ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                írta Miski György

 

                             Hatvanharmadik rész

 

  (Tizedik kötet) Egy:

 

  Tegnap este meghallgattam azt a magnókazettát, amit még szegény Dórától kaptam, aki - talán megsejtve a közeli véget - megénekeltette apámat, s az egészet szalagra vette. Mindössze hét vagy nyolc "számról" van szó; apám kedvenc opera-, operett- és műdalaiból vannak rajta részletek. Apámnak fiatal korában jó hangja volt; megkopott kisplakát tanúsítja, hogy az ötvenes években Svéd Sándorral, Németh Marikával, Somogyi Nusival, Csinády Dórával lépett fel a Vidámpark színpadán. Ezeket a most visszahallgatott dalokat nyolcvanévesen énekelte a kivénhedt rádiósmagnó mikrofonjába, ezzel együtt nem egyedül a technikai hiányosságoknak tudhatók be a fals hangok. Szegény apám néha úgy kieresztette a hangját, mint duhaj-ifjú korában a Dessewffy és Hajós utca sarkán működő Hubertus étteremben, ha szombat esténként ott költöttük el a családi vacsoránkat. Már régebben megfordult a fejemben, hogy az egymást meglehetősen kiszámíthatatlan időközökben követő énekeket CD-re kéne másolni. Megnéztem az interneten, és a Nyugati térnél találtam egy ilyen profilú vállalkozást, ahol megkopott kép- és hanganyagokat digitalizálnak, s ha szükséges, restaurálnak. Azt hiszem, valami olyasmi a nevük, hogy Emlékmentő Kft. Ma reggel munkakezdés előtt náluk jártam, s a kazettán kívül ott hagytam apám egy régi, katona korában készült fényképét, amit a lemezre kasíroznak. Ha minden igaz, a lemez még karácsony előtt elkészül. Kettőt rendeltem belőle, az egyiket anyámnak szánom. S ha már anyám, akkor egy füst alatt elmentem az egy metrómegállóval odébb eső Lehel téri piacra, ahol egy üveg Henessy konyakot, és egy palack jamaicai rumot (Captain Morgan) vettem anyám karácsonyfája alá. Merthogy egy üveg jobbfajta konyakra tartott igényt. A rum már csak ráadás, mint ahogy az apám által felénekelt CD is.

  Holnap hármasban - anyám, Anikóm és én - tervezünk kimenni Tökölre, a temetőbe. Közeleg apám születésnapja (18-án lenne 82 éves), meg különben is, több mint egy hónapja nem jártam arra. Ha nem esik a hó, vagyis ha a kocsi gumiköpenyei nem csúszkálnak, akkor megyünk.  Kelt 2010.12.10.

 

  (Tizedik kötet) Kettő:

 

  Tegnap voltunk hármasban Tökölön. Kicsit rendbe raktuk a sírt, megtisztítottuk az elhervadt nyári virágok maradékától, és letakartuk fenyőágakkal. Meggyújtottunk egy mécsest is. Anyámnak még augusztusban hoztunk Szatmárból egy félliternyi panyolai szilvapálinkát, s most ebből anyám megtöltött egy pici üveget, amit pár centi mélyen beástam a sír földjébe. Előtte apám tiszteletére megnyalintottam az itókát. Miután a kezdődő havazásban anyámat hazaszállítottam Budafokra, elugrottunk a kispesti temetőbe, Anikóm szülei sírjához. Ugyanúgy, mint Tökölön, itt is friss fenyőágak kerültek a halomra, s mécsest gyújtottunk. Mire hazaértünk Zuglóba, szakadt a hó, de pár óra múlva elállt. A melegedés hatására reggelre teljesen leolvadt a kocsiról.  Kelt 2010.12.12.

 

  (Tizedik kötet) Három:

 

  Fura kis céges karácsonyi ünnepségre kellett bemennem szerda délután 4-re a Lobogó utcai főhadiszállásra. Tavaly ilyenkor, amikor Szentendrén, egy ottani étteremben tartottuk a hagyományosnak mondható év végi záróbulit, a kisfőnök K. Tibi előre jelezte, hogy jövőre, azaz idén szűkösebb lesz a cég költségvetése. Ezalatt, többek közt, az év végéig ki nem vett szabadnapok ki nem fizetését értette. Idáig minden karácsony előtt ütötte a markomat 20 és 40 ezer forint közötti összeg, mivel sok szabadnapot nem tudtam vagy nem akartam kivenni, éppen az egyben kapott nagyobb összeg reményében. Az idén fuccs a lóvénak, nemkülönben a céges potyának. Mindazonáltal az elmaradt céges vacsora senkit nem tört le, annál inkább elgondolkoztatott a főnöki hangulatbeszéd tartalma. Annak is a vészjósló felütése, azaz: jövőre a cégnek néhány kollégától meg kell válnia. Oly mértékig hanyatlóban a telefonkártya-értékesítési profil, hogy azt alig ellensúlyozza az időközben képbe került BKV-jegyek és bérletek értékesítéséből származó haszon. E szöveg hallatán, gondolom, mindenkinek keserű lett a szája íze, kivéve azt a pár csókost, akik a főnöki barátság védőszárnyai alatt biztonságban érezhetik magukat. Ajándék gyanánt mindenki kapott egy kitöltött gépi lottószelvényt, azzal a tréfás kísérőszöveggel, hogy akármelyikünk megnyerheti az ötös lottón jelenleg bent lévő 652 milliós összeget. Aha. Addig ne vegyünk levegőt! Szomorú idők járják a Kárpát-medencét, mert ha már a mi, hajdan kiválóan prosperáló cégünk is efféle kicsinyességekre adja a fejét, az a vég előtti percet jelenti. Ilyen az élet.  Kelt 2010.12.23.

