ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                         írta Miski György

 

                                        Tizennegyedik rész

 

  Miután többszöri kétségbeesett nekifutásra kijutottunk Velence parti városrészének (Mestre) kusza úthálózatából, a Padova - Ferrara - Bologna - Firenze - Livorno útvonalon haladva a délután vége felé elértünk a Ligur-tenger partján fekvő kikötővárosba. Innen, mármint Livoróból indultak a Franciaországhoz tartozó Korzikára, s annak északi nagyvárosába, Bastiába tartó olasz komphajók. Aznap augusztus tizedike volt. Ágnes új oldaláról mutatkozott be, amikor meglepően szemfülesnek bizonyult azáltal, hogy valamiképp kiszúrta, hogy az egyik társaság hajóján (Navarma Lines, a logójuk egy nagy kék bálna - onnan tudom, hogy az ominózus jegyek egy emlékbe eltett példányát itt tartom a kezemben), oda-vissza útra szóló jegy vásárlása esetén kedvezményesen lehet utazni, és ezzel megspóroltunk némi pénzt. Retúrjegyet váltottunk a legközelebbi járatra (ezt is a szokatlan aktivitást tanúsító nőm intézte - titkon nem győztem csodálkozni új keletű élelmességén), aminek az indulási ideje másnapra, vagyis 11-én reggelre volt kitűzve, a visszaút pedig 16-ára (hajnali háromnegyed háromra). Ezek szerint mindösszesen öt nap adatott Korzika valamelyes megismerésére.

  A behajózásig rengeteg időnk maradt, visszamentünk hát a pár percnyire lévő belvárosba, ahol először egy pénzbedobással működő önkiszolgáló benzinkútnál (ilyet sem láttam addig) csurig tankoltuk az autót, és a zárás előtti utolsó percekben beestünk egy vegyesboltba, ahol sebtében összevásároltunk némi kaját és üdítőt. Ezzel is ment az idő, de nem eléggé. Megint visszatértünk a kikötőbe, ahol egy nyugalmasabb, félreeső helyen leparkoltam a kocsival, s mivel jócskán benne jártunk az estében, a fiúkat lefektettük az ágyszerűen elrendezett hátsó üléseken, mi pedig az első ülésekre rogyva próbáltunk valamennyit szunyálni. Hiába tekertük le mind a négy oldalablakot, nagyon meleg éjszakát fogtunk ki, meg aztán izgatottak voltunk a másnapi hajóút miatt, úgyhogy nem sokat aludtunk.

 

  Livornóból komppal Korzikára: 

 

  Napkeltekor a kialvatlanságtól másnaposan beálltunk az oldalán Moby Lines feliratot és azt a bizonyos, hatalmas kék bálna emblémát viselő komp mögött több sorban várakozó kocsik közé. Valamennyi közt a mi Skodánk volt a legtropább járgány. A sokemeletes hajó leeresztett hátsó részén át végre kezdték beengedni az autókat, de mielőtt a rámpára hajtottunk volna, a francia vámosok még a parton ellenőrizték az útleveleinket. A hajó gyomrában két emelet magasságig kellett cikkcakkban felmenni (a követendő irányt a falra festett vastag nyilak mutatták), odafönt kiékelték a számozott helyre beállt autó kerekeit, s miután magunkhoz vettük a személyes holmikat és kulcsra zártuk a jobbnál jobb autók között kopott szőrű, lompos rókaként lapuló járgányt, elhagytuk a kocsik számára fenntartott rakteret, ahová csak a kikötéskor lehetett visszatérni.

  Felsiettünk a legfelső, nyitott fedélzetre, ahol a kilátás szempontjából legjobb helyen, a korlát mellett lefoglaltunk magunknak három vagy négy nyugágyat. Livornótól a Felső-Korzika fővárosának számító Bastiáig négy órán át tartott a hajóút, amelyet zavartalanul nyugodt vízen, szélcsendes, napsütéses időben tettünk meg. A hajómotorok olyan diszkréten dolgoztak, hogy a hangjukat elnyomta a fehéren habzó farvíz surrogása. Balról elhaladtunk a sziklás, gyéren lakott Capráia-sziget mellett, s vagy félórával később röviden elbődültek a hajókürtök, jelezve, hogy áthaladtunk a képzeletbeli tengeri határvonalon. A távolban feltűnt Korzika szigete, a sziget északi részének irdatlan nagy bálnahátként kiemelkedő magas, sötétkék hegyvonulata, és másfél órán belül kikötöttünk a hegyek lábánál fekvő Bastiában. ("Az ember még meg sem látja Korzikát, és már érzi az illatát" - írta egy helyütt B. Napoleon.)

  A hajóból való kiállás után a kikötői pénzváltóban néhány száz dollárt átváltottam lepedő méretű százfrankosokra (akkor még léteztek Nyugat-Európában nemzeti valuták, a mára elterjedt euró bevezetésére a kilencvenes évek második feléig várni kellett), aztán rövidet szusszantunk a délelőtti melegben kókadozó város egy árnyasabb részén, majd rövid térképszemlét követően elhajtottunk a sziget túlpartján található Ajacció (a "főváros") irányába. A sziget belsejében fekvő, ősrégi Corte érintésével százötven kilométert tettünk meg a sziklás hegyek között húzódó völgyekben haladó, Korzika északi felét átlósan átszelő, ritka forgalmú úton. A kétsávos utat szegélyező hegyek többségét körülbelül félmagasságig erdő vagy ősbozótos, az úgynevezett macchia borítja, az erdőhatár felett kopár mészkősziklák magasodnak. De olyan hegyvonulatok mellett is elhaladtunk, amiket tetőtől talpig méregzöld növénytakaró fedett.

  Ajaccióba, a világtörténelem egyik legismertebb alakja, Bonaparte Napoleon (1769-1821) szülővárosába a délután derekán érkeztünk, de mivel nem akartunk itt megállapodni, tettünk egy tiszteletkört a főtéri Napoleon-szobor körül, aztán, ki sem szállva az autóból, a városból északra kivezető úton végcélunk, az innen még nyolcvan kilométerre eső Porto felé igyekeztünk. A kanyargós, keskeny hegyi út Tiuccia környékén ereszkedik le a hosszan elnyúló, finom homokkal borított tengerpartra. Egy néptelen, elnyújtott ívben hajló tengerparti szakaszon (jobbra-balra tekintve, sehol sem láttam embert, pedig a víz felé enyhe szögben lejtő, tiszta partot az Isten is strandolásra teremtette) megálltunk, hogy az izzasztó nap vége felé megmártózzunk a tenger önmaga alá forduló, dübörgő hullámaiban. Félórás lubickolást követően felfrissülve folytattuk utunkat, de egy csodás naplementét követően hirtelen leszállt az este, és aznap már semmiképpen nem érhettük el Portót. Ekkor valahol Cargése közelében jártunk. Elsőre kempinggel próbálkoztunk, ám az utunkba eső egyetlen egyben minden faház, sőt minden sátorhely foglalt volt. Nem maradt más hátra, néhány száz méterrel odébb kissé lehúzódtam az útról, s éjszakára megint a szűk kocsiban húztuk meg magunkat.

 

  Porto:

 

  Korán reggel elgyötörten, zsibbadt tagokkal vágtunk neki a hátralévő, viszonylag rövid távnak. Mindjárt az első hegyi falucska pékségében beszereztünk párat a korábbi francia utunkból jól ismert hosszúkás, pillekönnyű kenyérből, a baguette-ből, amelyek nagy részét elmajszoltuk Portóig. Egy helyütt érdekes formájú, tűhegyes és orgonasíp alakú, vöröses árnyalatú sziklákkal borított hegyoldalban vitt el a kanyargós, szűk szerpentin, aminek egyik szélét a meredeken felszökő hegyoldal, másikat az alig térd fölé érő tömör kőmellvéd határolta, s azon túl mélységes szakadék tátongott. Ettől a vad vidéktől kezdve fokozatosan lejteni kezdett az út, és pár kilométerrel odébb teljes egészében feltárult előttünk és alattunk a portói öböl hófehér hullámcsipkével szegélyezett félkaréja.

  Ezúttal szerencsénk volt a tengerparttól mintegy háromszáz méterre fekvő kempinggel, mert rögtön találtunk szabad sátorhelyet, méghozzá a legjobb helyen, az árnyas fák közt elfutó, a közeli tengerbe tartó kristálytiszta Porto-patak partján. Emlékszem, a csendes pattogások közepette hűlő Skodánk körül tevékenykedtem, hosszasan pakoltam ki belőle a táborozáshoz szükséges holmikat, amikor - talán az errefelé ritkán látható magyar rendszám okán - mosolyogva odajött hozzám egy kart karba öltve sétáló középkorú, jól szituált házaspár, és francia nyelven kedvesen afelől érdeklődtek, (á, Hongrie, Hongrie?), hogy nemde Magyarországról jöttünk? Igenlő válaszomra (á, oui, oui - feleltem a moslékért kuncsorgó malac hangján) még kedvesebben néztek rám, és franciául köszönve (au revoir!) odébb álltak. Ma sem tudom, valójában minek vagy kinek szólt a szíves érdeklődésük.

  A sátor felverésével és berendezésével félóra alatt végeztünk, aztán uzsgyi az áhított partra! Még mindig korán volt, kilenc óra körül lehetett, alig néhányan tartózkodtak a tenyérnyi vagy annál kisebb lapos kövekkel borított parton. Egy helyütt leraktuk a pokrócunkat, aztán beóvakodtunk a hűs vízbe. Pár nappal korábban nagyobb vihar dühönghetett a nyílt tengeren, s ennek utóhatásaként komoly hullámverés ostromolta a kövecses partot, aminek megvolt az a kellemetlen velejárója, hogy a visszahúzódó tenger erős szívóhatása a kisebb köveket sorra odacsapta a meztelen lábszárunkhoz meg a bokánkhoz. Ilyenkor két dolgot tehet az ember: vagy kijön a vízből és megvárja, amíg elül a hullámzás, vagy beljebb úszik, oda, ahol nem ér le a lába. Eléggé fárasztónak bizonyult átverekednem magam a part felé mindegyre visszalökdöső magas hullámok hátán, de csak átjutottam rajtuk, s a mögöttük elterülő, nyugodtabb vízfelszínen mélyebb vizekre evickéltem. A parttól száz méterre alig lehetett érezni a lustán lélegző tenger mozgását, s végre nyugodtan szemügyre vehettem a környéket.

  "Az öböl (Golfe de Porto) azúrkék vizét sűrű erdőkkel borított dombok szegélyezik, mögöttük szinte világítanak a hegyek vörös gránitsziklái. A Porto-folyó torkolatánál négyszögletes genovai bástya maradványai emelkednek, a múltra emlékeztetve. E látvány nemcsak sok fotóművészt és festőt vonz ide: a városka idegenforgalma gyorsan nő. Az eukaliptuszerdővel szegélyezett, rövid, széles strand nyáron túlzsúfolt..." stb. Ennyit idézek a Korzika látnivalóit röviden leíró utazási könyvecske idevágó soraiból, melyek hűen, bár meglehetősen szűkszavúan adják vissza a Portói-öböl főbb jellegzetességeit.

  A portói naplemente egyszerűen csodálatos, s bár a nyugatra néző öböl előtt, a Nap vonalában nem fekszenek a suonionihoz (Görögország) hasonló szigetek, azért, aki egyszer is látta, nem felejti el. Az előbb aranylóan, percekkel később vöröses színben tündöklő, lenyugodni készülő Nap az égi mérnököknek vagy a mennybéli látványtervezőknek köszönhetően az öblöt mint egy szétnyíló olló száraiként, jobbról-balról határoló sziklavonulatok között, pontosan az öböl felezővonalánál éri el a tenger és az égbolt találkozásánál feszülő horizontot (legalábbis augusztus közepén). Napnyugtakor jókat bóklásztunk a kihalt strandon és környékén (az egyik ilyen sétánk alkalmával találtam a kövek között egy valaki által napközben elveszített Seiko női karórát (tökéletesen működött), amit Ágnesnek adtam, de nem használta), a gyerekek ilyenkor nagyon szerettek a hullámok által ostromolt parti bazaltsziklákon mászkálni.

 

  A polipszósz:

 

  Egy forró délelőtt, amikor észrevettük, hogy vészesen fogy a Livornóban vásárolt étel- és italkészletünk, négyesben besétáltunk a kempingtől egy kilométerre lévő falu központjában működő nagyobb élelmiszerüzletbe. (A közvetlen szomszédságában üzemelő motorkerékpár-kölcsönző mély benyomást tett a fiúkra, különösen a nyolcéves Levire, aki nem győzött célzásokat tenni arra vonatkozóan, hogy milyen jó lenne pár órára bérbe venni valamelyik kétkerekűt. Alighanem tippje is volt, hogy melyiket, mert a szemei állandóan egy kék motorra jártak vissza. Csakhogy én nem tudtam motorozni, a gyerekek meg nagyon kicsik voltak a masinákhoz, úgyhogy szó sem lehetett a borsos bérleti díj miatt úrinak nevezhető mulatságról.) A hidegtálas hűtőpult üvegfala mögött - sok egyéb ételféleség társaságában - sorakozott vagy tíz, leginkább négyszögletes fagylaltos tégelyre emlékeztető krómozott fémedény, amelyekben mindenféle tengeri herkentyűket kínáltak eladásra. Az egyik tégely vöröses lében úszó tartalmában - feldarabolt állapotban - felismerni véltem a polipra jellemző, hosszú, tapadókorongokkal ellátott csápokat. Nem mondom, hogy nagyon kívánatosan néztek volna ki, de ha már egyszer külföldön nyaralunk, legalább kíváncsiságból kóstoljunk bele a helyi ízekbe. A kiszolgáló férfinak egyezményes nemzetközi jelekkel elmutogattam, hogy kérek abból az izéből húsz-huszonöt dekányit. Eléggé húzós összeget firkantott az árcédulára. A kis csomagot az egyéb, ott vásárolt holmik társaságában "hazavittük" a kempingbe, hogy majd a sátor előtt, az árnyas patak partján letelepedve jót falatozunk belőle. Friss, omlós kenyérrel, otthonról hozott savanyúsággal, ahogy illik. Ágnes és Levi már a látvány hatására megfutamodott a feladat elől, viszont Csabika bátran viselkedett, mivel ő legalább velem tartott, és belekóstolt a gyanús kinézetű, sós-paradicsomos lében pácolódott húsba. Rágta a fiú, vitézül küzdött a szájába kapott polipdarabkákkal, de a boldogtalan arcáról meg az aggodalomtól ráncba szaladt homlokáról lesírt, hogy csak becsületből forgatja a fogai közt őket, legszívesebben a patakba köpné az egészet. Mivel magam is ilyesféle gondokkal küszködtem és hasonló képet vághattam (az a fránya, íztelen, gumiszerű hús sehogy sem akart szétszakadni, könnyedén verte vissza a dühödten rágó fogak mind csüggedtebb támadását), mélyen átéreztem a legény helyzetét. Néhány izomból leküldött falat után feladtuk a reménytelen küzdelmet, és a maradékot - szégyenszemre - kidobtuk a szemétbe. Ma sem értem, mit esznek rajta a tengerrel rendelkező népek.

  Fürdőzéssel, napozással hamar eltelt az a néhány korzikai nap, s augusztus tizenötödikének napsütéses reggelén fájó szívvel bár, de felszedtük a sátorfánkat. Az öböl túlsó felén egyre feljebb emelkedő úton még megálltunk egy búcsúpillantásra s emlékfotó készítésére a romos bástya feletti magaslaton, aztán a sziget nyugati szegélyét követő szerpentinen elindultunk északra, a nyolcvan kilométerre levő kisváros, Calvi felé. Onnan keletre fordult az út, s még további kilencven kilométer várt ránk Bastiáig. A mind magasabbra hágó Nappal gyorsan nőtt a levegő hőmérséklete, s a hegyről le, dombra fel, éles kanyar jobbra, kormánycsavar balra típusú vezetési kombinációk megviselték valamennyiünk szervezetét. A hátsó ülésen helyet foglaló Csabinak a sok keringőzéstől felfordult a gyomra, úgyhogy meg kellett állnom az út szélén, ahol szegény kiadta magából, ami a begyét nyomta.

  Viszonylag közel jártunk Bastiához, amikor megint csak Csabika lépett elő főszereplővé, mert kijelentette, hogy sürgős pisilhetnéke támadt. Nafene. Még valami? Valami oknál fogva jó ideig lehetetlen volt félreállnom a forgalomból, úgyhogy javában bent csalinkáztunk a városban, amikor a jómódúak villáival beépített dombon tekergő út egy éles kanyarjában sikerült (jelzem: hatványozottan szabálytalanul, veszélyes helyen) alkalmi parkolóhelyet találni, és a srácot rohamtempóban megpisiltetni. Vicces felvételt lehetett volna készíteni (kár, hogy ez akkor nem jutott eszembe), ahogy a kocsinkat a lezuhanástól védő betonmellvéd tetejére állított, hátulról a vállánál és a derekánál fogva tartott fiú térdig tolt tarka kempingnadrágban, a barnára ült háta alatt csupaszon világító fenékkel, kecses ívben brunyál a lábai előtt és alatt heverő városra. 

