrcsík is a szeme fölött. Sietős emberi lábak jöttek-mentek körülötte, de senki nem méltatta arra, hogy törődjön vele. Álombeli első meglepetésemből ocsúdva gyorsan odaléptem hozzá, felnyaláboltam a tényleges méretéhez képest fele akkora kutyát, és boldogan ölelgettem az addig halottnak hitt, de mégis életben talált cimborát. De ő nem viszonozta az örömömet, úgy tűnt, mintha arra sem lenne elég ereje, hogy rám emelje a kék szemeit. Ennyi, nincs tovább, az álom véget ért. Hm, közeleg a vén cimbora halálának egyéves évfordulója (november 28.), úgy látszik, tudat alatt is foglakoztat a dolog. Üzen odaátról a haver, hogy ne felejtsem el. Nyitott kapukat döngetsz, barátom! Előbb felejteném el a nevemet, mint a veled leélt tizenhárom és fél év boldog pillanatait. Minden nap velem vagy, míg élek. Én még elszöszölök némi időt ebben a jelző nélküli földi életben - meglátod, a végén szempillantásnak tűnik az egész -, és jövök! Aztán meg újra együtt leszünk, és nagyokat csavargunk az örökkévalóság végtelen ösvényein, mint tettük volt e világi útjaink alkalmával.  Kelt 2009. 11.16.

 

  (Hetedik kötet) Harminchárom:

 

  Szombaton és vasárnap ismét az első és második világháborús emlékművek felkutatásával és fényképezésével telt. Szombaton Anikóm nem dolgozott, így a ködös, hideg reggelen együtt indulhattunk neki kocsival a 4-es főútnak. Merthogy megállapodtunk, ezúttal ennek a forgalmas főútnak a nyomvonalát követjük, útba ejtve a mellé települt falvakat és városokat. 

  Vecsésen, a főút menti, hagyományos megjelenésű emlékművön kívül, odébb egy-két kilométerrel, találtunk egy 2005-ben felállított, nagy méretű, székelykapus Trianon-emlékművet. Nagyon jól néz ki. Gyálra hiábavalónak bizonyult benézni, mert a kiterjedt település (azt hiszem, városi ranggal bír) egy fia emlékművet nem bírt felmutatni ebben a témában, ami, akárhogy nézem, nagy szégyene a helyi önkormányzatnak, de a patriotizmusból elégtelenre vizsgázott helybélieknek úgyszintén. A gyáli csalódás után a kibillent lelkiállapotomat helyreillesztő Ócsa következett, ahol a méltán híres református templomhoz közel eső parkban bukkantam rá a kőből faragott kétalakos műre. A szemerkélő, permetező ködben, amely idegesítő csiklandozások közepette ült meg az ember arcbőrén, nem volt kedvünk betérni az alig száz méterrel odébb látható egyházi épületbe. Remélem, egyszer jobb időt fogunk ki, és akkor pótoljuk a hiányosságot. Üllő jött sorra, ahol a szerény világháborús szobor közelében gazdagabb kiállítású 1848-as, és olcsóbb kivitelezésű Trianon-emlékmű látható. Fő a jó szándék. Monor kitett magáért, no nemcsak a zsinóros nadrágos, mentés, forgós csákós honvédet ábrázoló szobor igényessége okán, hanem a frekventált helyen való elhelyezése miatt is. A városka központi parkjában, a legfontosabb belső út mellett, két jókora templom szomszédságában, szépen gondozott kert közepén. Szóval, a dolognak ez a része rendben lenne. Anikóm megéhezett és kívánta a kávét, tehát betértünk a parkkal szembeni presszóba, ahol ámulatba ejtő édességkínálat borzolta az akkor már két napja szigorú fogyókúrára fogott belsőmet. Az illatosan gőzölgő kávé mellé porcukorral meghintett almás pite dukált, de akkora, ami két embernek is elég lett volna. Pilis a templomkertjében őrzi a kegyetlen háború és a rá következő súlyos és igazságtalan békediktátum emlékét, tőszomszédságában ott van a II. világégés egyszerű betontömbje is. Albertirsa község Irsa és Alberti települések egyesüléséből keletkezett, nem tudom, mikor. A háborús emlékmű, miként az 1848-as gyalogos honvédet ábrázoló szobor, és a szolid kivitelezésű országzászló (talapzat) a helyi szlovákok evangélikus templomával szemközti parkban ázott a szinte vágható sűrűségű ködben. 

  Miközben a településről Cegléd felé kivezető útra vadásztam, alaposan eltévedtem, és a falu ellenkező végén kötöttem ki. Egy utolsó, régi építésű, elhagyott tanyaépület mögött telepített erdősáv állta utunkat. Arrafelé nem vezetett tovább út. De ha már erre vetett bennünket a jó sorsunk, nem estünk kétségbe, és élve a véletlen nyújtotta lehetőséggel, titkon bekukkantottunk a láthatóan lakatlan házba és melléképületeibe. Igazság szerint én mentem előre, Anikóm a kocsiban várta a híreket. Az egyik fészerben Nagykikinda feliratú, tehát a második világháború előtt készült kályhacsempék voltak a sarokba állítva, mindjárt kiválasztottam az öt legpofásabbat, s betettem őket az autó csomagtartójába. Valamire biztosan jók lesznek. Forród edényhez alátétnek, konyhai dísztárgynak. Volt ott fényesre kopott nyelű kasza, kapa, cseresznyefa sétabot, kézi borona, miegyéb. A paraszti életvitelhez szükséges nagyobb kerti szerszámok. A fészertől öt méterrel arrébb, párhuzamosan elhelyezkedő lakóház padlására két lépcsősor vezetett. A mohával vastagon fedett külső falépcsőt annyira megrágta az idő vasfoga, hogy mindjárt az első grádics beszakadt alattam, erről tehát, mint a feljutás szóba  jöhető eszközéről, fürgén letettem. A másik falépcső, amely egy faajtóval tessék-lássék lezárt külön kis kamrából indult felfelé, masszívabbnak bizonyult. Ezen simán feljutottam, de a tető alatti poros félhomályban nem találtam semmi érdemlegeset. Ezek után kíváncsi lettem, mit rejt a lakóépület belseje. A kezembe eső fél téglával, célzott ütéssel levertem a tornácos lakóépület nagy ajtaját zárni hivatott vastag lakatot. Kezdek rutint szerezni betörésben (illetéktelen behatolásban). Odabent három szoba fogadott, mindháromnak a nagy titkokat tudó hideg őszi csend volt a jelenlegi lakója. Gondolom, a közelmúltban valakik kihaltak innen, s a házat a fenntartásában nem érdekelt örökösök magára hagyva pusztulásra ítélték, noha momentán még abban az állapotban van, amelyben megállítható és megfordítható a romlás folyamata. Legalábbis némi anyagi ráfordítással és munkával ismét lakhatóvá lehetne tenni. Ha lenne hozzá akarat. A bal szélső helyiség egykor a lakószoba szerepét töltötte be. A masszív, régi ágyak igazi libatollakkal hizlalt dunyhákkal és párnákkal voltak vetve, mára megdohosodott valahány, talán ezek közül vitték el az utoljára kihalt öreget. A berendezés további részét képezte az egyik ablak közelében falhoz állított zománcos mosdóállvány, a szoba közepén mintás viaszkos vászonnal takart egyszerű asztal állta az évek ostromát, és láttam egy szintén a falhoz tolt mutatós sparheltet. Ennyi. A középső szoba, ahová a kerti ajtó nyílt, afféle paraszt nappali szerepet tölthetett be. A falba épített, agyagból égetett kályhát az idenyíló vasajtón keresztül táplálták fával, ami aztán átmelegítette a szomszédos hálószobát is. Azt, amelyiket az előbb ismertettem. A jobb oldali helyiség, melynek mérete egyezett a lakószobáéval, nyilván a konyha volt, meg minden egyéb, ami a másik két szoba nem. A szobák elrendezéséből, emberhez igazított méreteiből látszik, hogy valaha egészen jó lehetett itt élni, egy néhány gyermekes család elvolt benne és a hozzátartozó kertben. Ahol, egyebek mellett, girbegurba vén kútágas meredt a szürke égre, mellette a romlandó ételek hűvösen tartására szolgáló, félig földbe vájt verem látszott, lapos sátor tetejét vastag földréteg, s azon buján tenyésző fű lepte, ezek szigetelték a bent tárolt ételeket a nyaranta hevesen tűző Nap melegétől. Odébb karámok a sertéseknek, baromfiknak, valamint néhány toldaléképület, s az elsőként említett fészer, ami a mérete után kisebb lakóháznak is beillett volna. Mire az illegális kutatásaim alatt a kocsiban melegedő Anikóm társaságában ismét bejártam a házat, eltelt félóra, mennünk kellett tovább.

