ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                írta Miski György

 

                               Negyvenedik rész

 

  (Hetedik kötet) Negyvenhat:

 

  Tegnap, kedden, a munkára vonatkoztatva idénre letettem a lantot. Utoljára még jól megfingatott a díszes ügyfélkör, mert ennyi számlát máskor egy hét alatt sem töltök ki, mint most néhány óra alatt tettem. Akadt más gond is az év végére kissé nagyon elkurvult, a kötelezettségekhez bosszantóan lazán hozzáálló, a munkamorált illetően a széthullás jeleit felvillantó társasággal, nevezetesen, hogy a két nap alatt két helyen is alig bírták kifizetni a jelentős mértékű tartozásukat, igaz, végül mégiscsak pengettek. Ma reggel az Örs vezér téren félórát vártam, mire összekaparták a nyomorult egymilliót. Tegnap Kőbánya-Kispesten meg kétszer, reggel és délben fordultam elő, mivel a tulajdonos állítólag elfelejtett pénzt hagyni a fiatal női alkalmazottnál, aki ráadásul az érkezésem előtt lelakatolta a boltot, és eltűnt valamerre. Nem először fordult elő. Jó tíz percet vártam, mire frissen és vidáman előkerült (szerintem munkaidő alatt kefél a kis trafik ablakánál gyakorta könyöklő biztonsági őrrel, ami nem baj, de ne akkor jöjjön rájuk a gerjedelem, amikor én jövök), csodálkozástól elkerekedő szemekkel nézve rám, mondván, ő és a főnöke azt hitte, csak egy hét múlva esedékes a tartozás kiegyenlítése. Rosszul tudták, s mivel sumákolásra gyanakodtam, bizonyítékként komor képpel az orra alá toltam a szállítólevelet, amelynek alján, az aláírása mellett ott állt a fizetési határidő: december 28. Egy gyors telefon, s a vonal túloldalán jelentkező főnök becsületszóra ígérte, délre ott lesz a pénz. Ezzel az óévbúcsúztató körrel csúnyán kiszaladgáltam magam a sok vonatkozásban szintén év végi formát mutató városban, aminek az lett a vége, hogy meló után kegyetlenül kimerülten érkeztem haza. Évente legfeljebb egyszer-kétszer fordul elő velem ilyen, hogy ennyire kikészít a munka, s most épp az év utolsó munkanapjára esett a ritka alkalmak egyike. Sebaj, mától öt napon keresztül lógatom a lábam. A mai napot kénytelen vagyok teljes egészében pihenésre szánni, részint az intenzív fáradtság miatt (elnyűtt testem édes semmittevés, illetve regeneráló alvást után üvölt), részint a nyirkos, hideg, borús időjárás jóvoltából (rosszvoltából). Mialatt reggel Anikómat a munkahelyére fuvaroztam, a magam szegényes szókincsével igyekeztem kifejteni előtte, hogy még ha lenne is kedvem (mint ahogy momentán inkább a foghúzáshoz, mint a lakásból való kimozduláshoz érzek kedvet) fotózás végett nyakamba venni a világot, a csapnivaló fényviszonyok okán akkor sem lenne értelme. Az én imádott virágszálam láthatóan megkönnyebbült, mivel az utóbbi idők gyakori utazásai meglehetősen sok pénzt emésztettek fel, különös tekintettel az eget ostromló benzinárakra. A sors iróniája, hogy Anikóm munkahelyétől hazafelé tartva mégis muszáj volt ötezerért tankolnom (17 literre tellett a 95-ös oktánszámú naftából, ez 250-300 kilométer megtételéhez elég), mivel a héten nagyjából harminc (!) forinttal drágul az üzemanyagok literenkénti ára. A tegnap esti tévéhíradók vezető szenzációját a soha nem látott magasságokba szökő benzinárak ismertetése jelentette, amit két lépcsőben hajtanak végre, ma 8-10, pénteken (ami, ugyebár nem minősül idei áremelésnek, merthogy január elsejét fogjuk írni) további 20 forinttal dobják meg az árat. Vagyis valahova 320 és 330 forint közé ugrik egy liternyi benzin értéke. A reggeli tankolással megspóroltunk pár százast, ami jelentéktelen összeg, a hangsúly nem is ezen, hanem a kényszerből meglépett cselekedet lélektani részén van. Vagyis azon, hogy a magunk igen korlátozott eszközeivel némi borsot törhetünk a bennünket minden pénzünkből kiforgatni szándékozó multinacionális cégek, ez esetben az üzemanyag-forgalmazók orra alá. Tisztában vagyok vele, meg sem legyinti őket parányi bosszúnk szele, ezzel együtt kifejezetten jólesik a sikerélményre kiéhezett lelkünknek.

  Miután az esztendő 364/365-e letelt, s immáron bő egy napnál nincs több hátra, aligha elsietett, és talán nem hiábavaló néhány megállapításnak, gondolatnak az írásba foglalása a múlófélben lévő 2009-ről. Csak közbeszúrva jegyzem meg, lepergett a harmadik évezred első évtizede. Villámgyorsan, ami a földi tartózkodásomra nézve felettébb kínos, merthogy nem sok jót ígér a jövőm tekintetében. Még egy ilyen sitty-sutty elhúzó évtized, és a hatvanas éveim közepén találom magam. Na persze, ha megérem. Ha nem, szavam nem lehet. S miért ne játsszunk tovább - ha egyszer úgysincs tétje - a gondolattal, egy újabb tíz esztendő adományával? Akkor meg trottyos öregúr lennék, 75-76 éves tata. Aligha járnék teniszezni, futni vagy úszni a Gellértbe, mint a világ nyolcadik csodájaként teszi azt néhány, kirakatba való genetikai varázslat kriptaszökevény. Nekem, aki az általános iskolában 8 éven át az osztály legfiatalabbjának számítottam, komolyan szembe kell néznem a gyorsuló öregedés minden hozadékával. Hogy valami vigasztalót is írjak, sokan vannak (voltak), akik nem érték meg a vállamat egyelőre alig-alig nyomó öt és fél évtizedet. Alig hiszem, hogy ez most a részemről érdemnek számítana.

