ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                             írta Miski György

 

                         Negyvenharmadik rész

 

  (Nyolcadik kötet) Kilenc:

 

  Tegnap a szabadnapos Anikóm társaságában, ma pedig egyedül mentem apámat meglátogatni. Felháborít, amilyen hozzáállást tapasztalok Dóra és a lánya részéről! Az öreg Dóra arra hivatkozva nem eteti egész nap a magatehetetlen apámat, hogy fáj a bal karja, nem tudja emelni, és hát ő, ugye, balkezes. Mit tesz Isten. Az öreg párost a lakásból kiüldözni akaró lánya meg egyszerűen nem eteti apámat, mondván, hogy elég neki az anyját ellátni, Gyula bácsival foglalkozzon a fia. Ebben van igazság, csakhogy az egyik napról a másikra, ultimátumszerűen bejelentett döntés váratlanul ért. Eddig is tudta etetni, itatni apámat, ha már úgyis felmegy mindennap, meddig tart azt a keveset megadni az öregemnek? De a szúrós tekintetű, undok természetű kisasszony elérkezettnek látta az időt a támadáshoz, aminek elsősorban apám látja a kárát. De ez még hagyján! A mai látogatásom alkalmával ért néhány, az előbb említetteknél sokkal kellemetlenebb és megrendítőbb meglepetés. A dolog úgy kezdődött, hogy négyre elmentem a Bajcsy-Zsilinszky úti körzeti orvosi rendelőbe, hogy elhozzam az apám számára felírt recepteket, illetve ugyanazzal a lendülettel kiváltsam őket a Dessewffy utca sarkán lévő gyógyszertárban. Ebben az utcában, az ötös számú ház 8-as számot viselő földszinti lakásában éltem jó tíz évig a szüleimmel, egészen 1968 novemberéig, midőn átköltöztünk a kelenföldi lakótelepre. A heveny nosztalgikus merengés után vissza a pőre jelenkor patikájába, ahol a kétféle szívgyógyszerért, illetve a saját akcióm keretében vásárolt Béres cseppért, ami kiváló immunerősítő szer, mintegy ezerkétszáz forintot szurkoltam le. Ezek után felmentem a közelben lakó apámékhoz, ahol az én vén szülőmet a szokásos módon, az ágyban hanyatt fekve találtam, a minden időben verébszerű Dóra pedig az étkezőasztal melletti széken szuszogott. Beszéltünk erről-arról, elszállt az idő. Többek közt türelmesen elmagyaráztam, melyik gyógyszerből mikor és mennyit kell beadnia, bár láttam a gyakran félreforduló tekintetén, hogy nem igazán akarja felfogni, amit mondok. Tehát tudni talán tudná, csakhogy nem nagyon akarja. Pedig ha valami, a gyógyszerek beadása szó szerint életbevágóan fontos feladat. A megfelelő adag gyógyít, a rosszul megválasztott értelemszerűen árt. Mivel Dóra szemében nem annyira az értelem lángja lobogott, legfeljebb annak fáradt röptű szikrája csillant, fogtam az asztalon heverő irkát, és szépen, jó nagy, olvasható betűkkel beírtam az adagolás mikéntjét. Nem lenne boszorkányos dolog megjegyezni, de így a biztosabb. Aztán egy fél pohár csapvíz kíséretében, mintegy demonstratív módon, bemutató jelleggel mindjárt beadtam apám este esedékes gyógyszerét, és pár perccel később a Béres cseppekből húszat, amit egy leveseskanálba csepegtettem. Az ágyon a maga erejéből felülő apám mindkétszer közreműködően viselkedett, engedelmesen leküldte a gyógyszereket. Úgy fél hat tájban Dóra kiböki, hogy apám aznap még semmit sem evett, viszont, tette hozzá némi büszkeséggel a hangjában, beletöltött négy kispohárnyi üdítőt. És szemmel láthatóan dicséretre várt. Azt hittem, mentem leesek a székről, és a helyszínen reinkarnálódok. Kérdeztem a gyárilag hülye ábrázattal megvert nőtől, mi volt az a nyomós ok, amiért nem etette meg apámat? Mire az volt a válasz, hogy nem bírja felemelni a fájós kezét, és hát ugye, apám hátát tartani kéne etetés közben. De hát, apám akkor haljon éhen? - üvöltöttem a képébe, és a legszívesebben földre löktem volna a genetikai vakvágánynak bizonyuló nyanyát. Hát majd te feljössz naponta, és megeteted - kerekedett el ártatlanul a szeme -, mert én csak az itatását vállalom, etetni nem merem. Mi a lófaszt kell azon merni?! - kérdeztem vöröslő fejjel, és érzetem, hogy beszélgetésünknek ezen a pontján valami jelentős változás indul meg bennem az addig normálisnak hitt Dóra elmeállapotát illetően. Nem, ő akkor sem meri etetni. És a naponta feljáró gondozónő? Az csak egy órát van náluk, és minden idejét lefoglalja apám tisztába tétele, meg az összepiszkított ágy áthúzása. De hát egy gondozónőnek kötelessége a beteg, magatehetetlen emberek etetése és itatása, ezt biztos forrásból tudom. Mindegy, legyintett a szememben egyre furcsábbnak tűnő Dóra, ez a nő nem etet, legfeljebb néha itat. De majd megpróbálja rávenni, hogy reggelente enni is adjon apámnak. Aztán délutánonként majd én megetetem rendesebben. Csakhogy a gondozónő ezért biztosan plusz pénzt fog kérni, neki meg nincs pénze. Semennyi. Egy árva fillér sem - nézett rám szomorú tekintettel. Előkaptam a pénztárcámat, és az asztalra tettem kétezer forintot. Na, majd én megetetem szegény apámat! Jobb későn, mint még később. Mi van kaja? Kaja? Hát az momentán nincs. Semmi olyan, amit apám lenyelne, de hamarosan jön a lánya, hoz virslit, abból kaphat apám. Mi van?! Akkor már talpon voltam, hogy rohanok egy közeli közértbe, veszek valami ehetőt, amit rögvest be is adagolok apámba. Jézus Mária, hiszen több mint egy napja nem kapott kaját, az utolsó falatokat, néhány kanálnyi bébiételt, magam diktáltam bele hétfőn, amikor Anikómmal fent jártunk! Ahogy a lifttel a földszintre értem, akkor