  Valami fatális tévedés folytán nem a 4-es főútra, hanem a Mikebuda és Csemő felé vezető mellékútra jutottunk ki. Fene a gusztusát, a nagy köd alaposan megtréfált. A szép nevű Mikebudára kíváncsiságból betérve megszólítottam a hihetetlenül elhagyatott falu buszmegállójában ráérősen ücsörgő két parasztembert, ugyan, mutatnák meg, merre találom az itteni templomot? Gondoltam, a nagy köd miatt nem tűnik fel a tornya. Tudvalevő, hogy általában a templomok környékén érdemes történelmi vonatkozású emlékművet keresni. A kunos fizimiskájú, kiálló pofacsontú, szikkadt arcú értelmesebbje készséggel felelt, csak nem tudtam, melyik szemébe nézzek, olyan embertelenül kancsalított. Egy idő után feladtam, és semleges területre, a két szemöldöke közötti mély ráncra összpontosítottam. Azt mondta a jó ember, hogy itt ugyan fia templom nem sok, annyi sincs. Görbe hüvelykjével a háta mögötti legelő felé bökött, ahol bokáig érő szürke betoncsíkok látszottak ki a birkák által tövig legelt fűből. Na, évekkel ezelőtt oda terveztek építeni egyházat, csakhogy az alapozásnál nem jutottak tovább, merthogy elfogyott a pénz. Hálásan köszöntem a szép, kerek történetet, meg hogy áldozott rám a drága idejéből, és inaltunk az Isten háta mögötti Mikebudáról, ahol még templomra sem telik. Csemő után a szinte nulla forgalmú országúton, az én sávom közepén, egy frissen elütött sas teteme mellett suhantam el. Az országút nedves aszfaltján szétszóródott tollakból, s a nemes ragadozómadár később megpillantott véres fejéből ki lehetett következtetni a méltatlanul korai vesztének valószerű okát. Nyilván alacsonyan és lomhán szárnyalt az út felett, talán kevéssel előbb evett, s dugig volt nyúlhússal a bendője, aztán egy arra robogó autó fejen találta. Kegyeleti okból visszatolattam, és a sárga csüdjénél megragadott, másfél méter fesztávolságra tehetetlenül szétnyíló szárnyú madarat bevittem az utat kísérő erdőbe, ahol megbarnult falevelek és gallyak alá temettem. Nyugodjék békében, vitéz uram! 

  Cegléd városa először is egy remek, a szocializmus korából itt ragadt mozifelirattal lepett meg. Tipikus betűtípusok, el sem lehetne téveszteni a keletkezési kort. Szabadság filmszínház a Rákóczi úton. Na, ja, szabadság! Mi más nevet kapjon a szocialista rabság idején épült mozi? Ami az első világháborús emlékművet illeti, igazán impozáns méretű, frekventált helyen felállított remekműre találtam, a körülötte kialakított tér igényessége szintén párját ritkítja. Cegléd magyar város, ami alatt nem egyszerűen a földrajzi tény értendő, miszerint Magyarország területén fekszik, hanem azt, hogy az itt élők láthatóan s dicséretesen szívükön viselik a történelmi tudat ébrentartását. 

  Nagykőrös, mely egykor fénylő, mára megkopott ázsióját a messze földön híres konzervgyárának köszönhette, 16 kilométerre, s a nehéz párát lehelő róna síkján fürgén nyargaló Renault-val legfeljebb negyedórányi járásra volt. A nem kevés anyagi áldozattal rendbe tett főtér itt is rengeteg látnivalót kínál, a három templom közül különösen a legnagyobb, a református templom tornácos erkélyű, hatalmas tornya lepett meg. A toronysisak, ha jól láttam innen alulról, tiszta rézborítású. Rézlapok alakjában egy vagyon van oda felszegezve. A szomszédos, alig valamivel kisebb közteret uraló emlékművel viszont akadt egy kis malőr, ugyanis a háborúban elesettek nevét felsoroló kőtalapzatra féltő kezek máris felhúzták a szobrot a téli fagyoktól kímélő fabódét, miáltal az idetévedő idegennek sejtése sincs, mit takarnak a barnára pácolt deszkák. Nyáron megint eljövök, hiszen így félmunkát végeztem.

  Kecskemét 12 kilométerre esett, de már erősen szürkült, mire leparkoltam a főtéri zsinagóga előtt, ami rég nem vallási, hanem kulturális funkciót betöltő intézmény. Szinte futva, na jó, erősen kilépve indultunk a fényképezésre váró alkotások felkutatására. Az egyik az öreg templom (ahogy a nótában írva vagyon: "...megkondult a kecskeméti öreg templom nagyharangja...") falán látható dombormű, amivel nem akadt gond, húsz másodperc alatt három képet készítettem róla. Aztán egy idősebb hölgy félretájékoztatott minket, minek következtében az áruház előtti téren az elmúlt években felállított II. világháborús emlékműnél kötöttünk ki. Légvonalban harminc méterre álltam attól a számomra szinte kultikusnak számító helytől (a lila szalagház végétől), ahol anno a bő évtizede bezárt önkiszolgáló étterem üzemelt, ahol, bohó ifjú éveimben a szüleimmel, barátnőimmel, és később másokkal annyi finom melegszendvicset és pizzát nyomtunk le. Hű, azok az isteni gombás és tojásos melegszendvicsek! Azok a forró, magyaros ízű, tányérnyi pizzák! Mit nem adnék érte, ha most ismét megkóstolhatnám őket! Egykori kecskeméti barátnőm, a szép emlékű Cseh Erzsike jóvoltából ismertem meg a kitűnő konyhával és megfizethető árakkal üzemelő helyet, áldott legyen az emléke. A tudtommal jelenleg Pécelen élő Erzsikének és az önkiszolgálónak egyaránt. Egy arra kószáló idősebb úr végre a helyes útra terelt, amikor határozott mozdulattal az ötpercnyi járásra eső Katona József színházhoz irányított minket. Az épület mellett, egy terjedelmes fa védőszárnya alatt látható a keresett emlékmű, amiről fél tucat képet készítettem. A főtéren keresztülvágva igyekeztünk vissza az autónkhoz. Az erős alkonyi szürkületben még futtában lefotóztam a volt Aranyhomok szállodát, ahol Erzsikével anno egy forró, felejthetetlen nyár végi estét és éjszakát töltöttem. Aztán már tényleg spuri haza, Csicsa bébihez! 

