ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                 írta Miski György

 

                            Harminckilencedik rész

 

  (Hetedik kötet) Harmincnyolc: 

 

  Ha nem is nevezném kárörömnek, mindenesetre jó adag elégedettséggel szemléltem a dolguk után siető, a járdákon és az úttesten hangyaként rohangászó emberek nyüzsgését. Én ráértem. No lám csak, hogy is van ez? - nyilallt belém az élettel teli utcán (mint kézenfekvő szociológiai tereptárgyon) látottaktól váratlanul feltoluló kérdés, s mindjárt nem éreztem olyan felhőtlennek az átmeneti szabadságomat. Világszerte emberek millióit kényszerítik olyan helyzetbe, hogy az eredendően szabadnak született mivoltukat kénytelenek legyenek alárendelni egy ragadozótermészetű, kíméletet nem ismerő kisebbség irányításának, a (pénz)világ tényleges urainak. Íme, a modern kor lehajtott fejjel közlekedő rabszolgái, a betonszürke lelkek egyforma sejthalmazba rendeződött hordozói. Akiket lényegében éhbéren tartanak, hogy legyen kinek a munkáját lefölözni, miközben a primitív, könnyen emészthető, gondolkodásellenes műsorokat sugárzó médiumok segítségével mintegy odavetett szellemi alamizsnával elégítik ki a mindinkább elsekélyesedő lelkek maradék igényeit. Úgy tűnik, minden történelmi korszakban beválik a rómaiak által bevezetett "kenyeret és cirkuszt a népnek!" szlogen alatt futó, lázongásmegelőző projekt. Panem et circensem! Akkor csendben marad, mert ha nem korog a gyomra, s a figyelmét is folyamatosan elterelik, elhiszi a politikai érdekből fülébe duruzsoló hazugoknak, hogy valójában jó boltot csinált. Úgysem ért a világ dolgaihoz, az összefüggések felismerése meghaladja a szűkös agykapacitását, bízza ezt a kiválasztottakra, akiknek persze mindezért, a közjó érdekében hozott önkéntes áldozatért, kiváltságok járnak. Mióta világ a világ, ember embernek farkasa. Mondhatná erre a vesémbe látó kívülálló, hogy mit ugatok itt összevissza, amikor én sem vagyok különb a reggeli szemlém idején véletlenszerűen kipécézett embereknél. Ez nem igaz. Először is, a közepesnél magasabb szintű műveltségem (a javát autodidakta módon kapartam össze, ami még inkább feljavítja a tulajdonomat képező tudás értékét) és a folyamatosan táguló érdeklődési köröm igényesnek mondható rétegződése magasan az átlag söpredék fölé emel. Tapasztaltam. Másodszor, bár az élet pénzügyi oldalán nem találtam meg a helyemet és a számításomat, mert a kvalitásaimhoz képest mindig alacsonyabb szintű feladatot látok el (mondhatni, egy életen át parlagon heverek), nem izgat; valójában jól érzem magam az esedékes munkámban. Ha például topmenedzser vagy ügyvéd lennék, minden időmet lekötné a feladatom és az ezzel járó pénzhajhászás. Nem tudnék mellette élni, bár kétségkívül luxusketrecben tölteném a nyugalom ritka napjait, talán valamely magas kerítéssel közrefogott, bekamerázott rózsadombi villa mélyén. Van, akinek ez minden álma, nekem azonban álmomban se jöjjön elő. Nem bánom, hogy a karrierépítés foggal-körömmel és könyökkel vívott harcai kimaradtak az életemből, azaz nyersen fogalmazva: nem vittem semmire, ehelyett kaptam kincset érő szabadidőt, amit igyekeztem értéken becsülve nem elherdálni. Amit elvesztettem a viszonylagos szegénység révén, visszanyertem a viszonylagos szabadság vámján. Maradt időm s energiám a nehezen kivívott önbecsülésem jogos fenntartásához szükséges művelődésre, könyvek, fotók és egyéb kulturális apróságok gyűjtésére, az egészséges kíváncsiságomat kielégítő megismerő kirándulásokra, a magyar vidékek bejárására, felfedezésére, a külhoni tájakon való alkalmi kalandozásokra, vagy éppen módomban áll beleszerelmesedni a mostani fő hobbimat jelentő fotózásba. Szabadabb vagyok akárhány gazdag pénzembernél, akiket, mint a kígyó szemébe meredő nyuszit, elbűvölt az arany csillogása, s akiknek meggyőződése, hogy attól valakik, hogy a bukszájuk magas címletű bankóktól és bankkártya-gyűjteménytől duzzad, és annak a téveszmének a rabjai, miszerint megkaphatnak a pénzükért. Nos, a halandó ember számára a legértékesebbet, az élet homokóráján gyorsan lepergő időt biztosan nem.  Kelt 2009.12.09.

 

  (Hetedik kötet) Harminckilenc:

 

  Éjjel megint Jerry kutyámmal álmodtam. Két héten belül ez a második álombéli találkozásunk, ami részint örvendetes esemény, másrészt azonban hangulatgyilkos, nyomasztó élmény, mivel rendre szomorúsággal teli szívvel ébredek. Álmomban valami módon megtudtam, hogy a kutyámat, akarata ellenére, végül is jó szándékú emberek vették magukhoz, s egy kerítéssel közrefogott, nagyobb kertben tartják. Etetik, itatják, jól bánnak vele, de - a nem tudni, tőlem hogyan elkerült - Jerry vissza akar kerülni hozzám, s én vissza akarom kapni. De valamiért nem lehetett. Ott álltunk a drótfonatú kerítés két oldalán, ő bent, én kint, nem szóltunk semmit, csak hosszasan néztünk egymás szemébe. Nekem nagyon fájt a tehetetlenségem, s tudtam, a kutyámnak nagyon fáj, hogy képtelen velem szökni. Erre ébredtem, s jó ideig küszködtem, hogy a jóízűen alvó Anikóm mellett ne törjön fel belőlem a sírás. Valahogy mindig mélyen megrendítenek ezek a meglepően valósághű álmok, de várom a következőt, hiszen akkor megint együtt lehetek az életemben kitüntetett helyet elfoglaló cimborával.  Kelt 2009.12.10.

 

  (Hetedik kötet) Negyven:

 

  A hétvégi szórakoztató kulturális programot megint a vidéki világháborús emlékművek autóval való felkeresése és fotózása jelentette. Szombaton Anikómmal mentem, s bár pocsék, borús és hideg reggel indultunk útnak, nulla fok körül volt, odafentről időnként hódara szállingózott, azért egészében véve jól éreztem magam, még akkor is, ha néha értelemszerűen el kellett hagynom a kellemesen befűtött kocsit. A Kistarcsa, Nagytarcsa, Isaszeg, Dány, Zsámbok, Vácszentlászló, Tura, Hatvan, Gyöngyös, Atkár, Vámosgyörk, Jászárokszállás, Jászberény, Jászjákóhalma, Jászapáti, Jászkisér, Jászladány és Újszász útvonalat követtem. Vagyis a kiemelt célterület a 3-as (miskolci) és a 4-es (debreceni) főutak közé eső Jászság volt. Az eredeti tervben szerepelt Szolnok és Abony felkeresése, azonban Szolnok térségébe fél négykor értünk, s a rossz látási viszonyok mellett nem láttam értelmét a kültéri fényképezésnek.

