ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                     írta Miski György

 

                                   Tizenharmadik rész

 

  Kilépek az állami autójavítótól, belépek L. Feri magáncégéhez - 1989. augusztus 15.:

 

  1989. augusztus 15-én, tizenöt évnyi boldogtalan munkaviszonyt megszüntetve (az itt lehúzott inasévem beszámításával tizenhatra jön ki a Nagytétényi úton eltelt munkáséveim száma) kiléptem az állami autójavító vállalat kötelékéből, és másnaptól L. Ferinél dolgoztam tovább. Feriről korábban már említettem, hogy éveken át kollégák voltunk a Nagytétényi úti szervizben, és a rendes munkaidőn túl együtt fusiztunk az apai örökségként rámaradt telken. Aztán az apátlan-anyátlan fiú addig taktikázott, amíg sikerült elvennie egy felettébb kövér, ámde pénzes családi háttérrel rendelkező leányzót (az após maszek hentes volt), rövid megfontolás után kilépett a cégtől, s önállósítva magát, az akkoriban vásárolt (emlékszem, 600.000 forintért), felújításra szoruló családi házuk átalakított garázsában berendezett egy javítóműhelyt. Nos, Feri ide csábított át szerelőnek, méghozzá jó pénzért. A közösen ledolgozott évek alatt alaposan kiismertük egymást, mindketten a középszernél jobb, pontosabb és lelkiismeretesebb munkaerőnek számítottunk, különösebb konfliktusaink nem adódtak, tehát nyugodt lélekkel bevállalhattuk a közös munkát. A munkaidő reggel nyolctól délután négyig tartott. 

  Augusztus 16-tól kezdve tehát nem egészen tíz perccel többet kellett autóznom, mint eddig, mert a XXII. kerületi poros Thököly utca, az elején Feriék házával, ennyivel esett távolabb a régi cégemnél. A Szobránc utca - Kerepesi út - Lóvásár utca - Mosonyi utca - Fiumei út - Dologház utca (el a Köztársaság tér mellett) - Bérkocsis utca - Ferenc krt. - József krt. - Petőfi-híd (a Lágymányosi közúti híd ekkoriban még csak tervasztalon létezett) - Irinyi út - Budafoki út - Kossuth L. utca - Nagytétényi út (ahol előbb elhajtottam az előtt a Sörház utca előtt, amelynek ötös számú házába anyám 1986 novemberében Kelenföldről átköltözött, majd odébb, a Háros utca sarkán a volt munkahelyem előtt) - Dózsa Gy. út - Damjanich utca (itt lakott Feri apósa és anyósa) - Bartók B. út - Thököly utca útvonal mintegy harmincöt-negyven percnyi autózást igényelt, visszafelé valamivel többet, mert rendszeresen beleszaladtam a délutáni csúcsforgalomba. Különösen a Petőfi-híd környékén alakultak ki hatalmas forgalmi dugók, amelyek láttán nemegyszer inkább az eggyel odébb lévő Szabadság-hídon keltem át. 

 

  Kiújul a pánikbetegségem:

 

  Valamelyik nyáron kiújult a pánikbetegségem, s ebben, szerintem, kiemelt szerepet játszottak a Petőfi-híd körüli úgyszólván mindennapos forgalmi torlódások. Nagyon ritkán sikerült egyből, megállás nélkül átszaladni az előre rettegett hídon; általában bő tíz percbe tellett, mire lépésben araszolva átjutottam a pesti oldalra. A hídról lehajtva hamarosan elértem a Mester utcai lámpás kereszteződést, ahol, ha piros lámpát fogtam ki és nem az első sorban álltam a kocsival, azonnal elkapott a leküzdhetetlen remegéssel járó félelemérzet, ami csak akkor szűnt meg, de akkor egy csapásra, amikor a zöldre váltó lámpa alatt elindult a sor. Hónapokon át kész gyötrelem volt átvergődni a budai Irinyi utcától a pesti József körút - Üllői út kereszteződéséig tartó szakaszon. Ennek a legfeljebb két kilométeres útszakasznak a teljesítése rendre sok energiát kivett belőlem. Olykor muszáj volt megállnom a Köztársaság tér melletti parkolóban, hogy kifújjam magam és megvárjam, elmúlik a kezem reszketése, meg nagyjából leszárad rólam a ruháimat átitató, félelemből fakadó izzadtság. Ha nem járt arra senki, nyirkos tenyereim közé szorított fejjel, összekuporodva ültem a kormány mögött és tehetetlenül hagytam, hogy az efféle rohamok után visszafoghatatlanul feltörő könnyeim a padlóra potyogjanak. Csüggedten gondoltam rá, hogy jó, rendben, aznapra talán elültek a bensőmben dúló harcok és megkönnyebbültem, de jönnek újabb és még újabb, kínokkal megtűzdelt napok. S meddig még? Ezekben a nehéz napszakokban végtelenül reménytelennek, fölöslegesnek és kilátástalannak tűnt minden. Odahaza, ha nem zavart senki, kezdhettem előröl a magam kis privát, korábban már bevált relaxációs tanfolyamát. És, mint első alkalommal, most is ez segített kihúzni a bajból.

 

  Kikiáltják a köztársaságot - 1989. október 23.:

 

  1989. október 23-án, negyvennégy évvel a világháború végét és harminchárom évvel az '56-os forradalom kitörését követően, Magyarország - államformáját tekintve - megszűnt népköztársaság lenni, mert pontosan délben, a déli harangszó elülte után kikiáltották a harmadik köztársaságot, s ezzel a jelképes gesztussal jogilag is lezárult az ország szocialista korszaka. Súlyos történelmi tévedésnek, zsákutcának bizonyult, nem kár érte. Európa keleti felének, benne hazánknak ezen negyven év alatt morálisan elkorcsosodott népe nagy árat fizetett a kommunista kísérletért. Rákosi és az őt követő Kádár szelleme még sokáig köztünk kísért. A Kossuth Lajos téren magam is jelen voltam a jeles eseményen.

  A napfényes, szeles időben körülbelül negyven-ötvenezer ember gyűlhetett össze a Kossuth és a Rákóczi szobor közötti területen. Az összefüggő zászlótenger hullámzani látszott a kellemesen hűs szélben. A történelmi bejelentés előtti utolsó percek feszült csendjében jól ki lehetett venni a lobogó vásznak suhogását, halk csattogását. A csillogó szemű, kipirult arcú emberek felfokozott várakozással figyelték azt a nagy méretű nemzeti színű zászlóval ékesített, felmikrofonozott erkélyt, ami kissé jobbra esett az oroszlános főbejárattól. Kezemben a fényképezőgépemmel, majdnem pontosan alatta, de kicsit hátrébb álltam, hogy fellássak rá. Kerek déli tizenkettőkor (a harangszó elülte után) megjelent az erkélyen Szűrös Mátyás (az első szabad választásig ő töltötte be az ideiglenes köztársasági elnöki posztot), aki átérezve és átvéve a nemes pátosszal átitatódott tömeghangulatot, megilletődöttségtől elcsukló hangon felolvasta a kezében tartott dekrétumot, amelynek legfontosabb mondata az volt, miszerint a kihirdetés pillanatától fogva Magyarország államformája a köztársaság. Köztársaság! Micsoda szent jelentésű szó volt ez akkor nekünk! Már hónapok óta kóstolgattuk a tiltott gyümölcs ízét, de szinte az utolsó pillanatig vártunk az örömünkkel, nehogy elkiabáljuk a dolgot. Odalent a téren hatalmas, percekig tartó üdvrivalgás fogadta a történelmi bejelentést, majd a hangszórókból felcsendült a Himnusz, amit a meghatott tömeg könnyes szemmel énekelt végig. Akadtak, akik boldogságukban nyíltan zokogtak, másoknak az elnyomott belső felindultságtól elfehéredetten remegett a szája széle. Ezzel a viszonylag egyszerű, a hivatalos részét tekintve pár percig tartó ünnepséggel új korszak vette kezdetét Magyarországon. Ahhoz, hogy mindez így alakuljon, a kikiáltást megelőző hónapokban kemény politikai csatározások, alkudozások folytak a hatalom békés úton való átadásáról a papíron még egyeduralkodó MSZMP (kommunista) és az utóbbi években illegalitásban alakult ellenzéki pártok, az MDF (az akkoriban legnagyobbnak számító ellenzéki párt első kongresszusán zuglói küldöttként magam is részt vettem), az SZDSZ, a Független Kisgazdapárt és a Kereszténydemokrata Néppárt között. Ezekre az egyeztető tárgyalásokra azért volt szükség, mert néhány száz forrófejű emberen kívül senki sem akart újabb fegyveres forradalmat, senki sem szerette volna, ha megismétlődnének 1956 véres napjai. A politikai háttéralkuk eredményeként az MSZMP-kormány, mint ügyvezető (tehát a folyamatban levő ügyeket levezénylő, ám új törvényeket nem hozó, új nemzetközi szerződéseket nem kötő) kormány a következő év tavaszán esedékes első szabad választásig a helyén maradt. Amit 1990-ben annak rendje-módja szerint megrendeztek, s amit az Antall József által vezetett MDF (Magyar Demokrata Fórum) fölényesen megnyert. De ez már egy másik történet.

 

  A romániai forradalom - 1989. december:

 

  1989 decemberében kitört a romániai forradalom (aminek az elindításában döntő szerep jutott a Temesváron szolgáló s később a román hatóságok által lázítónak minősített tevékenysége miatt büntetésből a Szilágy megyei Menyőre száműzött református tiszteletesnek, Tőkés Lászlónak), aminek következtében elfogták és a rögtönítélő katonai tanács rendelete értelmében golyó általi halálra ítélték, és egy laktanyaudvar falánál kivégezték a gyűlölt Ceausescu-házaspárt. (A kivégzésükről készült rövid, félperces videófilmet akkoriban naponta többször lejátszották a magyar televízióban.) Azokban az izgatott és reményteljes hetekben idehaza és odaát, minden magyar abban a tévhitben leledzett, hogy egyszer s mindenkorra vége az erdélyi magyarok több évtizedes kálváriájának, állami szinten gyakorolt elnyomatásának. A hivatalosan lezártnak minősített határ ellenére lelkes önkéntesek teherautókkal és kamionokkal hordták át a közelebb eső, nélkülöző nagyvárosokba - Nagyváradra, Kolozsvárra, Aradra és Temesvárra - az ingyen osztogatott élelmiszereket, ivóvizet, takarókat, tisztálkodási szereket, gyógyszereket. Az egyoldalú (mert csak magyar részről megnyilvánuló) testvériség jegyében osztották őket önzetlenül magyarnak, románnak és németnek egyaránt. A feltétel nélküli lelkesedés addig tartott, amíg az egyik kamionsofőrt a román titkosszolgálat (Securitate) orvlövészei nyakon nem lőtték, hogy a szerencsétlen a helyszínen belehalt a sérülésébe.

  

  Marosvásárhely - 1990. március:

 

  Eközben Budapesten egymást követték a felkelő román nép melletti szimpátiatüntetések, a Thököly úti román nagykövetség előtt tartott nagygyűlésen én is ott voltam. (Akkor télen szokatlanul kemény fagyok jártak errefelé.) Aztán lassan kiderült, hogy nem eszik olyan forrón a kását. A közel két évtizedig basáskodó Ceausescunak mennie, sőt halnia kellett, ám ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy a többségi románság szemernyit is változtatott volna az ottani magyarsággal szembeni diszkriminatív, elnyomó jellegű magatartásán. Az odaát élő magyarok több évtizedes kálváriája ahelyett, hogy véget ért volna, mindenki megdöbbenésére felerősödött. Hosszú lenne a román részről való negatív, ellenséges megnyilvánulások lajstroma, legyen elég egy jellemző példa: 1990 márciusában a felerészben magyarok által lakott Marosvásárhelyen (ami az első világháború idején még csaknem száz százalékig magyar város volt!) a zömmel románok lakta, közeli Görgény-patak völgyéből buszokkal felhozott, cujkával leitatott, fejszékkel és vasdorongokkal felszerelkezett románokkal szétverették az anyanyelvi oktatásért tüntető marosvásárhelyiek megmozdulását, és kiverték a mai magyar irodalom egyik élő klasszikusának, Sütő Andrásnak a fél szemét. Ha más nem, ez a súlyos, "marosvásárhelyi pogrom" néven elhíresült incidens kijózanította a fenntartások nélkül lelkesedő idealistákat, és mindjárt lőttek a nagy szerelemnek indult magyar-román összeborulásnak.

 

  Belefogok az Erdély című munkámba:

 

  1990 áprilisától tehát egy merőben új koncepció szerint működő, nemzeti szellemű kormány, és a korábbihoz képest egészen más összetételű (többpárti) parlament irányította Magyarország sorsát. Talán az elmúlt év, 1989 végén, vagy ennek az 1990-es esztendőnek az elején egy életem folyását hosszú időre meghatározó, s a gyermekeim megszületése után új céllal felruházó nagyszerű idea fogant meg a fejemben. Biztos, hogy elhatározásom kiérlelődésében meghatározó szerep jutott a Ceausescu-féle, az erdélyi falvak felszámolására törekvő őrült tervnek, de önmagában ez kevés lett volna. Ekkortájt jutottam arra az érettségi szintre, amikor olvasmányaimnak és az utazásaim idején szerzett tapasztalataimnak köszönhetően eleget tudtam Erdélyről ahhoz, hogy az önbizalom hiánya ne gátoljon munkám megkezdésében. Hogy mekkora feladatra vállalkoztam, az menet közben derült ki, de ha már benne jártam a sűrűjében, nem hátrálhattam meg. Beiratkoztam néhány nagyobb könyvtárba (Széchenyi, Statisztikai), de alkalmanként ellátogattam kisebb könyvtárakba is, ahol az évek során több tízezer forintért fénymásoltattam le népszámlálási anyagokat, egyházi vonatkozású adatokat, részletes térképeket s minden olyan dokumentumot, amire munkám során szükség lehetett. A Madách téri műszaki üzletben vásároltam egy Brother márkájú villanyírógépet, s hogy legyen mire tenni, a Domus áruházban vettem alá egy strapabíró íróasztalt. Körbebástyáztam magam az antikváriumokból és az árveréseken beszerzett régi könyvekkel, innen-onnan megszerzett vagy ismerősöktől kölcsönbe kapott iratokkal, meg az említett fénymásolatokkal, kifújtam az orrom, megropogtattam az ujjaimat, és nagy kedvvel s még nagyobb elszántsággal belefogtam az Erdély településeiről szóló munkába. Ha elfáradtam, vagy a menet közben óhatatlanul felmerülő nehézségektől elkedvetlenedtem, összeszorítottam a fogaimat és azzal tartottam magamban a lelket, hogy valakinek el kell végeznie a feladatot. Így tettem magamat valakivé. Azokban a gyönyörűségesen nehéz munkával telt években meggyőződésemmé vált, hogy népem javát szolgáló küldetésem van, amit - kerül, amibe kerül - tűzön-vízen át be kell teljesítenem, mert ez életem értelme.

  

  A Fekete-Körös-völgyi magyarok nyomában - 1990. július:

 

  A munka hol döcögősen, hol olajozottan, de mindenképpen haladt, miközben rám köszöntött július szépséges hava. Ha pedig nyár, akkor lóra, irány Erdélyország! Újból egyedül. Illetve a már-már barátomnak, lélekkel felruházott társamnak tekintett UF-es Skodával. Szűk hétre, július 20-tól 25-ig voltam oda.

  Az útirány megállapításakor nagyban befolyásolt, hogy nem sokkal korábban forgattam a néprajzkutató Győrffy István (1884-1939): A Fekete-Körös völgyi magyarság című reprint könyvecskéjét, ami az utazó 1911-ben rögzített benyomásait tartalmazza. Az írás olvasása során kedvet kaptam hozzá, hogy előbb utánajárjak, mi történt az elmúlt nyolcvan év alatt a Bihar megyei magyarok ezen feledésbe merült csoportjával, s ezt követően megint ellátogassak a sokszor, de nem elégszer bejárt Kalotaszegre.