  Ma, vasárnap, egyedül vágtam neki az autós túrának, Anikóm munkával múlatta az időt. A megint csak borongós, ködös időben ezúttal a Budapesthez közeli, agglomerációs településeken rohantam végig. Legalábbis nyugatról északról. Budakeszi, Nagykovácsi, Pesthidegkút, Solymár, Pilisszentiván, Piliscsaba, Pilisvörösvár, Pilisborosjenő, Üröm, Pomáz és Budakalász lett kipipálva. Nagykovácsi közelében szomorú esettel kellett szembesülnöm. Még odafelé menet elhajtottam a kocsija defektes kerekét az út szélén cserélő idősebb ember mellett. Nagykovácsiban fotóztam, amit kellett, majd húsz perc múltán ugyanazon az úton jöttem visszafelé. Közelebb érve láttam, amint az öreg a kocsija mellett, az árokparton, a hátán fekszik krétafehér arccal, szétvetett tagokkal, mozdulatlanul. Legalább az arcát letakarhatták volna. Az öreg talán rosszul lehetett a szívével, nem tudott segítséget kérni, s meghalt. A régebbi évjáratú kocsija előtt, bekapcsolt villogókkal további három autó parkolt az út szélén, mindhárom kocsi vezetője a ködbe burkolózott út mentén, mobillal a fülén izgatottan gesztikulálva telefonált. Gondolom, a mentőknek vagy a halottszállítóknak. Valószínűleg ismerték a falubeli öreget, látták a furcsán álló kocsiját, aztán meg őt magát az árok szélén, s megálltak. Nekem már nem maradt más dolgom, mint elnehezült szívvel beletaposni a gázba.

  Kora délután hazaugrottam, megetettem a fejlődésben lévő, mindig éhes Csicsát, majd háromra rohanás vissza Budára, Kelenföldre. A délelőtt alaposan meghajtott kocsit letettem az udvaron, ezúttal metróval és villamossal közlekedtem. A Kosztolányi Dezső téren a Jobbik tartott gyülekezőt, illetve megemlékezést abból az alkalomból, hogy vitéz nagybányai Horthy Miklós, miután reguláris csapataival és különítményeseivel mindenütt leverte az országáruló kommunisták fegyveres alakulatait, kerek 90 évvel ezelőtt vonult be lóháton a fővárosba. A történelemkönyvekben látható híres fénykép is azt a jelenetet örökíti meg, amint fehér lova hátán a körtér felől jőve megérkezik a Gellért Szálló elé, ugyanis itt volt berendezve a pesti főhadiszállása. Ha Jobbik, akkor nem maradhatnak el a pár hónapja bírósági úton betiltott Magyar Gárda egyenruhás tagjai, no meg a civil szimpatizánsok sem. Meg a Nemzeti Őrsereg hagyományőrző egyesület katonaruhás önkéntesei. A Bartók Béla út hosszában több tucatnyi rendőrautó parkolt a járda mentén, s villogtatta a piros-kék tetőlámpáit. Csapatszállító furgonokból is meglehetősen jó volt a felhozatal, rohamrendőrökből több százat lehetett látni. Kissé csúszott a program, de fél négy tájban csak kifordultak a lovasok a térről a sok történelmi vihart átélt főútra, előttük terepjáró haladt lassú menetben, a kocsi tetejére szerelt hangszórókból világháborús bakanóták szóltak. A legtöbbet is én ismertem. A több száz főre tehető civil fényképezve, zászlókkal integetve mindenütt a nyomukban. A betorkolló utcák mindegyikében erős rendőri egységek lapultak a falaknál, néhol húszan, másutt ötvenen, hol mennyien. A vonuló tömegből sokan nem bírták ki, hogy ne tegyenek rájuk hangos, gúnyos megjegyzéseket, egy hidrogénezett hajú, ötvenes picsának különösen rezgett a feje. Az ilyen zárt osztályra valók égetik aztán, például a tévé nyilvánossága előtt, a disztingváltabb többieket. Jobboldali érzelmű emberek 2006. október 23-a óta megvetik és gyűlölik a rendőröknek nevezett brigantikat, de nem feltétlenül célravezető örökösen a megvetés kifejezési eszköztárának legmélyéről előszedett durvaságokkal illetni a gépszerű rohambunkókat. Én a menet legelejével tartottam, s a Móricz Zsigmond körtér magasságában feltűnt, hogy a tömeg nagyobbik része leszakadt. Rosszat sejtve visszasiettem, s láttam, hogy a Vásárhelyi és a Szabolcska Mihály utcák vonalában kettős rendőrsorfal akadályozza a Bartók Béla úton való további közlekedést. A rendőrök elvágták a gárdisták útvonalát, mintegy csapdába ejtve a gárda egyenruháját viselőket, nem engedték őket a messze járó lovasmenet után. A környék az önkényes eljáráson feldühödött civilek, és a sorfal mögött rekedt gárdisták szitkozódásától volt hangos, többen fütyültek, tülköltek, de erőszak alkalmazására egyik fél részéről sem került sor. Mint közel s távol mindenki, fotóztam, ahogy a csövön kifért, de egy idő után unalmassá vált az egész. A történelem mókuskereke a változások hamis illúziójával kábítja a pörgő kerék belsejében rohamtempóban élő felületes nagyérdeműt, egyébként mindig ismétli önmagát. Elballagtam a 6-os villamos körtéri végállomásához, a Combinóval bejöttem a Blaháig, onnan metróval a Stadionokig. A kutyám piszkosul örült, hogy aznap másodszor is hazataláltam. Pláne, hogy gyorsan otthoni ruhákba öltöztem, s a délután hátralevő részére vele maradtam. Túlzás lenne azt állítani, hogy rajongói viszonyban lennék magammal, de el kell ismernem, ezen a hétvégén húsz- vagy harmincéves önmagamat megszégyenítő teljesítményt nyújtottam.  Kelt 2009.11.22.