  A mindjárt véget érő év legfontosabb, legemlékezetesebb eseményeinek rangsorát természetesen az Anikóval való augusztusi házasságkötésem vezeti. Horderejénél, kihatásainál fogva ez annyira egyértelmű, hogy nincs mit magozni és ragozni rajta. Másodjára talán a szeleburdi, ámde nagyon is szerethető kiskutya, Csicsa érkezését lehetne említeni, annál is inkább, mivel - a természet törvénye szerint - legalább egy évtizedig családtagnak fog számítani nálunk. Harmadik helyre a sokfelé utazást lehetővé tevő, a szabad mozgást megkönnyítő Renault beszerzése kerül. Az esztétikus, megbízhatóság, fenntarthatóság és kényelem szempontjából jó vételnek számító kocsi árát inkább ne feszegessük (hogy ne mondjam, jelenleg ez nem aktuális - vagyis nincs kedvem róla írni), így is, úgy is ki kell fizetnünk. Az évre jellemző negyedik momentum nem személyben, nem élőlényben és nem tárgyban ölt testet, merthogy nem materiális dologról van szó. Az elmémben fogant ideáról, nevezetesen az új keletű hobbimról van szó. Az országban fellelhető első világháborús emlékművek fotók formájában való gyűjtéséről beszélek, ami nagyszerű találmány, hiszen egy időben többféle szenvedélyemet élhetem ki általa. Mindjárt itt van a fényképezés összetett (alkotás, önkifejezés, gyűjtés) szenvedélye, az autóvezetés és ezzel együtt az utazás, a magyar vidék felfedezésének élménye, a magyar történelem eme tragikus korszaka iránti kitüntetett érdeklődésem szenvedélye, s az a lelki feltöltődést eredményező, szavakkal kifejezhetetlen, csak a szívben átélhető élmény, ami az emlékművek láttán elfog, magával ragad. A magyar fátum fájdalmasan szép, kifejező szobrainak, magányos őrszemként strázsáló obeliszkjeinek, az esetenként szerényebb kivitelezésű emlékező kőtábláinak, a rájuk vésett szövegnek és az elesettek névsorának olyasféle kisugárzása van, amit egyedül az arra fogékonyak, arra érzékenyek képesek érzékelni. Ilyen valami megmozdul legbelül, valami felemeli a fejét, ami átlagos hétköznapokon a lélek tűzfalánál kuporog, és a szemembe néz. A hangulatot nem lehet a hazaszeretet nemes érzetére szűkíteni, annál több, de nem tudnám pontosan definiálni, mi által. A magyar katonai vitézség iránt érzett büszkeség keveredik a végső soron vesztes háború miatti bánattal, az elveszített területek miatti gyász, és a határon túlra került magyarok százezreinek mostoha sorsa feletti fájdalom vegyül a velük való szolidaritással, az asszimilációban való feloldódásuktól való félelem a csak azért is kitartók iránti szeretettel, s mindezek mögött ott bujkál a titkos remény, hogy egyszer még lehet úgy, vagy hasonlóképpen... Látom, alulmaradok a szavakkal vívott gyötrelmes küzdelemben, mert akadnak a léleknek rezonanciái, amikre a nyelvújítók elfelejtették az egyértelmű kifejezés ruháját rászabni, s vagy semmit nem visel, vagy rosszul passzolót. Hát ezek azok a nevezetes események, amelyek a 2009-es év történéseinek fősodrába tartoznak, de a többire sem lehet panaszom, mert nem sokat unatkoztam. Ha jobban belegondolok, semennyit sem.  Kelt 2009.12.30.

 

  (Hetedik kötet) Negyvenhét:

 

  Ötnapos szabadságom negyedik napján, szombaton, megint lóra, azaz Renault-ra kaptam, és folytattam az emlékművek fényképes gyűjtését. Tartalmas, de idő-, energia- és pénzigényes hobbi. Az első kettőt megoldom magam, a harmadikkal azonban olykor támadnak nehézségek. 

  Anikóm reggel munkába ment, úgyhogy a magam ura voltam. Az én szívem csücske előző nap este kisütött nekem négy szelet rántott húst, elemózsiának ezt tettem a fonott füles kosárba, no meg kólát, almát és a megmaradt fél rozscipót, amit még 31-én Pátyon vettünk. (Elemózsia, jó szó. Rajtam kívül használja még valaki ezt a lejárt szavatosságú kifejezést?) Szegény Csicsa fiút rutinosan beöltöztettem a kedvesem által varrott téli melegítőjébe, a puha takarókkal bélelt kosarával és a játékaival kiköltöztettem a konyhába, s  kölcsönösen váltott érzelmes búcsúpillantások után elindultam.

  Érden hosszas keresés, és jó néhány járókelőnél való érdeklődést követően rátaláltam az emlékműre, ott, ahol álmomban sem jutott volna eszembe keresni. A város külterületének számító részén, egy zárva tartó óvoda udvarán, színesre mázolt libikókával, lánchintával, mászókával és homokozóval körbevéve. Mit mondjak erre? Az alkotást idehelyezők mentségére szolgáljon, hogy legalább nem darabolták fel a kétalakos kőszobrot, amit, úgy látszik, ennyire el kellett dugni szem elől, hogy megmaradhasson. 

  Százhalombattáról mindenkinek a Duna-menti táj ezen szakaszát uraló kőolaj-finomító jut eszébe, pedig nem ebből áll az egész. Az északi rész híven őrzi a régi Százhalombatta (régi nevén Hamzsabég) arculatát (szűk utcák, ódon, földszintes házak). Két temploma közül a korábban épült kertjében található a magyar szent korona kőből faragott másolatával ékesített obeliszk. 

