ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                írta Miski György

 

                             Negyvenegyedik rész

 

  (Hetedik kötet) Negyvenkilenc:

 

  Hál' Istennek, ezek a hideg téli napok úgy hullanak az Idő folyamába, mint a legendásan rövid életű kérészek a szőke Tiszába, a nyári virágzás idején. Erről jut eszembe a fülbemászó régi nóta egy szövegrészlete (először apámtól hallottam gyerekkoromban): "egy sem él sokáig, nem egy évig, százig, temető a Tisza, mikor kivirágzik". Nos, való igaz, hogy itt a népnyelvben tiszavirágként megőrződött kérészekről szól a fáma, mármint hogy ők nem élnek sokáig, de az emberi létre vonatkozó áthallás osztályrésze lehet a jelképes beszéd dekódolásra képes kiválasztottaknak. Még párat szundítunk, aztán letéphetjük a falinaptár januári lapját, jöhet az utolsó téli hónap, a többihez képest kurta február! S aztán esztendő múltán ismét kopogtathat a kikeleti március! Nem mondom, meglepően húzós tempóban lépdelnek a többnyire borult égbolttól szürke napok, hetek, de az örömöm azért nem annyira egyértelmű, hiszen a kevéssé szeretett őszi és téli hónapokkal együtt az életem jókora darabja suhan tovább. Na jó, valamit valamiért. Mindjárt öt hónapja, hogy a nyár végén megházasodtam, a szeptember elszállt a vándormadarakkal, jószerével emléket sem hagyva maga után, október havában legalább volt 23-ika, a napsütésben ezúttal nem annyira szűkölködő november a vártnál kevésbé letargikusra sikerült, decembert sebes szárnyakon hordták szét a megsokasodott ünnepek, s lám, már a januárt búcsúztatom. (Mintha az elmúlás pillanata lenne a célszalag, amely felé, nyergében rémülettől halálra vált hajtójával, az Idő betörhetetlen versenylova - hátralévő táv fogytával mind gyorsabban, mind lelkesebben - rohan. Szegény zsoké, kezdetben, ifjonti hevületében maga ösztönözte vágtára a pejt, de már rég fékezné a tempót, sőt, szíve szerint visszafordulna a pálya elejére. Menet közben leugrani lehetetlen, hiszen akkor a nyakát szegi. Ki gondolta volna az induláskor, hogy a majdani győzelemmel mindent elveszít? Nincsenek versenytársak, mindenkinek saját pályát kell befutnia, s a gyötrelmesen nehéz táv végén még neki nyújtják be a számlát! Ez egy ilyen verseny. Rajthoz állni kötelező.)

  Vajon hányszor sétálok még végig a Dunától ölelt Margitszigeten, és hány alkalommal koptatom viseltes cipőm talpát a Vár kopogós macskakövein? Meg aztán, hány Normafához való kirándulásra szól az engedélyem, s hány olyan szeglete van ennek a nyomorultul cserben hagyott kis országnak, a Hazámnak, ahová sosem vet el a sorsom? Terra incognita a maradék birtokon belül. Hány alkalommal láthatom az életét könnyelműen elpazarló apámat, édesanyám főztjéből még mennyiszer vehetek? Hányszor simítanak ujjaim életem későn megtalált párja, imádott Anikóm fekete hajába, hányszor csípek játékosan a fenekébe, hányszor nyugtatja háborgó lelkemet mosolygós arcának látványa? S a maradék reggelek száma mennyi, ahányszor mellette ébredek a derengő hajnalok kábulatából? Korábban megírtam, s így érzem most is: én már a második életemet élem ezen a sok örömet nem termő sárgolyón, s remélem, nem lesz több újrakezdés.  Kelt 2010.01.19.

 

  (Hetedik kötet) Ötven:

 

  Baszd meg, még mindig ideges vagyok, ha eszembe jut a dolog, noha szerdáról csütörtökre virradó éjjeli esetről van szó (ma péntek van). Szerdán egyikünk sem dolgozott, Anikómat délelőtt kocsival elvittem a második kerületi Tövis utcába, az ügyvédjéhez. Szeretett nőm végre a sarkára állt, s elhatározta, hogy lezárja a rokonaival, Ibi (Ibolya) nővérével és főleg annak élettársával, Istvánnal szemben fennálló, pénzügyi természetű vitáját. Tíz-, illetve időközben majdnem tizenötmillió forintra duzzadt tételről van szó, nem babra megy a játék. Két éve történt, hogy Anikó tízmilliós kölcsönt vett fel kettejüknek, hogy legyen hol lakniuk, különben a magát pénzügyi zseninek képzelő, valójában igencsak kispályás István trükközései következtében rég albérletbe kényszerültek volna. A tízéves közös fiúkkal, Petikével együtt. Jó tett helyébe jót várj - a mesében. A testvéri, rokoni hála nem tartott semeddig, ugyanis a különös párnak, az Anikómmal való megállapodással ellentétben, esze ágában sincs törleszteni a hitelrészleteket. Anikómnak lépnie kellett, mielőtt körmére égne az ügy. A nap végén, este jót szeretkeztünk, és, gondoltam én, ezek után megérdemelt pihenőre hajthatjuk a fejünket. Igen, álomra is hajtottuk, ámde, és itt jön az égbekiáltó pofátlanság: Anikóm nagyobbik fia, Feri éjjel fél kettőkor telefonált az anyjának, hogy sürgősen szüksége lenne ezer forintra! Azt a kurva, leborult hétszentségit! Fél kettőkor, ezer forintért felverni bárkit is a legszebb álmából, ehhez kiugróan vastag pofabőr, vagy akkora adag tapintatlanság szükséges, amit csak kellő műveletlenség birtokában engedhet meg magának az ember. Feri megengedte magának, a többit pedig leírtam. A húszon akárhány éves gyerek negyed háromra ért ide, az anyja ment ki hozzá a fagyos éjszakában, be sem engedte, néhány mondat váltása közben, a lépcső tetején állva adta oda azt a rohadt ezrest. Az éjszakámnak természetesen lőttek, se láttam, se hallottam a jogos felháborodástól. Végül megkínáltam magam egy gyenge altatóval, amitől szép lassan lenyugodtam, és valamennyit aludtam. Ekkor már azonban alaposan benne jártunk a hajnalban, a közeli reggelig nem nagyon pihentem ki magam. Csütörtökön Anikóm megint nem dolgozott, szabadnapot vett ki, ugyanis az éjszakai műsorszám főfelelősével, Feri fiával kellett a bíróságra mennie, a gyerek valami két évvel korábbi verekedése ügyében. Már vagy negyedszer rendelték be őket, pedig, ha minden igaz, mindössze két fiatal srác váltott ütést egy lány miatt (cherchez la femme!), tényleg felesleges lenne ekkora hűhót csapni az ügy körül. Igen ám, csakhogy a verekedő fiatalok - Feri és a hasonló korú ellenfele - cigányok (mondjuk, Feri negyed részben cigány, mert az anyja is csak félig az), tehát nem árt kicsit megszorongatni őket, mielőtt nagyon elszaladna velük a ló, s ők is börtönben végeznék, megannyi fajtársukhoz hasonlóan. Ez lehetett a bíróság nem minden alapot nélkülöző, preventív szándékú okoskodása. Úgy a fiatalkorúak, mint a felnőttek börtönei hetven százalékban romákkal van tele. A pőre (külföldi és magyar) statisztikai tények ismeretében ugyan milyen más konzekvenciát lehetne levonni, minthogy ennek az Indiából származó népcsoportnak a vérében van a bűnözés. Az erőszak bűvöletében élnek, ami elsősorban az otthoni környezetnek tudható be, másodszorra az iskolázatlanságukból fakad. Ugyebár, ha már egyszer sötétek, műveletlenek (tisztelet a fehér holló ritkaságával előforduló kivételnek), valamiképp kompenzálniuk kell a kisebbségi érzésüket. Iskolába járni, tanulni azonban nem akarnak, mivel meggyőződésük, hogy felesleges időpocsékolás, és különben is, ott a tapasztalat: erőből minden elérhető. Egy ideig biztosan, de azután?

