ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                írta Miski György

 

                           Negyvennegyedik rész

 

  (Nyolcadik kötet) Tizennégy:

 

  Az utóbbi két délután apámnál megejtett látogatásaim nem derítettek jókedvre. Eleve keveset evett, ráadásul kétségbeejtően gyerekes manírjai kezdenek lenni. Nem kertelek, hiszen semmi értelme kerülgetni a forró kását: apám végleg eltévedt az öregkori szenilitás útvesztőjében. Ahonnan nincs visszaút; aki egyszer elvész, az örökre elvész. Apám testi és lelki-szellemi hanyatlása olyan fázisba ért, ahol nyomokban sem ismerni rá az egykor volt eleven, eszes és kreatív Miski Gyulára. Szellemi vonatkozásban  befejezte az életét (nincsenek önálló gondolatai; lehetetlen bármiféle beszélgetésbe bevonni, miután már csak emberfeletti erőfeszítéssel tud néhány fogalmat értelmezni; automatikusan a környezetében utoljára elhangzott szavakat visszhangozza; a legegyszerűbb összefüggések felismerése is akadozik; elfelejtett írni-olvasni stb.), fizikailag leépülőben van. Vegetál. Lassan, de biztosan haldoklik. Súlyossá vált helyzetéről persze nem ő tehet, legalábbis annyiban nem, hogy a feje felett elrepült nyolc évtized így is, úgy is megtette volna a magáét. Amit ehhez a maga részéről hozzátett, az a korábbi, évtizedeken keresztül tartó kemény italozás és cigarettázás káros hozadéka.

  Tegnap kora délután, alighogy a fárasztó melóból hazaérve betettem a lábam az otthonomba, két szót tudtam váltani a boldogságtól repeső kutyámmal, máris megszólalt a telefon, Dóra keresett. Hogy sürgősen induljak hozzájuk, mert hiába igyekezett megakadályozni, apám jó órája kiült az étkezőasztalhoz, és az Istennek sem hajlandó visszatérni a számára biztonságosabb ágyba. Állítólag, mindjárt az indulásnál elesett, de valahogy összekapta magát és kijutott a legközelebbi székig, azóta is azon ücsörög. Siessek, mert jaj, mi lesz így vele (mármint Dórával), mit tegyen, hiszen olyan gyenge (mármint Dóra), fullad (Dóra), a halálán van (Dóra), szóval rohanjak, ahogy tudok. Rendkívül éhes voltam, a remek szakácsnő Anikóm megint kitett az ebédet illetően, amit ezek után kénytelen voltam kihagyni (húsos spagetti). Sebesen reklámzacskóba pakoltam az apámnak szánt, műanyagdoboznyi kaját (burgonyapürét parányi sült szalonnadarabokkal ízesítve, valamint a közértben vett csokoládés pudingot és kis flakon üdítőt). Apámat a mondott helyen találtam, az izgalomtól kifulladt élettárs a kályha melletti, karnyújtásnyira lévő fotelben pihegett. Első lépésben megetettem apámat, akinek furcsa módon mindkét karja remegett, úgy nézett ki, mint aki fázik. De az nem lehetett, mert szokatlan meleg uralkodott a helyiségben, különben is, rövidesen belebújtattam egy vastag kardigánba. A pudingból két kávéskanálnyit vett magához, aztán kategorikus nemmel elutasította a további próbálkozásaimat. Szerencsére a vitaminokban bővelkedő Béres-cseppből sikerült beletukmálnom húsz cseppet. A nehézkesen zajló étkezés alatt apám folyton mélyen előrehajolt ültében, többször attól tartottam, menten a fejére esik. Némi megfigyelést követően kiderült, hogy a parkettára dobált használatlan pelenkák késztették akciózásra. Elképzelésem sincs, mit tett volna velük, ha eléri őket a kezével, erre irányuló kérdésemre nem tudott magyarázattal szolgálni. A helyzetet hasonló egyszerűséggel oldottam meg, mint egykor macedóniai Nagy Sándor a gordiuszi csomó kérdését. A kényszeres mozdulatokat kiváltó pelenkákat (amelyekkel állítólag azért rakták körbe az asztalt, hogy az esetleg önállóan útra kelő apám el ne csússzon a padlón) egy laza mozdulattal átrúgtam a szomszédos hálószobába, és az étkezővel közös ajtót kilincsre csuktam. Mivel többé nem voltak pelenkák, a velük való foglalkozás apám részéről okafogyottá vált. Ezek után apám gyerekes érdeklődése az asztalon szanaszét heverő papírszalvéták felé fordult. Amelyiket elérte, azzal gondos és hosszadalmas szájtörlésbe kezdett, némelyikbe az orrát fújta. Mire kitaláltam az idevágó megoldást, tucatnyi gyűrött, ételmaradékos és taknyos szalvéta halmozódott fel a viaszkos vászonterítőn (amelynek színpompás mintáit apám valódi gyümölcsöknek nézhette, mert állandóan fel akarta szedni őket). Egy sterilnek maradt szalvétával összefogva az összeset, kidobtam őket a kukába. A fogyókúrás vacsorának beillő evészet után igyekeztem az erre eleinte hajlandóságot mutató, megtévesztően készségesnek tűnő szülőmet - pihenés céljából - a szomszédos szoba vetett nagyágya felé terelni, de az öregem néhány lépés után váratlanul megmakacsolta magát, és a keskeny előszobán át a negyedik emeleti függőfolyosóra nyíló lakásajtó felé igyekezett. Elképedve konstatáltam az öregem erejét, amivel akkor szembesültem, amikor erővel sem tudtam visszafordítani a szerencsére kulcsra zárt ajtó elől, pedig láthatta, nincs tovább, elfogyott az út. Fél kézzel úgy kapaszkodott az oldalt nyíló főzőfülke ajtókeretébe, mintha az élete múlna rajta. Egyszerűen nem tudtam lefejteni a satuként szorító ujjait, másfajta erőszakot pedig nem akartam alkalmazni, noha a makacssága lassan az őrületbe kergetett. Amíg megtettük az asztal és a lakásajtó közötti ötméteres távot (menet közben a hóna alá nyúlva támogattam, e nélkül egyensúlyát vesztve elesett volna, amit természetesen nem akartam), atyám mindvégig valami búgó torokhangot hallatott, ami még inkább felerősödött a rövid, ám annál hevesebb konyhai csata alkalmával. Végül a többet ésszel, mint erővel taktikájához folyamodva addig duruzsoltam nyugodt hangon a fülébe, hogy milyen kellemes, pihentető fekvés esik a távoli hálószoba ágyán, mígnem hajlott a szóra, és a drótkötél erejével vetekedő inas keze lassan levált a fakeretről. Mögötte aprókat lépve, megint a hóna alá nyúlva toltam, gyengéden taszigáltam a cél felé, amit ekként vonatozva egy perc alatt sikerült elérnünk. Apám végre vízszintesbe került, betakargattam, nyugtatásként szóltam hozzá pár jó szót. Az időközben szintén ágyba jutott Dórán eligazgattam a dunyhát, aztán eljöttem. A magam után gondosan betett lakásajtót nem zártam kulcsra, mivel hamarosan várható volt Dóra lánya, Dudi. 