  A 6-os főútról Ercsinél jobbra letértem, s kisvártatva Ráckeresztúron találtam magam. Na, a falu népe itt már komolyabb összeget áldozott a távoli frontokon elesett katonái emlékének ápolására, mert a fehér támfal előtt posztoló szuronyos puskás baka fémből lett kiöntve, méghozzá embermagasságúra. Visszatérve a főútra, legközelebb vagy tíz kilométerrel délebbre jöttem le az útról, megint jobbra, mivel meg kellett néznem, hogyan van eleresztve emlékművekkel Iváncsa és Besnyő. 

  Az Iváncsához közelebb eső görög faluba, Beloianniszra kíváncsiságból estem be. A falu keletkezésének általam ismert története úgy szól, hogy a II. világháború után Görögországban polgárháború tört ki, és a kommunisták rövid időre magukhoz ragadták a hatalmat, de aztán jól valagba lettek rúgva. A pünkösdi királyság véget ért, s a kommunista érzelmű funkcionáriusoknak és családtagjaiknak menekülniük kellett. Üldözőkből így lettek üldözöttek. Többek közt Magyarországra menekültek, ahol 1950-ben Rákosi Mátyás pajtás elvtárs szíves örömest befogadott mintegy 400 családot, akinek a mostani falu helyén volt földeken biztosított letelepedési és gazdálkodási lehetőséget. A szorgos görögök jól elvoltak nálunk, nem akadt velük semmi probléma, élték a maguk zárt világát. Az akkoriban Görögfalvának hívott település 1952-ben vette fel a kivégzett Nikosz Beloiannisz (1915-1952) görög kommunista vezetőtől kölcsönzött nevét. 1952-ben 1850 fő élt a faluban. Az évek során sokan asszimilálódtak, különösen a leszármazottak közül, akik a magyar mellett azért megtanulták a szüleik anyanyelvét is. Az idők változásával, főleg 1954-ben, sok család visszaköltözött a napfényes Hellászba, de a többség maradt, vagy legfeljebb felvette a kettős állampolgárságot. Ami a külsőségeket illeti, az egykori iváncsai szántókon egy év alatt felhúzott szükségtelepülésre nem érdemes sok szót vesztegetni. Mindjárt az Iváncsa felőli végén van egy 1996-ban épült ortodox templom, amely szakasztott az otthoni kerek kupolás templomok mása. Szép, szép, de a magyar szívet cseppet sem dobogtatja meg. Idegen. Ami addig nem gond, míg mindenki tudja, kinek mennyi hálával tartozik, és hol a helye. A falu központjában a névadó Beloiannisznak látható emlékműve, ennek közelében egyemeletes községi könyvtár - a templom mellett a település másik, egyben utolsó jelentősebb épülete - áll, amely afféle kulturális központként működik. A barakkszerű lakóházakkal szegélyezett utcák egyébként gondozatlanok, az aszfaltúton egymást érik a hólével töltött mély kátyúk, s a sarkokon a magyar alatt ki van írva az utcanév görög megfelelője. Ennyi. 

  Iváncsán egy parkban szerénykedik az első világháborús emlékmű magas kőoszlopa, amelynek a felirata megszívlelendő. A főúttól beljebb fekvő Besnyőn nem bukkantam emlékműre. Amit furcsálltam, különösen annak fényében, hogy a templom tőszomszédságában, ha meglehetősen visszafogottan is, de ott kuporog egy szovjet emlékmű, aminek az "orosz hősök" feliratot vésték az előlapjába. Pusztaszabolcs katonaalakos, szép kőszobrát hiába rejtették a terjedelmes vasútállomás háta mögé, elsőre megtaláltam.                 