  (Nem létezik, hogy a Magyarországon minden téren elharapódzó fejetlenség, kuszaság, kiszámíthatatlanság, magyarán káosz előidézése mögött ne húzódjon tudatos szándék. Miután minden mindennel összefügg, nem kizárt, hogy a belpolitikai és a gazdasági káosz létrehozói kavarnak a nemzeti kisebbségek körül, uszítják őket - köztük a legnagyobb lélekszámú cigányságot - a tartásában, identitásában, önbecsülésében rég megroppant magyarságra. Mindezek mögött külföldi és ezekkel kollaboráló hazai gazdasági érdekcsoportok állhatnak, hiszen a Kárpát-medence ránk eső része nemcsak szép, de, különös tekintettel a közeli jövőre prognosztizált globális víz- és termőföldválságra, rendkívül értékes is. Már napjainkban is az, mi lesz itt néhány évtized múlva? Az iható édesvízben és kitűnő termőföldben dúskáló terület feletti uralom megszerzésének forgatókönyve, ha úgy tetszik receptje, nem igazán hemzseg a bonyodalmaktól, mondhatni egyszerű, mint a pofon. Végy egy általános ellenállásra nem képes, a történelem csapásaitól legyengült, megosztott nemzetet, naponta bombázd a saját múltjának és kultúrájának ócsárlásával, állíts tükröt a "mucsaisága" elé. Egyre kevésbé burkolt formában mutass rá a sajnálatosan primitív voltára. Ezzel egy időben világosítsd fel az igazi európaiság ismérveiről, tedd kívánatossá számára ezek elfogadását, mint például (főbb vonalakban) a nyugaton nagy népszerűségnek örvendő másságot (homoszexualitás, leszbikusság), az idegenek kritika nélküli el- és befogadását (ez különösen a volt gyarmattartó államok vesszőparipája, aminek alighanem lelkiismereti oka van), s a mindenfelé kitűnő ajánlólevélnek számító filoszemita (zsidóbarát) magatartást. Az elrettentés és a mézesmadzag politikájának kettős hatása hamarosan megteszi a magáét. Ha valakinek sokáig sulykolják az agyába, hogy tehetségtelen, műveletlen, ráadásul büdös a lába, hát előbb-utóbb elhiszi, még ha eközben haragszik is a rossz hír hozójára. Úgy érzi, magára maradt, nincs segítség. Hiába mos naponta ötször lábat, a provincializmus, ne adj' Isten a nacionalizmus bűzös mételye mélyen a bőre alá ivódott. S ha ezzel párhuzamosan meglobogtatják előtte a fentebb leírt kulturálatlanságából való kilábalás lehetőségét, kapva kap az alkalmon, mert tartozni akar valahová. Valahová, ahonnan biztatást és segítséget remélhet, s főként - javuló előmenetelével arányosan - egyre több megértést, elfogadást. Mondhatni szeretetet. Közben elveszíti önálló arculatát, s elnyeri a "segítő" barátok által kívánatosnak tartott, erősen átszabott másikat. A sorból ki nem lógó, feltűnést nem keltő, disztingvált egyenarculatot. Ilyenkor van az, hogy az átalakulási folyamatot egészében át nem látó, de az egyes epizódokat attól még észlelő egyszerű állampolgár, ha sorra veszi az üzletek feletti, vagy a fontosabb kereszteződéseknél a háztetőkön trónoló reklámokat, meghökkenve tapasztalja, hogy nem talál köztük az ő nyelvén írottat, egyet sem. Öt vagy tíz éve még pontosan tudta, mi micsoda és mit várhat tőle, de az újak között legfeljebb szótár segítségével igazodna el. Ugyanez dől rá a televíziós műsorok reklámszüneteiben, s ezzel találkozik minden írott és audiovizuális termék esetében. A globális angolszász nyelven kommunikáló globális (a szocialista időkben internacionalistának nevezett) tőke betette a lábát nemcsak a munkahelyére, de az otthonába, a magánéletébe is, ahol viszont nem lenne keresnivalója. Ennek egyik lehetséges következménye, hogy az átlagember mindinkább kezd megértést mutatni a maguk nemével huncutkodók iránt, kezdi nem tolerálni korábbi, normális önmagát, amikor is egyenesen betegnek, jobb esetben erkölcstelen különcnek tartotta a buzera nagymestereit. Ezeknek az időknek vége. Különösen, hogy minden humoros vagy érzelmes filmben és filmsorozatban a kedves, bohókás, elesett kisember szimpatikus szerepét osztják a nőies férfi és a férfias nő cukorfalatokra, akiket, ugye, nem lehet nem imádni. Lehet, ma még összerándulna a szeme, ha a tulajdon fiát látná egy férfival kart karba öltve andalogni a pesti Duna-korzón, de idő kérdése, és ehhez sem lesz szava. És ilyenkor jön el az ideje a zsidóság, mint faji és vallási közösség iránt viseltetett addigi közönyös (esetleg elítélő, megvető) magatartása felülvizsgálatának. Látja, tapasztalja, minden irodalmi és filmes alkotás, mely kizárólag pozitív képet sugároz a nevezett fajról, valamiképp világraszóló elismerésben részesül, a lépten-nyomon népszerűsített könyvet szinte kötelező irodalomként, a filmet a mozgóképírás non plusz ultrájaként taglalják a szolgasajtó jól fizetett kritikusai. Fontolóra veszi, hogy a saját, szüntelen gyalázott nemzete mellől érdemesebb lenne átállni a minden téren kifizetődőbb nyertes oldalra. Szegényeket annyi baj érte az idők folyamán, és különben is, ők hozták tető alá a Bibliát. Ez az a pont, amivel a hívő keresztény embereket meg lehet fogni, hiszen a közös gyökerű zsidó-keresztény vallás remek hivatkozási alap az etnikumoknak a kulturális hasonlóságok révén való összemosására. Vagyis mindegy, hogy zsidónak vagy magyarnak (lengyelnek, németnek, olasznak stb.) születtél, ha ugyanaz az istened, akkor, mint a nyáj egyik báránya, te sem kóborolhatsz messzire a hasonszőrűek csordájától. Azaz a közös gyökerű vallás eleve egyfajta szolidaritásra késztet a másik nemzetiségű, fajú emberrel, amit lehet egyfajta hitbéli internacionalizmusnak is tekinteni. Az olyan apró részletekbe ne menjünk bele, hogy éppen a zsidók végeztették ki a szintén zsidó Jézust (a kereszteken gyakran feltüntetett INRI felirat jelentése: názáreti Jézus, a zsidók királya), aki, mint tudjuk, önmaga és tanítványai révén vetette meg az immáron kétezer éves kereszténység alapjait. Nos tehát, összegezve. Ha az identitásában meggyengült (történelmi csapások, jelentős mértékű faji keveredések), kultúrájától megfosztott (kitartó ócsárlás, felhígító törekvések) nemzetet tovább bomlasztod a nemzet alapegységének számító család gyengítésével (egykézés, önként vállalt gyermektelenség, házasságellenesség, a másság erőltetése), olyan könnyen kezelhető népmasszát kapsz, amely alig várja, hogy azonosuljon a példaképként elé tartott, sikeresebbnek mutatott nép kultúrájával, hitével. Ha mindezt sikerrel elvégzed, eredményként olyan befogadó nemzetet kapsz, amely, tovább rontva önnön megmaradási esélyeit, nyitott lesz minden devianciára, elveszíti karakterét, és párját ritkító egoizmusában gusztustalanul anyagias beállítottságúvá válik. S máris jöhetnek az új telepesek, tán a levantei partok mellől, az őslakosoknak annyi gerincük sem marad, amit megtörhetnének. Elvégeztük, önként és dalolva, magunk.)