  A mai napi látogatás, amelyet Anikóm társaságában ejtettem meg, nem tartogatott ennyi izgalmas fordulatot, de éppolyan elkedvetlenítő volt, mint a tegnapi. Mivel a hétvégén kissé megfáztam, s ez ma tört ki rajtam igazán, a nálam jóval fittebb Anikómra bíztam apám etetését. Az öregemet ezúttal jobbnak láttam nem kicsalogatni a meleg takarók közül, nehogy megismétlődjön a tegnapi tragikomikus hercehurca. Hiába unszolta kedvesen a kedvesem, apám három kanálnyi kajánál többet nem vett magához, a finom krémesből is unottan csipegetett. Az öt percig sem tartó evés alatt megint látványosan elkalandozott valamerre; messze révedő tekintettel a keze ügyébe akadt papírcsíkot hajtogatta szabályos formába. Alig vártam, hogy véget érjen az étkeztetési tortúra, szinte menekültem a nyomasztó hangulatú lakásból. Tudom, tudom, senki sem tehet róla, hogy így alakult. De én sem, hogy néha így érzek. Kezd sok lenni rajtam a nyomás, és nem találom a szelepet.  Kelt 2010.02.23.

 

  (Nyolcadik kötet) Tizenöt:

 

  A múlt héten megbeszélteknek megfelelően ma délelőtt tízre elmentem az apám és élettársa háziorvosa, dr. Tímár Róbert Bajcsy-Zsilinszky úti rendelőjébe. A rendkívül jó benyomást keltő, ránézésre a negyvenes évei végén, az ötvenesek elején járó orvos őszintének ható szívélyességgel fogadott, s a beszélgetésünk során igen emberségesen viszonyult a két öreg gondjához, segítőkésznek mutatkozott a velük kapcsolatos problémák megoldásában. (Megjegyzendő: Tímár doktor közvetlen szakmai utódja annak az Aradi Györgynek, aki, míg a szüleimmel az '50-es évek végétől 1968-ig a szomszédos Dessewffy utcában éltünk, a háziorvosunk volt. A jó emlékű Aradi doktor 41 évig praktizált ott, ahol most fiatalabb kollégája, Tímár úr fogadja a betegeit.) Egy ideje éjjel és nappal foglakoztat a gondolat, hogy meddig mehet ez így tovább, vagyis meddig bírom energiával és idegekkel a munkaidő utáni mindennapi feljárásokat a lényegében öntudatlan apámhoz? Zuglóból a Terézvárosba, és vissza. Hasonló gondolatokat vetett fel a találkozásunkat az asszisztensnőjén keresztül forszírozó doktor úr is, felajánlva segítségét az öregek szociális otthonban való elhelyezéséhez. Igazság szerint engem már nem foglalkoztat, pláne nem zavar, hogy Dóra lánya meg akarja szerezni a lakást vagy sem, s ennek érdekében minden követ megmozgat a háttérben. A felsejlő sötét jövő miatt immár magam sem látok más kiutat, mint a gyógyításban és ápolásban jártas szakemberek kezére bízni a lassan teljesen tehetetlenné váló két idős embert. Tisztán állok a saját lelkiismeretem bírósága elé, hiszen én apámat mindenkor érdek nélkül, kizárólag fiúi szeretetből látogattam meg, amikor kétszer úgy hozta a balszerencse, a kórházban, illetve odahaza, náluk. Amíg ép tudattal bírt, igyekeztem éreztetni vele, hogy törődöm a sorsával, s akkor sem hagytam magára, illetve a bolond Dórára, amikor tovább rosszabbodott az állapota. Apám után egy törött fogvájó nem sok, annyi örökség sem vár rám, tehát részemről kizárva bármiféle anyagiakra számító sandaság. A lakást, az anyja halála után a Zichy Jenő utca körül egyre türelmetlenebbül köröző Dudi örökli, nekem ebbe nincs beleszólásom, de nem is érdekel. Viszolygok a csajtól, ettől függetlenül azt tesz, amit akar. 

