ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                      írta Miski György

 

                                     Tizenkettedik rész

 

  Erdélyi utazás S. Zolival - 1988. augusztus:

 

  Az augusztusi, második erdélyi túrán egy volt munkatársam, S. Zoltán szegődött mellém kísérőnek. Hogy miképp vettük fel az évekkel korábban megszakadt kapcsolatot, nem tudom, de Zoli és családja (ekkor már két kisgyerekük volt, akik egészen jól megértették magukat a mi hasonló korú fiainkkal) ekkortájt néhányszor vendégeskedett nálunk Zuglóban. Egy ilyen, ebéddel egybekötött meghívás alkalmával megmutattam nekik a Keresdről származó feliratos kövemet, s innen eredt a lelkes idea, miszerint elmehetnénk együtt Erdélybe. Nem sokat kellett fűteni a hozzám hasonlóan erős nemzeti érzéssel megáldott fiút, aki - oldalán a nejével - maga is részt vett a Hősök terei nagygyűlésen (na hiszen, próbáltam volna Ágnest rávenni, hogy jöjjön velem, rögtön talált volna porszívózni valót a lakásban!), csak éppen a nagy tömegben nem tudtunk egymásról. Néhány hét múltán készen álltunk az útra.

  Zolival elsősorban Székelyföldnek a háromszéki, tehát a Kárpátok "könyökében" fekvő részét jártuk be, de jártunkban-keltünkben természetesen másfelé is megfordultunk. Az útvonalban megint nem vagyok biztos, pontosabban abban nem, hogy milyen sorrendben kerestük fel a meglátogatott településeket, úgyhogy ezúttal ismét kénytelen vagyok az akkor készített színes diafelvételek és az azokból nagyított fotók segítségével való visszaemlékezésre hagyatkozni.

  Annyi azért bizonyos, hogy a meleg délutánban úgy indultunk neki Pestről, hogy a maguk Ladájával előttem ment Zoli a feleségével és a két gyerekével, én meg követtem őket az UF-es Skodával, mert először el kellett vinni az asszonyt és a srácokat a Szatmár megyei Csengerben lakó szülőkhöz (a feleség szüleihez). A csinos, kedves feleség és a gyerekek itt, ebben a határ menti faluban nyaraltak, amíg mi Zolival odavoltunk Erdélyben. A 3-as főúton Miskolcig, onnan Tokajig mentünk, itt átkelve a tiszai hídon Nyíregyháza és Mátészalka érintésével jutottunk Csengerbe, ahol már meleg vacsorával és vetett ággyal vártak minket.

  Itt éjszakáztunk, aztán kora hajnalban Csengersimánál átléptük a határt, és Szatmárnémeti városából délnek fordultunk. Áthajtottunk Erdődön, ahol Petőfi apósának, az öreg Szendreynek volt várkastélya, a kocsiból láttunk is egy betonnal rondán kifoltozott kerek bástyát. Szatmárból átérve a boldogtalan Ady szülőföldjére, Szilágy vármegyébe ("Hepehupás, vén Szilágyban, Hét szilvafa árnyékában Szunnyadt lelkem ezer évet..." - írta a költő 1907-ben) jutottunk, előbb a templomáról híres Ákoson, utóbb Zilahon vágtunk keresztül, majd a Magyarzsombornál elágazó útnál nem Kolozsvár, hanem Bánffyhunyad felé indultunk.