  Most már talán pont kerül a bunyó miatti hercehurca végére, de még egy további alkalommal biztosan el kell látogatniuk a bíróságra. Régebben mondtam már Anikómnak, ezúttal ismételni tudom magamat: csak a saját rokonságától kell tartania, a világ többi részével egészen jól elboldogul.  Kelt 2010.01.22.

 

  (Hetedik kötet) Ötvenegy:

 

  Most beszámolok a tegnapi, azaz szombati napon megesett kalandjaimról, amelyek, meglehet, nem vetekednek a világ körül vitorlázó héroszok, vagy a Himalája csúcsait ostromló vasemberek hajmeresztő sztorijaival, viszont emberléptékűek és hihetők. Még kedden telefonon tisztáztuk anyámmal, hogy hármasban töltjük a meteorológusok előrejelzése szerint napsütésesnek ígérkező hétvégét. Anyám persze örült a meghívásnak, igazság szerint engem egy ideje gyötört a lelkiismeret a nemzőszülőm mostanában túlzásba vitt mellőzése miatt. Tehát volt mit jóvátennem, s ezt a közös autós kirándulással láttam jónak elérni. Nos tehát, Anikómmal reggel nyolcra Budafokon voltunk, anyám készen állt a menetre, mindent előkészített, csak be kellett pakolni a kocsi hátuljába. Nos akkor hát rajta! Igaz, a beígért napsütés váratott magára, mert kimondottan hófelhősnek tűnő égbolt szürkült felettünk, ami mellé mínusz ötfokos hideg párosult. Na, gondoltam, megint bakot lőttek az okostojások, kapják be, amit gondolok! De mentünk, mert az idő állása azért nem volt egészen reménytelen, máskor is megesett, hogy menet közben változott a kép.

  Göd-Felsőnél tértem le először a 2-es főútról, mivel a világhálón való szörfözésem során rábukkantam a meglepetésként ható hírre, miszerint a településrésznek az itteni (Jácint utcai) öreg temetőjében van egy első világháborús emlékműve. No, ezt meg ki gondolta volna? Mert ugyebár eddig a váci főút mentén hosszan elnyúló Göd település alsó- és felső-gödi templomainak falában találtam egy-egy emléktáblát, s ezek után akad még egy obeliszkszerű emlékmű a régi temetőben! Gödön tehát összesen három világháborús emlékművet bírtam felfedezni. Eddig. 

