ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                írta Miski György

 

                             Negyvenkettedik rész

 

  (Nyolcadik kötet) Négy:

 

  Tegnap este apám élettársa, a 84 esztendős Dóra - meg-megbicsakló hangjában titkolatlan félelemmel - hívott telefonon. Mondván, mihez kezdjen a 81. születésnapját két hónapja ünnepelt apámmal, akinek alighanem jelentős láza, de legkevesebb nyugtalanítóan magas hőemelkedése van? Lázmérőt nem mer a hóna alá dugni, mivel tart tőle, hogy a művelet ellen indulatosan ellenkező apám magába töri az üveget és a higanyt. Hát mi mást tegyél, Dóra - feleltem neki a vonal innenső végéről -, adj be neki valami erősebb lázcsillapítót, s fektesd le, ha meg már fekszik, hagyd békén pihenni. De apám nem akarja bevenni a megannyi nemzedéknek enyhülést nyújtó Algopyrint, vagyis inkább nem tudja lenyelni - érkezett a kontra, de már sírós hüppögés kíséretében. Mint egy félős, anyámasszony kisgyerek, aki nem tud dönteni, inkább másra tukmálná a felelősséget. Pedig - üzentem vissza, immáron némi türelmetlenséggel a nyámnyila viselkedése miatt - gyógyszer kell neki, vagy hívj hozzá orvost, aki megvizsgálja és eldönti, széna vagy szalma? Dóra ennyiben megnyugodott, elbúcsúztunk. Reggel hétkor aggódva hívom a számát, s mikor felveszi a telefont, máris dől felém szívszaggató sírásainak egyike. Hogy apámat meglátogatta az éjszakai ügyeletes orvos, és hajnali négykor mentővel a Péterfy Sándor utcai kórházba vitette. Jézus Mária, most aztán mit tegyen? Megígértem, hogy az internet segítségével rögtön utánanézek a dolognak, majd visszahívom. Megszereztem a kórház és az apámat felvevő, elsőként megvizsgáló orvosnő (Csizmadia akárki) telefonszámát. Bemutatkoztam, s kérdeztem, hogyan áll apám ügye? Első lépésben fesztelen közvetlenséggel nekem támadt, hogy mi a fenének hozattam be egy ilyen, nem igazán kórházi ellátásra szoruló idős embert a Péterfybe? Védekezve válaszoltam, hogy nem én döntöttem így, hanem a vele élő élettársa, pontosabban az éjszakás ügyeletes orvos. Aztán azzal jött a doktor picsa, hogy apám milyen elhanyagolt fizikai, illetve higiéniás állapotban került az osztályára, vizelet- és székletszag áradt belőle, koszos volt keze, lába. De már lefürdették, tisztába tették, jelenleg vitaminokkal erősítik. Igyekeztem menteni a kétoldali tüdőgyulladástól szenvedő Dórát, hogy valójában egy naponta feljáró gondozónőre van bízva apám higiéniai állapota, neki kéne benyújtani a számlát, de a doki néni meg sem hallotta. Hiábavalónak bizonyult abbéli igyekezetem, hogy valamiféle alapinformációkra tegyek szert apám egészségét illetően, a pszichésen determinált nő folyvást azzal passzolt le, hogy korai lenne bármit mondani, további vizsgálatokra, például vérvételre és röntgenre van szükség. Tisztességgel elköszöntem tőle, visszafogtam magam, nehogy megsértsem, aztán szegény kiszolgáltatott apám látja a kárát. Dórinak elmondtam a nyűgös kis doktornő által megfogalmazottakat, és megadtam a telefonszámát. Elképzelhető, hogy ezek után mennyire idegesen dolgoztam végig a napomat. Fél egy körül Dóra hívott, hogy mivel maga nem mehet ki az utcára, feltétlenül menjek be apámat meglátogatni, hadd lássák, hogy van érdeklődő hozzátartozója. Kár volt ilyenre kérnie, meló után mindenképp megtettem volna magamtól. Munka végeztével hazasiettem, leraktam a kezemhez nőtt kézikocsit, Csicsát gyorsan megfuttattam az udvaron, s hagytam, hadd intézze el a legsürgősebb dolgát. Anikómnak fürgén megtelefonáltam a dolgok állását. Közben nejlonzacskóba pakoltam egy tábla finom tejcsokit, egy pár meleg zoknit, meg egy illatos szappant. Dóra kérte, a tejcsoki kivételével, hogy vigyem be ezeket a kórházba, mert a hajnali kapkodásban elfelejtett zoknit és szappant csomagolni. Majd metróval vissza a Keleti pályaudvarhoz, onnan erősen kilépve a kórház B belgyógyászatához, első emelet 11-es szoba. A négyágyas kórterem ablak melletti ágyán édesdeden szunyáló apám láttán azonnal megkönnyebbültem. Egészséges, se túl piros, se sápadt arca nyugodt és kisimult volt, egyenletes lassúsággal emelkedő-süllyedő mellkasa sem árulkodott olyasféle tünetekről, amelyek a lázas betegekre jellemzők. Rövid ideig figyelmesen néztem álmában, de nem találtam hibát az alvásában. Gyengéden rázogatva ébresztettem. Az arcán se meglepetés, se különösebb öröm nem tükröződött, tiszta és éber tekintete a kezemben szorongatott holmikra esett. A köszönés után elsőként kockákat törtem neki a csokoládéból, apám nagyon szereti az édességet, aztán megigazítottam a félrecsúszott takaróját, majd a hideg lábfejeire húztam a vadonatúj, általam sosem hordott gyapjúzoknikat. Apám hálás tekintettel és elégedett bólogatással díjazta a figyelmességet. Kitapintottam a szépen, nyugodt egyenletességgel dolgozó pulzusát, a kézfejemmel leellenőriztem az arca és a homloka hőmérsékletét. A hevenyészett vizsgálat során mindent normálisnak, kielégítőnek találtam. Legfeljebb tíz mondatot váltottunk, amikben megnyugtattam, hogy semmi baja, szerintem tévedésből hozatta be a pánikra könnyen hajló Dóra, másrészt kértem, legyen együttműködő a neki kizárólag jót akaró orvosokkal. Ne szidja őket, ne erőszakoskodjon velük, mint a lábtörése idején tette a Fiumei úti Baleseti Intézetben, ahol emiatt ágyhoz kötözte az egyszerűsített megoldásokra fogékony ápolószemélyzet. Kicsit kivizsgálják, vitaminokkal felerősítik, aztán mehet haza kedvenc Kormos macskájához, és az őt féltőn szerető Dórájához. Apám mindent megígért, remélem, tartja magát hozzá. Próbáltam a valós állapotáról érdeklődni a nővérszobán, ahol, félvállról véve szerény személyemet, azzal hessegettek el, hogy az apámat felvevő doktornő mára letette a lantot, hazament, holnap reggel kilenckor azonban megint itt lesz, nála tudok érdeklődni. Visszatértem apámhoz, váltottunk még néhány szót, majd eljöttem. Az utcán visszakapcsoltam a korábban előrelátóan kinyomott mobiltelefonomat, és elújságoltam Dórának a jó hírt. Elmondtam, hogy a saját szememmel győződtem meg róla, hogy apámnak kutya baja, s szerintem rövidesen otthon üdvözölheti. A könnyen könnyekre fakadó Dóra most meg a jó hírek hallatán fakadt sírva, nekem meg elegem lett az érzelmi szőnyegbombázásokból, úgyhogy sebesen elbúcsúztam tőle. Mert, miként megvan a vetésnek és az aratásnak, akképpen megvan a sírásnak és a nevetésnek is az ideje. Most egyiké sem jött el. Még felhívtam Anikómat, akinek ugyancsak beszámoltam a kórházban tapasztaltakról, majd metróra szálltam és fáradtan, kiégve hazajöttem. Csicsa kutyám épp úgy örült nekem, mint másfél órával korábban. Búfelejtőnek megint játszottunk egyet a havas udvaron, miközben előkerült Ördög kutya is, Csicsa pekingi palota fajtájú cimborája, akivel nagyokat rohangászott az udvar hosszában. Aztán bejöttünk, megebédeltem, Csicsának is adtam, azóta egyfolytában igyekszem kifújni magamból az apám körüli, reményeim szerint alaptalannak bizonyuló rossz hírek miatt keletkezett feszültséget.  Kelt 2010.02.04.