  Ennyi tisztázó gondolat után vissza a mai történésekhez. A doktor úrral mintegy egy és negyedórán keresztül beszélgetve a fajsúlyos kérdésekről (negyed tizenkettőkor jöttem ki tőle, a váróterem padjai felől kisebb tömeg vetett felém gyűlölködő pillantásokat), végül annyiban maradtunk, részemről nincs akadálya a két ember méltó elhelyezésének, de természetesen csakis abban az esetben, ha együtt maradhatnak, együtt folytathatják a vége felé közeledő életüket. No, és el kell nyernem a témához mindeddig merev elutasítással viszonyuló Dóra beleegyezését, ami, gondoltam előre, nem kevés meggyőző munkát igényel. Azonban ezzel kapcsolatban kellemes meglepetés ért, mert amikor a doktor úrtól elbúcsúzva felmentem apámékhoz, és a tapintat selyempapírjába csomagolva előadtam az elképzelést, az első reakciójában kemény diónak látszó Dóra rövidesen meghátrált, és beleegyezett. Igaz, nem kicsit zsarolás íze volt annak a megjegyzésemnek, miszerint apámat mindenképpen elviszem a Zichy Jenőből, mert nem hagyhatom, hogy lényegében éhen haljon a párnák és takarók közt. Merthogy alig eszik, egyre fogy, s ennek nem tudom az okát. Állítólag reggelente a gondozónő megeteti néhány szelet paradicsomos szardíniával, ami, megint csak Dóra állítása szerint, apám kedvence. Igen ám, de még ha ez igaz is, akkor is legközelebb akkor lát ennivalót, amikor délután felmegyek hozzá, ám ha pont nincs étvágya, hanem például este nyolckor enne, nincs aki etesse, mert a vénségére totál elgyávult Dóra nem meri bevállalni. Azzal a jelszóval, hogy nehogy félrenyeljen és megfulladjon. Szóval, Dóra pánikszerűen visszakozott az elutasításból, miután látta az elszántságomat. Jól van, bólintott rá némileg megtörten, rám bízza (mi mást tehetne szegény?), intézzem el a közös elhelyezésüket. Merthogy mindenekelőtt és legfőképpen apámhoz ragaszkodik. Ezzel a szöveggel, nem először, őszintén meghatott. Hálából addig ecseteltem előtte az új helyzetben rejlő előnyöket: az otthonbeli jövendő társakat, akikkel kedvére pletykálkodhat, a jobb életkörülményeket, a kéznél lévő orvosi segítséget, amíg úgy látszott, nem fáj különösebben a szíve otthagyni a sötét lakást, ahol soha nem történik semmi, csak csendben fekve várnak valakire, rám vagy Dudira. Akik jövünk a számukra valaha oly természetes, mindennapi nyüzsgő életből, s rövid ottlétünket követően visszatérünk oda. Különösen megrázó felismerés lehet ez Dórának, aki, mint szinte minden nő, erőteljesebben ragaszkodik az élethez, mint általában a férfiak. Azért nem eszik olyan forrón a kását, figyelmeztettem óvatosan a lelkesedés kezdeti jeleit produkáló élettársat (apám mindvégig a hátán fekve aludt a másik szobában), hiszen nem könnyű az anyagi és minden egyéb vonatkozásban megfelelő szociális otthont találni. Beletelhet néhány hétbe, de lehet, hogy valamivel többe. Hát így állunk. Szavakkal képtelen vagyok kifejezni, mennyire sajnálom a két öreg csontot, kivált persze apámat, hogy ennyire mások jóindulatára, elsősorban az én jóindulatomra, legyenek utalva. Teljes mértékben átérzem, ugyanakkor majdhogynem szégyellem, hogy ilyen felelős helyzetbe kerültem, ahol két, nálam tapasztaltabb, idősebb ember sorsáról kell döntenem, de nem tehetek róla, nem én akartam, hogy így legyen. Szemernyit sem élvezem a hirtelen nyakamba zuhant hatalom terhét - ez nem az a fajta hatalom, amelyre egy átlagos becsvággyal rendelkező férfi vágyna -, ugyanakkor méltatlan lenne hozzám - az élet által többszörösen tesztelt, originál Miski Györgyhöz - a gyáva megfutamodás. Muszáj vállalnom.  Kelt 2010.02.24.

 

  (Nyolcadik kötet) Tizenhat:

 