 

  (Tizedik kötet) Négy:

 

  Párját ritkítóan pocsék karácsony van mögöttem. Anikómmal szenteste összevesztünk, de annyira, hogy eleinte nem akartam magammal vinni anyámhoz, akit másnap, szombaton szándékoztam meglátogatni. Már az ágyban feküdtünk, tévéztünk, amikor Anikóm valamin berágott, és oda se figyelve elhajította a kezében tartott tévétávirányítót. Majdnem eltalálva vele a közöttünk békésen szundikáló Csicsa bébi fejét, amitől viszont az én agyam durrant be, és mondtam neki sok mindent, csak szépet nem. Mármint Anikómnak. Aznapra el is felejthettük egymást. Másnap mégis magammal vittem, mert szinte könyörgött érte. Jó. Anyámnál átadtuk az ajándékokat (Henessy konyak, Captain Morgan rum, testápoló és apám CD-je), megebédeltünk, s kettő körül hazajöttünk. A fagyos hangulat alig oldódott, én nem erőltettem az olvadást. Így telt a nap, de szerencsére vasárnap dolgozott az én fura temperamentumú kicsim, volt idő kipihenni a dühömet. Amit különben most sem bánok, bár a használt szavak között valóban akadt nem européer kifejezés. Szóval, ez a karácsony mehet a kukába, semmit nem ér.  Kelt 2010.12.27.

 

  (Tizedik kötet) Öt:

 

  Az elmúlt napok családon belüli "slágertémája" a két és fél hónap múlva 78 éves anyámhoz kötődik. Hangjában nem kevés riadalommal hétfő kora délután felhívott, hogy rosszul érzi magát, rossz közérzetének legfőbb okozója a bal lábában tapasztalható zsibbadás. Térdtől bokáig nem érzi a lábát, nem képes ránehezedni, tehát lépni sem tud. Anyám azonnal infarktust vizionált, noha annak egyáltalán nem ezek a kísérőtünetei. Alaposan pánikba esett, alig bírtam a gondolatait nyugodtabb vizekre irányítani. Megígértettem vele, hogy másnap okvetlenül lemegy a körzeti orvosához, és kivizsgáltatja magát. Igazság szerint a magam részéről egy időskori pánikrohamnak tudtam be az ijedelmet, és lehet, hogy beletrafáltam a dologba. Fiatalabb éveimben kétszer estem át az egyenként egy évig tartó pánikbetegségen, tehát első kézből szerzett tapasztalatból tudom, a roham jelentkezésekor mennyire elveszíti az ember a fejét. Anyám másnap lement a doktorhoz, aki értetlenül állt az eset előtt, mondván, hosszú praxisa alatt nem találkozott ehhez hasonlóval. Néhány hevenyészett vizsgálattal azonmód megállapítást nyert, hogy az EKG, reflexek stb. rendben, egyedül a vérnyomás volt magas, de az simán betudható anyám érthető idegességének. Mindig is utált doktorhoz járni, mert az orvosi környezetben azonnal a legrosszabb lehetőség jut az eszébe, márpedig anyám betegesen fél az elmúlástól. Megértem, hogyne érteném, de amit évtizedek óta ő művel, az nonszensz. Az alapvető vizsgálatokon túl továbbiakra lesz szükség az egészségi állapotát tükröző kép kialakításához, úgymint vérvétel, vizeletvizsgálat, ilyesmi. Mindenesetre anyám alaposan rám ijesztett, amikor még hétfőn az esti órákban felhívtam, hogy érdeklődjek, jobban van-e vagy segítségre szorul? Hiába csörögtem rá ötször a mobilon, s kétszer az asztali telefonján, nem vette fel senki. Ijedtünkben már öltözni kezdtünk az asszonnyal, hogy kocsiba vágjuk magunkat, és elszáguldunk Budafokra, amikor végre felvette a telefont. Kiderült, a kocsijával hazavitte a cipőtartó szekrényét összerakó, tízpercnyire lakó Sanyit, s közben otthon felejtette a mobilját. Épp visszaért a Sörház utcába, s ajtónyitás közben még elkapta a telefon csengéseit. Sikerült visszafognom magam, hogy durván le ne hordjam, amiért kora délután elültette bennem a frászt, este meg nem tudom utolérni. Komolyan megijesztett, Anikómat nemkülönben. Jelen állás szerint - hál' Istennek - nincs különösebb baja, de azért szombaton kimegyünk hozzá Anikóval, s elbeszélgetünk vele, hogy ne legyen már annyira egyedül. Szerintem a magány is nagyban hozzájárult, hogy így járt.

