ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                 írta Miski György

 

                               Negyvenötödik rész

 

  (Nyolcadik kötet) Húsz:

 

  Most meg az a hír, hogy apám nemhogy nem haldoklik, úgyszólván sosem nézett ki jobban az eltelt két esztendőben! Hát ez meg hogyan lehetséges? Mégis tudnak valamit a doktorok? Ma reggel, ahogy félálomban munkába buszoztam (trolival igyekeztem a Keleti pályaudvarhoz), megszólalt a derékövemre erősített mobiltelefonom, de mire felvettem volna, elhallgatott. A kijelzőn hívó félként az "ismeretlen" felirat jelent meg, amiről egyből a Baleseti Intézet ugrott be. Jó volt a megérzésem, onnan hívtak, mégpedig apám műtő- és kezelőorvosa, Gál vagy Gaál doktor. Az infarktus kerülgetett, amíg rá nem tért a lényegre, minden pillanatban attól féltem, tapintatosan bejelenti atyám elhalálozásának hírét. Hál' Istennek, egészen másról volt szó. Beszámolt a tegnap műtött betege állapotáról, amit jónak ítélt, hozzátéve, az erőteljes antibiotikumos kezelés következtében a járulékos tüdőgyulladás is visszaszorulóban van. Ezek nagyszerű hírek, könnyebbültem meg. De nemcsak ezért keresett. A minap beszélt a Péterfy Sándor utcai kórházban dolgozó Ladányi doktornővel (a Fiumei úton lévő Baleseti Intézet a Péterfy Sándor utcai kórházhoz tartozik, mint traumatológiai osztály), aki ecsetelte apám speciális lakáskörülményeit, illetve azt, amit erről magam mondtam neki, vagyis hogy szeretném öregek otthonában elhelyezni az állandó gondoskodást igénylő apámat. Ebben próbál a segítségemre lenni, már amennyire tőle telik. Ennek jegyében ajánlja a már többektől hallott Alsó Erdősor utca 7-es szám alatti intézményt, ahol a közeli napokban keressem fel személyesen a két vezető - Lehotai vagy Sámuel doktor - közül valamelyiket. A kérelmemben hivatkozzak rá meg Ladányi doktornőre (azt már én teszem hozzá: meg Tímár Róbert körzeti orvosra), talán sikerül helyet szorítani a mostanság eléggé zsúfolt intézményben. Merthogy apámat e hónap 12-énél (jövő hét péntek) tovább nemigen tudja a Balesetiben tartani, törvény írja elő a betegséghez társuló rehabilitációs időt. Ami ennél a csonttörési formánál mindössze ennyi idő. Utána egyéb helyen, például otthon, netán más, hosszabb ott tartózkodást lehetővé tevő gyógyintézetben kell ápolni a lábadozót. Őszintén szólva, ennél a résznél kiadósat csodálkoztam magamban, mivel keveselltem a súlyos esetnek gondolt combnyaktörésre szánt kórházi kezelést. Abban egyeztünk meg a doktor úrral, hogy vasárnap felkeresem a kórházban, mivel egész nap ő lesz ügyeletben. Munkavégzés után rohanás haza, s a viszontlátás feletti örömét még ki sem tomboló Csicsától való gyors búcsút követően nyomás a Fiumei útra! Apámat az ötödik emelet ötös osztályának ötös számú kórtermében, az egyes ágyon találtam. Mivel egymaga feküdt a világos teremben, de még másik ágyat sem láttam, pedig további négynek lett volna helye, nem értem az akkurátus ágyszámozást. Nem gond, túlteszem rajta magam. Nos, itt jön a nap főszenzációja: apám él és virul, mint hal a vízben, az elméje a régi szép időket idézően ismét tiszta (viszonylag)! Csoda ez a javából! Én meg már meggyászoltam magamban, képzeletben eltemettem, aztán meg nézd csak! Igaz, a két keze oldalra volt szíjazva, hogy az infúziós tűt ne tudja kiszedni a kézfejéből, és hogy ne bírjon megint magányos utakra indulni, aminek következtében sanszos egy újabb bődületes esés. Az elszakíthatatlan szíjakon kívül egyik oldalon az ágy hosszában elhelyezkedő, viszonylag magas rács, másik felén az épület stabil fala biztosította a nyugalmat. Ebből a körmönfont csapdából tuti, hogy nem tud kimászni az öregem! Meztelen testéből mindössze a fűzöld felnőtt pelenka takart bizonyos kényes részeket, a többi testrész szabadon, pőrén szellőzött, mivel a könnyű takarót oldalra illetve a lábfejéhez rúgta. Az öregségtől elvékonyodott két karja tele kiterjedt véraláfutásos foltokkal; kék és vörös, lila és rózsaszín foltokkal, amiket közönként a jóddal kezelt nyílt sebek narancssárgája élénkített tovább. Az egész ember tisztára úgy festett, mint akin élő állapotában kiütöttek a spektrum összes árnyalatában pompázó hullafoltok. Az ominózus láb, a talányos eséstől sérült bal oldali, teljes hosszában valami világossárga folyadékkal bekenve, amitől úgy látszott, akárha egy transzplantációs műtét keretében egy japán származású elhunyt végtagját varrták volna apám testéhez. Olyan zavaróan nem odatartozónak, utólag betoldottnak tűnt. Egyébként a bal láb külső oldalának felső részén húzódó, legfeljebb tíz centi hosszúságú műtéti heget egyszerű sebtapasz fedte, gézpakolásról, netán gipszcsizmáról szó sem volt. Nem értem, miféle combnyaktöréses balesetet szenvedett apám, mert a látványból egyáltalán nem következik, hogy súlyos sérülése lenne. Ennyit a külső állapot megítéléséről. Visszatakartam a mindezt engedelmesen tűrő öregemet, aztán beszéltem hozzá, hogy a csaliként bedobott témákra reagálva aztán ő szólhasson hozzám, amiből megállapíthatom az elmúlt hetekben igen sérültnek látszó tudata jelenlegi tisztasági szintjét. Nem győztem ámulni. Összeszedett, logikus, nemegyszer humorral fűszerezett feleleteket kaptam. Néha gyanakodva néztem apámra, annyira váratlanul ért egy-egy frappáns beszólása. Lehet, félreértettem a tekintetét, de egyszer-egyszer mintha kimondottan derült volna a rosszul leplezett csodálkozásomon. Aztán énekelgettünk. Én előmondtam apám régi kedvenc nótáinak szövegét, amit a második mondattól már ő folytatott, persze nem prózában, hanem halkan dudorászva. A vén cigány, Deres már a határ, a Bordal (Ha férfi lelkedet egy hölgyre föltevéd...), Petúr dala (Hazám, hazám, te mindenem), jöttek sorra a gyerekkoromban oly sokszor hallott opera- és műdalok. Közben megjelent a két ügyeletes nővér, és gyorsan pelenkát cseréltek apám alatt. Nem mintha szükség lett volna rá, de úgy látszik előírás, hogy meghatározott időközönként váltsák a holmit. Miután távoztak, tucatbál több képet készítettem a sebekkel gazdagon dekorált öregfiúról, aztán, azzal a szöveggel, hogy akad a fején néhány rakoncátlan tincs, ami zavaróan belelóghat a szemébe, lenyestem két fürtöt a hosszúra nőtt ősz hajából. Talán mondanom sem kell, mi célból. Emlék gyanánt. Ezeket a fedett manővereket persze előre kiterveltem, a kis fényképezőgépet és az ollót az itthonról való indulásomkor tettem a kabátom zsebébe. Szépen elszállt az idő, legalább háromnegyed órája lehettem nála, amikor megígérve az Anikóm oldalán megejtendő vasárnapi látogatást, elbúcsúztam, és eljöttem apámtól. A kórház bejáratánál felhívtam a mai napon dolgozó Anikómat, és mindenről beszámoltam neki. Tíz perccel később már Dórát kerestem, akit még a Zichy Jenő utcai címen találtam, tudniillik ő vette fel az asztali telefont. Ezek szerint a lánya mégsem költöztette magához. Dóránál bejelentkeztem holnap reggel nyolcra, mivel az ápolónők kérésére tiszta pizsamát kell vinnem apámnak a kórházba. Azok meg Dóra szekrényeiben állnak glédában. Ezenkívül borotválkozáshoz és mosakodáshoz való tisztálkodási eszközöket, valamint sósborszeszt, amit hazafelé jövet már meg is vettem a Kerepesi út sarkán lévő patikában. Nos, akkor nincs minden veszve, az öregem szervezete olyan, mint a vas. A többit meglátjuk, hiszen minden a jövőben bekövetkező események függvénye.  Kelt 2010.03.05.