 

  (Hetedik kötet) Harmincnégy:

 

  Szomorú nap a mai, ma van Jerry kutyám halálának egyéves évfordulója. Nem ragozom a szűnni nem akaró, szemernyit sem tompuló fájdalmat, ami egy év minden nap kísért, elég, ha én tudom, meg az öreg haver, hogy mennyire hiányzik. Tavaly péntekre esett 28.-a, amikor azon az emlékezetesen vérvörös alkonyattal búcsúzó napon, délután ötkor elment a hűséges jó barát. Hová, merre? Nem tudom, de egyszer majd én is az ismeretlen felé veszem az irányt, és tudom, hamar rátalálok. Hogyan feledhetném az utolsó, együtt töltött percek keserűségét, lázas kétségbeesését, amibe annyi megnyugvás azért csöppent, hogy együtt voltunk, nem hagytam magára a végső út előtt. De elment, én pedig maradtam. A tenyeremet nézem, amelynek idegvégződéseiben még benne van az okos kobakját borító selymes szőrzet puha érintése, miközben a szemeimet könnyesre égeti a fájdalomtól lázas haver utoljára rám vetett pillantásának emléke. Könnyen betartható ígéretet tettem Neked, amikor azon a végzetes délutánon tucatszor suttogtam bátorítóan és vigasztalóan a füledbe: soha nem feledlek, mindig velem leszel! Könnyű ígérni, amit könnyű betartani, ami másképp nem is lehetne; hiszen se nem akarlak, se nem tudlak feledni!

  Más, könnyedebb téma, hiszen az élet... Hagyjuk. Ma, szombaton, viszonylag szép időre virradt. Anikóm nyolcra ment dolgozni, én meg kevéssel később kocsiba vágtam magam, s indultam, miként teszem azt mostanság minden szabadidőmben, világháborús emlékművekre vadászni. Nagy vonalakban a Gödöllői-dombság és a Cserhát kies vidékein, a Dunakeszi, Fót, Váchartyán, Váckisújfalu, Galgamácsa, Püspökhatvan, Csővár, Penc, Rád és Vác útvonalat jártam be. A felsoroltakon kívül előfordultam egyéb helységekben is, mint pl. Őrbottyán, Veresegyház, Vácrátót és Acsa stb., de ezeken a helyeken valamilyen oknál fogva nem tudtam fotózni, mivel vagy nem találtam az óhajtott szobrot, vagy, mint Veresegyházán jártam, télire vízhatlan csomagolás alá rejtették az emlékműveket. Máris, noha hónak, jégnek, fagynak nyoma sincs. Azt hittem, a guta üt meg! Nagy keservesen rátalálok a térre, ahol az ominózus szobornak lennie kell, erre mit látok, tetőtől talpig zsákvászon és műanyag lepel alá rejtve az obeliszk! Értem, hogy féltik a téli megpróbáltatásoktól de hol van még a tél? 17,5 fokkal pár nappal ezelőtt dőlt meg a budapesti melegrekord... Öt percig felszabadultan dühöngtem a járda mellett parkoló kocsiban. Tombolva küldtem el a városka vezetőit, ahová csak lehetséges (de nem illik); melegebb éghajlatra, az anyjuk tripperes picsájába, a vérvörös lófaszba, és egyéb egzotikus helyekre. Haragomat tovább mélyítette, idegességemet magasabb szintre emelte a hideg zuhanyként ért felismerés, hogy útközben valahol elveszítettem az olvasószemüvegemet, tehát aznapra lőttek a térképolvasásnak, plusz vehetek másik okulárét. Nem a pénzt sajnálom rá, az utánjárást rühellem. 

  A szelíd dombok közt szunnyadó Acsán más helyzet állt elő. Itt is hiába kerestem a helyi emlékművet, még az evangélikus templom melletti iskolához is felhajtottam, hátha onnan, a falu feletti dombról körbenézve valahol felfedezem. Nem fedeztem fel, mert nincs. Viszont elállt a lélegzetem, amikor az emlékmű helyett megpillantottam a terjedelmes dombtető fennmaradó részére települt Prónay-kastély mai napság is tekintélyt parancsoló épületeit, s az egészet keretbe foglaló magas kastélyfalakat. S odalent a faluban, a kastély hajdani míves főbejáratából megmaradt díszes kőkapu keretet, amely alatt egykoron az Acsán vizitáló főurak és hölgyeik szilaj paripák által húzott fogatai gördültek el. Ha nem sürgetett volna az idő, ha a vadászvérem nem sarkallt volna még több és több emlékmű felkutatására, közelebbről s tüzetesebben szemügyre vettem volna a letűnt nemesi világ kopott épületrelikviáinak acsai díszpéldányát. Mert szép az így is, s a gondozatlanságban rárakódott patina nem csúf máz, hanem a történelmi hitelesség érett viaszpecsétje. Na, majd legközelebb. Érdemes lesz ide, errefelé, a Galga-mente falvaiba, a Cserhátba máskor is kiruccanni, mert Galgamácsán, Rádon és más településeken szintén előfordulnak úri építmények, noha az acsainál szerényebb, kúria szintű kivitelben. Nem beszélve Csővárról, amely alighanem a jó két kilométerre eső hegy tetején tisztán kivehető várromok után, kiváltképp a valóban ujjszerűen, csőszerűen égnek meredő toronyról szerezte a furcsa nevét. 

  A reggeli szép időnek már a munkagépek által teljes hosszában feltúrt főutcájú Vácrátótnál lőttek, a Nap vastag felhőréteg mögé bújt, mi több, utam utolsó harmadánál, Vácnál már csepegett az eső. Na, Vác! Szépen befürödtem vele! Vácon megint csaknem agyvérzést kaptam. A csinos és hangulatos városka zegzugos utcáin legalább másfél órán keresztül csalinkáztam a szemerkélő esőben, de tíz embert megszólítva sem tudtam odáig hatni, hogy valaki egyértelműen megmondja, egyáltalán, létezik-e Vácnak első világháborús emlékműve, s ha igen, merre találom? Kell lennie, tartottam magamban a lelket, hiszen jóval kisebb falvak büszkélkednek szép alkotásokkal. Az egyik polgártárs nagy tanácstalanságában a vállát vonogatta, a másik tűnődő mosollyal vallotta be, hogy dunsztja sincs róla, a harmadik tétova útba igazítással elküldött a világ végére, a negyedik az ellenkező irányba... Mi van itt?! Azóta számomra a váci polgárok a félnótások szabadon kószáló gyülekezetének számítanak, mert hát miféle emberek az olyanok, akik ennyire nem ismerik a tulajdon városukat? (Ami különben kis híján Csehszlovákia része lett, mivel az első világháborút a győztesek oldalán befejező csehek kezdetben ragaszkodtak Vác birtoklásához. Határvárosnak szánták, persze a maguk oldalán, a határ vonalát a város déli szélén elfolyó Gombás-patak jelölte volna. Az a kis vízfolyás, ami felett a hat barokk szoborral díszített kőhíd húzódik.) Egy idő után nem akadt olyan fontosabb utcája, tere és sétánya Vácnak, ahol a mai napon legalább egyszer ne fordultam volna elő, mégsem akadtam az óhajtott emlékmű nyomára. II. világháborúsra igen, 1848-asra igen, 1956-osra igen, csak amire elsősorban vágytam volna, arra nem. (Mivel böködte a csőrömet, azóta utánanéztem a világhálón: a többalakos szobor évek óta restaurálás alatt áll egy tágasabb szobrászműhelyben, de egyelőre nem tudni, mikor s hová helyezik ki. Erről a hírről a megszólított helybéliek egyike sem tudott.) Mivel a városban rengeteg időt elfecséreltem az idétlen körözésre, a végére elfáradtam, s nem maradt kedvem tovább menni északra, noha eredetileg Nagymaros és Szob megtekintése is benne volt az útitervben. De már fél háromra járt, s a vásott kölyökként komiszkodó Nap kezdett megint sunyin eltünedezni a látóhatár peremén felszakadozó felhősáv paravánja mögött. Ez is jót szórakozott velem. Gödön az útszéli zöldségesnél még bevásároltam gyümölcsből, aztán elég, jöttem haza.  Kelt 2009.11.28.