  Az ország - s főleg Budapest - legfőbb beszédtémája a szombat éjszakai diszkótragédia. A Nyugati pályaudvarral szemközt található West Balkán a fiatalok egyik legkedveltebb szórakozóhelye. Szombat éjjel, tizenegy óra körül pánik tört ki a többszintes, zsúfolásig telt diszkóban, minek következtében a meglóduló tömegben három fiatal lány életét vesztette. Két húszon- és egy harmincéves nő elesett, és megfulladt a rájuk nehezedő testek nyomása alatt. A helyiségekben és az összekötő lépcsősorokon a légtér arányában törvényileg megengedett háromszáz fő helyett kétezer-ötszázan szorultak össze, amiért az üzemeltetőt és a rendezvény szervezőjét terheli a felelősség. A pánik kiváltó okáról a hivatalos szervek mélyen hallgatnak. Szemtanúk internetes beszámolói szerint azért, mert egy cigány megkéselte az egyik lányt, s ebből alakult ki a végzetes riadalom. És nálunk olyan mintaszerű a kisebbségvédelem, hogy a fal adja a másikat. Az utcai fotók tanúsága szerint legalább harminc rendőrautó és három rohammentő érkezett a helyszínre, de ez utóbbiak hiába kísérelték meg a lányok újraélesztését. Gyászolni persze nagyon tudunk, ez magyar sajátosság. Másnap este mécsesek százai égtek a West Balkán előtti járdaszakaszon, de ez nem több az életben maradottak lelkifurdalásának kifejeződésénél, a három lányon mit sem segít a késő bánat. Eb gondolat.  Kelt 2011.01.20.

 

  (Tizedik kötet) Hat:

 

  Öt nap múlva kampec a januárnak! Hogy ezt is megértük! A minap eszembe jutott egy lelkesítő idea, amivel kihúzom a tél hátralévő hideg napjait, s hagyom, hogy az ábrándozás langymeleg fuvallata éltben tartsa bennem a szebb jövőbe vetett hit virágait. A szebb jövő alatt nem más, mint a nyár folyamán megejtendő horvátországi, természetesen tengermelléki nyaralás értendő. Egy hétre gondoltam, többre nem telik. De elég is abból annyi, hiszen egy isztriai nyaralás nem olcsó mulatság. Pláne úgy, hogy szó sem lehet sátorozásról, abból alaposan kiöregedtem, tehát panzió vagy ehhez hasonló megoldás érdekel. Megfizethető legyen. Úgy terveztem, hogy anyámat visszük magunkkal, s ekként hármasban utazunk a Renault-val. Ez - tekintettel anyám nyolcvanhoz közelítő korára - afféle "búcsú a tengertől"-szerű látogatás lesz. Nem beszélünk róla, de magában mindenki gondolja, amit gondolni akar. Annál is inkább jogos egyfajta búcsút emlegetni, mivel utoljára 12 éve, 1999 napfogyatkozásos augusztusában jártunk a tengernél, s ki tudja, a mostani nyarat követően mikor lesz a következő lehetőség? Isztrián - Medveja kempingjében - négyesben, anyámmal és a két kamasz fiammal voltam. Amikor hazafelé indulva Fiume egy magasabb pontjáról még egyszer végigpásztáztam a terjedelmes szigetektől foltos Quarnero-t, tényleg nem hittem, hogy tucatnyi nyár száguld el mellettem, mire egyáltalán esély nyílik az újbóli találkozásra. Pár napja kezdtem gyűjteni a pénzt, de nem tudom, mit kóstál a szállás. Mindegy, egyelőre ráérek ezzel foglalkozni, addig is spórolunk ezerrel. 