  A következő állomásom Szabadegyháza lett volna, csakhogy valahol félúton beleakadtam a nyomtatott térképek egyikén sem jelzett Felsőcikolába. Ha valami, akkor ez a nap igazi szenzációja és rejtélye. Se terjedelem, se minőség tekintetében nem nagy hely, de az út mentén szabályos helységnévtábla hívja fel a figyelmet a létezésére, sőt a falu(rész) végén is ki van téve egy tábla. Mint a nagyoknak. Ha sok mindent nem is tud felmutatni, az úttól beljebb álló kastély többet ér száz háznál. Eléggé jó állapotú, s hogy valaha nem akárkik tulajdona volt, látszik a főhomlokzat klasszicizáló kialakításán, a visszafogottságukban is ízléses díszítéseken, és a bejárat elé kanyarodó, kerékvetővel határolt kocsifelhajtón, amelyen nem annyira automobilok, inkább hintók és egyéb lovasfogatok fordulhattak meg. (Utánanéztem a világhálón, de nagyon szűkszavúan írnak róla. Mindössze annyit tudni, hogy a kastélyt Hirsch Alfréd építtette 1920-ban. Ettől hívják Hirsch-kastélynak. Meg annyit, hogy bár az épület a környékével együtt magántulajdon, a tulajdonos a hívatlanul itt megtelepedett családok miatt képtelen gyakorolni a tulajdonosi jogait. Vagyis finoman körülírták, hogy a melléképületekbe jogtalanul beköltözött cigányok erőszakkal elűzik, illetve távol tartják a tulajt. A rendőrség ilyenkor persze tehetetlen, hiszen a hordaszellemben összetartó cigányokról van szó. Ők napjainkban szent teheneknek számítanak Magyarországon, vagyis jószerével bármit megtehetnek, csaknem sértetlenek maradnak. Hiszen jó részük az MSZP és az SZDSZ jelentős szavazói bázisának számít. A tárgyilagosság kedvéért hozzáteszem, a Fidesznek szintén megvannak a maga díszcigányai, mégpedig a Farkas Flórián vetette Lungo Drom - Hosszú Út - politikai szerveződés révén.) A néha kastélypark még romjaiban is mutatós. A főhomlokzat előtti tér jobban tartja magát a hátsó fertálynál, ahol a széles és mély árok felett téglalábakon álló, vaskorlátos hídon lehetett átmenni a túlsó partra. Ma már nyoma sincs a hosszú árkot és tavat feltöltő víznek (miként a leeséstől védő, deréktájon alul dróthálóval kiegészített korlátok egyikének is nyoma veszett), amelyben nyilván nemes halak úszkáltak, s a felszínen vélhetően békében megfértek egymással hattyúk és kacsák. A környék alighanem manapság is igen gazdag lehet vadban, mivel nem egy környező vén platán vastag ágán, az ágak találkozásánál, kiselejtezett fotelekből készült vadlesek virítanak. Szó szerint virítanak, mert akad köztük piros és sárga ülőalkalmatosság, ami ugyan éjjel nem látszik, de nappal szúrja a szemet. Ebből következik, ha a közelben élőknek még napjainkban is megéri - ki tudja, milyen fegyverrel - kiülni a nyaktörő alkalmatosságok valamelyikébe, akkor mi lehetett itt a kastély fénykorában? A közelben élők alighanem cigányok. Nem biztos (csak alig 98%-ban), mert, lévén erős szél és hozzá kemény hideg, a szabadban nem láttam egyet sem, de a nehezen félreértelmezhető (vagyis jellegzetes) nyomok az ő jelenlétükre utalnak. Ugyanis az a kevés, talán fél tucat földszintes épület, ami a kastély körül nagyobb körben szétszórva látható (stílusuk és elhelyezkedésük alapján a hajdani uradalomhoz tartozónak látszanak), mind a csupasz vakolatig lelakva, a házak körül amolyan szemkápráztató cigányos rendetlenség uralkodik, a szétszórva parkoló néhány koszlott autó amortizációs szintje megint csak ennek a népcsoportnak az ízléséről, igényszintjéről és anyagi állapotáról állít ki szegénységi bizonyítványt. A közeli erdőben látható rengeteg facsonk a magántulajdon fogalmának roma adaptációjáról, a jognak kizárólag a cigányság számára megfelelő értelmezéséről szól, ezeket a fákat ugyanis biztosan fűtés, tüzelés céljából irtották ki, csak tippelek: minden bizonnyal engedély nélkül. Valamennyi élet - a cigányokon kívül - azért van itt, mert a nem is tudom, minek nevezzem - falu? - törpetelepülés nyugati végében jelentősnek mondható mezőgazdálkodás folyik, méghozzá a tehenészet ágazatában. A tucatnyi hosszúkás istállóban elszállásolt tehenek közül száz biztosan kint kérőzött a stabil kerítéssel közrefogott, sárral keveredett ganés földön ácsorogva. Átellenben, a keskeny aszfaltút másik oldalán gazdasági épületek látszottak, közöttük nagy méretű mezőgazdasági gépek sorakoztak, traktorok, kombájnok és egyebek. 

  Az ide közeli Szabadegyházán (amit 1948-ig Szolgaegyháznak hívtak) amúgy potyán jártam, nincs ott semmiféle emlékmű. Létezik viszont a kommunista gyilkosokról elnevezett Kun Béla, Rózsa Ferenc, Zalka Máté valamint Felszabadulás utca, és a két kilométerre eső, a faluhoz tartozó ipari kerületben Engels és Marx utca, mint a régi szép, keményvonalas szocialista időkben. Egyértelmű a polgármester és sleppje politikai hovatartozása. Mi az, hogy él, errefelé kifejezetten virul a kacsingatós, vállrángatós Kádár János szelleme! 

  Dolgom végezetlenül a 8 kilométerrel odébb fekvő Perkátára indultam (keresztülvágva az ominózus ipari területen, ahol a szeszgyártással és állati fehérjefeldolgozással foglalkozó, külföldi kézben lévő nagyüzem miatt a felhúzott ablakon át olyan tömény bűz áramlott a kocsi belsejébe, hogy nem győztem pislogni), ahol a művelődési ház előtti téren találtam rá az I. és a II. világháború katonaáldozatainak állított, összevont emlékműre. 

  Vissza Szabadegyházára (megint átszáguldva az országúton láthatatlan falként keresztbe álló tömény bűzsávon), mert innen vezetett tovább az út Sárosdra. Sárosddal - a kommunista zárványnak látszó Szabadegyházával szemben - már jobban jártam, pedig csak a templom falába helyezett két márványtáblát fotózhattam, azt is a faltól öt méterrel távolabb húzódó kerítésen kívülről, miután gondos kezek kulcsra zárták a templomkert vasajtaját. Ilyet sem láttam még. 

  Sárkeresztúrra érve mindjárt annál a keresztútnál találtam magam, ahol a csinos, obeliszkféle emlékmű helyet kapott. Nem győztem mosolyogni az elégedettségtől. A Káloz felé vezető út még el sem hagyta Sárkeresztúrt, amikor lefagyott a vigyor a képemről, mert a szokásosnál régebbinek látszó katolikus templom melletti (és az emeletes általános iskola előtti) nagyobb teret szinte kitöltötte a szovjet katonai temető. Ide bírták rakni. Amúgy tisztességesen elrendezett, láthatóan rendszeresen gondozott, gyomtalanított és takarított temető ez, a cirill betűs katonasírok takaros rendben sorakoznak. A temető legszembetűnőbb része a magasba nyúló obeliszk, amelynek csúcsán az ötágú vörös csillag, valamivel alatta a Mihail Gorbacsov pártfőtitkár uralkodása alatt kimúlt Szovjetunió sarló-kalapácsos címere díszeleg. Kínos, hogy emez jóval nagyobb monstrum a keresztútnál lefényképezett magyar hősi emlékműnél. Hiába, az idegen érdekeket a magyarnál mindig előrébb valónak tartó kommunistáknak kimondottan érzékük volt a seggnyaláshoz! Amúgy tökéletesen egyetértek azzal, hogy az idegen földön elhunyt katonáknak, legyenek bármilyen nemzetiségűek, tartozzanak a velünk harcoló külföldi bajtársak közé, vagy a minket aprító ellenség állományába, egyaránt kijár a végtisztesség. Hiszen az elesett ember egykor nem halni indult a csatába, élni szeretett volna, birtokot, gazdaságot, íróasztalt, tanyát, házat, életet, családot, szerelmet hagyott otthon, akikhez vissza akart térni. Nem akart gyilkossá válni, de azzá tették a parancsot kiadó feljebbvalói. 