 

  (Nyolcadik kötet) Öt:

 

  Oszt' ma megint bevitt a lélek apámhoz a kórházba, mert ki a nyavalya látogassa az állami ispotályban, ha nem az egyetlen magzatja? A munkahelyi elszámolásból hazafelé tartva (szégyenletesen kevés pénzt vittem be, viszont felvettem a rég várt fizetésemet), a metróállomás felé cammogó buszon ért Dóra mai első telefonja, amitől kissé berágtam a nőre. Ennek az apám előre vizionált halálából következő magára maradás rémképétől teljesen elment a józan esze, mert olyanokat beszélt, amitől kis híján csúnyán beszóltam neki. Az indulatokkal fűszerezett jelenetet megelőzte az a nem minden észszerűséget nélkülöző kérdésem, amit vehetett egyfajta számonkérésnek, hogy mi a francnak vitette kórházba a láthatóan kitűnő egészségi állapotnak örvendő apámat? Csaknem jajveszékelve adta elő a fülkagylómba, hogy apám az ominózus éjszakán képtelen volt lenyelni a lázcsillapítás okából szájába adott gyógyszert és vizet, aminek láttán a hisztérikus kilengésekre hajlamos nő ismét elvesztette a realitásérzékét, és visítva hívott ügyeletes orvost. Az meg azzal toldotta meg a Dóra által előadottakat, hogy mentőt rendelt. Hát nem kellett volna. Dóra, miután felvetettem, hogy minél előbb ki akarom hozatni apámat a kórházból, még azzal hozakodott elő - sírósra hangolt orgánummal -, hogy találjak ki valami megoldást, mert ő bizony nem tudna elaludni abban a tudatban, hogy egyszer az álmában megfulladt, halott apám mellett ébredjen. A csodálkozástól felháborodni is elfelejtettem, amikor rákérdeztem, de hát miért fulladna meg álmában, hiszen kiváló a légzése, és a nyelése sem hagy kivetnivalót, hiszen tegnap magam etettem a csokoládéval, amit oly látványos mohósággal tömött magába? Dühösen kérdeztem rá, és már nem törődtem vele, hogy a buszon körülöttem állók mennyit hallanak és értenek az épületes disputából, hogy csak nem azt akarja ezzel sugalmazni, hogy nem várja vissza apámat? Csak nem arra számít, hogy magamhoz költöztetem az öregemet, amíg felgyógyul, és akkor adom át, amikor már nincs érdemi teendő körülötte? Felhívtam a hibbant nő figyelmét az egyszerű tényre, hogy ő az apám élettársa, ennél fogva nem vonhatja ki magát apám gondozásának terhe és felelőssége alól. Ennél a résznél már szinte tomboltam, ha Dóra a közelemben van, megszorongatom a nyakát, vagy nekifutásból rúgom valagba. Szerencsére elég messze voltunk egymástól, így legfeljebb a maradék fogaim csikorgatását hallhatta. Azonnal visszakozott, hogy jaj, dehogy, nem úgy gondolta, sőt. Ennél a pontnál megszakítottam a vonalat, s reméltem, rövid időn belül nem hív vissza, mert elküldöm az anyjába. Hazaérve, az udvaron megint megfuttattam Csicsát, aztán máris indultam apámhoz. Miután tegnap felfigyeltem a kórház rendelőintézeti részében kiállított, nagyon szép, féldomborműves első világháborús emlékkőre, gondosan bekészítettem a kisebbik fényképezőgépet. A sarki közértben vettem üdítőt és egy zacskó édes kekszet. Tudatosan a kórház területéhez tartozó rendelő épületén keresztül (Péterfy Sándor utca 8.) érkeztem. Az emeletre vezető lépcsősor fordulójánál fél tucat képet készítettem az embermagasságú, fehér márványból készült alkotásról, aztán a havas udvart átszelve eljutottam a B belgyógyászati osztály vörös téglás épületéhez. Apámat, miként tegnap, lehunyt szemmel találtam az ágyon. A takarója a párnával együtt a feje alá gyűrve, vézna, meztelen testét csak a deréktájon takaró kék köntös fedte. Felébresztettem, bár állítása szerint nem aludt. Megitattam a magammal vitt pohárba töltött üdítőből, s örömmel konstatáltam, miszerint épp olyan fürgén kortyolgat, mint ahogy tegnap nyelte a csokoládét. Ivás után evett egy keveset a maradék csokiból, és a puha kakaós kekszből. Közben beszélgettünk, amiből számomra megint kiderült, hogy apám meglepően világosan látja a helyzetét. Tudja hol van, ámbár, hogy miért, azt nem. Megnyugtattam, hogy nekem erről szintúgy nincs fogalmam, de megkeresem az orvosát, és tudakozódom. Mint perceken belül kiderült, az a bizonyos doktor Csizmadia, aki apámat kezeli, nemcsak hogy férfi, de Zoltán is. Egészen eddig nőnek hittem a doktorát, most azonban világossá vált, hogy az a nő, aki telefonon keresztül néhányszor rám pirított apám higiénés állapota miatt, csak az ügyeletes, aki tegnap hajnalban felvette a kórházba. Csizmadia doktor nem sok újdonsággal tudott szolgálni. Kérdésemre, hogy hazavihetem-e apámat, azzal válaszolt, hogy várjuk meg a hétfő délutánra elkészülő laboreredményeket, akkor világossá válik, mi a teendő. De, szögezte le azon nyomban, ha apámról kiderülne, hogy komolyabb baj lappang benne, aminek kevés az esélye, akkor nem maradhat a zsúfolásig telt osztályán, átküldi a szellősebb elfekvőbe. Na, ettől meg majdnem bevadultam, néhány óra leforgása alatt másodszor. Apám semmiképp sem kerülhet az élőhalottak osztályára, akkor inkább hazafuvaroztatom a Zichy Jenő utcába a saját felelősségemre és költségemre. A doktor, ezer más dolgára hivatkozva faképnél hagyott, én meg visszatértem apám ágyához egy kis levezető beszélgetésre. Persze nem említettem a doktor úr szenvtelen hangon előadott, minden bizonnyal a beteg érdekét szolgáló, jogszerű és korrekt felvetését. Minek, hiszen úgysem hagyom, hogy ez az embertelenség megtörténjen. Apámnak megígértem, hogy szombaton vagy vasárnap benézek hozzá, és természetesen hétfőn, aztán eljöttem. Az utcáról felhívtam az éjjel tizenegyig dolgozó Anikómat, aki mindjárt előállt a jó ötlettel, hogy holnap délután együtt látogassuk meg apámat (délelőtt a városligeti Vajdahunyad vár udvarán rendezendő Mangalica Fesztiválra megyünk), az étterem konyhájáról hoz neki finom levest meg könnyű csirkepörköltet. Megegyeztünk, hogy legfeljebb kisebb adagokról lehet szó, hiszen egy 81 éves ember gyomra nem bírja a terhelést. Ezek után rácsörögtem Dórára, bár előtte vettem egy nagy levegőt. Neki is elmondtam, mi az ábra, milyen információkat bírtam kiszedni a fenséges doktor úrból. Mielőtt belefogott volna a nyavalygós dumájába, és szokása szerint a távolból osztotta volna az észt, mit vigyek még be apámnak, határozottan leállítottam azzal, hogy nem érdekelnek az ötletei, apám dolgát magam veszem kézbe. Erre megint törleszkedően nyüzsögni kezdett, miként a buszos telefonálás vége felé, hogy mielőbb vitessem haza az öregemet. Azzal lőttem le, hogy hétfőn megint beszélek az orvosával, és én, a fia döntöm el, mi a további tennivaló. Ennyi kemény hang után megesett a szívem a beszari öreglányon, és finomabbra hangolt stílusban ismételten megvigasztaltam, aludjon nyugodtan, pihenje ki magát, apámnak semmi baja. Úgyhogy, ha törik, ha szakad, a jövő héten, remélhetően még az elején, hazavitetem a kórházból, mert jobb neki otthon, a megszokott környezetben. Dórával kapcsolatban meg sürgősen átértékelem az eddigi véleményemet.  Kelt 2010.02.05.