  Zsámbokon és Turán nemrégiben jártam, az előbbin nem találtam számomra értékes műtárgyat, a másodikon fellelt emlékművet pedig anno lefényképeztem. Jó nagy ködben, de a lényeg azért látszik. Turán szerettük volna megtekinteni a szomszédos focipálya felől nézve igen tetszetős, a mesebeli lovagvárak romantikájával kipárnázott, sok tornyú kastélyt. Azonban egyrészt a kerítésen elhelyezett tábla tiltotta a fotózást (ezt még kijátszottuk volna azzal, hogy Ani kézitáskájában elrejtjük a masinát), másrészt, épp az előzőek miatt, nem voltam hajlandó leszurkolni a fejenként hatszáz forintos belépőt. Mi az, hogy nem lehet fényképezni? Egy látványos, kifejezetten idegenforgalmi csáberővel bíró építményt? A velünk a sáros bejárati út mentén lehorgonyzott lakókocsi ablakán át értekező biztonsági őr, egyben pénztáros elmondása szerint a nemrégiben még indiai tulajdonú épület gazdát cserélt, s az új tulajdonos ragaszkodik a fotózási tilalomhoz. Hogy mi okból, azt nem lehet tudni. Na lám, a messziről jött idegenek, az idegen szívűek, akiknek semmit sem mond a Kárpátok karéja közé szorult táj, s akik annak értékét legfeljebb pénzügyi haszonban mérik, így vásárolják ki alólunk szép lassan a tulajdon országunkat. Első felindulásomban ötszáz forintot ajánlottam a pénztáros őrnek, ha negyedórára beenged minket, hogy körbejárjuk a vár és palota keresztezéséből született épületet, de nem engedett a negyvennyolcból (talán többet akart kipréselni belőlem). Én sem, tehát visszaültünk a hercehurca végét türelmesen kiváró Renault-ba, és a kudarc miatt keletkezett felhős borúval a homlokunkon elpályáztunk Hatvan felé. 

  Az innen húsz kilométerre eső Gyöngyösön, a turai lelki sebek mielőbbi gyógyulását elősegítendő, bedobtunk egy-egy finom feketét, majd a szomszédos téren található emlékmű kipipálását követően dél felé hagytuk el a Mátra lábánál megtelepült várost. A lapos dombokkal ritkán tarkított, meggyőző többséggel sík vidéki Jászság szíve felé közelítve egyre nagyobb méretű, meglepően szép barokk templomok egész sorával találkoztunk. Jászberény katolikus több ezren férhetnek, de az elnevezését az apátsági templom után elnyerő Jászapáti kettős tornyú egyháza sem egyszerű temetői kápolna. Jászkisér és Jászladány sem bujdokol el szégyenében, mert mindkettejüknek becsületére válik Isten házának a helyi viszonyokhoz és környezethez alkalmazkodó tökéletes kivitelezése, méltóságteljes látványa. Nem vagyok hívő ember, istenhívő semmiképp, a Bibliát a világ legbonyolultabb, ember alkotta történelmi regényének tartom, de tiszteletben tartom mások erre, vagyis a vallásra vonatkozó egyéb elképzelését. Ebben a piszkosul nyúlfarknyi életben mindenkinek alanyi jogon jár a hit vagy a hitetlenség lelki malasztja, avagy mindenki főzze meg, amit csinált. Különösen nagyra tartom az egyházi építészet, s általában az egyházi képzőművészet (kódexek, freskók, festmények, szobrok, szószékfaragások), valamint az egyházi zenei művészet kulturális értékét. Nem szólva az egyházaknak, pontosabban az egyházak által közvetített hitnek arról az évszázadokon keresztül húzódó szerepéről, fontosságáról, ami a különféle elnyomók által széthullásra, beolvadásra szánt népeket, nemzeteket tartotta egyben a legnagyobb önkény idején. 

  A napi fotós penzumot Újszásszal zártam, mivel, mint említettem, ránk talált a korai téli alkonyat, s hiába jártunk Szolnok közelében, botorság lett volna erőltetni a fényképezést. A reggeli indulástól számítva háromszáztíz kilométer megtétele után, 16 emlékmű összesen száznál több fotójával gazdagabban, fél hatra értünk haza. 

  Miután szombat délután, s még inkább este a fáradt és a sok üléstől elgémberedett Anikóm részéről neheztelő kritika érte a munkatempómat, azaz a kocsival falutól faluig való száguldásaimat, az autóból való ki- és beugrálásaimat, elhatároztam, vasárnap nem hagyom elrontani a hangulatomat, s egymagamban vágok neki a következő útnak. Igaza van a nőmnek, aki echte a mai kor gyermeke, s mint ilyen, őt nem fűti a vigasztalan bánat, nem érzi át oly mértékig a magyar történelem leggyászosabb mozzanatának, a trianoni békediktátum következtében kialakult helyzetnek a magyar népre érvényes tragikumát, mint én, vagy a hozzám hasonlóan gondolkodók. De pont azért, mert ilyen vagyok, pont azért tudom kutya kötelességemnek érezve teljesíteni a legújabb vállalkozásomat, s tűrni az abból fakadó kényelmetlenségeket, vállalni az anyagi velejárókat. Ugyanez a lelkemet maró bánat, nevezzük divatjamúlt szóval honfibúnak, ültetett annak idején íróasztalhoz, s vezette a kezem előbb a hagyományos írógép, később a számítógép klaviatúráján, amikor a két Erdély-CD-men dolgoztam. Ezért autóztam körbe néhányszor Erdélyt, a Felvidéket, a Délvidéket, mentem ki a legnehezebb időkben Kárpátaljára, s látogattam ki többször a nyugati Várvidékre. Valami belső késztetésnek eleget téve, látni akartam magyar őseim egykori, az első világháború végén méltánytalanul elvett földjeit, falvait, városait. A történelem megteheti, s lám, meg is teszi, hogy más népeknek passzolja át az ezer évig vérrel védett haza nagy részét, de a jelenlegi határvonalak legfeljebb a térképen mutatnak egyértelműen, az igaz szívekben a régi határokig tart a mindenkori haza. Visszatérve a földhözragadt valósághoz, vasárnap tehát egyedül vágtam neki az útnak, s esküszöm, nem tudom miért, boldogabbnak, szabadabbnak éreztem magam.De félre az emberi lélek unalmasan izgalmas rejtelmeivel, térjünk a tárgyra.