  "Tudod, a helyzet az jó, de nem reménytelen, Tudod, a szívem vidám, csak a dal lélektelen..." - jutott eszembe a Fonográf együttes régi slágerének szövege. Mostanság valahogy nagyon könnyen szájra jön. Bassza meg a jegesmedve, de el vagyok keseredve! Merthogy a vén betyár apám feje felett sűrűsödnek a sötét felhők, s emiatt nálam is beborul. Tegnap, midőn Anikómmal felmentünk a két öreghez, apámat láztól vöröslő arccal találtuk az ágyban. Az ágy másik felén, tőle fél méterre heverésző Dóra észre sem vette a beteges színváltozást, vagy úgy tett, mintha nem tűnt volna fel. Nem hiszek az egészből egy szót sem, ennyire vak még ez a vén, ostoba tyúk sem lehet. Nyilván úgy gondolja, most már sem magáért, se apámért nem vállalja a legkisebb felelősséget sem, gyáván kibekkeli azt a kevés időt, ami hátra van. Neki és apámnak. Öt és fél évtizedes életem alatt ilyen impotens teremtéssel eddig nem volt dolgom, undorító és dühöt generáló, ha valaki ennyire számítóan a mások jószívűségére apellál, érzelmileg kihasznál. Anikóm mindenesetre hamar megoldotta az esetet, negyedébe hajtott vizes ruhát tett apám homlokára, és néhány percenként fordított a hűs rongyon. Ennek eredményeként tíz perc elteltével visszatért az arc egészséges rózsaszíne, a hőemelkedést vagy lázat elfújta a szél. Újabb csapás szegény szülőatyámon, hogy a nyaka bal oldalán, mindjárt az állkapocs alatt, tojásnyi duzzanat keletkezett valamikor. Nem régóta lehet ott, az utolsó borotválkozás alkalmával még nem láttam. Sejtésem sincs, mi lehet az, de az öregem nagyot szisszen, ha hozzáérnek. Apám sosem volt szimulálós fajta, úgyhogy biztosan erős fájdalmai vannak. Enni nem eszik, inni is csak keveset. Alig tudtuk belepréselni a gyógyszerét, mert nem volt hajlandó lenyelni. Lehet, a rejtélyes duzzanat az oka. Mindenesetre kortynyi üdítőben feloldottam az esti medicináját, amit még így is háromszori nekifutásra bírtam beleerőltetni. Ma délután egy körül értem fel hozzájuk (Anikóm dolgozik), és első ránézésre láttam, hogy este óta a helyzet fokozódott. Az ágyon félig lelógó lábbal hanyatt fekvő, tátott szájjal hortyogó öregem körül tömény vizeletszag terjengett, hiszen Dóra, mint tudjuk, képtelen emelni a kezét, vagyis nem tudja tisztába tenni apámat. Hétvégén a gondozónő nem jár fel, tehát van baj elég. Annyi pisi volt körülötte, hogy besárgította a szivacsként viselkedő, egyébként hófehér trikó vállpántját, és kezdett terjedni a pamutból készült ruhadarab mellkasi részén. Szerettem volt megetetni és megitatni apámat, ám erre sehogy sem volt hajlandó, érthetetlen szavakat motyogott halkan, és nem akart vagy nem tudott felülni. Némi erőszakot alkalmazva mégis egyenesbe emeltem a csontos hátát, legalább igyon kicsit, az mégis fontosabb az evésnél. Rögvest fojtó, meleg vizeletpára csapott az orromba, amitől nagyot rándult a gyomrom. A gyűszűnyi narancslé egy madárnak is kevés lett volna, ám ennél jobban aggasztott a párnákra gyengéden visszaeresztett apám rendkívül beesett arcának a látványa. A nála tízszer jobb állapotban lévő Dóra (hála a gyógyszerek kiteljesedő hatásának) megint afféle objektív külső szemlélőként, de tagadhatatlan érdeklődéssel figyelte küzdelmemet a beteg emberrel. Szenvtelen tekintetében nyomát sem láttam együttérzésnek, inkább úgy viselkedett, mint akinek köze nincs az egészhez, s ha majd véget ér az unalmából kibillentő műsorszám, folytatja az ágy lábánál sercegve villogó tévé nézését. A saját hangjába szerelmes öregasszony még pofázott valami húsz évvel korábbi bagatell esetről, ami vele esett meg, s témáját tekintve az előző lakása felújításához kötődött, de oda se bagóztam. Minek mondja, kinek mondja, mi közöm nekem ehhez? Az eddigi legrosszabb formáját mutató apám betegesen beesett arcát s nehéz légzését figyelve tíz másodpercig töprengtem, aztán huszáros határozottsággal és tömörséggel közöltem a sokktól hirtelen megkukuló nővel, hogy búcsúzzon el apámtól, mert kórházba vitetem, s attól tartok, onnan nem tér vissza. Hozzáfűztem azt is - elkeseredésemben az illem legelemibb szabályait félresöpörve -, hogy szerintem Dóra mellett éhen és szomjan halhatna, amit nem hagyhatok. Közben párszor spontán lehülyéztem, többször hazugnak és világ lustájának, végletesen önzőnek, valamint beszari gyávának tituláltam a szidalmazásom alatt bénán lapító vén szukát, de már nem érdekelt semmi. Nem emeltem fel a hangom, mindössze rezignáltan soroltam az utóbbi hetekben elkövetett bűneit. Dóra még köhinteni is elfelejtett a meglepetéstől, nem mintha bármit számított volna a nyivákolása. Miután egyértelműen tisztáztam a róla alkotott véleményemet, kimentem a negyedik emeleti körfolyosóra, és mobilon hívtam az ügyeletet. Félóra múlva megjelent két orvos, akik, miután tíz percen át vizsgálódtak apám félig lemeztelenített testén, jogosnak találták a mentőrendelést. Miután elmentek, az öregemet felöltöztettem a mentőben való utazáshoz, és egy reklámszatyorban összegyűjtöttem az iratait. Háromnegyed órával később befutottak a mentősök, kerekesszékbe tették apámat, és elviharzottak vele a Péterfybe. B belgyógyászati osztály. Majd holnap meglátogatom, hiszen megint ott a helyem. Nos, az a szomorú gondolatok közt fogant véleményem, hogy apám haldoklása felgyorsult, szegény öregemből aligha lesz többé ember. Akkor viszont már ne az őt eszelősen, de felelősség nélkül szerető élettársa oldalán érje a végzet, hanem a konszolidáltabb kórházi osztályon. Apámat öregkorára valóságos ronccsá törte az élet; mindene fáj, lassan elfogy a teste, az elméje pedig már jó ideje nem megbízható. Magamban már régebben elbúcsúztam apámtól, nagyjából az idő tájt, amikor a lábtörése után kikerült a balesetiből. Akkor mutatkoztak meg komolyabban rajta a beszámíthatatlanság jelei, amik mára egészen eluralták az elméjét. Nem baj apám, én így is szeretlek! Amíg bármit tehetek érted, mindig számíthatsz rám, még akkor is, ha fel sem fogod az egészet. Isten veled, ne szenvedj sokat!  Kelt 2010.02,27. 

 

  (Nyolcadik kötet) Tizenhét:

 

  Egy óra magasságában jártam bent apámnál, a Péterfy Sándor utcai kórházban. Hamar ráakadtam a földszinti részen, egy férfiak számára fenntartott kórteremben. Négyen betegeskedtek a szobában, mind fiatalabb apámnál. Akit a szokásos pózban, a hátán fekve, alvás közben találtam. A testére tiszta kórházi pizsamát adtak, a jobb karjába infúziót kötöttek. Ezen keresztül kapja intravénásan a szervezete jobb működéséhez szükséges ásványi sókat és folyadékot. Az első benyomásom az volt, hogy sokkal jobban néz ki, mint akár csak egy nappal korábban, otthon. Nem mondhatom, hogy klasszikus értelemben véve váltottam volna vele pár szót, mivel hol én beszéltem neki valami könnyed témát érintve, hol ő közölt velem ezt-azt, csakhogy az apám torkából feltörő mormogó szavakból egyet sem értettem. Illetve, ez megint nem egészen pontos fogalmazás, hiszen nem sokkal az érkezésem után, midőn helyet foglaltam az ágya melletti kisszéken, rákérdeztem, nem jobb itt neki, mint otthon? Apám az igenlő válasza (vagyis, hogy a kórházban jobb) után a nyomaték kedvéért bólogatott hozzá. Amúgy valami érthetetlent dünnyögött a szakállába. Nem szeret a Zichy Jenő utcai lakásban lenni, ez nyilvánvaló, csak még nem világos, mi miatt. A nappal is félhomályos, az örökös macskaszagtól alapból büdös helyiségektől, vagy Dórától nincs elragadtatva? Vagy mindkettőből elege van? A mögöttem lévő ágyon fekvő betegnél szintén látogatók voltak, s miközben erőltetetten jópofáskodtak, görcsösen tréfálkoztak, eléggé hangosan viselkedtek, ami lehetetlenné tette, hogy az öregem szavaiból bármit megértsek. Az ösztöneimre hallgatva igyekeztem a megfelelőnek gondolt időben mosolyogni, egyetértően bólogatni, de nem vagyok biztos benne, hogy ne lettek volna fáziskésések. Mindazonáltal egyikünket sem zavarta különösebben, hogy elbeszéltünk egymás mellett, a lényeg, hogy ott voltam. Később megkerestem az ápolónőt, kikérdeztem volna apám állapotáról, de nem mondhatott semmit, lehet, nem is tudott volna. Érdeklődjek holnap tizenegy után a kezelőorvosánál, ő mindenről tájékoztat. Típusszöveg. Annyit azért elárult, hogy apám jó étvággyal megette az ebédre kapott levest, a krumplipüréhez viszont nem nyúlt. A folyosón a kezébe nyomtam egy ezrest, kérvén, időnként figyeljen oda apámra. Közben lecsöpögött az infúzió, én meg a holnapi viszontlátás reményében elbúcsúztam a le-leragadó szemű atyámtól. Hozhattam vissza az Anikóm által készített, a könnyebb emészthetőség érdekében turmix formátumban csomagolt kaját, de ez a legkevesebb. Majd Csicsa bébi megeszi. Csak tudnám, hogyan érhetném el, hogy apámnak ne kelljen visszamennie Dóra mellé, ahol garantált az állapotromlás?  Kelt 2010.02.28. 