 

  (Hetedik kötet) Harmincöt:

 

  Ma ismét északnak vettem az irányt, mert sehogy sem tudtam belenyugodni a tegnapi fél kudarc, fél siker eredménybe. Magyarán elégedetlen voltam a teljesítményemmel, ámbár tudom, szerencse nélkül kevés vagyok a céljaim eléréséhez. Vácig csak a vezetéssel törődtem, hiszen tegnap itt égettem meg magam az elbaszott másfél órával. A várostól északra kialakított körforgalomnál Szob felé kormányoztam az autót, s jöttek sorra a reményteli falvak, városkák. Elsőként a Börzsönyben fekvő Szokolyát látogattam meg, aztán visszatértem a Duna mellé, ahol Kismaros, Nagymaros és Zebegény következett. A fényben fürdő országúton robogó autóból Nagymaroshoz közelítve gyönyörű természeti jelenséget figyelhettem meg a magas hegycsúcsra ültetett, túloldali visegrádi vár környezetében. Az ottani hegyek alsó kétharmada tisztán kivehető volt a szép időben, ám legfelül vastag felhőréteg vonult keletről nyugatra, ami időnként egészen takarta a romvár bástyáit, csonka tornyait, máskor viszont sejtetni engedett egyes részleteket. A hatalmas gőzfelhő, amely olykor füstszerűen elvékonyodva kavargott a csúcs körül, időlegesen csapdába ejtette a magukat országnak-világnak mutatni akaró romokat, s az egésznek volt valami erőszakolt, nem természetes, meseszerű, mondhatni giccsbe hajló bája. 

  Zebegényben először kiadósat bosszankodtam (ebben tegnap óta rutint szereztem), mondván, miféle eljárás az, hogy egy ilyen, közismerten jobboldali beállítottságú településnek nincs I. világháborús emlékműve. A helybéliek azonban megnyugtattak, mondván, akad annál látványosabb dolog Zebegényben, és felmutattak a falu feletti, innen, alulról nézve igencsak magas, s ami nagyobb baj, szerfelett meredek szerpentinen megmászható domb tetejére, ahol a lombjukat vesztett fák felett félárbócra eresztett nemzeti lobogót lengetett a szél. Na, az ott a Trianon-emlékmű, tessék csak szépen felballagni, megéri! A szégyenletesen szennyezett karosszériájú kocsit a domb lábánál elhúzó patakkal párhuzamos keskeny utcában hagytam (a kis híd közelében), aztán a legprofibb (és a három közül legsúlyosabb) fényképezőgépemmel a nyakamban sóhajtva nekivágtam az emberpróbáló meredeknek. Végül is, menet közben derült ki, nem volt az olyan vészesen meredek kaptató, de a csalóka perspektíva miatt lentről annak látszott. A kifejezetten gyalogosoknak készült, gránit macskakövekből kirakott keskeny úton alig negyedóra alatt értem fel a hosszúkás platóra. Közben meg-megálltam, részint nagyokat szusszanni, részint panorámaképeket készíteni az alattam mind mélyebbre süllyedő faluról, s mögötte húzódó gyönyörű dunai tájról, meg a szemközti Visegrádi-hegység és a Pilis kékes színben játszó, nőiesen gyengéd, elnyújtott vonulatairól. A langyosan sütő Nap ritkán húzódott a vékony felhők takarásába, a szelíd szél nem annyira fújt, mint inkább cirógatott. Odafent nagy meglepetés ért. Felfelé kapaszkodás közben magamban nem számítottam különösebb produkcióra, azt hittem, a csúcsra érve találok majd valami témába vágó szoborfélét, meg mellette a magas rúdon lengedező nemzeti színű zászlót, és annyi. Dehogy! A futballpályányi sík tetőn, harmonikus egységbe komponálva, a déli oldalon vaslépcsős körkilátó, országzászlós ereklyetartó, szimbolikus jelentésű oszlopsorok, középen egy magas talapzatra emelt Szent István-mellszobor, északon megint oszlopok és egy közepes méretű kápolna, körülötte egyéb történelmi eseményeknek állított emléktáblák emelték a hely spirituális értékét. A kápolnától frissen meszelt stációfülkékkel szegélyezett, erősen lejtő, az elmúlt napok csapadékos időjárása miatt némileg sáros erdei ösvény vezetett vissza a domb ellenkező oldali aljába, ahol Zebegény temetője terül el. Ezen az úton keresztül értem én is vissza a kocsimhoz, s folytattam az utamat Szob irányába. 

  Szobon félóra önálló keresgélés és néhány, bizonytalan hírforrásnak látszó járókelőnél való tudakozódásom után sem találtam emlékművet, amin, a tegnapi váci fiaskó után csak kicsit csodálkoztam. A várost északra elhagyva rövidesen útelágazáshoz értem, aminél először a négy kilométerre fekvő, börtönéről hírhedt Márianosztra felé indultam. Eddig nem volt szerencsém ezzel az erdők mélyén meghúzódó kis faluval, ugyanis az idén háromszor próbáltam felfedezni a templomát, bejutni a börtön külső udvarára, de egyszer autóverseny miatt zárták le a Kóspallagról idevezető utat, másodszorra és harmadjára a rossz időjárás tett be az eltervezett programnak. De most végre itt voltam, s a magas falban sötét szájként tátongó nagykapun bejuthattam a kéttornyú templom előtti térre, ami egyben a börtön előtere. Ide állnak be a rabokat hozó, vivő rendőrségi furgonok. A templom sárgára vakolt falán rátaláltam a világháborúban elesettek névsorára, amit lefotóztam. Beljebb (a templomba) nem akartam kerülni, megint a rendelkezésre álló idő szűkössége miatt. 