  (A háború a törvényesített, csoportosan, előre megfontolt szándékkal végrehajtott gyilkosságok bizarr karneválja, ahol a fülsértő zene a fegyvercsövekből és a haldokló jajongók torkából tör elő, a változatos színhatásról a lángba borult ipari létesítmények és polgári épületek gondoskodnak, a szagok skálája a temetetlen hullák orrfacsaró bűzétől a városokat beborító füstszagon át minden húron játszik. Az ember a háborúban legálisan levetheti magáról a civilizáció lenge köntösét (talán ezért is olyan gyakoriak a háborúk), s egyből kiderül: a király meztelen! A civilizáció nem kizárólag a szorosan vett kultúra térnyerésének szinonimája, az emberi civilizáció ezen felül a bennünk szunnyadó fenevad féken tartására szolgáló gátlások fejlesztésének művészete, a szocializációnk során vérünkbe ivódó gátlásoké, amelyek nélkül pőre állatok lennénk. Illetve, miként a háborús helyzetek példái oly gazdagon illusztrálják, vagyunk.)

  Nos tehát, a sok csillagos hadászati stratégák által eleve golyófogónak szánt ember meghalt idegen földön, mert a háború törvényei szerint valakiknek meg kell halniuk, nem számít, jó vagy rossz emberek voltak-e. És ha már ő volt az egyik kiszemelt, akit a halál magához rendelt örökös szolgának, hát le a kalappal előtte, mert más, illetve mások helyett hagyta ott a fogát a csatatéren. Mondom, biztosan nem önként, nem jókedvében. Az ellenséget nem szeretjük, hiszen az életünkre és az értékeinkre tör, s ha minket akar ölni, akkor a családunkat, a hazánkat akarja ölni, pusztítani, rabolni. Márpedig az ember elsődleges ösztöne az életösztön, a minden áron élni akarás belső parancsa. A harcban, ha támadók, ha védekezők vagyunk, mindenképpen az életünkért küzdünk, mert nincs más lehetőségünk. A pusztulás ölbe tett kézzel való várása nem lehetőség, csupán a bénító gyávaság diadala. Néhányan mégis így végzik. Az ellenség ellen megelőző öléssel, kvázi kényszerű gyilkolással védekezünk, különben ő pusztít el minket. Ez a háború legfontosabb játékszabálya. Vagy ő, vagy én. De a halott katona nem ellenség többé. Lefegyverezte az elmúlás, elesett, vége. Egy ártalmatlan porhüvely, amelyből, úgymond, idő előtt távozott a lélek, mert a csillagok állása folytán a nagy számok törvényének hatálya alá esett. Csakhogy az elesett szovjet katonák ilyen mértékű tisztelete (miként tehát Sárkeresztúron látható), amikor a látványos külsőségek tüntető hangsúlyozásával mintegy fölébe helyezzük őket a saját halottainknál, a mieinknek készültnél is nagyobb obeliszkkel erkölcsileg magasabb rendűnek, a mi hőseinknél nagyobb hősöknek igyekszünk láttatni őket, inkább egyfajta politikai indíttatású dörgölőzésnek, mintsem őszinte gyásznak tűnik. S nem mellékesen, az egésznek van valami hazaárulás stichje. A komcsik ebben verhetetlenek voltak. 

  Káloz újabb időkben készült emlékművel rukkolt elő, ahol a két, egymás közelében lévő kőtáblán úgyszólván egy helyütt megtalálható az első és a második világháború elesetteinek névsora. Innen északra, Székesfehérvár felé indultam, mert már megint elszaladt az idő (az a borús), és most nem szánhattam többet a Sárrét zömmel falusias világának felfedezésére. De még előttem volt Soponya, amelyről idáig csak a tévékabaréban hallottam említést tenni. Amelyben az egyik poénvirtuóz szereplő, kissé eltorzított orrhangon vissza-visszatérően Soponyát emlegette - tudniillik maga a Soponya szó volt a humor kacagtató forrása -, és ettől jobbra-balra dőlt a szocialista kultúrán pallérozódott nagyérdemű. Soponya engem ennél azért mással és többel lepett meg. Először is, ahogy beértem a faluba, a rögtön meglátott fás liget út felőli szélén máris felfedeztem egy nagyon gusztusos kinézetű emlékművet. Obeliszk formája volt, de az előlapján féldomborműszerűen kifaragva egy, a kezében írótollat tartó, az égi felhőkön csupasz fenékkel lovagló angyalka "Benned élünk tovább" feliratot karcol a szöveg felett látható magyar korona alá. Derűs jelenet a komor tények árnyékában. Ez nagyon kedves, ilyet sem láttam eddig. Igen, lehet a megszokottól eltérő stílusban emlékezni, ha az nem kegyeletsértő. Na, most jön a cifraság! A kőtömb alsó negyedén látható véset szerint az emlékművet gróf Zichy János állíttatta Nagyláng község elesett fiai tiszteletére. Hoppá! Tehát a Soponya elnevezés későbbi keletkezésű, döbbentem rá éles logikával. Azt hittem, ennyi érdekesség után Soponyától, akarom írni, Nagylángtól többet nem várhatok, bár csodálkoztam, hogy mindjárt a faluszélen le van rendezve a dolog. Tovább menve, s kisvártatva bal kéz felől elhagyva egy nagyobb kastélyt (nem volt kedvem visszafordulni és megnézni, kié, de valószínűleg a Zichy családé lehetett), a falu közepén egy szovjet emlékművet találtam, amit lefényképeztem, mivel most már ezeket is gyűjtöm. Miért ne? Nem esik le a gyűrű az ujjamról, ha az eddigieknél valamivel többet fotózok. Még mindig a település központjában autóztam, amikor az út szélén, egy elkerített kisebb parkban újabb első világháborús emlékműre leltem! Ah, minő kellemes meglepetés! Kőtalapzaton álló vaskatona, szuronyos puskával a kezében. Először arra gondoltam, netán elnéztem valamit, és egy lendülettel átértem a Soponyával összeforrt, következő faluba, de hát nem! Ez még mindig az a község volt, annál is inkább, mivel a talapzatba vésett szöveg is erről árulkodott. Csakhogy itt már nem Nagyláng, hanem a borzasztóan kifinomult ízlésű kabarészerzőnek megtetszett Soponya falunév szerepelt. Mivel a talapzatba bevésték az emlékmű készítésének időpontját is, 1929-et, nyilván a világháború után, de 1929 előtt keresztelték át a falut. Az információözönnek ezzel nincs még vége, ugyanis ez utóbbi emlékművet a helybéli polgárok közössége állíttatta, tehát mintegy egymással rivalizált gróf és polgár, ki tud méltóbb módon fejet hajtani az elesettek előtt. Példaértékű, nemes versengés, csak éppen a gyökértelen, a magukat leginkább sehova sem tartozónak érző, kurva utódok ezt sem igazán értékelik.