 

  (Nyolcadik kötet) Tizennyolc:

 

  Apám haldoklik. A katonaságnál edződött szervezetének csapatai harcban állnak. De valószínűleg nem sokáig. Tegnap késő délelőtt járt bent nála az épp szabadnapos Anikóm, hogy a kezelőorvosától, bizonyos doktor Ladányitól (doktornőről van szó) megtudjon valamit az állapotáról és a kilátásokról. Délután fél kettőig nem sikerült elérnie a B belgyógyászati osztály épületének mindkét szintjén inspekciózó, elfoglalt nőt. Amúgy, mint mobiltelefonon értesültem tőle (én időközben dolgoztam), apám egészen jó kedélyű és érdeklődő volt. Anikómat meglátva például azzal bókolt, hogy milyen szép, és örül neki, hogy ott van. Két kézzel fogta Anikó kezét, talán megérzett valamit a borús közeljövőből. Ha az életet akarta utoljára megragadni, kitapintani, érzékelni, Anikómnál jobb helyen nem is kopogtathatott volna, hiszen az én drágám maga a megtestesült élet. Még beszéltem vele röviden, mert a kicsim odatartotta a füléhez a mobiltelefonját, s pár egyszerű, de mára legendássá vált rövid mondatot váltottunk. Ezt aligha fogjuk többé megtenni. "Hogy vagy, apám? Köszönöm, jól. Ettél valamennyit? Igen, ettem." Mondott még pár érthetetlen szót, aztán nevetve búcsúztam, megígérve neki, hogy holnap, vagyis ma belátogatok hozzá. És eljött az átkozott ma délután, ami, tudom, az egész hátralévő életemre kitörölhetetlen nyomot hagy bennem. Fél három után értem a kórházba, a kórterembe lépve hökkenten torpantam meg, mert apám ágya üresen tátongott. Nem maradt időm megijedni, mert a szobatársak elmondták, hogy elvitték röntgenre, ugyanis egy különösen zavarodott pillanatában leszállt az ágyról és összevissza törte magát. Két percen belül gurulós ágyon hozták a lehunyt szemei után alvónak látszó öregemet, aki meztelenül feküdt a lepedő alatt, és az egész teste hideglelősen rázkódott, mintha fázna. Amikor a két kórházi szolga a vállánál és a lábainál megragadva átemelte a vetett ágyra, apám többször feljajdult, és még hevesebben rázkódott. A fogdmegek feltették az ágy oldalsó rácsát, és elhúztak. Én még mindig abban a hitben voltam, hogy apám talán a kevésbé fűtött röntgenszobában fagyott össze, tehát a lepedőjére pluszban ráterítettem a meleg köntösét. Simogattam a homlokát, igyekeztem csitítani a reszketését, de hiába. Közben végig csukott szemmel feküdt a hátán, nem értettem, miért nem nyitja ki a szemeit és néz rám, pedig folyamatosan szólongattam, beszéltem hozzá. Ilyennek még nem láttam. Néhány perc elteltével némileg alábbhagyott a mind több aggodalomra okot adó, mondhatni, gyanús reszketése, elérkezettnek láttam az időt, hogy végre megtaláljam és beszéljek az orvosával. Némi nehézségek árán az első emeleti folyosón értem el. Egyenesen rákérdeztem, mi a baja apámnak, s mi várható a jövőre nézve? A kedves és mosolygós doktornő nem sokat kertelt, igaz, épp én kértem rá, hogy legyen hozzám egészen őszinte. Nos, amit elmondott, annak nem örültem, de legalább tudtam, hányadán állunk. Apám szellemi leépülése visszafordíthatatlan és a legsúlyosabb. Tulajdonképpen esély sincs rá, hogy a jövőben a szó klasszikus értelmében beszélgessek vele. Ugyanennek tudható be, hogy nem eszik, nem iszik; egyszerűen nem érzékeli maga körül a valóságot, tehát az éhséget és a szomjúságot sem. Megint csak ez a szellemi mélypont az oka az ágyból való kimászkálásainak, amikor egy téveszme keríti hatalmába, és indítja hamis útra. Ráadásul, tette hozzá a doktornő, épp emiatt törte össze magát a délelőtt folyamán, akkor is szó nélkül lekászálódott az ágyról, indult valahová, aztán az egyensúlyát vesztve nagyot esett. Sajnos akkorát, ami indokolttá tette a röntgenvizsgálatot. Elsősorban a lábát és a fejét ütötte be, lehet, hogy traumatológia következményei lesznek a zuhanásnak, de erről csak az eredmény láttán tud felvilágosítást adni. Nyugtatókkal tömik, hogy ilyesmi a jövőben ne fordulhasson elő. Ettől ugyan csöndes és alszik, ám a sok mozdulatlanság magában rejti egy tüdőgyulladás veszélyét, tette hozzá a doktornő. Az esetleges elhelyezésével kapcsolatban annyit tudott segíteni, hogy ő is a figyelmembe ajánlotta az Erzsébet kórház igazgatóját, azt a Sámuel doktort, akit apámék körzeti orvosa, doktor Tímár javasolt a múlt hét szerdáján. Tímár doktor meg is adta az igazgató úr telefonszámát, miután maga felhívta, de akkoriban épp nem volt üresedés. Az is igaz, hogy akkor és ott még apám és élettársa, Dóra kettős elhelyezéséről elmélkedtünk, most meg már csak apámról van szó. Még beszéltünk keveset, és egyre inkább úgy éreztem, a nő rá akar vezetni az általa ki nem mondott, de jószerével teljesen körbeírt lényegre, miszerint készüljek fel a legrosszabbra. Megköszönve Ladányi doktornő türelmét és hogy szánt rám időt, visszamentem a földszint 5-ös kórterembe, a még mindig hideglelősen borzongó, ugyanakkor alvó szülőmhöz. A szobatársak esetleges leselkedő pillantásaival mit sem törődve, egy percig megrendülten néztem a sokat szenvedett, beesett arcot, és arra gondoltam, szegény apám sem ül már többé semmiféle lóra, elmúltak a daliás idők. Nem kevésbé elmúltak az alatta szolgált lovak, az almásderesek, a hókák, és az örökkévalóság zöld mezején elvágtatott az a fehér paripa, amelynek hátán - töredezett szélű fényképek tanúsítják - oly büszkén feszít húszon valahány éves lovashuszárként. Igen, és a megöregedett huszár most haldoklik. Apám haldoklik. Ebben is a pillanatban is, amikor a számítógépem klaviatúráját ütöm, vagy amikor az előbb kis időre kiengedtem Csicsát az udvarra, és néztem, amint önfeledten kergetőzik az Ördög névre hallgató cimborájával. Később sorban felhívtam Anikómat, aztán Dóra lányát, s végül anyámat. Mindenkinek beszámoltam a doktornővel megesett beszélgetésről. Anikóval természetesen majd még beszélünk erről, este megint elé megyek autóval. Dóra lányát, Dudit többek közt arról értesítettem, hogy a következőkben, miután szerdán állítólag úgyis elköltözteti magához Dórát, igényt tartok apám körülbelül hetvenezres nyugdíjára. Na persze, nem saját célra, hanem vagy az öregek otthonában való elhelyezésre, vagy a temetésre kell a pénz. Attól függ, hogyan alakul a héten apám egészségi állapota. Dudi részéről nem tapasztaltam se nyílt, se burkolt ellenállást, amit ajánlok is. Aztán öt óra tizenkét perckor jött a maradék reményemet félresöprő feketeleves. Ladányi doktornő hívott a Péterfyből, hogy mostanra lett meg a röntgeneredmény, de rossz hírei vannak. Apámnak súlyos combnyaktörése van, emellett közepesen erős tüdőgyulladást észleltek nála. Intézkedtek, hogy mielőbb szállítsák át a Fiumei úti Baleseti Kórházba, oda, ahol évekkel ezelőtt a szilánkosra tört lábszárával feküdt. Sok szerencsét, viszontlátásra! Csak néztem a hirtelen elnémult telefont, és bevillant apám délutáni szörnyű jajongása, meg a szűnni nem akaró, különös hidegrázása. A fájdalom és a láz velejárói. Ez már tényleg a vég, egy 81 éves idős ember nem él túl egy combnyaktörést. Műteni nincs értelme, mert a legyengült szervezet belepusztulna a fiatalabb korban is igen kockázatos sebészi beavatkozásba, s ha valami csoda folytán mégsem, az esetleges sikeres műtét utáni hosszas fekvés végzetes tüdőgyulladáshoz vezetne. Az öregek egyik rettegett rémálma az esésből származó combnyaktörés, és az utána menetrendszerűen bekövetkező súlyos tüdőgyulladás, amit százból egy, ha túlél. Apám életben maradási esélyei a minimálisra csökkentek. A túlhajszolt, alulfizetett, cinikus orvosok semmit sem fognak kezdeni egy szellemileg leépült, beszámíthatatlan öregemberrel. Legfeljebb valami morfinszármazékkal csökkentik a fájdalmát. Innen lenne szép nyerni, drukkolok is apámnak keményen, miközben pontosan tudom, semmi értelme. Minden összeesküdött ellene. Ha - elméletben - túlélné a combcsont sérülését, akkor sem lenne értelme az egésznek, hiszen mi következne ezek után? Megint felhívtam mindenkit, ezúttal az új fejleményről beszámolandó. Nem ecsetelem a döbbent reagálásokat, minek kínozzam magam, lesz még elég gondom-bajom így is. Szóval, ennyi. Reggel még úgy beszéltük meg Anikómmal, hogy holnap, amikor mind a ketten szabadnaposak leszünk, néhány helyen utánajárunk apám valamely idősek otthonában való elhelyezésének. Elsősorban az Erzsébet kórházinak. Változott a program. Holnap kocsival elugrunk néhány temetőhöz, hogy az irodán megérdeklődjük, mibe kerül egy hamvasztásos, urnás temetés. Jézus Mária! És ezeket a kegyetlen mondatokat nekem kell leírnom! Apám még él, és én itt tervezem a gyászszertartását. Azért nem könnyű a szüleiket túlélő fiak élete.  Kelt 2010.03.02. 