  Visszatértem az elágazáshoz, s most az Ipoly mentén haladó keskeny, de meglehetős személygépkocsi forgalmú úton igyekeztem tovább. Letkésen az út menti, három oldalán nyitott, téglából rakott, vakolt falú takaros kis házacska belső falán találtam meg amit kerestem, az idevalósi hősök nevét felsoroló emléktáblát. Érdekesek a tábla körüli, vallásos témájú stukkó ábrázolások. Letkés és a Trianon óta Szlovákiához tartozó (kivéve a II. világháború idejét, amikor is a Felvidék déli része ismét visszakerült hozzánk) Ipolyszalka között kétsávos vashíd ível át az Ipolyon. Anyám és Anikóm társaságában haladtam már át rajta kocsival, akkor, amikor a Garam-menti Kicsindre igyekeztünk. Ma szintúgy tervbe vettem, hogy átkelek rajta, mert egyszerűbb volt így elérni Esztergom térségét, mint kerülőúton visszajutni Szobra, onnan pedig komppal átjutni a Duna túlsó partjára. De előbb meglátogattam a húszpercnyi autóútra eső Nagybörzsönyt, ahová muszáj lesz visszatérnem Anikóval (mint Zebegénybe). A túlnyomórészt német lakosságú település messze fekszik a Parassapuszta felé mutató úttól, bent a sötét bálnahátként púposodó hegyek közti völgyekben. Rengeteg látnivaló vonzza ide a turistákat, restaurált, kerített Árpád-kori templom, régi borospincék egész garmadája, a népi építészet megannyi, jól karbantartott alkotása (parasztházak), s legalább négy templom. Nem szólva a szigetszerű elszeparáltságából adódó tömény nyugalomról, csendről, a kitűnő, harapni valóan friss levegőből. A főtéri emlékmű révén én is megtaláltam a számításomat, s a dolgom végeztével fordultam vissza Letkésre. A híd túloldalától az Ipolyszalka, Garamkövesd, Párkány távolságot húsz perc alatt teljesítettem, s máris az Esztergomba vezető Mária Valéria-híd zöld traverzei között robogtam. Esztergomot ezúttal nem a szokásos útvonalon, azaz a 10-es (dorogi) úton hagytam magam mögött, hanem a valamivel hosszabb 11-esen, a Dunakanyar érintésével haladtam hazafelé. Dömösön, Visegrádon, Tahitótfaluban és Leányfalun találtam fotózásra érdemes emlékműveket. Igaz, Dömösön mindössze második világháborúsat. Az előtte érintett Pilismarótra tavasszal feltétlenül vissza kell térnem, mert a templom melletti parkban télire letakart emlékművet láttam. Mégsem rángathatom le róla a leplet, amíg fényképezem, aztán meg tegye vissza, kinek szívügye...  Kelt 2009.11.29.

 

  (Hetedik kötet) Harminchat:

 

  Nemcsak az illendőség és a szoros vérségi kötelék parancsa, hanem ezektől függetlenül az apai szeretet mondatja velem: huszonötödik születésnapod alkalmából Isten éltessen sokáig, Levente fiam! No lám, ennyi negyed évszázad. Ezennel elmúlt. Jöhet a következő. Aztán, remélhetőleg, még egy. Történt köztünk, ami történt, nyilván másként ítéljük meg a helyzetet, mindkettőnknek megvan a maga verziója, ami azonban tény: elváltak útjaink. A magam részéről megbocsájtani még megbocsájtanék, de feledni nem tudok, ezzel a tehertétellel pedig lehetetlen köztünk a normális apa-fiú kapcsolat. Nekem mindenesetre az a szőke, ártatlan arcú kisfiú maradsz, aki tömött táskájával a hátán kilép az Újvidék téri általános iskola kapuján, s Csaba öccse társaságában a védőkorlátnál pózol az apja fotózásához. 1991. szeptember, iskolakezdés. Így, ezzel az események tengeréből kiragadott pillanattal őrizlek emlékeimben. Életed első iskolásnapjának napsütötte délutánja nemcsak fényképen, de a szívemben is velem van. Szerettelek, hiszen minden apa szinte vallásos imádattal rajong az elsőszülött fiáért. Aztán a másodikért, és ha a sors úgy hozza, a harmadikért, de az első, tudj' Isten, az első az mégis valami különleges ajándék. Többszólamú ígéret. Valamint a rajtam kívül és felettem álló erők irántam való szeretetének és bizalmának bizonyítéka. Engem legalábbis efféle érzelmek uraltak és ilyesféle hiedelmek tápláltak az épen, egészségesen világra jött elsőszülött fiam láttán. Pedig olyan csúnya, ráncos arcú, piros foltos bőrű, szinte egészen kopasz, fogatlan kis teremtés kapálózott abban a piskótaforma pólyájában az újszülötteket elkülönítő szoba üvegfalán túl. A csúf, értelemszerűen butácska és gyenge fizikumú lényből idővel szép arcú, intelligens és erős gyermek, később fiatalember vált, tehát beteljesedni látszott az ígéret. Aztán, amikor eljött az igazság pillanata, kiderült, nem eszik olyan forrón a kását, nem minden a látszat. De ez másik történet, olyan, amelyet amolyan második Pandora szelencéjébe zárva tartok, s nem nyitok fel soha, mert nem. Az elsőszülötti állapot olyan adomány, ami a családon belül kivételezett rangot, és a későbbiekben némi felelősséget ró az arra érdemes gyermekre. Na mindegy, ne kalandozzunk el ennyire, elég, hogy te elkalandoztál messzire, meg sem állva a napsütötte Hispániáig, s meglehet, annyira megkedveled azt az elsősorban földrajzilag, de száz egyéb szempontból is a miénknél szerencsésebb tájat, hogy valamikor önként adod fel magyar voltodat. A te dolgod, neked kell elszámolnod a lelkiismereteddel. Már, ha egyáltalán így alakul. Nehezen tudom elképzelni az utódaidat (ha tetszik, ha nem, az unokáimat), amint a jövőbeli spanyol tanár felelni szólítja a kis Juan-Fernando Miskit, vagy Dulcinea Miskit. Vagy fene tudja, miféle hivatalos keresztnevek dívnak arrafelé. De lehet, hogy a napfényes Ibéria nem több életed egy fontos, ámde nem végsőnek szánt kikötőjénél, és sorsod hajója csak a kedvező széljárásra vár, hogy felhúzza a horgonyt, és odébb vitorlázzon. Akárhová vessen az élet, bízom benne, hogy magyar maradsz. Ha hivatalosan megtagadnád a magyarságodat, akkor is. Ide születtél, a történelem ezer csapásától vérző Magyarországra, Budapestre, Zuglóba, a téged csecsemőként, kölyökként, serdülő ifjúként és fiatal felnőttként egyaránt látott Szobránc utcába. Te örökké Szobránc utcai leszel, mert ha, tegyük fel, tíz év múlva kinézel az innen több ezer kilométerre lévő villád ablakán, s elgondolkozva bámulod a végtelen tenger felett vöröslőn elnyúló alkonyt, a szívedbe nyilall a zuglói kis lakás összes zuga, s kéretlenül a horizontra vetül a parányi erkélyről belátható utca képe. És még mennyi minden más! Hazajössz te még jó párszor, s el is mész többször. De egyszer, talán, amikor eldöntötted, hová tartozol, végleg maradsz. Még minden lehetséges, csak az nem, hogy kidobd az ablakon életed első húsz, itthon töltött évét. Na, édes fiam, a végére - az öregedésével talán bölcsebbé váló apád jó szándékú ajándéka gyanánt - kívánok valamit. Útravalónak a tarsolyodba. Nem hármat, mint a mesében, de egyet feltétlenül. Kívánom, hogy mielőbb rájöjj: az élet nem habos torta, de attól még torta. Ne a külcsínre, a tartalomra koncentrálj! Fogd fel finomnak, de legalábbis ehetőnek, ne húzd a szád, másikkal nem kínál meg az élet, mert EZ az élet. Harapj belőle nagyot, s ha éhed csillapodni kezd, válogass, csemegézd ki belőle a szád íze szerint való részeket, a többit hagyd meg másoknak. Ne szégyelld magad, tömd tele az arcod két felét; az élet nem afféle unalmas társasági összejövetel, ahol udvarias zsúrfiúk a hozzájuk csapódott cicababákkal álmosító szalonzene mellett múlatják az időt. Minden falat és minden perc számít, hiszen sosem tudhatod, hány nap még a világ. Lehet, meg sem fordult a fejedben, ám ha igen, mondj le a kiválasztottság gőgös gondolatáról: rád ugyanúgy érvényesek a földi törvények, mint bármelyik halandóra. A látszatát is kerülném, hogy rád akarnám tukmálni a rögeszmémet, ami ráadásul nem a magam kútfőjéből pattant elő, hanem az ókori bölcsek szabadalma: memento mori! Emlékezz a halálra! Úgy élj, hogy az elkerülhetetlen végelszámolásnál minél kevesebb megbánni valód legyen. Ja, és szabad ember vagy, az életed egyedül a tiéd, a többiek: jó barátok, ellenfelek, ellenségek, testvér, szerető barátnő, feleség, szülők, munkatársak stb., egyszóval mindenki pusztán léted tartozékai. Én is. Boldog születésnapot!  Kelt 2009.12.01.