jött be a kapun Dóra lánya. Egymás mellett elhaladva köszöntünk, menet közben szóltam, mindjárt jövök, csak ennivalóért megyek. Ja, hogy baszódj meg te is, meg a jó édesanyád is! - gondoltam az iménti jelenettől még feldúltan, és rohantam a dolgom után. Két sikertelen kísérlet után a Nagymező utca és az Andrássy út sarkán találtam olyan közértet, ahol bébiételt is tartottak a polcokon, leginkább olyasfélét, amilyet tegnap diktáltam az öregembe. Rohanás vissza a Zichybe. Míg én az ágy szélére megint önerejéből kiült apámat etettem egy kiskanál segítségével - különösebb nehézség nélkül sikerült az egész adagot megetetnem vele -, addig Dóra lánya egy pár frissen főzött virslit tett a még mindig az asztalnál gubbasztó anyja elé. Gyönyörű jelenet volt ez az elkülönülten zabálás, olyan gyomorforgató déja vu-érzésem támadt tőle. Valahol, valamikor én is átéltem hasonlót. Apám a bébiétellel a vizeletszagú ágy szélén ücsörögve a takarékossági okból félhomályos belső szobában, az élettársa pedig a kényelmesebb asztalnál, a kivilágított nappaliban. Hm. Dóra jó étvággyal befalatozta a lánya által felszeletelt húsokat, fogatlan majszolásakor az alsó ajka többször is a markáns, előreugró orra hegyéig szaladt. Már ekkor felfigyeltem rá, csak egyelőre csendben maradtam, nem szóltam, hogy azt a bizonyos, állítólag fájós kezét milyen ügyesen tudja használni. Ha magáról van szó. A nap és az este fénypontja akkor következett be, amikor a pár virsli elfogyasztása után egy egész dobozra való gesztenyepüré került Dóra mohón csillogó szemei elé. A lánya hozta, üzletben vette. A vénasszony úgy ugrott neki a kiskanállal, mint aki egy hete nem evett, fuldokolva tömte magába a gesztenyereszeléket és a közé kevert, meg a tetejére gazdagon pakolt habot. Most nem a légszomjtól, a mohó falástól kapott nehezen levegőt. Szemközt ültem vele, módom nyílt testközelből figyelemmel kísérni a mozivászonra kívánkozó, szociográfiai tanulmánnyal felérő zabálását. Ha premier plánban mutatják, perceken belül kiürül a nézőtér. A becsületes adag háromnegyedét öt perc leforgása alatt elpusztította, a finomság negyedével már nem bírt. Szuszogott a jóllakottságtól, habos szélű szájjal vetette oda az asztal körül tüsténkedő lányának, hogy a maradékot tegye a hűtőbe. Eszébe sem jutott, hogy a maradékot felajánlja a sötét belső szobában nyitott szemmel fekvő apámnak. Megvártam, míg lecsillapodik az elégedett szuszogása, aztán őszinte megvetéssel, gúnyos hangsúllyal odaszóltam: Dórikám, milyen ügyesen használtad evésnél a fájós kacsódat! Ezzel az erővel apámat is elláthatnád kajával! Öt másodpercig dülledt szemekkel bámult maga elé, nem jutott eszébe semmilyen kifogás. Lebukott, megdőlt. A kínos csendben hamarabb ocsúdó lánya sietett a "segítségére". Azt bírta felhozni az anyja mentségére, hogy nagyon idős, a memóriája kihagy, és különben is - na, ez sem semmi szöveg -, az anyja huszonöt éven keresztül főzött, mosott stb. Gyula bácsira, elképzelhető, hogy elege lett a kiszolgálásból. Hoppá! Ez egy méretesen durva elszólás volt. Hogyhogy elege lett? Ilyen nincs, éppen hogy az öregedés eljövetelénél kellene jobban vigyázni egymásra. Főleg a jobb állapotban lévőnek az elesettebbre. Ezt szükséges magyarázni? Dóra nem szólt közbe, nem baszta le a lányát, lapított, mint szar a gazban. Ekkor végleg elszakadt bennem a vénasszony iránti bizalom utolsó cérnaszála is. Ott és akkor felálltam az asztaltól, gúnyos hangon annyit vetettem oda az időközben halk diskurzusba kezdő "hölgyeknek", hogy ez számomra rengeteg tapasztalattal szolgáló nap volt, mindenkinek jó éjszakát! Az emberiességből lenullázódott nők dermedten ültek a pudvás valagukon, amíg a sötét hálószoba ágyának takarói és párnái közt szinte elsüllyedő apámtól a holnapi viszontlátás reményében elbúcsúztam. Az utcára érve - hét óra múlt pár perccel - sírni támadt kedvem, de nem engedtem a szemem sarkát csiklandó kísértésnek. Helyette menet közben felhívtam Anikómat, és rövid, ám annál zaklatottabb előadás keretében beszámoltam az elmúlt óra tapasztalatairól. Anikóm igyekezett csitítani, némi eredménnyel. A metrón hazafelé utazva eldöntöttem, kihozom apámat abból a sötét odúból, azok közül a sötét agyú emberek közül, akik úgy kezelik, mint egy sarokba állított, kiszolgált, feleslegessé vált tárgyat. Ezt a megalázó stílust a magatehetetlen apám nevében kikérem magamnak! Idehaza, a hideg konyhában elgondolkozva ülve felhívtam a szomszédban lakó Krisztát (este fél nyolckor nem volt képem becsöngetni a magánjellegű problémámmal), legyen szíves, adjon tanácsot, hol helyezhetném el méltó módon a szorult helyzetbe került apámat? Mi a módja ennek, és milyen anyagi vonzattal jár? Az egészségügyben dolgozó, s ennél fogva az ottani berkekben járatos, rendkívül jószívű csaj kapásból három elhelyezési lehetőséget említett. Ezeket most nem taglalom, a dolog egyelőre képlékeny állapotban van, de ígérete szerint csütörtökre utána néz, mik a konkrét lehetőségek. Nos, meglehet, a buta Dóra talán igazán szereti apámat, és nagy kegyetlenséget készülök elkövetni ellene azzal, hogy a döntésem következtében magára marad. De nekem az öregem élete a fontosabb, és rajtam kívül nincs más hozzátartozója, aki biztosíthatná számára az élettől való méltó búcsút. Többek közt ezért vannak a fiak.  Kelt 2010.02.16.