 

  (Nyolcadik kötet) Tizenkilenc:

 

  A tegnapi, keddi nap folyamán Anikómnak valami emésztőszervi betegsége támadt, mert este, mikor szokás szerint kocsival elé mentem, hányingerre és gyomorbántalmakra panaszkodva ült be a járgányba. Állítása szerint a gondok este kilenc körül kezdődtek. Hazaérve fokozódott a helyzet, mert éjszaka többször hányt, méghozzá a budiból a két csukott ajtón keresztül a szobába szűrődő hangokból ítélve, nem is akármilyeneket. Reggel pocsék állapotban ébredt, mint akin gőzmozdony hajtott át. Éjjel keserűeket rókázott, tehát jó esélyjel az epéjével adódtak bizonyos gondok. Régebben is voltak ilyen rohamai, akkor Bilagittal csillapította a gyötrő kínokat. Ezúttal viszont nem volt otthon a gyógyszerből, mivel korábban kifogyott, és nem pótoltuk. Együttérzéssel kérdeztem tőle, ezek után szeretne-e velem tartani a napközbeni dolgok intézésében, vagy inkább kipiheni az éjszakai megpróbáltatásokat? Jönni akart. Öltözködés közben soroltam a nap kényszerből alakult programjait: apám meglátogatása a balesetiben, kiruccanás Tökölre, érdeklődni a helybeli temetés körülményeiről és tarifájáról, visszafelé ugyanez a Kozma utcai Új Köztemetőnél. 