  Pestet a végeláthatatlan hosszúságú Üllői úton hagytam magam mögött (már megint hullott a hó, erőteljesebben, mint szombat reggel), Kispest mellett elhúzva kilencet ütött egy templom érchangú harangja. Üllő és Monor között fordultam a főúttól kissé arrébb eső Péteri felé, ahol végül is nem akadtam emlékműre. Hátha csak én nem vettem észre, gondoltam, s útba igazításért bekopogtam az evangélikus lelkész főtéri hivatalába, de megerősítést nyertem, miszerint mindössze a templom előcsarnokának belső falán lévő tábla emlékeztet az elesett hősökre. Láttam az amúgy szívélyesen válaszoló fiatal lelkész hozzáállásán, nem igazán fűlik a foga a hideg templom kinyitásához, hagytam tehát a fűtött hivatalában és Monor érintésével igyekeztem tovább Gombára. Itt, a községháza csinos, gondozott kertjében leltem rá az obeliszk formájú pofás kis emlékműre. A faluban különben kastély is található, de eléggé lelakott állapotú, nyilván valami téesziroda vagy hasonló lehetett a régi idők értékeire irigy szocializmusban. Bénye, Káva és Pánd következett, majd befutottam Tápióbicskére. Tápiószentmárton és Tápiószele ugyancsak remek emlékművekkel lepett meg, a Farmosra tett kitérő csalódást okozott, mert az újabb építésű szoborpark, ami alatt néhány függőlegesen elhelyezett, nevekkel ellátott nagyobb kődarab értendő, egyszerűen a halottgyalázás kategóriája. Tápiógyörgye és Jánoshida azonban kimondottan felvidított, különösen az utóbbi, ahol a katonaalakos szobor mögött mintegy festői háttérként strázsál a példaértékűen rendbe tett kastély (amiről időközben kiderítettem, hogy a premontreiek rendháza), a kicsivel odébb emelkedő templom (a hajórész az 1100-as években épült!) már csak hab volt az elkészült fotó tortáján. (Ez eléggé bonyolultul hangzik, de olykor a spontán megfogalmazódó képzavarok a legkifejezőbbek. Úgyhogy a mondat marad.)

  A Jászberény felé eső Alattyán árva kőkatonája csaknem kilencven éve őrzi a régen meghalt apák és fiuk emlékét, nem messze a templomtól, az általános iskola udvarából elkerített kis telken. Az ábrándos nevű Alattyánnál visszafordulva megint átrobogtam a kastélyos Jánoshidán, hogy a pár kilométerrel délebbre lévő Jászalsószentgyörgy se maradjon ki a gyűjteményemből. Nem maradt ki. 

  Szolnok felé haladva letértem Zagyvarékasra, de az egyébként tetszetős falucska templomos főterén az összes szobrot, darabra vagy négyet, télire becsomagolva találtam. Ide tavasszal vissza kell térnem. Véletlenül vettem észre a nem túl messzire eső Zagyva-hidat, amelynek kopottas, rozsdásodó vasszerkezete önmagában is különleges fotós témául szolgált, nemkülönben csemegeszámba ment a falu végének a hídról elém terülő kedves látványa. Alattam húzott el a fentről egészen tisztának látszó, nyugodt nesztelenséggel csordogáló folyócska, vizében visszatükröződtek a parti töltés mentén épült falusi házak, mögöttük a templom csúcsos tornya bökött az ég felé. 

  Szolnokon nagy nehezen rátaláltam a nagy méretű, kétalakos kőszoborra, ott van a Tisza-parti sétányon. A belvárosi víztoronyhoz közeli park szélén egy másikat is leltem, ez obeliszk formájú, s csak az egyik lapján emlékeznek meg az első világégés hőseiről, a többi oldal felirata a bosnyák és egyéb csatatereken maradtakról szól, de azért lefényképeztem azokat is. Más alkalommal biztosan jobban örültem volna az emlékművek megtalálásának, csakhogy most alaposan felidegesített a közlekedési rendnek a városban tapasztalt kritikán aluli állapota, különös tekintettel az útjelző táblák feltűnő hiányára. Rendben, hogy legutóbb 1991-ben vetett erre a sorsom, legalábbis akkor jártam utoljára Erdélyben (az őszi feketetói vásáron), s mivel az ártándi határátkelőn mentem ki, Szolnokon keresztül vitt az utam. Persze konkrétan nem emlékeztem az 1991-es városi viszonyokra, de azt tudom, hogy messze nem volt ilyen káosz. Egy szó mint száz, majd' szétvetett a düh, mire kikecmeregtem a Budapest felé irányító táblák beteges hiányától szenvedő városból. Közben legalább háromszor autóztam körbe a város belső magját, s kétszer találtam magam a Jászberény felé vivő 32-es úton, azon, amelyiken bejöttem, mire - egy ottani lakos értő útmutatása révén - elindulhattam Abony felé. 

  Már megint gyorsan szürkült, de az utolsó percekben beestem a már előző nap is elérni vágyott városkába, ami nagyjából tizenhét kilométerre esik Szolnoktól. "Sej, nagy Abonyban csak két torony látszik, de Majlandban harminckettő látszik, inkább nézem az abonyi kettőt, mint Majlandban azt a harminckettőt". Valahogy így szól az 1800-as évek végéről való bakanóta szövege, amelyben az Osztrák-Magyar Monarchia idején katonának sorozott, a távoli Majlandba (Milánóba) jutott abonyi fiú vágyódva kesereg a messzi szülővárosa után. Hát itt voltam, a megénekelt nagy Abonyban. Gyönyörű az országzászlós főtere, csodaszép a vele átellenben látható, az új városkapun túl emelkedő hatalmas temploma, a szépen renovált városháza, s az előtte korhűen kialakított térség, amelynek a buszpályaudvarhoz közeli szélén látható az első világháborús emlékmű kétalakos kőszobra. A mind áthatóbb alkony miatt a szokásosnál is gondosabban ügyeltem a beállításokra, fél tucat jól sikerült kép rá a tanúm. 

  Aztán ugrás vissza a még ki sem hűlt kocsiba, s tapostam a gázt, mint az állat. Vecsésnél ugyan megálltam egy útszéli, kivilágított zöldségesnél, hogy a korábban rám telefonáló Anikóm kívánságának megfelelően banánt és narancsot vigyek a kicsimnek, de aztán tényleg spuri haza! Megint fél hat körül, 280 kilométer ledarálása után estem be az udvarra, s mint jó vándort az otthon maradt szerettei, úgy fogadott Anikóm és a lábainál örömittasan ugráló kutyám. Szép dolog a kalandozás, de csak akkor, ha van hová hazatérni.  Kelt 2009.12.14.

 

  (Hetedik kötet) Negyvenegy:

 