 

  (Nyolcadik kötet) Tíz:

 

  Ma délelőtt Anikómmal ismét fellátogattunk apámhoz. Vittünk magunkkal a reggel frissen készített zöldbabfőzelékből, amit csirkehús darabokkal tuningoltunk fel, s amit a kicsim turmixgépben pépesre kutyult. Ezenkívül szintén itthon készült gesztenyepürét, amihez útközben üdítőt vásároltunk. A Hermina út elejéről induló 72-es troli másik végállomása az Arany János utcai metróállomásnál van, onnan három perc gyaloglás, és fent voltunk. Tíz óra körül lehetett, Dóra nyitott ajtót, a naponta feljáró gondozónő rég elment, a lánya meg csak délután érkezik. Anikóm gyorsan ágyneműt húzott a közös ágy mindkét felén, tehát nemcsak apám, Dóra alá is frissen ropogó lepedő, illetve párna- és dunyhahuzat került. Apámat - állítólag - ezúttal banánnal etette a gondozónő, ezért nem érzett különösebb éhséget, mindazonáltal szépen evett a zöldbabból és az utána következő gesztenyepüréből. Kis kortyokban ivott rá üdítőt, minden rendben volt. Dóra, ha igaz, s nagyon remélem, hogy az, reggel beadta a gyógyszereit. Felkeltettem apámat az ágyból, a lábára papucs, a csontvázszerűen lesoványodott testére köntös került, és könnyű testedzés gyanánt kétszer elsétáltunk az öt méterre eső bejárati ajtóig. Utána hagytam pihenni az étkezőasztal melletti szokott székén, amit sajnos már elég régen vett igénybe, mert többnyire az ágyban pihen. Míg a nagyszobában eltereltem Dóra figyelmét, Anikóm már az érkezésünket követő percekben elcsórta - az én felbujtásomra - az apám személyes tulajdonát képező kisméretű fotóalbumot, amit rendszerint az asztal melletti másik székre téve láttam. Ebben az öregem és a rokonaink régi fényképeinek gyűjteménye kapott helyet, nagyjából ötven fotó. Apám iskolás és katona kori képei, az apja (Károly nagyapám) két képe, egy fotó az édesanyjáról, néhány gyerekkori kép rólam, apám és anyám pár közös fotója a házasságkötésük idejéből, ilyenek. Mentem a menthetőt, nehogy illetéktelen, netán bosszúálló kezek által a szemétben végezzék. A világi dolgokkal mind felületesebben foglalkozó apámnak biztosan nem tűnik fel a hiánya, s mire Dóra észreveszi, hogy nincs sehol, már jó helyen van. Nálam, akarom mondani, nálunk, ahol garantáltan nagy becsben lesz tartva. Apámat később visszafektettem az üdén illatozó ágyba, betakargattam, megsimogattam a hajdan volt erő maradékával szorító kezét, a redős homlokát, egyszóval igyekeztem biztosítani a szeretetemről. Anikóm is váltott vele néhány kedves szót, majd a száradásra hajlamos homlokbőrét bekente kézápolóval, amit apám láthatóan jó néven vett, elégedetten nyugtázta a vele való gyengéd foglalkozást. Hamarosan eljöttünk, azzal, hogy holnap, csütörtök délután egymagam megyek látogatóba, mivel Anikóm dolgozik. Minden bizonnyal erős napja lesz, mivel most tartják a minden alkalommal rengeteg konyhai tennivalót követelő "torkos csütörtököt". Ilyenkor féláron ehet a bélpoklos nagyérdemű, és ezzel a lehetőséggel mind többen számolnak. Metróval egy megállót utazva, a Nyugati pályaudvar aluljárójában sorakozó üzleteket néztük végig, mármint azokat, amelyek női kézitáskákat árultak. Anikóm kedvenc táskája, amit három hónapja háromezer valamennyiért vettünk Pesterzsébeten a kínaiaktól, tönkrement, leszakadt az egyik fogója, és az aluljáró egyetlen táskajavító kisiparosa kétezer forintot kért volna a varrásért. Lófaszt! Akkor már inkább nézünk egy újat, van itt választék! - adtam ki a jelszót, és nekivágtunk a lenti folyosónak. Nos, a három, igen gazdag árukínálatú boltban rengeteg csinos bőr- és műbőralkotás sorakozott a polcokon, ámde végül nem vettük meg egyiket sem, mert hiába protezsáltam a nőmet, érthetetlen makacssággal ragaszkodott hozzá, hogy a leginkább tetszőt ne vásároljuk meg, mivel - szerinte - túl drága. Én ugyan nem tartottam annak, hatezer forintot kóstált, de mit tegyek, ha Anikómnak ilyen áron nem kellett? Hazajöttünk, ettünk, aztán két és fél órát aludtunk. Csendes napunk volt, ami a tegnapi sokkdömping után nem baj.  Kelt 2010.02.17.

 

  (Nyolcadik kötet) Tizenegy:

 