  Csősz falucska kicsit odébb áll az országúttól, de szavam nem lehet rá, mert bár jelentéktelen helység, egy kőobeliszkkel eleget tett hazafias kötelezettségének. A római romjairól nevezetes Tácon (Gorsium) előbb botlottam bele az út melletti temető szélén elhelyezett szovjet hősi emlékműbe, mint leltem rá a falu belsőbb részén található polgármesteri hivatal előtti magyar katonai emlékműre. Az egyalakos, kőből készült alkotás megállja a helyét, nem lóg ki a sorból, tisztességes munka. Szabadbattyánnál megint szerencsém volt, mert a templomnál torkollott be a Tác felől érkező, s engem kocsistól a hátára vevő út, s az egyház melletti park lejtős oldalán ott állt a (legyek őszinte?) nem igazán jelentős alkotás. Szóval, az eddigi tapasztalatokból annyi leszűrhető, hogy vannak helyek, ahol szívvel-lélekkel, nagy-nagy szeretettel, s vannak, ahol a legfeljebb alapjáraton dohogó kötelesség kényszeréből tisztelegnek a harcok elesettjei előtt. Szabadbattyán inkább ez utóbbi, nem igazán szimpatikus táborba tartozik.                    

  Székesfehérvár előtt szemernyit hezitáltam, a hanyatló természetes fények mellett érdemes-e betérni az ismeretlen város utcáinak labirintusába, vagy sem? Betértem. Jól döntöttem, de megint nagy szerencsém volt, ugyanis minden kerülő nélkül, nyílegyenesen rátaláltam a központban elhelyezett nagy méretű, kétalakos fémszoborra. Le a kalappal, csodálatos alkotás! Az embernél magasabb kőtalapzatnak mind a négy oldala vésett feliratos, az adatok többnyire a fehérvári 69-esek harci hőstetteinek színhelyeit sorolják fel. Tucatnál több képet készítettem, noha fél négy elmúlt, ami ilyenkor, január elején azt jelenti, fájront a kültéri fotózásnak. Szóval, miközben összesen tizennégy helyszínen jártam szerencsével, azaz találtam értékes emlékműveket, kereken 300 kilométert tettem meg a kocsival.  Kelt 2010.01.02.

 

  (Hetedik kötet) Negyvennyolc:

 

  Nagy menet volt a mai. Nemcsak a hosszát illetően, de a veszélyességi fokát tekintve is. Csikorgó hideg volt, az udvaron didergő kocsi hajnaltájt úgy festett, mintha lisztben hempergették volna meg, mindenütt dér lepte. A Nap viszont sütött, olyan szépen, mint már rég tette. A kopott ház falán gellert kapó fénytől csillogott-villogott a hókristályok milliárdjába fagyott kocsi. Miután Csicsa bébit - életében először - úgy hagytuk otthon, hogy nyitva hagytuk neki a szobaajtót, nehogy már megfázzon a hideg előszobában, Anikómat negyed nyolcra elvittem a munkahelyére. Szegénykém ma dolgozott. Aztán, miután ekképpen elrendeztem a kutya és a lány sorsát, ereszd el a hajam!

  Soroksárt elhagyva, a Duna bal partján délre tartó 51-es útra tértem, de már a második falunál, Taksonynál kis kitérőre kényszerültem, mivel ennek a falunak eddig nem sikerült rátalálnom a világháborús emlékművére. Jól sejtettem, hogy lennie kell, mert tízperces kutatást követően a települést észak-dél irányban átszelő főúttól a Duna felé egy utcával beljebb megtaláltam. A szobor egy tudatosan összeválogatott növényzettel beültetett terecske központi helyén áll; fémből öntött fegyveres katonaalak, plusz kőtalapzat, és háttérként lapos kőoszlop. Ekkor még ígéretesen sütött a Nap, a fotókon látszik is a természetes fényhatás minden előnye. 