 

  (Nyolcadik kötet) Hat:

 

  Tegnap, szombaton Anikómmal együtt látogattuk meg a kórházban apámat. Vittünk neki finom levest és borjúpörköltet egy-egy kisebb műanyag edénybe téve. Meg hozzá kanalat, mivel az észlény Dóra azt is elfelejtett csomagolni. Apámat jó kedélyállapotban találtuk, minden tiszta, rendezett volt körülöttem, csak akkor húztam össze a szemöldökömet, amikor észrevettem, hogy az előző nap bevitt kétliteres üdítőből pont annyi hiányzik, amennyit még tegnap megitattam vele. Ezek szerint egy nap alatt semennyi folyadékot nem vett magához, legalábbis vizet vagy üdítőt. De azt mondta, ezt az állítását viszont én kezeltem fenntartással, hogy enni sem adtak neki. Akár így, akár úgy, apámat mielőbb haza kell vitetnem. Most mindenesetre óvatosan felültettem, és ráérős tempóban megetettem. A gondosan megfújt leves láthatóan nagyon ízlett, a felét megette, de a második fogásért nem mutatott akkora lelkesedést, abból mindössze egy kanálnyit nyomott le. Meglehet, már jóllakott a levessel. Azért utána megint evett kétkockányit a csokoládéból, s végül ivott egy kortynyi üdítőt. Elégedetten konstatáltam, hogy egészen szépen belakott. Anikómmal együtt igyekeztünk szóval tartani, persze az evés-ivás idején kívül. Apám megint ámulatba ejtett azzal, hogy sokkal közlékenyebben vett részt a társalgásban, mint általában tette azt otthon, a Zichy Jenő utcában. Szerintem a szószátyár Dóra elnyomja, nem hagyja legalább néha kibontakozni, méghozzá nem kizárólag a beszéd vonatkozásában. Erre a jövőben jó lesz odafigyelni. Legközelebb hétfő délután megyek be ismét hozzá, amikor is megbeszélem a doktorával, mi tudható az állapotáról, és hogyan, mikor vitethetem haza. Nagyon úgy fest a dolog, hogy apám cseppet sem bánja az otthoni monoton életvitelből való kikapcsolódást, no, nem mintha a kórházban nagy élet folyna, buli követne bulit, de az új helyzet, a körülötte forgolódó idegen emberek jótékonyan kibillentik eltompultságából. Azzal együtt, vég nélkül nem folytatható ez a kis kaland, de biztos vagyok benne, hogy ez a pár nap, amit az otthonától távol tölt, minden téren jót tesz neki.  Kelt 2010.02.07.

 

  (Nyolcadik kötet) Hét:

 