  Itt már a regényesen Erdély kapujának nevezett Kalotaszegen, annak is az alszegi részén jártunk. Az Almás-patak melletti Váralmásnál balra lehajtottunk a kaszáló szélén vezető porlepte mellékútra, ami a széles mezőt átszelve a fák takarásából kiemelkedő Dezső-vár romos tornyának közelébe vezetett. Amíg az erdélyi tájat sosem látott, s most abba mindjárt beleszerelmesedett, a nagy érzéstől egészen tűzbe jött Zoli (igazán meg tudtam érteni az örömtől megrészegült, a hirtelen rázúduló élmények hatására szinte önkívületig bepörgő srácot, hiszen annak idején én is ilyen euforikus hangulatban éltem meg a szívmelengető találkozást) felmászott a fákkal, bokrokkal sűrűn benőtt dombra, hogy közelebbről szemügyre vegye a félig megbújt, a hátsó traktusán beszakadt falazatú tornyot, addig én a várdomb és az azzal szomszédos, talán tíz lépésre húzódó dombhát között árokszerűen bemélyülő, földes talajú hágót jártam be, illetve Kalotaszeg onnan látható, keleti részére nyíló kilátásban gyönyörködtem. Közben feltűnés nélkül füleltem magam mögé, ahol a közeli, kaszálónak vagy legelőnek látszó füves térségen többségében szőke hajú gyerekekből álló csapat focizgatott, de keserűen kellett megállapítanom, hogy mind románul beszélnek, pedig ez a rész, nem is olyan régen, még tisztán magyar vidéknek számított. Ha ilyen ütemben folytatódik az elsősorban a vegyes házasságoknak "köszönhető" asszimiláció, ötven éven belül legfeljebb a családnevek utalnak az elrománosodott magyarok eredeti származására. Elég nagy súly nyomta a lelkemet, de gyötrő aggodalmamat nem osztottam meg a vártúrából visszatérő, lelkes beszámolót tartó Zolival, ugyan, miért rontsam el az ő kedvét is? A romvár és környéke megtekintése után befutottunk Bánffyhunyadra. 

  Hogy innen miképp kerültünk az Erdély mélyén található Nagy-Küküllő vármegyébe s annak Keresd nevű falujába, nem tudom biztosan (nagy valószínűséggel a Torda - Aranyosgerend/itt megnéztük az Aranyos folyó partjára épült gerendi kastélyt/ - Marosludas - Dicsőszentmárton - Medgyes - Dános útvonalon), de arra már jól emlékszem, hogy az innen elszármazott, Zuglóban őrzött és mutogatott szerzeményemen egészen felbuzduló Zolival ott kutattunk valami értékelhető régi kő után a romos Bethlen-várkastély üresen tátongó helyiségeiben. Zoli végül szerencsével járt, mert csavarhúzóval addig feszegette az egyik bejárat fölé cementtel felragasztott latin feliratos, kisebb méretű márványtáblát, amíg a kezébe nem hullott. Ekkor ért mindkettőnket a meglepetés, mert a körülbelül hússzor negyven centiméteres, három centi vastag, tízkilós kőlap hátlapján régi betűtípussal vésett magyar nyelvű szöveget találtunk. A haver rögtön magánkívül lett, s mint egy kiugróan finom falatra lelt hörcsög, szaladt vele, hogy elrejtse valahová a romok alá, mondván, hogy majd a következő évben visszajön érte, addig maradjon itt. Nagyon nem akarta, hogy lássam, hova dugja. De az a szép kő alighanem ugyanott van, ahová annak idején rejtette.

  Még Fehéregyházánál átkeltünk a Nagy-Küküllő túloldalán fekvő Búnra, ahol meglátogattuk az Erdély-szerte építkező bethleni Bethlenek egy régi, gondozás hiányában összeroskadni készülő kastélyát. A dülöngélő falaival együtt is arányos, négy sarokbástyás épület valaha nagyon szép lehetett. Amikor ott jártunk, mezőgazdasági célokra volt befogva, azt hiszem, földművelésre alkalmas kisgépeket raktároztak benne. (A kastély ma már nem létezik, összeomlott, a környék románjai meg néhány hónap leforgása alatt széthordták a köveit a maguk házainak építéséhez, toldozásához.) 