  Mire a kéklőn elterülő víz irányába gyönyörű panorámát kínáló bastiai dombokról leereszkedtünk a tengerpartra, eleredt a csendesen szemerkélő eső. Kocsistó beálltunk egy nagyobb földszintes csarnoképület kiugró eresze alá, s kivártuk, amíg megint előbukkant a magát szerencsére nem sokáig kérető Nap. Délután lévén, sok időnk maradt a kora hajnali behajózásig, úgyhogy csavarogtunk egy nagyot a kikötő környékének zsúfolt utcáin. Este beálltunk a komphajó mögött sorakozó autók közé (messziről szemet szúrt egy ugyancsak magyar rendszámú zöld Trabant), de bőven elmúlt éjfél, mire leeresztették a rámpát, és bearaszoltunk a tágas raktérbe.

 

  Búcsú Korzikától, vissza Livornóba:

 

  Visszafelé jóval kevesebben voltunk utasok, mint idefelé jövet, úgyhogy mindenki kényelmesen elfért a közös fedett terem öblös ülésein, sőt szép számmal maradt üres hely. A fedélzet korlátjának dőlve nagyfokú szomorúság kerített hatalmába, amikor eloldották a hajóköteleket és a pezsgő vízben lassan oldalazva távolodni kezdtünk a mólótól. Tisztában voltam vele, hogy soha többé nem láthatom viszont az Alpok lányának is nevezett gyönyörű szigetet, és valami hetedik érzékem megsúgta, hogy soha többé nem élhetek át a családom körében ilyen szép és boldog napokat. Ágnes a gyerekekkel kisvártatva bevonult a terembe, hogy szunyókáljanak néhány órát, mielőtt kikötnénk Livornóban, de én ott maradtam a korlátnál, s félóra múlva egyedül találtam magam a kihalt fedélzeten. Hűvösre fordult az idő s megborzongtam, de nem a nyílt tengeren feltámadó széltől, hanem attól a baljós (s utóbb beigazolódott) előérzettől, hogy ezzel a nagyszerű úttal valami végérvényesen lezárult az életemben. Gyerekkoromban, a gödi Duna vízszagú partján sétálva, olykor felvettem a földről egy tetszetősebb kavicsot, és mielőtt messzire behajítottam volna a szürke folyóba, a tenyeremben forgatva sokáig nézegettem. Sokáig nézegettem, mert tudtam, ha rászánom magam és elhajítom, utoljára látom. Most még itt tartom a kezemben, látom és csodálom változatos színeit, figyelem hullámzó erezetének játékos vonalvezetését, kedvemre számolgatom aranyló csillámszemeit, érzem a sima tapintását, érzékelem a terjedelmével arányos súlyát. Most még az enyém, aztán egy visszavonhatatlan mozdulat, és számomra nincs többé. Ha pedig tényleg rászántam magam a mozdulatra és elhajítottam, tudtam, ott kell lennie előttem húsz méterre, a mély és sebes sodrású víz fenekén, kicsit arrébb, mint ahol csobbant. Lelki szemeimmel láttam a víz alatti útját; ahogy billegve süllyed, ahogy leérve tovagörgeti az áramlás, mielőtt végképp elvackolna a szürke iszapban. Van és mégsincs. Számomra soha többé, mert abba a másik világba nem követhetem, de ha egy akaratos pillanatomban rászánnám magam a lehetetlenre, s a nyomába erednék, akkor sem találnék rá többé. Éppen ezért néha nem is volt kedvem, vagy inkább bátorságom eldobni azt a követ, hanem a kezemet lefogó, láthatatlan belső erőnek engedelmeskedve visszahullajtottam a lábaim elé, s ettől fellélegeztem. Most már tudom: akaratlanul is akkor ismerkedtem a végleges búcsú, a visszavonhatatlanság, a soha többé mindennél megrázóbb fogalmával. Ott, a vadregényességében is oly kedves Korzika partjaitól kíméletlenül távolodó nagy hajó fedélzetén, ahogy egymagamban álldogálva elnéztem az egyre kisebbedő Bastia hunyorgó éjszakai fényeit, valami hasonlóan keserű érzés fojtogatta a torkomat. Azzal a céllal mentem be a langymeleg klímájú terembe, hogy kikötés előtt én is alszom valamennyit (egy darabig szeretettel vegyes büszkeséggel nézegettem, ahogy a családom (az én családom!) tagjai oldalt billent fejjel, a kimerültségtől mélyen aludtak a székeikben; a gyerekek ösztönösen beásták magukat a meleg, puha pokrócok közé, Ágnes az arcába hullott hajának fátyla alatt egyenletesen szuszogott), de kínzó nyugtalanságomban nem sokáig bírtam ülve maradni, valami belső feszültség ellenállhatatlanul űzött-hajtott, s a hajnali szürke derengés megint a szeles, néptelen fedélzeten talált. Korzika addigra végleg elenyészett a láthatáron, a keleten éledő bíborcsík alatt pedig feltűnt az olasz szárazföld lapos, sötét sávja. Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna sírni, de kevés hiányzott ahhoz, hogy gyötrő tehetetlenségemben felüvöltsek. Úgy éreztem, elérkezett az utolsó, mindent eldöntő pillanat, s hiába szeretném, nem tudom megragadni és magamnál tartani az ujjaim közül homokként elszivárgó boldogságot. Megtorpantam, mint a hirtelen gyanút fogó menekülő, aki jól álcázott csapdákat sejt maga körül, s miközben nem tudja merre vezet az egyetlen biztonságos útvonal, egyszersmind tisztában van vele, hogy minimális az esélye a helyes lépés megtételére, ezért lelkében feladja a reményt. Valami nagyon-nagyon fájt legbelül, de azóta sem tudom megnevezni azt az összetett érzést, ami annyira felkavart, hogy miatta átvirrasztottam az éjszakát s a hajnalt. 

  Egy órán belül elhaladtunk a livornói móló világítótornya mellett és készülődhettünk a kiszállásra.

 

  Az olasz Riviéra, feltörik a kocsinkat:

 

  Livornótól húsz kilométerre található Pisa, a ferde tornyáról világszerte ismert város, ahová beugrottunk egy rövid látogatásra. A livornói kikötőtől Pisáig vezető úton egyszer meg kellett állnunk (szemben egy kaszárnyával, melynek udvarán több tucat zöldre festett teherautó sorakozott példás rendben), mert mindannyian pisilni akartunk. Ám annyi mérgesen csípő-harapó, méretes bögöly szorult a távolról békésnek látszó árnyas liget ismeretlen fajtájú fái alá és bokrai közé, hogy képtelenség volt érdemben intézni valamit is. Szégyen a futás, de hasznos. Két percen belül négy nullára győztek a helybeli "vérbögölyök", úgyhogy - kénytelen-kelletlen - nyugalmasabb vidéken könnyítettünk magunkon.

  Az olasz csizma nyugati partján, valahol Viaréggio és Massa között, azon a tájékon, ahol gyakorlatilag megszakítás nélkül, egymásba érve következnek a vízparti települések (száz százalékig biztos, hogy korábbi utunkon, 1986-ban erre is elhaladtunk Ágnessel), megálltunk a járda felől sűrű sövénnyel határolt széles út parkoló autókkal teli szélén. A kocsiban fürdőruhára vetkőztünk, és kezünkben a fürdőzés meg a napozás kellékeivel, átmentünk az út túloldalán kezdődő, homokkal borított szabadstrandra. Ez az átlag ötven méter széles parti homoksáv legalább ötven kilométer hosszan húzódik a tenger mellett, de lehet, hogy tovább is tart, nem tudom, mert mi másnap La Spezia közelében elhagytuk a tengermelléket, és a szárazföld belseje felé vettük az irányt.

  De egyelőre maradjunk az aznapi strandolásunknál, illetve az utána következő meglepetésnél. A lezárt Skoda tehát órákon keresztül ott dekkolt a tűző Nap alatt, ahol hagytuk, s amikor délután, felettébb elbágyadva a csaknem minden erőnket kiszívó lubickolástól és napozástól visszatértünk hozzá, első ránézésre semmi változást nem mutatott. Kinyitottam a kulcsra zárt ajtókat, megvártuk, amíg a belső térből kiszökik a megszorult forróság, aztán beültünk. Még a strandon úgy terveztük, hogy átöltözés után visszafordulunk a mögöttünk hagyott legközelebbi település centruma felé, és miközben csavargunk az utcákon, pénz nem számít alapon fagyizunk egy nagyot. Tehát rögtön a pénzre terelődött a szó, s az elsőként visszaöltözött Ágnes már hajolt is az ülése alá rejtett válltáskájáért. Volt ám meglepetés, amikor abban mindent a helyén talált, kivéve a pénztárcájában tartott összes olasz lírát és a magyar bankókat. Sorra előkerültek az iratok (szerencsére az útlevél is), fésű, cigaretta, papír zsebkendő, dezodor, mindenféle női kacatok, a papírpénz azonban az utolsó szálig ugrott. Még jó, hogy a kocsiból való kiszállásunk előtt a hátsó ülés előtti gumiszőnyeg alá dugtam a papírpénzünk kilencvenkilenc százalékát (ott is találtuk a pénzt, hiánytalanul), különben nagyon nagy baj lett volna. Valami erre szakosodott helyi tolvajbanda nyilván kileste, hogy magára hagyjuk az autót, s amíg mi mit sem sejtve a parton süttettük a hasunkat, a sövény takarását ügyesen kihasználva a jobb első ajtó felől, karcolást sem ejtve a fényezésen, feltörték a járgányt és megdézsmálták Ágnes ülés alá tolt táskáját. Jó, hogy nem okoztak nagyobb kárt, hiszen egyedül rajtuk múlt, vihettek volna mindent: sátrat, matracokat, pokrócokat, meg ami mozdíthatót még találnak a dugig rakott csomagtartóban. Ám úgy látszik, kizárólag készpénzre utaztak, vagy talán nem maradt idejük a hosszabb kutakodásra. Esetleg megzavarták őket. Na mindegy, mit volt mit tenni, igyekeztünk mihamarabb megemészteni a végül is szerencsésen, merthogy aránylag olcsón megúszott kalandot. De az ijedtség bennünk maradt.

  Miután a gyerekeink - némi belépő ellenében - olasz kortársaik között kiugrálták magukat a közeli sétánytól drótkerítéssel elválasztott "dühöngő" ruganyos gumiszőnyegein, a megbeszélt terv szerint visszakocsikáztunk a két kilométerre lévő központba. Ezúttal egy flancos étterem tárva-nyitva álló bejárata előtt parkoltam le (az utca felől éppen rá lehetett látni a hallban álló hatalmas üvegakváriumra, amiben néhány nagy bajuszú homár úszkált, vörösesbarna páncéljukat mintha rozsda csípte volna meg - szegények valószínűleg nem érték meg a másnapot, de lehet, hogy az éjfélt sem), feltételezve, hogy itt valamivel nagyobb biztonságban van az autónk. Az elgondolás bejött, a kocsit ezúttal békén hagyták. Addig csavarogtunk a városkában, meg az estére szépen kiöltözött sétálókkal megtelt promenádon, amíg ránk sötétedett. Visszatértünk az autóhoz, amivel addig mentem észak felé, amíg rá nem leltem egy nyugalmas pihenőhelyre, ahol a kényelmetlen üléseken álomra hajthattuk a fejünket.

  A következő reggel félóra alatt felértünk Carrara nevezetes kőfejtőihez. Fél Európa főúri kastélyainak, parlamentjeinek, emlékműveinek, templomainak s egyéb jeles épületeinek anyaga, kiváltképp a belső borítása, az itteni márványbányákból származik. Szerettünk volna valami jellegzetes szuvenírt venni, de az út melletti bodegákban hihetetlenül drágán adták a tojásformára csiszolt erezett márványt.

  Ezután már tényleg elfordultunk a tengertől (legalábbis Olaszország nyugati partjától), és utólag meg nem mondom milyen útvonalon (annyi biztos, hogy egy kétsávos vashídon átkeltünk a fehérlő homokzátonyoktól foltos, csúnyán leapadt Po felett; emlékszem, a híd vastraverzei közül menet közben milyen csalódottan figyeltem, mindössze ekkora lenne a legnagyobb olasz folyó szélessége és mélysége?), de késő délutánra elértük az Olaszországnak Szlovéniával határos területén fekvő Triesztet. Mintha hónapokkal ezelőtt jártunk volna erre, pedig valójában mindössze másfél hete volt, hogy a kikötőben megbámultuk az óriáshajóra szálló több tucat motorost. Éjjel a tengerparti sétány közelében aludtunk, mondanom sem kell, ismét az alkalmi motellé avanzsált autóban.

 

  Isztria, Medveja:

 

  Másnap reggel borongós időben, gyengén szemerkélő esőben átkeltünk a határon. Percekkel később, már a szlovén oldalon, elhaladtunk a lótenyésztéséről híres Lipica falu mellett, aztán, mivel túlságosan korai lett volna hazatérni Magyarországra, Ágnessel úgy döntöttünk, hogy eltöltünk egy kis időt a Horvátországhoz tartozó Isztria keleti partjainál. Nosza, rajta, itt még úgysem jártunk!

  Tehát a Karszton keresztül Fiume vagy mai hivatalos nevén Rijeka felé igyekeztünk (mindkét - olasz és horvát - elnevezés folyót jelent magyarul). A hegyi úton való kanyargás közben Csabira megint rájött az émelygés, úgy látszik, azon a nyáron kicsit érzékeny volt a gyorsuló ütemben cseperedő fiú gyomra. Pár percre meg kellett állnunk, amíg a megsápadt legényke jobban lett a friss magaslati levegőn. Mielőtt beértünk volna Fiumébe, délnek fordultam, és Abbázia (Opatija) után nem sokkal rátaláltunk a helyes kis medvejai öbölre. Még mindig nem volt kimondottan strandidő, az égboltot elborító fátyolfelhők mögé bújt Nap sem tudott igazán kisütni; meztelen lábszárammal melegebbnek éreztem a tengert a levegőnél. Nemsokára mindannyian ott úszkáltunk (egyedül mi négyen, az egész medvejai öbölben) a selymes érintésű tengerben, amelynek vize olyan tiszta volt, hogy még a mélyebb részeken is le lehetett látni a köves fenékre. Kalimpáló lábaink körül színes, cseppet sem félénk, inkább szerfelett kíváncsinak látszó, ismeretlen fajtájú tengeri halak keringtek. Ágnes felhasalt az egyik matracra, és a karjukon felfújható úszóövet viselő gyerekekkel egészen messzire, a strandot határoló úszó parafasorig evickélt be, én a szabad szemmel jobban tanulmányozható sekélyebb, de még így is legalább három-négy méter mélységű vizeket preferáltam. 

  A part közelében vonuló keskeny aszfaltút mögött kezdődő kemping mintha még mindig aludt volna; a leeresztett sorompón túl alig mutatkozott néhány, kezében vécépapírtekercset és fogmosópoharat szorongató, nyakában törülközőt viselő, álmosan lézengő alak. A tábor körül félkaréjban emelkedő, dús lombú fákkal benőtt, meredek hegyek tetejét könnyű ködfátyol borította, s a nagy csendben tisztán kivehető volt az a tompa koppanásokkal kísért érdes-reszelős hang, amint a kis kikötő öblében megbújó ladikok és halászhajócskák egymás oldalához ütődtek, illetve a betonmólóhoz dörzsölődtek.

  A kövecses szabadstrand legszembetűnőbb technikai elemének egy kék színű, magas és nagyon meredek csúszda számított, amire remegő inakkal magam is felbátorkodtam. Felérve a tetejére, minden addigi bűnömet megbántam, de nem volt kinek gyónnom. Katasztrofális tériszonyomtól úgy szabadulhattam a legegyszerűbben, ha behunytam a szemem és a kamikaze pilóták elszántságával ellöktem magam. S lőn. A rengeteg fürdőruhás fenéktől fényesre csiszolódott fémvályúban Forma 1-es sportautó módjára gyorsultam, s vagy két G-vel, eleven bombaként vágódtam az efféle belépőkhöz nyilván hozzászokott, az orromat és a számat keserű-sós vízzel telenyomó tengerbe. Utánam Ágnes és Csabi is kipróbálta a szabadesés vérfagyasztó élményét kínáló lesiklást. Egyszer. Többször nem. A mindezt biztos távolból, kritikus szemekkel figyelő Levi olvashatott a majrétól eltorzult arcokból, mert nem követte a példánkat. Nem tudta, mit veszít, de értelmes gyerek lévén, nyilván kitalálta. (A veszélyes csúszdát azóta elbontották.)