  A csütörtök hajnalban kórházba került apámat ma visszaszállíttattam a Zichy Jenő utcába, Dórához és Kormos macskához. Csaknem öt napot töltött a Péterfy Sándor utcában, de heteknek tűnik. Ma délután kettőkor értem be hozzá, ahol az első pillantásom mindjárt arra a kétliteres üdítős palackra esett (Ice tea), amit még péntek délután, a második látogatásom alkalmával vittem be neki. Alig kevesebb, mint egy kétdecis pohárra való hiányzott belőle. Három nap alatt egyetlen pohárnyi folyadékot fogyasztott, leszámítva az Anikóm által főzött levesből beleadagolt néhány kanálnyit! Azt a kurva, leborult hétszentségit! Nem akadt egyetlen szájba baszott, ordas ribanc nővér sem, akinek megszólalt volna a lelkiismerete, akinek a közöny homokja alól legalább ideiglenesen felszínre került volna a rég elsüllyedt embersége, és szelíden belediktált volna napi kétpohárnyi folyadékot! Csak úgy simán, ingyen, emberbaráti cselekedetként. A szobatársak elmondása szerint a kajával kapcsolatban nagyjából hasonló helyzet alakult ki; az aktuális szendvicset ledobták az apám ágya melletti kisasztalra, majd két óra elteltével elvitték a melegben megbarnult felvágottat, és a keményre szikkadt zsemlét vagy kenyeret. Nem foglalkoztak vele, hogy apám hozzá sem nyúlt egyikhez sem, mert szegény időnként már ilyesmiben sem önellátó. Nos, eleve azzal a szándékkal indultam el otthonról, hogy elintézem a hazaszállítását, csak nem tudtam, melyik napon legyen esedékes. A kórházban látottak sokkolóan hatottak rám, hideg zuhanyként kijózanítottak; ezek után nem maradt mit mérlegelni, naná, hogy ma, rögtön és azonnal. Tűnés innen, amíg lehet, diktálta az egészséges életösztönöm apámé helyett, mivel az övének nyilvánvalóan annyi. Ezek zokszó nélkül kinyírnák, aztán csapatmunkával elsikálnák a tragédiát valami sajnálatos, de úgyszólván hétköznapi időskori problémának beállítva az esetet! Hány élet mehetett rá, hogy sokan nem vették komolyan az efféle összeesküvés-elméleteket? Sajnos akad néhány, amit nem a fantázia, hanem az élet írt. Fél háromra járhatott, amikor kimentem a nővérszobához, és szóltam az ott lebzselő, angyalarcú Csizmadia doktornak, akiről ránézésre az Isten sem feltételezné, hogy gondatlanságból, nemtörődömségből embereket küldene át a másvilágra, hogy még a mai napon elvitetném a mentőkkel apámat, mi ennek az elintézési módja? Kétféle lehetőség kínálkozott: az állami mentő és a fizetős magánmentő. Az előbbinél nem lehetett tudni, mikor kerül szabad kocsi, a második variáns pénzbe kerül, de záros határidőn belül hazaviszik a pácienst. Ez utóbbi mellett döntöttem, noha sejtésem nem volt róla, milyen tarifával dolgoznak. A doktorban legalább volt annyi segítőszándék, hogy felhívta a fizetősöket, aztán átadta a kagylót, hogy beszéljem meg velük az elképzelésemet. A diszpécser hölggyel fél perc alatt dűlőre jutottunk, négyre ígérte a kocsit, és négyezer forintért vállalta a fuvart. Jó, mindegy, csak jöjjön már az a járgány! Gyorsan megnéztem a pénztárcámat, mert emlékeim szerint nem sok papírpénz maradt benne a dél körül elkövetett postai csekkbefizetések után. Reggel húszezerrel indultam otthonról, a három befizetett csekk tizenhétezer valamennyit emésztett fel. Vagyis kétezer és néhány száz forint lapult a megkarcsúsodott brifkómban. Rátelefonáltam az apám érkezését tűkön ülve váró Dórára, akad-e nála háromezer forint, mert a bekalkulált jattal együtt ennyibe kerül a fuvarozás. Volt ennyi pénze, ha sokkal több nem is. Visszamentem apámhoz a kórterembe, aki távolba révedő szemekkel épp valami régi, általam ismeretlen nótát énekelgetett fektében, mialatt elvékonyodott ujjaival a körpecsétes kórházi takarót morzsolgatta, és szép komótosan felöltöztettem abba a ruhába, amiben behozták. Időközben elkészült az orvosi zárójelentés is, aláírtam, átvettem. Elköszöntünk a szobatársaktól, s hogy ne süljön rá a sok gönc, kiültünk a folyosói társalgóba, ahol szemernyit hűsebb, kellemesebb idő járta. Apám belém karolva csoszogott mellettem, lábain azokkal a meleg jégzoknikkal, amiket én vittem be pénteken, másik kezével időnként megtámaszkodott a vállmagasságig lakkfestékkel bevont falban. Lassan, óvatosan haladtunk, minek az a kapkodás? Alig helyeztem el apámat az egyik fotelben, máris befutottak a szállítók, akik ügyesen kerekesszékbe emelték az egész cécóból mit sem értő öregemet, teherliftbe szálltunk, lementünk a földszintre, ahol a széket a közelben várakozó mentőfurgonba emelték, és rögzítették. Magam a szomszédos ülésen foglaltam helyet, kezemben apám kétszatyornyi használt holmijával, a mentősök elől ültek. Indulás! Noha kikaptuk a délutáni csúcsforgalom javát, a Rákóczi úton, a Károly körúton és a Bajcsy-Zsilinszky úton haladva tíz perc alatt a Zichy Jenő utcában voltunk. Menet közben telefonon odaszóltam Dórának, hogy úton vagyunk, azonnal érkezünk. Az ezernyi emberi szenvedés láthatatlan kipárolgásától megsárgult belsejű furgonban úgy ültem, hogy rálássak a rögzített tolószékben nagy gyerekként gubbasztó apámra, akinek a figyelmét csak rövid ideig kötötte le az ablak mellett elsuhanó téli belváros látványa, aztán lehajtott fejjel visszatért a ráadott kabát gombjaival való önfeledt babráláshoz. Ilyenkor hol, milyen maga által elképzelt kis világ napsütötte díszletei között utazott, nem tudhatom, de láthatóan jól érezte magát, s másokra hagyta az e világi nyűgökkel való iszapbirkózást. A 19-es számú ház közelében való leparkolásunkat követően apám a tolószéket tartó sofőr kíséretében két perc alatt odafent volt Dóra negyedik emeleti lakásában, én meg a mentőstárs a következő fordulóval jutottunk fel, erősen összehúzva magunkat a szűkös liftben. Dóra a szokatlanul nagy felfordulás miatt feszült, ideges karaktert villantott, de őszintén örült a jöttünknek. Időnként az asztal szélére borulva sírt egy sort, aztán abbahagyta, hogy kevéssel később nekifusson a következő érzelmi kitörésnek. Az "otthon, édes otthon" látványához furán-hidegen viszonyuló, a szokott környezettől cseppet sem elérzékenyülő öregemet a a társalgó asztala mellé, egy székre ültették, épp oda, ahol napközben általában ücsörögni szokott. Dóra pénzével kiegészítve kifizettem a fuvarosokat, ötezret kaptak a hivatalosan járó háromezer-kilencszáz helyett. Számláról szó sem esett. Lám, lám, csak nem saját zsebre dolgoztunk? A trükkös fiúk szaporán elhúztak, én még maradtam tíz percet, ami alatt elmagyaráztam a széken ülő, ennek dacára a levegőt fuldokolva kapkodó Dórának, hogy apámnál végül is közepes erősségű hörghurutot mutattak ki a vizsgálatok, ettől keletkezett némi láza, és emiatt emelkedett meg a pulzusszáma. Nem akartam ünneprontó lenni, de nem hagyhattam ki a szúrós megjegyzést (már csak Dóra jövőbeni, előre borítékolható újabb pánikrohamait megelőzendő), hogy emiatt kár volt kitenni az idős apámat a kórházi megpróbáltatásoknak. Egyébként, azt már nem újságoltam el a kiállt izgalmak okán különben is zaklatott élettársnak (mivelhogy valahol kurvára mélyen jó ember volnék), hogy még a kórházban, apám ágya szélén ültömben elolvastam a zárójelentést, és akadt ott nem egy kellemetlen, szemet szúró vizsgálati részeredmény is. Gondolok itt az erősen elmeszesedett aortára, valamint a tachycardiára (szapora pulzus), illetve a szív állandósult ritmuszavarára utaló hűvös megjegyzésekre. Amely szervezetbeli zavarokat odabent bétablokkolóval és vérnyomáscsökkentővel korrigálták, de ki tudja, vajon nem kései a gyógyszeres beavatkozás? Ezek még csak a szív körüli negatív észleletek, a máj, vese és egyéb belső szervek állapotát nem tudtam megfejteni a mondatokban hemzsegő, számomra ismeretlen jelentésű latin kifejezések miatt. Szóval az én ritkuló ősz fürtökkel ékes apám nincs igazán jó kondícióban, de ez maradjon titok. Nem akartam tovább zaklatni a vegetatív idegrendszerileg így is padlót fogott Dórát, úgyhogy a rossz híreket megtartottam magamnak, és inkább a zárójelentés végén olvasható megjegyzésre irányítottam a figyelmét, ami javasolja a havonta egy alkalommal való, B12 névre hallgató erősítőszer injekció formájában való bevitelét. Miután mindent megbeszéltünk, végre elszabadultam. Testileg-lelkileg ki voltam merülve. Főleg lelkileg, mivel már az előző éjjel rosszul aludtam, felszínes álmaimban gyakran merült fel szegény apám nyomorultul kiszolgáltatott helyzete. Reggel kialvatlannak éreztem magam, a fáradtságtól derekasan csípett az élénkpiros szegélyt nyert szemhéjam, ezt a szokását lényegében mostanáig megtartotta. Az apáméktól való eljövetelemkor, az Arany János utcai metróállomás peronján való várakozás közben tűnt fel, mennyire kimerült vagyok. Kimerült, de elégedett, mint egy kommandós a sikeres túszmentő akció után. Idehaza megkajáltam, és hosszasan játszottam a tombolásra mindig kapható Csicsa fiúval. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy kifújjam magamból a nyomasztó kórházi élményeket. Az ilyen közvetlen tapasztalatok után nyer valódi értelmet az "életünk árucikké vált" banális kitétele. Derogál a tudat, hogy életünk és egészségi helyzetünk bizonyos fázisában szimpla adás-vétel tárgyát képezzük. Mi, emberek. Emberek?! Ideje lenne újradefiniálni a kifejezést, hiszen, meglátásom szerint, rég érvénytelenek az eredetileg hozzá kötött sztereotípiák. Anikómat a kórházban is, de idehaza is felhívtam, beszámoltam az apám körüli legújabb történésekről, s megígértem, este elé megyek kocsival. Anyám mit sem sejt a volt férje körüli hétvégi felhajtásról és riadalomról, lehet, meghagyom jámbor tudatlanságában. Minek keveredjen bele még ő is? Nincs nekem (és apámnak) elég bajom?  Kelt 2010.02.08.

 

  (Nyolcadik kötet) Nyolc:

 

  Szombat van, és azt hiszem, sokan sokáig nem felejtik el a mai napot. Az időjárás ugyanis szabályszerűen megbolondult. Máskor ilyenkor, február közepe táján, már akad néhány tavasziasra hajazó nappal, amikor az égi fény lágyan cirógatja a melegségre kiéhezett emberek arcát. Ez a tél azonban nem tartozik az érzékenyülős fajták közé, ez bizony nagy ívben tesz az emberek vágyaira, és úgy dönt, hogy utolsó cseppig kiélvezi a hatalmát.

  Reggel korán, hét órakor indultam útnak. Az éjszaka a fejünk feletti tetőrészről egyszerre és nagy robajjal lezúduló hótömeg az eddigieknél is körülményesebbé tette a jeges, havas udvarról a kocsival való kiállást, nem szólva a csatornázás miatt háborús képet mutató sáros utcáról. A középen futó mély árok kikerülése komoly feladat elé állít mindenkit, akinek autóval van dolga a városban, de nem elég, hogy kiállni nehéz, még nehezebb az udvarra való visszaállás. Anikóm ma dolgozott, én meg úgy döntöttem, bejárok a Kelet-Dunántúl útjaiból annyit, amennyit bírok. Tegnap reggel még esett a hó, azelőtt meg minden nap, ám most, szombaton nyugalom honolt az égi tájakon, a vékony felhőréteg nem ígért havazást. Más meg nem tűnt fel. 