  Háromszékre érve bejártuk a régi magyar vármegye minden zugát. Alsócsernáton egyik fafaragójánál háromszáz lejért vettem azt a kisebb méretű kopjafát, aminek az előlapját az 1988-as évszám és egy szép Nyírő Gyula-idézet díszíti (a szöveget: "Mohás kopjafák alatt alussza örök álmát az én népem" - ott helyben vésték a fába). A kiterjedését és lélekszámát tekintve jelentős faluban a Haszmann testvérek szervezésében működött (s tudtommal működik a mai napig) egy faragótábor, ami a Damokos-kúria egy melléképületében kapott helyet, de mellette tájmúzeumot is vezettek, amelynek alapítója a látogatásunk idején már elhunyt édesapjuk volt. A kúria körüli füves kertben álltak a faragótábor résztvevőinek, tanulóinak sátrai, mellettük, a félórája lenyugodott Nap után maradt kevés derengésben mi is felverhettük a magunk sátrát. Másnap reggel a Haszmann fivérek egyike körbekalauzolt minket az öreg bútorokkal, szőnyegekkel, a falakon festményekkel gazdagon berendezett vidéki nemesi épületben, megnézhettük a nagy kertben álló arató- és cséplőgép arzenált és azt a háromszéki parasztházat, amit eredeti népi bútorokkal és használati eszközökkel rendeztek be, majd visszamentünk a műhelybe, ahol egy darabig figyeltük a faragótanoncok munkáját. Búcsúzáskor a magam részéről vettem egy Bethlen Gábort ábrázoló bronzplakettet (ezer lejért), amit egy szászrégeni magyar mesterember öntött.

  A falun átfolyó Ika-patak mentén felfelé haladva áthajtottunk Felsőcsernátonon (kerített templomának jelentős szerepe volt a történelmünkben, Orbán Balázs részletesen ír róla), majd rövidesen elértük a patak felső folyása mellett magasodó, meglett korú fákkal benőtt, hosszúkás ugyanakkor keskeny dombra épült Ika várának romjait. Az elhagyatott környéken a madarakon kívül senki sem járt, tulajdonképpen csernátoni indulásunk óta nem találkoztunk emberrel. A vár épen maradt, különleges formájú déli tornyába be, sőt vaslépcsőn fel lehetett menni. A néhai székely ősvárból fennmaradt egyéb falmaradványok csekélyek.

  Sorra jártuk a Háromszéki-medence északi peremének és a Csíki-havasok déli lábának találkozásánál fekvő, a kiterjedt lapályt hatalmas ívű körútként megkerülő országútra szép sorjában felfűzött kisebb-nagyobb falvakat; a kerek bástyás templomerődjéről híres Kézdiszentlelket, majd Kézdiszentkeresztet, Bélafalvát, Kurtapatakot, Esztelneket, Kézdialmást, a hosszan elnyúló Lemhényt, Berecket, aztán az Ojtozi-szoroson át elmentünk Sósmezőig, az ezeréves határig. Az ősi határt az itt ide-oda kanyargó Ojtoz-patak jelöli, ami az egyébként románok által lakott falu északi végében található betonhíd alatt húz el, s amelynek közelében (eléggé egyértelmű célzattal) román katonai temetőt alakítottak ki.

  Visszafelé jőve megtekintettük a szoros középső szakaszán fekvő, az egykori fűrésztelepből kialakult Ojtoz falucska fatemplomát, majd Berecken át visszatértünk a nagy kiterjedésű medence területére.

  A lapályt középütt átszelő Feketeügy-patak mentén Nyujtód, Kézdiszászfalu, Kézdisárfalva és Kézdioroszfalva következett, ez utóbbi ma már a síkságon akadálytalanul terjeszkedő Kézdivásárhely elővárosának, kerületének számít. Szentkatolnán a kerített templom a legfőbb érdekesség.

  Ozsdolán a templommal szemközti parkban áll a millennium évében, 1896-ban felállított, ezeréves erdélyi jelenlétünket igazoló határkő, egy embermagas homokkő obeliszk. Csoda, hogy kopott felirata elkerülte az ilyesmire "harapó" román hatóságok figyelmét. Ozsdola felett a Háromszéki-havasok csúcsai emelkednek, kevésbé ismert szorosán keresztül itt visz ki az út Moldvába, a Putna völgyébe.

  "Gelence nem Velence" - tartja egy itteni régi tréfás szólás, ami a belül XIV. századi freskókkal díszített katolikus templomukra méltán büszke gelenceieket óvja a túlzott elbizakodottságtól, vagyis arra utal, hogy az olaszországi Velencében azért mégis több a látnivaló, mint Gelencén.