  Isten éltesse apámat, aki ma tölti be a 81. életévét! 1928 decemberében, a Szatmár vármegyei Fehérgyarmaton megszületett a kisnemesi Misky Károly (a családnév csak később változott Miskire) és neje, Fábián Erzsébet hatodik gyermeke, aki, Isten segedelméből, fiúnak jött a világra. Ennek a momentumnak a későbbi történések ismeretében óriási szerepe lett az én, illetve a fiaim, és az ő valamikori leszármazottaik létezése szempontjából. Misky Károlyéknak apám érkezésekor volt már öt leánygyermekük, s egy - az akkori szokás szerint az apa után elnevezett - Károly fiuk. A legkisebb gyermek, azaz apám, így is nagy öröme lehetett a családnak, hiszen két fiú több az egynél, a családi név életben tartása biztosítottnak látszott. Csakhogy a sors közbeszólt, mivel a kamaszkorba lépett Károly bátya belefulladt a Fehérgyarmat határában elhúzó, megáradt Szenkébe. (Állítólag két társával hazafelé tartott az iskolából, amikor virtusból beugrott a máskor szerény méretű, ám most jelentősen kiszélesedett Szenkébe, azzal a szándékkal, hogy átússza. De tempózás közben valamiért elmerült, s holttestét vagy száz méterrel lejjebb emelték ki a vízből.) Apám a tragédia után lépett elő igazán a család szeme fényévé, ekkor derült ki, mekkora szerencséje van Károly nagyapámnak, mert apám révén mégsem hal ki a család fiú ága. Ezután jöttek a visszacsatolt Szatmárnémetiben töltött középiskolás évek, majd a nagyváradi kadétiskolás időszak, a háború után pedig a tisztképzéssel foglalkozó pesti Kossuth Akadémia (a háború előtti Ludovika jogutódja), a Rákosi-féle hadseregben a lovasszázad parancsnoki posztja, az Olcsván vállalt téeszelnökség, aztán megint Pesten a Kőfaragó és Épületszobrász-ipari Vállalatnál évtizedekig betöltött raktárosi munkakör, és a hanyatlás éveinek változó, csak a bizonytalanság tekintetében biztos munkahelyei. Közben elszállt negyven év, a megannyi ivászat, éjszakai kimaradozás, virtuskodás és nőzés tékozló negyven esztendeje, amelynek végén törvényszerűen következett be az anyámtól való elválás. Még szerencse, hogy a ki tudja, végül is milyen körülmények között megismert jelenlegi élettársa, a csupa szív Dóra befogadta az otthonába az öregemet, aki, ha magára maradt volna, már rég nem lenne az élők sorában. Dóra, mindenki irtózatosan nagy szerencséjére, sokkal mélyebben szereti apámat, mint szerette valaha is anyám, aki korántsem hiszem, hogy ennyire elnéző, megértő lett volna apám öregkori nyavalyáival kapcsolatban. Nem beszélve arról, hogy a aga haragtartó módján (ezt megörököltem tőle) sosem bocsájtotta volna meg a korábbi számtalan botlást. És most, élete 81. évében ott tart az én valaha jóképű, mondhatni stramm, nők bálványa, nagy duhaj, mulatozós atyám, hogy a nála két vagy három évvel idősebb, nála rosszabb egészségi állapotban lévő Dóra mindennapi segítségére szorul. Eteti, itatja, tisztában tartja, óvja a széltől is, szereti. Apám emiatt ugyan nem mutat különösebb hálát, de Dóra így is imádattal csüng rajta, ő tudja, miért. Nos, két napja, szerdán felugrottam az én cikkcakkos életpályát befutó, az öregkori gyengeségben megszelídült, hiányos emlékezetű nemző szülémhez, és rendbe tettem az utolsó borotválkozás óta rendesen elvadult arcszőrzetét. Meg kell mondjam, munkám végeztével nem kis elégedettséggel konstatáltam az eredményt, amellyel felülmúltam minden eddigi, ez irányú ténykedésemet. Az öregem arca kétoldalt simán csillogott, miközben az olcsó arcszesz hosszan tartó kipárolgásától kellemes illatfelhő lengte körül a teljesen őszbe fordult fejét. Melynek tetején, minő furcsa látvány, tonzúraszerűen világított a vénségtől kihullott hajszálak miatt láthatóvá lett rózsaszín fejbőr. Dórával megállapodtunk, s ezt azóta telefonon keresztül megerősítettük, hogy a jövő hét szerdáján Anikómmal dél körül felmegyünk apámat felköszönteni. Előbb nem lehet, mert a jobbik felem munkabeosztása nem teszi lehetővé a korábbi látogatást. Megegyeztünk abban is, hogy ajándékként táblányi tejcsokoládét, néhány szelet csokitortát, valamint a belsejében puha, nagy piros almát, mondjuk egy kilónyit, viszünk. Egy, másfél óránál tovább nem maradunk, mert számukra igen fontos a pihenés. Két egymásra utalt öreg. Az egyik a létezését, a másik a szeretetét adja a végéhez közeledő románchoz. Mindkettőjükért kár.  Kelt 2009.12.18.

 

  (Hetedik kötet) Negyvenkettő:

 

  Végleg lőttek az ősznek, mivel tegnapelőtt egy rendkívül erős hidegfronttal órákon belül sarkvidéki állapotok köszöntöttek be, másrészt tegnap délután leszakadt az ég, s akkorát havazott, hogy kapásból megbénult az ország, s vele a főváros közlekedése. A nappali mínusz tíztől és az éjszakai csaknem mínusz húsztól az ország két különböző pontján vasúti sínek törtek, a közutakra vastagon lehullott hó, hiába sózzák és homokozzák, nem tud elolvadni. Többnyire a váratlanul jött fagy számlájára írható az átlagosnál több árokba csúszás, karambol, kisebb koccanás. Ennek a fele se tréfa; az eddigi lagymatag napok múlását rutinos rezignáltsággal figyelő népek mindjárt komolyra vették a figurát, s az utcákon mindenki állig bebugyolálva igyekszik a dolga után. Az augusztusi esküvőnk óta tegnap este fordult elő első ízben, hogy este tízkor nem tudtam a tizenegyig dolgozó Anikóm elé indulni, mivel az utcákon eltakarítatlanul maradt hóban, s az alatti kialakult jégpályán rendre elakadtak a járművek, amiből azt a következtetést vonta le, hogy én is hasonló sorsra juthatok a Renault-val. És ezt mellőztem volna. Megjegyzem, már fél tizenkettő előtt itthon volt a drága, úgyhogy rendesen siethetett.

  Anikóm drágám különben péntek délután, talán a hidegfront hatására, olyan hisztit vert ki nekem az áprilisi (!) (Mohai) Éva-affér miatt, hogy csak ámultam. Hogy mi juttatta eszébe, nem tudom, mert tíz másodperccel korábban még normálisnak tűnt. Valami becsípődött az agyában, mert egyszer csak ráharapott az unalomig kitárgyaltnak hitt témára, és közel négy órán keresztül szemrehányások százaival keserítette az életemet. Minden igyekezetem ellenére nem tudtam leállítani, ekkora vehemenciával szemben hatástalannak bizonyultak az ellenérvek, nem hatott a hallgatásba burkolózás stratégiája, Anikóm, mint akit felhúztak, vöröslő arccal feszt mondta a magáét. Ez hihetetlen, jegyeztem meg magamban két óra elteltével, pedig hol volt még a vég? Amikor már komolyan fontolóra vettem, hogy felkapok magamra valami meleget, beülök a kocsiba, és gyáván elhúzok a náthásba, mindegy hová, csak el a hajánál fogva előrángatott témával békétlenséget kereső, hibbant nőstényördög közeléből, mérséklődni látszott a lendülete, s nemsokára kifulladt. Végre. Meg aztán az utolsó percek elbizonytalanodásából láttam, kezd nála fordulni a kocka, kezdi megbánni a sok összehordott marhaságot, aminek a zöme bántó éllel nyesett a lelkembe, mivel alapvetően igaztalan volt. Engesztelésképp, jobb nem jutott az eszébe, babrálni kezdte a farkamat - bevált női taktika -, ami, minő meglepetés, dacára a szerintem hősiesen palástolt, hosszan tartó idegességemnek, másodperceken belül méretesre rúgta ki magát. A tévézéshez használt kanapén ültünk, szorosan egymás mellett. Ha már így esett, az egyoldalú vita hevében felizzott, s a normál testhőmérsékletre még lehűlni képtelen arccal rábukott a virgoncan rezgő jószágra. De mielőtt úgy istenigazából belemerült volna, behozattam vele a fürdőszobatükröt és a konyhai székek egyikét, és a ruhásszekrényből elővettem a legjobb fényképezőgépemet. Készséggel térült-fordult, mert érezte, hogy a kelleténél jobban megbántott. A szék hátának támasztva úgy állítottam be a tükröt, hogy ültömben kényelmesen és jól tudjam fotózni Anikóm nagy fokú élvezetet ígérő munkásságát. Húsz perc alatt készült is valami százhúsz felvétel, amiből tizenöt egyenesen kiváló. Meg a forró, nyálas szájában ügyesen megtornásztatott faszom is kellemesen elsült az ujjai között. Kihasználtam a hevenyészett mosakodás utáni nyugalmi helyzetet, és az éjszaka leple alatt fürgén ágyba húztam a belemet. Itt még inkább bújt volna hozzám, mert időközben tovább erősödött a lelkifurdalása, amiért ágyúval lőtt verébre, azaz az Évával való, hamvába holt kis liazont ő fújta fel óriási problémává, de akkorra már nem kívántam a közeledését. Nem kellemes ezt így kategorikusan kijelenteni, de feszengtem a közelségétől, a hátam borsózott a békülékeny érintésétől, mert eszembe jutott az órákkal korábbi, merőben új oldaláról bemutatkozó, számomra idegennek ható Anikó. Egy darabig igyekezhet, amíg helyrehozza a szarvashibát.