  Egyszóval, hét után néhány perccel kifordultam a Kőbányai út és a Könyves Károly körút kereszteződésének közelében található benzinkúttól, ahol hétezer forintot hagytam a húszon valahány liter nafta ellenértékeként. Ezzel már eljutok valameddig, meg vissza, gondoltam vidáman, és türelmetlenül beletapostam a gázpedálba. Hurrá, utazunk! Utazom. Érden keresztülvágva ráfordultam a régi 7-es útra, amely a Velencei-tó déli partján vezet el Székesfehérvár felé. Ámde Martonvásárig sem jutottam, amikor a hóval borított sík szántóföldek között védtelenül maradt úton beleszaladtam az első hóátfújásba, nem is akármilyenbe. A főút besorolású úton már ezt megelőzően is egyre gyakoribbá váltak a jeges lerakódások, és az ötven-száz méteren keresztül tartó havas szakaszok, amelyeket hiába igyekeztek tolólapátos erőgépekkel felszedni, az oldalra tolt havat a viharos szél szinte azon nyomban visszagörgette az aszfaltra. A Martonvásár előtti platón megízlelt kóstoló, mint később kiderült, tényleg csak afféle bemelegítés volt a nap további részében tapasztaltakhoz képest. Északi tájakon játszódó mozifilmekben látni ilyen jeleneteket, amikor a rendező nagy teljesítményű ventilátorok segítségével viszi túlzásba az időjárás zord jellegének érzékeltetését. A kiterjedt szántóföldek felől érkező sűrű hófüggönyben gyakran öt méterre sem lehetett látni. Ilyen körülmények között kevesen adták a fejüket utazásra - ha előre tudom, mi vár rám, én sem mozdulok ki otthonról -, alig találkoztam autóval, de azok aztán ki voltak világítva, mint a karácsonyfa. Sokan talán még a szivargyújtót is bekapcsolták, csakhogy a szemből jövők jobban lássák őket. A rázós szakaszokon mindenki roppant óvatosan vezetett, s mivel ezek gyakran követték egymást, nem sűrűn volt alkalom kigyorsítani. Martonvásárnál jobbra, Tordas és Gyúró felé fordultam le. Elsőként Tordas következett, de előbb elhaladtam a tetején bonyolult szögesdrót-akadályokkal súlyosbított magas és tömör fémkerítés sor mellett, ami mögött börtönszerű emeletes épületek sorakoztak, közöttük őrtornyok vigyázták a rendet. Alighanem valamely büntetés végrehajtási intézet vidéki garnizonjába botlottam. Az előtte elvezető útról szép kilátás nyílt a távoli szántóföldekre és a Vértes alacsonyabb dombsoraira. A festői helyre biztosan a jó magaviseletű rabló és gyilkos urakat utalták, akik több éves kényszerű bezártságuk alatt elsajátíthatták a virágcsokor-készítő és a műkörmös szakmákat. Tordason előbb kétszer is végigautókáztam a jégpáncéllal borított utcák jó részét, mert nem leltem az áhított emlékművet, pedig a település gazdagságából ítélve kellett lennie. Mivel Gyúró nem esett messze, s onnan úgyis errefelé kellett visszajönnöm, egyelőre annyiban hagytam a dolgot, de megjegyeztem magamnak a templom melletti csodaszép, lakatlan kastélyt, amelyet mindenképpen le akartam fotózni. Gyúrón egyszerű kőoszlop fejezte ki az eldugott kis falu egykori népének a világháborús hősök iránti tiszteletét, ezzel nem sok dolgom akadt, tehát fordulhattam ismét a két kilométerre fekvő Tordasra. Megjegyzem, a két falu között, egy hosszabb szakaszon, megint havas jégpályává vált az út, ráadásul kanyarulatban, ahol az oldalról támadó szél kis híján belefújt az árokba. Tordason harmadik nekifutásra felfedeztem a templom melletti kert behavazott tujáiba szinte beleolvadó hősi szobrot (kőből faragott katona), aztán irány a kastély. Bejutni nem lehetett, a kerítésen öklömnyi lakat óvta az udvart lepő szűz hó érintetlenségét. Ám mivel az épület falai viszonylag közel voltak a kerítéshez, nem okozott gondot a fotózás. Közben térdig süppedtem a tiszta hóban, a sapka alól kilógó fülcimpáim vörösre fagytak, nem szólva a fényképezőgép gombjain matató ujjaimról, de a képek jól sikerültek, tehát megérte. Visszatértem Martonvásárra, onnan a főúton Baracskáig mentem, itt megint jobbra fordultam, ezúttal a Váli-medence még meg nem látogatott falvainak felkeresése ügyében. A medence túlsó végén fekvő Felcsúton és Alcsútdobozon pár hete előfordultam, de például a most elsőként útba eső Kajászón nem. A fémből öntött katona a falut hosszában átszelő út melletti gyógyszertár épülete előtt áll. Előtte és körülötte alacsony, vízszintes irányban szétterülő bokrokkal beültetett, gondozott kertféle lenne látható, ha a hó nem takarná a felét. A jó fotós pozíció érdekében csüdig tapostam a hóban, hogy közeli képeket készíthessek. Észrevettem, hogy fotózáshoz nem igazán ideális a rengeteg hóról visszaverődő fehérség, mert megzavarja a gép érzékeny szenzorait, ami hamis beállításokat eredményez. Válon nemcsak kőből faragott katonaszobrot találtam, de egy nagyon szép, terjedelmes kastélyt is, éppen szemközt a tűzoltóság épületével. Én nem tudom, nem értem, fel nem foghatom, vajon miért ennyire nehézkes ezeknek a gyönyörű, ma még jó vagy legalább elfogadható állapotú, volt úri épületeknek az értelmes hasznosítása, mondjuk motelként vagy kultúrházként. Ha még sokáig parlagon hevernek, s erre, a saját szememmel láttam, számos példa utal, előbb-utóbb már csak fényképeken lehet mutogatni őket, mert állagmegóvás hiányában nemes egyszerűséggel összeroskadnak.

  Tabajd egyszerűbb, hengeroszlopos, turulmadárral megkoronázott emlékművel fogadott. Alcsútdoboz annak idején két település volt, úgymint az északi Alcsút és a délebbre eső Vértesdoboz. A mai település a kettő összevonásának eredménye. Múltkor az alcsúti részen, a központ egy öreg házának falába vakolt két kőtáblán találtam rá a világháború itteni elesetteinek névsorára. Ezúttal dél felől érkeztem, s a hajdani vértesdobozi templom falában megint találtam egy fekete márványtáblát, rávésve vagy tucatnyi névvel. Alcsútdoboz tehát mostantól két, pontosabban három emléktáblával képviselteti magát a gyűjteményemben. Hasonlóan jártam a soron következő Felcsúttal, ahol múltkoriban csak egy nemzeti színűre festett, szegényes póznára leltem, most a községháza előtt felfedeztem egy jóval igényesebb, új keletkezésű emlékművet. Felcsút is bekerült a két emlékműves települések sorába. 