  A határt ezúttal Gyulánál léptem át, de egy hirtelen jött, pillanat szülte ötletnek engedve nem az eredetileg tervbe vett irányba, vagyis a Fekete-Körös felé, hanem délkeletre, a Zarándi- (másképpen Solymosi- vagy Hegyes-Drocsa-) hegység felé indultam. Hogy miért? Mert a határ környékén váratlanul eszembe jutott, hogy milyen viszonylagos közelségben vagyok az Arad megyei Világoshoz, és Erdély-utazó magyar ember létemre szégyenszemre még nem jártam azon a kétes hírnévre szert tett településen, amelynek közelében ért véget az 1848-49-es szabadságharc, nem láttam a nevezetes síkságot, ahol Görgey Artúr 1849. augusztus 13-án letette a fegyvert a többszörös túlerőben levő muszka (orosz) sereg előtt. Most tehát sürgős késztetést éreztem eme hiányosságok pótlására. A csorba kiköszörülése végett Kisjenő alatt Pankota felé fordultam, amitől mintegy tíz kilométerre, délre található Világos.

  Itt kezdődik az Alföld síkságából hirtelen kiemelkedő Zarándi-hegység, aminek a falu feletti egyik kopár csúcsáról idelátszanak a felrobbantott világosi vár égnek meredő romjai. A falu központjában földszintesen szerénykedő Bohus-kastélyban írták alá a honvédsereg kapitulációjáról szóló okmányt. Nem mentem be a múzeumba, beértem azzal, hogy kívülről láthatom a híres épületet. A visszaúton lassan hajtottam, hogy alaposan körbenézhessek a szomorú emlékű síkságon, de hiába fürkésztem kitartóan az amúgy egyhangú vidéket, egy árva emléktábla vagy emlékoszlop sem jelzi a történelmi helyszínt. Ha valaha jelezte, azt a magyar emlékeket gondosan ritkító románok rég eltüntették.

  Pankotáról a Fehér-Körös mellett fekvő Borosjenőre értem, ahol viszont hiába kerestem az útikönyv által beígért várat - lehet, hogy bennem volt a hiba -, de egy fia erődítménnyel sem találkoztam.

  Némiképp bosszankodva a fiaskó miatt, rendületlenül haladtam kelet felé, a bokszegi hídon átkeltem a folyó túloldalára, innen pedig a fura nevével hátsó gondolatokat indukáló Bélre jutottam.

  Elhagyva a hirtelen borongósra váltó időben a párás völgyteknő fenekén álmosan gubbasztó, nagyobbacska falunak látszó települést, egy darabon meredek kaptatón vitt felfelé az út, majd a dombtetőn jobb kéz felől rábukkantam egy bekerített zsidó temetőre, amelynek sírfeliratai magyar nyelven íródtak. Bementem a kilinccsel nyíló kapun, és néhány percig sétáltam a gondozott temető jellegzetes alakú sírkövei között.

  Észak felé tartva elhaladtam a jobbról mindvégig kísérőmül szegődött Béli-hegység mellett, Kislakán készítettem néhány képet az út melletti román temető hosszú szárú, ívelt bádogtetejű, így csoportosan kissé kísérteties látványt nyújtó fejfáiról, és legközelebb a Fekete-Köröshöz közeli Bélfenyéren álltam meg. A világosi kerülőt követően tehát most végre annak a területnek a szélére értem, amelyen az útirányhoz ihletet adó Győrffy István is megfordult. A többségében magyarok lakta falu országúthoz közel eső vén, hepehupás temetőjében alig pár olvasható feliratú sírkőre bukkantam, a legtöbb halmot már kő sem vigyázta.

  Egy-két kilométerrel odébb elértem a vén fűzfák által kísért, nagyjából tíz méter szélességben hömpölygő Fekete-Köröst, de nem keltem át a közeli hídon, pedig jól látszottak a túloldalon fekvő Tenke épületei, templomtornyai. A magas part ösvényén forgolódva készítettem néhány művészi fényképfelvételt, s máris fordultam vissza Bélfenyérre, ahonnan a keleti irányba tartó, sokad rangú, tépett hátú mellékút mentén előbb a parányi református templommal bíró Kisházára értem, ott pedig átkeltem a folyó túloldalán fekvő cifra és túlságosan is új templomú, de legalább többségében magyar Gyantára.

  Onnan Tenkeszéplakra érkeztem, ahol megnéztem a falu kukoricatáblával közrefogott temetőjét. A számarány tekintetében meghatározó román síroktól távolabb három különálló, mintegy kisebb csoportot alkotó magyar sírra akadtam. Ezekből kettőre a magyar helyesírás szabályai szerint (elől a család-, utána az utónév) voltak felírva az egy famíliából való elhunytak neve (pl. Bíró Károly, Bíró Károlyné), de a harmadik, frissebb síron (a két öreg negyven év körüli fia lehetett odatemetve) már a román nyelvszabály szerint, ráadásul románra fordított keresztnévvel szerepelt a felirat (pl. Alexandru Bíró, azaz Bíró Sándor). No comment. A szomszédos Belényesszentmiklóson magas őrtorony mered az égre.

  A túlparti Sólyom után sokáig nem következett lakott terület, a meseszép környezetben haladó út vékony szalagja közvetlenül a Fekete-Körös partján, a szeszélyes folyó legkisebb irányváltását azonnal követve kanyargott. A hat kilométerre eső Borz nevű román falucskán úgy hajt át az ember, hogy szinte észre sem veszi. Ha érdemlegeset nem is tud felmutatni, jópofa nevére mosolyogva emlékszem vissza.

  A magyar Belényesújlak kis emelkedőre épült református templomának meglátogatására megint át kellett kelni egy Körös-hídon, aztán pedig vissza, mert a szűk völgyben a szintén magyar Belényessonkolyos következett. Az alig két kilométerre fekvő Körösjánosfalva szerencsére megint, és még mindig magyar. Innen három kilométer a díszes fémkapuiról és a határában található romos Béla-várról nevezetes Várasfenes. Az utazás előtt olvastam valamennyit a várról, de idő hiányában nem kerestem fel. Ez is magyar többségű, ráadásul a nagyobbak közül való falu. (Az éjszakát a falu melletti kukoricás szélén töltöttem, s reggel, a párás-ködös napkelte idején mentem be körülnézni Várasfenesre. A dús párájú, sejtelmesen gőzölgő levegőn bágyadtan áttűző ferde napfényben egy elmosódó kontúrokkal felvázolt akvarell bizonytalan színeivel tünedeztek elő a kanyargó utcák földszintes házsorai. Valószínűtlen, álomszerű, az életben ritkán előforduló jelenetnek lehettem csodáló szemtanúja ezen a nyári hajnalon.) 

  A Belényestől délre eső, bal parti Köröstárkányt és a vele szemközt található Kisnyégerfalvát csak a lapos kavicsokkal bélelt, nyolc-tíz méter széles, sekély mederágyban rohanó folyóvíz választja el, különben egybeépültek. Úgy lógnak jobbról-balról a Fekete-Körös "szárán", mint egy szőlőtőke két szomszédos fürtje. Előbb Köröstárkányba igyekeztem, amihez közeledve már messziről láttam a falu szélén álló, függőleges elrendezésű, jó magas magyar nyelvű helységnévtáblát. Örömömben nagyot dobbant a szívem, mert ilyennel, mármint hogy egy faluközösség a magyar nemzethez való tartozását ilyen egyértelműen és demonstratív módon kinyilvánítsa, addig nem találkoztam odaát. A református templom lefényképezése után a két partot összekötő gyaloghídon átsétáltam a vegyes lakosságú Kisnyégerfalva református templomához, aztán meg, rövid szemlélődést követően vissza az emitt hagyott kocsihoz. Ekkor életem egyik legrosszabb tréfáját sütötte el a sors. Nagy poén volt, az biztos.

  Beültem az autóba, hogy a nemrégiben vásárolt Chinon fényképezőgépemben filmet cseréljek, de visszatekerés után korán nyitottam ki a filmházat (legalábbis akkor azt hittem), és szentül meg voltam győződve róla, hogy fényt kapott a tekercs, miáltal lőttek az összes addigi felvételemnek. Nagyon elkeseredtem, mert előző nap délután gyönyörű vidékeken hajtottam át a Fekete-Körös völgyében, s most kárba veszni látszott fél napi fáradozásom. Nyeltem egy keserűt, betáraztam az új tekercset, és végigfotózva a helyszíneket, az előző napi utat lóhalálában megtettem visszafelé, aztán rohanás megint vissza emide, a kiindulási pontra. Itthon derült ki, hogy teljesen feleslegesen fárasztottam magam a dupla úttal, mert mégsem szúrtam el semmit, ezt azonban a helyszínen nem tudhattam.

  Szóval, visszatérve a többórás, immár nagyon ismerős, összességében háromszor bejárt útról (amit azért a szívem mélyén mégsem tartok felesleges időpazarlásnak, mert így - ha a lelkiismeretem diktálta kényszerből is -, de alkalmam nyílt újra megfigyelni a Körös völgye által felkínált természeti csodákat), a Belényesről északi irányban kivezető, rossz állapotú, szerfelett kátyús útra tértem, amin egyhamar Magyarremetén voltam, ahol a több mint felerészben magyarok által lakott falu harminc év körüli lelkésze készséggel körbevezetett a nagyon szép régi, talán XIII. századi református templomban, amelynek belső falán egy Szent László-legendát ábrázoló XIV. századi freskó látható. (Mellesleg a faluban a baptista magyaroknak is áll egy eléggé nagyra méretezett imaháza.) Tárlatvezetés után a lelkész meghívott a közeli házába egy kis kötetlen beszélgetésre, mialatt büszkén megmutatta a több száz darabból álló hanglemezgyűjteményét, ami mellé márkás lemezjátszó, erősítő és hatalmas hangfalak jártak. Félóra múlva, a búcsúkézfogáskor arra kért, hogy látogassam meg jövőre is, és legnagyobb meglepetésemre szerényen rendelt néhány kemény zenéjű rocklemezt, hogy ugyan vegyem már meg neki őket Pesten, s a legközelebbi erre jártamkor hozzam el őket Magyarremetére. Szédülten pislogtam, és türelmesen vártam, hogy felébredjek a furcsa álmomból. Tessék?! Hogy is van ez? Ebben az eldugott, szórványmagyar bihari falucskában a helybéli református gyülekezet lelki gondozója és a kozmopolita heavy metal megszállott rajongója ugyanaz a derűs tekintetű, szakállas fiatalember lenne? Bevallom, nagyot csalódtam a vélhetően tudathasadásos lelkész fickóban, a helyében több felelősségtudattal, elhivatottsággal viseltettem volna a rám bízott emberek iránt. Ez a reverendás rocker dolog ott, a román nyelvtenger közepén hányódó szórványvidéken, ahol minden napnak a fenyegető asszimiláció elleni elszánt küzdelem jegyében kellene telnie, nagyon komolytalanul vette ki magát.

  Amíg magamban fortyogva-protestálva a modern idők kifordult élethelyzetein meditáltam, rendületlenül haladtam előre, s jellegtelen román falvak láncolatán áthajtva elértem Biharrósát. Innenső, Magyarremete felőli határában, a Rósai-patak mentén észrevettem egy működő vízimalmot. Persze azonnal megálltam, hogy lefotózzam a ritka néprajzi csemegét. A motorzajra egy mezítlábas, idős román bácsi jelent meg az árnyékos ajtókeretben, és közszemlére téve hiányos fogsorát, mosolyogva, integetve beljebb invitált a malomházba. Kíváncsiságtól fűtve, ráálltam a hívására. A fényesre kopott küszöb másik oldalán a tizennyolcadik és a tizenkilencedik század fordulóján találtam magam. Az egyszerűen és praktikusan berendezett szoba egyik sarkában működött a konyha (a szintén fogatlan, kedélyesen mosolygó, és persze mezítlábas mami, a tata hitvese, ott sertepertélt a fatüzelésű tűzhely körül), amit még csak egy jelzésszerű válaszfal sem határolt a röpködő legyektől zsúfolt lakótértől. A százévesnél biztosan öregebb, kormos mestergerendáról zsíros spárgára fűzött füstölt kolbász, sonka és megkezdett szalonna lógott (ezek körül zúgtak legsűrűbben a helyiséget fürtökben elárasztó fekete házilegyek), mindjárt mellettük néhány frissen mosott (gondolom, a malomkereket forgató patak vizében, mert mosógépet nem láttam, lehet, az áram sem volt bevezetve) ing volt kiteregetve, a ruhákról lecsöpögő víz a döngölt, elsározódott földre pottyant, amibe kisebb árkot vájtak a nem tudni, hány évtized óta ide hulló cseppek. A helyiségben a keményre taposott anyaföld töltötte be a padló szerepét. Szőnyeg, vagy pláne parketta egy szál se, az öregek láthatóan idegenkedtek a modern dolgoktól. Akárcsak a száz, kétszáz évvel korábban élt őseik, csurdén, vagyis mezítláb jártak a földön. A sarokban avítt, szürke pokróccal takart kétszemélyes ágy, előtte néhány elnagyoltan kifaragott támlás szék, meg kettéhasított fatörzsből készült, a felületén durván gyalult asztal (azon két lefordított tányér, mellettük kanál, villa és becsukott bicska - az étkészlet), valamint egy oldalt álló, dísztelen nagy szekrény alkotta a bútorzatot. A surrogó patak felé néző, nagyobb könyv méretű, kitárt, hitvány kis ablakot nem csúfította holmi ficsúrkodó függöny. Igaz is, ki bámult volna be arról a patak felőli oldalról az esténként petróleumlámpával megvilágított szobácskába? Talán a jóságos vízitündér, de az meg úgyis barát.

  (Mert ezen a vidéken minden pataknak, kígyózva tekergő érnek és láposodó, mohosodó tónak, nagyobbacska tocsogónak megvan a maga külön bejáratú vigyázó vízitündére, aki megóvja az idevalósi embereket, nehogy a tavaszi olvadáskor vagy a csalóka téli jégpáncélon baj érje őket. Tizenharmadikán születtem, tehát nem hiszek a dajkamesékben, de itt, Biharban - s beljebb, a Székelyföldön - ezt a tényt tamáskodás nélkül elfogadtam. Erdélynek sok olyan része van, amelyet nem lehet és nem is érdemes a megszokott racionális mércével megítélni. Ezeken a meseszerű, elsőre furcsának tűnő helyeken külön természeti - és természetfeletti - törvények uralkodnak. Aki nem veti alá magát nekik, az szinte vakon bolyong e fenséges tájakon, mert csak azt látja, amit feltétlenül látni akar. Köveket, hegyeket, fenyveseket és patakokat. Ez a képeslapszerű díszlet, az előtérbe tolt látványosság, amelynek paravánja mögött rejtőzik a magát nem mindenkinek felfedő lényeg. Mert errefelé nem elég nézni, látni kell. Lélekkel látni, szívvel nevesíteni a józan szem által felfoghatatlan hangulatot, ami, mint az űrből érkező sugárzás, ellenállhatatlanul hatol át az ember bőrén, s örömöt, szomorúságot, nosztalgiát, kíváncsiságot vagy megnyugvást gerjesztve bolyong a test által kitöltött térben. Csak lélekkel lehet látni a kövek mögé vagy alá bújt, a csepegős szurdokok nedves moháján szunnyadozó kis és nagy történelmet, hiszen itt minden száz méteren esett valami fontos esemény; csata, gyilkosság, szerelmi kaland, bohókás történet. Itt a gyantaszagú fák közé hiúzvadászatra kilovagolt urak egy-egy elejtett mondattal évtizedekre elintézték a hatalmuk alá tartozó parasztcsaládok sorsát; amott, a szurdokba forduló kanyar mögött összeállt martalócok lestek a késésben levő esti utasra, akit, meglehet, hiába vártak haza a szerettei, véresre szurkált testét még az éjjel széthordták a hegyekről leereszkedő, jó szimatú farkasok és éhes medvék. De generációk fogantak - s nem csak a szerelem ünnepnapjának tartott Szent Ivánkor - az illatos alkonyi réteket átszelő patakok szélén, a magas fű takarásában, ha a hit felett őrködő templomok esti kondulásaira befejeződött az aznapi munka, s a portáikra tartóktól lemaradó fiatalok szabadjára engedték felgyülemlett gerjedelmeiket. Aztán, hogy hónapokkal később látszatja lett az esetnek, jöhetett az elkerülhetetlen, meglehet, örökös gyűlöletet és szomorú véget sejtető kényszerű esküvő. az elhamarkodott nász talán éppen annak a borzas kökénybokornak a tövénél esett meg, ahol bő hatvan évvel korábban maroknyi fegyveres lovascsapat várakozott felhúzott sárkánnyal a kommandóra, mely szerint élve vagy halva, de kézre kell keríteni a környék rabló kiskirályát, a bihari hegyek barlangjainak jól védhető fedezékéből ki-kicsapó Iancu Muruc-t, azaz a haragos tekintetű, öntörvényű Murok Jánost, mert goromba tréfáival már az egyházi tized s a földesúri kilenced beszolgáltatását veszélyezteti. Az pedig mindenképpen főbenjáró bűnnek számít, s a tekintetes Biharországban nem mehetnek így a dolgok. S ha cselt vetve megkapták a hegyek urát, alvezéreivel egyetemben hetekig közszemlére téve ott lógott - a hollók s varjak nagy megelégedésére, a rebellióra könnyen kapható pórnép okulására - a faluszéli villámcsapta tölgy egy derekasabb ágán. Az sem kizárt, hogy valamely, egymást sűrűn váltó kolera- vagy pestisjárványban egyszerűen eltűnt, merthogy egy szálig kipusztult a falvak dolgos népe, s a biztonságos távolba menekült úr, visszatérése után, olcsón vett telepeseket hozatott a bojárok rohamosan túlnépesedő két földjéről, a Kárpátokon túli Havasalföldről és Moldvából. S lettek megint kevesebben a vidékről lassan kiszoruló magyarok. De ehelyütt megállok, hogy visszatérjek a feledni látszó Rósára, a malombeli öregekhez.)