  A cégem holnap tartja az évzáró vacsorát. Ez amolyan hagyomány az Itonnál, ezen a napokon nem kell melózni. Tizenegyre megyek a Lobogó utcába, ahonnan bérelt autóbusz szállít minket Szentendrére, az előre lefoglalt vendéglőbe. A busz körülbelül délután négyre visszahoz minket.  Kelt 2009.12.20.

 

  (Hetedik kötet) Negyvenhárom:

 

  Megvolt az évzáró zabálás, kint a kies Szentendrén. Na várjunk, ez így nem teljesen igaz! Valóban Szentendrén tartottuk, de cseppet sem kies helyen, mert alig estünk be a városba, a helységnévtábla után mindjárt lekanyarodtunk a főútról, és egy közepes méretű bevásárlóközpont parkolójában kötöttünk ki. A városka turisztikai érdekből erősen felnagyított romantikájából ide nem jutott morzsányi sem. A pláza túlsó végében található a délután idejére kibérelt vendéglátóipari egység, amelynek legfőbb vonzereje, a tulaj szándéka szerint, a nagy reklámtáblán hirdetett bowlingpályában rejtőzött. Nem tudom, ezeknek a feltörekvő vendéglősöknek miért büdös, mitől mucsai a jól bevált magyar teke kifejezés, de az országban mindenütt bowling van kiírva. Anglomán, sznob marhák. Délelőtt tizenegyre nagyjából összegyűltünk a cég Lobogó utcai központjában, és az előtte húzódó járdaszakaszon, aztán többszöri nógatásra beszálltunk a rendelt buszba, ami háromnegyed óra alatt vitt ki minket a rengeteg járműtől bedugult városból. Az ember fia nem vak, de ha az lenne, akkor is érzékelné a céges évzáró bulik minőségében bekövetkező hanyatló tendenciát; az évek múlásával egyre igénytelenebb környezet várja a tizenkét hónap munkájában megfáradt munkatársakat, a kéttagú vezetőség mind kevesebb pénzt szán az egész évben kőkeményen kizsákmányolt proletárok eseti kényeztetésére. Eddig a tegnapi kajálásunk jelenti a cég kötelékében megtapasztalt kulináris és gasztronómiai mélypontot. Először is: ajándék gyanánt az összes munkatárs (a vonaljegyek árusítására felvett mozgóárusokkal immár nagyjából hatvanan vagyunk) olyan füles bögrét kapott, amelynek oldalára, a BKV egyébként szellemes emblémája mellett, a fővárosi közlekedési vállalat által üzemeltetett járművek kategorizált fényképeit vitték fel. A roppant ízléstelen bögrén tehát egymás mellett sorakozik a HÉV, a villamos, a busz, a troli és a metró egy-egy kicsinyített fotója. Azt még el tudom képzelni, hogy Szabó János buszsofőr egy városbeli fagyos kör megtétele után sietve betér a végállomás fűtött épületébe, ahol egy ilyen ábrázolatú bögrébe türelmetlenül kitölti a reggel lefőzött, s azóta termoszban tartott teáját. És jóízűeket szörcsögve, elégedetten elfogyasztja. Váljék egészségére! De egy normális, magára kicsit is adó háztartásban az ilyen ocsmány giccsparádéknak maximum a konyhaszekrény leghátsó zugában jut hely, miként tettem azt én is idehaza a számomra kiutalt iparművészeti tárggyal. A bögre mellé járt egy parányi élő mikulásvirág, no és a miniatűr boríték, amelyben a fel nem használt szabadságos napok után járó pénzösszeg lapult. A négyrét hajtott bankók kisimítása után negyvenhatezer forintot számoltam össze (minden bent maradt szabadnapért kétezer forint járt), nem sok, de reklamációnak helye nincs. (A kisfőnök még az evés kezdete előtt tartott rövid felszólalásában említette, hogy jövőre senki se számítson erre a pluszpénzre, mert kötelezően ki kell venni az összes szabadnapot.) Az egész cucc celofánba volt csomagolva. Másodszor: a svédasztalszerűen tálalt ételek ízére nem lehetett panasz, csakhogy mindössze öt meleg ételből lehetett választani. A több mint hatvan embernek kínosan szegényes kínálat, legalábbis az évente egyszer előforduló alkalomhoz, s az előző összejövetelek választékparádéjához mérten. Nem a gyomrom szégyene, inkább az arasznyi átmérőjű porcelántányér bűne, hogy a mérsékelt jóllakáshoz háromszor kellett szednem a finoman kisütött rántott halból, amely mellé fűszeres rizst kínáltak köretnek. A tegnap délután igazából a szénsavas üdítőitalok szerelmeseinek jelentett Kánaánt, a vegyes minőségű pancsolt termékekből hihetetlen túlkínálat volt. Nem tudtunk eleget legurítani a torkunkon, pedig többen nekiduráltuk magunkat, hogy kiisszuk a vendéglőst a vagyonából. Míg gyanútlanul az ételek és italok elfogyasztásával foglalkoztunk, a kisfőnök és a hangulatfelelősnek felcsapott főpincér ármányos módon kisorsolta a tekézésben részt vevő párokat. Csak azért is tekézést írok! Engem egy ezer ránctól pókhálós arcú hatvanas öregasszonnyal (az egyik mozgóárussal) hozott össze a balsors. Ha a gonosz (jobb esetben szúrós) tekintetű nyanya kihúzta magát, a mellkasomig ért. Életemben először kaptam kézbe ilyesféle játékszert, mint a tekegolyó, amelyen a mutató és a középső, valamint a hüvelykujjnak fúrtak lyukat, ezek révén lehetett megragadni és irányítani a legalább ötkilós műanyag gombócot. Nem sok sikert könyvelhettünk el, bár a selejtező első körén viszonylag könnyen túljutottunk. Míg én tudományos alapokra helyezve (gurítási energiavolumen, horizontális sebességhányados, forgási elliptikaintervallum, becsapódási szögegyüttható, lelkesedési mámorplafon stb.) igyekeztem minél több bábut felöklelni, addig a vézna és törpe öreglány ösztönből cselekedett, s bizony több pontot ért el, mint én. Vak veréb is talál tehénszart. Erőtlen dobásai nyomán a súlyos golyóbis néha alig vánszorgott el a távolban gúnyosan mosolygó bábukig, de minden esetben elvánszorgott, és akkor dőlt, ki merre látott. A kezdeti sikerek elbizakodottá tettek minket (a nagyság átka), már-már a sportág új üstököseinek képzeltük magunkat, amikor rá kellett döbbennünk, hogy egyszer minden sikerszéria megszakad. Na jó, de ilyen hamar? Ettől fogva nem érdekelt az egész vircsaft, sértődötten visszaültem a kihalt asztalhoz inni és zabálni. Az ólomlábakon vánszorgó percekből nagy keservesen fél hat lett, amikor is újfent előkerült a busz és a koros, kissé talán túl komótosan vezető sofőr. Szerencsére azon az útvonalon mentünk, amelyiken jöttünk, így - többedmagammal együtt - kiszállhattam a Stadionok metróállomás előtti járdaszakasznál. Innen gyalog két perc az otthonom. (Zárójelben jegyzem meg, este hat körül a Szentendrei út egyik elektromos kijelzője mínusz tizenegy fokot mutatott.)  Kelt 2009.12.22.