  Terveim szerint Felcsút végén ráfordultam volna a legfeljebb három kilométerre eső Újbarokra vezető útra, csakhogy a bekötőút torkolatánál keresztbe álló rendőrautó legénysége elterelte a forgalmat, ami nem csoda, hiszen húsz méterrel mögöttük kétméteres hótorlaszt épített az útra a viharos szél, arrafelé csak a madarak közlekedhettek. Jobb híján kiértem az 1-es főútra, és a húsz kilométerre fekvő Tatabánya felé fordultam. Tizenegy óra körül lehetett, úgyszólván gyerek volt az idő. Nem úgy az időjárás! Tudtam, hogy Tatabánya az idők folyamán magába szippantott olyan, egykor önálló településeket, mint Alsó- és Felsőgalla, vagy Bánhida. Trianon után az első világháború végén még saját önkormányzattal rendelkező települések mindegyike állított emlékművet, nem is szólva a mai mesterségesen felhizlalt város magvát alkotó régi Tatabányáról. Ez utóbbinak, illetve a hozzá dél felől csatlakozó Felsőgallának már lefotóztam az emlékművét. De még fel kellett kutatnom a másik kettőt, ami, felszínesen ismerve a számomra ismeretlen város településhálózatát, nem ígérkezett könnyű feladatnak. Igen ám, de mindenekelőtt el kellett jutnom a városig, és hol voltam attól! A vékony felhőrétegen áttűző Nap vakítóra festette az út menti havas tájat, miközben a szélvihar olyan mértékig eldurvult, hogy a bekötőutaknál emelkedő magas hótorlaszok miatt képtelen voltam lefordulni mind Újbarok, mind Szár felé. Újbarokot ezek szerint teljesen elvágta a hó a külvilágtól, hiszen sem Felcsút, sem az 1-es főút felől nem lehet bemenni, egyéb megközelítési lehetőség pedig nincs. Na, ott sem szeretnék most élni! De a főúton sem lehetett ötvennél, hatvannál többel menni, hiszen egymásba értek a hóval fedett részek, s ha a kocsi kiért valami bokrosabb, fásabb terület jótékony takarásából, a szél úgy vágta oldalba, hogy nem győztem navigálni. Hamarosan utolértem egy húsz kilométeres sebességgel, bekapcsolt dupla villogóval haladó hókotrót, ami veszettül szórta hátrafelé a sózott homokot, alig bírtam kikerülni a lőtávolságából. Mögöttem aztán szépen feltorlódott a kocsisor, s mire a feltűnő, narancssárga festésű kocsi lefordult Szárliget felé, kilométeres konvoj lihegett a nyakamba. 

  Tatabányára érve elsőként a város déli részén fekvő központi temetőnél parkoltam le, mert a múltkoriban, a felsőgallai emlékmű fotózása közben odajött öregúr állítása szerint ide szállították át a bánhidai emlékművet. Óriási szerencsémre, alig tettem meg húsz métert a behavazott sírok közti főösvényen, amikor tudakozódás céljából megállítottam egy helybélinek látszó korosabb urat. Arról nem tudott, hogy a temetőben lenne emlékmű, viszont Bánhidán biztosan található egy, mivel naponta elutazik előtte. Ha elviszem kocsival, megmutatja. Tíz perc múlva ott voltunk az állítólag elköltöztetett szobornál. Az öregúrnak másfelé akadt dolga, megköszöntem a szíves útba igazítást, és kézfogással búcsúztunk. A behavazott fémkatonáról készített fotók után a város másik felében lévő Alsógalla felkeresésére indultam. Negyedórával később, megint jókora szerencse segítségével, térdig álltam a templomhoz közeli kőemlékmű előtti hóban. 

  Oroszlány felé véve az irányt, olyan simán jutottam ki a városból, mintha őslakos lennék. Környére hamarabb értem, mint gondoltam volna, viszont a megspórolt időt ötszörösen elvesztegettem az emlékmű utáni kutatásra. Végül ismét a többször bevált módszert alkalmazva, megszólítottam egy helyi lakosnak látszó korosabb férfit, ugyan, merre találom vágyaim tárgyát? A szerencse nem tágított mellőlem, mert az áruház előtt megcsípett Rácz úrnál (a keresztnevét elfelejtettem) segítőkészebb embert nemigen hord a Föld a hátán. Amit ez az áldott jóember mellettem összefutkosott, egyik háztól a másikig, és intézkedett, hogy nyissák ki számomra a bezárt templomot, amit különben csak az esti hatórási misére nyitottak volna ki, az egyszerre lenyűgöző és megható. Nem azért mondom, de az ilyen embereket a szó legnemesebb értelmében tisztelem, mert erkölcsileg magasan felettem állónak tartom őket azért, amit például egy magamfajta vadidegenért megtesznek. Senki sem kényszeríti őket, a hálás kézfogáson vagy mosolyon kívül nincs egyéb jutalmuk, de beérik ennyivel. Sőt, többre tartják bármi másnál. Rácz úr önzetlen cselekedetének értékét tovább emeli a tény, hogy fél egyre a tatabányai Felsőgallán kellett lennie, mivel temetésre volt hivatalos. Fél tizenkettőre járt, amikor megszólítottam az áruház bejárata előtt. Még jó, hogy a járda mellett parkolt a ránézésre tízéves Mazdája, tehát nem busszal tervezett utazni. Végül az egyházat takarító asszonyságnál célt értünk, ugyanis nála volt a sekrestye bejáratának kulcsa. A templombelső falába cementezett, sajnos eléggé sok nevet tartalmazó, a keretét tekintve díszfaragásos márványtáblát vakuval és anélkül is fotóztam, remélve, hogy a sok képből néhány elfogadhatóra sikerül. Ez valójában mindig itthon derül ki, amikor a számítógép monitorján nagy méretben tekinthetem meg őket. Nos, a fotózást követően hálásan búcsúztam a templomot kizárólag a kedvemért kinyitó hölgytől, és persze a cél érdekében minden követ megmozgató, csupa szív embertől. 

  Kecskéd felé vettem az irányt, s mivel nevezett település öt kilométerre bujkál a Vértes északi lábánál, rövidesen a templom és a régi iskola által jelzett faluközpontban találtam magam. Egyszerű, szürke márvány obeliszket leltem a templom tőszomszédságában lévő temető bejáratánál, néhány méterre az úttól. Ennél nagyobb figyelmet érdemel a templom ellenkező oldalán álló vén iskolaépület, amelynek homlokzatán 1890-es évszám, gondolom, az építés évének száma virít. 

  A hivatalos politika részéről letűntnek hazudott, ámde a mindennapokban nagyon is virulensen létező szocializmus idejéből itt maradt Oroszlány olyan, mint egy zsíros és fűszeres vacsorát követő rossz álom. Velejéig nyomasztó. A karomon és a hátamon libabőrös elváltozásokat generáló szocialista realizmus ízlésterrorja üli meg a bányászváros minden zugát, innen csak menekülni jó, érkezni kész gyötrelem. Még jó, hogy hamar rátaláltam a katolikus templomra, amelynek falára nem olyan régen helyezték ki mindkét világháború hősi halottainak emléktábláit. Az alapszínében világos első világháborús tábla vésett betűi eredetileg aranyozottak lehettek, de a meglepően hamar lekopott díszítés miatt legfeljebb igen közelről lehet kisilabizálni a feliratot és a neveket. A város főterének háromalakos, borzasztó szoborcsoportja (három őrült bányász hadonászik a csákányával) mély benyomást tett rám. Muszáj volt megállnom és lefényképeznem, noha az idő szaladt. 

  A nyugati irányban bakugrásra eső Bokod összehasonlíthatatlanul barátságosabb, élhetőbb település a borzalmak városánál. Az oroszlányi paneldzsungel után igazi felüdülésnek számított a földszintes parasztházak látványa. A templomtól kőhajításra található nagyobb tér zugában tisztességes és átlagos kinézetű obeliszket találtam. A falut Mór felé elhagyva, egy kilométeren belül belefutottam az aznapi negyedik számú kiadós hófúvásomba. Élmény. Pusztavám történetének utána kell néznem, mivel a faluban két emlékmű is áll, mindkettő egy-egy templom tövében. Az ilyesmi akkor szokott előfordulni, ha korábban két falu feküdt egymás közvetlen szomszédságában, aztán valamilyen okból kifolyólag egyesítették őket. 