  Fél kilenckor a Fiumei út elején magasodó Baleseti Intézet alagsorában, a 3-as számú megfigyelőszobában álltunk apám ágya mellett. A Ladányi doktornő telefonja utáni esti képzelgéseimben apámat láztól vöröslő arcú, fájdalomtól hánykolódó emberként láttam lelki szemeim előtt, erre kiderült, hogy azért - legalábbis látszatra - nem olyan tragikus a helyzet. Nem eszik olyan forrón a kását! Hál' Istennek! Az öregem egy nagyon csendes, rendkívül tiszta és kellemes hőmérsékletű, négy beteg befogadására alkalmas kórterem egyetlen lakójaként egyenletesen szuszogva, békésen aludt egy szál, ropogósan friss lepedővel állig betakarva. Az infúzió tűje a jobb kézfejében, a kiürült műanyag palack az ágya fölé hajló tartóvason lógott. Beszéltünk hozzá, de mély altatásban lehetett, nem reagált a szólongatásokra, viszont a vastag bajusszal keretezett, fogatlanul beesett szája folyamatosan őrölt valami képzeletbeli ennivalót. Addig ácsorogtam a folyosói nővérállás előtt, míg arra nem jött egy kompetensnek látszó hölgy, akitől annyit tudtam meg, hogy apám állapota - a helyzethez képest - kielégítő, egyébként két vagy három napon belül műtik. Attól függően, hogy mikor sikerül visszaszorítani a tüdőgyulladást. Hm, ez mindenesetre jó hír, hiszen ha a nagy tudású doktorok műtétre alkalmasnak tartják, akkor talán nincs minden veszve. Megköszönve a lelki megkönnyebbüléssel járó híreket, kisvártatva távoztunk a kórházból, hogy eleget tehessünk a következő napi programnak. Irány Tököl! Máskor örömmel vállalkoztam a Csepel-szigeti település ilyen vagy olyan okból való felkeresésére, vagy akárcsak a rajta való keresztülutazásra, ezúttal azonban a személyes érintettség és az odautazás súlyos indoka mindent generált bennem, csak éppen jókedvet nem. Tökölön tereptanulmányozás végett mindjárt a lényeggel kezdtük, vagyis nem álltunk meg a településen, hanem egyenesen a Szigetcsép felőli határban fekvő temetőhöz igyekeztünk. A kora tavaszias, tündöklően napfényes, kellemes időben megejtett negyedórás temetői sétát követően biztos voltam benne, apámnak, amikor eljön az ideje, ebben a meghitt környezetben kell végső nyughelyre lelnie. Miként engem gyerekkorom jó néhány felejthetetlenül kedves emléke, úgy apámat felnőtt kora nem egy vidám napja ide, a Soroksári-Duna mellékéhez köti. A nem olyan sokkal délebbre eső, e szép tájegységhez tartozó Dömsödön két ízben nyaraltunk, plusz egyszer teleltünk, Ráckevén sokszor megfordultunk átutazóban, és a tököli temető egyik családi kriptájában nyugvó Pista bácsival és feleségével, anyai nagyanyámmal Szigetcsépre jártunk horgászni. A legendás "sódereshez". Ennyi emlék és tény biztos érzelmi kötődést nyújt ahhoz, hogy az ember jelentős mértékben idetartozónak érezze magát. De lássuk a piszkos anyagiakat! A temető bejáratánál kiállított nagyobb táblán ott szerepelt a helyi temetkezési vállalkozás Piac téri kirendeltségének pontos címe és telefonszáma. Megtalálni gyerekjáték volt, különben is, évekkel korábban, mikor is romantikus elmúlási hevületemben anyámnak és magamnak néztem volna itt közös sírhelyet, jártam már az irodánál. Most más működtette a jellegéből adódóan minden gazdasági helyzetben kiválóan működő céget, de a címhely maradt. A legfeljebb húsz négyzetméter alapterületű, irodával egybekötött bemutatóhelyiségben barátságos, középkorú hölgy fogadott, s rögtön hellyel kínált minket. Az összhatás tekintetében enyhén bizarr helyiségben a falak mentén függőlegesen felállított fakoporsók kínálták magukat. Az ember szinte kedvet kapott az azonnali elmúláshoz, csak hogy fáradt tagjait kinyújtóztathassa a bélés hűs selyemdrapériái között. A sötétre pácolt asztalosipari termékeken szabályos árcédulák lógtak, amelyeken lelkiismeretes kezek jól olvashatóan feltüntették a nettó és a bruttó árat. A hozzám legközelebbit például százhúszezerért mérték. Nettóban. A falak mentén elhelyezett polcokon gömbölyded hamvvedrek, azaz az elhunytak porának őrzésére szolgáló fehér és fekete mázas cserép- és rézszínű fémtégelyek sorakoztak. Legalább húszfélét kínáltak, keresztes vagy Jézus fejes féldomborművel, kelyhek ilyen meg olyan mintával, aki itt nem talál kedvére valót, az ássa el magát. És ne hagyjam ki az üresen hagyott névtáblákkal felszerelt, háromféle kivitelezésű fakeresztet; mind kisebbfajta remekmű az asztalosművesség tiszteletreméltó műfajában. A kölcsönös verbális udvariassági körök megtétele után érdeklődésünk tárgyára tértünk. A szakmában felettébb járatos hölgy elismerésre méltóan alapos munkát végzett, tanulságos beszélgetésünk végére nem maradt előttünk rejtve semmilyen szakmai titok. Az íróasztalán maga elé húzott formanyomtatványon tíz percen belül hevenyészett, de a lényeget illetően a valósághoz közeli költségvetést végzett. Az A4-es nyomtatvány jobb felét az igénybe venni kívánt szolgáltatásokkal kapcsolatos kiadások rubrikái sávozták, míg a bal oldalt a dologi (anyagi, materialista) rész idevágó tételei foglalták el. Töviről hegyire megbeszéltünk mindent, ami a hamvasztásos, urnás temetés témakörében egyáltalán szóba jöhet. Amikor a hölgynek a szertartás polgári vagy egyházi rend szerint való lebonyolítását firtató kérdésére a polgári változat mellett voksoltam, a háttér egyik székén mindeddig csendesen üldögélő, eladdig nyilván a belső (testi) problémáival elfoglalt Anikóm meglepetésszerűen feléledt, és harcosan kiállt a református rend szerinti temetés mellett. Mi