  Ami Magyarország általános helyzetét illeti, nincs ok a derűlátásra. Külső, de kiváltképp belső bajaink sokasodnak, és senki sem látja az alagút végét. Az ország, mint a magyarok országa, tulajdonképpen elveszett, bár ezt ma még kevesen hiszik és értik. Én sajnos értem - bár ép ésszel fel nem foghatom, s el nem fogadhatom -, ennek ellenére vagy éppen ezért örülök, hogy már rég alulról szagolom az ibolyát, amikor a Kárpát-medencében megszűnünk államalkotó nemzetnek lenni. Kényelemszerető, gyermektelen, jobb esetben egykéző, egoista népünk kihalófélben. Szégyenletes tény: hazánk Európa éllovasa a törvényesített gyermekgyilkosságok, azaz az abortusz terén. Az ország lakosságának lélekszáma tavaly ősz végén csökkent tízmillió alá, ebből csaknem egyharmad a nyugdíjas, de nem ez az igazi gond. Inkább az, hogy az óvodába járó gyerekek közt túlsúlyba (53%) kerültek a cigányok, ami észvesztő adat, mivel míg a magyar családok úgyszólván száz százaléka óvodába járatja a gyermekét, addig a roma purdék többsége otthon, az anyja szoknyája körül rohangál. S még így is... A magyarok ugyebár dolgoznak (már aki akar, és talál is melót) látástól vakulásig, az adóbefizetéseinkből eltartott, segélyeken élősködő cigányok meg alig-alig. Ennek száz oka van, ám ez mit sem változtat a lényegen. Az általános iskolába járóknál egyelőre 38 százalék a cigány, de ez rövidesen szintén módosul, persze a gyermeknevelésre rest magyarok kárára. Momentán a cigányság létszáma átlépte az egymilliós küszöböt, talán kétszázezerrel is. És ezekből, a ma még gyerekcipőben járók korosztályából lesz a jövő nemzedéke. Akiknek, a maguk idején, meg kell termelni az állam működtetéséhez elengedhetetlenül szükséges nemzeti jövedelmet. Meg a jövő öregjeinek - többek közt Anikómnak és szerénységemnek - a nyugdíját. Amit ugyan egész munkáséletünkben vontak és vonnak a fizetésünkből, de amit az állam minden időben kénytelen pótolni, hiszen a hol lopakodó, hol száguldó inflációban rendre felolvad a vásárlóérték. Rövidesen, két és hat éven belül nyugdíjba vonul, kiszáll a termelésből a Ratkó-korszakban született, nagy létszámú korosztály. Az országot jellemző negatív halálozási mutatók ellenére még mindig leszünk vagy kétszázezren. Ezt a tömeget nem fogja elviselni az általános recesszió miatt amúgy is ingatag lábakon álló költségvetés. A munkaerőpiac összeomlik, mert nem lesz elég magyar szakmunkás (valamint orvos, tanár, egyéb értelmiségi), a cigányok munkához való viszonya pedig aligha változik egyik napról a másikra. A munkáshiány pótlására egyre nagyobb létszámban települnek be idegenek, kérdés, honnan jönnek s milyen munkamorált hoznak magukkal? Egy idő után, ha kellő létszámban vesznek részt az akkor talán még Magyarországnak nevezett romhalmaz végső gazdasági összeomlásának lassításában, a demokrácia nevében speciális jogokat követelnek maguknak, s különösebb ellenállás nélkül átveszik az irányítást. Minden területen. Politika, gazdaság, kultúra. A magyarok maradékának jelentős hányada - érdekből -, kultúráját megtagadva, nyelvét feledve sürgősen asszimilálódni fog az életerős idegenekhez, és a felszívódni nem hajlandó többiek, a magyarságukban elkeseredetten kitartók kisebbségbe kerülnek a tulajdon hazájukban. Magyarország, élt ezeregyszáz akárhány évet. A jövevények viszont aligha tűrik a dologtalanságot, a magyarok farvizén megszokó romák botrányos életvitelét, s vagy tűzzel-vassal elűzik őket, vagy például erős nyomást gyakorolva rájuk, dologra szorítják a siserahadat. Az ország etnikai térképe kevés idő múltával a maitól merőben elütő képet nyújt: lesz egy idegenből érkezett, de hamar befészkelődő dolgos-szorgos, szapora többségi etnikum, mellette két markáns kisebbség, a magyar és a cigány alkotja az "őslakosságot". Nagyjából ekkortájt idejétmúlttá válik a Magyarország történelmi-földrajzi elnevezés, s az új többség szája íze szerinti kerül a térképekre. Megérte Árpád apánk, megérte Szent István, megérte negyedik Béla, megérte Mátyás király, megérte Rákóczi, Kossuth, Petőfi, Széchenyi, aradi tizenhármak, meg a dicső emlékű többiek? Megérte? Azt hiszem, meg. Egy országnak épp úgy lehet években (évszázadokban, évezredekben) mért élete, mint az egyes embernek. Hány nagy nép, nagy ország, hatalmas birodalom tűnt el az idők folyamán, pedig valamennyi öröklétre született. Csak hát másként alakult. Nekünk, magyaroknak is kitelt.  Kelt 2011.01.26.