  Mór városa, városkája szebb, mint gondoltam. Illetve sokkal szebb, mert a sok jó karban lévő régi épület látása jó hatással van a szépérzékre. Akinek még nem lenne, annak ettől lesz. Sajnos, a városka nevére örök foltot ejt a 2002. május 9-én történt fegyveres bankrablás, midőn a helyi Erste bankot ért támadás során két fegyveres rabló nyolc banki alkalmazottat lőtt agyon pisztollyal és géppisztollyal, majd a nem igazán jelentős, 7 milliós zsákmánnyal elmenekültek. De félre a gyilkos tragédia sötét árnyaival, vigyázó szemünket a sokak által istenített ezerjó (bor) bölcsőjére vessük! A városi épületek igényességén és terjedelmén rögvest tükröződik, hogy a település közösségének minden időben volt mit aprítania a tejbe. Biztosan nem irtóztak a kemény munkától. Errefelé nyilván évszázados hagyománya van a minden korban jól fizető szőlőtermesztésnek és borászatnak, a tágabban vett környék lankái mind tőkéktől sötétlenek. Móri ezerjó. Az adakozókészséget jelentősen befolyásoló tehetősség arany sugara látványosan rávetül a szép kiállítású, s viszonylag nagy méretű fém katonaszoborra is, amely ott áll az egyik főtér központi helyén. Lehet, hogy ostobán hangzik, de nekem olybá tűnt, mintha ennek a gazdag és virágzó városnak több főtere lenne, noha településenként általában eggyel szoktak számolni. Attól főtér. Siettem, nem szánhattam időt egy kiadós városnéző körútra, de Mórt kihagyni vétek lenne, tehát biztosan visszatérek ide, mert felettébb tetszik, amit láttam. A sokáig kedvenc városomnak számító Kecskemét képére asszociáltam, míg Mór kanyargós utcáin a székesfehérvári kijáró után kujtorogtam.

  Rátérve a délkeletnek tartó 81-es főútra, egyik hófúvásból a másikba zuhantam, néha kilométereken keresztül kettes fokozatban csúszkálva az eljegesedett, ráadásul behavazott úton. Azt hiszem, akinek ott és akkor része volt az élményben, sokáig nem felejti. Igyekeztem a lehúzott ablakon kilógatott fényképezőgéppel olyan felvételeket készíteni, amik az otthon melegében és nyugalmában is hűen visszaadják az átélt izgalmakat, de utóbb belátom, ez nem sikerült. A helyszínen viszont többször kerültem olyan helyzetbe, amitől zabszem nem fért volna a seggembe, de végül mindet megúsztam. Az időjárás ismét átírta az eredeti elképzelésemet, ugyanis a két ember magas hótorlaszok és az ijesztő átfújások miatt lehetetlen vállalkozásnak tűnt több, a főút mentén vagy közelében fekvő falu felkeresése. Ennélfogva fájdalom, de kimaradt Csókakő, Bodajk, Söréd, Magyaralmás, Moha és Iszkaszentgyörgy. Egyedül Sárkeresztesre merészkedtem be, mert ezen messziről látszott, hogy a hótól mentesített utcái gond nélkül járhatóak. Merészségem jutalmául a templom előtt rá is leltem a nekem való emlékműre. 

  Székesfehérváron mindössze átutazóban jártam, a piros lámpákon kívül nem akartam másutt megállni. A városból Bicske felé kivezető út elejét rendőrök zárták le, nyilván jó okuk volt rá. Hasonlóképpen jártam a város túlsó felén, ahol a magas hótorlaszok láttán meg sem próbáltam rákanyarodni a pákozdi útra, pedig egy füst alatt meglátogathattam volna Sukorót, Nadapot és Velencét is. Ehelyett Dinnyés felé fordultam, ahonnan a nyolc kilométerre eső Seregélyre indultam. Nem kellett volna. Nem elég, hogy a döbbenetes mértékű hóátfúvások miatt ezen a rongyos nyolc kilométeren többet szenvedtem, mint addig egész nap, a nyomorult településen, bár négyszer száguldottam át rajta keresztül-kasul, nyomát sem leltem első világháborús szobornak. Vagy hasonlónak. Ezt ma sem értem, hiszen a településnek két temploma is van, terebélyes, gazdagnak látszó falu, de úgy tűnik, ez kevés a boldogsághoz. Meg egy emlékműhöz. A tomboló szélben fogcsikorgatva indultam vissza Dinnyésre. Jó előre tartottam attól a mintegy ötszáz méteres, teljesen nyílt terepen haladó útszakasztól, amelyik idefele jövet próbára tette a vezetési tudományomat, és tesztelte a lélekjelenlétem készültségi fokát. Most, a visszaúton rosszabbul jártam. Alig hagytam magam mögött az utolsó lakott épületet, egy enyhe kanyart követően pokoli erősségű szél taszított nagyokat a jobbról-balról kétméteres torlaszok közt csúszkáló kocsin, olyan sűrű hóvihart varázsolva a szélvédő elé, hogy két méterre sem láttam. Megállni nem lehetett, hiszen a kerekeken közepesen kopott nyári gumik voltak, ezekkel nem lehetett volna ismét elindulni, mert kipörgés közben elásták volna a járgányt. Félő volt, hogy egy szemből érkező autó frontálisan belém száll, egyedül abban bíztam, hogy ennyire szélsőséges időjárási körülmények között mindenki a lehető legóvatosabban közlekedik. Szar érzés, amikor az ember a tejfehéren vakító hótól tíz-húsz másodpercig nem látja nemhogy az utat, de az útra zúduló havat sem, ámbár azzal sem mentem volna sokra, hiszen egy esetleges keréknyomot pillanatok alatt eltüntetett volna az ész nélkül süvítő szél. Dinnyésnél a derekas izzadástól fél kilóval könnyebben, de megkönnyebbültem buktam ki a több tonna kiszórt sótól hómentesített 7-es útra. A Velencei-tó déli partját követő úton már úgyszólván gyerekjáték volt eljutnom a fővárosig, majd haza, Zuglóba. Ja, bocsánat, majdnem elfelejtettem, hogy Érdnél járva még elugrottam a szomszédos Diósdra, hiszen ezzel a Budapesttel egészen összenőtt, mégis önálló településen eddig nem kerestem emlékművet. Jelentem, találtam, lefotóztam. 

  Azon a felejthetetlen napon háromszázkét kilométert tettem meg, de nem éreztem fáradtságot, a biztonságos révbe jutás mámora teljesen feldobott. Este néztem a tévéhíradókat, mindegyik a dunántúli, kivált a Fejér megyei drámai állapotokat ragozta. Autók és kamionok százai rekedtek a hó fogságában, sőt, egy személyvonat is elakadt a Székesfehérvár-Kenese vonalon. Ahogy a képeken látszott, a nyílt pályán álló szerelvényt félmagasságig betakarta a hó. A téli vihar által ostromolt Székesfehérvár és környéke külön fejezetet jelentett a hírekben. Én meg, ugye, nyári gumikkal jöttem-mentem az ítéletidőben... Akkor most győztem, nem?     

  Az útra magammal vitt, ám egészen a hazaérkezésemig kikapcsolva tartott mobiltelefonom újbóli üzembe helyezést követően, valamikor öt óra magasságában, gyors egymásutánban hárman basztak le. Mintha pofozógép lennék, csak bátran, hölgyeim! A dolog előzménye, hogy hazaérkezéskor a lakásajtó hasadékában találtam Dóra lányának névjegykártyáját, rajta kézírással a mielőbbi felhívását sürgető felszólítással. Apám - ugrott be azonnal-, te jó Isten, mi történhetett időközben apámmal? A lány helyett elsőként mégis Dórát hívtam, aki valami rém drámai hangon összefüggéstelen szöveget adott elő. Volt szó benne apámnak az étkezőasztal alatt merev állapotban, mozdulatlanul eltöltött három órájáról (?), Dóra hősies erőlködéséről, amíg az ágyhoz cipelte a magatehetetlen apámat, ilyesmi. Egy szót sem értettem az egészből, inkább hívtam a lányát, Dudit. Hiszen ugyancsak fontos közlendője lehet, ha egyszer személyesen szaladt ki Zuglóba. Na, a csaj szidott le elsőként, hogy ilyen vészterhes időkben miért kapcsolom ki a telefonomat? Szinte fuldoklott a dühtől, ha régebb óta ismertük volna egymást, alighanem elküld a picsába. De még mindig nem tudtam, miért is? Végül sort kerített a lényegre, miszerint a közeljövőben feltétlenül tisztáznunk kell, a továbbiakban milyen szerepet vállalok a Dóránál lakó (és 26 éve vele élő) apám gondozásában, etetésében, tisztán tartásában? Merthogy neki elég a szintén tehetetlen anyja körüli teendők ellátása, a többi nem rá tartozik. Aha, értem - gondoltam akkor. Pedig dehogy, de erre csak ma jöttem rá. Erről később. Megbeszéltük, hogy holnap, vagyis ma, vasárnap délután felmegyek apámhoz, ő is ott lesz, elbeszélgetünk. Jó. Csak hagyjál már békén, hülye ribanc! - gondoltam megint egyet. Alig tettem le a telefont, anyám hívott, és vont kérdőre, hogy lehetek ennyire felelőtlen, ilyen időben autóval vidékre utazni, hóviharban utazgatni? Türelmes hallgatásom gyümölcseként viszonylag hamar leráztam. Ezek után befutott Anikóm hívása, aki nagyjából Dóra lányának szövegét ismételte, hogy miért kapcsoltam ki a mobilt, és miért nem hívtam egész nap? Fáradt voltam a vitához, különben is, hogy magyarázzam el éppen Anikómnak, az én betegesen féltékeny kis feleségemnek, hogy nyugalmat, egyedüllétet akartam, legalább néhány óra erejéig. Szeretek vezetni, s ha közben még a gondolataimmal lehetek, békén, nyugalmasan, az számomra maga a mennyország, hatásában felér egy kiadós lelki terápiával.  