a nyavalya? Hiszen az én kicsim, bár református vallású, nem is gyakorló hívő! Nem beszélve apámról, aki akkor került a vallás közelébe, ha a kocsmában egy református pap mellé sodorta az élet. De a hites feleségem ragaszkodott a pap jelenlétéhez, merthogy ez így van rendjén a végső tisztességnél. Tekintettel a kínzó epegörcseire, ráhagytam a dolgot, és a továbbiakban belekalkuláltuk a költségvetésbe a szentbeszédet. Szóba került itt minden, nem voltak tabutémák! A kórházi hűtés, a tetemet takaró lepedő és a műanyag hullazsák ára, a győri krematórium (amit a hölgy következetesen kremának nevezett) költségei, a furgonnal való oda- és visszaszállítás, a temetői urnagödör kiásásának és visszahantolásának költségei, a harangozó tiszteletdíja, az urna ára, meg mindennek az ára. Nem részletezem tovább. Ha a temetés minden mozzanatával (okiratok, tárgyi kellékek, egyházi vonatkozás, harangozás, szállítás, kórházi, krematóriumi és temetői teendők stb.) a céget bízzuk meg, akkor mindösszesen kétszáztízezer forintból kifutja a temetés. Bruttó. A hölgy a végén sokat sejtetően közelebb hajolt, és fojtott hangon megjegyezte, hogy a tárgyi hozzávalók árából elengedheti az áfát, ami nagyjából tizenhétezer forintot jelent. Vagyis ennyit spórolnánk, ha a kellékekről nem kérnénk számlát. A kufár lélekre valló utalástól megmozdult a sandaságokra mindig érzékenyen reagáló gyomrom, de még futotta egy halvány műmosolyra, miközben biztosítottam róla, hogy annak idején biztosan nem fogunk számlát kérni. A költségvetési piszkozatot nem hozhattam magammal, de nem is volt szükséges, hiszen minden lényeges dologról informálódtam. A hölgy átnyújtott egy fénymásolt névjegykártyát, ha eljön az ideje, keressem bizalommal. Még sírkövest is tud ajánlani a településről, a környéken senki sem dolgozik nála olcsóbban. Jó. Addigra eldöntöttem, hogy a tököli temető és a temetési költségek minden szempontból megfelelnek, ezen a szinten ez a legjobb választás. Aminek következtében a Kozma úti Köztemető látogatása tárgytalanná vált. Hát igen. Dóra annak idején, midőn tízezresével kezdte adogatni az apám majdani temetésére szánt pénzt (négyszázezret remélt összegyűjteni), még koporsós temetésben gondolkodott. Én már akkor sem. Azóta eltelt másfél év, értelemszerűen száznyolcvanezer forint gyűlt össze. Ez azonban messze nem elég a koporsós végtisztességhez, de kapásból hozzáfűzöm: nem is akarnám, hogy apám teste hónapokon keresztül bomoljon egy földbe süllyesztett faládában. Nem lenne méltó megoldás, és nem tudnék szabadulni az enyészet nyomasztó képeitől. Sajnos igen élénk fantáziával rendelkezem. Szegény Dóra, mivel az ő mentálhigiénés állapota is napról napra rosszabb formát mutat, nem tud, nem képes beleszólni a végső megoldásba. Az szerintem természetes, hogy 26 évnyi ismeretséget követően ő, mint hű élettárs állja a végtisztesség költségeinek zömét. A többit Anikómmal kipótoljuk. Anyámmal furcsán jártam, midőn a múltkori telefonálás idején, a combnyaktörés apropóján megpendítettem előtte apám közeli halálának lehetőségét. Anyám - talán maga is elhitte, hogy jót cselekszik - felajánlott nagyjából százezer forint kölcsönt apám temetésére, kiegészítendő a célra jelenleg rendelkezésre álló, esetleg kevésnek bizonyuló pénzt. A nyomaték kedvéért tíz másodperccel később ismét beleszőtte egy mondatába a kölcsön kifejezést. Hangsúlyosan ejtve, a miheztartás végett. Mostanában fedeztem fel, nem kis keserűséggel, hogy nem ismerem anyámat, s félek, sosem ismerem meg igazán. Helyette szégyenkezem, mert nem tudja, mit cselekszik. Hogyhogy kölcsönözne - részletekben való visszafizetés mellett - akármennyi pénzt?! Erre a célra... Tegyük fel, vagyok olyan bunkó, hogy az általa megadott visszafizetési feltétellel belemegyek a dologba. Sosem megyek bele, tiltja a jóérzésem, amit anyám ezek szerint hírből sem ismer. De a játék kedvéért tételezzük fel. Tegyük fel, atyám holnapután meghal. Akkor most tíz hónapon keresztül, havi tízezres adagolásban elkezdem visszafizetni a pénzt? Mint egy bútorbolti áruhitelt? És az utolsó részletnél, ami eszerint jövő januárban lenne, anyámnak megköszönve átnyújtanám az utolsó tízezres bankót? Apám meg már tíz hónapja halott... Anyám otrombasága az ostobaságából fakad. Ezt kell leszűrnöm - az utóbbi tíz évben nem először járok így - az újabb esetből. A szüleim hozzávetőleg harminc évig éltek házasságban. Jól, rosszul, ez a történet szempontjából lényegtelen. De egy három évtizedes házassággal a hátam mögött nem teszek ilyet, hogy a fiammal visszafizettetem a volt férjem temetésére adott összeget! Már eleve a szándék, már az borzasztóan bunkó. Akkor inkább ajánlana fel húsz- vagy harmincezer forintot - már, ha nem sajnálja -, de ne ilyen apámat megalázó módon, kölcsönbe, hanem az apámmal töltött fiatalkori szép évek emlékére. Vagy ha nem ér neki ennyit az élete nagy részét meghatározó társ végtisztessége, akkor mondja becsületesen a képembe, hogy sajnálom, fiam, én annak idején testben és lélekben végleg elváltam apádtól, aki annyi rosszat tett velem, hogy úgy döntöttem, semmi közöm hozzá. Tiszta sor, elfogadom, ha meg nem is értem. Mindeközben, mialatt Anikóm és én nagyon is világi dolgokkal múlattuk Tökölön az időt, szegény apám, gondolom, tovább álmodta e világi  utolsó álmainak egyikét a Baleseti Intézet csendes és magányos kórtermében.  Kelt 2010.03.03.

 

  Vége a negyvennegyedik résznek