 

  (Nyolcadik kötet) Huszonegy:

 

  Gyönyörű időre ébredtünk ma reggel. A zavartalan napsütés oly annyira meghatározta a reggel báját, hogy a késő téliesen hideg levegő sem hatott zavaróan Ezt a napot a Jóisten is kirándulásra, esetünkben autózással egybekötött fényképezésre teremtette. A szükséges holmiknak a csomagtartóba való pakolását követően el is indultunk, elsőként Dórához, hogy elhozzuk apám néhány tiszta pizsamáját, amiket holnap be kell vinnem a kórházba. Azonban már az első méterek megtétele után elkezdődött a baj, ami a Zichy Jenő utcáig percről percre fokozódott. Történt, hogy tegnap éjjel, miután Anikómat - rendes férj létemre - hazafuvaroztam a munkából, s kicsiny feleségem a díványnál játszani kezdett az ilyenkor mindig roppant feldobódott Csicsával, a bohém eb egy pillanat alatt kicsúszott a valamin elmélázó nőm kezei közül, és a hátára pottyanva akkorát nyekkent a kemény parkettán, hogy nekem fájt. (A tárgyilagosság kedvéért hozzáteszem, a két hátsó lábán toporgó kutyus a parkett szintjén állt, tehát nem a magasból zuhant alá.) A kutyánknak nem esett baja (nekem egy hozzávetőlegesen ekkora eséstől anno három bordám tört el), felállt, megrázta magát, s mintha mi sem történt volna, játszott tovább. Anikómat hirtelen felindulásomban csípőből tüzelve azonnal leszidtam, amiért nem figyelt jobban, hiszen tudnivaló, hogy a viszontlátás örömétől elvakult kutyus önveszélyesen lelkes tud lenni. Nyers voltam, kemény (férfiasan tökéletes), de nem durva, csúnya szó nem hagyta el a számat. A kifakadásom ugyan nélkülözte a verbális eleganciát, de az az ijedtség olykor egyszerűsített eljárásokat eredményez. Azt hittem, a dolog formai és tartalmi része ezzel lerendeződött, különös tekintettel arra, hogy az eb sértetlenül került ki a rázósnak tűnő kalandból. Kisvártatva lefekvés, lámpaoltás. Tekintettel arra, hogy mindkettőn háta mögött idegfeszítően húzós, fárasztó nap állt, villámgyorsan elaludtunk. Anikóm ezt az éjfélhez közeli beszólásomat, illetve legfőképp annak stílusát nehezményezte a kocsival való reggeli induláskor. (Itt jegyezném meg, mekkora képmutató marhaságnak tartom a mondást, miszerint "a stílus maga az ember". Vagyis, mindenki olyan minőségű ember, amilyen a modora. Ez az emberi faj burkolt gyalázása, lenézése, utánzó papagájjá vagy majommá degradálása, ugyanis az életünk során eltanulható külsőségeket helyezi előtérbe, nem a nagyságrendekkel fontosabb belső tartalmat. Márpedig egy ember megítélésénél ez utóbbi a lényeges, ugyanis az embert kizárólag a cselekedetei - és nem a betanult, színlelt viselkedése - határozzák meg. Az a nem mindegy, mit és hogyan tesz a valódi megméretések alkalmával. Mert a hallgatóság fülének kedveset pofázni, színházat játszani kevés emberséggel és jó adag cinizmussal is lehet, gyakorta jót tenni viszont csak igaz emberek képesek. És én - Isten látja lelkemet, nem akarván dicsfénytől övezett pajzsra emelni magamat - több éles helyzetben bizonyítva magam és mások előtt, igenis jó ember vagyok.) Hja, kérem, kipihenten könnyű háborút kirobbantani! Csak hát, mint tudjuk, aki szelet vet, vihart arat. Az akciót olyan logikusan követi a reakció, mint ahogy tizennégyre biztosan lapot húz az ember. Az első másodpercekben nem is fogtam fel, hogy mire utal, az anyósülés könyöktávolságnyi fedezékéből miről cserél velem eszmét az én becses nejem, annyira meghaladottnak véltem az esetet. De addig pufogott magában, aztán nemcsak magában, hogy kitartó munkával sikerült tönkretennie a hangulatot. Ahogy csökkent a mind kevésbé vehemensen gesztikuláló nőm szervezetének adrenalinba oltott méregszintje, úgy telítődött szinkronban az enyém. A vehemenciával csínján bántam, kívülről szemlélve ura voltam a helyzetnek (rezzenéstelen arc, laza kormánymozdulatok, puha fékezések), de belül fortyogott a derekasan felfűtött katlan. Mire Dóra belvárosi lakásához értünk, végleg elkedvetlenedtem, s biztosan tudtam, ebből nem lesz kirándulás. Ahogy - kezünkben a pizsamákat rejtő reklámszatyrokkal - eljöttünk az apám távollététől testben és lélekben szánni valóan összeesett öreglánytól, és visszaültünk a jó öreg Dessewffy utcában parkoló kocsiba, fakó hangon közöltem a felém elkerekedő, álmélkodó szemeket vető nőmmel (a nyilvánvaló ok-okozati összefüggéseken való álszent csodálkozás megint csak tipikus női reakció), megyünk haza, a mai túránk ennyiből állt. A korai Shakespeare-fordítások archaikus nyelvezetéből kölcsönözve: s legott lőn. A váratlan fordulattól észbekapó asszonypajtás menet közben igyekezett a szavak szintjén finomítani az eldurvult helyzeten, de (szorgos fejszecsapásokkal magam alatt vágva a fát) következetes maradtam, és az autót szépen visszakormányoztam a Tábornok utcába. Az estig nem remélt társaságunk rövid úton való visszatérésétől megrészegülten viháncoló Csicsa kutyánk palástolatlan örömére. Azóta nemigen beszélünk egymáshoz, megátalkodottan játsszuk a civódó párok szokásos, hülye gyerekre komponált szerepét. Azt viszont ösztönösen jól alakítjuk. Istenem, az előző házasságomban de sokszor volt részem ehhez hasonlóan ostobán áthallgatott órákban, csökönyös szájzáraktól sivárrá tett napokban! Később hetekben. De Anikómat is csak nőből faragták, ami azt jelenti, hogy a vélt vagy valós sérelmeit a nemére oly jellemzően pitiáner módon jegeli, és a lelki fagyasztóból kikapott mirelitet akkor bassza oda a hangulat terített asztalára, akkor rondít bele a levegőbe, amikor a legkevésbé alkalmas. Ez van. Az incidenstől természetesen nem csökken az iránta érzett szeretetem, csak átmenetileg lehűl. A sajnálatos közjátékot afféle, nem kevés tanulsággal szolgáló figyelmeztetésként fogom fel, miszerint lehetőleg igyekezzem észben tartani: nő és férfi agya nem egy srófra jár. Ezt a napot viszont kidobhatom a szemétbe. Nagy kár érte, mint száguldó életem minden elvesztegetett napjáért. Ennyivel kevesebbet éltem, ha csak... Mivel halandóként nem engedhetem meg magamnak az időpazarlás fényűzését, a jövő hétvégén, amikor is Anikómat a munkaköri kötelességei elszólítják mellőlem, bepótolom a most elpuskázott utazást. Magányosan, de szabadon. Relatíve szabadon. S azonmód helyreáll a világ időlegesen kibillent egyensúlya.