  A tényleges malomrészhez egy repedezett kis mellékajtón lehetett átjutni, ahol a fa ácsolattal megtartott, kőből faragott vénséges őrlőmű mormogva tette a dolgát. A darabos, megtévesztően esetlen mozgású öreg, aki meglehet, bütykös ujjaival képtelen lett volna átfűzni egy cérnaszálat a tű fokán, a könnyedén vállára vetett ötvenkilós zsák száján át aranyló gabonafélét adagolt a garat tölcsérébe, s a mohos lapátkerekek és a közbeiktatott áttételek által meghajtott malomkövek már morzsolták is hersegve a közibük szorult szemeket. Másképp nem tudtam, tehát édes anyanyelvemen, magyarul köszöntem meg, hogy körbenézhettem náluk, az öregnek adtam két doboz Symphoniát, a néni kezébe egy kiló kristálycukrot nyomtam. Láttam rajtuk, hogy kis híján elsírják magukat a váratlan ajándékoktól. Mivel az ilyesmit cudarul viselem, tempósan igyekeztem kifelé a házból, de búcsúzóul azért még lefényképeztem őket az Idő egy szeletkéjét rabul ejtő vén malmuk előtt.

  Rósa túlsó végére érve hirtelen beértem a sötét, párától csöpögő erdőbe (korábbi útjaimon a Kis-Küküllő megyei Kund és az udvarhelyszéki Vargyas közelében találkoztam efféle, sejtelmesen párálló "őserdőkkel"), ahol is a sáros úton megszeppenve vettem vissza az iramból, s mire egy-két kilométerrel odébb kijöttem az összehajló lombkoronák homályos alagútjából, a Bihar-hegységtől nyugatra húzódó Királyerdő (ami szintén hegység, sőt a Bihar napszentületi, azaz napnyugati leágazása, de valamikor ilyen regényes nevet adtak neki) belsejébe, a távoli Erdődámosra vezető hegyi úton találtam magam. A keményre döngölt, jó minőségű, itt már száraz földúton gond nélkül lehetett autózni. Szebbnél szebb tájak váltották egymást; nyílt, tágas, apró virágokkal borított rétek, dús füvű legelők, és a szél meg a víz munkája nyomán teraszosra formálódott (suvadásos) hegyoldalak mellett vitt el a kitartóan emelkedő út. Rengeteg zöld és rengeteg kék szín, s hozzá micsoda bámulatos árnyalatok! Eszembe sem jutott sietni; a letekert ablakon hömpölyögve áramlott be a részegítően tiszta hegyi levegő, arcomat kedvesen simogatta a langyos napfény, én meg kikönyökölve (s mi tagadás, néha lelkesen énekelve - a kutya se hallotta) élveztem a természet szemet gyönyörködtető ajándékait. Magát a Királyerdő fennsíkjára települt, románok lakta Erdődámost mintegy háromnegyed óra múlva értem el, bár ezeknél a nagy területen szétszórt házakkal kialakult hegyi településeknél sosem lehet tudni, hol kezdődnek és hol végződnek. Aki itt lakik, és nincs különösebb egészségi problémája, ezenkívül telik neki a mindennapi betevőre, a csodás környezet miatt földi Paradicsomban érezheti magát. Legalábbis késő tavasztól kora őszig, mert el tudom képzelni, hogy errefelé nem ritkák a kemény telek, amikor a farkasordító hidegben napokig, hetekig lehetetlen kimozdulni a hóval körülzárt, Isten háta mögötti faluból.

  A településről északra kivezető, s kanyarogva egyre alább ereszkedő úton úgy félóra alatt futhattam be a Sebes-Körös völgyében fekvő Barátkára. Éppen a vasútállomásnál bukkantam ki, ahonnan néhány perc Báródbeznye. A román falu közepén emelkedő füves dombon egy nagyon szép, magas tornyú, zsindelytetőzetű, oldaltornácos görögkeleti (ortodox) fatemplom áll, körülötte gondozott temető húzódik. Itt is ráleltem az elrománosodás néhány szembetűnő, fájdalmas példájára, mert nem egy fejfára, sírkőre tökéletesen magyar csengésű vezetéknevek voltak felírva (pl. Elizabeta Ferenczy). Márpedig az erdélyi magyarok a katolikus, református, unitárius és evangélikus vallást követik (az említetteken felül néhány százalékuk görög katolikus illetve baptista), de a bizánci gyökerű görögkeleti vallást kizárólag a románok, illetve a velük egy közösségben élő oláh cigányok gyakorolják (ez utóbbiakat igénytelenségük, piszkosságuk, tolvaj természetük okán az erdélyi magyar cigányok mélyen megvetik). Mondanom sem kell, a Királyerdőn való áthaladásom idején meglévő jókedvemet egy csapásra elfújta a szél. Mert aki ilyen temetőbe földelteti el a porhüvelyét, az nyíltan vállalja, hogy kilép a Kárpát-medencei évezredes magyar közösség tagjainak sorából, felejti anyanyelvét, s a gyermekeit minden bizonnyal román iskolába járatja. Az ilyen negatív példák, ha kellő számú követőre találnak, nagy bajt okozhatnak már a közeljövőben.

  A faluból kiérve Nagybáródnál pár perc alatt elértem a jól, de érdekessége miatt sohasem unalomig ismert Nagyvárad - Kolozsvár főutat, amelyen keletnek fordulva megmásztam az Erdély jelképes határára, a nevezetes Királyhágó tetejére felkúszó szerpentint, s onnan óvatosan leereszkedve a Sebes-Körös mellé, versenytempóban igyekeztem a kalotaszegi Bánffyhunyadra, hiszen rohamosan alkonyodott körülöttem. Néhány csillag javában fent ragyogott az indigókék égen, mire beestem K. Erzsikéék portájára.

  

  K. Erzsivel Kalotaszegen:

 

  Az előző év májusában megismert Erzsivel (akivel, mint emlékezetes, akkor hozott össze a sorsom, amikor Zoli barátommal néhány napra átruccantunk ide) levélen keresztül hónapok óta tartottuk a kapcsolatot, ami eleinte valóban baráti, vagy ha úgy jobban tetszik, közös néprajzi érdeklődésünk okán tisztán szakmai szálon futott. Miután Erzsi előre tudott az érkezésemről, a vele együtt lakó édesanyjával együtt örültek a jöttömnek, s persze vacsorát és szállást kaptam náluk.

  Másnap Erzsivel kettesben bejártuk a vén, román kori temploma mellett szép fa haranglábbal dicsekvő Farnast (a kalotaszegi falvak közül, Magyarvalkó után, ez áll hozzám legközelebb), ahol a poros utcákon sétálva elhaladtunk egy kárálva kapirgáló tyúkoktól hangos kert mellett, s feltűnt, hogy a kieresztett tyúkok egy földre dobott, megkopottságában is jól láthatóan tulipános festésű, az oldalán évszámmal feliratozott, felnyitott tetejű, oldalára fordított régi kelengyeládába járnak magot csipegetni. A kert csupasz, felázott földjére vetett kelengyeláda - még jól kivehető felirata szerint - az 1870-es évekből való volt. Elsőre nem hittem a szememnek. Ilyen nincs! Sosem felejtem, mennyire kihozott a sodromból a szentségtörés határát súroló kulturális pazarlás, a bűnös hozzá nem értés, a kilúgozódott lélekre valló közöny, a botozni való ostobaság eme látványos példája. Fogaimat csikorgatva tajtékoztam a dühtől, még a rút látványtól ugyancsak megsápadt Erzsi igyekezett csitítani, szelídíteni. A szikkasztó napsütésnek, esőnek, hónak kitett, félig elkorhadt, tyúkszartól pettyes láda láttán azt hittem, menten a szívemhez kapok. Akadozó légzésemet néhány mély levegővétellel szabályoztam, majd bekopogtunk az egyedül élő idős magyar nénihez, aki beengedett minket a házába, s összesen pár száz lejért vásároltam tőle egy magyar motívumokkal díszített, 1888-ból való vetélőtűt, egy monarchiabeli katonai leszerelési emléklapot, meg néhány apróságot. (A holmikért adhattam volna a kértnél több pénzt is, amit más körülmények között, már csak szánalomból is, valószínűleg magamtól felajánlok, de a galádul meggyalázott, tönkretett láda miatt nagyon megharagudtam az amúgy jámbor kinézetű öreglányra, akit jogos felháborodásomban azzal büntettem, hogy a valós érték közelébe sem érő összeggel, nyomorult fillérekkel fizettem ki.) A kérges tenyerébe leszámolt bankóktól fellelkesült asszony sorra megmutatta a pincéjében egymás hegyén-hátán porosodó, kissé szuvas, vésett mintázatú kelengyeládákat (szépségében mindegyiket verte az udvaron ebek harmincadjára vetett ládikó), s erősen buzdított, vegyem meg, merthogy olcsón adja őket. Akadt köztük a csapolás mentén szétszedhető és megint összerakható is, de mind olyan nagy méretű és nehéz volt, hogy szétszedve sem tudtam volna áthozni őket a határon. Sajna.

  S mit tesz a véletlen, éppen ott jártunk idején, jó néhány utcával odébb Erzsi meg én köztörvényes bűntény szemtanúi lehettünk. Ez ám az időzítés! Jellemző az ottani erkölcsi színvonalra, hogy történt mindez az orrunk előtt, fényes nappal! Rendőr vagy legalább néhány tanú, ezen az eldugott helyen persze sehol. Hogy tövig fejtsem a páratlan bűnügy szálait: az elítélendő esetnek nemcsak hogy szemtanúi, de egyben résztvevői is voltunk, mivel tulajdonképpen mi követtük el... Skandalum! Fél óra időtartamra mi lettünk a kalotaszegi Bonnie és Clyde. Ugyanis kettesben, döbbenetesen összeszokott páros benyomását keltve, betörtünk egy elhagyatott házba! Az egész utcában szemmel láthatóan nem lakott már senki, onnét minden család beköltözött Bánffyhunyadra vagy Kolozsvárra, mivel évekkel korábban az a hír járta, hogy ez a falu is áldozatul esik a Ceausescu-féle rombolási dühnek. Szerencsére a történelem még időben beintett, s Farnas megmenekült a pusztulástól. Viszont a lakosok nagy része addigra új otthonra lelt másutt (itt maradt eladhatatlan házaik legfeljebb nyaralóként szolgáltak), így aztán nem keltettünk feltűnést, amikor szép csendben benyomtuk az egyik gazzal felvert udvarú parasztház ablakát, s bemásztunk a poros üvegen át csaknem üresnek látszó szobába. Csaknem üresnek, de mégsem teljesen, mert az egyik sarokban tucatnyi kályhacsempét halmoztak fel azokból a sötétzöld színű, madár- és virágmintákkal díszített égetett mázas csempékből, amik az 1800-as évek végén készültek Kalotaszegen (főként a váralmási fazekasműhelyekben). A kalotaszegi zöld kályhacsempék és egyéb itteni fazekasmunkák ismertek és keresettek voltak egész Nagy-Magyarországon, utóbb még vékony könyvecskét is kiadtak róluk. (Végh Olivér: A kalotaszegi fazekasság, Bukarest, 1977. Egy példányát én is birtoklom.) Sebtében bepakoltuk valamennyit a kocsiba, s amikor napokkal később elbúcsúztam Erzsitől, a két legszebbet megkaptam ajándékba. Ezek ma is a tulajdonomban vannak, s a szobám egyik legbecsesebb díszének számítanak. (Szerény kályhacsempe-gyűjteményem idővel öttagúra bővült, mert évekkel ezelőtt, a Dózsa György úti bolhapiacon árusító erdélyiektől vásároltam még hármat ezekből a jellegzetes ornamentikájú kalotaszegi cserepekből.)

  Miután szőrmentén kiraboltuk Farnast, a jól végzett munka jutalmául felkerestük a hajdanán takaros, mára megroggyant tetejű, repedezett vályogfalú, tornácos vén parasztházakkal teli Zsobokot, aztán, keresztülvergődve néhány kiégett fűvel, gazzal felvert legelőn, meg egy vesét rázó, borzalmas szekérút esős időben kimélyült, a szikkasztó Nap alatt betonkeményre száradt, félméteres barázdáin, megjártuk az innen nem egészen két kilométerre, de a szörnyű úton húsz perc járásra eső, szelíd dombon fészkelő Sztánát, ahol az író, politikus és építész Kós Károly húzta meg magát idősebb korára, majd ez ettől két kőhajításra fekvő Kispetrit (a jókora fa haranglábjáról híres Nagypetrit, Középlakot, Magyarzsombort, az eredetileg a Bocskaiaknak épült, később a Báthoriak kezére ment reneszánsz váráról (ma romváráról) ismert Egerest, az odébb fekvő Türét, a cifra népviseletű, s főleg kőfaragók által lakott Magyarvistát, és a kicsi Mérát. Mindenütt öreg templomok, és a tornyokat helyettesítő fa haranglábak nyomában jártunk. (Az igazán vén, román kori, IX-XI. századi templomokhoz - egyértelmű, hogy a nagy hitújító Luther és Kálvin színre lépéséig, azaz a reformáció XVI. századi megjelenéséig csak katolikus templomok épültek - eredetileg nem építettek kőből vagy téglából harangtornyot. A nyugat-kelet tájolású templom két részből: a hosszúkás hajóból és az eleinte kerek, félköríves záródású, később sokszög kialakítású szentélyből állt, ahol az oltárt magába foglaló szentély nézett keletre, azaz a Szentföld felé, ahol Krisztus született - Betlehem - és ahol megfeszítették - Jeruzsálem. A hajóban a férfiak és a nők padsorai kaptak helyet - eleinte padok sem voltak, a nemek szerint elkülönülő hívők egyszerűen végigállták a ceremóniát -, a fal mentén pedig a megemelt szószék, ahonnan a pap prédikált. A templom hajórészébe a déli falszakaszba vágott ajtón keresztül lehetett bejutni, míg az északi oldalhoz építették a szertartásokhoz szükséges kellékeket tároló sekrestyét, ami olykor paplakként is szolgált. A misére hívő harangnak fából ácsoltak lábazatot, s az egész harangláb méterekkel odébb állt a templomtól. A román stílust felváltó gótika időszakában kezdett elterjedni - leginkább praktikus, kényelmi okok miatt - a hajóhoz nyugatról hozzáépített harangtorony, ami ettől kezdve, általában, a bejáratot és a karzatra vezető lépcsősort is magába foglalta. Ezzel egyidőben a délre néző régi bejáratot befalazták.)