 

  (Tizedik kötet) Hét:

 

  Az élet már megint nem habos torta. Anikóm főnökének, bizonyos V. Lacinak az a perverz szokása kezd meggyökerezni, hogy szegény kicsimet a szünnapján berendeli munkára. Az egész a másfél héttel ezelőtti hétvégén kezdődött, amikor szombaton és vasárnap déltől három óráig behívta mosogatni, az amúgy az előző csütörtökön és pénteken tizennégy-tizennégy órát gályázó kicsimet. Aznap reggel egyszerűen felhívta a mobilján, és megkérte, de úgy, hogy visszautasításnak vagy kifogásnak nem volt helye, hogy ilyen és olyan időpontban fáradjon be, mert a többiek - a másik műszak alkalmazottai - nem bírják magukban a tempót. Ez ismétlődött meg ma reggel. Anikómmal éppen azon tanakodtunk, mikor menjünk be a városba, keresni egy horvátországi nyaralásokkal foglalkozó utazási irodát, ahol információhoz juthatunk a szállás költségeiről és egyéb dolgokról. Júliusban vagy augusztusban szeretnénk egy hétre leutazni Isztriára. Megint megszólalt a telefon - nyolc óra sem volt -, hogy Anikóm sürgősen menjen be kilencre, mivel a Natasa névre hallgató váltótársa telefonált a főnöknek, hogy családi okok miatt nem tud munkába állni. V. Lacinak rutinosan rájár a keze Anikóm mobilszámára, amitől kis híján agyvérzést kaptam. A telefonálást követően némi családi vita kerekedett az esetből, mert unom, hogy a feleségemet egyszerű, a polcról bármikor előkapható gépként kezelik. Mit sem törődve a magánéletével, azzal, hogy neki is lehetnek aznapra - a szabadnapjára - tervei, elintézendő hivatalos ügyei, esetleg semmi mást nem tenne, mint a szintén szabadnapos férje társaságában itthon pihenne. Nos, valamit mégis tenni kellene az efféle esetek ismétlődése ellen. Szívesen elbeszélgettem volna V. Lacival, de sem reggel, sem az esti, zárás közeli időpontban, amikor Anikómért megyek kocsival, nem elérhető az étteremben. Jobb ötletem nem lévén, elkértem a kicsim telefonját, amit újabban amúgy sem gyakran használ, és eltettem. Ne legyen nála, ne érhessék el. Most és az elkövetkező pár napban ennek ugyan nincs gyakorlati haszna, mivel mától péntekig melózni jár, de a hétvégén se tudjanak rácsörögni, miáltal esély nyílik a családi kapcsolat gyakorlati megélésére. Anikómat időközben beszállítottam a Lajos királyba (a kocsiból való kiszálláskor ígérte, miszerint szól V. Lacinak, hogy a jövőben nem ér rá beugrani a hétvégi pihenőnapjain), s hazaérkezve szétszedtem a mobilját. Kivettem belőle az akkumulátort, és a géptesttel együtt elrejtettem a szekrényemben. Na, most ugráltassák nyakra-főre, ha tudják! Egyébként legfeljebb három ember: én, anyám és a kisebbik fia, Bukta szokta hívni, de erről mostantól leszokunk. Anyámnak pár perce a saját készülékemről számoltam be a dühítő fejleményekről, úgyhogy ha Anikómmal akar beszélni, az én gépemen keresztül megteheti. Bukta ugyan nem tudja elérni, de majd bemegy az anyjához, hetente egyszer amúgy is megteszi, s akkor tisztázzák a jövőbeni kapcsolattartás mikéntjét. Anikóm maga alig hívja valamelyikünket, lényegében nem is tudna, hiszen hetek óta nincs feltöltőkártya a készülékében, illetve ami van, az rég le van beszélve. Este megyek érte, ha addig valami rendkívül fontos közlendője lenne számomra, a munkatársa mobilján elérhet. Egyébként pár napja tervbe vettük, hogy a hétvégére elmegyünk valami hosszabb autós túrára - tavaly november közepe óta, két és fél hónapja nem jártunk első világháborús emlékművek nyomában -, már ha az időjárás kegyes lesz hozzánk, és nem esik, nem hullik, nem lesz köd. A hideg nem számít.