  Unalmamban az imént végeztem el egy számítógépes intelligenciatesztet. Az interneten szörfözve találtam rá. Az eredményem: a 60 feladatból 48-ra adtam jó választ, mindösszesen 35 percet felhasználva a rendelkezésre álló 45-ből. Végeredményként 128-as IQ-t adott meg a gép, ami az intelligenciaskálán a szuper intelligens (120-140) kategóriába tartozik. 140-től zseni az ember. Ettől még (már) messze vagyok. A rám nézve hízelgően magas pontszám annyit jelent, hogy 56 évesen (egyelőre) nem tartozom a debilek táborába. Megnyugtató. A gép előre kérte megadni a koromat, amit nyilván számításba vett a kalkuláláskor. Ha most, ilyen idősen, amikor már évtizedek óta butulok (az emberi agy állítólag 15 évesen nyújtja a legjobb teljesítményt), annyi amennyi, mennyi lehetett fénykoromban? Sosem tudom meg. Na, akkor az Iton Kft.-nek van egy szuper intelligens árukihordója (pardon, területi képviselője). Kár, hogy az anyagiak terén nem méltányolják eléggé. Vess gyöngyöt a disznók elé...  Kelt 2010.03.06.

 

  (Nyolcadik kötet) Huszonkettő:

 

  Apám úgyszólván minden nap helyzetbe hoz, mostanság, ha tetszik, ha nem, körülötte forog a világ. Vasárnap egyedül jártam nála, kedden és ma Anikómmal látogattuk meg a kórházban. Vasárnap sikerült beszélnem a műtőorvosával, azzal a bizonyos doktor Gállal, aki úgy meg volt fázva, hogy fél méternél nem mentünk egymáshoz közelebb, s az egész beszélgetésünk legfeljebb három percig tartott. A doktor úrral való értekezést követően annyival pontosabban látom apám helyzetét, hogy végül is nem a klasszikus értelemben vett combnyaktörést szenvedte el, hanem egy centivel alább tört valamije. Vagyis, így már nem combnyaktörésnek, hanem felső comb vagy valami hasonlóképpen hívott törésnek minősül az eset. Ami jóval könnyebben kezelhető az előbbi variációnál. Apámmal nem váltottam szót, mivel az ottlétem alatt mindvégig aludt, álmában egy pillanatra meg nem pihenő, folyvást őrlő szájmozdulatokkal rágta a képzeletbeli ételt. Tegnap, azaz kedden Anikómmal érkeztem, de előbb leugrottunk a Keleti pályaudvari aluljáróban lévő, divatcikkeket árusító üzlethez, ahol a feleségem régi kolléganője, Ircsi az eladó. Bő egy éve a Nyugati pályaudvari aluljáróban, egy női fehérneműboltban dolgoztak együtt. Nőmnek régóta kijár egy új kézitáska, úgyhogy háromezer-kilencszázért vettünk egy pofásat. Remélem, tovább tart az előzőnél. A diszkréten lilás háttérből merészen kiugró fekete apró kockás mintázat némileg emlékeztet az 1960-as évek opart stílusára, de összességében ízléses, divatos, nőies. 

  A remeteszakállas apámat ébren találtuk. Szegénynek egyre kevesebb látszik ki a szürkés szőrzettel keretezett arcából. Kicsit elbeszélgettünk vele, Anikóm megint bekente a homlokát száradás elleni bőrvédő krémmel, simogatta a véraláfutásoktól foltos kezét, egyszóval kényeztette az őrá mindeközben rajongó tekintetet vető apámat. Ma megint jártunk nála, de előbb a Dózsa György út végi benzinkútnál lemosattuk a téli mocsoktól matt fényű kocsit, amivel aztán elfurikáztunk az VII. kerületi Alsó Erdősor utcai kórházhoz. Itt megkerestük doktor Sámuelt, mivel apám műtőorvosa, Gál doktor a hétvégén ide, a Sámuel doktor úr által felügyelt rehabilitációs részlegbe akarja apámat átszállíttatni. Legnagyobb kétségbeesésünkre a különben rendkívül jóindulatú orvos nem tudott a tervről, ráadásul, mint szinte restelkedve hozzátette, a nagy zsúfoltság miatt jelenleg esély sincs elhelyezni apámat. Annyival azonban bölcsebbek lettünk, hogy kiderült, ha valamikor mégis odakerül apám, akkor három hónapig minden további nélkül ott tartják (napi ezer forintot kóstáló térítés ellenében, de erre fedezetként ott van apám hetvenötezres nyugdíja), ami további három hónappal meghosszabbítható. Ez összesen tehát félév haladékot jelent, ami alatt tüzetesebben utána lehet nézni valami megfelelő színvonalú öregek otthonának. A végül is sikertelenül zárult látogatásunktól kissé letörten autóztunk át a Baleseti Intézetbe, ahol hiába kerestem Gál doktort, ezen a héten szabadságon van. A helyettese eddig semmit sem intézett atyám dolgában, talán holnap - ha hinni lehet a szájából elhangzott bizonytalan ígéretnek. Hm. Az elmúlt hetek tapasztalatai azt mondatják velem, hogy az egészségügyi intézmények és az alkalmazottaik különös sakkjátszmájában szegény apámra - akaratán kívül - a csóró paraszt figurájának hálátlan szerepét akarják osztani, akit ide-oda lehet tologatni, s nem számít különösebb veszteségnek, ha végül kiütik. Na de, nem addig van az! A parasztot sem olyan egyszerű lesöpörni, ha erős bástya áll mögötte. 