  Vízből ki, vízbe be, így ment álló nap, s minthogy közben az idő is magára talált, a felragyogó Nap nyomán délben már fülledt hőség tombolt. Az érkezésünkkor oly kihalt strand széltében-hosszában megtelt napozó és fürdőző emberekkel, s a miénk immár csak egy volt a sok pancsoló család között.

  Este az öböl oldalában szerénykedő kikötőcske betonmólójára kisétálva érdeklődve szurkoltunk az általában bot nélkül, kézben tartott damillal horgászóknak (azt hiszem, a kemping melletti ABC áruházban mi is vettünk egy-egy ilyen damilos-úszós-horgos alapszerelést a srácoknak), akik csak igen pici halakat húztak a partra, azoknak viszont szemlátomást nagyon örültek. Apró örömökből áll az élet. Az enyhén hullámzó, algaszagú vízben, közvetlenül a felszín alatt több száz egyedből álló világítóhalraj húzott el (de lehet, hogy apró garnélarákok voltak), s a koromfekete égen sosem látott erővel villóztak a tiszteletünkre fényesre suvickolt csillagok. Kicsiny családunk késő estétől a rendszerint rőt fénnyel érkező hajnalig folyamatosan műsoron tartotta azt a "hogyan aludjon két gyermek és két felnőtt egy szűk Skodában" című, már-már tökélyre fejlesztett cirkuszi mutatványát, amivel sikerrel turnéztunk Olasz- és Franciaország nagyobb városaiban, jártuk be érdekesebb tájait, felkapott tengermellékeit. Nem a legkényelmesebb megoldás, de idővel hozzá lehet szokni.

  Reggel végre hazaindultunk, és újfent Letenyénél léptük át a határt. Nagykanizsán egy, már ismerősnek számító ABC-ben bevásároltunk és jól bekajáltunk a régen vágyott hazai kenyérből, felvágottakból, aztán Siófoknál még megálltunk egy balatoni csobbanásra, s estére bezuhantunk a Szobránc utcába. Sorban lefürödtünk, s végre kedvünkre kinyújtózhattunk az ágyainkban. Hát, megítélésem szerint, ez a négy országot érintő korzikai út volt a legnagyobb és legváltozatosabb külföldi családi túránk. 

 

  Csabi is elkezdi az iskolát - 1992. szeptember:

 

  Ezen az őszön Csabin volt a sor, hogy belekezdjen az iskolás éveibe. Ugyanoda lett beíratva, ahová egy évvel korábban a bátyja: az Újvidék téri általános iskolába. Alsó tagozatos korukban gyakran mentem a fiúk elé, ilyenkor vagy a földszinti aulában kellett megvárnom, amíg csoportosan lejönnek a rájuk felügyelő tanárnő kíséretében, vagy felmehettem értük a második emeletre, és akkor korábban elhozhattam őket. Suli után, jó idő esetén a barátaikkal focizhattak a téren található dühöngőben (Csabi osztálytársai között akadt egy lófarkas szőke kislány, Hanka, aki, ha maga is beszállt az össznépi labdakergetésbe, fürge lábaival minden fiút maga mögé utasított), aztán hazaballagtunk, hiszen gyalog sem laktunk távol. Számomra ezekben a hazafelé vezető sétákban azok a meghitt pillanatok jelentették a legtöbbet, amikor a srácaim a lehető legtermészetesebb mozdulattal jobbról-balról megfogták a kezem, s miközben öntudatlanul összehangoltuk a lépteinket, lelkes vehemenciával egymás szavába vágva számoltak be a suliban megesett kisebb-nagyobb történésekről. Vagy ami eszükbe jutott. Sohasem mondtam nekik, de mindig nagyon jólesett az érintésük. Ilyenkor furcsa fizikai reakció zajlott le bennem: kis tenyerük melegét azonnal a szívem táján éreztem, és a boldog érzéstől mosolyoghatnékom támadt. Akkor igazán apának éreztem magam, mert azokban a bizalmas, közvetlen kontaktusokban minden szónál nyilvánvalóbban benne volt az egyszerűen hangzó, mégis magasztos tény, hogy ők az én utódaim. Az utódaim, a sorban követőim, a következő ágak - ígéretes, fiatal hajtások - a sok évszázados családfán. Szóval, akkor még őszintén együtt voltunk mi hárman. Ha kocsival érkeztem, akkor persze azzal mentünk haza, a Szobránc utcába.

 

  B. Edit, a rendőr barátnőm:

 

  B. Edit azon kedves barátnőim hosszú sorát gyarapítja, akiket az Expressz újság társkereső rovatán keresztül ismertem meg. A szerényke Editke nem volt valami nagy szám. Legalábbis első blikkre. Mikor először mentem ki hozzá a Zugló határán futó Szőnyi útra, ahol egy lepusztulófélben levő családi házban a két tini lányával - akik közül a kisebbik enyhén szellemi fogyatékos volt - albérletben szorongott, majdnem ott hagytam, mert a lakásba lépve olyan bődületes macskaszag csapta meg az orrom, hogy könnybe lábadt tőle a szemem. Editke nagyon is tisztába lehetett vele, hogy túlságosan is átlagos megjelenésével, az általam kívánatosnál szürkébb személyiségével nem sokáig tarthat maga mellett, hacsak nem áll elő gyorsan valami különlegessel. Értelmes nő révén rájött, jobb, ha nem sokáig rejtegeti az egyetlen aduját, így aztán néhány nappal az első találkozásunk után előhúzta a pakliból.

  Azon a tavaszi délutánon a Fót mögötti hegyes-völgyes Gödöllői-dombságot jártuk a piros Skodával, amikor beálltam egy megfelelően eldugott helyre, hogy csókolózás és simogatás formájában legalább alapszinten adjunk az erotikának. A többit meglátjuk. Hát megláttam! Editnek vagy akkorra múlt el a havi vérzése, vagy arra az alkalomra tartalékolta magát, de készségesen kitárulkozván előttem, mindenét közszemlére tette. Edit testének egyedi szépsége, ámulatra méltó bája viszonylag rövid, a köldök gödröcskéje és a gömbölyű térdkalácsok közötti szakaszra korlátozódott, de ott aztán volt miben gyönyörködni! A tavasz végi alkony még váratott magára, de a Nap fényét opálosra szűrték a horizont felett gyülekező vékony fátyolfelhők, s a sejtelmesen fojtott világítás még inkább kiemelte a lányosan lapos has és az asszonyosan kerek, izmos combok hófehér bőrének hibátlan voltát. A felszín alatt futó erek halványan átütő kék vonalkáit leszámítva semmi sem akadályozta a képzeletet, hogy művészileg kidolgozott alabástromnak vélje az elmélyült szemlélődés alá vont területet, amelyen egyetlen parányi anyajegy, egyetlen picike bőrhiba sem rontotta a tökéletesség illúzióját. Nem hittem a szememnek. Forró tenyerem hitetlenkedő bizonytalansággal indult el a langyos, sima bőr felfedezésére, de rövidesen meggyőződhetett róla, hogy nem csalás, nem ámítás, látszat és valóság ezúttal tökéletesen fedi egymást. És mindennek tetejébe a zárt combok találkozásánál ott tündökölt az október végi erdők vörös és barna színskálájának összes árnyalatát felvonultató, meghökkentően szép koronaékszer! Jaj, az a márvány szeméremdombon kihívó, rőt színekben göndörödő, tenyér alá simuló, selyemtapintású prém, az olyan elementáris erővel hatott a szépérzékemre, hogy kihagyott tőle a lélegzetem. A hüvelyk és mutatóujjammal gyöngéden széthúzott nagyajkak közötti hússzínű, nedvesen csillogó résben pedig ott zsúfolódott össze az emberi faj történelme; mítoszokkal átitatott múltja, kivárásra játszó jelene és talányos jövője. Igazán nem lenne szabad ebben a formában leírnom, mert félek, nyers fogalmazásommal lerombolom elragadtatásom lírai szavakból nagy nehezen felépített templomát, de hát mégiscsak ez a meztelen igazság: ennél gyönyörűbb, eszményibb kivitelezésű pinát nem hordott a hátán a Föld! Ettől a perctől kezdve a szerény, szürke egérkének elkönyvelt Editke egészen más elbírálás alá esett. Most tekintsünk el eszének méltatásától, értéke - mint nőnek - egyetlen perc leforgása alatt hetven százalékkal emelkedett. Hol az az értéktőzsde, amelyik ilyen meredek hosszt (hausse-t) képes produkálni? A büszkeségtől szinte megszépült arca lángolva irult-pirult, de szemérmesen lesütött szempillái alól fürkészen előcsillanó tekintetéből, félszegen is diadalittas mosolyából kiolvashattam, hogy módfelett elégedett a combjai között rejtegetett, s az ujjaim segítségével feltárt ékszerkéjének szóló fogadtatással, hiszen a legintimebb testrész bravúrosan előkészített leleplezésével (pontosabban: a leleplezés engedélyezésével) éppen azt a hatást érte el, amire számított. (Korszakos felfedezésem azóta is megszívlelendő tanulságul szolgál: a legszürkébb külsejű nőt se becsüld le, amíg nem látod a maga meztelen valóságában. Lehetnek olyan rejtett, csak neked megnyíló értékei - és itt nem pusztán testi, formai pozitívumokra utalok -, amelyek bőkezűen kárpótolnak a tévedésedért. A titokba be nem avatott többiek pedig hadd higgyék továbbra is unalmasan egyhangúnak a nődet, legalább addig sem törekszenek lecsapni a kezedről.)

  Edittel, aki mellesleg az egyik kerületi rendőrkapitányságon hadnagyi rangban dolgozott (már nem tudom, melyik egységnél szolgált, de nem a legszolidabbnál, mert az otthonában néha megmutatta a bazi nagy és nehéz szolgálati stukkerét), s szép kilátásai voltak a mielőbbi előléptetésre, a múló évek alatt legalább háromszor fogtunk hozzá kapcsolatunk kiépítéséhez, illetve folytatásához. Első alkalommal nagyjából egy évig jártunk, aztán más nő miatt ott hagytam. Másodszor ő keresett meg telefonon, ekkor már Kőbánya központjában, egy lakótelepi épületben lakott. A lányai közül a nagyobbik korán férjhez ment, a szellemi fejlődésben visszamaradt kisebbik a nyakán maradt. Némi szünet beiktatásával 1996-ban találkoztunk ismét, méghozzá akkor, amikor a márciusban vásárolt zöld Skoda átíratása ügyében jártam a kapitányságon. Ha már összefutottunk a folyosón, megint felvettük az évekkel korábban elejtett fonalat, és ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Még mindig a lakótelepen, a kilencedik emeleten élt, ahol a macskája a nyitott ablakon át kijárogatott a szélfútta pléhpárkányra napozni. Nekem, mint erős tériszonnyal megvert embernek különösen rossz érzés volt nézni, ahogy a keskeny bádogcsíkon egyensúlyozva rávicsorított a közelében leszálló galambokra. Nem egyszer mondtam az aggályoskodásaimon csak mosolygó Editnek, nem lesz ennek jó vége, előbb-utóbb lezúg onnan a szerencsétlen jószág. Egy alkalommal, amikor nála voltam, a huzattól bevágódó ablak megbillentette a macskát, s az kilenc emeletet zuhanva, összetörve terült el a forróságtól olvadozó járdán. Edit lerohant a lifttel, de már nem tehetett semmit. A cicusban volt még annyi erő, hogy törött gerinccel elvonszolja magát a legközelebbi bokorig, de ott kilehelte a lelkét. Szegény nő jó darabig vigasztalhatatlan volt, s amíg tartott a kapcsolatunk, nem szerzett be újabb cicust.

  Pilisborosjenő mindjárt a Budapest határát jelző táblánál kezdődik, úgyhogy hamar kiértünk, ha kedvünk támadt Edit kis telkére és az azon álló faházba kimenni. A tűző Nap által szabadon égetett kopár, fűtlen-fátlan kertben időnként mérgeskígyók is megfordultak - legalábbis Edit, állítólag, találkozott itt homoki viperával. De ha magunkra zártuk a fáskamra méretű faház repedezett ajtaját, a világ mérgestől, kígyóstól, mindenestől odakint rekedt, s mi azt csináltunk, amire kedvünk szottyant. Általában egyet akartunk. Nagy néha kettőt. A három a legritkábban jött össze, mert összeszokott szeretők módjára nem a mennyiségre, hanem a minőségre utaztunk. Ezek a borosjenői kiruccanások jelentették döcögős románcunk hattyúdalát, mert Editet azóta sem láttam. Egyszer ugyan felhívtam a munkahelyén, de - lelkes hangú beszámolója szerint - egy rendőrkollégájával valami nagyon komoly kapcsolata volt kialakulóban, talán még házasság is kinézett a dologból, úgyhogy szépen elköszöntem tőle, és nem zavartam tovább. Tiszta szívből remélem, végre révbe ért a lány. Megérdemelné.

 

  A Mazda - 1993 tavasza:

 

  Krisztus urunk születése utáni 1993. esztendő tavaszán vásároltam egy jó karban levő, gyöngyház fényezésű, fekete színű Mazda 626-os kétajtós kupét (CZP-476). Jól kerestem Ferinél, úgyhogy tudtam miből gazdálkodni. A felesleges pénzt nem takarékba tettem, hanem dollárra és német márkára váltottam, így nehezebben nyúltam hozzá, mintha forintban tartottam volna. Az ominózus jármű egy Nagytétényben, Feriéktől pár utcával odébb lakó ügyfelünk tulajdona volt, aki egy alkalommal felvetette, hogy eladná. Kértem néhány nap gondolkodási időt, de már azután, hogy aludtam rá egyet, rohantam, hogy megvegyem. Ráment az összes valutamegtakarításom, de a boldogságtól madarat lehetett fogatni velem, mert az alacsony súlypontja miatt az utat rendkívül jól fekvő autó, különösen a nagy lámpatestekkel felszerelt hátulja felől nézve, mutatósan nézett ki. Kétségtelen, a motorjában kicsit csilingeltek a megkopott dugattyúcsapszegek, de oda se neki, egyéb problémája nem akadt.

 

  Ágnes és a szex:

 

  Ágnessel, az új élményeket ígérő és adó korzikai út előtti, közbeni és utáni rövid pauzától eltekintve, kiújultak a vitáink (amelyeknek tétje, Ágnes részéről - úgy vettem észre - egyre inkább a lassan, de biztosan cseperedő gyerekeink feletti befolyás, egyeduralom tudatos megszerzése volt), s bár visszaköltöztem a nagyszobába és megint a fiúké lett a kisebb helyiség, érzelmi szempontból hajítófát sem ért a kapcsolatunk. Ahelyett, hogy az idő múlásával összeszoktunk, összecsiszolódtunk volna (ekkortájt már tizenegy éve éltünk házasságban, s tizennyolc éve ismertük egymást - rengeteg idő!), s legalább részben elnéztük volna egymás kisebb-nagyobb hibáit, rigolyáit, kezdett nagyon elegünk lenni egymásból. A hosszú évek során együtt megélt sok-sok nyaralás, utazás, kaland ellenére alig akadt közös témánk, hihetetlen, de fél percnél tovább nem tudtunk miről beszélgetni egymással. Sunyi kis bosszúk és viszont bosszúk világában éltünk, s a fokozódó sértettségérzés miatt esélyünk sem volt az ördögi körből való szabadulásra. A fiaink nevelése körül felmerülő kérdések megint csak egytől egyig konfrontációkhoz vetettek, pedig biztos vagyok benne, hogy mindketten jót akartunk nekik. Egy idő után, amikor - így utólag világos, hogy tévesen - úgy ítéltem meg, hogy a srácok zavartalan lelki fejlődése érdekében cselekszem, kiszálltam a küzdelemből, és ostoba módon átengedtem a terepet Ágnesnek. Ezzel óriási baklövést követtem el; nem kellett volna feladnom, illetve nem lett volna szabad megbíznom benne. Ezáltal ugyan mindenkinek kényelmesebbé vált a helyzete, viszont cseperedő fiaim ettől fogva nem nevelésben, hanem kiszolgálásban részesültek az anyjuk részéről, ami nem ugyanaz.