  Az az igazság, hogy elugrottunk Kolozsvárra is, merthogy Erzsi mindenképpen szeretett volna bemutatni a városközpontban, a főtérhez közeli evangélikus és a szomszédos unitárius templommal szemközti oldalon lakó élő erdélyi legendának, Kallós Zoltán néprajzkutatónak, akit azonban nem találtunk otthon, mert megint valahol Erdély keleti szélén, a Gyimesekben csavargott; szeretett csángói között gyűjtötte a prózai és az énekelt balladákat. Este Erzsiék házánál először hallottam - kazettáról - énekelni az öreget, azóta nekem is megvannak az átmásolt katonanóták (Vágják az erdei utat, Mikor megyek a faluból kifelé stb.). Erzsi régtől fogva barátnői viszonyt ápolt a csodálatos hangú, akkoriban épp Zuglóban, a Gvadányi úti lakótelepen élő Sebestyén Mártával (a meghitt barátnői viszonyt rengeteg közös fénykép bizonyította), aki, ha Erdélyben járt akár turnézni, akár túrázni, gyakorta megszállt Erzsiéknél. Az csak természetes, hogy azóta Sebestyén Márti és a Muzsikás együttes legjobb felvételei is a kazettagyűjteményemet gazdagítják, ezeket a szépséges, inkább balladaszerű, mintsem vidám hangvételű dalokat (Repül, madár, repülj, Azt gondoltam, eső esik stb.) ugyancsak Erzsi szobájában másoltam át.

  A visszaúton betértünk Sárvár kopjafás temetőjébe, ahol, elfáradva az egész napos csavargástól, lepihentünk a meleg napfénytől átlangyosodott pázsiton. Az aznapi változatos kalandok, túrának is beillő nagy séták, dombra fel, dombról le való mászkálások, a néprajz és a templomépítészet körül zajló elmélyült beszélgetéseink, már-már szakmai szintet megütő vitáink alaposan összehoztak minket, minek következtében a közös érdeklődési körön alapuló barátságunk fokozatosan új irányt vett, így talán nem csoda, ha néhány nyugalmas napozással töltött perc után egymást átölelve csókolóztunk a fűre terített pokrócon. Hát Istenem, egy temetőben. Ha egyszer ott robbant ki belőlünk a szimpla szimpátiát messze felülmúló érzés, a szerelem minden egyebet feledtető érzete? Amilyen piszok malacom volt, Erzsi édesanyja távollétünkben átruccant valamelyik szomszédos faluban lakó rokonához, s a konyhaasztalon hagyott üzenete szerint másnapig ott maradt. Hm, valamit megérezhetett az öreglány... Mi pedig nem hagytuk kárba veszni az ajándékba kapott éjszaka egyetlen percét sem. Bűn lett volna, s mi nem akartunk pokolra szállni, annál inkább a mennyek felé törekedtünk. A közös erővel szétdúlt ágyban hajnaltájt aludtunk el (az évszázados alkalmatosság vetemedett csapolásai évtizedek alatt nem ropoghattak annyit, mint azon a lázas, szerelmes éjszakán), s miután (hétfő) reggel az esti-éjszakai hancúrozástól nyúzott arcú, karikás szemű Erzsit (magam se nézhettem ki különbül) bevittem a református templomhoz közeli kórházban lévő munkahelyére, noha minden porcikám sajgott és elgyötört testem vetett ágy után rimánkodott, nem hagytam legyőzni magam holmi kényelmi szempontok által, hanem elszántan folytattam az utamat.

  Mielőtt azonban tovább indultam volna a szűkebb és a tágabb környék még részletesebb felderítésére, még itt, Bánffyhunyadon benéztem Kudorékhoz, akik Kalotaszeg legismertebb fafaragóinak számítottak, de méltán elnyert jó hírüket Erdély-szerte, sőt külföldön is ismerték, nagy házuk ott állt a városkából délre, Kalotaszentkirály felé kivezető út jobb oldalán. Lévén a környék egyik legmódosabb magyar családja, valamint a díszítőmesterségben való magas szintű jártasságuk közismert, a ház tágas szobái tele voltak az általuk készített, népi motívumokkal kifaragott (és szépen, precízen, szintén a maguk keze munkájával megfestett) bútorokkal: komódokkal, szekrényekkel, saroktékákkal, asztalokkal, támlás székekkel, keretes tükrökkel, de még a csillárok karjait is maguk faragták. Egy vagyon volt ott felhalmozva faragások formájában. Nos, látogatásom idején az öreg Kudor egyedül tartózkodott odahaza (két fia közül az egyik átköltözött Magyarországra, a másik még vele élt a fiatal feleségével együtt), s amikor bemutatkoztam és elmondtam, hogy tavaly már megfordultam náluk (amikor Zolival benéztünk hozzájuk, s a fiatalasszonyka, vagyis a menye egy szörfruhát szeretett volna vetetni velünk Pesten, mondván, hogy Romániában nem kap magára való méretűt, és akkor hogyan szörfözzön a hideg vizű Bélesi-tavon?), s ajánlásképpen megpendítettem a fafaragást akkor még csak alapszinten művelő Erzsi nevét, az öregfiú mindjárt barátságosabban nézett rám. Munka közben értem, éppen egy ketesdi ház gyalogbejárójáról, azaz kiskapujáról származó (de amúgy eredetileg Magyarbikalon készült) régi kapufélfa-darabról másolta le az indás növénymotívumot. Mivel első pillantásra belezúgtam a nevezett tárgyba, tisztelettel megkérdeztem, nem adná-e el nekem azt a szép kapufadarabot? Csodálkozva nézett rám, hogy pénzt adnék ezért? Megegyeztünk háromszáz lejben, s miután az öreg (sehogy sem jut eszembe a keresztneve) egy nagy hártyapapírt (pausz) fektetett a faragás domború mintázatára, és azt grafitceruza segítségével - satírozó mozdulatokkal - "elmentette" magának, a kialkudott összeg fejében nekem adta a valóságos néprajzi kincset. Most is itt lóg a szobám falán.

  Kudoréktól Kolozsvárra igyekeztem, hogy eleget tegyek egy innen, a pályaudvar mögötti kertvárosból nemrég elszármazott, volt szervizes kollégám óhajának, aki általam küldött levelet az édesanyjának. A lezárt boríték biztosan olyasféle bizalmas információkat tartalmazott, amiért nem merte reszkírozni a levél postára adását, hiszen eléggé közismert volt, hogy a románok, fittyet hányva holmi nemzetközi egyezményekre, szívbaj nélkül felnyitják a Magyarországról érkező küldeményeket.

  Innen csodálatosan tiszta, napfényes időben a várostól északra eső Kajántóra kocsikáztam, megnézendő s lefényképezendő az Árpád-kori templomot, onnan meg rázós utakon Magyarmacskásra, Kolozsgyulára és Csomafájára mentem. Csomafája református temetőjében váratlanul ért, hogy a templom tőszomszédságában ugyanolyan fekvő, koporsó alakú sírkőre bukkantam, mint korábban Erdély belsejének néhány településén (Alvincen, Sárdon és Marosnagylakon). A közeli Bádok megtekintése után átruccantam az egy völggyel nyugatabbra fekvő, jobbára magyarok által lakott Kidére.

  Kide igen érdekes elrendezésű úgynevezett zsáktelepülés, amiből nem vezet tovább út, ha csak nem visszafelé, ahonnan az ember jött. Az építészeti szempontból felettébb változatos képet mutató falu egyetlen jelentős utcája ovális hurokként fogja közre a településközpontot, amelynek sajátossága, hogy a nevezett főutcától vagy öt méterrel mélyebben, egy nagyobb méretű völgyteknőben található. Az ember lényegében körbeautózza a falut, s oda lyukad ki, ahonnan elindult, vagyis Kide egyetlen be- és egyszersmind kijáratához. A két-három futballpályányi völgyteknőt ugyanúgy családi házak, gyümölcsösök és konyhakertek töltik ki, mint a mélyedés felső peremén körbefutó út külső oldalát, ahol viszont lankás domboldalra futnak az alma-, körte- és szilvafáktól árnyas kertek. A lélekszám tekintetében nem túl nagy, de a jelek szerint felekezetileg alaposan megosztott településnek négy temploma van, ebből egy románoké, a többit (a katolikust, a reformátust és az unitáriust) a magyarok látogatják. Néhány összedűlőfélben lévő, ennek ellenére lakott, nádfedeles, vagy kátránypapírral borított tetejű, vályogfalú régi háza a népi építészet érdekes, de kevésbé színvonalas alkotásai közé tartozik.

  Kikeveredve a szűkös kidei völgyből, Válaszútra igyekeztem (itt született a Kolozsváron élő Kallós Zoltán népzenegyűjtő, folklorista, akinek magnókazettára felvett nótáit manapság is szívesen hallgatom), s onnan a Kis-Szamos túloldalán levő Bonchidára, aminek a második világháború előtti időkben messze földön híres, pazar berendezésű, botanikai különlegességekkel beültetett parkkal körülvett kastélya volt. A híres-nevezetes bonchidai Bánffy-kastélyt - kiürítése után - a visszavonuló németek robbantották fel. Még legépebb állapotban a tetejükön szobrokkal díszített istállóépületek maradtak fent, maga a maradék kastély egykori önmaga züllött kinézetű torzója. Akárcsak a megnyomorított, gondozatlan park. Felettébb kérges lelkületű embernek kell lennie, akit nem üt szíven a hervasztó látvány.

  Visszakanyarodva a kolozsvári főútra, pár száz méter megtétele után felvettem az út szélén gyanútlanul integető, magyarul kukkot sem értő, harminc év körüli román nőt, akit, kérésére, Apahidáig szállítottam (Apahida románul is Apahida). Megilletődött, távolságtartó viselkedésén látszott, meglepte, hogy magyar rendszámú autó vette fel. Talán még haragudott is magára, amiért meggondolatlanul beült az "ellenség" autójába (jó kis zűrzavar támadhatott abban a sötét dákóromán fejecskéjében). Az úton egy árva szót sem szólt (habár, mire mentem volna a román mondatokkal?), a szélvédőn át mereven nézett előre, de nem voltam sértődékeny hangulatban (Erzsin járt az eszem), nem törődtem a lelkében dúló viharral, s Apahidánál kitettem. Kolozsváron megállás nélkül átvágva Bánffyhunyadra siettem, mert a lány munkaideje lassan lejárt, és a reggeli búcsúnál abban maradtunk, hogy délután elébe megyek a kórházhoz.

  Sötét este átlátogattunk a vasúti sínek másik oldalán lakó népes magyar cigány családhoz, amelynek tagjai Erdély-szerte kiterjedt régiségkereskedést folytattak. A velük kitűnő viszonyban lévő Erzsi bemutatott a nagybajuszos, rozmárfejű családfőnek, aki főúri mozdulattal mutatott körbe a néhány szék kivételével bútormentes, a jelek szerint raktárnak használt nagyszoba padlóját elfoglaló holmikon, nem akarnám-e megvenni valamelyiket, mert ha igen, nekem, mint Erzsi jó ismerősének jutányosan megszámítja. Közben barátságosan mosolygott s dörzsölte a kezeit. A sok limlom között találtam egy első pillantásra különösebben érdekeset nem mutató, fából esztergált, levehető kupakú ódon fakorsót, igen tetszetős formájút. Olyan gusztán hasasat, amiből öröm kitölteni az óbort. Kívülről egységesen feketére volt festve, ami az idők folyamán fényét veszítve, tompa matt színt vett fel. Ültem a széken, s amíg a kezeim között szórakozottan forgattam a kellemes fogású holmit, fél füllel a többiek beszélgetését hallgattam. Egyszer csak megállt bennem az ütő, mert a mennyezetről lógó egy szál izzó ráeső gyenge fényében a fakorsó gömbölyű hasán kirajzolódott az addig rejtőzködő 1761-es évszám! Ráadásul az ősrégi, archaikus minuskel (májuskel) számokkal megrajzolva. Alig észlelhetően, de mégis látszott az alapszínnél árnyalatnyival sötétebb festékkel felvitt négy szám. Remegő ujjaim között tartva a szempillantás alatt kinccsé, kuriózummá becsesedett holmit, laposan körbepislogtam, de biztos lehettem benne, hogy rajtam kívül senkinek sem tűntek fel a korsó sötét hátterébe csaknem beleolvadó, kétcentis számjegyek. Miután sietve rendeztem dúlt arcvonásaimat, nagy önuralommal rákérdeztem a - mint kiderült, Szászvidékről származó - korsó árára, s némi kupeckodás után az elsőre bemondott összeg felében, kereken ezer lejben állapodtunk meg. Alig vártam, hogy Erzsivel elinduljunk hazafelé, örömömet nem bírtam magamban tartani, és már néhány lépés után eldicsekedtem a felfedezésemmel. Otthon, mármint Erzsiéknél az erősebb lámpafénynél jobban megnéztük, s boldogan állapítottam meg, hogy nem csalt meg a szemem. A ritka értékes fogás feletti örömömben madarat lehetett fogatni velem.

  Ott tartózkodásom hátralévő idejére szabadságot vett ki a lány (akkor még úgy volt, hogy egy teljes hetet töltünk együtt), úgyhogy napközben jöttünk-mentünk a magunkfajtáknak látnivalókban nem szűkölködő környéken, esténként pedig kocsival eltűntünk a tágas határ valamely nyugalmasabb szegletében, ahol, lévén egy helyütt természet és lágy öl, jókat szeretkeztünk. Hogy Kalotaszegen nem tölthettem ki a tervezett időt, annak valós oka máig ismeretlen előttem, bár sejtésem azért akad.

  Szerda dél körül kimentünk a bánffyhunyadi piacra, és az egyik magyar kofánál vettünk egy nagy zacskó gyümölcsöt (már nem tudom, milyet, de mintha alma körvonalazódna a messzeségből, de lehet hogy ringló vagy szilva volt a nyomorult), amit nem mostunk meg csap alatt, csak a nadrágunk szárába töröltünk. Így indultunk neki a havasrekettei vízeséshez vezető útnak, aminek egészen a közelében jártunk, amikor hirtelen elkapott a rosszullét. Átmenet nélkül lecsapó gyöngeség fogott el, dőlt rólam a veríték, veszettül csikart a belem, és tömény hányinger környékezett. Ez így, egyszerre, sok volt. Vissza kellett fordulnunk Bánffyhunyadra, ahol egész délután le nem szálltam az udvar végében található budi ülőkéjéről. Estére kijött belőlem minden, tán még a beleim bélbolyhainak egy részét is kifújta a belső szélvihar, de a megkönnyebbülés ellenére az éjszakát áthánykolódtam. (Nem áthánytam, áthánykolódtam.) Ekkor szóltam Erzsinek, hogy sürgősen haza kell mennem Pestre, mert a rossz nyavalya tudja, mi van velem.

  A lány csütörtök reggel elintézte, hogy a kórházban belém nyomjanak valami antibiotikumot tartalmazó injekciót (látva a kórház szegényes felszereltségét, hónapokig majréztam, hogy az esetleg nem eléggé sterilizált tűtől nehogy összeszedjek egy fertőző májgyulladást vagy AIDS-t), aztán elbúcsúztunk, s én halványzöld arccal Nagyváradnak indultam. Menet közben legalább ötször leálltam az út mellett, s a kezem ügyébe készített vécépapírral futottam az erdőszéli bozótosba, mert mindannyiszor úgy éreztem, azonnal összerondítom magam, de sosem jött ki belőlem semmi. Viszont kezdtem totálisan kikészülni, kezem-lábam remegett, immár nemcsak a gyengeségtől, hanem az idegességtől is. Borzalmas utamon két társam: a magány és a változó intenzitású rosszullét tartott velem. Külön-külön sem számítanak jó társaságnak, hát még együtt. Csoda, hogy nem szaladtam árokba. Verejtékező homlokkal számoltam magamban az országhatárig hátralévő kilométereket.