  Apámat az ágya szélén ülve találtuk, meztelen lábfejei alacsony zsámolyon nyugodtak, előrebillent feje csaknem a mellkasát súrolta. Mivel nem volt rajta pizsamaalsó, felül meg mindössze a lenge pizsamakabátot viselte, és a szoba két bukóablaka szellőztetés végett nyitva volt, nem csodálkoztunk a két meztelen combját pettyező libabőrökön. Gyorsan bezártam az ablakokat, apám vállára köntöst, a pucér lábaira takarót terítettünk. Aztán megetettük a magunkkal vitt habos süteményből, aminek mindössze a negyedét tudta megenni. Nemsokára hozták a levesből és édes süteményből (rizskoch) álló ebédet. Apám mindenből keveset vett magához, annak is a felét kiköhögte, merthogy az óvatos adagolás ellenére rendre mellényelt. A helyettes orvosra várni kellett, amíg befejezi a műtétjét, aztán beszéltem vele, s ekkor derült ki, semmi érdemi lépés nem történt apám hétvégi átszállítási ügyében. Azzal a bágyatag ígérettel rázott le, hogy holnap igyekszik lépéseket tenni a dologban. Miután elbúcsúztunk apámtól, s az ágya mellől elhoztuk a zsákba tett, kimosásra váró szennyest, levezetésképp sétáltunk egyet a kórházzal átellenben található Fiumei úti temetőben. A hidegen fújó, erős szélben kitisztult a fejem, amit lassan szétfeszít az apám körüli gondok halmaza. Holnap délután ismét bemegyünk az öregemhez.  Kelt 2010.02.10.

 

  (Nyolcadik kötet) Huszonhárom:

 

  Tegnap, csütörtökön Anikómmal megint megnéztük a napról napra javuló formát mutató apámat a kórházban, de előbb, megnyugtatandó a lelkiismeretünket, felnéztünk a magányos napjait a Zichy Jenő utcai lakásban tengető Dórához, apám élettársához. Az öreglány szédelegve jött ki a folyosó végi vasrácsot kinyitni, és ugyanilyen imbolygó léptekkel tűnt el a bűzös macskavizelettől szúrós szagú lakásban. Addig sem volt itt példás rend és patikatisztaság, míg apám e vénségtől megsárgult falak között morzsolta szürke mindennapjait, de a jelenlegi rendetlenség egyenesen elszomorító. A környezet idomul a gazdához. Hozzá jön a már említett, mindent átható macskaszag, valamint a nagyasztal melletti székre rogyott Dóra siralmas állapotának szívszorító látványa. A depressziótól megtört öreglányon koszlott, gyűrött hálóing és ugyanilyen viseltes köpeny lógott, az arca beesett és sápadt az elégtelen, vagy éppen nélkülözött táplálkozástól, vásott papucsba bújtatott lábain szemet szúróan kiütnek a hónapos retek szégyenfoltjai. A hiúságban verhetetlen Dóra mindig adott magára, igyekezett csinosan öltözni, de még otthon is ügyelt a sminkjére, a hajára, de ennek vége. Az utoljára ki tudja, hány hete befestett haja már nemcsak a tövénél, de legalább két centi magasságig őszen virít, a protézisét rég nem láttam betéve, miáltal múmiaszerűen összeesett a feje. Az egész nő egyetlen nagy lemondás, maga a testet öltött dekadencia. Szerintem az ideg-összeroppanás küszöbére érkezett, emlékeit a valósággal keverve gyakran delirál. A magány minden ízében kikezdte, aszalódó testéből sebesen párolog az életösztön, a szív- és egyéb gyógyszereit összevissza, nemtörődöm módon keverve szedi be, csoda, hogy eddig nem csapta le az efféle hanyagságot ritkán elnéző halál. Vittünk neki egy adag gesztenyepürét, de hozzá sem nyúlt, noha két hete még a fulladás határán tömte magába a lánya által vitt ugyanilyen édességet. Sírós hangon rimánkodott, hogy hívjak hozzá mentőt és vitessem a Péterfy Sándor utcai kórházba, mert van egy olyan érzése, hogy egyedül nem sokáig húzza. Ezt a látottak alapján elhiszem. Hívni ugyan nem hívtam a mentőket, azonban mindjárt telefonáltam a lányának, akinek beszámoltam a rendkívül rossz bőrben lévő anyja állapotáról, nyomatékosan javasolva, vitesse gyorsan kórházba, amíg nem késő. Hozzátéve, hogy Dóra immár nem tiltakozik a kórházba szállítás ellen, mi több, könyörög a beszállításért, amit azért mégiscsak a lányának áll jogában megtenni. Dudi megígérte, hogy egy órán belül felnéz az anyjához, és mentőt hív neki. Ezzel eljöttünk a Zichyből, bár Dóra mindenáron marasztalt volna, amíg a lánya vagy a mentőszemélyzet meg nem érkezik. Mást nem tehettünk, mint a gyorsabb ügyintézés érdekében előkerestük a személyi igazolványát, és jól látható helyre, az asztal szélére tettük. Sajnálom az öreglányt, mostanság keményen rájár a rúd.

  Apám viszont él és virul, mióta kikerült az elfekvőnek beillő Zichy Jenő utcai félhomályos, bűzös lakásból. A világos, tiszta kórterem egyes ágyán ébren találtuk. A két, oldalra szíjazott keze közül a jobb kézfejébe most is infúziós tűt böktek, ám ezúttal vérátömlesztést kapott a súlyos vérvesztesége miatt. Anikóm kitartó türelemmel szépen, nagy szeretettel és gyöngédséggel megetette a neki mindig első szóra engedelmeskedő apámat, nem győztem álmélkodni, mennyi minden fért az öregembe, legalábbis az elmúlt napok böjtös étkezéseihez képest. Félóra múltán előkerült a helyettesítő orvos is, aki megerősítette az engem a délelőtt folyamán felhívó "igazi" orvos, doktor Gál szavait, miszerint apám jövőbeli elhelyezése körül némileg módosult a program, azaz most péntek helyett jövő hét kedden szállítják át az Alsó Erdősor utcai rehabilitációs intézetbe. De nem Sámuel doktor felügyelete alá, hanem valami, általam eddig nem hallott nevű doktornő osztályára kerül. Apám tehát remekül van, persze a helyzetéhez és az elmúlt hetekben látott állapotához képest. Ma délután megint felnézek hozzá, ezúttal Anikóm nélkül, mivel a drágám dolgozik, ráadásul egymás után három napon keresztül.

  Dóra lánya este felhívott, hogy a megbeszélteknek megfelelően kihívta a mentőket, ezúttal azonban ők nem találták Dóra állapotát olyan súlyosnak, ami kórházi ápolást igényelt volna. Ez hihetetlen! Amikor régebben el akarták vinni, nem ment, amikor meg menne, nem akarják vinni! Mindenesetre kapacitáltam a lányát, hogy mielőbb nézzen be a Bajcsy-Zsilinszky úti rendelőintézetbe, és kérje meg doktor Tímár körzeti orvost, aki a múltkoriban nagyon segítőkészen állt az öregek dolgához, segítsen Dórát elhelyezni az Alsó Erdősor utcai intézményben, s akkor egymás közelében lehet a két öreg. Dudi mindent megígért, meglátjuk, mi teljesül belőle.  Kelt 2010.03.12.