  A mintegy másfél hónapja meglévő, körtefából készült pipám mellé tegnap vettem egy komolyabb és szebb, rózsafa gyökérből (bruyére) készült másik pipát is. Első nap kinéztem annál a Déli pályaudvari trafikosnál, akihez két hete - a betegsége miatt átmenetileg kiesett Zoltánt helyettesítendő - néztem be először vonaljegy kihelyezés ügyében. Szemembe ötlött az üveges vitrin eme zömök, erezett gesztenyebarnára csiszolt és pácolt ékessége. Tíz forint híján nyolcezer volt az ára, de a tulaj, érezvén vásárlási szándékom komolyságát, gyorsan leengedte hatezer-ötszázra. A bolondnak is megéri, hát még nekem! Igazából hazudnék, ha állítanám, hogy tudom, mi okoz örömet a pipázásban. Nem tudom. De már az első pipám esetében is azt vettem észre, hogy ez egy eléggé összetett élmény. És ez adja a különlegességét. Hiszen remek érzés kézben, marokban tartani a forró parázstól kívülről is átmelegedett, hivatalosan "kazánnak" nevezett részt, isteni érzés érezni a szájüregben és az orrban gomolygó füstpamacsok nikotinos ízét, aromáját, s maga a kifújás, a füstképzés, a füstölés sem utolsó látványosság. És ne feledkezzem el az egész dohányzási rituálét bevezető mozzanatról, a nem teljesen száraz dohányforgácsoknak a pipa belsejébe való tömködésének akkurátus, s egyre profibb aktusáról. Aztán a közepesen tömörre nyomkodott dohánynak a hosszú szárú fidibusszal - ami lényegében méretesebb gyufa - való meggyújtásáról, aminek a technikája egyelőre csiszolás, finomítás alatt áll, ugyanis legalább háromszor kell rágyújtanom, mire érezhetően erőre kap a parázs. Van mit tanulnom, de nem állítottam, hogy nem vagyok kezdő. Belenéztem a pipás füstöléssel foglalkozó egyik-másik internetes klub bejegyzéseibe, s néha ámulok, némelyek mennyire mélyen beleélik magukat a pipázás élvezetébe, mennyire aprólékosan odafigyelnek a legkisebb nüanszokra. Ezek azok a megszállottak, amilyen én nem leszek soha. Nem a pipázás művésze, zsenije, mindössze gondtalan élvezője szeretnék lenni. Most, hogy két pipám lett, az asszony rögtön lecsapott a kisebb méretű régire, mondván, akkor ő azzal fog füstölögni. Rendben, miért ne, ámbár jelenleg is cigarettázik. A kis ínyenc, most meg még a pipa is. Élni tudni kell!

  S hogy most már a konkrétan velem, a gondolataimmal, az érzéseimmel foglalkozó sorokra térjek, egy időre elhagyom a külvilág kikövezetten is rögös útját, s magamba szállok, ami nehezebb feladat, mint azt bárki elsőre gondolná. Ugrás a közepébe!