  Éjjel rekordot állítottunk fel Anikómmal, mert fél kettőtől öt óráig gyúrtuk egymást az ágyban. Nem semmi, mi?

  A hajnalig tartó hancúrozás okozta fáradtság ellenére reggel ismét útnak indultam. A szél lecsillapodott, az égbolt tisztán kéklett, ragyogott a Nap, a hideggel nem volt mit kezdeni. Tél van.

  Ma rövidebbre fogtam a túrát, hiszen a Dunavarsány, Szigethalom, Majosháza, Szigetbecse és Makád érintésével megejtett körút százhetven kilométert tett ki. Ez a tegnapi menetnek valamivel több, mint a fele. Mint a helységnevekből kiderül, kezdetben a Soroksári-Duna mentén haladtam délre, aztán Kiskunlacházánál áttértem a Csepel-szigetre. Ráckevén félórára letettem a kocsit, részint, hogy nyugodtan nassolhassak az itteni kedvenc cukrászdám kínálatából, részint, hogy kényelmesen fényképezhessem a festői városka templomtornyait. No, meg a zöldre festett Árpád-hídról - mert ez a Kis-Dunán átívelő vasszerkezet neve - hangulatos képeket csináljak a befagyott folyóról, vagy minek nevezzem vízről. A Soroksári-Duna esetében máig nem tisztázott előttem, milyen földrajzi megfelelővel illessem a Pesttől Tassig tartó, a két végén gátakkal állóra fogott vízfelületet. Folyónak, netán hosszanti tónak hívjam? Valamikor természetes folyóvízként húzott déli irányba a Csepel-sziget keleti szélén, de a két zsilip egyidejű megépítésével az ember durván beavatkozott a természet dolgába. Az Árpád-hídtól északra eső vízfelület megszakítás nélkül be volt fagyva, de épp a híd alatt valami hévforrás buzoghat a meder alján, mert innentől délre széles és hosszú sávban nem fagyott be a Duna-ág. A partok melletti sekélyes igen, de középen, mintha jégtörő vágta volna, húsz méter szélességű nyílt vízfelület tükrözte vissza a tavasziasan nekivadult Nap sugarait. Rengeteg vadkacsa, szárcsa, s tucatnyi hattyú toporgott a városka templomos partja mentén beállt jég hátán. Ott sűrűsödtek be, ahol a templom melletti partszakaszon egy kikötött, új ácsolatú, meglehetős méretű fedett bárka vonzza magához a tekintetet (s ahol egykoron az ország utolsó működő úszó vízimalma horgonyzott, amit gyermekkoromban magam is többször láttam), gondolom, nyáron idegenforgalmi feladatai lesznek. Néhány bámészkodó megállt a sétája közben, hogy megcsodálja a hangosan gágogó és sziszegő madársereg vad tülekedését, amit egy vélhetően helybéli ember idézett elő azzal, hogy időről időre marékszám szórta közéjük a morzsolt kukoricát. Mindenki élvezte a ráosztott szerepet; az etető férfi, a féltucatnyi néző, a figyelem legfőbb tárgyát képező vadmadarak, és én, hiszen kiváló közelieket készítettem a szárnyasok bugris tömegéről. Miután eluntam a néha tanulságos jelenetek figyelését és fényképezését, odábbálltam, s a Ráckeve alatti Szigetbecsén fotóztam a templomkertben felállított kőkeresztet, melynek talapzatán a háborúban elesettek névsora olvasható. Makád a Csepel-sziget délre eső utolsó faluja. Őszidőn jártam itt Anikóval, de akkor nem találtunk emlékművet, pedig párszor körbeautóztuk a meglehetősen réginek látszó, támpilléres református templomot. De mégis ott volt, ezúttal rátaláltam! Nem tudni, miféle megfontolásból, az épületnek az úttal ellentétes oldalába állították a nagy méretű márványtáblát, amelynek tetején 1924-es évszám tudatja a készítés idejét. Visszafelé Csepelen keresztül érkeztem Pestre. Nem mentem egyből haza, hanem beugrottam a szorgosan dolgozó Anikómhoz a Nagy Lajos király útjára. Kis műanyag dobozban elő volt készítve a finom húsleves, amit apámnak szántam. Húsz perccel később odafent voltam Dóránál, a terézvárosi Zichy Jenő utcában. Dóra lánya is ott lebzselt. Tisztáztunk néhány dolgot, amiket felesleges lenne felsorolni, mert nem ebben rejlik a lényeg. Hanem abban, hogy Dóra lánya, Dudi minden jel szerint ki akarja túrni a lakásból a lassan magatehetetlenné váló öregeket, hogy maga vagy a fia költözzön be. Valószínűleg a húsz év körüli fia protezsálja, mert neki, dicsekvésnek ható elmondása szerint, van egy száz négyzetméteres öröklakása Mátyásföldön. Ezért szorgalmazza egyre rámenősebben apám állandó orvosi felügyelet alá helyezését, azaz elköltöztetését egy elfekvőbe vagy bárhová való elszállítását, s ezzel párhuzamosan az anyja kórházba vitelét. Tény, Dóra nagyon ramaty egészségi állapotban van, de ha huzamosabb időre kiteszi a lábát a lakásból, magyarán, ha a lányának sikerül benyomnia egy kórházba, akkor azonnal beköltözik a helyére. Dudi távozása után elbeszélgettem a levegőt ezúttal is feltűnően kapkodó Dórával, aki elmondta, miszerint a lakás tulajdonjoga a lányáé, de a haszonélvezeti jog őt (Dórát) illeti. Vagyis amíg él, ő rendelkezik a lakással. Az öregek és az értékes lakás körül mohó hiénaként ólálkodó, jelenleg 42 éves Dudi három legyet akar ütni egy csapásra: a számára idegen apámat végleg eltávolítani, a nyűgnek tartott anyját kórházba utaltatni, ezáltal gyakorlatilag megszerezni a lakást, hiszen biztosan mindent elkövetne, hogy az anyja többé ne kerüljön haza a belgyógyászatról. Szegény apám, talán mit sem sejt a körülötte dúló hidegháborúról. Jobb is ez így. Amúgy viszonylag jól van, eléggé erőteljes a kézfogása, egyedül ült fel az ágyban, egyedül húzta fel a megtalált fél pár zokniját. Csak enni nem akar, inni még hagyján. Holnap Anikómmal együtt látogatjuk meg. Igyekszem rendbe szedni az arcszőrzetét, Anikóm pedig majd levágja a loboncos haját. Reggel telefonálnom kell a körzeti orvosuknak, hogy mielőbb nézzen fel a két öreghez. Apámnak lehet, hogy gyógyszerre lesz szüksége, arra, amit a kórházban szedettek vele. Dórára meg ráférne egy általános vizsgálat, mert járni sem tud a gyengeségtől. Ajjaj! Tartok tőle, nem semmi időszak következik az életemben.  Kelt 2010.02.13 és 14.

 

  Vége a negyvenkettedik résznek