 

  (Nyolcadik kötet) Huszonnégy:

 

  Ma délután, úgy három óra tájban, megint meglátogattam apámat. Érdekes helyzetben találtam rá, a felsőteste ferdén feküdt az ágyon, míg a két lába az ágy oldala mentén lelógott. Tíz perc múltán gyanúsnak találtam a pózt, ezért rákérdeztem az ügyeletes ápolónőnél, rendjén van-e a dolog? Nem volt rendjén, a leesés veszélyét magában hordozó helyzet apám titkos partizánakciója eredményeként jött létre. Aznap másodszor. A jó kondíciójú nő értő mozdulatokkal visszatette a helyére, apám meg sem nyikkant, s ha már ott volt, pelenkát cserélt rajta, ami indokolt cselekedetnek minősült, mivel teli volt a zsák... Érdekes mozzanata volt a kórházi délutánnak az atyámat tisztába tevő ápolónő kiszólása, mit kiszólása, kiordítása a folyosói nővérszoba irányába: "Gizikém, húzzál már be Gyula bácsinak egy kakát!" A meglehetősen alpári, mindazonáltal nem minden humor nélküli felszólítás alighanem a tisztába tétel adminisztrálására szólította fel a távolabb láthatatlanul szöszmötölő Gizit. Még jövet, az odalent, a kórház földszintjén található kávéautomatánál ittam egy forró csokoládét (nyolcvan forint), s egy másikat felvittem apámnak. Ha már nem tudtam beszerezni másfajta édességet, kivált a tegnap reklamált franciakrémest, gondoltam, megteszi ez is. Odafent áttöltöttem az üvegpohárba, megvártam, míg kihűl, és hajlékony műanyag szívószálon át megitattam az öregemet. Akinek ízlett az ital, de csak a felét bírta leküldeni. A maradékot ki akartam önteni a mosdóba, amikor megszólalt az egy ággyal odébb fekvő csípőtöréses szobatárs, hogy legyek szíves, adjam neki, annyira kívánja az édességet. Hm, mit tehettem, apám üvegpoharából áttöltöttem az ő műanyag poharába, és a kezébe nyomtam. Hálásan köszönte, és óvatosan kiitta a háromkortynyi csokoládét. Miután apám arcát bekentem bőrvédő krémmel, a feje alatt megigazítottam az elcsúszott párnát, és meleg zoknit húztam a hideg lábfejeire, azzal jöttem el, hogy holnap nem, de vasárnap meglátogatom. Amire az volt a lakonikus válasz: jó. Akkor jó.  Kelt 2010.03.12. 

 

  (Nyolcadik kötet) Huszonöt:

 

  A március 15-i ünnep okán háromnapos munkaszünet eddig eltelt két napjában többet dolgoztam, többet fáradoztam, mint a leghúzósabb melós időkben. Márpedig az nem semmi, tudom, mit beszélek. Leírom a kalandjaimat, hátha így, összefoglalva áttekinthetőbbé válik minden, mert egyelőre nagy a káosz az agyamban. Falu- és városnevek kavarognak alig kibogozható összevisszaságban, kíváncsi vagyok, alig huszonnégy óra múltán (illetve, ami a mai utamat illeti, alig pár órával később) pontosan helyére tudom-e illeszteni a rengeteg történést? Nos, lássunk hozzá, mert minden múló perc a rekonstrukciót nehezíti.

  Tegnap, szombaton, reggel fél nyolckor a Lajos király étteremnél kitettem a pechére dolgozni köteles Anikót, aztán - miután még Pesten nyolcezerért tankoltam - Érden át, a Velencei-tó déli partján autózva Székesfehérvárnak vettem az irányt. Fehérvárt elhagyva a régi balatoni úton haladtam Siófok irányába, de már Szabadbattyánnál letértem jobbra, Úrhida felé. Kilenc óra múlt néhány perccel. A tempósabb munkára ösztönző, felöklelésemre készülő heves szélben hamar végeztem a templomkertben talált, betonba ágyazott márványtáblával, s máris a pár kilométerrel odébb eső Sárszentmihály következett. Itt meglett a nap első katonaalakos, kőből faragott emlékműve, méghozzá viszonylag hamar. Visszatérve a balatoni útra, Kőszárhegy, majd Polgárdi jött sorra. Mindkét helyen szép, méltó szobrot kaptak a hős elődök, de az utóbbi, mely a kettős tornyú katolikus templomhoz közeli parkban őrzi a holtak álmát, mégis csinosabb. Véletlenül belebotlottam a szovjet katonai temetőbe, s akkor fotó! Fülén a falu túlsó szélén, a temető előtt, az éles kanyarral búcsúzó út szélén leltem meg a krisztusos kőkeresztbe oltott emlékművet, ami ebben az esetben pár márványtáblát jelent. A mögöttes temetőben szintén megtaláltam a szovjeteket dicsőítő betonmellvédet. Balatonfőkajáron a műemlék templom mellett áll a katonát formázó monumentum. Miután elszúrtam a kivezető utat, Akarattya és Aliga érintésével, jókora kerülővel jutottam Lepsénybe. A főút melletti, kiemelt helyen álló fémkatona fotózása után átugrottam a településsel dél felől összenőtt Mezőszentgyörgyre, ahol a templom szentélyrésze mögötti füves telken látható a kétalakos (katona és kisgyermek), kőből készült alkotás. Innen vissza Lepsényre, mivel dél felé nem vezetett tovább út. A település nyugati részében már jövet felfigyeltem a temető előtti mesterséges dombon magasodó fekete, tűszerű obeliszkre, amely a trianoni békediktátum elleni tiltakozás jegyében került felállításra. 

  Most Enying jött sorra, de ehhez ismét el kellett hagynom a főutat. Átlagosnak mondható kőszobra a város közepe táján lévő templom távolabbi szomszédságában áll. Enying tavaly két ízben is hírhedtté vált, először amiatt, hogy februárban az idevalósi cigányok közül került ki a gyilkos, aki egy helyi diszkóban megölte (megkéselte) Marian Cozma román kézilabdást, a Veszprém csapatának oszlopos tagját. Másodszor nyáron, amikor ugyancsak az enyingi romák közül körülbelül kétszázan demonstratív esti felvonulást tartottak Siófok legfőbb sétálóutcájában. Céljuk a megfélemlítés volt, mivel a maffiózó főnöküknek valami vitája támadt a konkurenciával a Balaton déli területének felosztását illetően. Drog, kurvák, ilyesmi. 

  Siófok, a Balaton fővárosának kikiáltott város következett, ahol a víztornyos főtéren hiába kerestem a gyermekkorhoz kötődő emlékeimben tisztán élő kőkatonát, hűlt helyét találtam. Egy idősebb hölgy járókelő kérdésemre azt a tétova választ adta, hogy a tér átrendezése miatt (valóban, nagyobb munkálatok zajlanak arrafelé) alighanem elvitték valamelyik temetőbe. Ideiglenesen, aztán visszateszik a központba. Két temetőt is felkerestem az elmúlt évtizedekben gyökeres változáson átesett, jószerével ismeretlenné vált városban, mindhiába. Egy idő után feladtam, mivel nem szándékoztam itt tölteni az egész napot. 