  Nagyváradot elhagyva a néhány kilométerre levő Borsi-ártándi átkelő felé siettem, de már messziről s elkeseredetten kiszúrtam, hogy itt alighanem baj lesz, mert a határon több kilométeres sor várakozott, ahol még akkor sem volt egyszerű átjutni, ha csak néhányan álltunk a sorompónál. Ilyen pocsék fizikai állapotban igazán nem fűlt a fogam ezernegyvenhatodiknak beállni a csigalassúsággal haladó karavánba. Jobb ötletem nem támadt, nyomás vissza Nagyváradra, s onnan délnek, Nagyszalonta - Kisjenő felé.

  Bő nyolcvan kilométeren át padlóig tapostam a gázt, a talpam alatt pattogva hajlott a lemez, de az idő múlásával kezdtem egyre jobban lenni. Gyulánál néhány perc leforgása alatt átestem a vámvizsgálaton, s érdekes, ahogy magyar területre értem, mintha elfújták volna őket, kínzó görcseim megszűntek, a maradék rossz közérzetem elmúlt. Ezért nem vagyok biztos benne, hogy egyedül a mosatlanul fogyasztott gyümölcs tett be annyira nekem. Az biztos, hogy ezzel kezdődött a hajcihő, ez adta meg a kezdő löketet, de aztán a belső káosz gerjesztése feletti "parancsnokságot" átvette az ezek szerint bennem mindvégig ugrásra készen lapuló, s az első adandó alkalommal aktivizálódó pánikbetegség.

  Mire Budapestre értem, kutya bajom sem volt, legszívesebben visszafordultam volna Kalotaszegre, Erzsihez. Ha akkor tudom, hogy évtizedeken át ez számít majd az utolsó jelentősebb erdélyi utamnak, talán meg is teszem.

 

  Romlik a kapcsolatom Ágnessel, a feleségemmel:

 

  Azért Pesten is zajlott az élet, akarom mondani, az életem. Ágnessel az utóbbi években fokozatosan megromlott a viszonyom, miáltal kéthavonta minimum egy hétre "büntetésben" voltam, ami, túl azon, hogy ez idő alatt gyerekes módon nem szóltunk egymáshoz, az étel-ital, a rám való mosás és a szexuális élet megvonását jelentette. Ágytól-asztaltól való távolodásunk érezhetően nagyobb fokozatra kapcsolt. Elérkeztünk arra a pontra, ahonnan többé nem volt visszaút. Nagyon elegem lett ebből a húzd meg, ereszd meg játékból, és egy szép napon (könyvszekrényestől, ágyastól és tévéstől - a testes íróasztal és rajta az írógép kényszerűségből maradt a helyén, a nagyszobában) átköltöztem, mondhatni önkéntes száműzetésbe vonultam a kisebbik szobába, ahol addig a srácok laktak. A fiúké és Ágnesé lett a nagyobb lakótér, de legalább délutánonként és esténként nem kellett a nejem örökké savanyú vagy durcás képét bámulnom. Ha mégis átmentem gépelni, háttal ültem a szobának, mögöttem meg bármi történhetett, konok elszántsággal írtam rendületlenül. Ekkortájt kezdtem belekóstolni a házas legényélet örömeibe, vagyis főzhettem, moshattam magamra rogyásig, miközben életem párja, Ágnes és a gyerekek külön kajáltak. Az első ilyen, számomra - elsősorban, mint apa számára - megalázó alkalomtól kezdve a család menthetetlenül, végérvényesen szétesett. Ott, ahol a terített asztalnál az apának nem jut hely a gyermekei mellett, értelmét veszti a család fogalma. Ágnes különben is kezdett mind hektikusabb formát mutatni, kezdte kivillantani a foga fehérjét. Egy alkalommal például - a gyerekek nem voltak otthon - a nagyszoba közepén két hosszú perce ordított magából kikelve az arcomba, amikor se szó, se beszéd felkaptam, a karjaimban rúgkapáló leányzót sietve bevittem a fürdőszobába, ruhástól bedobtam a kádba, és mint aki a rekkenő nappalt követő alkonyban a szomjas kertjét locsolja, a zuhanyból bőségesen ráeresztettem a hideg vizet. Mindenütt, hogy egyformán érje. Ahogy megszívta magát folyadékkal, elcsendesedett. A diliházi őrülteket is valahogy így hűtik le, ha már a gyógyszer sem segít. Egy másik hisztérikus rohamánál sikerült annyira felidegesítenie, hogy szégyenszemre képen teremtettem, ami manapság kimerítené a nővel szembeni családi erőszak fogalmát. Az együtt töltött évek során még egyszer csaptam nyakon, a számla végösszege tehát (huszonhat év ismeretség alatt) két pofon plusz egy hidegvizes kezelés. Váláskor, az irántam érzett haragjának frissen tartására jól jöhettek neki ezek az örökbecsű, gyűlölködve babusgatott emlékek. 

 

  A Retek utcai R. Ágnes:

 

  Na de, átmenetileg hadd vonatkoztassak el feleségem őnagysága gonosz húzásaitól, hiszen annyi szépet tartogat az élet. Itt van mindjárt R. Ágnes esete. Őt, mint megannyi elődjét (és utódját) az Expressz újság társkereső rovatán keresztül ismertem meg, miután aranyosan és intelligensen válaszoltam a lapban feladott hirdetésére. (Ezekben a jól koreografált bemutatkozólevelekben mindig olyan tüchtig voltam, mint soha az életben... Ja, kérem, a közömbös papír mindent elbír.)

  A Moszkva tér sarkán találkoztunk először (ahogy kezet fogtunk, rögtön éreztem, hogy hozzá képest eléggé toplák szerelésben, alul öltözve jelentem meg), mivel, mint hamarosan kiderült, a szemközti, nem éppen költői elnevezésű Retek utcában lakott. Akkortájt a Mamut bevásárlóközpont helyén még szellős, minimum száz férőhelyes parkoló terpeszkedett, általában odaálltam a kocsival, ha hozzá igyekeztem. Merthogy a szokásos és elmaradhatatlan kezdőlépések megtétele (meghitt hangulatú presszók, valamint éttermek látogatása ismerkedő beszélgetés és evés-ivás céljából - naná, hogy örökké a balek férfi állja a számlát -, mozilátogatások, közös autókázások, első csók, kezdeti kölcsönös odanyúlások) után előbb-utóbb eljön a lakásra hívás, azaz az ágyba bújás ideje, s akkor az állatias ösztöneitől (lásd még: vágy) hajtott férfi kezd rendszeresen odaállni a kocsijával. Az állatias, fajfenntartó ösztönöktől - szerencsére - szintén nem mentes nő egyébként nagyon kedves, vidámságra hajló teremtés volt, tőlem fél fejjel alacsonyabb, melírozott hajú, mosolygós, átlagarcú. A mellei kissé megereszkedtek és a feneke lapos volt, de hát istenem, én sem úgy festettem - noha akkoriban még jóval karcsúbb voltam, mint manapság -, mint aki rendszeresen látogatja a fitneszszalonokat. A férjétől régebben elvált és egyedül nevelte a tinédzserkorú lányát (azt hiszem, egyetlen egyszer láttam a lányát, különben rendre elkerültük egymást). Az ágyban remekül megértettük egymást, de ágyon kívül is egyenrangú partnerek voltunk, mindig akadtak - meglehetősen széles skálát felölelő - közös témáink. Nő létére ritka jó humorérzékkel áldotta meg a sors, s ezt nem azért mondom, mintha valamiféle utólagos hála kötelezne ennek beismerésére, hanem mert tény: esküszöm, gyakran nagyobbakat nevettem a váratlan, jópofa bemondásain, mint a saját hülyeségeimen (ez itt az önirónia helye). Emellett a tündéri nő mellett nem lehetett unatkozni. Igazán szórakoztató, színes egyénisége leginkább egykori kolléganőm, Éva habitusával rokonítható, angolosan fanyar humora pedig az elfelejtett nevű sifóki (duci) szomszéd lányéra hajazott.

  A legmélyebb benyomást azonban nem is a vidámságával, hanem egy nagyon is ünnepélyes, komoly gesztusával tette rám. Ha olykor eszembe jut a Retek utcai egykori barátnőm, elsőként mindig annak a felülmúlhatatlan vacsorának a képei ugranak be, amit vagy a név-, de azt hiszem, inkább a születésnapom alkalmából, pénzt, időt és fáradságot nem kímélve varázsolt elém. Meleg tavaszi nap volt, késő délutánja járt. A parkolóból jól látható budai hegyek erdőiben ott settenkedett az alkonyi szürkület, idelent meg már csaknem besötétedett, javában égtek az utcai lámpák, amikor a telefonon előre megbeszélt időpontban felugrottam hozzá. Kezemben nagyobb csokor mélyvörös rózsát szorongattam, mert a rózsa volt a kedvenc virága, s megítélésem szerint ez a szín illett hozzá leginkább. Különösebben sosem tartottam igényt arra, hogy ilyen-olyan alkalomkor felköszöntsenek; harminckilenc éves koromig nemigen tartottam számom a lepergett esztendőket. Ezúttal is tökéletesen kiment a fejemből, hogy megint valami ünnepnapom van (aki úgy érezte, hogy megérek neki ennyit, az már az előző nap felköszöntött - amit viszont rég elfeledtem), így aztán váratlanul ért a konyhától ügyesen elkerített csinos kis étkező két személyre terített asztalának látványa. A lélegzetem elakadt, mert azonnal leesett a tantusz, hogy mindez becses személyemnek, pontosabban a hozzám kötődő jeles alkalomnak szól. A hosszúkás fenyőasztal szélein aláomló hófehér abroszon általam addig sosem látott, különleges mintázatú porcelántányérok (lapos, mély, salátás és csontoknak való, persze mind egyazon készletből) sorakoztak egymáson és egymás mellett, jobbról-balról, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Gondosan elrendezett, csillogó-villogó kanalak, kések és villák várakoztak bevetésre készen, a középvonalon, de kissé oldalt helyezve könnyű vászonszalvétával letakart kenyereskosár, mellette déligyümölcsökkel púpozott másik kosár kínálta magát, a köztes teret a henger formájú kristálypoharak - belsejükben elegánsan, csúcsosra összetekert vászon kéztörlőszalvétákkal -, és a közelükben szintúgy metszett kristály fagylaltkelyhek töltötték ki. Az asztal másik felén, a szája felé tölcsérszerűen szélesedő szecessziós vázában értő kezekkel elrendezett tarka virágcsokor fokozta tovább a jószerével fokozhatatlant, s amíg a látványtól levegő után kapkodva, meghatottságtól párás szemmel közelebb araszoltam a tiszteletemre varázsolt látomáshoz, az egymással szemben elrendezett terítékek közé helyezett ovális faalátéten máris ott gőzölgött a nagy levestál, s egy pillanattal később meleg, sárga lánggal fellobbantak a karcsú tartóikban álló gyertyák kanócai, valami gyermekkori karácsonyokra emlékeztető, meghitt fénnyel árasztva el az álomszerű csendéletet. Életemben először - s meglehet, utoljára - csókoltam kezet úgy nőnek, hogy az abban kifejeződő színtiszta tiszteletet, elismerést és hálát nem szennyezte holmi gunyorosság, vagy a túlzó modorosság szemernyi makulája. Igazság szerint, már nem is emlékszem a minden bizonnyal nagy odaadással elkészített ételek ízére, sőt magára a menü fogásaira sem, mert annyira elteltem a gyertyafényes vacsora barátságos hangulatával, az általában zaklatott állapotban lévő lelkem dúlt csatamezejét egyetlen rohammal elfoglaló asszonyi jóság békességet árasztó melegével, hogy minden más mellékessé törpült a felejthetetlen estéről belém rögződött összbenyomás mellett.

  R. Ágnes egyébként - mit tesz a véletlen - régi erdélyi nemesi család sarja, ősei a Hunyad vármegyei Szászváros életében töltöttek be jelentősebb szerepet. Ennek apropóján egyszer megleptem egy Szászváros látképét ábrázoló eredeti, régi acélmetszettel, azon metszetek egyikével, amiket bizonyos Rohbock Lajos (Ludwig Rohbock) készített Erdély (és Magyarország) nevezetesebb településeiről, természeti képződményeiről az 1850-es évek derekán. A Rohbock által illusztrált, Hunfalvy János által megírt háromkötetes művet (Magyarország és Erdély eredeti képekben) 1856-64 között nyomtatták a németországi Darmstadtban. A hiánytalan három kötet ma már aukciókon sem fordul elő, az ára megfizethetetlen. Reprintben újranyomták, ebben a formában van meg nekem is, de hát ez mégsem az igazi. Az eredeti mű egyetlen metszete (a három kötetben bőven száz fölött van a számuk) négyezer forintért volt kitéve valamelyik antikvárium kirakatába. A nyolcvanas évek végén!

  Egy tavaszon és nyáron át tartott a kapcsolatunk, aztán ősz felé kifulladt, végső soron megint csak miattam. Miattam, ugyanis az érzelmi erózió akkor indulhatott el az általa vezetett, Golf fantázianéven bejegyzett utazási iroda felett felerészben tulajdonjoggal bíró nőben, amikor hosszú időn át hiába kapacitált, már-már könyörögve, nem mentem el vele kéthetes buszos kirándulásra Spanyolországba, a Costa Brava-ra, pedig mindenben a vendége lettem volna, egy fillért sem kellett volna fizetnem a túráért. Jobb híján magával vitte a lányát, aki viszont piszkosul unta a külföldi utakat (eszem azt az elkényeztetett szívét!), s mire visszaérkezett, érzékelni lehetett az elhidegülés kezdeti jeleit. 

 

  A feketetói vásár - 1990. október 11-13.:

 

  Elcsépelt, de attól még igaz frázis, hogy az ősz a búcsúzás ideje (lásd a fenti példát). Stílszerűen, ez év októberében került sor hosszú éveken át utolsónak számító erdélyi utazásomra, noha természetesen nem annak szántam. A hosszúra nyúlt (negyed évszázados) pauza a felerészben tőlem függő és a felerészben tőlem független körülmények kölcsönhatása miatt alakult így. Kedvenc Skodám nyergében ülve régi tervem vált valóra azzal, hogy október 11-13-ika között (hosszú hétvége lehetett) kiugrottam megnézni Körösfeketetó híres őszi kirakodóvásárát, amit rövidítve feketetói vásárként ismer Magyarország és Erdély lakosságának a népi értékek iránt érdeklődő része. A rosszul végződött nyári túrámról való visszaérkezésem óta többször is Pesten járt K. Erzsi rendszeresen nógatott a kilátogatásra, tulajdonképpen feleslegesen, mert különben is dolgozott bennem a kíváncsiság a mások által annyit emlegetett esemény iránt. Legalább egyszer mindenképpen kimentem volna megnézni, hát most elérkezett az idő.