  Az Ágnes és köztem kialakult állapoton ugyan ideig-óráig segített, hogy kiszélesítettük a szombat estékre redukálódott szexuális játékaink addig sem szűk skáláját, de benne volt a levegőben, hogy minden összeomlik, ha netán ebbe is beleununk. Mint utolsó menedékbe, szó szerint egymás testébe kapaszkodtunk. Ágnes, ha szexről volt szó, nálam kétségkívül motiváltabban és kezdeményezőbben lépett fel, s nagyobb lelkesedéssel, dúsabb fantáziával vetette magát a nemi élet örömeibe, mint tette azt bármi mással kapcsolatban. Nappal oly szolidnak tűnő, lefojtott egyénisége szárnyra kapva szabadon, mondhatni szabadosan csapongott, ha eljött az érzékeire mágikus hatással bíró szombat éjjel, s az utcáról beszűrődő alig fényben megcsillanthatta nem lebecsülendő tudását. Ahogyan más ember valamely művészeti ágban, teszem azt festészetben, irodalomban, táncban, színészetben stb. mutat fel sikereket, az én feleségem a szexualitás révén fejezte ki magát, bizonyította, hogy igenis, van benne kreatív hajlam. Én persze nem lehettem önmagam ellensége s rábíztam, hadd csapongjon kedvére - s vele az én kedvemre. Ágnes értett hozzám, tudta, mivel lehet a végsőkig felcsigázni, s olyan gyönyörökben részesített, amiket másutt aligha kaptam volna meg. Hát persze, bőven volt ideje a kísérletezésre. A férfiak kilencvenkilenc százaléka - bevallva, bevallatlanul - olyan szerető feleségről álmodik, aki az ágyban (valamint ebédlőasztalon, kádban, erkélyen szőnyegen stb.) a hivatásos kurvákat megszégyenítő gátlástalansággal, szilaj romlottsággal veti magát a testi élvezetekbe, ráadásul nem holmi házastársi kötelezettség kényszerétől hajtva, hanem önként és dalolva. No persze, mindezt egyedül csakis a házasság révén kivételezett helyzetben lévő férjjel teszi. Önző férfi szemszögből nézve bármit tesz a hitvesi ágyban, nem minősül ribancnak, az első botlása után viszont megbocsájthatatlanul és örökre azzá válik. 

  Nos, Ágnessel e tekintetben minden a legnagyobb rendben volt, ebből a szempontból nem panaszkodhatok a szerencsémre, mert jobb szeretőt senki sem kívánhatott magának. Nőm hitvallása az epikureusokéra hajazott, akik meggyőződéssel vallották: "egyél, igyál, játsszál, a halál után úgysincs semmi élvezet" (ede, bibe, lude, post mortem nulla voluptas). Ágnesnek, Voluptas újkori leányának esetében igenis van helye a szuperlatívuszoknak, mert magában egyesítve a testi szerelem fogásait hivatalból kiválóan ismerő japán gésák, görög hetérák, indiai bajadérok és francia kokottok tudását, művészi tökélyre fejlesztette a szeretkezés, ezen belül az orális ingerlés speciális tudományát. És ebben, megítélésem szerint, nincs semmi kivetnivaló. Mi több! Nem szeretném túlzásokra ragadtatni magam, de állítom, joggal lehet büszke magára az a nő, aki olyan ügyesen tud játszani a partnere testén, hogy képes egy életre felejthetetlen érzéki élményt nyújtani. Az ilyen élmény pedig nagyobb ajándék, mint egy puccosan becsomagolt aranyóra. Egy másik ember testét fizikailag uralni (vagyis, hogy bizonyos tudatos mozdulatok, célzott érintések hatására a partnerben megszülető ingerületeket szállító idegszálak parancsának engedelmeskedő izmok olyan válaszokkal reagáljanak, amilyeneket a kezdeményező fél előre elképzelt), egyúttal az érzelmeit tudatosan irányítani, hangulatát befolyásolni (az addig színjózan gondolatait, tiszta tudatát a maga elképzelésének megfelelően kisiklatni, az öncélú mámor vakvágányára terelni) mindenképpen nagyobb tett, mint az akarat nélküli, holt anyagok (pl. vászon, festék, ecset vagy éppen hegedű) tetszőleges használata. Ezekért a mindenféle gondjaimból kirángató gyönyörökért, önfeledt percekért, amik az évek alatt órákká, talán napokká álltak össze, mindig hálás leszek Ágnesnek.

  A legnagyobb odafigyelést, szellemi és érzéki koncentrálást igénylő, legtöményebb élvezetet okozó mutatványait rendre a szájával, puha ajkaival és mozgékony nyelvével "követte" el, miközben szétvetett lábakkal hevertem előtte (és alatta) az ágyon. Orális játékainak egyike az a nagy fokú ösztönös beleérzést és kombinációs készséget feltételező figura volt, amikor átszellemült gyöngédséggel addig szopta a farkamat, amíg az elsülés határára nem ért, akkor puha ajkaival magára hagyta a pattanásig feszült szerszámot (ugyanakkor gyengéden marokra fogta, hogy érezze a lüktetését, és a megfelelő pillanatban ismét irányíthassa), s alább szállva, le-fel csúszkáló nyelvével - váltakozó erősséggel - addig nyomkodta, nyalogatta a heréket és az alattuk húzódó meglepően érzékeny szakaszt, a gátat, amíg be nem következett a mindent elsöprő ejakuláció. Szerette érezni a sperma ízét, ezért a kilövellő ondót általában a szájával fogta fel, ugyanakkor, lévén vizuális alkat, még inkább kedvére volt, ha láthatta, amint az általa felcsigázott, kínjában remegve lüktető hímtagból a maga nyers naturalizmusával tör fel a sugár. Sokszor úgy élveztetett el, hogy orra előtt az égnek meredő hímvesszővel, óvatosan bekapta mindkét tojásomat, és odabent, a bőrpuhító nyálas melegben addig morzsolgatta, játékos nyelvével addig lökdöste és csiklandozta őket, amíg el nem érte a célját. A szopásnak (hah!, mondhattad volna szebben is, kis lovag!), vagy kulturáltabb kifejezéssel: orális ingerlésnek (na ugye, tudsz te, ha akarsz, bunkókám!), mint szexuális alapfigurának többféle befejezési módját ismerte (azért azt se felejtsük el, hogy én meg legalább tizenötféle lecsót tudok készíteni!), de úgy vettem észre, Ágnes számára a tényleges kihívást a férfiasság legfőbb szimbóluma feletti uralom megszerzése, vagyis a kénye-kedvére kiszolgáltatott fallosz már-már megalázóan végsőkig való felcsigázása (jószerével kínzása) jelentette, amely gesztusa viszont, tűnjék ez bármennyire ellentmondásos kijelentésnek, a látszat felszíne alatt a klasszikus nő-férfi szembenállásra, végső soron a nemek örök harcára utal vissza. Ágnes dühödt, ámde megnyerhetetlen harcban állt a farkammal, mivel minden győzelme az én diadalaim számát növelte. Így megy ez férfiak és nők között. Kiváló érzékkel rendelkezett ahhoz, hogy meddig a pontig mehet el anélkül, hogy véletlenül idő előtt süsse el a répámat, hiszen akkor elrontotta volna a maga játékát. Azért a magáét, mert én így is, úgy is a mennyországban éreztem magam.

  Orális művészetének csúcsteljesítménye azonban az a mindkettőnktől nagy önfegyelmet követelő speciális figura (sehol be nem jegyzett, páros szabadalmunk) volt, amikor türelmes, kitartó és rendkívül finom szopogatás és nyalogatás után abba a szuperérzékeny állapotba varázsolta a farkamat, hogy az tulajdonképpen magától sült el. Említettem már, hogy volt nőm igen kifinomult érzékkel rendelkezett a szex közbeni testi reakcióim vonatkozásában. Idegszálaim minden rezdülését kontroll alatt tartotta. Ennélfogva könnyen ráérzett, mikor érkezik el a pillanat, amikor aktív közreműködőből át kell mennie passzívba, vagyis, hogy a gyöngéden szorító ajkai közé fogott péniszem váltott technikákkal való ingerlését fokozatosan csökkentse, majd végleg abbahagyja, s várjon a nemsokára magától bekövetkező végkifejletre. Az utolsó fél percben tehát tökéletes mozdulatlanságba dermedtünk, én a hátamon fekve az ágyon, ő szorosan mellettem térdelve, fölém hajolva. A feszült koncentrációtól alig vettünk levegőt. Meleg ajkainak lágyan szorító gyűrűjén tisztán éreztem felerősödött szívdobbanásaim ütemét, s érrendszeremnek ez a parányi, ritmikusan visszatérő nyomása elegendő ingernek bizonyult ahhoz, hogy a heréimből egyszer csak meginduljon a bőséges ondóáradat, de nem ám robbanásszerűen, mint a nyugtalan vulkánból kivágódó láva, hanem kényelmes, nyugodt tempóban, már-már lustán, kitartóan kifolyva a farkam hegyén. Ha tökéleteset akartunk alkotni, márpedig leginkább arra törekedtünk, még mindig nem volt szabad mozdulnunk, s az alatt a végtelennek tetsző, a valóságban húsz-harminc másodpercnyi idő alatt, amíg kőkeményre feszült heréimből ily módon a felszínre, egészen konkrétan a fölém görnyedő Ágnes szájába szivárgott az összes spermám, sűrítve átéltem a világ minden gyönyörét. Felülmúlhatatlan érzés, nem ismerek hozzáfogható érzéki élményt. Mindenkinek ajánlom, a legjobb stresszoldó.

  Előfordult, hogy Ágnes hasra fektetett, majd mögém térdelve sikamlós nyelvével percekig körözött a hátsóm körül, s amikor közeledett az idő, a megemelt csípőm alatt átnyúlva gyengéd csuklómozdulatokkal a másik tenyerébe vagy a lepedőre fejte belőlem az anyagot. (Erről a figuráról mindig az esztergomi Amál néni reggeli tehénfejése jutott eszembe, amitől persze a nevetés kerülgetett.)

  De szívvel-lélekkel benne volt másféle, pornófilmekbe illő meredekebb játékokban is, noha ezeket - látszólag - nem ő, hanem én kezdeményeztem. (Itt azért van helye a "látszólag" kifejezés betoldásának, mert a gyakorlati alkalmazás első pillanatában bebizonyosodott, hogy Ágnes buja fantáziájában is felbukkantak efféle, töményen erotikus gondolatok, legfeljebb nem merte kezdeményezni a kivitelezést.) Példának okáért ilyen eset volt az (amit aztán a sikerre való tekintettel többször megismételtünk), amikor elsülés előtt állt a farkam - mint annyiszor, most is a szájával ingerelt -, és a közelgő kéj mámorától gátlástalanná válva, a szoba sötétjében a fülébe suttogva arra kértem (erről írtam néhány bekezdéssel előbb, amikor a mámor mentális vakvágányáról hablatyoltam), hogy hadd ne a szájába élvezzek (azt már több százszor megtettem), hanem fejje ki másképp a farkam. Na de, hogyan másképp? - kérdezte árulkodón kuncogva. Mondjuk egy pohárba... Emlékszem, az első ilyen alkalommal, miközben a mondat végére értem, legszívesebben leharaptam volna a nyelvem, mert tartottam tőle, hogy a túlságosan perverznek minősített kívánságommal együtt elküld valami melegebb éghajlatra. Ezért igazán kár volt izgatnom magam. Örömteli, készséges hozzáállásában benne volt annak lehetősége, hogy ugyanez az ötlet korábban megfordult a fejecskéjében, mint az enyémben. Az én tüzes kis feleségem tüstént felpattant fektéből, fehéren villogó, ingerlően rezgő pucér fenékkel vidáman elvágtatott az egyik hosszú nyakú féldecis kristálypohárért, visszahuppant a jobbomra, s az elkövetkezendő, látványosnak ígérkező esemény kedvéért felkapcsolt kislámpa hangulatvilágítása mellett, a szokásosnál intenzívebb izgalomtól szaporán pihegve, a mámor bekövetkeztét tudatosan késleltető gyöngédséggel belefejte répám bő termését a szűk pohárkába. Vékonyabb falú üveg nem élte volna túl a detonációt. Az észveszejtő kéjtől versenyt lángolt a képünk és pirosan izzott a fülünk. Gyengeségemben már csak egy elismerő, bágyadt mosollyal tudtam honorálni, ahogy a frappáns befejezést választó Ágnes, akárha kókuszlikőrt ivott volna, a sűrítményt egy hajtásra leküldte a torkán. (Egyébként nemcsak Ágnes, de az előző, közbülső és későbbi barátnőim túlnyomó többsége sem csinált magának gondot abból, hogy a szájába élveztem. Számomra, legalábbis eleinte, az aktus efféle befejezési módja szokatlan volt, miáltal zavarba ejtett. Én az újdonsült barátnőimnél, amikor első az alkalommal ilyen kényes helyzetbe kerültünk, udvariasságból, tapintatból kivétel nélkül mindig jeleztem - azzal, hogy még jóval a csúcsra érkezésem előtt igyekeztem kimenekíteni ajkaik közül a farkam -, hogy nem feltétlenül igénylem az orális szex ilyesféle befejezését, de a csajok általában más véleményen voltak. Egyetlen esetet leszámítva sosem érte őket készületlenül az ősrobbanásra hajazó végkifejlet. (Csak szerényen, fiú, csak szerényen.) A dolog nagyon úgy nézett ki, hogy magukban jó előre eldöntötték, ilyen esetben mit tesznek. A legfurább - eleinte - mindebben az volt, hogy a legszendébb, legártatlanabb arcú leányzók is - akikről utoljára feltételeztem volna, hogy odavannak a koppanásig végigvitt franciázásért - úgy nyelték a szájukba injektált anyagot, mint kacsa a nokedlit. Már elnézést az egyszerűsítő hasonlatért. Némi túlzással mondhatom, hogy üdítő kivételnek számított az a barátnő, aki a testére vagy zsebkendőbe fejte a termést, de ettől függetlenül magának a pettingnek ők is feltétlen hívei voltak. Magyarán, ők is imádtak szopni, legfeljebb némelyikük, lévén finnyásabb, érzékenyebb teremtések, más befejezést választottak. De az biztos, hogy ők alkották a kisebbséget. Ha belegondolok, egyáltalán nem olyan különös a nők hozzáállása a sperma efféle, vagyis szájon át való beviteléhez, befogadásához, hiszen ők meg a nyalást igényelték, méghozzá kifejezetten nagyon. És ott pedig kisebb dózisokban bár, viszont huzamosabb időn át adagolt női hormonokkal érintkezik a férfiember nyelve, szája, végül pedig az emésztőrendszere. Úgyhogy kvittek vagyunk, egyik nem képviselője sem nyafoghat a másikra: nyalás vagy szopás lényegében egyre megy, mindkettőnek van járulékos, nem is kellemetlen kísérője. Későbbi kedvesem, R. Jolán egy alkalommal megosztotta velem a titkot: a sperma ízét igenis lehet tudatosan befolyásolni. A fene se gondolta volna. Merthogy egyáltalán nem mindegy, mit evett előzőleg az ember, ugyanis a férfihormonban - például - a fokhagymás étel íznyomai éppúgy felfedezhetők, mint teszem azt az alkoholé, vagy a narancsos pezsgőtablettáé. A kis kéjenc Jolán kedvéért ez időben kaptam rá a pezsgőtabletták - leginkább az általa kedvelt narancsos vagy multivitaminos változat - fokozott fogyasztására, amely figyelmesség egyrészt elégedettséggel töltötte el a lányt, másrészt azzal az előnnyel járt, hogy a magas vitamintartalom fokozta a potenciált, ami megint csak elégedettséggel töltötte el. DE közben azért nekem is jó dolgom volt. Miáltal engem is elégedettség töltött el..., na jó, ebből elég.)