 

  (Hetedik kötet) Negyvennégy:

 

  Tegnapelőtt, vagyis szerdán, Anikómmal felmentünk apámhoz utólag születésnapot köszönteni. Ugyebár, december 18-án volt 81 éves az öregem, meg aztán az én hites feleségem nem találkozott még apámmal. Nos, ideje volt. A Dórával való telefonos egyeztetésnek megfelelően nem sok ajándékot vittünk, hiszen apám emésztése sem a régi, tehát három szelet csokitorta, két tábla márkás tejcsokoládé, és három, szépen mosolygó piros alma került a csomagba. Itthonról fél tizenegy tájban indulva, egyenesen a Lehel téri vásárcsarnokba mentünk, ahol félórás séta keretében szedtük össze a cuccot. Tolongott, lökdösődött a jó nép, mert annyian voltak, mint az oroszok, hiszen sokan az utolsó előtti pillanatra hagyták a karácsonyi ebédhez valók beszerzését, illetve, miként mi is, a kisebb ajándékok vásárlását. A metróból háromnegyed tizenkettőkor jöttünk fel az Arany János utcánál, aztán alig tíz perccel később odafent voltunk. Apám a hideg nagyszobában, jó vastag takarók alatt, ágyban feküdt, Dóra viszont a tiszteletünkre magára öltött ünneplőruhájában feszített. Anikóm később említette, hogy midőn bemutattam őt Dórának, mint Miski Györgynét, apám élettársának elkerekedett a szeme. Az említett reakciónak két oka lehetséges, egyik: az ismerősen csengő asszonynév hallatán lepődött meg, kettő: talán meghökkenten fedezte fel az kicsim félvér voltát, amiről eddig egy szót sem ejtettem neki. De miért tettem volna, amikor részint semmi köze hozzá, részint csontig nyalja ki a seggem, ha nem tetszik, hogy a szívem választottjának némiképp sötétebb árnyalatú a bőre. Másnap (amikor anyámnál voltam, és Dóra pont akkor hívott - erről később) azért kiderült, szó sincs faji előítéletességről, mi több! Szóval, miután apám meleg köntösbe bújva előkerült a halószobából, s beki is bemutattam az alkalomra csinosan kiöltözött Anikómat, körbeültük az étkezőasztalt, beszélgettünk, meg fotózgattunk a reggel gondosan előkészített, s magammal cipelt nagy tudású Canonnal. Aminek a magammal vitele mögött az a sanda gondolat lapult, hogy az ünnepeltnek valószínűleg már nem sok születésnapjáról készíthetek fényképeket. Ne legyen igazam! A kicsimmel karöltve tehát fotóztunk vadul, mármint én apámat a két nő között ülve, meg Anikó engem az apámmal, az öregem túloldalán Dórával, valamint apámat Kormos cicával stb. Szegény apám, csak az idehaza ismét megtekintett felvételeken látszott, hogy több ízben leragadtak a pillái, ültében alig bírta ébren tartani magát! Egy órányit voltunk náluk, aztán a szokásos jókívánságok elhangzása után eljöttünk. Dóra egy nagyobb nejlonba csomagolta az ajándékait, mint kilós kakaót, zoknikat, édességeket, ilyesmit. Igazán minden dicséretet megérdemel a korban szinte benne lévő nő, amiért ilyen türelmesen és szeretettel viseli gondját apámnak.

  Tegnap, vagyis csütörtökön - Szenteste napján - Anikómmal anyámat látogattuk meg. Kocsival mentünk, nemigen tehettünk másképp, tekintve az ajándékba vitt mikrohullámú sütő és egyéb szuvenírek tekintélyes összsúlyát. Anyám három rúddal sütött a karácsonyi kedvencemnek számító mákos bejgliből, meg kettővel a diósból, ezekből majszolgattunk a szobában való beszélgetés, illetve az ajándékain átadása közben, mialatt a kicsi konyhában illatozva főtt és sült az ebédrevaló. Anyutól már hetekkel ezelőtt megkaptuk a magunkét, borítékba téve húsz-húszezer forintot, de azért most is jutott Anikómnak egy üveg minőségi fürdősó, nekem egy pár, igen meleg téli zokni. Anyám és Anikó időről időre elpályáztak a konyha irányába, hogy ellenőrizzék a kiteljesedés felé tartó ételek állapotát. Az egyik ilyen magamra maradásom idején lelkes hangon hívott Dóra, hogy gratuláljon Anikómhoz. Két perc alatt háromszor is elmondta, mennyire kedves, mosolygós teremtés, és hogy mennyire érződik rajta a jó ember, az aranyszív. Lelkendezésében vele tartva, többször is buzgón megerősítettem a szavait, hiszen, nem egyszer már leírtam ezeken az oldalakon, Anikómmal megfogtam az Isten lábát. Sokoldalú, tevékeny, szeret és szeretem. Ennyi elég a boldogsághoz, a többi már csak hab a tortán. A konyhából épp visszatérő anyám valószínűleg azt hitte, hogy apámmal beszélek, mert kézmozdulatokkal jelezte, szeretne beszélni vele. Ám nem adtam át a telefont, mert egyrészt nem apámmal beszéltem, másrészt szegény apámmal aligha tud már ebben az életben értelmes szót váltani, hiszen sokszor egyáltalán nem emlékszik anyámra, s időnként még rólam sem tudja, ki vagyok. Miközben ezeket a dolgokat a Dórával való beszélgetésem után elmondtam neki, láttam rajta, erősen meglepte a valóság ilyen mértékű komorrá fajulása. Ez van, az élet nem habos torta. És nem lányregény. A jól sikerült ebéd (marhahúsleves, sült csirke főtt krumplival, sült hagymával és sült gombával) után egy kis beszélgetésre még visszatértünk a szépen feldíszített karácsonyfától ünnepi külsőt nyert szobába, de - hivatkozva az otthon hagyott Csicsa kutyánk szívszaggatóan bánatos képére - rövidesen szedelőzködtünk, és eljöttünk. Eredetileg hazafelé tartottunk, de Anikóm félúton megkért, ejtsük útba a kispesti temetőt, mert szeretné meglátogatni az édesanyja és édesapja közös sírját. Kívánsága természetesen számomra parancs volt, így aztán az Üllői útra kanyarodva Kispest felé vettük az irányt. A temető bejáratánál megtelepedett virágárusok egyikénél vett fenyőgallyak, és a középen két gyertyával díszített koszorú elhelyezése után hazaindultunk. Még világos volt, amikor beparkoltam az udvarra. Csicsa dereka majdnem kettétört a nagy örömében előadott riszálástól. Az itthoni délutáni, esti majszolások során derült ki, ami anyámnál még nem tűnt fel, hogy a mákos bejgli mákja keserű, penészes, és ez bizony tönkretette a sütemény ízét. Addigra persze bennem pihent jó néhány szelet, amiből éjjel lett is némi gyomorfájás és egyéb kellemetlenség. Miáltal a maradék másfél rúd ma reggel a szemétben landolt. Még jó, hogy a dióval töltöttnek semmi baja. Erről nem számolok be anyámnak, hiszen nem tehet róla, hogy a piacon pudvás mákot sóztak rá.  Kelt 2009.12.25.