  Körösfeketetó, ez a hosszan elnyúló román település a Nagyvárad - Kolozsvár útvonal mentén fekszik, s csak néhány kilométerrel esik odébb a Királyhágó Erdély felé néző lejtőjétől. A Sebes-Körös folyótól az országút és az azzal párhuzamosan futó vasúti sínpár választja el, amint túl még két-háromszáz méter széles, birkáknak, kecskéknek való igénytelen, gyér füvű kavicsos legelő lejt a vízpart felé. Ezen a folyó felé enyhén megbillent réten szokták megtartani a nevezetes ötnapos őszi vásárt (csütörtöktől hétfőig, de a hétfő állatvásárnak van fenntartva), amire Erdély minden tájáról érkeznek az eladók. A parkoló kocsik rendszámából ítélve nagyon sok magyarországi látogató vegyülhetett el a tömegben. Általában kevés az eredeti régiség (azok inkább illegálisan jutnak át a határon, és találnak tehetős gazdára Magyarországon), a bérelt pavilonok és sátrak többsége (már amelyik nem lacikonyhaként vagy főleg cujkát kínáló pálinkakimérésként üzemel) a minőség alsó határát súroló tucattermékeket kínál: a silányabb kategóriába tartozó korondi fazekasmunkákat, elnagyolt figurájú sakk készleteket, faragott túrabotokat, taplóból készült túra- és vadászkalapokat, ordítóan giccses olaj - és üvegfestményeket, gagyi bugylibicskákat, csiricsáré holmikat. A vásár ezen része inkább bolhapiaci hangulatot áraszt. De akadnak jobbféle, igaz, sokkal drágább portékák is: máramarosi festett csergék, igényesen megfaragott székely pásztorbotok, míves kalotaszegi varrottasok, cifra mintázatú sulykolók, hatalmas méretű, a téli havasokra való pásztorsubák (távolról kisebb szénaboglyának látszanak).

  A legjobb holmikat azonban a sátrak között cirkáló sokszoknyás cigány asszonyok és dzsuvás képű csemetéik kínálják, méghozzá kézből (abból a szappant sosem, de vizet is ritkán látott retkesből) vagy a vállaikra vetett sporttáskákból. A nagy bajuszú, zsíros fekete kalapú, bőrmellényes férfiak tisztes távolságból figyelik a hozzájuk tartozó kompánia ügyködését. Ezek a csencselésre szakosodott cigányok (akiknek a zöme tiszta magyar nyelven beszél és Gábor cigánynak vallja magát, vagyis megesküszik rá, hogy a legendás székely ágyúöntő, Gábor Áron leszármazottja) nyaranta keresztül-kasul beutazzák Erdélyt, összegyűjtenek mindent, amiből kinéznek valami hasznot, aztán, ahol tudják, piacra dobják őket, például a feketetói vásáron. 

  Erzsivel éppen egy álmatagon ácsorgó, kormos képű, süldő kiscsávó mellett sétáltunk el, amikor az váratlanul lehajolt és egy furcsa formájú fabábut emelt ki a lábai közt tartott szatyorból. A kőkemény tapintású, sötétbarnára érlelődött fából készült, székely vagy csángó vándorlegényt ábrázoló, naivan elméretezett, nagyfejű szobron első pillantásra látszott, hogy autentikus régiség, kétség sem férhetett az egyediségéhez. Jókor voltam jó helyen. Mindjárt rákérdeztem az árára, s hogy a gyerek nevetséges száz lejt (ami akkori áron nem egészen kétszáz forintnak felelt meg) kért érte, máris kezébe nyomtam egy rongyos szélű kék bankót (a román papírpénzek, Európában példátlanul cudar minőségük miatt hamar porlékonnyá váltak, s egyhamar eltűnt róluk a rajzolat). A gyors üzlettel láthatóan elégedett srác annyit még magától hozzáfűzött, hogy a becses holmi Palánkáról, azaz a csángók által lakott Gyimespalánkáról való. Talán egy Tatros-völgyi gyimesi pásztorlegény faragta a tavasztó késő őszig tartó havasi legeltetések unalmas óráiban, talán a dologtalan, hosszú téli hónapok idején készült a kemencepadkán melegedő naiv mester kezében; akárhogy volt, így is, úgy is páratlan remekmű. Erzsivel együtt nagyon örültem a szerencsés fogásnak, aminél autentikusabb népművészeti tárgyat keresve sem találhattam volna. (A bumfordi, ám számomra roppant kedves figura az ágyam mellett kapott helyet. Őrzi az álmaimat - talán velem együtt álmodik -, amelyek néha távoli szülőföldje, a Keleti-Kárpátok, az Apahavas, Tarhavas és Csudomir hajnali párától füstölgő fenyőillatú, csöndes völgyei felé szállnak. Ettől semmi pénzért meg nem válok, nem akarok úgy járni vele, mint a fekete szász fakorsóval, minek az eladását százszor megbántam már. Ha majd a vesztem érzem, odaajándékozom a Néprajzi Múzeumnak, ott bizonyára méltó helye lesz.) Alig tettünk meg tíz lépést a tömegben, amikor hátulról a karomba kapaszkodott egy hibátlan magyarsággal rikácsoló cigány asszony, és visszakövetelte a bábut, mondván, hogy a gyereke tévedésből mélyen értékén aluli összeget kért érte. Tulajdonképpen igazat szólt a szentem-lelkem, addigra azonban úgy beleszerelmesedtem a figurába, hogy semmi pénzért nem adtam volna, s jogos jussomat készen álltam néhány pofonnal megvédeni. Ezt a magam keresetlen szavaival közöltem is az őszinteségemtől meghökkent asszonnyal, aki gyorsan körbenézett védelemért, ám nagy kalapú és nagy bajuszú szerettei a látósugarán kívül tartózkodtak. Amíg valami azonnali segítség után kutatva tanácstalanul forgatta a fejét, Erzsi szelíden elrángatott a közeléből, ami előrelátó gondolkodásra vallott, mert ezeknél a cigányoknál elég könnyen nyílik a bicska. A körülöttünk óvón összezáró tömegben elvegyülve, nevetgélve, ámuldozva végiglökdösődtünk a tarkabarka vásár teljes hosszán, de sem aznap, sem a következőn nem találtam ehhez mérhető értéket. (Azóta elgondoltam párszor, hogy aznap, nevelő szándékkal, alighanem bucira verték a rossz boltot csináló szerencsétlen gyerek képét, de utólag legyen neki vigasz, hogy nemes ügy érdekében szenvedett.) Vettem ugyan egy közepén magyar zászlóval díszített, "Éljen a haza!" feliratú régi dísztányért (a konyhám falán lóg), valamint egy zöld és fehér színekkel megfestett kalotaszegi bokályt (ez meg a könyvszekrény tetejéről figyeli életem folyását), és a Bánffyhunyadon berendezett kis házi műhelyében Erzsi is meglepett néhány maga által faragott sulykolóval (szintén a konyhám falát díszítik), meg egy általa készített díszkeretbe illesztett, Kós Károlyt ábrázoló nyomattal, ám az igazán nagy fogást a fából faragott vándorlegény jelentette. Már ezért az egyért megérte kiutazni.

  Ez alkalommal két éjszakát töltöttem Erzsiéknél, ám mivel a rendszerint csendesen szöszmötölő, ritka szavú, soványka mama mindvégig otthon tartózkodott, ha szeretni akartuk egymást a kedves lányával (márpedig, mi az hogy!), akkor esténként kénytelenek voltunk kiautózni a Kalotaszentkirály melletti, térdig ködpárába burkolózott, szénaillatú kaszálóra. Elutazásom előtt megállapodtam az ötletemre lelkesen rábólintó lánnyal, hogy ráérő idejében készít nekem egy olyan hat darabból álló kopjafa-sorozatot, amelynek egyes tagjai Erdély magyarlakta tájegységeinek jellemző motívumait jelenítik meg. Persze nem ingyen, de baráti, méltányos áron. Részéről rendben volt a dolog. A következő nyáron egy ismerőse Daciájával Pestre jövet áthozta a gyimesi, háromszéki, mezőségi, székelyföldi és a férfi illetve női motívumokkal készült két kalotaszegi kopjafát. A fél tucat faragás együttesen tizenötezer forintba került, de ennél mind anyagi, mind eszmei vonatkozásban jóval többet érnek.

 

  Búcsú Erdélytől:

 

  Szóval, szeretett Erdélyem azon a nyüzsgő októberi vásáron, azzal az elnagyolt, fából faragott fickóval igazán míves ajándékkal búcsúzott egyik legodaadóbb hívétől, tőlem. Azóta, ha kínzóan hiányoznak az erdélyi hegyek közt megejtett nagy utazások, a gyönyörű hangú Sebestyén Márti kazettáját hallgatom, s lelki szemeim előtt máris sorjáznak Kalotaszeg meg a Székelyföld, azaz Udvarhely-, Maros-, Csík- és Háromszék tündérszép tájai, égre nyújtózkodó fiatornyos templomai és vaskosan gubbasztó haranglábai; a Királyföld bámulatos építészeti megoldások sorát felvonultató, erőt és összetartást sugárzó szász erődtemplomai; Máramaros vad, méregzöld fenyvesei; Szilágy, Szolnok-Doboka és Kolozs dimbes-dombos földjének száz takaros települése; Bihar és Torda-Aranyos sziklás-barlangos hegyei; a magyar, szász és román kultúrát békésen ötvöző Kis- és Nagy-Küküllő; délen pedig Fogaras, Szeben és Hunyad zord havasai, román falvai, temetői, elhagyatott szász és magyar romvárai; s felzaklatott lélekkel, a szemem sarkában bocsánatos könnyekkel, egy magányos száműzött bánatával dúdolom a minden kedves emléket előcsalogató nótát, a Repülj, madár, repülj!-t. Életemben ezt a különös dallamvilágú, fájón édes dalt hallgattam a legtöbbet. Mintha egyenesen nekem írták volna.

  "Repülj, madár, repülj, Menaságra repülj,

  Édes galambomnak gyenge vállára ülj.

  Vidd el madár, vidd el, levelemet vidd el

  Apámnak s anyámnak, jegybéli mátkámnak.

 

  Ha kérdi, hogy vagyok, mondjad, hogy rab vagyok,

  Szerelem-tömlöcben térdig vasban vagyok.

  Rab vagy, rózsám, rab vagy, én meg beteg vagyok,

  Mikor eljössz hozzám, akkor meggyógyulok.

 

  Repülj, madár, repülj, Menaságra repülj,

  Édes galambomnak gyenge vállára ülj,

  S ha kérdi, hogy vagyok, mondjad, hogy rab vagyok,

  Szerelem-tömlöcben térdig vasban vagyok."

 

  (Zárójelben tenném hozzá, hogy a dalban megidézett Menaság alatt a Csíki-havasok mélyén fekvő, tisztán székelyek által lakott Csíkmenaság értendő.)

 

  Erzsi rendszeresen átjár Magyarországra:

 

  Erzsi a júliusi összeborulásunk óta egyre gyakrabban utazott fel Budapestre. A Marosvásárhely - Kolozsvár felől jövő vonat megállt Bánffyhunyadon, ő pedig öt perc gyaloglásra lakott az állomástól.

  Ideát pont Zuglóban, a Nagy Lajos király útja és az Egressy út kereszteződése közelében lakó fiatal ismerőseinél szállt meg (maguk is erdélyi származásúak). Néhányszor felugrottam hozzájuk, a nyomorult kis bérlakásba, s ilyenkor hosszasan elbeszélgettünk az erdélyi dolgokról. Erzsivel innen indultunk neki autóval az estéknek, amelyek rendszerint a Farkasréti temető feletti domboldalban értek véget. Szeretkezés előtt és után, egymáshoz bújva, vagy inkább egymáshoz menekülve, csendben figyeltük az alattunk ezüstös takaróként elterülő éjszakai város hangulatosan csillogó lámpafényeit. Az autó ülésein két, alapvetően magányra kárhoztatott lélek kapaszkodott reménykedve egymásba. Mint tudjuk, a remény hal meg utoljára. Sosem teszik hozzá, hogy hiába utoljára, attól még az is meghal.

  A nem különösebben szép, ámde remek alakú lány nagyon jó szeretőnek bizonyult. Ahhoz a rejtetten szenvedélyes fajtához tartozott, amelyiken, amíg tűzbe nem hozták, szemre nem tűnt fel semmi, ám ha pezsdült a vére, boszorkányos ügyességgel s lelkes kitartással mozgott, s mint általában azok a kishitű nők, akik jobbára ok nélkül elégedetlenek magukkal, netán gátlásosak az átlagos vagy magukban annak elkönyvelt arcuk miatt, s ezért örökös bizonyítási kényszertől szenvednek, szeretkezés közben engedelmes, könnyen irányítható partnerem volt. Mélybarna, beszédes szemekkel. 

  K. Erzsi nekem nem egyszerűen egy újabb nő felbukkanását jelentette az életemben. Ha mindössze ennyit számított volna, minden bizonnyal hamarabb elengedjük egymás kezét. De születési helye, családi gyökerei miatt a régi erdélyi, közelebbről a maguk gazdag szellemi és tárgyi kultúrájára méltán büszke kalotaszegi magyarok leszármazottját (is) láttam benne, éppen ezért, ha öleltem, nagyobb tisztelettel bántam vele, mint általában szoktam volt a legtöbb barátnőmmel. Erdély eleven ajándékának (de nem játékszernek) tekintettem, s büszke voltam értékes barátságára. Kapcsolatunk télen sem szünetelt, hűségesen jött a kolozsvári gyorssal, amikor csak tudott. Ilyenkor általában hozott magával eladásra szánt holmikat is: régi szász irhabundákat, körösfői varrottasokat, festett mázos kancsókat, amiket rendszerint egy várbeli régiségkereskedőnek adott el. Én vittem fel holmistól az Úri utca környékére, s a kocsiban megvártam, amíg a tulajjal odabent elintézi az elintézendőket.

 

  Erzsivel anyám budafoki lakásán:

 

  Egy alkalommal szeretkezés céljából anyám budafoki lakására vittem, ahová régóta saját kulcsom volt. Hogy ne mindig a szűk kocsiban ölelkezzünk. Úgy tudtam, hogy anyám aznap nem jön haza, ám ezzel kapcsolatban valamit félreérthettem, mert egyszer csak kellemetlen meglepetésként megcsörrent a bejárati csengő, s anyám a saját lakása ajtajában állt. Nem tudott egyből bejönni, mert belülről a zárban hagytam a kulcsomat. Szerencsére. A türelmetlenségtől és némi idegességről árulkodó csengőhangra riadtan bukkantam elő a lány széttárt combjai közül, az egész képemről áradt a nő illata. (Ezt most nagyon kulturáltan fogalmaztam meg.) Az előszobaajtó előtt értetlenül toporgó anyámnak a kinyitott kisablakon keresztül igyekeztem elmagyarázni, hogy a lehető legrosszabbkor jött haza, s megkértem, hogy ugyan, menjen már a kocsijával egy kört a környéken, mire visszaér, eltűnünk. Anyám, aki még nem találkozott a részemről sokszor emlegetett Erzsivel, s kíváncsi lett volna rá, nem értette, miért ne jöhetne be, mondjuk a konyháig - a saját konyhájáig -, ott letette volna a holmiját, s elment volna. Ámde nem akartam, hogy addig is bejöjjön, mert úgy éreztem, hogy a barátnőm öléből az arcomra ragadt illat belengi az egész előszobát, s mégiscsak kínos lenne, ha a tulajdon szülőanyám előtt így mutatkoznék. Nem is beszélve Erzsiről, akinek szintúgy ciki lett volna a találkozás ilyen körülmények között. Anyám kicsit méltatlankodva, de nagy nehezen eltávozott valamerre, s mi kapkodva felöltöztünk, megmosakodtunk, és viharsebesen elhúztuk a csíkot.

 

  Erzsivel a pesti táncházakban:

 

  Pesti tartózkodása, tartózkodásai alatt Erzsivel jó néhányszor ellátogattunk az Almássy téri művelődési házba, vagy a Március 15. tér mögötti Molnár utcába, ahol hétvégenként, a délutáni óráktól éjfél utánig táncház működött. A muzsikusbandák főleg az igaz emberi érzelmeket messzemenően kifejező, vontatottan lüktető mezőségi zenét (idetartozik a széki is) játszották talpalávalónak. Sokan ropták a nem is olyan egyszerű lépéskombinációkból álló táncokat, én magam a fal mellé állított székek egyikén ülve, nagy kedvvel figyeltem a kitűnő táncosokat, s hallgattam a fülbemászó muzsikát, de Erzsit olykor elkapta mellőlem egy-egy otthonról, Kalotaszegről ismerős legény, hogy jól megforgassa. A háromtagú zenekarnak emelt alacsony pódium előtt egy időben húsz pár táncolhatott (ki valódi népviseletbe, ki ahhoz hasonlító, hétköznapi öltözékben), s nem mondhatni, hogy kímélték volna a talpukat, mert a fordulóknál úgy vágták oda a padlóhoz, hogy fázósan beleremegtek az épület falai. Repült ám oldalra a rózsásra hevült arcú lányok hosszú, kifésült sörénye, vagy éppen parasztosan szorosra font haja, s a széki viseletre ütő, térdig érő, fekete rakott gyolcsszoknyák (piros és zöld kis virágmotívumokkal díszítve) izgatóan csavarodtak az izzadtságtól csillogó formás combokra. 