  Ma újból felmentem apámékhoz, aminek a hírértéke a gyakorisággal fordítottan arányosan devalválódik, mindössze az a kérdés, még meddig tehetem? Apám most még csak-csak megvan valahogy. Mint az érkezésem előtt egy órával Dóra telefonon beszámolt róla, reggel kiadósan evett és ivott, bevette a gyógyszerét. Délután fél négyre értem hozzájuk, apámnak vittem egy menet közben vásárolt, kisebb doboz gesztenyepürét, Dórának pedig még reggel csomagolt az én jószívű Anikóm abból a finom kajából, amit nekem főzött ebédre. Apámat tehát a körülményekhez képest elfogadható formában találtam, felültettem az ágyban, megetettem az édességből, utána kapott üdítőt, hogy leöblítse. Most inkább Dóra miatt aggódom. Szerencsétlen, 84 éves nő már alig tud lépni a gyengeségtől, ültében is fújtatva veszi a levegőt, s folyvást jajgat, bár nem mondja, tulajdonképpen mije fáj? Négy óra után odaültettem a telefonja mellé, mivel állni képtelen lett volna, s én nyomkodtam be a körzeti doktor számát, aztán a búgó hangnál átadtam a kagylót a szuszogva ücsörgő öreglánynak. Akinek már aligha hisz az orvosa, annyiszor rángatta fel magához potyára, hiszen akárhányszor megvizsgálta volna, Dóra mindig pánikba esett, és kategorikusan megtagadta a vizsgálatban való részvételt. Ezt már kétszer vagy háromszor eljátszotta, aminek az lett az eredménye, hogy az orvos asszisztensnője a mai napon a fülem hallatára türelmes, szinte együttérző hangon lepasszolta, mondván, a doktor úr a rendelési időben nem megy ki, viszont holnap sem ér rá. Mivel rengeteg az igazi beteg. Magyar egészségügy... De tárcsázza az általános ügyeletet, azok talán kimennek hozzá. Ötkor úgy hagytam ott Dórát, hogy a vonal másik végéről egy bizonytalan ígéret hangzott el, miszerint igyekeznek mielőbb kiérni. Idehaza voltam egy ideje, amikor Dóra ismét megtalált telefonon, és ijesztően elfúló hangon beszámolt a mégiscsak megtörtént vizsgálatról. Eszerint a kiérkező egészségügyiek súlyos szívelégtelenséget állapítottak meg nála, és nyomatékosan javasolták a kórházi kezelést. Gyógyszert nem írtak fel, mert nincs olyan medicina, ami önmagában orvosolná a bajt. Kórház, kórház, kórház. Amit Dóra élből elutasított, mondván, a kórházban úgyis meghalna a Gyula nélkül, akkor inkább otthon. Hm, meddig lüktet még a fáradtan ketyegő motor? Nem tudom, miképp segíthetnék rajta, ha egyszer nincs igazán jó megoldás? Egy dologban végsőkig eltökélt: nem vonul kórházba, mert fél, hogy nem jön ki élve. Mindenesetre amennyire tőlem telik, igyekszem megkönnyíteni mindkettőjük életét, bevásárolok, Anikóm főz rájuk, megpróbálok naponta felnézni hozzájuk. De félek, mindkét öreg a végét járja, s egyelőre úgy fest, az én fátyolos tudatú apám még jobban tartja magát a minden napot megszenvedő Dóránál. Ráadásul Dóra lánya megorrolt az anyjára, mivel az öreglány egy tegnapi szóváltás során a szemébe vágta, hogy a lakás megszerzéséért próbálja kipiszkálni őket az otthonukból. Szerintem is ez az igazság, de a csaj felháborodást tettetve úgy csinál, mintha ilyesmi eszébe sem jutott volna. Mindannyian benne vagyunk a történések sűrűjében, egyre nő a feszültség. Nem tudom mikor, de érzem, rövidesen elpattan a húr. És akkor néhányan sírni fognak. A közelgő elmúlás kesernyés íze, szúrós szaga, örök sötétsége ott lappang a fényüket vesztett bútorok hallgatag mélyén, a kopott evőeszközök tompa csillanásában, az ablak belső párkányán fonnyadó muskátliban, a padlón hempergő porgombócban, és az ágyneműk vizelettől és izzadtságtól dohos vásznában. Ezért kellenek nekem a fotók, az apám elcsórt albumában őrzött régi, többnyire fekete-fehér képek, amelyek akkor szólalnak meg, amikor minden más hang elhal. Ez az egyetlen jussom az öregem után. Ki mondja meg, hogyan lehet felkészülni a felkészülhetetlenre?  Kelt 2010.02.18.

 

  (Nyolcadik kötet) Tizenkettő:

 