 

  (Hetedik kötet) Negyvenöt:

 

  Vasárnap reggel Anikómat ki tudja, miféle lustaság szállta meg, nevezzük női szeszélyből fakadó kedvetlenségnek, mindenesetre kiderült, nem igazán fűlik a foga a menéshez. Nekem azonban annál inkább, s miután a nyűgös kis párom az Istennek sem tudta eldönteni, jön vagy marad, tíz óra tájban, nem tudván tovább várni rá, kocsiba vágtam magam, s mentem. "Tudod, a férfi megy, a nő pedig marad" - a Bikini együttes slágerének szövege szerint. 

  Alsógöd országút mellé települt régi templomát bő másfél évtizede tűz emésztette fel. A helyébe épült, a réginél nagyobb és szebb új templom falába helyezett első és második világháborús márványtáblát könnyen megleltem. Göd-Felső temploma ugyanígy, a falába süllyesztett szerény táblával őrzi a hősi halottak nevét. Vácot elhagyva a magasabb csúcsokkal büszkélkedő Börzsönyt a szelídebb Cserháttól elválasztó 2-es úton Rétság felé vettem az irányt. Szendehely a templom közelében felállított kis obeliszkkel tisztelgett elesett fiai emléke előtt, a talányos nevű Nőtincsen a templom falán találtam az emléktáblát. Rétság korábban, a szocializmus idején jelentős katonavárosnak számított, ezért meglepően szerénynek találtam a templom előtti obeliszket. Innen befordultam a Cserhát dombjai közé. Elsőként a szlovák többségű Bánkúton álltam meg, ahol ugyancsak a templom külső falán volt a középen csúnyán meghasadt, s a gyengének látszó fakeretéből kibukni látszó emléktábla. Ideje lenne lecserélni, mert a gyenge minőségű anyag már nem sokáig bírja az időjárás viszontagságait. Miközben kerestem a legelőnyösebb fotózási szöget, odabent épp véget ért a szertartás, a miséről kitóduló jó nép, öreg és fiatal, nő és férfi, a templom ajtajában álló két paptól "erős vár a mi Istenünk!" tiszteletteljes köszönéssel búcsúzott. S azok ugyanígy válaszoltak. Nem ám jó napot vagy viszlát! Kinek kézfogás járt mellé, kinek joviális mosollyal fűszerezett bólintás. Meghatott a vidéken élő hétköznapi embereknek a vallásos hitbe vetett komolysága, nem is gúnyolódom rajta, hiszen magam is szeretnék közéjük, mármint a tiszta szívből hívők közé tartozni, de nem megy. Többszöri nekifutásra sem. Ahogy elnéztem ezeket az egyszerű, becsületesnek látszó embereket, tagadhatatlan nosztalgia sajdult belém egy szebb, tisztább, egyértelműbb életforma iránt. Mostani utazásaim kellemes felfedezése, hogy vidéken, különösen a kis- és aprófalvak vonatkozásában, még virulensen tartják magukat a népet sokféle bajából mindenkoron kihúzó, tartást adó, a jövőt illetően reményt nyújtó szokások, az apáktól és anyáktól örökül kapott beidegződések. Az évszázadok próbaszűrőjén fennakadt, életképesnek találtatott népi hagyományok és a vallás megfelelő arányú keveréke. Ez nem az állapotok mindenáron való konzerválásának dicsérete akar lenni, hiszen nem minden "népi találmány", szokás állta ki az idők próbáját, ezek rendre el is véreztek, eltűntek a történelem süllyesztőjében. De ami alaposan kiérlelődött, bevált, az a szorgos munka és az erkölcsi tartás iránti igényt a paraszti génjeikben hordozó emberek javát szolgálja. Magyarán: a vidéki emberek az elmélet és gyakorlat kölcsönhatásának világában a maguknak állított mérce szerint élik a napjaikat, ahol a munka és erkölcs mércéje nem enged egy bizonyos anyagi és morális nívó alá süllyedni, ennek az ára mindössze annyi, hogy következetesen be kell tartani a közösségi élet során kialakult szabályokat, ajánlásokat, ha úgy tetszik, a kötelező érvényű elvárásokat. Az eszme vigyáz az emberére, az ember az eszméjére. Az egyik féltőn gondoskodik a másikról, s amaz viszont, mert nem hagyja elkorcsosulni az egyiket.

  A csempegyártásáról ismert Romhány vegyes érzelmeket keltett bennem. Ha a közepesen magas dombra települt templomot és a közelébe eső falurészt tekintem, bájos kis település a cserháti lankák idilli karéjában. A falu belterületéhez tartozó völgyben azonban ott éktelenkedik a terjedelmes gyár, aminek hámló festésű csarnokfalai, a gyárudvaron rozsdásodó óriásdarui és egyéb berendezései ócska iparteleppé züllesztik a falu azon felét. Az ősök felé megnyilvánuló nagy szeretettel és tisztelettel összeállított emlékművet a templom előtti téren fedeztem fel. Itt is a mise végére értem ide, a gyülekezet áhítattal átitatódott tagjai többnyire magukba szállva, lehajtott fővel, csendben lépett ki a templom ajtaján. Úgy látszik, az egyházfik településenként eltérő ideig gondozzák az égiek által rájuk bízott lelkeket, merthogy a vasárnapi szentbeszéd kezdete mindenütt egyszerre kezdődik. Lelkük rajta, mikor végződik. Ezt azért írom (némi rosszallással), mert a magam mögött hagyott Bánkúton legalább félórája befejeződött a szertartás, itt meg annyival tovább tartott. 