  Az ember a teremtés, illetve az evolúció által kiutalt érzékszervei segítségével vesz részt a magasabb szintű létezésnek az élet névre hallgató alantasabb folyamatában. Látásával, hallásával, tapintásával, ízlelésével és szaglásával befog egy olyan komplex tartományt, amely a halandó számára az egyéni élettér határait jelenti. Miután ezek az érzékelőképességek úgyszólván minden embernél közel hasonló fejlettségűek, pontosabban a civilizáció előrehaladásával hasonló mértékben visszafejlődöttek, elmondható, hogy nagyjából egyformán érzékeljük a környezetünket. Ha mindössze az öt felsorolt érzékszervünk által felvett ingerek révén kommunikálnánk a testünk terjedelmén kívül eső világgal, joggal mondhatnánk, hogy az életünk száz százalékban kívülről irányított. Noha a fejlett idegközpontunk, azaz az agyunk révén magunk értelmezzük a bejövő hatásokat, s adunk rájuk egyéni sajátosságainknak megfelelő válaszokat, attól még nem vagyunk önállóak, hiszen érzékszerveink, illetve a döntéseket hozó agyközpont jó katonaként kritika nélkül teljesíti az ingerek által kipostázott parancsot. (Parancsot, hiszen minden beérkező ingernek megvannak az agyi érzékelő receptorai, amik ingerület formájában azonnal reagálnak, de mindig és kizárólag az előre elvárható, mondhatni, borítékolható módon. Olajozottan működik minden, mint egy régi telefonközpontban, ahol a hívó fél tölti be az inger, a kapcsolótáblát kezelő telefonos kisasszony a közvetítő érzékszerv, a hívott fél pedig az ingerület, vagyis a reakció szerepét.) Természetesen jól teszi, hiszen jól kinéznénk, ha nem hinnénk a szemünknek, és csak azért is egyenesen tartanánk a száguldó autónk kormányát, noha kőhajításra ott van előttünk az éles kanyar. Az érzékszerveink, ha megbízhatóan működnek, életben tartanak bennünket, nincs ezzel semmi gond. De nem többek serény, ám közönyös szolgáknál. Nem értelmeznek, nem kritizálnak, nem befolyásolnak. Villámgyorsan közvetítenek, és ennyi. A fájdalom nem az ideghálózatban keletkezik, csak azon keresztül üzen a negatív ingert kibocsátó agy. Érzékszerveink közvetítenek a tőlünk függetlenül működő külvilág, és a saját testünk - a mi privát, belső világunk - között, nehogy ez utóbbi "beleszaladjon" a külvilágban milliószámra hemzsegő kapitális baleset valamelyikébe. Mondjuk, nehogy puszta kézzel megfogjuk az izzó vasat. Miután a belső világunk (azaz saját személyünk) semmiféle ráhatással nem bír a nálunk elmondhatatlanul hatékonyabb, erősebb, hatalmasabb külső eseményekre, így kényszerűen nekünk kell alkalmazkodnunk hozzájuk, illik komolyan venni az onnan érkező figyelmeztetéseket. Ha nem tesszük, elpusztulunk. A "világok háborújából" rosszul jönnénk ki, ezért nemhogy háborút, a csatákat is ajánlott kerülnünk. Az eddigiekből tehát tisztán következik, hogy életünk szinten tartó, motorikus menete környezetfüggő, ha úgy tetszik, ingerfüggő. Csakhogy létezik egy hatodik érzékünk; a megérzés, az intuíció, a képzelettel rokonságot mutató ösztön rejtélyes világa. Míg az első öt érzékszervünk automatikusan működik (feltéve, hogy minden flottul szuperál), ez utóbbi igazi életművészként, bohémként viselkedve, kiszámíthatatlan lépésekre képes. Valójában ettől a hatodik érzékünktől vagyunk többé-kevésbé egyéniségek, nem a gyárilag mindenkinek járó öt tesz egyedivé. Az ember rövid földi élete a magasabb rendűnek számító univerzális létezés gyatra letükröződése. Tükör, amely erősen torzít, tükör, amelynek a csalásait azonban annyira megszoktuk, hogy abszolút valóságnak fogadjuk el az általa közvetített látványt. A mátrix hamis világában járunk, s ez a lelki szegényeknek kijáró kegyes lebegés megfelel nekünk. A hozzávetőleg százezer év óta tartó tréning törvényesítette a megszokást, s a képzeletbeli tükör foncsorában arányosnak, szabályosnak, természetesnek, végső soron egyedül elfogadhatóan észszerűnek tűnnek az agyunk által dekódolt üzenetek. Mert kényelmi okokból hiszünk a hosszú evolúció alatt elkopott érzékeinknek, azoknak a bizonyos szolgáknak, s gyanakodva fogadjuk az ősi korunk zárványaként létező egészséges megérzés önzetlen tanácsait. Hiszen a megérzés azonos a gyanúval. Az igazolásra váró gyanú, azaz kételkedés, elbizonytalanodás pedig gondolkodásra kényszerítené elkényelmesedett észjárásunkat, amit sokan nem vesznek szívesen, és, a jobb a tudatlan békesség címszava alatt inkább elnyomják magukban a mindenféle kétely legkisebb szikráját is. Opportunista népség vagyunk, de akadnak kivételek. Na, de mi okunk kételkedni az élet virtuális tükrében látottak felett? Mi ad okot a gyanakvásra, hogy egy univerzális átverés szenvedő (vagy nem szenvedő - ki hogyan viszonyul a témához) alanyai vagyunk, honnan ered a sanda feltételezés, hogy véges földi napjainkat a nem igazán hízelgő baleklét jegyében morzsoljuk? Mégsem tökéletes a tükör csalása, mégis lennének parányi foncsorhibák, amelyek résein át a láttatott világ kulisszái mögé tekinthetünk? Nos, igen. Ezek a hibák pedig épp az imént pedzegetett ösztönök, megérzések, intuíciók láthatatlan sugarai által válnak nyilvánvalóvá, mint UV-fényben a szétfreccsent spermacseppek. Valószínűleg