  Tulajdonképpen nem akarok mindig a beteg öregekkel foglalkozni, mármint a naplóírás terén, de egyelőre minden napra jut új esemény. Ma például kizárólag Dóra ügyében jártam el, ha úgy vesszük példás önzetlenséggel, tudniillik a lánya kötelessége lenne intézni az anyja körül felmerülő problémákat, nem az enyém. A lánya azonban az utóbbi időben köddé vált. Az nem lehet kifogás, hogy kettejük jelenlegi viszonya eléggé felhős. Gondolom, nem most először borult be felettük a képzeletbeli égbolt. Na mindegy, tettem, amit az a barom lelkiismeretem rám tukmált. A délelőtt folyamán, miután korán végeztem a munkámmal, egyszer már megfordultam a Bajcsy-Zsilinszky úti rendelőintézetben, hogy utánanézzek, ma mikor, délelőtt vagy délután rendel-e Dóra körzeti orvosa? Délután. Felszaladtam apámékhoz, hogy elkérjem Dóra tegnapi leleteit, amiket a délutáni viziten bemutattam volna Tímár doktornak. Az öregasszony serényen átnyújtott mindent, személyi igazolványt, EKG-leletet, a vizsgálóorvos megállapításait tartalmazó dokumentumot. Csodálkoztam, amikor papírt és tollat ragadva egy oldalnyi rögtönzött szöveget írt a doktornak. Mi szerepelt a levélben, nem tudom, mert gondosan összehajtogatva betette a leletek közé, anélkül, hogy a tartalma felől említést tett volna. Nocsak, a kis titokzatos, gondoltam magamban, de nem szóltam semmit, illetve megígértem neki, hogy délután a dokumentumokkal együtt átadom a doktor úrnak. A cégemnél elszámoltam a napi bevétellel, hazamentem, benyomtam a finom ebédet, Csicsát is megetettem, és hagytam, hogy egy kicsit tomboljon az olvadó hótól latyakos udvaron. Reklámzacskóba tettem az apámnak szánt levest tartalmazó műanyag dobozt, és a Thököly úti cukrászdában beszereztem két szelet krémes süteményt. Megint a Hermina útról induló 72-es trolival mentem, háromnegyed négy előtt estem be a rendelőintézet ajtaján. Mindössze egy embert, egy hetvenes éveiben járó öreglányt találtam az ürességtől kongó váróteremben, épp Tímár doktor ajtaja előtt bosszankodott a délelőtti ott jártam óta kiragasztott üzeneten, amely lakonikus rövidséggel arról tájékoztatta a kedves betegeket, hogy a doktor úr ma szabadságon van. A kurva anyádat, te sunyi kis geci! Ezt előbb is elugathattad volna, mondjuk, tegnap, a telefonba, vagy esetleg már délelőtt kirakathattad volna azt a rohadt papírt az asszisztensnőddel! A váratlanul lepattant fickót a szomszédos rendelő ajtajára kiírt dr. N. György helyettesítette. A délutáni rendelések mindenütt négytől nyolcig tartanak, ehhez képest pontban fél ötkor nyílt az ajtó, és szólították az első pácienst. Akivé időközben én léptem elő, mivel az előttem érkező öreglány türelmetlenségében olajra lépett. Én nem tehettem meg ugyanezt, mert jó ember vagyok, és segíteni akartam Dórán. Jellemző, hogy az orvos és az asszisztencia egész idő alatt odabent tartózkodott, de félórán keresztül várakoztatták a nyilván nem jókedvükben idelátogató embereket. Nem fojtottam meg a mások idejével szórakozó helyettesítő fazont, életben hagytam, mert szükségem volt rá. Kéjesen vizionáló gondolataimban ugyan kitoltam mindkét szemét, és pépesre rugdostam a heréit, az álom azonban álom maradt. Helyet foglalva az asztalánál, kiterítettem elé a kincseimet, azaz Dóra újdonsült leleteit és az igazolványát, nem beszélve az eredeti szándék szerint Tímár doktornak adresszált szerelmeslevelet. Az ősz hajú bélbúvár akkurátusan kihajtogatta az A4-es méretű kockás papírt, és érdeklődve vetette magát az olvasásba. A végére érve jót mosolygott, szó nélkül összehajtogatta és visszatette oda, ahonnan elővette. Szakmai érdeklődése csak a kis közjátékot követően fordult a hivatalos írások tanulmányozása felé. Némi tanáros hümmögés és a tudományok terén való jártasságát szimbolizáló homlokráncolás után négyféle gyógyszer felírásába kezdett. Szépen, érthetően elmagyarázta, melyikből mikor és mennyit kell bevenni, aztán utamra bocsátott. Nem jutottam messzire, csak a Dessewffy utca sarkán üzemelő gyógyszertárig, tegnapelőtt ugyanitt váltottam ki apám medicináit. Apámé ezerkettőszázba, Dóráé ezerötszázba került. Jó, hogy nincsenek többen. Felérve a lakásba, elsőként a megmelegített levesből megetettem apámat, utána öt teáskanálnyi krémes csúszott le a torkán. Némi pihenőt követően kicsalogattam a puha ágyból, a lábára papucsot, a vállára köntöst adva megint sétáltunk egyet a lakáson belül. Az a kis mozgás jót tesz a naphosszat pangó vérkeringésének. Ezúttal nem ballagtunk el egészen a bejárati ajtóig, mivel Kormos macska kevéssel előbb irtózatosan büdös rakást szart a küszöb közelébe, mintegy húsz centiméterrel az alommal tele tepsije mellé, rá a csupasz parkettára, és nem akartam mellé hányni. Feltakarítani pláne nem, majd a drágalátos Dudi lánya! Miután a rövid túrától kissé felvillanyozódott apámat visszafektettem a helyére, Dórának sorra elmagyaráztam a négyféle gyógyszer adagolási rendjét, sőt nagybetűkkel leírtam egy füzet lapjára. Kevés víz kíséretében mindjárt adtam neki az egyik tablettából, abból, amelyikből naponta háromszor egyet kell szednie. Miután lelkiismeretesen elrendeztem mindent - gondoltam naivan én barom -, indultam volna haza. Ekkor Dóra valahogy felfedezte a személyi igazolványából kilógó kockás papírt, amin a doktornak üzent, vagy tudom is én, mit csinált. Merthogy eszem ágában sem volt beleolvasni, miáltal nem tudhattam, mi lehetett a kettejükre tartozó nagy titok. Kétségbeesve, sírásra görbülő szájjal könyörgött, hogy a drámai helyzetet okozó füzetlapot rögvest vigyem le a rendelőbe, mert az élete függ tőle. Úgy hisztizett, mint egy elkényeztetett bakfis, akinek pont akkor jött meg a havi vérzése, amikor elvesztette a kedvenc hajgumiját. Nem kellett volna, nem tett jót az elmúlt hetek emberpróbáló napjaitól pattanásig feszült idegeimnek. Nem akartam hinni a fülemnek, nem akartam hinni a szememnek. Mi van? Meghökkent képpel emlékeztettem, hogy tudtommal személyesen Tímár doktornak, és nem a véletlenül beugró helyettesének szánta a sorokat, akkor meg minek vinném le megint? A helyettesítő doki az orrom előtt olvasta, és egy futó mosolyon kívül nem volt más reakciója. De akkor is, most vigyem le azt a papírt, jaj, megegyeztünk, hogy odaadom a doktor úrnak, jaj, meg fog halni, ha nem kapja meg, jaj így, jaj úgy! Ez hülye? - tettem fel magamban a költői kérdést, amiben mindjárt ott volt a megelőlegezett válasz is. A bagzó macska nyivákolását megszégyenítő hangzavartól begurulva keményen ráripakodtam, hogy hagyja már abba az ócska színjátékot, és ne ugráltasson engem mindenféle rögeszméje miatt. Majd leviszem szerdán, korábban akkorra beszéltem meg Tímár doktor asszisztensével, hogy hármasban elbeszélgetünk az öregek állapotáról, addig miért ne érne rá? Láthatta rajtam, hogy a növekvő indulattól kezd bevérezni a szemem. A kurva életbe! Ahelyett, hogy legalább egy halvány köszönetfélét elrebegett volna azért, amit az érdekében önzetlenül tettem, pofátlan módon még ő teremt le engem, amiért nem az eszelős elképzelése szerint zajlanak a dolgok! Végül úgy láttam, beletörődött, hogy nem hagyok magamból majmot csinálni, és következetesen tartom magam a szerdához. Idegesen búcsúztam tőlük, mert egyre inkább gyanítom, az erőszakos természetű Dóra rengeteg marhaságot elkövet, amikor nincs a közelében valaki, aki leállítsa. Jobb nem belegondolni, mit művelhetett és művelhet a gyengélkedő apámmal, aki ellenállás nélkül kénytelen tűrni a bolond nő zavaros elképzeléseinek következményeit.  Kelt 2010.02.19.