  Mivel egy sor Taksony után következő települést már a megelőző útjaimon lerendeztem, meg sem kellett állnom a Solt alatti Hartáig. Igen ám, de ez nem ment annyira egyszerűen, mint írva vagyon, ugyanis Kiskunlacháza után beleszaladtam egy masszív ködtakaróba. Sűrű volt, felmérhetetlenül kiterjedt, és roppant hideg. Harminc méternél nemigen láttam tovább, viszont a pára bundásan ráfagyott az útszéli fákra, bokrokra, minden egyes fűszálra, de még az ősszel szántott föld göröngyeire is. A táj, ameddig a szem ellátott, befehéredett, mintha hótakaró lepte volna, pedig csak a vastag dérlerakódás púdere igazította el a ráncait. Sajnos az útburkolat szintén eljegesedett, egyik-másik szelíd kanyarban picit megindult a kocsi hátulja. Az egész mezőny, értendő alatta azon úrvezetők elszánt serege, amelyik ilyen-olyan oknál fogva rámerészkedett a veszélyes jégpályára, kényszerűen visszafogta magát, s mintha tojáshéjon lépdelt volna, oly óvatosan kezelte a gázpedált. Azok után meg pláne, hogy Dömsöd és Tass között öt kilométeren belül két komoly (egy árokba csúszós és egy frontális ütközéses) baleset mellett is elhaladtak a konvojba rendeződött kocsik, s jó ideig alig mentünk ötvennél gyorsabban. 

  A második világháborút követő kitelepítések előtt németek által lakott Hartára ebben a sunyi ködben estem be, de viszonylag hamar megleltem a keresett szobrot. Dunapataj ugyancsak rendelkezik katonafigurás emlékművel, szintén kőből faragottal. A faluból nem nyílegyenesen délnek, a közepes méretű városnak számító Kalocsa felé indultam, hanem arra az útra tértem rá, amely a Duna mentén sorakozó településeket szeli át: Ordast (a falu után egy elhagyatott mezőgazdasági telephelyre betérve megreggeliztem az Anikóm által sütött csirkecombból), Géderlakot, Dunaszentbenedeket, Uszódot. Mindenhol tisztességes alkotásokba botlottam, kivéve a sorban utolsó Foktőt. Háromszor száguldottam át a falun, egyszer még meg is álltam a központban, hogy megkérdezzem a járda szélén ácsorgó, láthatóan helybéli idősebb férfitól, merre találom a hősi emlékművet? Tanácstalanul forgatta a fejét, aztán röstelkedve kibökte, hogy itt valószínűleg nincs ilyen. Ennek hallatán egy közelében álldogáló hölgy sietett a leeresztett ablakú autómhoz, és eligazított a temető irányába, határozottan állítva, ott találom a háborús emlékművet. Mivel egy harmadikként érkező ember ezt megerősítette, ráfordultam a mutatott utcára. A temetőt könnyen megtaláltam, de ha emlékmű alatt azt a földbe állított, másfél ember magasságú, nyers, faragatlan kődarabot értették, amire mindössze annyit véstek, hogy "minden háborús áldozat emlékére", akkor nem értettük egymást. Vagy Foktő mindössze ennyit képes felmutatni. Ha nyers szikladarabokat akarok fényképezni, kimegyek a hegyekbe, keresek egy elhagyatott mészkőbányát, nem kell ahhoz temetőbe járnom. 

  Az elvesztegetett idő miatt némiképp szívva a fogamat, a közeli Kalocsa felé fordultam. Itt gond nélkül, elsőre meglett a háromalakos, bronzból öntött emlékmű. Ott áll az impozáns érseki palota és a kettős tornyú nagytemplom előtti téren. A templom egyik tornyát sűrű állványerdő takarja, az épületet nagyobb sugarú körben drótkerítés fogja közre, azon belül mindenféle építési anyagok hevernek az aszfalton. Nagyban zajlik a renoválás.

  Következő állomásom a várostól délre eső Miske volt. Ide mindenképp eljöttem volna valamikor, kíváncsiságból, hogyan néz ki a falu, amit majdnem úgy hívnak, mint engem. Ezt már tízévesen elhatároztam, amikor első ízben hallottam a falu nevét említeni. Nos, Miske takaros, rendezett, szimpatikus település, főként, hogy a templomtól nem túl távoli egyik terén egyalakos katonaszobra van. Arra nem jöttem rá, mi oknál fogva festették arany színűre, de az a kézigránát elhajítására készülő baka tetőtől talpig a legnemesebbnek kikiáltott fém színében pompázik. Talán a fokozott megbecsülés népi kifejeződésének egy érdekes változatával találkoztam. 

  Hajós városi rangú település fémalakos emlékművel rendelkezik, de amíg a miskei hős aranyban, addig a hajósi ezüstben úszik. A maga előtt keresztben tartott puska csöve hiányzik - vagy a fémre szakosodott tolvajok fűrészelték le, vagy az idő vasfoga tette meg a magáét -, míg a puskatus ezüstjén csúnyán átüt a rozsda. Innen kőhajításnyira látható a II. világháború katonaáldozatainak újabb kori emlékköve. Az út túloldalán, kissé arrébb, de innen már kiválóan láthatóan, valami szépen rendbe tett, nagyobb kastélyféleség sárgállik, vele átellenben pedig a templom tornya csúcsosodik. Hajósról kifelé (Jánoshalma irányába) autózva áthaladtam a városhoz tartozó kiterjedt pincészeten. Ennek a településrésznek ez is a neve: Hajós-Pincefalu. A többnyire vakolt téglafalak messziről nézve sűrűn egymás mellé telepített kisebb házaknak látszanak, a közelükbe érve viszont kiderül, azok bizony egymás hátát támogató borospincék, s van belőlük valami száznál is több. (Na, ezt most alaposan alulbecsültem. Azóta utánanéztem a világhálón, ahol azt közlik Pincefaluról, hogy a mintegy 1300 présházával Európa legnagyobb ilyen jellegű települése. Az említett házacskák kétszintesek, a föld feletti látható részük a présház, a löszös talajba vájt pincében meg a bort tárolják. Közöttük hangulatos, szűk utcák tekeregnek, amelyeken, kiváltképp Szent Orbán napján, messze földön híres mulatságokat tartanak. Magam is meggyőződtem róla, a környéken nagy kiterjedésű szőlőültetvények húzódnak, de alighanem távolabbi tájakról is hoznak ide leszüretelt fürtöket.)