nem én vagyok az első és az utolsó halandó, aki eljátszott/eljátszik a gondolattal, mi lenne akkor, ha egy álomba szenderült, amúgy egészséges ember hosszú éveken keresztül nem ébredne fel, s álomképről álomképre szökellve múlatná - a "normális" életritmusban élők szemszögéből nézve öntudatlanul - az életét? Eltelne öt év, tíz év, húsz év, emberünk lassan fizikai létezésének határához közelítene, s az utolsó öt percre eszméletre térne. Mit gondolna az álomban töltött esztendőkről? Azt, vagy a megelőző éveit, illetve az utoljára maradt öt percét tekintené valóságosnak? Alighanem képtelen lenne dönteni, s vénségére megzavarodna, hiszen mindegyik annyira kézzelfoghatónak, valóságosnak tűnt. Hát ez az, ez itt a kulcsszó: tűnt! Vagyis ebből az egyszerű példából is megállapítható: ha a "valódi" élettel szemben akad legalább egyetlen, hangsúlyozom, nem több, mindössze egyetlen parányi alternatív létezési forma (mint az álomban leélt élet alternatívája), máris teljes az elbizonytalanodás. Melyik az "igazi"? Mindkettő (mindhárom) és egyik sem. Nincs itt semmi ellentmondás, és - sajna - a tévedés lehetősége kizárva. Miért is? Az észlény ember azt a világot hajlandó egyedül létezőként elfogadni, amelyet a racionalistának ismert érzékszervei közvetítenek felé, s ha átmenetileg odahagyva az ébrenlétet, az álmok világát járja, a napközben objektívnek, elfogulatlannak vélt érzékszervei a megtévesztés érdekében képesek az álomképeket generáló ösztönök, képzelet, intuíciók világával kollaborálni. Hiszen álmainkban minden annyira hiteles tud lenni, hogy gyakorta külső jelekkel reagálunk az ottani eseményekre: álmunkban sírunk, mosolygunk, netán nevetünk, erekciónk támad, grimaszolunk, kezünk-lábunk jár, amint teles odaadással részt veszünk a "belvilági" cselekményekben. Álmunkban tehát a racionalitás a leggátlástalanabb módon frigyre lép az irracionális képzelettel, s e vegyes házasság gyümölcseként világra rugdalja magát az avantgarde hevületű kétely koravén csecsemője, miszerint e két, az ember által ismert (vagyis a racionális és irracionális) világon túl lennie kell továbbinak, esetleg továbbiaknak. Reped a tükör. Ugyanakkor közismert tény, hogy léteznek ennek a búvalbélelt sárgolyónak - az általunk naponta meggyalázott Földnek - olyan lényei, s nem kevesen vannak, akiknek vagy fejlettebbek azon érzékszervei, amelyekkel az emberállat is rendelkezik, vagy sokkal kifinomultabb, s az emberétől egészen eltérő érzékelési technikával navigálják át magukat a saját életidejükön. Gondolok itt a cetfélék oldalérzékelőjére, a denevérek legendás ultrahangos tájékozódására, a költözőmadarak térérzékelésére, de sokkal közismertebb példák is rendelkezésre állnak: a kutyák végletekig beélesített szaglása, a macskák bámulatos látása, és a többi. Igen, ők a mitőlünk, emberektől állítólag fejletlenebb, alantas állatok. Nos, lehet, hogy az ember Isten szerelmetes teremtménye, de azért annyira nem az, hogy a Teremtő - talán féltékenységből, talán elővigyázatosságból - ne nyesegette volna vissza a szárnyainkat, mindjárt a teremtés pillanatában. Ez a képletes szárnynyesegetés pedig legfőképpen az érzékelőszerveink hiányosságaiban, illetve hiányában érhető tetten. Az emberre testált "rengeteg" ész ellenkompenzálása akként történhetett, hogy egy sor érzékelőszerv kimaradt az égben székelő Atya által számunkra összeállított stafírungból. Miután ezek hiánya csak következtetéssel tételezhető fel (miként a misztikus fekete lyukak léte a környező égitestek viselkedéséből), nevesíteni sem lehet őket. De biztos vagyok benne, az ijesztően fejlett ösztönöm azt súgja, hogy a testemet körbevevő világból egy rakás dolgot nem tudok, nem érzékelek. Végső soron nem ismerem a világ egy részét, s lehet, ez a rész sokkal több, mint amennyiről amúgy tudhatok. Ezek azonosításához hiányzik néhány (külső, belső?) érzékszervem. Nem tudhatom azt sem, hogy ezek a hiányosságok (már ami az életminőségemet illeti) vajon előnyömre szolgálnak, netán hátrányt okoznak? Lehet, mégsem az atyai féltékenység, hanem az előrelátó Gondviselés jóvoltából lettünk az élet lefokozott vitézei, félkarú óriásai? Mindez mit sem változtat azon a tényen, hogy eszközök híján sok mindenre nincs rálátásunk, pedig nagyon valószínű, hogy minden lényeges, ámde általunk nem érzékelt folyamat most és itt zajlik le az orrunk előtt. Természetesen nem arról a babonára hajazó emberi agyszüleményről beszélek, hogy netán rémisztő szellemalakok suhannak némán és láthatatlanul közöttünk, ennél azért lényegesebb dolgokról lehet szó. Ez lenne hát az a többlépcsős világ, amiben élnünk adatott, de a létezés ki tudja, hány grádicsos milyen magaslatokra törő építményéből nekünk mindössze a racionális, az irracionális és a megérzésből születő gyanakváson alapuló két és fél lépcsőnyi járás jutott. Ettől nem lesz tériszonyunk, s a hegyi betegség is elkerül bennünket. Tudom, porból lettünk, s azzá leszünk, meg még azt is ismerem, hogy földhözragadt lények vagyunk, de így aztán pláne nem értem, mi a fasznak születtem erre a világra?  Kelt 2011.02.02.

 

 Vége a hatvanharmadik résznek