  Déli irányba indultam tovább, és a régebben önálló, ma már a város részét képező Kilitinél találtam egy masszív kőobeliszket, olyat, amelyen az összes számba vehető magyar történelmi esemény dátumát feltüntették. 1848-49, első és második világháború, 1956. Ságváron meglepetésként ért a szépen kidolgozott kőszobor, amely egy féltérdre ereszkedett katonát ábrázol, jobb kezében az elhajításra váró kézigránáttal. Ez is ritkaság, amikor a szokásos fegyverzeten túl egyéb harci eszközt is ábrázol a szobrot megalkotó művész. A macskaugrásra eső Ádándra átmenve, a falu polgármesteri hivatalául szolgáló régi földszintes épület falába falazva találtam két márványlapot, természetesen a harcokban elesettek nevével. Kicsivel odébb megint egy szovjet emlékműre lettem figyelmes, amely a temetőnek az úthoz közel eső részén emelkedik. 

  Siójutra kár volt időt pazarolnom, ezt a hitvány, törpeszerű, olcsó obeliszkféleséget akár ki se állították volna. Mindenesetre ott van az út kanyarulatában, szemközt a templommal. Miután visszakocsikáztam Ságvárra, tettem egy eredménytelenül végződő utat a főúttól jobb kézre eső Nyimre. Hm, ennek ugyan van egy völgybe telepített katolikus temploma, amelynek a közelébe eljutni nem egyszerű eset, de nincs első világháborúra emlékeztető műalkotása. Viszont érdekes módon, a falut átszelő felső út közvetlen közelében egészen tetszetős alkotás tiszteleg a II. világháború elesettei előtt. Az egész falucska, amely tulajdonképpen kedves, nyugalmas, ugyanakkor változatos tájon fekszik, különös módon szomorkás hangulatot sugároz. Elhagyatott képet mutat, mintha mindenki mostanában akarna elköltözni innen. Kivéve azt az úriembert, akinek a nagy területű birtokán a jól tartott lovai láthatóan nagy kedvvel harapdálják a földre szórt szénát. Alighanem ez az ember a leépülőben lévő helység Mágnás Miskája. Som település viszont pótolta, ami Nyimről hiányzott, a templom előtti kertben helyes kis emlékmű sorolja az elesettek neveit. 

  Hezitáltam, folytassam az utamat délre, Tamási város irányába, vagy inkább sorra járjam be a keletnek induló völgy falvait? Ez utóbbinál maradtam, tehát kisvártatva Nagyberényben találtam magam. Hosszas kujtorgást követően a templom oldalánál lévő parkban bukkantam rá a modern kori ízlést tükröző kompozícióra. Ez is olyan, amelyikből tizenkettő egy tucat, semmi érdekesség, annál több hideg racionalitás, amennyiben egy helyütt, egybevontan kezelik a két háború hőseinek emlékét. Azaz közös az emlékmű. A Szabadhídvég kőkatonáját tartó oszlop előoldalán látható repedezett márványlapon a következő versike olvasható: "Koporsót nekünk soha nem faragnak, Míg dala, könnye lesz a bús magyarnak. Élünk örökké fűben-fában-kőben, Gyönyörű-boldog magyar jövendőben". Tetszik. A települést a szomszédos Mezőkomáromtól a sárga és barna nádassal szegett, a Balaton vizére jellemző kék színben pompázó Sió folyócska, és a rajta átívelő szűk híd választja el. Áthaladtam felette, illetve rajta, mindjárt a túloldali füves útpadkán letettem a kocsit, és gyalog visszajöttem, hogy lefényképezzem az idillien barátságos, szívet simogatóan békés tájat. Alant a nyugodtan csordogáló víz húzott délkeletre, a távoli Duna felé, száz méterre valami másik vashíd feszült parttól partig, a bal kézre eső, már Mezőkomáromhoz tartozó dombon két, egymás szomszédságában büszkélkedő templom tornyán cicázott a déli napfény. Autóval a túloldali falu központjába érve, a korábban látott két templom közötti gondozott parkban találtam meg az égbenyúló, magas betonoszlopot, rajta sajnálatosan sok elesett katona nevével. 

  Lajoskomárom az előzőekhez képest szerényebb emlékművel rukkolt elő. Azt is alig találtam meg. Elunva a csendes utcákon való meddő körözést, kaptam az alkalmon, hogy végre embert látok, s megszólítottam a portájáról éppen kilépő öregurat. A szabatos eligazítás után művészet lett volna eltéveszteni a temetőt, ahol az embermagasságú obeliszket elhelyezték. Innen csakhamar elértem az Enying és Simontornya között 64-es főutat, ahonnan a kissé félreeső Dégre kanyarodtam le. Nem kellett volna, bár, ha már nem tudtam kikerülni, megörökítettem az itteni szovjet emlékművet. Mezőszilas roppant gazdag falu lehetett egykoron, ennek építészeti bizonyítékai egy sebesen pergő diafilm képkockái gyanánt tűnnek fel a robogó gépkocsi oldalszélvédőjének keretében. Hogy az édes anyaföld miféle jól jövedelmező terményéből éltek-élnek, illetve miféle pénzt fialó foglalatosságot űztek-űznek errefelé, hogy efféle kúriákra, meglehetősen terjedelmes és díszes házakra telik, nem tudhatom. De szemmel láthatóan beletenyereltek a jóba, ami meglátszik a nem kevés anyagi áldozatba kerülő emlékművükön is. Érdekes párosítás a szablyát markoló magyar katona, mögötte az elszánt vitézt még elszántabban védelmező oroszlán, egyazon talapzaton. A művészt alighanem elszédítette, az észszerűség határán túlra sodorta az alkotói szabadság mámora, gyönyörűsége, különben aligha ragadtatta volna magát efféle dagályos túlzásra. Na mindegy, ez sem lehetett olcsó munka. Igaron visszafogottabban álltak a témához, a templom előtti obeliszk nem tolakodó, kevés díszítést visel, ellenben a célnak megfelel. 

  Simontornyán pirosat mutatott a vasúti átkelő fénysorompója, s hogy hasznosan verjem el az utamat keresztező vonatra várakozás kényszerpihenőjét, kiálltam a sorból, hogy lefotózzam a kőhajításra eső szovjet katonai temető sírjait, és a központban álló, vérvörösre mázolt, masszív obeliszket. A városból nyugatra fordulva Tolnanémedinél álltam meg legközelebb. Frekventált helyen, az út melletti kis parkban (a templommal átellenben) látható a minden fantáziát nélkülöző emlékfal. 