  Imecsfalván jót beszélgettünk a helyi általános iskola igazgatójával, akinek a lakása az iskola épületében van, ami pedig nem más, mint a Csereyek régi kisnemesi kúriája. 

  Zabolán a szépen rendbe hozott Mikes-kastély és a reformátusok erődtemploma érdemes a megtekintésre.

  A Zabolával dél felől összenőtt kicsiny Páva után a mára várossá dagadt Kovászna következett. Kovászna fő természeti látnivalója a főtér közepén bűzösen fortyogó, Pokolsár nevű vulkanikus eredetű iszapkút, amit védőráccsal vettek körbe. A Pokolsár ma már messze nem akkora terjedelmű s közelítően sem annyira aktív, mint másfél évszázaddal ezelőtt, amikor forró sarat fröcskölő, kiszámíthatatlan kitöréseinek azzal próbáltak gátat vetni, hogy szekérszámra hordták bele a mázsás köveket. Most legfeljebb apró gázbuborékok feszegetik a híg sár zavaros felszínét, de ez éppen elég a természeti jelenség vulkáni eredetének igazolására. Valaha a városka tartozéka, birtoka volt a Háromszéki-havasok belsejében magasan fekvő kiterjedt platón található Kommandó fatelep, ami mára azonban önálló településsé nőtte ki magát. Meredek földút kanyarog a felhőkhöz közel megtelepült, magyar lakosságú faluhoz, ami, mint alapításakor, ma is faipari központ; a kitermelt és legallyazott fatörzseket keskenyvágányú kisvasút szállítja le Kovásznára.

  A Kommandó melletti fenyvesekben volt a rendszerint katonai helikopterrel érkező Ceausescu egyik kedvelt vadászháza, melynek földszinti, rácsokkal védett helyiségéből kedvére öldöshette az ínyencségekkel puskacső elé csalogatott kárpáti barnamedvéket.

  Páké, Barátos, Papolc és Feldoboly futó megtekintése után Nagyborosnyó, s az onnan nyíló völgyben fekvő Kisborosnyó következett. Ez utóbbi szép templommal s néhány szemrevaló, régi parasztházzal rendelkezik.

  A völgyben még feljebb van a tisztán román lakosságú Nagypatak, aminek viszont a domboldalra kapaszkodó temetője látványos. Néhány sírkövön magyar csengésű nevek olvashatók, mint például Ioan Kemeny vagy Elena Budai (ezek kitalált, de a szomorú helyzetet jól megvilágító példák).

  Egerpatak és Szacsva a párhuzamos patakvölgyben fekszik, ez utóbbi harmonikus kinézetű temploma és a köré települt, virágerdőbe borult temetője festőművész ecsetjére méltó. E helyütt nem elcsépelt frázis az örök nyugalom kifejezés.

  Cófalva a Feketeügy bal partján fekszik, valamelyik nap után ennek közelében éjszakáztunk a kocsiban. Másnap a kőhajításra eső hídon átkeltünk a folyócska túloldalára, ahol egy nagyobb terjedelmű, alacsony domb tövénél lapul Várhegy. A parányi falucska neve lényegében a mögötte található, a székelység történelmi tudatában előkelő helyet elfoglaló dombra utal, merthogy hajdanán ennek tetején állt a "Székelybánja" elnevezésű vár, aminek mára az alapjait is széthordták a környék építkezéseihez, és csak az embermagas földsáncok maradtak hírmondónak. Az idők folyamán eltűnt vár mintegy párja volt a Székelyudvarhelyen épült "Székelytámadt"-nak (ennek jelentős nyomai, a várfalak egy része viszont ma is láthatók a városban); mindkét erőd a különleges kiváltságainak védelmében lázadásra hajlamos, rendkívül öntudatos székelyek erőszakkal való megfékezésére épült.

  Innen egy kilométerre fekszik a szép templomú Lécfalva, ahol 1600-ban tábori országgyűlést tartottak a szabad székelyek. (Az országgyűlés határozataiban használták először az unitárius kifejezést.)