  Akár a belföldi, akár a külföldi utak aszfaltját koptattuk kettesben Ágnessel, néhány igen ritka kivételt leszámítva mindig én vezettem az autót. (Ágnes külföldön nem merte vállalni a vezetés felelősségét. Városban, lakott területen egyáltalán nem, mert könnyen bepánikolt és elvesztette a tájékozódási képességét. Neki is megvolt a maga kis fóbiája. Az együtt töltött hosszú évek során összesen két esetre emlékszem, amikor magához ragadta a kormányt: egyszer a bulgáriai nyaralásaink kezdetén, amikor a frissen szerzett jogosítvány birtokában legalább három percig ő lehetett a sofőr, de amikor a kihalt országúton kis híján beleszaladt az előttünk szabályosan közlekedő bordó Moszkvics hátuljába, sürgősen megköszöntem segítő közreműködését. Ágnes mereven előreszegezett tekintettel nyomta a gázt, lámpalázas igyekezetében szinte ráfeküdt a kormánykerékre, s már csak alig pár méter választott el minket a gyorsan utolért autótól, amikor látva nőm furcsa bénultságát - a vér kikristályosodott az ereimben, mert úgy nézett ki, Ágnes szándékosan akarja megtorpedózni a mit sem sejtő vezető által navigált járgányt -, az anyósülésről odakaptam, az utolsó pillanatban félrerántottam a kormányt, s centikre süvítettünk el a Moszkvics bal hátsó lámpájától. Ma is előttem van a koromszemű bolgár manus csodálkozó arca. Az izgalmas manőver után azonnal félreálltunk. Nyűgösen rápirítottam a lányra, mire tüstént elsáncolta magát a nőknél oly jól bevált bőgés kettős fedezékében, mondván, hogy pedig már kezdett belejönni. Nem hagyhattam, hogy teljesen belemenjen, és önhatalmúlag visszavettem a volánt. Másodízben, egy-két évvel később Romániában, a Pitesti - Bukarest közötti autópályán vezetett. Előzőleg én kértem meg rá, mert alig láttam a fáradtságtól, de nem akartunk megállni, siettünk Bulgáriába, a Fekete-tengerhez. A nagyjából száz kilométeres távot baj nélkül ledarálta, igaz, az alatt a bő egy óra alatt legfeljebb tíz, velünk egy irányba tartó kocsit láttam. Az is igaz, hogy közben el-elszundítottam, bár magamban minden szemlehunyás előtt gyermeki szeretettel elbúcsúztam anyámtól s apámtól. Ám a román fővárost élve értük el, ahol kipihenten visszavettem a vezetést.) Öt alkalomra tisztán emlékszem, amikor kibontotta az öcsköst a nadrágomból, és a kormánykerék meg a hasam közötti szűk helyen fölém hajolva, menet közben elégített ki a szájával. Felettébb veszélyes (lényegében életveszélyes) és éppen ettől felülmúlhatatlanul izgalmas produkciók voltak ezek, de a jelek szerint túléltük őket. Igaz, ilyen esetekben, kivált az élvezet csúcspontján, visszavettem a sebességből, de hetven-nyolcvan alá így sem mentem az általában esti szürkületbe, sötétségbe borult országúton. Roppant felelőtlenek voltunk, az biztos. (Mindazonáltal nem semmi próbák voltak ám ezek! Számomra minden egyes túlélt alkalom az akarat, az önfegyelem diadalát jelentette, hiszen képes voltam a lehető legmegfelelőbb időben annyi józanságtartalékot mozgósítani magamban, hogy a kritikus pillanatokban diadalmaskodjam az agyamat egészen magáévá tenni akaró bódulat felett. Hasonló jelenet játszódik le a Kardhal című amerikai filmben, ahol a maffiózók úgy tesztelik a számítógép-virtuóz srác szakmai tudását és koncentráló képességét, hogy egy bonyolult feladat elvégzése alatt a fejéhez fegyvert szegezve kényszerítik annak tűrésére, hogy egy csinos lány élesben leszopja. Ahányszor látom a jelenetet, mindig eszembe jutnak a mi rázós kalandjaink. A magam részéről tehát versenyként s próbaként fogtam fel a dolgot. Ami Ágnest illeti, részéről ugrás volt a sötétbe. Csak remélhette, hogy a "feladatot" baleset nélkül megoldom, de ebben nem lehetett egészen biztos. Éppen ezért az irántam tanúsított határtalan bizalma jeleként fogtam fel, ha ilyesmire adta a fejét.) Különben az egyik, az 1985-ös NDK-s utunkhoz kapcsolódó eset szlovák területen, a Pozsony és Malacka (beszédes név) közötti autósztrádán esett meg. Prága felé robogtunk, a kelő Nap még nem bukkant fel mögöttünk, de azért a pályát elválasztó sövény túlsó felén ritkán szembejövő kamionok magasban ülő vezetői nyilván kitalálták, hogy az ölembe hajtott fejű lány nem szundikál. Ha mégis, akkor szaporán bólogat álmában.

  Az apósom által összerakott, fehérre festett gardróbszekrény mélyéről időről időre előkerült az a közepes méretű falloszra emlékeztető, egykor folyékony mosószert (Ultra?) tartalmazó, hengeres formájú műanyag flakon, amit meleg vízzel feltöltve afféle humán energiával hajtott, kézi vezérlésű vibrátorként használtunk (hogy a közös pénzből miért nem dobtunk össze egy szexboltban vásárolható profi szerkentyűre, ma sem tudom, biztosan nem vágta volna haza a házi költségvetést), főleg akkor, amikor én már kidőltem a sorból, de tudtam, hogy amit addig nyújtottam, az hétvégére vajmi kevés az én felpiszkált libidójú nejemnek. Ilyenkor legalább a testem többi része pihent, legfeljebb a csuklóm fáradt el az izgalomtól átnedvesedett hüvelyben való sok ki-behúzogatástól. 

  Még Kelenföldön laktunk, de már férj-feleségként, amikor az egyik nyári éjjel (a szüleim valahol vidéken tartózkodtak), a heves szeretkezésünket követően kitaláltuk, hogy együttes erővel fazonra borotváljuk Ágnes dús, különösen erős szálú fanszőrzetét. (Egyébként érdekes az az ugyanazon testen belül megnyilvánuló ellentmondás, hogy míg nőm haja olyan vékony szálú volt, hogy a legkisebb légáramlat is azonnal mozgásba hozta, egy méterrel délebbre a punciját takaró ősbozótos mintha kemény fémforgácsból, összevissza tekergő spénből vagy drótból állt volna össze; az ember szinte félve nyúlt oda, nehogy megvágja vagy megszúrja az ujjait.) A futó ötletet mindjárt tett követte, tükör, törülköző, hab, borotva és körömolló azonnal került, s mire tízperces odaadó munkával elkészült a tetszetősre sikerült "rövidített" változat, a műveletet rendkívül élvező Ágnes széttárt combjai közül csillogó patakként szivárgott a kéj nedve. Ha már benne voltunk a játékban, második nekifutásra simára borotváltam a vénuszdombját, ami a maga szokatlan simaságával, meglepő fényességével újabb fékevesztett kefélésre csábított. Az intim fodrászkodást azonban a későbbiekben nem ismételtük meg, mert a serkenő szőrzet, nem elég, hogy viszketett, de mint a drótkefe, veszettül szúrta Ágnes combjainak belső felét, s az érzékeny bőrön ronda, nehezen gyógyuló piros gyulladások keletkeztek.

  Egyébként a félreértések elkerülése végett, szeretkeztünk mi több százszor teljesen szokványos módon, sorra kipróbáltunk minden szalonképesnek gondolt pózt, de ezekbe rendre belefásultunk. Mégis, ezen diszkrétebb figurák közül az volt a kedvencünk, amikor a hátamon feküdtem az ágyon, s Ágnes - velem szembefordulva - kényelmesen magába süllyesztette a hímvesszőmet, s húsz perceken, félórákon át lovagolt rajtam a maga által diktált tempóban. Felforrósodott homlokáról, áttüzesedett arcáról a nagy igyekeztem olykor rám hullott egy-egy sós verejtékcsepp, de oda se neki, galambom, egyszer élünk! Ez a fajta szereposztás mindenkit kielégített, mert Ágnes úgy variálhatott a farkammal, ahogy jólesett, s nekem is megfelelt, hiszen a munka dandárját ő végezte, miközben nekem mindössze arra volt gondom, hogy a szinte érzéketlenné acélosodott hímtagom ki ne csússzon a hüvelyéből.

  Ágnes ámultba ejtő, virtuóz szexualitása mellett jómagam csak a másodhegedűs szerény szerepét játszhattam el, noha igyekeztem kitenni magamért. Lelkesen, a tőlem telhető maximális gyöngédséggel és kitartással nyaltam a gyűrt lepedőn kéjesen vonagló, szaggatottan sóhajtozó, csendesen nyöszörgő kis (ál)szentemnek (sokszor majd' kiugrott a rágógumizáson edződött állkapcsom, másnap pedig heveny izomláztól sajgott az arcom két oldala), hogy valamivel megháláljam a hozzám való jóságát, de hogy a viszonosság elve alapján a számmal vagy a nyelvemmel a feneke lyuka környékére tévedjek, ahhoz sosem veszítettem el eléggé a józanságomat. Pedig az éjszakai párnacsaták előtt mindig egy órán át áztatta magát a kád vizében, s amikor hozzám bújt, teste minden hajlatából, valamennyi zugából finom fürdőhab- vagy dezodorillat áradt, mégsem. Ágnes bozontos muffjával különben akadt egy kevéske gond, méghozzá az, hogy - hosszas fürdőzés ide vagy oda - amint lenyaltam róla a parányit kesernyés fürdősampon és dezodor maradékát, kezdett kissé kellemetlen szagot árasztani. Az összes többi barátnőm, kivétel nélkül, olyan természetes illatkombinációval volt megáldva, aminek a beszippantásától a kéjvágy vörös függönye ereszkedett az agyamra és a szemeimre, s a gerincemben bizsergetően megpendült egy húr; egyedül pont a hites feleségem hüvelyéből szivárgott fel ez a savasan szúrós, leginkább a tűző Napon senyvedő muskátli virágjának szagára emlékeztető fullasztó kipárolgás, ami miatt az első percekben inkább szájon át lélegeztem, nehogy elszálljon minden vágyam. Kissé később azért felszívódott, de hogy nyomtalanul elillanjon, ahhoz a nyelvemmel alaposan ki kellett takarítanom, pontosabban felmosnom a vágy nem eléggé szellős tornácát. Emlékszem, közös szexuális életünk első hónapjaiban kifejezetten bosszantott a dolog, és alkalmanként eléggé húzódozva szántam rá magam a bozótosban való szamócázásra, mert abban a tévhitben voltam, hogy Ágnes nincs eléggé tekintettel rám, s kissé felületesen teszi tisztába nőiessége legkényesebb pontját, ám miután nyilvánvalóvá lett az ebben való vétlensége, és hogy sajnálatos testi adottságaiban keresendő az orvosolhatatlannak látszó probléma gyökere, beletörődtem, és Ágnest azzal együtt fogadtam el. Na, ennyit a szexuális életünk érdekesebb emlékeiről, amelyeknek a többi kapcsolatomhoz képest részletesebb felidézésére az 1975-ös megismerkedésünktől a 2001-es válásunkig tartó huszonhat, együtt töltött év (több, mint negyed évszázad!) úgyszólván kötelez.

 

  R. Jolán 1993. április:

 

  Tehát mint fentebb jeleztem, Ágnes és köztem megint vitába torkolló feszültségek támadtak, egyszer ezért, máskor azért (ok mindig volt rá, ha nem, akkor kreáltunk magunk) s ezek idővel annyira sűrűn követték egymást, hogy - leszámítva a kiadós keféléssel járó, rövid tűzszünetet hozó béküléseket - lényegében hadüzenet nélküli, permanens háborúskodás folyt köztünk.

  Ezen a házi balhékkal tarkított, zaklatott tavaszon robbant be az életembe mindmáig utolsó igaz szerelmem, R. Jolán. Jolán az üzemmérnöknő, aki igen tüzes teremtésnek bizonyult.

  Amikor az újsághirdetésre válaszoltam, és ennek folytán megjelentem a megbeszélt helyen - a Keleti pályaudvar oldalába száműzött Baross-szobornál -, a fene se gondolta volna, hogy a tervezett könnyű lefolyású kaland helyett ekkora lelki élményben lesz részem. A lány eléggé fura összeállítású szerkóban tűnt fel, ugyanis a blúz, a blézer és a szoknya még csak rendben lett volna, hanem a cipők. Jaj! Amikor a formás lábakon megláttam a pepita mintás szoknyához és a többi ruhadarab színéhez sehogy sem passzoló magas sarkú, tűzpiros lakkcipőket, azt hittem, menten hátat fordítok és elhúzom a csíkot. Miután nem csekély erőfeszítéssel túltettem magam a szembetűnő ízlésficamon, egy ismerkedéssel egybekötött sétára felugrottunk a Gellérthegyre, ahol bejártuk a Citadellát. (Emlékszem, hiába igyekeztem másfelé terelni a gondolataimat, megbabonázott szemeim makacsul visszaugrottak a tekintetemet rabul ejtő, kurvásan feltűnő - esetleg feltűnően kurvás? - cipőkre.) Az ígéretes kezdést követő folytatás azonban majdnem elmaradt, mert a két nappal későbbi újabb randinkon valami meggondolatlan, szemtelen beszólásával nagyon felbosszantott a lány. A Podmaniczky utcában már meg is álltam a járdánál, hogy kiteszem a kocsiból, amikor könyörgőre fogta a dolgot, s megesküdött mindenre, hogy nem úgy értette, ahogy kiszaladt a száján. A nézeteltérés végleges tisztázására beültünk a Nyugati pályaudvarnál levő McDonald's-ba, s ettől fogva rendben mentek a dolgok. 

  Jolán egy tíz év körüli fiú és az öccsénél két évvel idősebb lány anyjaként, elváltan élt az újpesti erőmű melletti szolgálati lakások egyikében (merthogy üzemmérnökként az erőmű volt a munkahelye), fent a francban, a (lakótelepi ötödiknek megfelelő) harmadik emeleten. Olyan magasan, hogy szinte érezni lehetett a Nap közelségétől megizzadt angyalok lábszagát. Lift bezzeg nem volt a nyüves házban.

  Amikor egy hét ismeretség után először mentem fel hozzá - fényes nappal volt s nagy meleg, a gyerekei még nem érkeztek haza a suliból -, kettőt sem szusszanhattam, lényegre törően mindjárt azzal kezdte, hogy elkérte a személyi igazolványomat. Nem mondhattam, hogy nincs nálam, hiszen pár perccel előbb sajátkezűleg nyújtottam át a közúti ellenőrzést végző rendőrnek. Rögtön tudtam, mire megy ki a játék, s azt is, hogy lebuktam, ugyanis addig azt állítottam magamról, hogy elvált, független ember vagyok, s a régi személyikben bizony benne szerepeltek a családi állapotra vonatkozó bejegyzések. Jól gondoltam, Jolán azonnal a megfelelő helyre lapozott. A nős bejegyzés láttán hirtelen nyugtalanná vált, s haragosan összeszorított szájjal kérte számon rajtam a hazugságot. Megmondtam neki, hogy azért tagadtam le a valóságot, mert egy nős emberrel a kutya sem állna szóba, különben is, hiába van papíron feleségem, megette a fene az egészet, ha egyszer sok tekintetben magányosnak érzem magam mellette. Ha nem így lenne, miért keresnék magamnak partnert? Megvető grimasz kíséretében dobta vissza az okmányt, és dühösen elküldött a fenébe. Tiszta sor, titkon igazat adtam neki, amikor csöndben betettem magam mögött az ajtót, s rosszkedvűen elkullogtam. Magamban már elkönyveltem, hogy tényleg lőttek ennek az igazán ki sem bontakozott kapcsolatnak, amikor másnap magától felhívott, hogy egye fene, utoljára minden meg van bocsájtva. Szóval, nem minden zökkenő nélkül indult az ismeretségünk.

  Megint eltelt egy hét, amikor első ízben lefeküdtünk, s éjszakára ott ragadtam nála. Jolán mindjárt az ágyba bújásunkkor kertelés nélkül közölte - mindig meglepett a nőknél oly ritka, nyílt szókimondásával -, noha álmomban sem jutott volna eszembe ilyesmi, hogy szexuális téren mindenre hajlandó, kivéve az állatokkal való fajtalankodást, meg a más nőkkel való hancúrozást. Meg, ha már benne volt a testi-lelki kitárulkozásban, a miheztartás végett határozottan közölte, hogy bár nincs ellenére az előjáték, de őt ugyan véresre simogathatják (a fura ellentétpáron alapuló jópofa szöveget - "véresre simogatás" - egy életre megjegyeztem), akkor is csak kefélés útján képes élvezni. Vagyis a hüvelyi (vaginális) orgazmus lelkes elkötelezettje. A katonás eligazítás után vigyorogva bólintottam, és tettem, amit tennem kellett.

  Jolán javában az igazak álmát aludta, amikor én még mindig az éjszakára elnéptelenedett, neonfényes gyárudvarra néző ablaknál álltam, és valami furcsa, a honvággyal rokonítható nyugtalan érzéssel a szívemben hazakívánkoztam a Szobránc utcába, Ágnes és a gyerekeim mellé. A bűntudattal elegy hazavágyás annyira erősen dolgozott bennem, hogy legszívesebben azonnal meglógtam volna Újpestről, s teljes gázzal áthajtottam volna a kihalt városon, csak mielőbb otthon lehessek. Otthon. Home, sweet home. És nem azért, hogy a saját, méretre kifeküdt kényelmes ágyamban aludhassak, hanem a családom közelsége miatt. Mellettük akartam lenni, mert hirtelen itt, egy jószerével idegen nő lakásában éreztem át teljes mélységében, mennyire szeretem őket. Pontosan az az érzés marcangolta a szívemet, mint amit a Korzikáról való visszaúton, az utasterem üléseibe süppedve alvó családom láttán megtapasztaltam. Ki érti ezt? Pedig Jolival igazán nagyszerűen kijöttünk az ágyban (azután meg a zuhanyrózsa csiklandozva paskoló vízsugara alatt a kádban), és a szeretetreméltó lány gyorsan megkedveltette magát, de valami nem volt kerek a látszólag karcmentes történetben. Vagy bennem.