  Pincehelyen lakó- és középületek garmadája sugalmazza, hogy a helység megint a módosabb települések sorába tartozhatott, s talán tartozik ma is, ezért álltam értetlenül a dolog előtt, hogy hiába autóztam át teljes hosszában oda-vissza négyszer a falun, fia emlékmű nem került az utamba. Végül, mikor már apadni kezdett az elszántságom, nagy szerencse révén megpillantottam a benzinkúttal szembeni temető távolabbi részén álló öreg kápolna (vagy halottasház) falán. Egyszerű, nagyobb gyúródeszkányi féldombormű van ide befalazva, rajta Jézus, amint segít a sebesült katonának. Gondolom, a hit ereje által. Mélyen belenéznék annak az ökörnek a szemébe, aki ide, erre a kísértetiesen eldugott helyre álmodta a különben tetszetősen kifaragott kőlapot. És csak annyit kérdeznék tőle - mélabúsra hangolt, szelíd-halk alkonyi gordonkahangon -, miért? Miért nem nyomod teherbe a drága jó édesanyádat, amiért ilyen pimasz szentségtörésre vetemedtél a sültbarom agyad által? Hah, hogy kihozott sodromból az ördögfattya köcsög! 

  Tamásiban nem először jártam. Amíg az előző munkahelyemül szolgáló művészellátónál dolgoztam, a céges kombi Toyotával háromszor hoztam le árut a helybéli kirendeltségnek. De ez régi történet. Miután elsőként a járda felőli falában egy tanácsköztársaságot éltető, Horthyt szidalmazó (fehérterror), vörös csillagos márványtáblát viselő házba botlottam, megijedtem, hogy talán rossz helyen és rossz időben járok. Csak akkor nyugodtam meg némiképp, amikor odafent, a városközpontnak helyet adó magaslaton, szemben a katolikus templommal, ráleltem a bokrok és fák takarásában szerénykedő emlékműre. A tetején kőbe faragott katona silbakol. Mögötte idétlenül színesre festett üzletsor húzódik; a túl élénk színek sehogy sem illenek össze a puskás katona szimbolikus alakjával. 

  Kezdtem érzékelni a közelgő alkony első jeleit, úgyhogy beletapostam a gázba, hogy mielőbb Iregszemcsére érjek. A csonka gúla alakú obeliszk a település hosszán átkanyargó út jobb oldalát kísérő, amolyan parkfélének kialakított kisebb magaslaton foglal helyet, több más emlékmű társaságában. Tőle kőhajításra esik a templom. Iregszemcséről öt perc Nagyszokoly, amely beljebb esik a főúttól, de megérte elrándulni odáig, hiszen a falu központjában, egy drótkerítéssel határolt parkban könnyen rátaláltam a kisebb mérete ellenére értékes alkotásra. Még vitt volna tovább a lendület, de a Nap gyorsabbra fogta a járását, miáltal be kellett látnom, aznapra ennyi volt. Ennek ellenére tettem egy erőtlen kísérletet, hogy sötétedés előtt elérjem Ozorát, de a falun túl egyszer csak kifogyott az aszfalt az alattam surrogó útból, s ott álltam a párhuzamos és mély traktornyomokkal összetúrt, a közeli kiserdőben elvesző sártenger szélén. Ami, a kézi térkép tanúsága szerint kilométereken keresztül tartott volna, mielőtt megint szilárd aszfaltút kerül a kerekek alá. Dúlt lelkű festőnek, morálisan elfajzott, afféle sátán cimborája rajzművésznek való, félelmetesen romantikus, sötéten elhagyatott, fenyegetően csendes vidék, ami kiváltképp egy bolond impresszionista vásznán hatott volna drámaian. Út a pokolba. A körülmények kész tények és leküzdhetetlen akadályok elé állítottak, fel kellett adnom. De a kalandokban bővelkedő nap megkoronázásaként a tulajdon szememmel láttam (de legalábbis éreztem) a világ végét. Hát ilyen. Jó tudni. Pisiltem egy kiadósat, mielőtt visszaültem a halkan zümmögő, közepesen melegre fűtött kocsiba. Siófokon, Székesfehérváron és Érden keresztül száguldottam hazafelé, valamikor este fél nyolc tájban estem be a lakásajtón. Csicsa örült, mint egy őrült, és még meg sem szidhattam, amiért az egész napos unalmában csatatérré változtatta a szobát. Elképesztő munkát végzett a fiú. Beállva az udvarra, a kocsi műszerfala három kilométer híján ötszáz (!) kilométer megtételét jelezte. Na, ez már emberes adag! Közben pont huszonöt újabb emlékműről gyűjtöttem be fotókat, ami a maga nemében rekord. Este még Anikóm elé mentem, aztán sürgősen ágyba kívánkoztam. Szerencsére őt is kimerítették a szakácsnői teendők, így aztán nyugalmas, pihentető éjszakám volt.

  A tegnapi nagy menet után azt hittem, ma maradok a fenekemen, merthogy este egy porcikám sem kívánta az újbóli kocsiba ülést. Ámde reggelre (vasárnap) megváltozott a hozzáállásom, úgyhogy miután ismét elfuvaroztam az én kis feleségemet a munkahelyére, a lovak közé dobtam a gyeplőt. Hajrá!

  A tegnapinál kisebb ívű útra vállalkoztam, ezért úgymond "összesöpörtem" a korábbi útjaim alkalmával időhiány vagy egyéb okból kimaradt falvakat, azokat, amelyek a Biatorbágy-Tatabánya-Esztergom-Budapest négyszögön belül fekszenek. A Budaörsön átvezető 1-es úton - leszámítva a herceghalmi benzinkútnál megejtett, ötezer forintot érő tankolásomat - meg sem álltam a Bicske és Tatabánya között félúton fekvő Szárig. A település a második világháború végéig zömmel német lakosságú volt, mint a környék megannyi más települése, ekkor azonban politikai döntés született, miszerint tömegestől ki kell őket telepíteni Németországba, s a helyükre magyarokat kell költöztetni. Elég egy pillantást vetni a világháborúk katonaáldozatainak névsorára, s tisztázódnak az akkori nemzetiségi viszonyok. Csupa német vezetéknév. Száron a községháza falán négy márványtábla látható, ebből kettő az első, kettő a második világháborúban elesett helybéliek névsorát tartalmazza. A keleti szomszéd Újbarok ugyanaz az eset, mint Szár. Itt a templom külső falán vannak a világháborús emléktáblák. A templom előtti téren, elkerítetten, szovjet katonasírok láthatók.

  Bodmér jelentéktelen település, egy legújabb korban készült jelentéktelen emlékművel. A falucska elhagyását követően áttértem az 1-es főút másik oldalán sorakozó településekhez, elsőként Csabdin találtam magam. Talán eléggé beszédes, ha azt mondom, ahogy megvolt a kötelező három fotó, ugrottam a kocsiba, hátha másutt értékesebb emlékműre bukkanok. Így jártam mindjárt Mányon, ahol páratlanul szép környezetben, páratlanul érdekes szoborkompozíciót fényképezhettem. A magasba szökkenő, kőkorláttal kerített oszlop előtt, de mintegy abba tagozódva, a viharos évtizedek alatt kissé megkopott kőkatona áll. Körülötte és előtte rendezett pihenőparkot alakított ki a gondos gazdaként viselkedő önkormányzat. 