  Bikfalva lőréses várfallal védett erődtemploma bánhatja, hogy ott jártam, mert a torony aljában, a belső vakablak párkányán találtam egy olyan átfúrt vasgolyóbist, amilyet a harangnyelvek végére szoktak erősíteni; a harangkötél meghúzásakor ez verődik közvetlenül a harangszoknya belső falához. Szóval, mi tagadás, szánom-bánom, de bizony elcsórtam. Emlékbe. A toronyalja helyett a könyvszekrényem aljában várja, hogy eljöjjön az ideje, és tegye, amire öntötték, vagyis hogy erdélyi magyar harangokat szólaltasson meg. Ígérem, ha megérem, egyszer visszaviszem Bikfalvára. Lisznyó és Lisznyópatak egyazon völgyben fekszik, de ezeket csak messziről, az országútról láttuk.

  A nagyobbacska Uzonban mutatóba akad még néhány régi kúria (pl. a Béldiek udvarháza, de ott található a Mikesek kastélya is), és pár egyszerűbb kivitelezésű, de szintúgy öreg parasztház.

  A Feketeügy jobb partján fekvő Kökös a régi magyar világban Háromszék vármegye dél felőli határfaluja volt, mert a kővel könnyedén átdobható, itt hurokszerű kanyart leíró folyócskán túl már az erdélyi vármegyék legkisebbike, az egykor szász többségű Brassó vármegye következett. A folyón inneni síkságot Háromszéki-medencének hívják, míg a túloldalon folytatódó rész neve Barcaság. Kökösnél maradva, a település történelmi rangját az 1848-49-es szabadságharcban betöltött szerepe adja, mert stratégiai fontosságú hídja birtoklásáért nagy véráldozatokkal járó harcok folytak. A hídért dúló csatában esett el a székely ágyúöntő Gábor Áron, hősi halálának emlékét kis vaskerítéssel közrefogott kőoszlop őrzi.

  Szentivánlaborfalva két falu, az idők alatt összeért Szentiván és Laborfalva egyesüléséből keletkezett. Maksa mélyen bent fekszik a medence területén, XIII. században épült erődtemplomának tornya a kapubástya nyakára épült.

  Kézdimárkosfalva nagy szülöttje Barabás Miklós festő, a hálás utókor mellszobrot állított neki a falu gondozott, csinos parkjában.

  A Sepsiszentgyörtől délre eső Kilyén jókora területet elfoglaló erődtemplomának várfala az errefelé gyakori földmozgások következtében részben megrongálódott, de a dombra települt építmény védművei így is impozáns látványt nyújtanak. Leginkább az évszázadok múlását fel sem vevő, kitűnő állapotú, zömök kapubástya látványa fogott meg; nem csodálkoztam volna, ha egy összehúzott szemű, vitéz forma ember fejcsóválva leszól hozzám, a falakon belül kóválygó idegenhez, hogy én, a búbánatos jövőből idepottyant ismeretlen ne lopjam itt a napot: ha már hívatlanul közéjük evett a fene, nyomban vigyek fel egy veder hűs vörösbort, mert a tikkasztó melegben kiszáradt a strázsáló legények gégéje. 

  Sepsiszentkirály kerített kis templomát ott jártunkkor éppen kalákában (csoportosan, összefogva) javították a helybéliek, úgyhogy nem sokat tébláboltunk a megújuló egyház környékén, viszont a falun átfolyó patak felső folyásánál felfedeztük a medret magasan átívelő régi kőhidat, aminek a pillérébe magyar nyelvű emléktáblát süllyesztettek az építtetők. A hídról levezető és a Baróti-hegység belseje felé kanyargó szekérúton a gyógyfürdőiről ismert, hajdanán az elsősorban Moldvából átruccant gazdag bojárok (román földesurak) és családtagjaik által előszeretettel látogatott Előpatakra lehet átjutni.