 

  (Nyolcadik kötet) Tizenhárom:

 

  A hétvége két szabadnapja az Anikóval megejtett utazások jegyében telt. Szombat reggel apámnál kezdtünk, kocsival mentünk a Zichy Jenő utcába. A füles fonott kosárban vittünk magunkkal három nyers tojást meg némi sült csirkemájat, amiből a feleségem helyben pompás rántottát ütött össze apámnak. Alig maradt valami a tányér alján, ami gyönyörű teljesítmény, de azért a rántotta után még lecsusszant egy kis habos édesség, és az egészet leöblítendő, néhány korty gyümölcslé. Miután a gyógyszerbeadás Dóra reszortja, és eddig nem vétette el, nyugodt szívvel hagytuk magukra az öregeket.

  Budapesttől Vácig egy helyen, a Dunakeszi határában lévő benzinkútnál álltunk meg, ahol hétezer forintért csurgattam naftát a járgány tankjába. Vácnál lefordultunk a kizárólag innen elérhető zsákfalu Kosd felé. A templom melletti havas téren egészen helyes emlékművet találtunk, amit annak rendje-módja szerint lefotóztam. Az időjárás különben megint nem igazán kedvezett a fotós túrának; egészében véve borongós időt fogtunk ki, de néha, a helyenként elvékonyodó felhőtakaró mögül elővillantak a Nap sugarai. Vácra visszatérve a parassapusztai határátkelő felé mutató irányba álltunk, és először Berkenyénél tértünk le balra a 2-es főútról. A német többségű településen kőből készült, katonaalakos emlékmű került elém. Tolmácson kis híján túlszaladtunk, de egy merész kanyarral az utolsó pillanatban ráfordultam a völgy mélyére rejtett falu kátyús bekötőútjára. Itt ismét kőfigurás szoborra találtam, amit a környékét borító vakító hó miatt elég nehezen tudtam bemérni. Rétságot elhagyva Borsosberény következett, ahol a dombra települt templom szentélye mögötti erkélyszerűségen találtam rá a sallangmentes obeliszkre. Innen jobbra fordultunk, és sorban következett Horpács, Patak és Dejtár. Mindenütt találtunk valami értékelhető monumentumot, ámbár Horpácson pont a legsilányabb fajtát fogtuk ki. Nem kedvelem a legújabb időkben készült emlékművek többségét, mivel anyagtakarékosságban és a kivitelezés nívótlanságában magukban hordják korunk általános igénytelenségét. Külön utálom a legolcsóbb megoldást, amikor egy földbe állított nagyobb méretű, nyers kődarabra, vagy kopjafának megfaragott függőleges póznára vésik az elesettek nevét. Horpácson az utóbbi eljárást választották. Méltatlannak tartom az efféle dolgokon való garasoskodást. 

  A 2-es főútra Nagyoroszinál találtunk vissza, majd az itteni, szépnek nevezhető emlékmű fényképezése után Drégelypalánk, illetve a mögötte, egészen a határszélen fekvő Ipolyvece jött sorra. Drégelypalánk központi terén található a várvédő Szondi György réginek ható, ezzel szemben új faragású, fekvő elhelyezésű szarkofágja. Nagy nehezen megtaláltuk a helység magasabb pontján lévő térre telepített világháborús emlékművet is. Jellemző a falusi emberek zömének felületességére, a magyar történelem iránti idegesítő közönyére az az eset, hogy midőn elunva a faluban való céltalan autózgatást, egy kisebb bolt előtt ácsorgó csoporthoz fordultam útba igazításért. A korelnök, egy körülbelül hatvanéves férfi, kevés gondolkodás után váltig állította, hogy a falujukban nincsen első világháborús emlékmű, és mindenáron a rég magunk mögött tudott Szondi-emlékműhöz akart visszairányítani. Az élete párjának látszó, korban hozzáillő asszonyság agyában egy második világháborús emlékmű ködlött, valahol a távoli temető mélyén. Még szerencse, hogy a legfiatalabb, körülbelül negyvenes férfinek beugrott valami érdemleges, mert a két másik tamáskodása ellenére bizonygatta, hogy ott, száz méterrel feljebb, a kocsmával szemközti téren van valami, sok nevet tartalmazó kőtábla. Na, az volt az. Igaz, az egy kőtáblából a helyszínen három lett, de minden kicsinységre nem emlékezhet az ember. Az ipolyvecei temető szélén álló, a lényegre szorítkozó egyszerű kőtábla nem igényel különösebb kommentárt, pláne méltatást. 

  Ezután a szintén határfalu Hont következett, ahol egy rejtett parkban, karcsú bukszusok mögé besuvasztva szerénykedik az obeliszk. A falu végétől kőhajításra eső parassapusztai határátkelőnél a szocializmus idején vagy tucatszor léptem a szlovákokhoz került Felvidék földjére. A túloldalon Ipolyság kisvárosi tornyai látszottak, de mi délnyugatra fordulva maradtunk Csonka-Magyarországon. Az országút jó darabon a határ közvetlen közelében húz el, az egy méter széles vízelvezető árok másik oldala szlovák terület. Röhej. 

  Bernecebaráti masszív kőfallal kerített temploma festői környezetben, egy magasabb domb tetején emelkedik, fehér falaival messzire világítva az Ipoly-völgyi síkságon. A templom melletti földes talajú parkolóba szűk, de kocsival járható, meredek kaptatón lehet feljutni. Amely mellett máris ott szomorkodnak a kerítetlen temető szélső sírjai. Egyébként innen, fentről, gyönyörű kilátás nyílik az egész tájékra: keletre és délre a Börzsöny hullámzó hegygerincére, nyugat felé tekintve az Ipoly megáradt vizére, s azon túl az alacsonyabb felvidéki hegyekre. A magasba szökő karcsú betonoszlop, amelyen az első és a második világháború elesetteinek névsora helyet kapott, a templomkertben látható. A nyitott vaskapun keresztül gond nélkül bejutottunk a gondozott kertbe, ahol nemcsak az emlékművön, hanem a kőfal belső oldalánál álló Szent Mihály szekerén (lován) is megakadt a szemem. A népi lelemény által a legfőbb arkangyalról elnevezett, fából készült alkalmatosság szomorú alkalmak esetén lép színre, halálesetnél, pontosabban temetésnél. Ugyanis a koporsót erre, mint egyfajta ravatalra helyezik, aztán markos emberek megragadják a fogóinál, és azon szállítják el a sírgödörig. Használaton kívül, itt, Bernecebarátin, a kőkerítés mellett a helye. 