  A fotózást követően visszatértem az észak felé vezető országútra, majd Rétság után Balassagyarmat irányába fordultam. Miután itt néhány hete valóságos arzenálját találtam, szám szerint négyet, a világháborús emlékműveknek, ezúttal meg sem álltam, hanem belőttem magamnak Szécsényt. A közbeeső falvak közül Őrhalomban semmit nem találtam, noha kétszer is áthajtottam a településen, s nemcsak a főút mellett, hanem a kijjebb eső sűrűjében is. De hát semmi. A falu végénél lehajtottam a három kilométerre eső Csitár felé. Mindenki ismeri az iskolában tanult fülbemászó népdalt, miszerint: "A csitári hegyek alatt régen leesett a hó, azt hallottam, kis angyalom, véled esett el a ló, kitörted a kezdet, mivel ölelsz engemet, így hát kedves kis angyalom, nem lehetek a tied." Már iskolás koromban fejtörést okozott, hogy miért kell dobni szerencsétlen nőt egy mezei kéztörés miatt, ami elő-utóbb úgyis begyógyul? A rejtély hullámai tovább gyűrűznek, mivel a mai napig nem jöttem rá a megoldásra. A keresett emlékműre a templomocska bejárata melletti falrészen találtam rá, ami egyszerű kis márványtáblát jelent, illetve kettőt, mert egymás alatt és fölött látható a két világháborúban elesettek névsora. 

  Visszatérve a 22-es főútra, a kissé oldalt fekvő, nem éppen ábrándos nevű Hugyag következett. De legalább volt emlékobeliszkje, fekete márványból faragott. A templom melletti parkban, a temető mellett található.

  Szécsény városka bájainak egy részét már a nyáron megcsodáltam, amikor szintén anyámmal és Anikómmal jártunk erre, Hollókő felől érkezvén. A kocsival ugyanott álltam meg, mint nyáron, a hatalmas méretű katolikus templom oldalánál húzódó térnél. Anikóm, akit az előző munkanap kemény munkahelyi kihívásai erőnlétileg kissé padlóra küldtek, a hátsó ülésen elnyúlva szundított, amíg anyám és én kiszálltunk egyet sétálni. Anyám bement a kisvárosi katedrálisba, én pedig a fényképezőgépemmel az egyelőre ismeretlen helyen lévő emlékmű felkutatására indultam. Az ilyen nagyobbacska települések, kisvárosok esetében nem kérdéses, hogy valahol a központjukban kell lennie egy mutatósabb alkotásnak. Ezúttal is így volt, a városháza klasszicista épülettömbje előtti téren, a főút kanyarulatában áll egy magányos torony. A háromemeletesen sem igazán karcsú, mondhatni zömök építmény hangyányit a városkát átszelő, s a torony tövénél kanyart vevő 22-es főút felé dől. A statikusok nyilván úgy ítélik meg, hogy egyelőre nincs gáz. Ez a mi kis pisai ferde tornyunk. Ennek a toronynak az alsó szintjén, a főút felé néző falban látható a négy szélén szép kerettel dekorált márványtábla. 

  Salgótarján felé haladva Endrefalva következett, ahol a nap első figurális alkotásába botlottam. Az út menti kiterjedt templomkertben, a fút felőli oldalon áll, ami nagy szerencse, ugyanis a kerítés kapuját kulcsra zárták, nem mehettem közelebb. De az öt méter távolság nem jelentett különösebb akadályt, s megfelelő számú felvételt készíthettem a kőből faragott katonáról. Szalmatercsen mindösszesen egy második világháborús emlékkő árválkodik az új építésű kis templom oldalánál. Ezt kihagytam. 

  Annál nagyobb örömömre szolgált a sorban következő Karancsság. A falu neve elárulja, hogy az északra az országhatárig, keletre Salgótarjánig, nyugatra az Ipolyig húzódó Karancs-vidékre érkeztünk. Gyönyörű, karcsú tornyos, kereszthajós temploma a falut uraló dombtetőre épült, a domb oldalában, három irányból, a régi és új sírkövekkel vegyesen beépült temető fogja közre. Láthatóan frissen meszelt, fehér falai a környékre hullott hó vakító fehérségével vetekedtek. A kopár dombtetőről, mely mögött még magasabbak emelkednek, dél és nyugat felé messzire nyílik kilátás, méghozzá nem akármilyen. Mint szivacs a vizet, úgy szívtam magamba a közeli s távolabbi környék látványát. A dombról egy másik úton, a "hivatalos" lépcsősoron lefelé ereszkedve előbb két, igazán vén fa sírkeresztbe, alább egy szerény kivitelezésű szovjet emlékműbe, s kisvártatva az első és második világháborús hősök veszteséglistáját tartalmazó márványlapokkal kiegészített kőkeresztbe botlottunk. A faluban való tartózkodásunk alatt jószerével csak fiatal cigányokat láttam kószálni a havas utcákon, elkülönült házsoruk jól látszott a templomdombról. (Utóbb az internet révén kiderült, szerencsétlen falut negyedrészben cigányok lakják.) 

  Ságújfalu templomudvarán megint csak a kőkereszt vastag alsó fele szolgált az emberi hadi veszteségek felsorolására. Talán nem véletlen választás, hogy a magánadományból készült kőkereszten feszülő Jézus - aki a megváltás ígéretét hagyta a csoda beteljesülését mind nyugtalanabbul váró emberiségre - őrködik az elesettek emléke felett. Innen, a templom tövéből induló mellékúton mindössze két kilométeres ugrás Etes, ahol anyám gyerekkorának egy boldog nyarát töltötte. Hevenyészett számítás szerint mindez hatvanhét évvel ezelőtt történt, vagyis amikor a most 77. évében járó anyám kilenc-tíz éves volt. Azaz 1942-ben vagy 1943-ban. Európa és hazánk nyakig benne járt a második világháborúban. Nos, a parányi falu mai megjelenése ugyan messze nem emlékeztet a hat és fél évtizedes, egyre fakuló benyomások szintjén őrzött képekre, de a templom mégis mondott neki valamit. Igaz, anno sokkal nagyobb tér terült el előtte, amit azóta beépítettek, de az átlagosnak tűnő egyházi épület változatlan külseje biztos támpontul szolgált. Első világháborús mementóként a kertben felállított kőkereszt szolgált, amelyen helyi specialitásként nem kőtábla, hanem a kereszt függőleges szárába cementezett fém sírtáblák voltak helyezve. Az 1914 és 1916 között készült ovális táblácskák tanúsága szerint a faluból való férfiak Szerbiában, Oroszországban és Bukovinában estek el. Kishartyán középpontjában ismét valami őrtorony (tűzoltótorony?) emelkedik. Az út felőli falán a második világháborús katonaáldozatok emléktáblája látható.