  Sepsiszentgyörgyön darab ideig - s eléggé feltűnően - egy lakkfekete Dacia követett minket (azokban az években ilyen komor színű járgányokat tudvalevőleg egyedül a román titkosrendőrség, a Securitate használt), s amikor egy nagyáruház előtti parkolóban leálltunk, a kocsiból kipattanó bőrkabátos férfi (aznap kánikula dühöngött) azzal a gyermeteg szöveggel jött oda hozzánk, hogy valutát venne tőlünk, jó pénzért. Olyan gyengének, annyira méltatlannak éreztük magunkhoz ezt az átlátszó trükköt, hogy gúnyosan mosolyogva válaszoltuk, miszerint kizárólag hivatalos helyen vásárolt lejjel vagyunk ellátva, arra meg nekünk is szükségünk van. Nire kijöttünk az áruházból, a fekete kocsi eltűnt a helyszínről.

  A városkától északra eső Árkos erődtemploma megint csak ismerősen cseng az Erdélyt többé-kevésbé ismerők fülének, de számukra csaknem ennyire ismert az Olt túloldalára, szemközt települt Gidófalva erődtemploma is. (Aminek földrengéstől szétnyílt harangtornyát összecsavarozott acélpántok tartották egybe.)

  Még átmentünk a Barcaságra, és a Brassóból északra vezető úton (ekkor már hazafelé tartottunk) megálltunk Földvárnál. A nagyközség rendezett utcáin, sajátos stílusú házain, a kert felé való belátást takaró, zárt kőkapukon azonnal meglátszott, hogy szász vidéken járunk. Földvárnak magas, ugyanakkor robusztus, az ágostai (augsburgi) lutheránusok hitének erejét sugárzó evangélikus temploma van, előtte elhaladva a falu szélén emelkedő dombon álló várromokhoz jutottunk el. Erről a pompás stratégiai pontról egykoron jól szemmel lehetett tartani a fontos kereskedelmi útvonalnak számító Olt völgyét. Manapság jószerével csak a várfalak állnak, azokon belül némi törmeléken kívül nem maradt más, a többi anyagot - jó erdélyi szokás szerint - a falusiak hordták szét az építkezéseikhez.

  Innen a Kőhalom - Segesvár útvonalon indultunk hazafelé (valószínűleg ekkor látogattunk el a Segesvár környékén található Keresdre, amikor is Zoli rátalált a maga rejtegetett, feliratos kövére), aztán Marosvásárhely és Torda, majd Kolozsvár következett. A Kalotaszeg északi szélén fekvő Magyarzsombortól kezdve azon az úton haladtunk a csengersimai határátkelőig, amelyiken jöttünk.

  Éjfél után értünk a kihalt határállomásra. A holmijaink közt turkáló román határőrnő se szó, se beszéd, kérés nélkül pofátlanul zsebre vágta az egyik megmaradt tábla tejcsokinkat, de legalább percek alatt végeztünk a vámmal. Zolit Csengernél kitettem a családjánál (aludt az egész ház, lámpa nem égett, be se mentem, nem akartam zavarni),én pedig Mátészalkára hajtottam, hogy megtankoljam az autót, aztán Debrecenen át hazaindultam. Hajnaltájt az országút szélén leállva szundítottam egy órányit, aztán irány Pest.

  A fárasztó, ám roppant tanulságos és felejthetetlen élményekkel teli utazások felidézését követően, pihenésképpen, kicsit elidőzöm a belföldön zajló családi - és az ezzel szoros összefüggésben lévő magánéleti -, valamint egyéb történések emlékei között.

 

  Ágnes jellemének változása:

 