 

  (Hetedik kötet) Harminchét:

 

  Megint nem sokat pihentem a hétvégén, de bánja kánya, egyszer élünk! Meg egyszer halunk, de akkor nagyon. Szombaton hárman vágtunk neki az útnak: anyám, Anikóm és én. Anival már reggel negyed kilenckor kint voltunk Budafokon, hogy aztán az anyámnál gyorsan megivott kávét követően induljunk. Az időjárás vonatkozásában nem indult ígéretesen a reggel, olyan "sosem lehet tudni, mikor ered el az eső" hangulat áradt a vastagon befelhősödött égből, de végül is egész nap nem esett. Mi több. A Pécsnek vezető régi 6-os úton indultam dél felé, s meg sem álltam Ercsiig. A Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt, meglehetős méretei ellenére arányos, szép katolikus templom falába rakott emléktábla több szögből való fotózása után a közeli élelmiszer áruházban vásároltunk kaját haza, az átellenben lévő állatkereskedésnél műcsontot és játszani való gumikarikát az otthon hagyott Csicsának. 

  Tizenöt kilométerrel délebbre Adony következett. A templomos főtéren megtalált I. világháborús, egész alakos emlékmű közelében látható a II. világháborúban elesettek egyszerűbb mementója, illetve a millennium tiszteletére állított obeliszk. Úgy vettem észre, a legtöbb település követi azt a célszerű eljárást, miszerint a régi emlékmű köré vagy közelébe telepíti a későbbi történelmi eseményekre utaló emlékműveit, legyen az II. világháborús, vagy '56-os vonatkozású. Kocsival lementünk az adonyi révhez, ami éppen szemben van a Csepel-szigeten fekvő Lórévvel. Nem is olyan régen megfordultam itt, akkor, amikor egymagamban száguldottam le Dunaújvárosba, hogy a szocialista realizmusnak az utcákon és tereken látható gyöngyszemeit lencsevégre kapjam. Visszafelé jövet itt, Adonynál keltem át komppal a lórévi oldalra. Emlékezetesen szép őszi idő járta, a tükörszerűen mozdulatlan felszínű Dunát csak a kishajó által keltett hullámok fodrozták. A túloldalról lassan átpöfögő kompra várva fedeztem fel azt a révnél lévő, régen bezárt vendéglőt (a formájából ítélve egykoron kúria lehetett), aminek a falra festett nevét Dugonics Tituszként ragadta magával a málló vakolat, s amely így számomra örök rejtély marad. A kocsmaépület sarkán, a vízhez vezető út mellett álló barokk kőszentet tartó talapzat bevésett sorait jórészt olvashatatlanra koptatta az idő, de néhány magyar szó így is kivehető maradt. Ha már két hónapon belül másodjára is erre vetett a sorsom, a hiányos kerítésen beljebb kerültem a gazzal felvert hátsó udvarra, s onnan a tárva-nyitva álló vasajtón keresztül betértem az elhagyatott kocsmába. Sötétség, omló vakolat és ismerős dohszag fogadott. A múló idő vérebének tekinthető enyészet javában emésztette magatehetetlen áldozatát, s talán még a pusztításhoz asszisztáló szú is tercelt hozzá a padlástér vaskos gerendáiban. 

  Rácalmáson ismét tűvé tettem a falu zegzugos utcáit, mire a település "hátsó udvarában" ráleltem a keresett emlékműre. A középen kiemelkedő, márványborítású, kardot ábrázoló féldomborműves építményt balról az első, jobbról a második nagy háborúban elesett helybéliek névsora foglalja el. Tíz méterrel arrébb érdekes történetet ismerhet meg az, aki egyáltalán felfigyel a nagy darab, függőlegesen állított sziklába csavarozott két márványlapra. A felső téglalapba egy barokk homlokzatú templom stilizált rajzát vésték, az alatta lévő szöveges tábla elárulja az errefelé forgolódó idegennek, hogy a mögöttes telken állt az az 1700-as évek végétől ötven éven keresztül épített katolikus templom, amelyet 1969-ben földcsuszamlás miatt lebontottak. Más sem hiányzott nekem, a fényképezőgépemmel máris becsörtettem a nevezett területre, ahol a dúsan burjánzó vegetáció között a keletelt szentély derékig érő falmaradványaira bukkantam, illetve hajdani templom immár nem létező bejáratától oldalt álló, teljesen ép, az 1800-as évek elejéről való kőkeresztet fotóztam. A talapzat vastagabb részébe vésett szöveg mára olvashatatlanná kopott.                                             

  Dunaújváros mellett simán elsuhantunk, de két kilométer távolságból is érezni véltem a vasmű kohóinak óriáskéményeiből kiáramló füst szagát, s persze láttam a vastagon gomolygó gőzfelhőket. Húsz kilométerrel alább, immár verőfényes időben, befutottunk a részemről nemrég felfedezett Dunaföldvárra. Egy hónapja sincs, hogy először néztem szét itt tüzetesebben (világháborús emlékmű után kutatva tévedtem ide), ámde kedves terei, számos temploma, stílusos régi épületei és a zöld Duna-híd, na meg a barátságos összkép okán azonnal a szívemhez nőtt. Annyira emberléptékű itt minden, olyan nyugalmas, ráérős, vidékiesen tempós. Mivel a velem utazó hölgyek kávé után epekedtek (már megint), leparkoltam a főtéren. Egy elegáns berendezésű, a meleg színű bútorzat jóvoltából otthonos hangulatot keltő kávézóba tértünk be, ahol mindhárman ittunk valami fekete félét. Én a gyengébb cappuccinót fogyasztottam, anyám és Anikó meg igazi kávét ittak. A három kávé mindenesetre nyolcszáz forintba fájt anyámnak, merthogy ő fizetett, de a minőséget és a környezeti körítést mindenütt meg kell fizetni. Ezután rövid városlátogatásra indultunk, melynek keretében a Templomhegy tetejére telepedett legnagyobb katolikus templomot jártuk körbe, közben élvezve a fentről nyíló remek kilátást. Már álltam volna odébb a városból, amikor kétszáz méterrel odébb véletlenül megpillantottuk a vár bejáratát. Na hiszen, a múltkor észre sem vettem az erődítményt! Nem egészen véletlenül, ugyanis az utca vár felőli oldala erősen emelkedik, s takarja a jelenleg afféle kilátóként, s (nyáron) egyben étteremként és presszóként funkcionáló tornyot. Ha eddig azt hittem, a templom mellől elém táruló panoráma szépségét nem lehet fokozni, be kellett látnom a tévedésemet. Innen, a télire lezárt torony aljából nemcsak a folyamra és a nevezetes hídra, de a város házainak többségére is kitűnő rálátás nyílik. 