  Salgótarján északról délre hosszan elnyúló iparváros. A Zagyva-patak folyja keresztül, de olyan szerényen, hogy alig lehet észrevenni. Még a városba érkezésünk előtt említettem anyámnak és Anikómnak, isteni csoda lenne, ha az egykori szocialista fellegvárban bármiféle, akár a legkisebb emléktábláját is találnám a nagy világégésnek. Ehhez képest párját ritkítóan művészi, aprólékosan kidolgozott, nagy méretű (kb. 6 négyzetméteres) és költségesnek látszó (az időjárási viszontagságoknak ellenálló rézből vagy bronzból öntött) alkotás látható a főút menti nagy katolikus templom alatti és előtti betonmellvédbe falazva. Könnyekig hatódtam a nem remélt ajándék láttán, ami nagy valószínűséggel a rendszerváltás után készült, hiszen a "békepárti, internacionalista" kommunisták nem engedtek volna elkészíteni, pláne frekventált közterületen kiállítani egy ilyen jellegű ("a szocialista testvérnépek közötti barátság megbontására törekvő revansista, revizionista") alkotást. A háromalakos remekművön kettő katona, egyikük sebesülten fekszik a földön, s fektében nyújtja társának a zászlót. A társ kezét női angyalfigura fogja, vezeti, mutatva az irányt északra, a Felvidék felé. A fém féldombormű feletti kő timpanonban a következő szöveg olvasható: "A losonci volt 25-ös hősi halottak emlékére emelte a bajtársi kegyelet". A remekmű alján futó márványcsíkon, az 1914 és 1918 évszámok közé helyezve a következő rövid verset vésték: "Mi elestünk, de él az eszme. A feltámadás nincs már messze." Gyönyörű! Hála a tervezőnek, a kivitelezőnek és a kivitelezést engedélyezőnek! Említettem, a gyárakkal, üzemekkel teletűzdelt város és szénbányákkal lyuggatott hegyvidéki környéke a szocializmusban kiemelt fontosságú ipari térségnek számított. Ennek megfelelően, még a rendszerváltás után húsz évvel is pompás, ebből a korból fennmaradt neonfelirat hirdeti az Öblösüveggyár létét, ami előtt szocreál figura posztol. Odébb, egy nagy méretű épület sarkán (fénykorában talán a városi tanács épülete lehetett) szintén szocreál stílusú, sokalakos márvány féldombormű mutatja be a különféle termelési ágak tevékenységét.