  Az ilyen helyeken általában hagymakarikákkal ízesített, pirospaprikával megszórt zsíros kenyeret, vagy mustáros-tormás sült kolbászt lehetett venni s enni, hozzá olcsó világos sört, üdítőt, vagy sima ásványvizet inni. Tömény szeszt elővigyázatosságból nem árultak. Az egyszerű ételek-italok illettek a puritán környezethez, ahol mellőztek minden művi sallangot, nem, vagy csak jelzésszerűen állítottak "népies" díszleteket; itt a zene, a tánc, és a kettő eredőjeként a jókedv számított, ezekből pedig bőven kijutott. Nagyon tetszettek ezek a hangulatos táncházi látogatások, mert ha csak rövid időre is, erdélyi emberek között lehettem, s ezek a lelki feltöltődést szolgáló élmények valamennyire pótolták az egyre halogatott személyes látogatást. Nem mondhatni, hogy valaha is úgynevezett közösségi ember lettem volna (mint ahogy ma sem vagyok az, sőt az évek múlásával gyarapodó élettapasztalatok még inkább magamnak valóvá, zárkózottá tettek), de a meghatóan nyílt szívű, kedélyes erdélyiek társaságában valahogy egykettőre felszabadultnak éreztem magam, közöttük mindig könnyen feloldódtam. Ők jobb emberek s különb magyarok, mint az itteniek, az úgynevezett anyaországiak.

  Ezen a nyáron (arra nem emlékszem, melyik hónapban), a műszak vége felé a lány váratlanul, minden előzetes értesítés nélkül megjelent Feri autószerelő műhelyénél. Észre sem vettem mivel érkezett, taxival, netán busszal, de egyszer csak ott állt a ki- és beálló kocsik miatt szélesre tárt nagykapuban. Örömmel siettem elé, de Erzsi még inkább örült nekem, mert nem zavartatva magát az olaj- és zsírfoltos overallomtól, egyszerűen a nyakamba ugrott, s a járdán állva olyan hosszan s alaposan megcsókolt, hogy alig kaptam levegőt. Feri mögöttünk néhány lépésnyire zavartan krákogott, mert, mint utólag elmondta, borzasztóan kínosnak érezte a szomszédság és a jelenlévő két ügyfél szeme láttára zajló jelenetet. Magam is éreztem, hogy túlzás ez a különben felettébb kitüntető öröm (hiszen Erzsi nem olyan régen, két hete járt utoljára Pesten), de a nem tudom, minek köszönhetően fellelkesült lányt sem akartam megbántani azzal, hogy, ha mégoly óvatos formában is, nagyobb önuralomra intem. Valahogy sikerült tapintatosan lefejtenem magamról, és elterelnem a közeli fák árnyékában parkoló kocsimhoz, ahol a kezébe nyomva egy aznapi újságot meg valami üdítőt, beültettem az anyósülésre. A munkaidő lejártával aztán együtt hajtottunk el. Feri másnap nem bírta kihagyni, hogy elítélően fel ne emlegesse a kapuja előtti nagyjelenetet. Magamban bizonyos fokig igazat adtam neki, ugyanakkor biztos voltam benne, hogy jó adag irigység is dolgozik a fiúban, hiszen olyan kövér és lehetetlenül rusnya (meg lusta) nőt vett feleségül (aki addigra szült neki egy fiút meg egy lányt, amitől még jobban elhízott), akivel égő lehetett kimenni nemhogy az utcára, de a kert végi molyrágta körtefáig is. Igaz, tudvalevőleg nem a szépségéért, hanem a hozományáért vette el. Jót somolyogtam a kese bajszom alatt, hogy akkor viszont milyen alapon moralizál itt nekem az érdekből nősült haver? De nem szóltam semmit, hiszen névleg Ferié volt a műhely, papíron ő volt a főnök (valójában pedig a pénzes felesége, még ha ezt a tényt sosem volt lelkiereje beismerni a fiúnak), és semmi értelme nem lett volna összeszólalkoznunk ezen a témán.

 

  A családdal az ausztriai Gansendorf szafariparkjában - 1990 nyara:

 

  Még mindig ennek az évnek a krónikájához tartozik az a nyáron megejtett ausztriai út, amikor is kicsiny családunk ellátogatott a Bécstől harminc kilométerre, keletre eső Gansendorf falunál kialakított szafariparkba. A kitaposott Budapest - Hegyeshalom - Hainburg - Gansendorf útvonalat követtük, s ezen is jöttünk vissza. Elsősorban persze a gyerekek kedvéért keltünk útra, hiszen inkább nekik nyújthatott nagyobb élményt az afrikai szavannák hangulatát felidézni igyekvő park, aminek legfőbb vonzereje abban rejlik, hogy az olyan, egzotikus tájakról való állatok, mint például a zsiráfok meg az antilopok, szabadon kószálhatnak a parkot átszelő úton lassan haladó kocsik között, s a látogatók tényleg testközelből figyelhetik meg a másutt ketrecbe zárt állatokat. Egy rámenősebb zsiráf miatt például meg kellett állnom, mert a meleg miatt félig lehúzott kocsiablakot nyalogatva jószerével kikövetelte magának a bejáratnál zacskóban kapható csemegét. Amikor egészen közel dugta a hosszú nyaka végén himbálózó, nagybőgő tokjára hasonlító hatalmas fejét, mindannyian megszeppenten húzódtunk hátrébb, de nem harapott, hanem azzal a borzalmasan nyálas, az érett szeder lilás színében játszó nyelvével szelíden kinyalta a kaját a tenyerünkből. Pár száz méterrel odébb, ráncos, löttyedt feneküket mutatva felénk, a pesti állatkertben látottaknál kisebb termetű, valószínűleg indiai elefántok legelésztek csordában, de ezek nem jöttek közelebb a kocsihoz. A nyitott futtató mellett kialakított állatkertben már "rendes" ketrecek mögé zárták a vadállatokat, s egy kopasz állatszelídítő mintegy félórás műsor keretében ugráltatta szerencsétlen életunt tigriseket és oroszlánokat. Hogy a szüleikkel ide kilátogató gyerekek számára teljes legyen az élménykínálat, amolyan mini vidámpark is működött a park területén. Úgy vettem észre, Levinek meg Csabinak az állatoknál jobban tetszett a vízsugárral való célba lövés, meg az, hogy egy sátorral odébb több ezer, öklömnyi méretű színes műanyaglabda közé lehetett ugrálni a sérülés veszélye nélkül. Végső soron édesmindegy, mi okozta a nagyobb örömöt, a lényeg, hogy a fiúk jól érezték magukat. Visszafelé jövet megálltunk a Dévénnyel szemközti osztrák Duna-parton, ahol az aszfaltozott bekötőúton egy környékbeli modellező túráztatta a távirányítású, kicsinyített méretű, de nagyon mozgékony és villámgyors modell versenyautóját. A Duna és a Morva folyó találkozásánál emelkedő dévényi sziklán, a most is látható várromok közelében magasodott az ezer évvel korábbi honfoglalás tiszteletére 1896-ban felállított, úgynevezett millenniumi emlékmű (ilyen épült még a kárpátaljai Munkácson és Vereckén, az erdélyi Brassóban, a délvidéki Zimonyban, és persze a fővárosban, Budapesten - ez utóbbi kivételével mindet elpusztították az utódállamok), amit az 1920-as évek elején a csehek felrobbantottak. Mivelhogy Dévény Trianon óta Csehszlovákiához (a föderáció felbomlása után Szlovákiához) tartozik. Dévényt, mint az ország (mármint Nagy-Magyarország) nyugati kapuját, a Góg és Magóg fia vagyok én című versének második szakaszában felemlíti a restségre hajlamos fajtája iránti nemes indulatoktól örökké izzó, utolérhetetlen Ady is:

 

  "Verecke híres útján jöttem én,

  Fülembe még ősmagyar dal rivall,

  Szabad-e Dévénynél betörnöm

  Új időknek új dalaival?"

 

  Kimennek az oroszok Magyarországról - 1991. június:

 

  1991. Számomra rejtélyes esztendő, mert nem emlékszem, hogy bármiféle kiugró családi esemény kötődne ehhez a tizenkét hónaphoz. És ami a legfurcsább, annyi külföldi utazással színesített nyár után talán ez volt az első, amikor az ország határain belül töltöttem a szabadságom java részét. De hopp, nem addig a! Jut eszembe, mégsem maradtunk egészen külföldi út nélkül, hiszen a családdal ősszel kisebb körutat tettünk Burgenlandban, az egykor Magyarországhoz tartozó Várvidéken. De erről kicsit később.

  Előbb néhány sorban megemlékeznék arról a nagy horderejű, nem csupán politikai jelentőségű, mert rengeteg magyar és más nemzetiségű ember, család hétköznapi életét érintő eseményről, ami ennek az évnek az első felében zajlott le ebben a sokat szenvedett országban. Márciustól kezdve ugyanis kezdetét vette a szovjet csapatok és haditechnika teljes kivonása magyar földről. Negyvenhét évnyi megszállást követően 100.380 szovjet katona, kiszolgáló polgári alkalmazott és ezek családtagjai, 21.726 kerekes jármű, 2269 lánctalpas, 196 db rakétaindító állvány, 860 harckocsi, 1473 páncélozott jármű, 622 löveg (ágyú) és 560.912 tonna hadianyag került elszállításra, főként vasúti szerelvényeken, tehervagonokban. (Mostanában derült ki, hogy a szovjetek atomtölteteket is tároltak nálunk.) De végleg keletnek vette az irányt 160 szovjet felségjelű repülőgép is. (A Magyar Nemzet adatai.) Az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy 1991. június 19-én, szerdán, 15 óra 1 perckor, a záhonyi Tisza-hídon távozott Magyarországról. A nagyobb médiahatás kedvéért eredetileg gyalogosan ment volna át a határhídon, de az utolsó percben változott a terv, autóba vágta magát és sebesen áthajtott Kárpátaljára (valószínűleg megsértődött). "Maga mögött hagyott egy vérbe fojtott forradalmat és szabadságharcot, több ezer illegálisan megépített, használhatatlan objektumot, kerozinnal és egyéb veszélyes anyagokkal szennyezett földek négyzetkilométereit. Nem tudom, eszébe jutott-e, hogy még sokáig magyar lakta területen halad, míg Kijevbe ér..." - részlet Mózes Miklós újságíró Tizenöt éve mentek el a szovjet megszállók című cikkéből (Magyar Nemzet 2006.06.19.). Magyarország tehát ideiglenesen visszanyerte teljes függetlenségét. Aztán rövidesen beléptünk a NATO-ba... De minek?

 

  Ágnes vállalatának siófoki üdülője:

 

  Ezen a nyáron együtt nyaraltunk Ágnes munkahelyi üdülőjében, Siófokon. Mint a korabeli fényképek hátoldali dátumai tanúsítják, az előző években, 1989-ben és 1990-ben is lent volt a család, mindkétszer júliusban. A rendelkezésünkre bocsájtott szobát éppenséggel nem nevezném apartmannak, de azért két felnőtt és két kisgyerek éjszakára elfért benne. A kocsival beállhattunk az üdülő gyöngykaviccsal felszórt hátsó udvarára, az árnyékot adó nagy, dús lombú fák alá, a napi háromszori étkezést beleszámolták az ellátásba. A tópart legfeljebb tíz méterre lehetett a sétányra nyíló kertkaputól, s még a vállalati csónakot is használhattuk, ha evezni vágytunk. Késő este, amikor a pecsenyére sült gyerekek szétvetett tagokkal, a napi játéktól kifáradva az igazak álmát aludták az ágyaikon, s a környék nyaralói végleg elcsendesedtek, a tóhoz vezető, sudár nyárfákkal szegélyezett kis utcára néző erkélyhez - amelynek korlátjára könyökölve hallgattam a természet nyáresti hangjait - zavartalanul felhallatszott a parti töltés termésköveit nyaldosó víz hullámainak nyugodt csobogása, s az északi parton fekvő Alsóörs és Almádi távoli fényei versenyt hunyorogtak a koromsötét égen villódzó csillagokkal. Odalent, a kert nyírt gyepén rovarokra és gilisztákra vadászó sündisznó rohangászott bokortól bokorig, a távolból szerelmes macskabaglyok szívszaggató nyávogása törte meg a csendet. (Vajon miért kedvelik annyira a macskabaglyok Siófokot?) Ha mély sóhajjal feltámadt a hűvös, vízszagú éjszakai szél, a nyárfák levelei forgolódva zizegtek vékony száraikon, s a tó vizének locsogása mindjárt ingerült mormogásra váltott. Igazság szerint ilyenkor, éjfél és a hajnali szürkület között szerettem Siófokot, de csakis ilyenkor, mert a felkapott üdülőváros nappali ricsajának elviseléséhez már akkor öregnek éreztem magam.

 

  Hétvégi autózás Siófokra, rosszullétek sorozata:

 