  Másnap reggel rongyosra szaggatott lelkiismerettel indultam Újpestről Nagytéténybe dolgozni, s megfogadtam magamban (ilyesféle fogadalmat addig sosem tettem), hogy bármi legyen az ára, még aznap végleg kibékülök Ágnessel, és ezek után hűséges férjként s jó apaként élem tovább az életem. De délutánra már más színben láttam a világot, és elfeledtem az önmagamnak tett ígéretet. Kár érte.

  Jolival ezen a nyáron néhányszor leugrottunk a Ráckevei-Duna melletti Szigetcsépre, oda, ahol az országút átfut a hídon, és erről balra lefordulva a folyócska egy szabadstrandnak elkülönített mellékága húzódik. Az első ilyen lemenetelünk vége érdekesen alakult. Fürödtünk és napoztunk, ahogy ilyen helyen szokás. Ebben még nincs semmi különös, de a Pestre vezető visszaúton két alkalommal meg kellett állnom valami erdei rejtekhelyen, mert a lobbanékony természetű lány nagyon nem bírt a vérével (az élénkítő hűs víz, a környezetváltozás, az elvakult szerelem hozta ki belőle, vagy mi?), menet közben szorosan hozzám bújt, a százas tempó mellett fáradhatatlanul kézimunkázott rajtam, miközben behízelgő hangon kapacitált, hogy azonnal, de rögvest szeretkezni akar velem. Huúúú... A hiúságomat legyezgető kedves szavak és a gyengéd érintések jólestek ugyan, de a figyelmemet túlságosan elterelték a vezetésről (az ilyen esetekre szóló útmutatás valahogy kimaradt a Kreszből), tehát mindkettőnk nyugalma és testi épsége érdekében irány az akácosba vezető mellékút! Hangozzék bármilyen idétlenül, azon a délután lényegében a baleset(ek) elkerülése végett keféltem meg kétszer Jolit.

  Máskor a Mazdával elvittem Gödre (igen, a jó öreg, sokat látott Alsógödre), mert évekkel korábban felfedeztem ott egy nagyon jó konyhájú út menti vendéglőt, a Zöldfát, ahol nem elég, hogy minőségi konyhát vezettek, de fizetéskor nem hagyta ott ingét-gatyáját az ember. Tényleg előfordult, nem is egyszer, hogy noha korgó gyomorral szálltunk ki a murvás parkolóban leállított kocsiból, s olyan éhesek voltunk, hogy megettük volna a rozsdás szeget, odabent képtelenek voltunk teljes egészében elfogyasztani az elénk tett nagy adag, pompás ízű ételeket, pedig sosem rendeltünk levest.

 

  Himnusz a gödi Zöldfa remek konyhájához:

 

  Különben a Zöldfa konyháját akkor volt módom először kipróbálni, amikor egyszer, még a hetvenes évek vége felé Gödön, Ágnes társaságában töltöttem a szilvesztert. Az a gyanúm, hogy ez volt a legelső közös szilveszterem Ágnessel, mivel ez alkalommal a szülők másutt, a szentendrei rokonsághoz átrándulva búcsúztatták az óévet. Szóval elszámíthattam magam, mert a tervezettnél sokkal korábban érkeztem a pesti vonattal, és a csikorgó hidegben hiába toporogtam Ágnesék bezárt, zöldre festett lakásajtaja előtt, azt bizony senki sem nyitotta ki nekem, merthogy Ágnes, aki elkísérte a szüleit Szentendrére, de később ott hagyta őket - ahogy előre megbeszéltük -, még nem ért haza. A sovány reggeli étkezés emléke a múlt ködébe veszett, s nem elég, hogy kínzó éhség mardosta a gyomromat, ennél nehezebben viseltem, hogy mínusz valahányban kezdtek piszkosul fázni a lábaim. Volt baj elég. Először vissza akartam menni az állomásra, hogy egy-két órára beüljek melegedni az ottani lepusztult, füstös presszóba, de valami felsőbb hatalmaktól sugalmazott ihletnek engedve menet közben megszólítottam a napsütésben vakítóan szikrázó, ropogó hóval lepett, kihalt utcán szembe jövő asszonyságot, hogy véletlenül nem tud-e valami nyitva tartó vendéglőt a közelben? Tudott, a Zöldfát. Arrafelé, toronyiránt, s át az út túloldalára - biccentett fagytól kivörösödött orral, hidegtől könnybe lábadt szemmel. Ott lesz valahol. Kimondottan felvillanyozott a remény, hogy akkor talán mégsem halok éhen (fagyok éhen). Ilyen precízen kimunkált útmutatás mellett művészet lett volna eltévesztenem; naná, hogy rátaláltam az objektumra. Azonban amikor a kinti dermesztőből beléptem a jól befűtött helyiségbe, majdnem rögtön kifaroltam, mert a hófehér abroszokkal takart, szépen megterített, élővirágokkal díszített asztalok sora, a mennyezetről lelógó szerpentinek és színes lampionok tucatjai azt sugallták, hogy itt hamarosan zárt körű rendezvén veszi kezdetét, ahol nekem semmi keresnivalóm. Először akkor hökkentem meg, amikor egészen az ajtóig elém siető, makulátlan öltözékű pincér udvariasan beljebb tessékelt, olyan közvetlen, de nem tolakodó, már-már közeli rokonságot feltételező barátságossággal, hogy minden pillanatban azt vártam, talán belém karol, úgy invitál valamelyik, ízléssel feldíszített asztalhoz. Egy mellettünk termő másik kiszolgáló elkérte a kabátomat, és széket tolt alám. Süldő fiatalember lévén könnyekig meghatódtam ennyi kedves gesztustól. Mivel a nálam jóval idősebb pincérek láthatóan komolyan vették a hivatásukat, ér éreztették velem, hogy fiatal korom ellenére emberszámba vesznek, tisztelt vendég vagyok a vendéglőjükben, magam is kezdtem embernek érezni magam. Azonban még mindig nem volt tiszta előttem a terem feldíszítettségének valós oka, mire puhatolózó kérdésemre megnyugtattak, hogy a terepet az esti-éjszakai mulatságra készítették elő, ám annak kezdete még több órányira van. Addig minden éhes és szomjas betérő előtt szabad a pálya. Akkor jó, nyugodtam meg végre. Átvettem a felkínált étlapot, és tétován belefogtam a bőséges választék tanulmányozásába. Az ajtónál elébem siető pincér, látva hosszas hezitálásomat, tapintatos segítőkészséggel megállt mellettem, és végképp bizalmába fogadva - sub rosa - elárulta, hogy jelenleg olyan szakácsa van a vendéglőnek, aki leginkább a halfélék elkészítésében jeleskedik, minekutána, ha nem venném tolakodásnak, a maga részéről a tejfeles tiszai halászlét ajánlaná. Mennyei - emelte szemeit a plafon felé. Ám legyen - hebegtem elfogódottan valami hasonlót. Tíz percen belül előttem gőzölgött a kovácsoltvas kampóra akasztott díszbográcsban illatozó étel, mellé ropogós, barnára sült héjú, friss kenyérszeleteket kaptam - természetesen hófehér vászonkendővel takart kosárkában -, s külön kistányéron két-három pirospozsgás erős paprika gömbölyödött, de nem a télire kőkeményre s ráncosra aszalódott, hanem a tisztességgel megfent késsel könnyen karikákra szelhető, húsos fajtából valók közül. Ejha, ez már igen! Na kérem, akárha egy váratlanul ajándékba kapott időutazás segítségével visszarepültem volna a nagy gourmand hírében álló, a magyar literátorok között mindenkinél gazdagabb, változatosabb szókinccsel, szenzációs hangulatteremtő talentummal megáldott író, Krúdy Gyula korába. A terített asztalok avatott szakértője - és a bánatos tekintetű, levendulaillatú asszonyok odaadó híve - idejében lehetett ilyen a fénykorát élő magyar vendéglátás, akkortájt fogadhatták ilyesféle megkülönböztetett tisztelettel és ehhez hasonlóan kifinomult ízekkel a termékeny írói fantázia által életre keltett utazó hőst, Szindbádot a téli bezárkózó felvidéki, kiváltképp szepesi cipszer és tót városkák bor- és hagymaszagú ódon kiskocsmái, vagy a rácok által lakott, napsütötte budai Tabán macskaköves, kanyargós utcáiról nyíló nyári vendéglők árnyas lugasai. A sötét ruhájuk előtt fehér kötényt viselő pincérek - ha jól számoltam, lehettek összesen öten - diszkréten hátravonultak, hogy édeskettesben hagyjanak a szerényen anonimitásba burkolózott mesterszakács gasztronómiai remekművével. Kezdtem érteni apámat, aki a Dessewffy utcai Hubertus étteremben megejtett szombat esti vacsoráink alkalmával méregerősre paprikázta az elébe tett halászlét. Tudom, miért tette. Mert ebben a nyavalyás életben mutatóba, de adódnak megszentelt alkalmak, ihletett hangulatok - ilyen érzést generálhat egyik-másik, a családi kör fészeknyugalmában elköltött vacsora, vagy a fagyos télben kellemesen befűtött vendéglők polgármarasztaló melege -, amikor és ahol az erős, vagy legalábbis csípős ételeknek van szezonja, hiszen csakis eme külső-belső hevületek segítségével teljesedhet ki a test és lélek harmóniája, valósulhat meg a külső és belső hatások hőn áhított egyensúlyi állapota, s ezen elégedettség folyományaként teremtődhet meg a Föld összes aranyánál többet érő lehetőség, hogy az ember röpke időre fegyverszünetet kössön önmagával és a világgal. Békében magunkkal és másokkal: ez a ritkán megadatott kegyelmi állapot az élet talán legértékesebb ajándéka; minden perce áldás. Nos, ez a nevezetes téli ebéd azóta Göd első számú jelképévé nemesedett az emlékeimben, s persze nem feledtem a legendássá magasztosult, s ennek megfelelően illendően megénekelt hely földrajzi koordinátáit sem.

 

  Jolival a dunakeszi trafóháznál:

 

  Ezeknek a gödi vendéglői vacsoráknak köszönhető, hogy Dunakeszi előtt balra letérve (a Duna meg a vízművek telephelye felé vezető földút közelében), a mező közepére épült trafóház mellett kiváló búvóhelyet találtunk a kocsinak. A trafóház oldalánál aszfaltozott, két autóra méretezett parkolót alakítottak ki, ahol kényelmesen elfért a Mazda, s benne mi. A kiadós vacsorákat követően, nem akármilyen orgiák keretében, itt szabadultunk meg felgyülemlett energiáinktól. Jolival jó volt a szex, mindent megtett azért, hogy jól érezzem magam a társaságában, s ez végül is sikerült neki. Már attól gyanúsan csillogni kezdett a szeme, ha a bőréhez értem, s egyenesen telhetetlennek bizonyult, amikor szeretkezésre került a sor. Állandóan magában akarta érezni a farkam, s ezt nem én találtam ki, ő maga mondta, többször. Sajna olyankor is, amikor a körülmények nem engedték, hogy egymás karjaiba omoljunk. Soha nem tudtam, mivel elégíthetném ki végleg (legalább aznapra), mert tíz perc alatt már vagy háromszor-négyszer elélvezett alattam, s még mindig tolta-nyomta magát rám. Ismert egy ügyes fogást, amivel tartósan harcra kész állapotban tudott tartani, ez pedig az volt, hogy miközben a csípőm körkörös mozgatásával keféltem (ezzel a lumbágót kísértő technikával rugalmas hüvelye minden négyzetcentiméterét alaposan megmasszíroztam), a farkam tövét a hüvelyk és mutatóujjából képezett erős gyűrűvel elszorította, s ezzel megakadályozta a barlangos testeket kitöltő vér visszaszivárgását, illetve a magömlést. Amikor a hosszas kitámasztástól fájni kezdett a hátam, netán az ülés szélén feldörzsölődött a térdem vagy égett a könyököm, erővel kellett lefejtenem a kezét a hímvesszőmről, s akkor végre én is el tudtam menni.

 

  Joli "megdől" a származásával:

 

  Azért, ami a családi körülményeket illeti, Joli körül sem volt minden rendben.Ez alatt az értendő, hogy nekem ugye ott volt az eltitkolt házasságom (amivel hamar megdőltem, de attól fogva tiszta lappal indultam), ám nála - hetekkel a megismerkedésünk után - másféle rejtegetnivalóra derült fény. Na, nem arról van szó, hogy ő meg stikában férjezett lett volna, mert - tisztázandó magát a bennem fel sem merülő gyanú alól - kérés nélkül előkereste és megmutatta a bírósági végzést, miszerint egy-két éve elvált a férjétől, aki állítólag iszákos alak volt. Valamelyik beszélgetésünk alkalmával mintegy mellékesen megemlítette, hogy nem egyedüli gyerek, hanem a Rakamazon élő szüleinek van egy fiúgyermeke is, azaz van egy édestestvére, bátyja. Aki momentán börtönben ül erőszakos cselekedetért, de nemsokára szabadul. Erre felkaptam a fejem, de tapintatból nem feszegettem a kényes kérdést, Joli meg villámgyorsan témát váltott. Annyit azért futólag megjegyeztem magamban, hogy lám, a sors szeszélye folytán mennyire különbözhet egymástól két testvér életének alakulása, hiszen egyik oldalon áll Joli, aki szépen neveli, sőt vasárnaponként katolikus templomba járatja a tisztelettudó, okos és életvidám gyerekeit, mindig tiszta és illatos, ráadásul tanult, hiszen villamosmérnöki diplomát szerzett, ezenfelül ambiciózus, hiszen akkoriban készült a második diplomája megszerzésére. Vele szemben pedig ott van az ugyanabból a fészekből kikerült báty, aki valamelyik pesti börtönben sínylődve múlatja az időt. Már kezdtem elfeledkezni erről a tanulságos beszélgetésünkről, amikor egy alkalommal, a Mazdával éppenhogy leparkoltam az erőművel szemben (kicsit korán érkeztem a megbeszélt randira), látom ám Jolit, amint az út túloldalán, a vörös téglás épületektől árnyékba borult járdán egy körszakállas, körülbelül harmincöt éves cigány férfival beszélget. Olyan "sült" cigány volt az az ember, mint amilyen a sötét Mazdám, amelyiknek várakozás közben nekitámaszkodtam. Nem akartam megzavarni őket azzal, hogy melléjük tolakszom, de átintegettem a lánynak, jelezve, hogy megérkeztem. Joli észrevett, tétován, illetve inkább ijedten visszaintett, és húsz méterről is látszott, hogy piszkosul nagy zavarban van. Nem tudtam, mitől. Gondoltam, az egyik erőműbeli munkatársával futott össze rövid szakmai csevejre, s visszaültem a kocsiba zenét hallgatni, amíg odaát kitárgyalják magukat. A feléjük néző szélvédőn át jól láttam őket, bár igazság szerint néhány odavetett pillantáson kívül nemigen figyeltem rájuk. Két perc múltán azonban, számomra meglepő módon, puszival búcsúzkodtak (a lány idegesen kapkodó mozdulatain látszott, hogy a háta közepére kívánja ezt a bizalmas viszonyt feltételező pusszantást), amitől, mint a szagot fogott kopó, gyanakodni kezdtem. Mint az átforrósodott csempére odacsapott vaj, amint olvadásával arányosan egyre gyorsabban csúszik lefelé önnön zsírján, fokozatosan felpörgő tempóban kezdtem megvilágosodni, tisztuló tudatomon mind kontúrosabban derengett át a néhány héttel korábbi beszélgetés, és mire Jolán átért az innenső oldalra, tudtam, hogy a sittről frissen szabadult, fekete bárány bátyjával láttam beszélgetni. Aki, le sem tagadhatná, echte cigány. Akkor viszont a hugica Jolinak is annak kell lennie. (Bár erre semmiféle rasszjegy nem utalt, hiszen a színét tekintve átlagos barnának mondható haja félhosszúra növesztve omlott a vállaira, egészséges, finom tapintású bőrét a nyári Nap sugarai festették gusztusos halványbarnára, gyönyörű, mélykék szemének íriszét ezüstös csillámok pöttyözték, szép arcú gyermekeit pedig világosszőke hajjal, a fiát kék, a lányát világosbarna szemekkel áldotta meg a Teremtő.) Egy pillanatra őszintén megrázott a felismerés, ami valójában nem is a rejtegetett, s ezek szerint szégyellt származás lelepleződésének szólt, hanem inkább annak, hogy no lám, a kis hamis Joli, ha egy az egyben nem is hazudott, mindenesetre nem terítette ki előttem az összes kártyáját. De Jolit nem abból a fából faragták, aki sokáig tud alakoskodni, tehát a köszönés és a kocsiba való beülés után mindjárt azzal kezdte, hogy a most szabadult bátyjával láttam. De ennél a pontnál elillanhatott a bátorsága, mert maga elé meredve, feszülten ült a helyén, és hallgatott, mint a csuka. A levegőben lógott, hogy menten elsírja magát, amit addig nem tett előttem. Nyeltem egyet és száraz hangon olyasmit feleltem, hogy erre magamtól is rájöttem. Arra az egyértelmű tényre azonban, hogy a börtönviselt harcosról kilométer távolságból ordít a származása, már nem tért ki, az önmagáért beszélő jelenet után mintegy rám bízva a döntést, hogy ezek után elfogadom-e így is, vagy valami hamis ürüggyel lelépek tőle. Természetesen nem akartam lelépni, hiszen a cigányokról nem a bőrük vagy a hajuk színe miatt alakult ki bennem negatív kép, hanem a többségük esetében megtapasztalt, több mint kulturálatlan viselkedésük okán. Amúgy pedig bánja a fene, kinek milyen a bőrszíne, viselkedjen ember módjára, s akkor felőlem eszkimó vagy néger is lehet. Jolánt pedig tetőtől talpig nagyszerű embernek ismertem, és szívből szerettem. Tehát egy szóval sem firtattam a gyökereit (ez a későbbiekben sem volt téma), hanem a vállát gyengéden átkarolva magamhoz húztam, és a szokásosnál hosszasabban megcsókoltam az elszontyolodott arcát. Aztán vidámra igazított hangon megkérdeztem tőle, hogy indulhatunk-e végre a moziba, mert hamarosan kezdődik az előadás. (A Corvinba szólt a jegyünk, Mel Gibson Örök szerelem című, lírai hangvételű filmjére.) Szó nélkül, szeretettel simított végig a karomon, de nem kerülte el a figyelmem, mennyire reszketnek az ujjai, és hogy könny csillog a szeme sarkában.