  A várost északra elhagyva, szinte azonnal a határtelepülésnek számító Somoskőújfalun találtuk magunkat, innen jobbra ágazik le a három kilométerre fekvő Somoskőhöz vezető út. Somoskő faluval utunk végcéljához értünk. A nyugalmas tájon fekvő falu a trianoni döntés első körében az újonnan alakult Csehszlovákiához került. Szerencsére az itt birtokos dr. Krepuska Géza gégészorvos megmentette egy súlyos beteg antant főtiszt életét, hálából a Nagykövetek Tanácsa elintézte nekünk, hogy az előzetes tervekkel ellentétben Somoskő mégiscsak Csonka-Magyarország része lehessen. Az egyszer már elveszítettnek hitt falu 1924-ben került vissza az anyaországhoz. Azzal a sajnálatos kitétellel, hogy a különben jelentéktelen falu ékköve, a szélső házak mögött emelkedő domb tetejét uraló Somos-vár mégis az új államalakulatnál marad. Nesze neked, emberiesség és logika! Miféle észszerű indoka lehetett a szervesen a faluhoz tartozó vár átadásának, a cseheknek való odaítélésének, nem tudom. De így volt, ez van. A több mint furcsa döntéssel igen érdekes helyzet állt elő, ugyanis a vár lábánál lévő parkoló magyar terület, de az innen a várba vezető ösvény kezdete már Szlovákia. Ez egy párját ritkítóan nagy marhaság! A kocsival szerettem volna feljutni egészen a parkolóig, de a meredek, szakaszonként hóval és jégbordákkal fedett kaptatót nem bírták a nyári gumik. Félúton, egy hóval lepett részen aztán végképp megállt a tudomány, hiába adtam finoman vagy drasztikusabban gázt, az autó csak nem óhajtott feljebb menni. Ott, a szűk utca közepén nem maradhattam, úgyhogy miután anyámat és Anikómat kiszállítottam, nagyon óvatosan visszatolattam a lejtő aljáig. A százméteres visszaút nem volt izgalmaktól mentes, mert alig engedtem picit a féken, a kormánnyal is irányíthatatlan kocsi máris oldalra csúszott, ahol egy járda mellett parkoló autó okozott komoly fejfájást. Végül a sok kicsi sokra megy időigényes, de megbízható taktikáját alkalmaztam, vagyis tíz centi farolás után óvatos fékezés, aztán újabb tízcentis ereszkedés, lágy fékezés, és így tovább. Mire a lejtő aljában leparkoltam, az átélt izgalmaktól csurgott a víz a hátamon, a gyakori és hosszas hátrafordulásoktól pedig elgémberedett a nyakam. Mindegy, túl voltam rajta. Az emelkedő tetején aztán utolértem a lassan haladó nőket, akik, először úgy volt, a tágas parkolónál nem jönnek feljebb, megelégednek az onnan élvezhető szép panorámával. Én meg úgy döntöttem, ha már idevetett a sorsom, csak közelebb húzódok az egykori végvárhoz. Egymagam vágtam neki a gyalogos kaptatónak, s mindjárt az elején elhaladtam a pirosra festett tetejű határkő mellett, melynek egyik oldalán M, az ellentétesen S betű virított. Az S oldalon vezető havas ösvényen mind feljebb értem, s végül ott találtam magam a vár bejárati lépcsősorához állított, pénztárként funkcionáló fabódénál. A fűtött kis kalyibában ülő fiatal férfi úgy volt magyar, mint én, úgyhogy simán szót értettünk, amikor afelől érdeklődtem, hogy ha nem akarok felmászni a várba (ahová 350 forintért vagy akármennyi euróért jegyet kellett volna váltanom), fizetnem kell-e a bódé mögötti sziklaperemről való fotózásért? Mosolyogva előadott, barátságos nem volt a válasz, tehát bátran hátramentem, s kihasználva az alkalmat, lőttem a masinával minden irányba. Két nagyobb bazaltdarabot a zsebeimbe rejtettem (a vár egy vulkanikus eredetű bazaltkúp tetejére épült), egyiket anyámnak, a másikat magunknak szánva szuvenírként. Már jöttem volna visszafelé, ámde ekkor bukkantak fel szemből anyámék, akik ezek szerint mégis elszánták magukat a magasabb régiókba való emelkedésre. Ott, a hátsó fertályon, ahol fotózás céljából megálltunk, a felettünk emelkedő vár hideg árnyékot vetett, s ennek a várárnyéknak a java része a szemközti napsütötte, erdős hegyoldalra vetülve mutatott igazán látványosan. Tíz percnél tovább nem maradtunk, visszafelé jövet még beköszöntünk a jóindulatú fiatalembernek. A gyalogösvényen való lefelé haladásom közben a kristálytiszta levegőn át kitűnően elláttam a néhány kilométerrel odébb magasodó hegyen ülő Salgó váráig, ami Salgótarján felett strázsál, de a városból, a hegyek takarása miatt semmi sem látszott. A somoskői vár alatti részre, hivatalosan megint magyar területre érve benéztünk a látogatóit nyitott ajtóval váró rusztikus menedékházba, amelynek puritán belsejét Petőfi-emlékszobának rendezték be. Hm, akad az országnak olyan szeglete, ahol nyughatatlan koszorús költőnk ne fordult volna elő élete szűk huszonhat esztendeje alatt? Jó volt visszaülni a langyos belsejű kocsiba, amellyel öt percen belül Somoskőújfalun voltunk. Egy órával korábban innen fordultunk Somoskő felé. Nos, visszaérve az elágazáshoz, hirtelen ötlettől vezérelve nem Salgótarján városa, hanem az igen közelinek sejtett határ felé vettem az irányt. Tizenkét kilométerre voltunk Fülektől, s húszon valamennyire Losonctól, de sajnos nem maradt idő a füleki vár megtekintésére (amelynek tervét itthon titkon dédelgettem magamban), hiszen már negyed négyre járt. Szép idő ide vagy oda, közeledett a korai téli alkonyat. Mindamellett a móka kedvéért átkeltünk az omladozó, régi vámbódéktól afféle elhanyagolt ócskapiac benyomását keltő határon, ahol, mivel mindkét állam az elviekben határoktól mentes Európai Unió része, régóta nincs ellenőrzés, aztán a túloldali benzinkútnál mindjárt visszafordultam a nagyhatalmak "kegyéből" nekünk hagyott hazai tájak felé. Pontosan azon az úton jöttünk haza, amelyiken mentünk, vagyis a Szécsény, Balassagyarmat, Rétság, Vác városokat érintő vonalon. Gödön, az útszéli zöldségesnél megálltam, hogy almát és üdítőt vegyek. Háromnegyed hat volt, amikor Anikómat kitettem a Stadionoknál (mondván, szegény Csicsa ne legyen tovább egyedül), én még elvittem anyámat Budafokra, aztán az esti csúcsforgalomban söpörtem haza. Szép, értékes nap volt a hátunk mögött. Az egész túra háromszázötven kilométert tett ki.  Kelt 2010.01.24.

 

  (Nyolcadik kötet) Egy:

 

  Apám élettársa, Dóra tegnap este telefonált - a legszebb délutáni álmomból vert fel, Anikómmal együtt -, hogy járt nála az orvos, aki a rögtönzött vizsgálatot követően kétoldali tüdőgyulladást állapított meg nála. A nyolcvannegyedik évében járó öreglány hosszú hónapok óta, igen, a nyári időszak óta fuldoklik, a legkisebb erőfeszítés után alig kap levegőt, de ezt anno a nagy forróságra fogta. Akkoriban azzal igyekezett kitérni az orvosi vizsgálatra való többszöri és egyre aggodalmasabb hangvételű felszólításom elől, hogy majd sok fokhagymát és mézet fogyaszt, azok biztosan elmulasztják a krónikussá vált légszomját. Hát persze. Fokhagyma és méz, mint csodabalzsam. A probléma keletkezésétől fogva kapacitálom, már csak apám érdekében is, ugyan, nézessen már meg magát egy orvossal, de mindhiába, nem hajlandó kivizsgáltatni magát. Merthogy, kontrázott ő, mindjárt kórházba utalják, és akkor mi lesz apámmal? Hiába nyugtattam és biztattam, hogy nem eszik olyan forrón a kását, erőszakkal nem vihetik be, ha nem akar nem megy, de nézesse már meg magát. Úgy látszik, a lánya végre orvost hívott hozzá, az meg ráparancsolta a pihenést és a felírt gyógyszerek szedését. Két hétig semmiképp nem mehetek fel hozzájuk, apám szakálla addig kedvére tenyészhet, aztán meglátjuk. 