  Szécsénke megkapóan kedves nevű falu, a helység neve azt sugallja, mintha az innen legalább harminc kilométerrel északabbra eső Szécsénynek lenne a becézett kisöccse. Nógrádkövesd emlékművét a vasútállomás előtti buszmegállóban várakozó házaspár útmutatása alapján sikerült fellelnem, miután előbb vagy háromszor végighajtottam a csendesen álmodozó településen. A főutcától kissé feljebb eső, eldugott, de szépen karbantartott parkban végre megtaláltam. Innen északra, az Ipoly mellett fekvő határváros, Balassagyarmat felé vettem az irányt. A közbeeső Becskén is előbb megjártam a falu feletti dombon őrködő katolikus templomot, mire rájöttem, merre keressem. Pontosabban, onnan fentről megláttam a domb lábánál elhúzó utca szélén emelkedő obeliszket. Becske és a következő falu közözz félúton, úgyszólván a pusztában, az út jobb oldalától mintegy kétszáz méterre fekszik a takaros Reviczky-kastély, melyet nemrég hozhattak helyre, mivel nagyon újnak tűnik a falak festése.

  Azt a bizonyos következő falut Magyarnándor néven jegyzik a helységnévtárak. Magyarnándor újfent megsétáltatott, ez a nap a meredek templomdombok potya megmászásának napjaként íródik privát történelmem lapjaira. A templom mellett a falu temetőjére találtam rá, amit ugyan tisztelek, de hát nem ezt kerestem. Végül odalent a faluban, a Cserháthalápra vezető kijárat kanyarjában találtam meg a kőkoronás emlékművet. Magyarnándoron döbbenetes számú - egyedi szépségű - oszloptornácos parasztházat láttam, de nem volt időm ezek fotózására, mert kezdett erősen délutánba hajlani, és a Nap lassan alább hanyatlani a fátyolfelhős égbolton. 

  Mohorán csaknem a falu végéig autóztam (bal kéz felől elhagyva a gyönyörűen renovált Vay-Zichy-kastélyt), mire megleltem a kis parkban égnek nyújtózkodó emlékművet, amelynek hengeres oszloprészét mintha hulladékvasból, élek a gyanúperrel, talán egy leselejtezett vasúti kocsi tengelyéből alakították volna ki. Mohora a nyolcvanas évek elején (1981. november 30.), az állomáshoz közeli fénysorompós vasúti átjáróban megesett tömegszerencsétlenség révén nyert országos ismertséget. Utasokkal zsúfolt autóbusz ütközött vonattal, tizenheten meghaltak, huszonkilencen megsérültek, s miután odáig ritkaságszámba mentek az efféle tragikus szenzációk, a falu neve jó darabig baljós szimbólum maradt. Pozitív csengésű információ, hogy a falu szülötte az általam is nagyon kedvelt, pár éve elhunyt Tolnay Klári színművésznő, akinek az emlékháza itt áll.

  Szügy település új készítésű emlékműve méltatlan a történelmi esemény tragikus mélységéhez, a szobrászati elképzelés baklövésén az sem enyhít, hogy a szépen felújított kastély (Szügyi-kastély, később megyeháza) előtt került felállításra. Az vessen rám követ, aki annyi szép emlékmű megtekintése után nem inkább karikatúrának találja ezt a kőből kihámozott művészi izzadmányt. Márpedig ízléstelen dolog, s erősen ellenjavallt a nagy háborúval, s a végét lezáró békediktátum hazánkra mért végzetes csapásával akár csak szőrmentén tréfálkozni. 

  Balassagyarmat innen öt percre esik. Déli irányból beérve a városba, egyik kellemes meglepetés a másik után ért, mert az eddigi itteni előfordulásaim alatt a település újabb kori, nem igazán vonzó arculatát láttam, midőn Szlovákiába (Felvidék) utaztunk anyámmal és a nejemmel. Most meg elképedve bámultam a város történelmi központjában a főút mellé települt klasszicista és egyéb stílusú régi, tekintélyt parancsoló épületek sorát, mint a megyei bíróság, a városháza stb. Már az első nagyobb templomnál megálltam fényképezni, mert az út felé néző homlokzaton megpillantottam a két világégésről egy füst alatt megemlékező, nagy méretű márványtáblát. Szerencsémre egy kitűnő fizikai és mentális állapotnak örvendő nagypapa épp a közelben tologatta óvódáskorú fiúunokája biciklijét, s a szűkebb  környezetéről lexikális tudással rendelkező, közlékeny öregúrtól minden kérdésemre érdemi választ kaptam. Kiderült, a városban legalább négy emlékmű őrzi az első világháborús hősök nevét, illetve ad hírt a háború tényéről, ezek egyike a mögöttünk emelkedő templom mellvédjén található. A másik, amely inkább a tényleges harcokhoz kapcsolódik, a gyönyörűen rendbe tett városháza oldalán elhelyezett jókora márványtábla, ami az úgynevezett "cseh futásról" (a helybéliek nyelvi találmánya) állít mementót az utókornak. Történt, hogy a világháború végén a területszerző mohóságtól elvakult csehek a jelentős vasúti csomópontnak számító Balassagyarmatra törtek, hogy elcsatolják Magyarországtól, de a vasútállomás környéki harcokban csúfos vereséget szenvedve kitakarodtak innen. A nevezetes esemény pontos dátuma 1919. január 29. Megjegyzendő, nem mellékes körülmény, hogy a morálisan széthullott magyar hadsereg egyes alakulatai mellett helybéli civilek, egyszerű polgárok és vasutasok vették fel a fegyveres küzdelmet a cseh reguláris erőkkel, megmentve hazánknak egy kis szeletét az elcsatolástól. A városházi márványtábla tíz hősi halottról tudósít, ezek közül négy katona, közülük a legmagasabb fokozatot elérő szakaszvezetői rangban szolgált, a többi civil. Minden tisztelet megilleti az egykori bátrakat. A világháborúhoz kapcsolódó harmadik monumentum a Palóc-liget elnevezésű közparkban álló kőoroszlán, a negyedik a pár száz méterrel odébb található Hősök terét uraló katonaszobor. Középen egy talapzatra helyezett álló katonafigura, jobbról és balról egy fiú és egy lány alakjával közrefogva. Valójában ez utóbbi tartozik az általam keresett klasszikus emlékművek sorába, de persze a többinek is nagyon örültem. 

  Hazafelé jövet Érsekvadkert központjában, a templom melletti parkban álló turulos obeliszket fényképeztem, aztán a romló fényviszonyok miatt el is tehettem a masinát. Az más kérdés, hogy Sződligetnél mégis előkaptam, s a körülményekhez képest nem is sikerült rosszul a katolikus templom oldalába süllyesztett emléktábla megörökítése. Valamivel több, mint kétszáz kilométert tettem meg. Fáradt voltam, de Anikómmal este, éjszaka bezsúfoltunk még a programba egy kiadós szeretkezést. Ma meg alig láttam a fáradtságtól, de becsülettel végigmentem a járatomon. Csaknem négymillió forintot szedtem össze, s vittem be a központba elszámolni. Holnap szintén munkanap, aztán megint öt nap pihenő következik. Csütörtökön végez ér az esztendő, péntektől kezdve 2010-et írunk.  Kelt 2009.12.28.

 

  Vége a harminckilencedik résznek