 

  Újpesten elromlik a Mazda:

 

  Egy alkalommal rútul cserben hagyott az egyébként megbízhatóan működő Mazda. Jolinál vendégeskedtem, s amikor késő este indulni akartam haza, azaz Zuglóba, megmakacsolta magát és nem akart indulni. Egy darabig a rosszul megvilágított parkolóban szenvedtem vele, aztán feladtam, és megcsíptem egy arra tévedt taxit. Otthon azt hazudtam a még ébren levő Ágnesnek, hogy épp hazafelé tartottam valahonnan vidékről, amikor Újpesten lerobbant a kocsi. Akaratlanul megránduló szája szélén látszott, hogy egy szavamat sem hiszi, és persze igaza volt. Másnap a gyerekekkel együtt beültünk Ágnes kocsijába (merthogy akkor már neki is volt külön autója, azt hiszem, akkor épp egy sárga Skoda 100-as), és kiszaladtunk az újpesti parkolóhoz. Most sem sikerült megbuherálnom a tetszhalott Mazdát, úgyhogy jobb híján vontatókötélre vettük, és Ágnes, keresztül az egész városon, elhúzott Ferihez, Nagytéténybe. (Mint másnap Joli elmesélte, véletlenül akkor szaladt le kenyérért a közértbe, s ahogy meglátott a nyitott motorháztető alá bújva bütykölni, oda akart sietni hozzám - addig fogalma sem volt róla, hogy előző este bedöglött a járgány -, s már egészen a közelemben járt, amikor odaszóltam valamit a Skodában ülő Ágnesnek, akiről persze azonnal kitalálta, hogy csakis a nejem lehet, s mellette a fiaim. Az utolsó pillanatban sikerült feltűnés nélkül irányt váltania, így mindannyian elkerültük a kínos pillanatokat.) Ferivel másnap kiderítettük, hogy elrepedt az elosztó bakelit rotorja, s - némi utánjárást követően - egy zuglói kereskedésben közel tízezer forintért (!) vehettem egy utángyártott darabot. Azzal viszont pöccintésre indult a motor, úgyhogy megint lett autóm.

 

  Joli lapátra tesz - 1994. szeptember:

 

  Nagyon beleszerettem Joliba, olyannyira, hogy a nagy szerelem szinte fizikai fájdalmat okozott. S ha valami nagyon szeretett dolog így fáj, amíg él, elképzelhető, mekkora fájdalmat tud okozni, ha hirtelen elveszik az embertől. Merthogy amikor Jolán, mintegy másfél éves ismeretség után, kíméletesen bár, de kirúgott (mondván, hogy ugyan, miféle jövőnk lehet kettőnknek - amivel alighanem arra célzott, hogy kapcsolatunk ideje alatt jelét sem adtam, hogy szándékomban állna elválni Ágnestől, de meglehet, a származásunk különbözőségéből adódó nehézségekre célzott), hosszú időre erőt vett rajtam a búskomorság. (Arra, hogy mennyire szívemre vettem a búcsút, mi sem jellemzőbb, mint hogy még a következő, azaz az 1995-ös év májusában is a lány részéről elmúltnak hitt szerelem felett búsongtam, mialatt - fejhallgatóval a fülemen - rongyosra hallgattam a tűnő szerelemről szóló Máté Péter-kazettát.) 

  Jól emlékszem az Újpest-Városkapu metrókijáratánál lévő parkolóban lezajlott búcsújelenetre, Jolán ugyanis ott tette meg az engem igencsak váratlanul ért bejelentését. (Gyakorta találkoztunk itt, mivel mindketten szerettük azokat az újpesti kikötő és a szemben fekvő Óbuda között teljesített, a hűs vagy langyos dunai széltől átjárt Északi összekötő vasúti híd gyalogjáróján megejtett, oda-vissza egyórás délutáni vagy esti sétákat, amelyek idején, egymás kezét fogva jókat beszélgettünk, miközben Pestről Budára vagy onnan ide tartó biciklisták kerekeztek el mellettünk, a rozsdamarta vastraverzek alatt tízpercenként elcsattogó, kivilágított ablakú szerelvények szakították félbe mondandóinkat, de ez utóbbiak zavartak minket legkevésbé, legfeljebb jókat csókolóztunk a fülsüketítő hangzavarban.) Az időjárás mintha csak a lelkemben egymásnak feszülő érzések hű letükröződése lett volna: a hófehér és sötétszürke árnyalatok között váltakozó színű, fenyegetően gomolygó felhők közül elő-előbukkanó szeptember végi, délutáni Nap erősen odatűzött az autóra, a szélvédőn keresztül szinte csípett a melege és vakított a fénye, ám rögtön borzongatóan hűvösre fordult, ha komor felleg takarta. Beszélgetésünk röpke öt perce alatt én is így váltottam hidegről melegre, az arcom színe fakóról sötétre s vissza, mialatt a bensőmet marcangoló keserűségtől köpni-nyelni sem tudtam. Nem akartam elhinni, hogy Joli komolyan gondolja, amit mond. Szavai értelmét elég nehezen fogtam fel, mert a pániktól úgy tűnt, mintha kilométer távolságból érkeznének a hangok. De úgy látszott, komolyan gondolja. Hogy mégsem egészen, arra évekkel később derült fény, de akkor már úgy ítéltem meg, hogy butaság lenne felmelegíteni a kapcsolatunkat. Inkább maradjon meg szép emléknek. Megmaradt. Ám ezzel egy kicsit megint csak előreszaladtam, hiszen ezzel a történettel benne járok 1994-ben, pedig történt még egy s más 1993-ban. 

 

  Néhány nap Triesztben és Medvejában - 1993 nyara:

 

  Például az, hogy családommal nyáron a Mazdával leugrottunk pár napra (azt hiszem, mindössze négynapos kirándulás lett belőle) az olaszországi Triesztbe, ugyanis szerettük volna a tavalyi nagy túráról megmaradt szép emlékeket legalább ezzel, az előző évihez képest jelentősen megkurtított úttal felidézni. A város központja felé lejtő szerpentin felénél, egy jobb kanyar külső ívén található az a keskeny parkoló, ahonnan Trieszt a legelőnyösebb arcát mutatja. Szerintem. A széles távlatokat befogó panorámába belefér a terasz kőmellvédje alatt sorakozó cserepes háztetőkön túli, hajókkal zsúfolt kikötő, mögötte a párás messzeségbe vesző kéklő tenger, valamint a Velence felé tartó, ívben kanyarodó, mintegy ceruzával vékonyan meghúzott lapos tengerpart, délnyugati irányba tekintve pedig a hegyes-völgyes, erdős Isztria néhány szlovén falucskája egészíti ki a hangulatos képet.

  Érkezésünk napját a városban töltöttük, délután pedig azon a tengerparti sétányhoz közeli helyen parkoltunk le, ahol az egy évvel korábbi korzikai utunk során megaludtunk a Skodában. A mély vízbe ereszkedő fémlépcsők hajlított korlátjáról jókedvű fiatalok ugráltak vagy két órán át a tengerbe, s az este közeledtével - jó mediterrán szokás szerint - megélénkült a gyalogos és az autós forgalom. Hogy azért mi se maradjunk tengeri fürdőzés nélkül, másnap elhajtottunk Velence felé, s Latisana településnél (félúton Trieszt és Velence között) lehajtottunk a tengerparti Bibionéig. Itt fürödtünk egyet az Adria északi részére oly jellemző, a tisztító áramlatok hiánya miatt pangó, s ettől zavaros, ámde kellemesen langyos vízben, s estére visszafurikáztunk a jól ismert trieszti promenádhoz.

  A következő reggel egy korán, hét órakor nyitó cukrászdában vettünk magunknak egy-egy jégkrémet, majd átkeltünk azöt percnyire eső olasz-szlovén határon, s nemsokára Horvátországban, Fiumében voltunk. A hajókkal zsúfolt kikötő körül csavarogva (egyik-másik kikötői vascölöp - kikötéskor egy trükkös hurokkal ezek köré tekerik a hajókötelet - magyar nyelvű feliratából és ódon betűtípusából következtetve akadnak itt még monarchiabeli műtárgyak) az utcákon nagyon sok fegyveres, párban járőröző katonával találkoztunk, mivel ebben az évben hágott tetőfokára a délszláv háború, ekkor zajlottak - szerencsére innen, Fiumétől jóval délebbre - a legvéresebb ütközetek a horvátok és a szerbek között.

  Fiumét elhagyva az előző évben felfedezett Medvejába mentünk (előzőleg megálltunk egy kis városnézésre az útba eső Abbáziában), ahol megint csak fürdéssel töltöttük a nap hátralévő részét, éjjel pedig a kempingen kívüli kis parkolóban, a kocsiban aludtunk. Az ezt követő illatos, selymes szellővel köszöntő hajnal káprázatos színeire egész életemben emlékezni fogok.

 

  Napkelte a medvejai tengerparton:

 

  Elsőként én ébredtem, a családom többi tagja még javában aludt a körben bepárásodott üvegű autóban, s hogy törődött csontjaimat helyrerázzam, álmosságtól kábán átsétáltam az út túlsó felén halkan locsogó, a gömbölyű kavicsokat évmilliókon átívelő türelemmel csiszoló, parányi hullámokat vető, sós illatot lehelő tenger partjához. Gyűrött arcomat megmostam a jólesően hűvös vízben, aztán gyanútlanul felegyenesedtem. És ekkor a világ teremtésének, a Genezisnek első négy napját éltem át néhány percbe sűrítve: ott voltam a Föld keletkezésénél. "Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket és Isten lelke lebegett a vizek felett. Isten szólt: 'Legyen világosság', és világosság lett. Isten látta, hogy a világosság jó. Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől. A világosságot nappalnak nevezte Isten, a sötétséget pedig éjszakának. Azután este lett és reggel: az első nap. Isten újra szólt: 'A vizek közepén keletkezzék szilárd boltozat és alkosson válaszfalat a vizek között'. Úgy is lett. Isten megalkotta a szilárd boltozatot, és elválasztotta vele a boltozat fölötti és a boltozat alatti vizeket. Isten a boltozatot égnek nevezte. Erre este lett és reggel: második nap. Isten ismét szólt: 'Gyűljenek össze az ég alatti vizek egy helyre és emelkedjék ki a száraz'. Úgy is történt. Isten a szárazat földnek nevezte, az összefolyt vizeket pedig elnevezte tengernek. Isten látta, hogy ez jó. ... Este lett és reggel: a harmadik nap. Akkor megint szólt Isten: 'Legyenek világító testek az égbolton s válasszák el a nappalt az éjszakától. ... Fényeskedjenek az égbolton s világítsák meg a földet.' Úgy is lett. Isten megteremtette a két nagy világítót. A nagyobbik világítót, hogy uralkodjék a nappalon és a kisebbik világítót, hogy uralkodjék az éjszakán, s hozzá még a csillagokat. Isten az égboltra helyezte őket, hogy világítsanak a földnek, uralkodjanak a nappal és az éjszaka fölött, s válasszák el a világosságot meg a sötétséget. Isten látta, hogy ez jó. Este lett és reggel: a negyedik nap." (Biblia, Mózes első könyve, az Ószövetség kezdősorai.) A kelő Nap még nem emelkedett a horizont fölé, Krk és Cres szigetei hosszúkás, sötét foltként emelkedtek ki az ezüstszürke hajnali tengerből, a tőlem bal kézre eső, távoli Fiume éjszakáról égve maradt lámpái hunyorogva villóztak át a Quarnero-öböl innenső oldalára. A felettem kéklő égbolton, nagyon magasan, mint a hűvös levegőben egy helyben vitorlázó, több száz tagból összeverődött flamingócsapat, nyitott legyezőalakban sorakoztak a Nap felőli oldalukon a vörös szín minden árnyalatát felvonultató, az ellentétes felükön hófehér, kis és közepes méretű felhőpamacsok: tömény párából összegyúrt fiók és felnőtt madarak. Némán, fenséges mozdulatlansággal várakoztak a végtelen égen, mintha csak egy általuk dekódolható egyezményes jelre várnának, hogy továbbindulhassanak ismeretlen úti céljuk felé. Olyan apró voltam hozzájuk képest. Hátrahajtott nyakkal, felszegett fejjel, hitetlenkedve és meghatottan bámultam a gigantikus méretű festménynek látszó égi tüneményt, mígnem beleszédültem. Lelkesen tekergettem a nyakam, hátha meglátok valakit a parton, aki ugyanúgy elragadtatva szemléli a hajnali csodát, s akivel egy cinkos mosolyváltás keretében, szavak nélkül is megoszthatom a nagyszerű pillanat feletti örömömet. De egyedül voltam. Percek múltán kifakult munkásruhát viselő, akkurátusan előreszegezett tekintetű idős ember kerekezett el az alvó kemping leeresztett sorompója előtt, a kenetlen pedálok bántó nyikorgása hamar elhalt a kanyaron túl. A Fiume városa és Krk szigete között előbukkanó Nap heve aztán perceken belül felperzselte az előbb bizonytalan kontúrokra bomló, majd az éterben végleg elenyésző felhőrajt. 