  A pár kilométerre eső Kemence település megint érdekes, sőt annál több, nevezetes hely. Történelmi szerepe abban áll, hogy hosszú időn keresztül itt volt Hont vármegye székhelye, az egyemeletes, sárga falú vármegyeháza ma is megvan, csak éppen iskola működik benne. A főbejárat elé helyezett obeliszk, melynek tövéhez néhány lépcső vezet fel, a mívesebb emlékművek közé tartozik. Az országúttól egy kilométerrel beljebb eső Perőcsényen két emlékművet is találtam. A régebbit, melynek tetején széttárt szárnyú turul vigyáz, a magasan fészkelő katolikus templom alatti-előtti kőteraszra állították, az újabb a falu belsőbb területén lévő parkban látható. Vámosmikola tetszetős kis település, amelynek nem egy régebbi időkben épült háza a falusi polgárosodás jegyeit viseli magán. Mindazonáltal, a temploma melletti kertben felállított emlékmű nem válik dicsőségére. A két világégés tényét és áldozatait egy füst alatt letudó, meghasad kődarab újabb kori alkotás. Szerintem egykoron volt itt ennél régebbi emlékmű is, talán még nem késő lecserélni ezt a semmitmondó újat. Ipolytölgyesen jártam az ősszel, de akkor megtréfált a falu, merthogy most kapásból rátaláltam az akkor hiába keresett szoborra. Meglehet, nem teljesen az én hibám, mivel a vaskerítéssel körített obeliszket bokrok és fák szoros gyűrűje fogja közre, amiknek azóta lehullottak a levelei, miáltal jobban látni a fedezék nélkül maradt oszlopot. 

  Szob városába érve eszembe jutott az őszi fiaskó, ugyanis itt sem bírtam nyomára bukkanni az utókori kegyelet tárgyi megnyilvánulásának. Most, némi helybéliek által elkövetett eligazítást követően, a régi temető sírjai közt leltem egy újkori, bántóan sematikus szikladarabot, jobb híján lefotóztam ezt. A Börzsönyt megkerülő utunkról este háromnegyed hatkor estünk haza, kétszázhatvan kilométer megtétele után.

  Vasárnap reggel megint apámmal nyitottuk a napi programok sorát. Anikóm ezúttal is az egy nappal előbb nagy sikert aratott rántottával rukkolt elő, és megint nem maradt el az eredmény. Apám benyomta a három tojásból készült finomságot, hozzá egy egész doboz csokoládés pudingot. Kaja után Anikóm még ennél is nagyobbat alkotott, kiváltva minden elismerésemet. Ugyanis Dóra távolságtartó asszisztálása mellett, amire nem is lett volna szükség, tisztába tette apámat. Aki, miután sovány testének kényes pontjai langyos vízzel le lettek mosva, az Anikóm által frissen kimosott pizsamát húzhatta magára. Hámosodásra hajlamos arcbőre vékony kenőcsréteget kapott, aztán mehettünk Isten hírével. 

  Ezúttal Érden keresztül a régi 70-es, most 7-es jelzésű úton Kápolnásnyékig mentünk, ott rátértünk a Velencei-tó északi partjára vezető, alacsonyabb rendű útra. A készletemből még hiányzott az itt fekvő négy falu emlékműve. Elsőként a tónak nevet adó Velencét jártuk be. Elég sokáig tartott, mire egy tágasabb téren megtaláltuk a sötét színű márványobeliszket. Innen átugrottunk a három kilométerrel északabbra fekvő Nadapra, ahol a templom előkertjében álló, fehérre meszelt obeliszk volt a jutalmunk. Sukorón a falu feletti dombon álló templom háta mögötti területen lévő kőkereszt szárának vastagodásánál van kitéve az első és második világháború hőseinek névsorát tartalmazó márványtábla. Jobbról és balról a Jézus utolsó útjáról megemlékező stációk sorakoznak. A templom déli bejárata elől mesés panoráma nyílik az innen eléggé messze eső tóra. Pákozdon csak az 1848-as dicsőséges csata emlékére emelt díszes obeliszkre bukkantam. Hiába autóztam be keresztül-kasul az egyszerűbb kinézetű katolikus templom környékét, mindössze egy szocializmusból itt maradt, félig romos szovjet emlékműre leltem. Néhány húzósabb káromkodás után búcsút intettem a szűken mért időmből jókora szeletet kikanyarító településtől.

  Ötpercnyi, padlógázzal megejtett autózást követően a manapság Székesfehérvárhoz tartozó Kisfaludon egy lerobbant, teljesen kifosztott kastélyra találtam. Kertjének nyugati részében szovjet emlékmű áll, körülötte feliratukat vesztett katonasírok láthatók. A területet közrefogó drótkerítés egy hiányos szakaszán beljebb kerültem a kastélykertbe - Anikóm a kocsiban maradt -, onnan a főlépcsőn át a minden díszétől, de még az ablakkereteitől is megfosztott épület belsejébe jutottam. Sehol semmi, csak a hűvös tél végi szél susogott kísértetiesen a levert vakolatú, kopár téglafalak között. A mennyezetről több helyen apró vízesés formájában hullott alá a fentebb megrekedt, olvadt hólé. Idehaza próbáltam megtudni valamit a kastélyról, de az interneten annyira kevés az információ, hogy az már gyanús. 