  Nem tudom, hogy amit most elmesélni készülök, pontosan melyik nyáron történt, de az évszám a legkevésbé fontos. Annyi biztos, hogy az eset a kilencvenes évek elejére tehető. Ágnes és a fiúk már jó néhány napja lent nyaraltak a Balatonnál, én pedig hét közben dolgoztam, amikor egy hosszú hétvégére leugrottam hozzájuk. Úgy péntek délután három óra tájban indultam el Pestről a kocsival, végig az M7-esen mentem, mégis este kilenc körül értem az üdülőhöz. Könnyen kiszámítható, hogy a mintegy százhúsz kilométeres távot hat óra leforgása alatt teljesítettem. Nem mondom, nem a legrosszabb átlag az óránkénti húsz kilométeres sebesség, de ennyi idő alatt hátrafelé görkorcsolyázva is le lehet érni. A baj nem a Skodával, hanem megint velem volt. Az indulást követő első félóra nyugodt vezetéssel telt, ám ahogy kiértem az autópályára s beletapostam a gázba, elveszítettem a városban még megvolt biztonságérzetemet, s minden bejelentés nélkül, csőstől zuhant rám a jó öreg pánikból fakadó félelem. Mint korábban a Petőfi-hídon, vagy a forgalmas kereszteződések piros lámpáinál. Na, ezt már ismerem - gondoltam én naiv, s elbizakodottan átadtam magam a tévhitnek, miszerint képes vagyok kezelni a helyzetet. Pedig dehogy. Ezt az alattomos lassúsággal - általában évek alatt - kialakuló, roppant ijesztő betegséget sosem lehet eléggé kiismerni; jön amikor akar, s távozik, amikor már majdnem feladod. Nagy levegőket vettem, és kissé feljebb engedtem a gázpedált, száztíz helyett megelégedve az óránként nyolcvan-kilencvenes tempóval. Körülbelül tíz kilométerenként félreálltam a parkolókba, hogy kivárjam az éppen esedékes rosszullétem lassú csitulását. (Leállíthatatlan kéz- és lábremegés, erős verejtékezés, lágyan liftező gyomor, felpörgött pulzusszám, zsibbadtságérzés a hastájékon stb.) Három tűz közé szorultan, elkeseredetten agonizáltam a kormányra borulva, mert folyton az járt a fejemben, hogy egy: Siófokon Ágnes és a fiúk számítanak a jó előre megbeszélt érkezésemre, ezért feltétlenül tovább kell haladnom, kettő: Pesten még semmi bajom nem volt, s ettől két kézzel húzott vissza a biztonságos otthon képe, három: belülről folyamatosan támadt a már-már őrületbe kergető irracionális félelem. Azon a délután megint kóstolót kaptam a pokolbeli viszonyokból: ha elindultam, az volt a baj, ha pedig megálltam, akkor az okozott gondot. A kihalt parkolókban egymagamban ácsorogva szinte dideregtem a szorongástól. Az előttem százszámra elhúzó, vidám és népes családokkal zsúfolásig telt autók közelében borzasztó magányérzet szállt meg. Kegyetlenül elkeserített, hogy mint a múló évek során annyiszor, megint tehetetlen, kívülálló szemlélőként, mintegy az emberektől elválasztó, összetörhetetlenül vastag üvegfal mögül figyelem az életet, ahelyett, hogy magam is a sodrában lennék. Mit nem adtam volna, ha akad egy akármilyen szakadt stoppos fazon, akit elvihettem volna Siófokig, aki a dumájával, vagy a szimpla jelenlétével menet közben eltereli gondjaimról a figyelmemet, de hát a sztrádák mentén nem szoktak stoppolni. Kezeim között a görcsösen szorongatott volánnal számtalanszor megfogadtam, hogy a következő kijáratnál elhagyom az autópályát, és visszafordulok a rögeszmésen biztonságosnak gondolt Pest felé. De minél messzebb kerültem a fővárostól, annál bajosabbnak látszott a kerülőutakon való visszatérés. Ítélőképességem maradéka váltig arról győzködött, menjek előre, különben még nagyobb lesz a kár. Késő délután elértem arra a pontra, amikor valamivel közelebb jártam Siófokhoz, mint Pesthez, s végleg elvetettem a meghátrálás tervét. Mint a magát rejtett menedék felé vonszoló sebzett állat, parkolótól parkolóig araszoltam, miközben csigalassúsággal közelítettem az elérhetetlen messzeségben húzódó, másoknak felszabadult hétvégét ígérő, az én víkendemet kínkeserves órákkal megelőlegező Balaton felé. Amikor sötét estére az út mellett végre megpillantottam a Siófok feliratú helységnévtáblát, a hatalmas megkönnyebbüléstől elfojthatatlanul törtek fel belőlem a könnyek, úgyhogy a városszéli leállósávban további negyedórán át szárítgattam az arcomat, mire úgy-ahogy összeszedtem magam. Ettől fogva normális mederbe terelődtek a dolgok. Mielőtt felmentem volna az üdülő emeletére, a vízparton alaposan megmostam a képemet, hogy ne látszódjék rajtam, hogy mennyire megviseltek az utóbbi órák gyötrelmei. A vasárnapi visszaút - amit szintén egyedül tettem meg, mert Ágnesék nyaralásából hátra volt néhány nap, s még maradtak - már nem okozott ekkora traumát, pedig az előzmények után nagyon tartottam tőle. De azt a Balaton felé vezető utat az életben nem felejtem el, s meglehet, ennek a szörnyen nehéz délutánnak nem kis szerepe van abban, hogy ha nem muszáj ráhajtanom, kerülöm a rossz emlékű M7-est.

 

  1991 ősze:

 

  Levi ősszel elkezdte az általános iskolai tanulmányait, méghozzá a volt ovijához közeli Újvidék téri suliban. A fiú első tanítási napján én mentem Csabi elé az óvodába, s onnan együtt a bátyus iskolájához. Szeretett fiaimról akkor készítettem azt a két jól sikerült felvételt, amelyen Levi kék iskolásköpenyben, világos térdnadrágban, hátán a táskával, mellette a Pitcher feliratú trikót s szintén vágott szárú nadrágot viselő Csabóca látható. A fényképeket percek óta itt tartom a kezemben, de akárhogy igyekszem, sehogy sem bírom felfogni, hogyan szaladt el azóta annyi esztendő?

  Az ősz további feljegyzésre méltó eseményét az az októberi, egynapos burgenlandi kirándulásunk jelentette, amelynek pontos útvonala ma már a feledés homályába vész, de annyi biztos, hogy Hegyeshalom után léptünk osztrák területre, s Kismarton érintésével a Fertő-tó nyugati partján fekvő Ruszton kötöttünk ki. (Egyébként ebben a hangulatos kisvárosban az évek folyamán még vagy három alkalommal megfordultunk.) Akárha nyár derekán, s nem az ősz kellős közepén jártunk volna, igen meleg időt fogtunk ki, a tó partján található pihenő- és szabadidőparkban készített felvételeken mindannyian könnyű, szellős ruhákba öltözve tűnünk fel. A gyerekek körében nagy sikert aratott az az ötletes szabadtéri játék, ami két, egymástól húsz méterre álló dombocska között kifeszített drótkötélből, s az arról egy hajlított fémkaron lecsüngő, két comb közé szorítható, bőrrel bevont ülőkéből állt. Nagyobb lendületet véve, különösebb erőkifejtés nélkül át lehetett siklani egyik dombról a másikra. A közelben álló fából ácsolt, függőhíddal és csúszdával ellátott játékváracska szintén magas tetszési indexet ért el. Az inkább augusztusira, mintsem októberire hasonlító napsütéses, remek időben tovább autóztunk déli irányba, ahol sikerült olyan, egykor Nagy-Magyarországhoz tartozott romantikus várakat vagy várromokat felkeresni, mint Léka, Borostyánkő, Lándzsér és Fraknó.

 

  A családdal a Gömör megyei Licén, utána pedig a Tátrában - 1992. április:

  1992 áprilisában régi álmom vált valóra, ugyanis végre eljutottam - családostól - a felvidéki, Gömör megyei Licére, ahol a Miski család eredetét, gyökereit sejtettem. Csak rövid emlékeztetőként ismétlem meg, amit korábban már megírtam, hogy Ila Bálintnak van egy Gömör megyéről szóló többkötetes, részletes munkája, amelynek az egyik kötetében, Lice falu tárgyalásánál rábukkantam családunk nevének 1551-ből való említésére. Ózd környékén, Bánrévénél léptük át a határt, aztán északra tartva Tornalja és Sajógömör után betértünk a Murány-patak völgyébe, ahol csakhamar Licére (szlovákul Licince) értünk. A templom közelében valami régi, a külső stukkódíszítésből, magas, barokk tetőzetéből és egyéb építészeti jelekből következtetve egy hajdan pompás, ma nagyon leromlott állapotú kúriához jutottunk. Hamar megtaláltuk a temetőt, s ott valóban sok Micski (a Miski név egyik változata) feliratú sírkőre leltünk. A kicsiny halottasház oldalában, a gaz közé vetve találtam egy vasból öntött Krisztus-féldomborművet, amit megtisztítottam a rozsdától és magammal hoztam Magyarországra. Lice után benéztünk a szomszédos, szintén magyarok által lakott Gicére, onnan pedig elmentünk az ugrásnyi távolságra eső Süvéte faluba, ahol a temetőt és a védőfallal kerített templomot vettük szemügyre. Egy öreg, fényesre csiszolódott falétrán felmásztunk a védőfal közelébe épített haranglábba. Innen a Murány-patak völgyében tovább utaztunk északra, s Jolsva és Nagyrőce után rátaláltunk a felette magasodó fennsík szikláira épült váráról híres Murányra. A sok vihart megélt, a régi romantikus szépirodalomban (A murányi Vénusz) is szereplő murányi vár (ami a tengerszint felett 938 méteren épült, s egyike a történelmi Magyarország legmagasabban fekvő várainak) lábához nagy kerülővel jutottunk el, a kocsit az út szélén hagytuk. A romokhoz vezető, az előző ősszel lehullott falevelektől zizegő gyalogút mentén elhelyezett tábla a környéken kóborló medvék által jelentett veszélyre hívta fel a figyelmet. A fiúk ettől egy picit megszeppentek, de én is megtapogattam a zsebemben tartott bicskát, bár nem tudom, mit számított volna egy megvadult medvével szemben. Sejtem. Szerencsére feldúlt mackókkal nem találkoztunk, viszont, ami nagyobb baj, romokkal is alig, mert az Idő s a szinte szakadatlan felvidéki háborúskodások gondoskodtak róla, hogy a hajdan nagy kiterjedésű, erős építményből minél kevesebb maradjon fenn az utókornak. Legépebben a bejárati toronybástya környékén állnak a falak, egyébként mindenhol csak töredékek. Viszont a Murányi-fennsíkról gyönyörű panoráma nyílik az Alacsony-Tátrára, s szép kilátás a mélyen alattunk húzódó Murány-patak délnek tartó völgyére. Murányból a Magas-Tátrába mentünk, s maradt még annyi időnk, hogy a befagyott Csorba-tó mögül induló, kétüléses sífelvonóval felmenjünk valamely magasabb hegycsúcsra. Amiből számomra tréfás kis utazás kerekedett, ugyanis az induló állomás jegypénztára mellől látható csúcs nem is tűnt különösebben magasnak vagy távolinak, ám menet közben kiderült, hogy amit végcélnak hittünk, az csak egy közbülső magaslat, ami alulról eltakarta az igazi végcélt jelentő hófödte hegyormot. A fene egye meg. Én Levivel utaztam párban, a mögöttünk jövő kettős székben Ágnes és Csabi ült. Induláskor még lekötött a hóval borított közeli s távoli hegyek fenséges látványa, ám hamarosan piszok magasra (a havas bokrokkal benőtt talajtól körülbelül húsz-harminc méterre) emelkedett velünk az idegesítően lengő ülőke, s bennem a földtől való távolsággal arányban növekedett a tériszony (kifejezőbb lenne a tériszonyat elnevezés) következtében fellépő szorongás. A félórás lebegés alatt hatásos fogyókúrán estem át, ugyanis izzadás formájában egy-két kiló súlyfeleslegtől biztosan megszabadultam. 

  

  Anyámmal és a fiúkkal újból Licén:

  Talán egy hónap sem telt el, s újfent megtettem a licei utat, ezúttal Ágnes asszony nélkül. A fiaimon kívül most anyám utazott velem. A temetőben megint találtunk egy, az előző hónapban találtnál nagyobb és díszesebb vaskeresztet, rajta a megfeszített corpus. Ez, mint szuvenír, a legutóbbi időkig anyám budafoki lakásában, a szekrény tetején kapott helyet, ám néhány hónapja kikerült a sufniba, mert - ha meglehetős fáziskéséssel is -, de anyámat kezdte zavarni, hogy temetőből származik a műtárgy. Anyuval ugyancsak fent jártunk a Murányi-platón, de ezúttal nem mentünk tovább a Tátra felé, hanem Tiszolcot és a váráról ismert Füleket érintve hazajöttünk.

 

  A korzikai út - 1992. augusztus:

 

  Hanem az 1992-es év igazi szenzációját az az augusztusi külföldi utazásunk jelentette, amikor családommal és az akkori piros 120-as Skodánkkal (TY-77-76) a Horvátország - Szlovénia - Olaszország - Franciaország (Korzika, Porto falu) - s vissza felé Olaszország - Horvátország (Isztriai-félsziget, Medveja település) útvonalat teljesítettük.

  Induláskor a hűvös éjszakában, vagy inkább a kora hajnalban végigszáguldottunk az M7-esen, és Nagykanizsa után, Letenyénél léptük át a horvát határt. Innen Varasd érintésével csakhamar Szlovéniában találtuk magunkat, ahol a Ptuj - Ljubljana - Postojna útvonalon haladva Kozinánál értük el a szlovén-olasz határt.

  Jó korán indultunk otthonról, ennek köszönhetően még el sem harangozták a delet, amikor a kopár Karsztból lefelé kígyózó meredek szerpentinen megérkeztünk az olasz Triesztbe. A városban némi pihenőt tartottunk, ami a színes, forgalmas, élettel teli kikötő és környékének bejárását jelentette. A torzonborz pálmafák árnyékában húzódó üzletsoron egy horgászbolt kirakatában megcsodáltuk a tengeri horgászáshoz való hatalmas, tízcentis horgokat, a szemre vékony, ám nagy teherbírású acélsodronyból készült zsinórokat, a különlegesen szélesen dobokkal felszerelt orsókat, meg a könnyűbúvárok által használt szigonypuskákat. Mögöttünk többemeletes, nem tudni pontosan honnan, alighanem Görögországból érkezett s innen Velencébe tovább induló utasszállító hajó navigált a móló mellé, leeresztett hátsó ajtaján keresztül több tucat motoros állt be a hajó gyomrába.

  A rövid kikapcsolódást, lazítást követően mi is becéloztuk magunknak - persze a szárazföldön - a százharminc kilométerre levő Velencét, ahová kora délután értünk el. Abban a reptér melletti kempingben szálltunk meg, ahol 1986-ban már megfordultunk Ágnessel. Az erre az útra vásárolt új, négyszemélyes sátor felállítása és berendezése után a nagy hőségben felszálltunk a kemping bejáratánál megálló, Velence központjába szállító buszra (négyünk jegye még mindig megvan). Egy útikönyvecske adatai szerint Velence városa 118 szigetre épült, területét 150 csatorna szabdalja, amik felett 378 híd ível át. Hát itt aztán megfordultunk mindenfelé, amerre a turisták meg szoktak fordulni. A Szent Márk téren vásároltunk két csomag madáreledelt, amivel Csabi és Levi tenyérből etette a kezükre szálló galambokat. A tikkasztó hőségben majdnem kiszáradtunk a szomjúságtól, amikor a tér mögötti csónakkikötőnél rátaláltunk egy ingyenesen használható fali ivókútra, ahol illedelmesen megvártuk, amíg két apáca teleszívja magát a hűs folyadékkal, aztán mi jöttünk. Egész délután a kanyargós vízi utcák és utak mentén csavarogtunk, hídra fel, hídról le (nem maradhatott ki a nevezetes Rialto sem), aztán, miután az este visszavivő autóbusz a reptér ellenkező végénél rakott ki, vártunk egy másikat, s arra szálltunk. Holtfáradtan estünk "haza", az ismerős kempingbe. Egy ilyen kimerítő nap után senkit sem zavart alvásában a pár száz méterrel odébb landoló repülők turbináinak sivítása.

  Másnap délelőtt kocsiba ültünk, hogy északi irányba indulva megkerüljük a Velencei-tengeröblöt (lagúnát), Iésolo falu felől kimenjünk a Lidóra. A Lido (Lido di Venezia) tulajdonképpen a sekély vízben a szél segítségével feltorlódott tengeri hordalékból, homokból és fövenyből évezredek alatt kialakult természetes földnyelv (amelynek déli szakaszán található egy ilyen nevű kisváros), ami észak-dél irányban mintegy negyven kilométer hosszan terül el Velence előtt, és ami óvja a várost az Adria felől érkező viharoktól, s az ezzel járó hullámok ostromától. Egy-két helyütt megszakad a jómódú olaszok cseréptetős nyaralóival zsúfolt, az egymásba érő luxusszállodákkal beépített földsáv, és a hajók az ezeken a helyeket keletkezett átjárókon közelítik meg az Adria gyöngyszemének (vagy másképpen királynőjének) nevezett, a korábbi évszázadokban az európai történelem menetét nagyban befolyásoló, fénykorában (XIII-XV. század) rendkívül gazdag kereskedővárost.

  Mi Iésolótól délre, körülbelül húsz kilométerre álltunk meg, a kocsit a lombos fáktól árnyékos kis utcák egyikében hagytuk, és a hónunk alá csapott matracokkal meg pokrócokkal lementünk a part szabadstrandként szolgáló részére. A rengeteg fürdőző által felvert iszaptól zavaros víz szürkéskékben játszott (hétvégi nap, valószínűleg vasárnap volt), s olyan tumultus alakult ki, hogy mind a parton, mind a tengerben egymásba ért kezünk-lábunk. Hogy mást ne említsek. Nem sokáig maradtunk ezen a hamisítatlanul olasz módon zűrös és zajos helyen, néhányszor megmártóztunk a tengerben, aztán igyekeztünk vissza kempingbe, lebontottuk a sátrat, és odébb álltunk egy házzal.

 

  Vége a tizenharmadik résznek