  Hétfőn, vagyis február elsején lesz száz (!) hónapja, hogy beléptem az Itonhoz. Nyolc éve és négy hónapja (2001. október 01.). Atya Úristen! Hogy elszállt ez a rengeteg idő!  Kelt 2010.01.29.                                               

  (Nyolcadik kötet) Kettő:

  A lakásajtóval szemközt parkoló kocsimat vastag hótakaró fedi, az imént munkába induló Anikóm nadrágja bokán felül merült a hópelyhek fagyos tengerében. Ennyit a mai napi programlehetőségekről. Az éjszakai pihenéstől jámborrá simult arcomat megszépítő mosollyal őrzöm a melegre fűtött szobám békés csendjét, s a vetetlen ágy dúlt takarói közt magába kucorodva alvó kutyám szuszogós álmát. Holnap, elnézve a tendenciát, gondolom, hasonló helyzettel kényszerülök szembenézni. Baró. Akkor hát, mi egyebet tehetek, pihenősre veszem a hétvégi figurát. Utálom az ehhez hasonló helyzeteket, amikor hiába áll rendelkezésre tengernyi szabadidő, valami kivédhetetlen külső ok miatt helyhez vagyok kötve. Pedig lenne mihez fognom, elsősorban a világháborús emlékművek fotózása terén. Egyes, egyszer már meglátogatott településekről sorra derül ki, hogy mégis van a területükön valahol tábla, oszlop, netán szobor, ami az áldozatok nevét örökíti meg. A Csepel-szigeti Makád és Szigethalom esetében a települések világhálós adatlapjáról értesültem a hírről, ami azért bosszant, mert így duplán járok az egyszer már letudottnak hitt helyeken. De muszáj mennem, a csorbát ki kell köszörülnöm. A múltkoriban keresztül-kasul autózott Szigethalom például a ritka félreeső helyre telepített régi temetőjében dugdossa az első világháborúban elesett 9 katonája emlékoszlopát, a szemnek oly kedves Makád pedig a református templom falába rejtette a márványtáblát. Ez utóbbi azért különös, mert az Anikóm társaságában megejtett őszi látogatás során kétszer autóztam el a nevezett templom mellett, de fia táblát nem véltem felfedezni rajta. Mindegy, elnézhettem, vagy mi, mennem kell. Kellene. Ezek után a Ráckevével délről összenőtt Szigetbecsén is alaposabban körül kellene néznem, igaz, ennél a falunál nem jelez emlékművet a fránya internet, de úgyis útba esik. Az internet pedig attól fránya, hogy nem minden település ismertetésénél jelzi a meglévő emlékműveket, hanem szeszélyesen válogatva, azaz meglehetősen hiányosan. Emiatt nem hagyatkozhatok rá teljes mértékben, arról nem beszélve, hogy induláskor magam sem tudom egészen pontosan, mely falvakat és városokat fogom érinteni, tehát nincs értelme az előzetes internetes tanulmányozásnak.

  (Különben, őszintén szólva, a túlzott tervezettség sokat levonna azon meglepetések üde bájából, amelyek az egyes településeken érhetnek az emlékművek utáni kutatásaim alkalmával. Ugyanis kifejezetten szeretem, konkrétabban élvezem, imádom, amikor egy falusi útkanyarulatban, vagy a kisvárosi templom előtti téren egyszer csak előttem terem a keresett, rendszerint nívós műalkotás. Már az, hogy az ember részesévé válik az idea szempillantás alatti ténnyé alakulásának, hogy a másodperc töredéke alatt a bizonytalanból bizonyosság, a feltételezésből beigazolódás lesz, megér egy misét. Nem egyszer akadt el a lélegzetem a váratlanul elém kerülő, szép kiállítású szobrok láttán, s a felfedezés büszkeségével elegy művészi élmény - melynek kettős hatását legtalálóbban egy cifra képzavarral, a lelkemet simogató virtuális balzsam selymes érintésével írhatom le - alapos kiélvezése minden pénzt és fáradságot megér. Ilyenkor a boldogságérzet egyfajta szédítő narkotikuma árad szét az ilyen mértékű lelkesedésre ritkán kapható zsigereimben, amelynek szabályszerű külső fizikai megjelenési következményei vannak, úgymint a feszültségében izgatottságról árulkodó arcnak a megemelkedett vérnyomás miatti pirulása, a térbeli kiterjedésemet meghatározó bőrfelület friss vérrel való telítődése, lomha szívverésem szaporább ütemre váltása, s a tespedtségéből kibillentett szervezet általános hőemelkedése. A gyomrom, a halántékom és a szívem táján kellemesen borzongató hőhullám söpör végig, amitől, mily érdekes, szelíd mosoly fakad a szám szegletében. Kis híján euforikus állapotba kerülök, annál katartikusabba, minél magával ragadóbb a megtalált szobor vagy egyéb alkotás sugallta összbenyomás. Amikor a fajsúlyos mondanivaló és a méltó környezetbe állított színvonalas munka a lelki igényemnek megfelelő harmóniában egyesül. Az élmény hangulati következményeként rövid időre nem utálom annyira az összességében a földgolyó szégyenének, kártékony söpredékének tartott emberiséget, megbékülök a sorsom rendelte helyzetemmel, és átmenetileg kielégítőnek találom a világ sorának folyását. Boldogságomat parányi mértékben keserítő ürömcsepp, hogy örömömet istenigazából nincs kivel megosztanom. Szeretteim közül senkit nem érdekel az általam favorizált téma; Anikóm valójában az irántam érzett szeretete okán tart velem, a néha magunkkal vitt anyámnak pedig jószerével mindegy merre járunk, csak menjünk. A maga módján mindenkinek igaza van. Én azonban kizárólag ezekért a ritka összetett, az általános közérzetre bizonyítottan jótékony hatású élményekért vágok neki minden egyes útnak.)

  És végül, de nem utolsó sorban Isten éltesse a 24. életévét ma betöltő, szeretett Csaba fiamat! Innen, a behavazott Zugló távoli csücskéből (a Tábornok és a Szobránc utca légvonalban 400 méterre esik egymástól) kívánok neki sok boldogságot, s főképpen stabil egészséget, a remélhetően hosszú ideig tartó földi utazáshoz. (Naponta egyszer-kétszer belém nyilall, hogy hajdanán volt nekem két fiam. Aztán teszem tovább a dolgom.) Lévén magam is gyakorló botladozó, mellőzném a rögös út veszélyeiről szóló, atyáskodónak tűnő bölcselkedést, merthogy nincs jogom tanácsokat osztogatni - ráadásul kéretlenül - akkor, amikor én sem fogadtam meg egyet sem a máséból. Az nem tanács, ha tiszta szívből kívánom: úgy járd a magad útját, hogy közben gyakran legyen kedved fütyörészni.  Kelt 2010.01.30.