  Az útba igazító táblák hiányától látványosan szenvedő Székesfehérváron némi nehézség árán jutottam túl, aztán Mór felé vettem az irányt. Szembeötlő volt a táj összképében bekövetkezett változás, mintha nem is a múlt hétvége hóviharos szombatján, hanem hónapokkal ezelőtt jártam volna errefelé. Nyolc nappal korábban szinte életveszélyes vállalkozásnak számított a többnyire hófedte 81-es főúton közlekedni, nem egy közeli faluba a tomboló szél munkássága nyomán magasan álló torlaszok miatt képtelen voltam betérni. Most ellenben reggel óta hét ágra sütött az áldott Nap, plusz tíz fokos hőmérséklet járta, úgyszólván kora tavaszi időjárás uralta a Bakony keleti szélét. És szerte az egész országot. A 81-es főút mentén egy hete mindössze Sárkeresztesre tudtam belátogatni. A vele szemközti bekötőút torkolata, amelyen keresztül Mohára és Iszkaszentgyörgyre igyekeztem volna, a leküzdhetetlen hóakadály miatt járhatatlan volt. Nem úgy ezen a barátságosra hangolt vasárnapon. Éltem is a lehetőséggel, irány Moha! Na, igen. Csakhogy a nagy lelkesedés kisvártatva alábbhagyott, mivel a templomkerti második világháborús és a temető melletti szovjet emlékművön kívül más nem akadt az utamba. Pech. A Moha utáni Iszkaszentgyörgyön a községháza előtt ugyan lefotóztam az újabb kori emlékművet (a tetején megtört és megbillent kőhasáb), de mindössze két fényképet készítettem a túl sematikusnak ítélt tárgyról. Egy tévedésből elkövetett, feleslegesen beiktatott kincsesbányai kitérő után visszakerültünk Mohára, ahonnan Fehérvárcsurgóra szaladtunk át. Nem bántam meg, mert a műfajban szokatlan, piramis formájú, meglepően méretes emlékmű busásan kárpótolt a Mohán és Kincsesbányán elszenvedett kudarcért.

  Ezek után viszont folytatódott a terméketlenségi széria, mert sem Bodajkon, sem Balinkán, de még Csókakőn sem leltem a hőn áhított emlékműre. Mármint az első világháborúsra, hiszen nálam ez a favorit. Bodajk mindenesetre kedves kisvárosnak bizonyult, noha az utcáin jó sok benzint elautóztam potyára, s gyakorlatilag mindössze egy karcsú szovjet emlékmű képanyagával lettem gazdagabb. Még a város nevezetességeit bemutató főtéri tablón látott második világháborús emlékköveket sem találtam, nemhogy az elsőét. Valószínűleg azért, mert nincs. Van olyan, hogy nincs. Viszont betértünk a a régi és a modern városrész között mintegy határvonalként húzódó, helyi fontossággal bíró út kereszteződésénél működő Csillag cukrászdába, ahol ebéd gyanánt két-két süteményt fogyasztottunk. Anikóm kávét is rendelt a maga adagja mellé. Az egész cucc kilencszázhúsz forintba került. A reggeli nagy kapkodásban elfelejtettünk kaját csomagolni magunknak, később pedig elfelejtettünk venni. Nem baj, legalább tovább hízunk, én már a mázsa közelében járok. 

  A 81-es főút túloldalán fekvő Csókakő község a Vértes-hegység nyugati peremén, változatos domborzati viszonyok közt fekszik. A falu nyugati vége még a síkságon terül el, innentől azonban egyre meredekebben emelkedő úton lehet feljutni a központot jelentő templomhoz. Onnan további meredek és kanyargós utcákon a Csókakő várának lábánál található parkolóba. A vár alatt elterülő plató egykor bányaművelés alatt álló terület volt, a fejtéssel azonban régebben felhagytak, s a megmart oldalával színesen virító hegy afféle turisztikai látványosság lett. Különösen jól mutatott délután, amikor a horizont felé tartó Nap sugarai csaknem merőlegesen érték. A magasban ülő, lentről nézve komoly erődítésű várhoz erős kaptató vezet az erdőn keresztül. Az ösvény elején Trianon-emlékmű figyelmeztet a magyarok talán legnagyobb történelmi sorscsapására.

  Néhány remek felvétel készítése után visszaereszkedtünk a 81-es úthoz, ahol, az eredeti tervvel ellentétben nem az öt kilométerre fekvő Mór, hanem a délre lévő Söréd irányába indultunk. Bár a Nap még eléggé magasan járt, az óra tanúsága szerint késő lett volna bejárni az építészeti érdekességekkel zsúfolt Mór városát. Majd egyszer, ha több időnk lesz rá. Söréden nem csalódtam, a templom közelében azt kaptam, amire számítottam. Innen Csákberény felé indultunk, a hátunk mögé került, lassan hanyatló Nap vöröses sugarakkal pásztázta a kétfelől elterülő hófoltos szántók zöld és barna sávjait. Itt sem ment simán az emlékmű felkutatása, már csaknem feladtuk, amikor a település másik szélén rátaláltunk a fémből öntött katonára. Az idő vasfoga itt-ott belemart a derék vitézbe, mert több helyütt lyukak éktelenkedtek az oldalán, de egészében véve állta a sarat. Tőle mintegy kétszáz méterre, úgyszólván vele szemben, megint a félmúltból itt ragadt szovjet emlékmű rontotta a tájképet. Az ízléstelen betonszörnyűség, és a mellette égnek meredő, vörösre festett, hegyes végű vasoszlop láttán megremegett a kezemben a fényképezőgép, de azért jó krónikásként tettem a dolgom. 

  Csákvárra alkonyatkor estünk be, a mellettünk magasodó templom tornyában éppen öt órára harangoztak. E templom másik végénél, a térnek a szentélyhez közelebbi részén újkori emlékművet látni: kőoszlopra ültetett, tárt szárnyú madár, ettől pár méterrel odébb alacsonyabb márványfal, amelyen a két háborúban elesett helybéliek névsorát tartalmazó fémtáblák sötétlenek. Vértesbogláron újfent pórul jártunk, itt sem láttunk megfelelő emlékművet, ámbár a szürkületben kétszer is végigmentünk a falun. Bezzeg itt is utamba került egy szovjet emlékmű, s ha már belebotlottam, lefotóztam. Ezzel véget ért a napi program, innentől kezdve mielőbb otthon szerettünk volna lenni. Bicskénél rákanyarodtam az 1-es útra, és Budaörsön át beestünk Pestre. Fél hét múlt néhány perccel, amikor a hosszúra nyúlt távollétünktől kétségbeesett arcú Csicsára rányitottuk a lakásajtót. Finom vacsorával és sok jó szóval, valamint hosszan tartó játékkal igyekeztünk kiengesztelni. Szinte ugyanannyit autóztunk, mint előző nap; a számláló tanúsága szerint kétszázhatvan kilométert futottunk be.  Kelt 2010.02.22.

 

  Vége a negyvenharmadik résznek