  Miután kigyönyörködtük magunkat a megunhatatlan látnivalókban, megint autóba ültünk, s a nyugatra vezető 61-es úton hamarosan elértük Előszállást. Hiába fordultam kétszer a faluban, csak nem találtam, amit kerestem, amit meg nem, azt igen. Na, ez így kissé rejtélyesre sikerült, de a dolog nem marad sokáig homályban. Ugyan a kívánatos emlékműnek híján van a csendes kis település (akkor még úgy hittem), ámde a katolikus templom mellett egy magára hagyott egyemeletes kastélyfélére találtunk. Addig sosem hallottam felőle. Bizonyos jelekből következően nemrégiben még idősek otthona lehetett, de romló állapota miatt bezárták, s most magatehetetlenül várja sorsa alakulását. Nem jöttem rá, miféle kastély ez, de igyekszem utánajárni. (Nem úri kastély az, hanem a cisztercita rendnek az 1750-es években épült rendháza. A mellette látható templom húsz évvel későbbről való, s Kisboldogasszony tiszteletére szentelték. Mégiscsak jó valamire az internet.) Egyelőre, köszönhetően a hiányos kerítésnek, csak körbejártam, amíg a hátsó kertrészen össze nem futottam a templom felől közelítő anyámékkal. 

  Cecén a nem igazán látványos (bástyaszerű), de attól még még a fotós lajstromba vett emlékművel elhagyva a hat kilométerrel délebbre fekvő Vajtának fordultunk. Alsó tagozatos iskolás koromban két hetet jutalomból az itteni kastélyban tölthettem, ahol a száz, velem egykorú, s az ország minden tájáról érkezett gyerek társaságában gyorsan múlt az idő. Egy ebéd utáni csendes pihenő alatt megejtett párnacsatában elvesztettem az egyik metszőfogam felét, de ez már történelem. Vajtán végre megint katonaalakot ábrázoló kőszoborra leltem. 

  Visszatérve a keresztúton fekvő Cecére, a nagyjából nyolc kilométerre, nyugatra fekvő Simontornyát lőttem be. A városháza előtti parkban méltó emlékművet találtam, amelyet legalább tíz szögből lefényképeztem, de akad a városnak ennél híresebb látnivalója, mégpedig a közelben emelkedő vár. A zárt egységet képező, robusztus épület nagyja részét láthatóan az eredeti építőanyag teszi ki, ami jól elkülönül az újabban kijavított, kiegészített részek vöröses nyers tégláitól. Simontornya megint olyan kisvárosa hazánknak, ahol egy nap nem elég a nevezetességek felkutatására és megtekintésére (Illyés-ház, Fried-féle bőrgyár, Fried-kastély stb.), de nekünk most csak bő félóra jutott. 

  Ismételten visszatérve Cecére, a 63-as úton északra haladva az egymás mellett fekvő Sárszentmiklós és Sárbogárd hősi emlékművei következtek. Mezőfalván a templom mellett a vártnál szintén jelentősebb méretű és igényesebb kivitelezésű, bronzból öntött, kétalakos szoborra találtam. Három óra bőven elmúlt, kezdett alkonyodni a kora téli időben, a gyorsan romló fényviszonyok miatt immár nem sok értelme volt fotózni. Dunaújvárosnál ismét ráálltam a 6-os útra, s egy rövid ideig tartó tankolást leszámítva, meg sem álltam anyám budafoki lakásáig. Valami kétszázkilencven kilométert sikerült beletennem a kocsiba. Este lett, de mindössze öt óra, mire Anikómmal hazakecmeregtünk Zuglóba. Csicsa kutyánk nem kis örömére.

  Tegnap, vasárnap, rövidebb útra vállalkoztunk Anikómmal. Nem annyira fizikailag, inkább mentálisan kissé megviselt minket a szombati nagy hajtás, de azért álltunk a lábunkon. És ültünk a fenekünkön. A Csepel-sziget településeiből minél többet szándékoztunk végigjárni, a már többször ismertetett céllal. Szigetszentmiklóson, Tökölön, Szigetcsépen és Szigetújfalun szerencsével jártunk, másutt nem. Ami meglepő, mert a mementó nélküli települések nagyságából, látszólagos jelentőségükből kiindulva többre számítottam. Tökölt a sajnos már kihalt rokonok jóvoltából jobban ismerem a többi Csepel-szigeti falunál. Itt biztosra mehettem, mert a katolikus templomhoz közeli (nemrégiben rendbe tett) Hősök terén régóta ott állnak az első és a második világháború hőseinek emlékművei. 

  Ráckevén már korábban lefotóztam a Soroksári-Dunán átívelő Árpád-híd tövénél látható szoborcsoportot. Ezúttal csak azért álltunk meg a városháza parkolójában, hogy a közeli pékségben vegyünk az időközben megéhezett Anikómnak néhány finom süteményt. Végül kettő lett belőle, mellé forró kávé az automatából. 

  A sziget legdélebben fekvő falujában, Makádon nagyon helyre kis templomot találtunk, meg a faluvégen egy elhagyott, öreg, vályogfalu, nádfedeles házat, a szükséges melléképületekkel. Kerítés sehol, úgyhogy bátran fotózhattam közelebbről, de az ajtókon mindenütt erős lakat védett az illetéktelen látogatóktól. Mivel innen csak visszafelé vezetett út, mentünk, amin jöttünk. 

  Ráckevét elérve átkeltünk a Soroksári-Duna túloldalára, és Kiskunlacházán keresztül Bugyiba és Dabas-Sáriba igyekeztünk. (A keskeny ráckevei hídon való lassú átkelés közben vettem észre azt az újonnan készülő vízi hajómalmot, amely a városka templomos partjához kikötve várakozott. A '60-as évekből emlékszem az ugyanott horgonyzó eredetire, ami Magyarország utolsó működő hajómalma volt. Később, midőn már nem használták, darabjaira szedve elszállították a Közlekedési Múzeum valamely raktárába. Úgy látszik, a városka vezetése ráérzett a hajdani hajócska bájában rejlő turistacsalogató lehetőségre, s az eredeti tervek alapján elkészítteti a nosztalgiára építő másolatot. Amit a magam részéről elégedetten veszek tudomásul.) Mindkét helyen találtam fotózni valót, s mivel még a Nap is viszonylag magasan járt, vettem a bátorságot, és elszáguldottunk a gárdafelvonulásról és cigány gyilkosságokról hírhedtté vált Tatárszentgyörgyre. (A Dabasról idevezető hepehupás út kivitelezőjére letöltendő börtönbüntetést szabnék ki, de előzőleg két húzós sallert mérnék a tarkójára, amiért olyan minősíthetetlenül pocsék munkát végzett, illetve végeztetett.) Itt szintén találtam I. és II. világháborús emlékeket, ha felettébb szerényeket is, mivel emlékeztető gyanánt két egyszerű kőlap van a templom oldalába falazva. Örkénynél rátaláltam a hazavezető 4-es útra, kora estére beestünk a Tábornok utcába.  Kelt 2009.12.07.

 

  Vége a harmincnyolcadik résznek