  A Zsámbék mögötti Tök megint nem várt produkcióval állt elő; itt meg egy egész épületet emeltek a hősök tiszteletére. A szürke építmény homlokzatán ez olvasható: "Épült hőseink emlékére". Előtte a második világháború, a tiszteletet parancsoló épület falának központi részén az első világháború hőseinek méltó monumentuma kapott helyet. Szomor dombra települt templomának tövében áll a hátoldali (német nyelvű) tábla tanúsága szerint magánadományból készült emlékoszlop. A két kilométerre, egy völgymélyedésben fészkelő Gyermely szintén csóró lehetett, midőn a parkjában felállítandó emlékmű költségvetése szóba került. Szerény, de legalább van. Ez a legtöbb jó, ami elmondható róla. Tarján azonban kitett magáért. Az egész falu gondozott, tiszta, takaros. A kettős kereszttel ékesített temploma előtti téren három régi, feliratos oszlop áll, ezek előtt meg az első világháborús, kőbe faragott katonát és kisgyermeket ábrázoló szobor látható. 

  Héreg a Gerecse legbelsejében szunnyadó kis község, de ami a múlt féltő ápolását illeti, nincs miért szégyenkeznie. A templom előtti emlékoszlop felső részének jellegzetessége, hogy feltüntették Horthy István, Horthy Miklós kormányzó fia halálának időpontját. A Gerecsén átvezető út Tarján és Bajna közötti, nagyjából tizenöt kilométeres szakasza középhegységbeli, változatos vidéken visz keresztül. Hegynek föl, völgynek le, ritka az egyenes útszakasz. Az út mindkét oldalát hosszú kilométereken keresztül erős dróthálóból készült magas kerítés védi, azon hiba sehol sincs. Ez rossz hír az emígy körbezárt erdőkben lényegében foglyul ejtett vadaknak, az őzeknek, szarvasoknak, vaddisznóknak és rókáknak, akiknek a vadászidénybeli hajtások idején nincs hová menekülniük. Nem bírom felfogni az irtások szélén emelkedő magaslesekre kiülő vadászok sivár lelkivilágát. Ezek sosem értik, mit művelnek? Nyugodtan alszanak attól, hogy teljesen védett pozícióból, kezük ügyében az általában legkorszerűbb gyilkológépekkel, a márkásabbnál márkásabb vadászpuskákkal, halomra gyilkolják az eléjük zavart élőlényeket? Félek, a kérdés költői, ezek életük végéig nagyobb állatok maradnak az általuk halálra sebzett lényeknél. 

  Bajnára csak azért ugrottam be, hogy tisztább felvételeket készítsek a múltkori, esős és alkonyhoz közeli időben születetteknél. A mostaniak jóval tisztábbak, élesebbek lettek. A nyomorult, szó szerint hatszor átautózott Dágon nem jártam szerencsével, de a bányászati központnak számító Csolnokon sem találtam háborús emlékművet, pedig az utca emberénél érdeklődve többen állították, hogy a temetőben rátalálok. Felmentem, bementem, mégsem láttam sehol, viszont annál több bányászbalesetben elhunyt fiatal és idősebb férfi sírjába ütköztem. Az elhunytak hetven százalékát a harminc és negyven év közöttiek tették ki. Szinte kivétel nélkül mindnek német családneve volt. A temető központi részén látható egy irdatlanul elnagyolt, tökéletesen szocreál szoborkompozíció. Az ilyesmi láttán rendre feláll a szőr a hátamon, de ezek szerint lehet bennem némi mazochista beütés, hiszen ezeknek a förmedvényeknek is gyűjtöm a fotóit. A hibátlan hófehérségében élettelenséget sugárzó kőből kifaragott, két életnagyságú férfi egymás kezét fogja, ami lehet, hogy a korabeli szobrász elképzelése szerint a munkásszolidaritás jelképe, a bensőséges mozdulat mindenesetre könnyen félreérthető. A széles talapzatba nagy betűkkel a következő rövid, ám annál sokatmondóbb sort írták: "De menni kell!". Ami arra utal, hiába a korai bányászhalandóság riasztó statisztikája, a munka, a termelés, ha százak is vesznek oda, akkor sem állhat le. A sírok közti sétám alatt kiadós hóvihar kapott el, ami kisvártatva jégesőbe ment át, hogy csak úgy pattogtak a kabátomon a borsónyi szemek! A kötött sapkán keresztül derekasan megsorozták a fejemet is. Már épp védelmet nyújtó fedezék után néztem volna, amikor, amilyen váratlanul támadt, ugyanúgy el is halt. 

  Érzékeny lelkületű ember lévén, a sikertelenség rövid láncolata frusztrációt váltott ki belőlem, vigasztalásért, sikerélményre éhesen Dorogon keresztül Esztergomba siettem. A pechszériám azonban itt sem szakadt meg, mivel hiába kerestem a Duna-part felé néző várfalban a világhálón beígért emléktáblát, dolgom végezetlenül hagytam magam mögött a papok városát. Dorog elkerülésével hazafelé indulva a Pilis északi részén fekvő Kesztölc szlovák lakosságú településre értem. A falu régies stílus utánzására törekvő, de szemmel láthatóan újabb készítésű, összevont emlékműve körül mindenütt magyar zászlócskák voltak letűzve a földbe, igen, holnap március 15-e. Leányvár megint felejthető, oszlopos kialakítású alkotással jelezte, nem feledkezett meg a történtekről. Végül Piliscsév maradt a mai menü utolsó fogásaként. Ismét szlovák faluról van szó, aminek a látásához le kell térni a pesti útról vagy három kilométernyit. A keresztes tetejű régi sírkövekkel (vörös homokkő) körbeültetett templom melletti, fekete márvány alkotás megállja a helyét, takaros, példaértékű megoldás. Csak hát eléggé újnak tűnik; már-már fájón mellőzi a megfelelő dózisban adagolva a lélek mélyebb rétegeiben édes-bús hangulatot generáló romantikus körítést, amelyet a múlt század '20-as és '30-as éveiben készült alkotások többnyire magukénak tudhatnak. Visszafelé, a főút felé jövet megálltam a falu szívében helyet kapó szovjet katonai temetőnél, amit több szögből lefényképeztem. Ezek után nem maradt más tennivalóm: irány hazafelé! A kétnapi végső rovancsolás eredménye számszerűen: összesen valamivel több, mint 750 kilométernyi autózás, ami alatt 38 újabb első világháborús és tucatnyi szovjet emlékműről készült fotó, s nem mellékesen néhány szép tájkép is bekerült a megfelelő képgalériába.  

  Fél négyre a Baleseti Intézetnél voltam, ahogy azt tegnapelőtt megígértem apámnak. A földszinti automatából ismét vittem fel műanyag pohárba töltött forró csokit, aminek a háromnegyedét, az ital lehűlése után, szívócsövön át megitta. Húsz percig lehettem nála, aztán eljöttem, mert a gyomromban valóságos égzengés zajlott, a szemem ki akart ugrani az éhségtől. A Kerepesi úti kínai kifőzdében ettem egy adagot a szokásos csípős csirkehúsból, aztán odahaza Csicsával hosszú perceken át boldogítottuk egymást. 

  Annyira lefoglalt az új keletű szenvedélyem, az emlékművek fotózása, hogy egyáltalán nem izgattam magam a Forma1 mai, bahreini nyitófutama miatt, ahol a 41 évesen visszatért Schumacher is versenybe szállt. Hatodik lett, ami három év kihagyás után nem is rossz teljesítmény. Amúgy Fernando Alonso győzött a Ferrarival.  Kelt 2010.03.14.

 

  Vége a negyvenötödik résznek