  Császártöltés a temploma külső falában dédelgeti az első világháborúban elhunytak márványba vésett névsorát. Kilencven százalékuk német családnév. Kecel városa meglepett a főterén álló szép emlékművével. Szeretem az ilyen meglepetéseket. A vaskos talapzatra helyezett két - egyikük ülő, a másikuk félig fekvő - alakot ugyan az időjárási viszontagságoknak kevésbé ellenálló porlékony homokkőből faragta az áldott kezű művész, mégis megérintette a szívemet. Megkapó a mozdulat, amellyel a címerpajzsra támaszkodó Hunnia asszony magához öleli a sebesülten összerogyott harcost. Soltvadkerten megint kicsit több időt kényszerültem keresgélésre fecsérelni, mint előzőleg reméltem, de a lényeg, hogy végül meglett az emlékmű. Itt is a főúttól egy házsorral beljebb, a katolikus templom háta mögött, egy tágasabb tér közepén áll a magas talapzatra emelt fémkatona.

  A következő állomásnak kinézett Kiskőrösön utoljára nyáron fordultam elő, természetesen Anikóm értékes társaságában. Aki akkoriban még nem volt a nejem, de már bejelentettem, hogy nőül óhajtom venni. A rekkenő hőség elől egy nívósnak látszó, s utóbb annak is bizonyuló, főtéri cukrászda - a Panama cukrászda - árnyas teraszára menekültünk fagylaltozni. A kocsink már megvolt, azzal mentünk; a kék színű Clio ékszerként ragyogott előttünk mintegy három méterre, a parkolót telibe tűző Nap sugarai alatt. Ma először - a nosztalgia végett - ebbe a cukrászdába tértem be. Az utcai terasz persze nem működött, jó vicc, az ember feneke mínusz öt foknál odafagy a székhez. Odabent azonban kellemes meleg, barátságos légkör, és a pultok üvegfalai mögött a sok színes finomság nyálcsorgató látványa fogadott. Helyi fogyasztásra kikértem magamnak két Feketeerdő-tortaszeletet, Anikómnak pedig csomagoltattam szintén kettőt, de másféléket. Ilyenkor, január kellős közepén, a kocsi csomagtartójának hidege jobban tartósít a legmárkásabb hűtőgépnél. A furfangos ízösszetétele mellett reprezentatív megjelenéssel bíró nyalánkság elfogyasztása után húszperces utcai körözés vette kezdetét, de minden igyekezetem és elszántságom ellenére csak nem akart meglenni a helybéli szobor. Az autó kerekeivel rajzolt vargabetűs utam alkalmával többször elhaladtam három Petőfi-, két Kossuth-, egy 1848-as szobor, és még néhány szabadtéri alkotás, köztük a második világháborúban elesettek fekete márványtáblája mellett, de az első világháborús nem került elő. Nem adtam fel, hiszen az a Kiskőrösre nézve szégyenteljes gondolat, hogy egy ilyen hazafias érzelmű kompozíció épp Petőfi szülővárosában ne legyen köztérre kiállítva, a legkomorabb pillanataimban sem fordult meg a fejemben. A fent vázolt hitből merítő kitartásom végül megteremte a kívánt gyümölcsöt, mert a város északi széle felé, a temető előtti parkban rábukkantam a fagyos tél derekán szomorúan vigyázó kőszoborra. Nem csoda, ha búslakodik, ennél a periférián lévő helynél feltétlenül méltóbb járna neki. Kitaszítottságában úgy fest, mintha város nem, vagy csak fél szívvel vállalná fel az általa sugalmazott történelmi üzenetet. 

  Az újkori garabonciás Stadler úrról elhíresült Akasztón az az alacsony dombra kapaszkodott templom előtti terecske, amely a kőből faragott háromalakos szobrot őrzi, az országút szélén található. Ha jól vettem ki, a karjaiban kisgyermeket tartó nő és a katonaruhás férfi között egy, a názáreti Jézus arcvonásait viselő alak emelkedik ki. (Velünk az Isten! Vagy nem. Mi, magyarok, ezeregyszáz éve letettük mellette a voksunkat, néha igazán díjazhatná az évezredesnél tartósabb hűségünket. Ez nem burkolt szemrehányás akar lenni, tekintsük inkább jogos lebaszásnak.) Mindennek igen festői hátteret biztosít a jelenleg tar fák fölé magasodó templom kereszttel koronázott tornya. 

  Solt felé haladva, a főúttól megalapozott szerénységgel arrébb húzódó Dunatetétlenre csak azért tértem be, hogy megbizonyosodjak felőle, nincs itt semmi keresnivalóm. Az aznap másodszor meglátogatott Soltot elhagyva még a többségében szlovákok által lakott Dunaegyházán tettem látogatást. A templom falába cementezett emléktáblán sajnálatosan sok aranyozott név fért el, amiből látnivaló, a kis falu férfilakossága nem kevés cseppel járult hozzá az öldöklő háborúk kettős vérzivatarához. 

  Talán három órára járhatott, ez nyáron semmi, a munka végeztével úgyszólván ilyenkor kezdődik a nap, de télen másképp mérik az időt. A vastag, s egyre vastagodni látszó felhők miatt máris alkonyodni kezdett; mára nyugodtan félretehettem az utóbbi időkben kemény munkára fogott fényképezőgépet. Igaz, hazáig tulajdonképpen nem is lett volna mit fotózni, hiszen ezen az útvonalon, némi túlzással, minden létező települést kilőttem. Negyed ötre itthon voltam. Tizenhat emlékmű fotóival megint több lett az október vége, november eleje óta - két és fél hónapja - gyarapodó gyűjteményem (ami az új szerzeményekkel 275 darabra rúg), mindezért nagyjából háromszázötven kilométert autóztam. Csicsa fiú miatt kár volt izgatnom magam, rendesen viselkedett, míg odavoltunk. Nem okozott semminemű felfordulást, úgyhogy jutalomból játszottam vele egy kiadósat.  Kelt 2010.01.16.

 

  Vége a negyvenedik résznek