 

  (Nyolcadik kötet) Három:

 

  Az időjárás tegnaphoz képest szelídült, ritkábban esik a hó, és a levegő is enyhült pár fokkal. Holnaptól azonban megint sarkvidéki eredetű hideg levegőhöz lesz szerencsénk, visszatérnek az éjszakai mínusz tíz fok alatti fagyok, de napközben sem emelkedik nulla fok fölé a hőmérő higanyszála. Azzal együtt, ma itthon maradtam, hiszen a részleteiben ismert városban alig akad olyan látnivaló, amit az elmúlt három évben ne fényképeztem volna, kocsival meg nem ajánlott elindulni. Egész délelőtt zenét hallgattam, meg a kutyámat tereltem hol ki a harminc centis hóval borított udvarra, hol vissza a lakásba. A ma is melózó Anikóm bő órája hívott, ezt napjában két-három alkalommal szokta megtenni. Kényszerű helyhez kötöttségem okán időmilliomos lévén, volt időm elgondolkozni kettőnk két éve és két hónapja tartó közös történetéről. Hálát adva az égieknek - vagy annak, akit illet -, hogy minden úgy történt, ahogy történt. Kérdem én, mégis mennyi esélye volt annak, hogy bármikor, mondjuk 2007. december 27-én kezdetét vegye a románcunk? Egyébiránt hozzá kell tennem, a jelzett dátum előtt sem voltunk egymás számára ismeretlenek, hiszen afféle munkakapcsolat jó ideje létezett köztünk. Anikóm akkoriban a Keleti pályaudvar földszinti boltsorán volt eladó, én meg nála adtam le a hétvégére igényelt telefonkártyákat, s általában tőle vettem át hétfőn a készpénzes ellenértéket. Nem ismétlem el annak a napnak a további életünket meghatározóan befolyásoló történéseit, korábban részletesen írtam róluk. A lényeg, hogy Anikómat a velem addig cudarul bánó sors engesztelőajándékának tartom. Sorsom láthatatlan irányítója (nevezhetjük akár isteni gondviselésnek is) talán belefáradt az állandó ok nélküli baszogatásomba, izomlázat kapott a folytonos kibabrálások tervezésétől és kivitelezésétől, tán nem bírt pirulás nélkül tovább asszisztálni a családjától és a múltja jelentős részétől "megszabadított" esendő ember évekig tartó vergődéséhez; hümmögve osztott-szorzott, s úgy gondolta, hatévnyi idő a purgatóriumban is sok, megbűnhődtem, megtisztultam, ideje szabadulnom a tisztítótűzből. Mielőtt odakozmálnék. Most már mindegy, mi okozta a minőségi fordulatot, a lényeg, hogy senki más nem tehetett volna olyan jót velem, mint a hozzám végtelenül türelmes Anikó, aki a ragaszkodásával, máig nem lankadó szeretetével a kiközösített magányosok világából visszarángatott az embernek való életbe. Amitől pedig addigra nagyjából búcsút vettem. Annyira banális mondat következik, hogy csak súgva merem leírni, ami viszont éppen az én esetemre lett kitalálva: nélküle elvesztem volna. Szeretetének mentőövébe kapaszkodva a felszínen maradtam, neki köszönhetem, jelentős mértékben az ő sikere, hogy nem tudott magával rántani a depressziót fialó önsajnálat örvénye. Mellette új életet kezdhettem (ha úgy veszem, ötvenhárom és fél évesen újjászülettem), és eszem ágában sincs elpasszolni a megfizethetetlen értékű második lehetőséget. A kétévnyi ismeretség, a kölcsönös szeretet, a nyár végi házasságkötés, és most már bátran mondhatom, a számos közös kaland, utazás, történés, összességében tehát az együtt megélt élmények alaposan összekovácsoltak minket. Házastársak vagyunk, vagyis egyenrangú társak a házasságban. Nem ma, sokkal korábban jutottam a megállapításra, hogy bár több tucat olyan lánnyal, nővel, asszonnyal hozott össze az élet, akiket a maguk idején szerettem, de az Anikóm iránti érzelmem mindegyiknél sokkal nemesebb, sokkal érettebb, sokkal tartósabb és sokkal erősebb. Vele akarom leélni az életemet, ez nem vita tárgya. Istenkísértés, de erőt véve magamon belegondolok, milyen érzés lenne egyszer úgy hazajönni a munkából, hogy tudnám, többé nem láthatom, nem beszélhetek vele, mert többé nem létezne. Azt hiszem, akkora veszteségnek érezném, hogy attól a naptól fogva önként és végleg kiírnám magam a társadalomból. Csendben és szerényen végigvegetálnám ami kevés hátravan, aztán feltűnés nélkül, boldogan utána erednék. De már megint rögeszméim zászlóshajójáról, az elmúlásról meditálok, miközben őszintén remélem, sokáig elkerül minket a kaszás. Szóval, néha érdemtelennek érzem magam ehhez a csodálatos nőhöz, akit nem lehet nem szeretni, aki nemcsak a testét, de a lelkét is nekem adta, akinek a főztje (hogy valami földhözragadtabb dolgot is említsek) legendássá nemesült a szememben, aki érző és érzékeny ember, és ami nagyon fontos, igaz ember. Kezdettől fogva nem fér a fejembe, mit szeret rajtam annyira, miközben jómagam nem tartom különösebben kiváló fickónak a bőrömet kitöltő, Miski György néven kódolt szerves organizmust. Bírok annyi kritikai szellemmel, s rendelkezem olyan ízléssel, hogy kijelentsem: én ugyan nem barátkoznék magammal. Szerencsére Anikóm nem az én szememmel lát, és nyilván olyasmit talál bennem, amiről nem tudhatok, mert a szubjektivitásom fájától nem látom az objektivitás erdejét. Nem adnám semmi pénzért, s ha úgy adódna, megvédeném az életem árán is.  Kelt 2010.01.31.

 

  Vége a negyvenegyedik résznek