  Évekkel eme, velem megesett és felidézett történet után kezembe került F. W. Bain Ami az álomban valóság című, Magyarországon 1922-ben megjelent, mindössze 5100 példányban kiadott könyve, ami az alcímében hindu szerelmi történetet ígért. A gyönyörű tartalmú könyvecske bevezető részében az író a földi halandók boldogsága és boldogtalansága felett elmélkedik, igyekezvén választ találni a megoldásra. Ebből a bevezetőből idézek hosszasan, önkényesen kivonatolva, külön kommentár nélkül. Annyit azért a jobb megértés kedvéért hozzáfűznék, hogy az alább említésre kerülő gyermek az író kislánya, az eset egy indiai naplemente idején történt, a buddhizmus legfőbb tanítása a lélekvándorlás: "Sokáig tartott, míg ezt megértettem: a megoldás hirtelenül és váratlanul ért... S az a két dolog, amely összefogva gyújtotta fel bennem a megvilágosodás szikráját, éppen az a kettő volt, ami mindennél többet jelentett számomra; egy napszállta és egy gyermek... A naplemente éppen olyan volt, mint minden más naplemente, egy haldokló istenség köntöse s isteni ajándék: de volt benne valami egészen sajátos vonás is, és éppen ez a különös sajátosság nyűgözte le a gyermek figyelmét... Az említett gyermek szappanbuborékokat fújt igen szorgalmasan, időnként félbeszakítva ezt a foglalkozást, hogy ilyenkor egész buboréktortát hozzon létre a szappanos tányérban: mert az e művelettel járó szörcsögő hang valami varázslatos igézettel bír az egész gyermekvilágra nézve. És időközben a sárgás homály fokozatosan elmélyült a nyugalmas légkörben. S a fáradt nap súlyosan, vörösizzón merült alá, utat égetve magának az indiai színekben pompázó fátylas párarétegekben. A nappal esős volt, de a fellegek észrevétlenül ködös fátyolfoszlányok szakadozott sorába olvadtak át, s ezek, mögöttük a napkoronggal, folyékony arany vagy rézszínű vízesésekhez váltak foghatókká: míg alattuk vagy rajtuk keresztül az alacsony kék hegyek körvonalai jelentek meg, hol elmosódva, hol tisztán és élesen, mintha ollóval vágták volna ki papírból és az ég borostyánszínű lapjára fűzték volna. S ekkor jött a csoda. Egyenesen, haránt a láthatáron keresztül, valamivel a nap felett, egy hosszú felhőkorlát egyszerre színt változtatott, pompás, dús, sötét bíborszínt öltött, s a fény egyetlen tömör nyalábban, felséges ragyogással hasított a zenitig, végig a felhőnek egész foszlányos felső szegélyén, míg lenn hosszan szétterülő zuhatag ömlött alá belőle, az arany köd valóságos Niagarája, mintha az egek csatornáinak valamelyik gátja egyszerre utat engedett volna az áradatnak s az egész drága folyadék egyetlen vízesésben zuhant volna alá a hasadékon, egyetlen gigantikus lendülettel, hogy mindörökre elvesszen valami feneketlen szakadékban. A halotti csönd egyszerre megkapott: füleim nélkülözték a bugyborékoló neszt és az elragadtatás alkalmi felkiáltásait. Hirtelen megfordultam és a gyermekre pillantottam. Oly csöndesen állt, akár valami kődarab, egyik kezében éppen az arca előtt tartva az elfeledett szalmaszálat, mely megakadt félúton a szája felé, mikor az égi látomás megragadta a lelkét: elbűvölten, magafeledten állt, szemeit színig betöltötte a bámulat, önkívületbe merült, szája felnyílt, ajkaira egészen öntudatlan mosoly ült, halvány, önkénytelen, szeráfi, leírhatatlan mosoly. Az egybeolvadás felmagasztosulása teljesen elnyelte: nem volt ott többé. Nevén szólítottam, nem is hallotta, a lelke messze járt, ott az arany kapuknál. S amint mélységes érdeklődéssel bámultam reá és sajnáltam, hogy nem vagyok Raffael, oly csodálatos volt a kép, így szóltam magamban: Ez, ez a bölcsek bölcsessége, Plotinus és a buddhisták titka: ez a Nirvána, a Móksa, a Jóga, az üdvösség elérhetetlen felmagasztosulása, a tökéletes gyönyör, amelyet az emberek sokféle néven neveznek: a végcél, amely felé az érett ember törekszik, hogy visszanyerje azt, amit elveszített mikor megszűnt gyermek lenni: gyermek, akinek nincs neme és még mit sem tud a lélek rejtelmes elégületlenségéről, ha a lélek vágyódik és nem talál rá arra, amire vágyódik. Ah!, hogy elérhessük a misztikus egyesülést, az Egyén tökéletes felolvadását a Mindenségben, hogy elveszíthessük énünket a Végtelenben a sajnálat és bánat minden nyoma nélkül, hogy elérhessük az elérhetetlent, az önmegsemmisülés ama pontját, ahol megszűnik minden különbség szubjektum és objektum, a valami és a semmi közt, ahhoz gyermekké kell válnunk: újra kell születnünk. Újjászületés! a boldogtalanság rejtélyének kulcsa ebben rejlik! S egy idő múlva, míg figyeltem, a kisleány megint magához tért. Szemeink találkoztak és ő hosszasan nézett rám, valami messze-távoli kifejezéssel, amit nem tudtam meghatározni. És végül könnyedén felsóhajtott. - Apuka - mondotta -, miért nem esik itt az aranyeső sohasem? A mi esőnk mindig csak közönséges eső. S én ünnepélyesen szóltam: - Kisleányok az okai, hogy miért. De ő nem értette. Szemrehányóan, zavart és meglepett szemekkel nézett reám..., aztán mélyen fellélegzett. És visszatért a buborékjaihoz... míg aztán elérkezett a rhadamantiszi hívó szózat ideje, és a kis Buborékfúvó aludni ment."

  Az egész délelőttöt a Medvejai-öbölben töltöttük, majd dél körül becéloztuk magunknak Zágrábot. A Karlovac- Zágráb fizető autópályán kipróbáltam, mit tud a Mazda, de százhatvannál nem mertem gyorsabban menni, nehogy már szétessen alattunk a csikókorát régebben maga mögött hagyó jármű. Zágrábba sötétedés után, este kilenc óra tájban futottunk be, s véletlenül egy olyan park mellett parkoltam le éjszakára, ami - hasonlóan a mi pesti Rákóczi terünkhöz - az éjszakai pillangók kedvelt palifogó helyének számított. Azzal együtt az alvásunkat nem zavarta meg a viszonylagos forgalom.

  Másnap reggel egy órányi városnézést engedélyeztünk magunknak. Dél körül Letenyénél léptük át a magyar határt, s a kihagyhatatlan balatoni fürdőzést követően hazaértünk Budapestre. Honnan tudhattam volna, hogy Ágnesnek és nekem ez volt az utolsó közös tengerparti nyaralásunk? (Eme rövidre fogott kirándulásunk utólagos krónikájához tartozik, hogy néhány nappal a hazaérkezésünket követően, a Kossuth Rádió déli híreit hallgatva arra kaptam fel a fejem, hogy a szerbek ágyúkkal és gránátvetőkkel lövik a Karlovac - Zágráb autópályát, de még a horvát fővárosba, Zágrábba is becsapódott néhány rakéta, emberéletet követelve s lerombolva pár lakóépület felső szintjét. Idejében értünk haza.)

 

  Gina macskánk - 1993 nyár vége:

 

  A nyár végén, az általam évek óta látogatott városligeti Petőfi Csarnok területén működő bolhapiacon ezer forintért vettem egy koromfekete nőstény kismacskát, gondolván, hogy a helyes kis állattal örömöt szerzek a fiaimnak. A közönséges házi macska a keresztségben a Gina nevet kapta. (A cicust áruló gyerekek - két kislány vett palira - folyton azt a gondolom, valaki által betanított szöveget hajtogatták, hogy a fajtája ticket tabby, de amikor később egy macskákkal foglalkozó könyvben utánanéztem a dolognak, kiderült, hogy ilyen hangzatos nevű fajta egyáltalán nem létezik, az elnevezés az állat szőrszínére, foltjaira vonatkozik.) Az örömszerzéssel kapcsolatos elképzelésem a gyorsan gyarapodó cicus zsigereiben hordott vadságán bukott el, mert miután némi vérveszteséget okozva végigkarmolta- és -harapta a család minden tagjának kezét-lábát, sokat veszített eredendő bájából. Ázsiója meredeken tovább zuhant, amikor testi fejlődése során elérkezett arra a fokra, amikor minden porcikája kandúrt kívánt, s ebbéli óhajának szívet tépő, éjjel-nappal tartó nyávogással adott hangot. Éjszakára bezártam a fürdőszobába, de nem ért semmit, a süket csendben két csukott ajtón keresztül is átjött a gyereksírásra hasonlító, idegtépő hang. Azt még talán elnéztük volna neki, ha mindezt legfeljebb egy héten át műveli, de aztán minimum egy éven át kuss, cicus! Hát nem. Alig ért véget az egyik nyávogós ciklusa, két, erőgyűjtéssel telt hét után belekezdett a következő etapba. Amikor nálam tapasztaltabb macskatulajdonosoktól elképedve értesültem róla, hogy ez a rémálom addig fog folytatódni, amíg egy hetyke kandúr tisztességesen alá nem vág, fogtam a macskát, magammal vittem a munkahelyemre, és meló után beadtam a Feriék közelében praktizáló állatorvoshoz, hogy ivartalanítsák vagy mifene, lazítsanak a hangszálain, hogy suttogva tudjon ordítani, szóval mindegy hogyan teszik, csak halkítsák le valamiképp. Megvártam a másfél órás műtét végét, kifizettem a nemcsak a macskát, a pénztárcámat is jól megvágó henteseket, aztán hazavittem a kocsi hátsó ülésére tett kosárban kábultan alvó, kopaszra borotvált hasú jószágot. Odahaza szerencsétlen pára dülöngélve állt lábra, de az utolsó tartalékait mozgósítva elvonszolta magát a könyvszekrény mögötti szűk helyre, abba a falmelléki poros sikátorba, ahová senki sem tudta követni. Tartottam tőle, hogy a sötétség leple alatt nyomorultul ott pusztul. Másnap reggel már az ágyam szélén ébredt, a mancsát nyalogatva tisztálkodott, kutya (macska) baja sem volt. A kandúrok utáni nyávoghatnéka végleg a múlté lett, s a műtét helyét, a borotvált hasi területen az eredetinél hosszabbra nőtt friss szőrzeten kívül, nem mutatta más. 

 

  Búcsú az erdélyi K. Erzsitől:

 

  Ezen a nyáron találkoztam utoljára az erdélyi K. Erzsikével, a fafaragóval. Találkahelyünkön, a Blaha Lujza tér délutáni forgatagában látszólagos könnyedséggel feltett kérdésére, miszerint mit szólnék hozzá, ha végleg áttelepülne Magyarországra, a barna szemeibe nézve, őszintén azt feleltem, hogy akkor árulónak, Erdély árulójának tekinteném, és megszakítanék vele minden kapcsolatot. Neki Erdélyben a helye, hogy mint magyar ember, erősítse az amúgy is fogyatkozó ottani közösséget. Elszomorodó arcáról leolvashattam, hogy a szíve mélyén nem ilyen válaszra számított. Nem fűzött hozzá semmit, de amikor pár nappal később kikísértem a Nyugati pályaudvarra, igen bánatosan integetett a távolodó szerelvény peronjáról. Többé nem láttam, s hírt sem hallottam felőle. Valószínűleg átköltözött Magyarországra, ideát férjhez ment, és gyerekei vannak. Ha így van, remélem, sikeres és boldog ember lett új hazájában.

 

  Autószerelői pályafutásom vége - 1994. január:

 

  1994 januárjában megráztam magam, s úgy döntöttem, hogy egyszer s mindenkorra végeztem az autószereléssel, több mint elég volt tizenkilenc és fél év piszkos robotjából. Valami más szakmában átmegyek önálló vállalkozóba, a magam urává válok, maszek leszek. Meg kellett tennem ezt a sorsfordító, radikális lépést, mert szerelőként semmi esély nem kínálkozott szakmai előrelépésre (s ennek nem elhanyagolható vonzataként a magasabb keresetre), másrészt, s ez az érv esett nagyobb súllyal a latba, idegileg elfáradtam a csaknem két évtizedes monoton munkában. Az csak hírlapi kacsa, hogy a Mladá Boleslav-i gyár szerelőcsarnokából, valójában a könyökömön jöttek ki a Skodák. 

  Egy szép napon a satupadnak dőlve azon kaptam magam, hogy kéjesen elmerengve a lehetőségen, azon hezitálok, hogy tehetetlen dühömben belevágjam-e a nagyjavításra váró Skoda szélvédőjébe a kezemben tartott kalapácsot, vagy ne? Nem akartam megvárni a napot amikor már nem kérdezek, csak büntetek. Elejét véve a nagyobb bajnak, január végén kiléptem Feritől. A haver marasztalt volna, de miután látta, hogy az elhatározásom megmásítására nincs semmi esély, békében és barátságban váltunk el. Úgy vettem észre, megértette az érveimet.

 

  Kis ABC-t nyitok a zuglói Vízakna utcában - 1994. május:

 

  Hosszas bürokratikus procedúra után, kezemben a vegyesbolt megnyitására jogosító önkormányzati, meg öt másféle engedéllyel, májusban kinyitottam a Miskolci útról nyíló Vízakna utcában, az egyik családi ház átalakított garázsában működő üzletet. A feltétlenül szükséges bolti berendezések megvételére ugyan volt félretéve némi spórolt pénzem, de ennél többet akartam, amihez még több pénz kellett. Ostoba módon eladogattam hát egy sor olyan holmit, amit nem kellett volna. Összegyűjtött régi könyveim legértékesebb darabjai az Andrássy és Bajcsy-Zsilinszky út sarkán lévő antikváriumban kötöttek ki, az antik bronz és márványszobrocskák, kisebb dísztárgyak zömét a Petőfi Csarnok bolhapiacán sütöttem el. Mazdám az Angyalföldön található Röppentyű utcai használtautó telepen lelt új gazdára. Kisebb tételek tovább bővítették a nagy eladási láz áldozatainak listáját. Viszont az ellenértékükből - az egész cuccért összesen félmillió forintot kaptam - tellett összerakható polcrendszerre, két hűtőre, pultra, használt, de még garanciális pénztárgépre, fagyasztóládára, mérlegre, cégtáblára, meg egy rakás szükséges apróságra. Ja, és a ház szikkadt arcú, vénecske tulajdonosnőjének előre ki tudtam fizetni néhány hónapnyi bérleti díjat. Valamint rövid úton beszereztem egy öreg, mindazonáltal megbízhatóan működő Ladát, merthogy valamivel szállítanom kellett az árut.

  A fagyasztóláda vételénél pofátlanul, simán átvertek. Ekkoriban naponta bújtam a hirdetési újságok vegyes rovatait, hogyan tudnám használt gépek vételével minél olcsóbban kigazdálkodni a berendezések árait, s az egyik újságban felfedeztem, hogy Nagytétényben eladó egy nagy méretű fagyasztóláda. Az ára negyede volt a vadonatújnak, de a tízezer forint feletti összeg akkor még jó pénznek számított. Elmentem a címre. A hirdetést feladó asszony kijött velem a sufniba, és mintegy két percre bekapcsolta a szemre hibátlan szerkezetet. Arra hivatkozva, hogy sok lesz a villanyszámlája, és különben is, fogjam meg a láda belső falát, máris jéghideg (csakugyan az volt), kikapcsolta a csöndesen zümmögő gépet. Kifizettem az árat, amibe benne foglaltatott a zuglói kiszállítás díja is. Amikor a boltban minden kellék a helyére került, egy újpesti diszkontáruházban összevásároltam mindenféle élelmiszert, fagyasztott árut, szeszesitalt, dohányféleséget. Időközben szerződést kötöttem a Coca-Cola magyarországi képviseletével, akik rendelkezésemre bocsájtottak egy strapabíró műanyagállványt, ezt is teleraktam flakonos üdítőkkel. Ugyanígy szerződésben álltam a jégkrémet forgalmazó Eszkimó céggel (ők meg egy vagány, átlátszó tetejű kis fagyasztóval leptek meg), valamint egy Keleti pályaudvar környéki sörszállító céggel. Csakhogy, amikor a Nagytétényből elhozott fagyasztót telepakoltam a kényes mirelit áruval és bekapcsoltam, a gép keringetőrendszeréből negyedórán belül elfolyt az összes hűtőfolyadék, s a kipukkadt gép inkább fűtött, mint hűtött. Közel jártam az infarktushoz. Nem a kidobott pénz, hanem az emberi aljasság mértéke miatt. Bezártam az üzletet, és rohantam egy műszaki áruházba, ahol kemény forintokért garanciális mélyhűtőt vettem, s mindjárt kiszállíttattam a Vízakna utcába, ami megint nem ingyen volt. A szerencsére még mindig fagyos árut lendületesen átrakodtam a megbízható új gépbe, a gagyit kiraktam az udvarra, s vagy egy héttel később találtam rá vevőt, egy elromlott hűtőgépekre specializálódott felvásárlót, aki kétezer forintot kínált a hulladékért. Mit tehettem mást, a veszteség csökkentése érdekében odaadtam neki annyiért, csak vigye a szemem elől. Az áruval telepakolt polcok, hűtők és mélyhűtő, a zöldségesállványra kitett termények színes kavalkádja kimondottan feldobta a helyiséget. Az összkép nagyon pofásra sikeredett, csak a vevők nem akartak jönni. De ezt betudtam annak, hogy a környéken kevesen tudnak még az új boltról, s bizakodtam, hogy előbb-utóbb beindul a vállalkozás. Ami egyre több pénzt vitt el (tb, adók, bérleti díj, könyvelők, benzinpénz stb.), viszont semmi hasznot nem termelt. Borzasztóan dilettáns módon fogtam hozzá az egész vállalkozáshoz, a lelkesedésen kívül semmi segítségem nem volt. De legalább megpróbáltam. Ágnes, amikor még bőven a nyitás előtt puhatolóztam nála, hogy talán együtt többre mennénk, mint én egymagam, úgy viszonyult a dologhoz, hogy köszi szépen, de inkább maradna a biztos megélhetést nyújtó cégénél. Jolit nem kérdeztem, ő magától állt elő azzal, hogy majd meglátja, hogyan megy a bolt, s ha megfelelően profitál, esetleg hajlandó lesz beszállni. Anyád - gondoltam magamban Ágnesnél is, Jolinál is. Nemcsak a gesztenye összeszedésében, hanem a kikaparásában is segíteni kellett volna. Szóval a csajok, ahogy arra számítottam, cserben hagytak. Sebaj, ez még nem szegte a kedvem. Nagyobb baj volt, hogy két utcával odébb évek óta működött egy jóval nagyobb és felszereltebb maszek ABC, csak éppen sokáig nem tudtam róla. Persze, hogy mindenki odajárt vásárolni. Hozzám már csak a nehezen mozduló öregek, meg a véletlenül arra csellengők tévedtek be.

  

  Vége a tizennegyedik résznek