  Ágnes jelleme ebben az időszakban, a §80-as évek legvégén kezdett markánsan megváltozni; a tizenhárom évvel később bekövetkező válásunkhoz vezető kacskaringós úton ekkortájt illeszkedtek helyükre az örök harag kemény bazaltjából faragott első macskakövek. A legelső baljós jelek mindjárt Levente születése után felbukkantak, Csabi érkezésével felerősödtek, illetve tovább szaporodtak. Amikor pedig már mindkét fiam kinőtte a pelust, s vaskos kis lábaikon totyorászva megtanultak járni, s miközben nyiladozó tudatuk első önálló mondataik megfogalmazására serkentette őket, nyilvánvalóvá lett előttem, hogy a feleségem - talán maga sem tudott róla - elfordult tőlem, s minden szeretetét a fiúkra testálta. A mór megtette kötelességét (megajándékozta nőjét két stramm fiúgyermekkel), a mór elmehet. Az én életemben is bekövetkezett tehát az a fordulat, amit annyit hallottam a nálam többet tapasztalt másoktól, hogy egy nő életében a gyerek(ek) születésével a férfi - lelki társként - beteljesítette "küldetését", s attól fogva - a feleség s egyben anya szemszögéből nézve - legfeljebb a másod- vagy harmadhegedűs szerepét töltheti be. Onnantól kezdve, hogy az újdonsült anya érzelmi biztonságban tudja magát a gyermeke mellett (akinek az önzetlen szeretetéhez, ha úgy adódik, bármikor visszamenekülhet), a férfi felesleges kolonc, vagy, jobb esetben (a személyéhez kapcsolódó anyagi hozadék, a pénze miatt) a megtűrt kategóriába sorolódik át, a helyét pedig elfoglalja a tökéletes romlatlanságával tisztán pozitív élményeket nyújtó csöppség. Eléggé közismert tény, hogy a gyermek világra jöttével az erősebb nem - kontra gyengébb nem (sexus potior contra sexus sequior) ügyben, vagyis a nemek örök harcában az anya behozhatatlan előnyre tesz szert. Normális esetben nincs is ezzel semmi gond, előbb-utóbb felszívódik (bár aligha maradéktalanul és mellékhatások nélkül) a nő-férfi viszonylatban kialakuló érzelmi mérleghiány, hiszen az idő előrehaladtával az anya valamelyest "eltelik" gyermeke imádatával, némileg csökken az újszülött érkezését övező eufória, miközben a közös múltban megélt közös élmények ismét az átmenetileg mellőzött férfi felé irányítják a figyelmét, akit kezd megint emberszámba venni. Azt mondják, ebben a józanodó periódusában a nő nemegyszer átesik a ló túlsó oldalára, és a lelkiismerete megnyugtatására látványosan "túlszereti" a hosszú időn keresztül levegőnek nézett társát. (Ez a kompenzációszerűség nálunk vagy nem fordult elő, vagy nem emlékszem rá.) A mérleg nyelve végül megállapodik a skála mindenkinek megfelelő pontján, és ezzel helyreáll a béke. Mint fentebb mondám, normális esetben. Csakhogy, s ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni, Ágnes és köztem sohasem alakult ki olyan fokú érzelmi kötődés, azaz kölcsönös szerelem, aminek a mentőövébe kapaszkodva ki lehetett volna húzni a közöny mind lejjebb húzó örvényének fogságába került kapcsolatunkat. A közös kapaszkodó hiányában viszonylag rövid idő alatt - lélekben - messzire sodródtunk egymástól, olyan messzire, hogy hallani hallottuk, de már nem értettük egymás hangját. Amikor - úgy a gyerekek két-három éves korában - rájöttem a mellőzöttségemre, persze bántott a dolog, de éppen az erős érzelmi alapok hiánya miatt igazából nem fájt olyan nagyon, hogy odahaza kicsúszott a talaj a lábam alól. Ugyan nem látványosan lángoló szerelemmel, de valódi, a maga részéről sajnos alulértékelt szeretettel viseltettem Ágnes irányába, és az utolsó pillanatig úgy képzeltem, hogy együtt, egymás mellett megöregedve éljük le az életünket. Kettőnk közül, úgy látszik, én vettem komolyan az esküvőn elhangzó kölcsönös ígéretet: jóban, rosszban. Igaz, a hűségről szóló fogadalom esetében többször is nagyot buktam, ez meg az én saram. De az élet maga az emberi logikával követhetetlen, rendszerbe foglalt rendszertelenség, vagyis a színtiszta káosz. Az egyszerűsített rendszerelméletben káoszként aposztrofált tétel szerint minden mindennel összefügg. Ez a tétel éppúgy igaz a szerelmi életre, mint a házasságra. A-ból következik B, abból pedig C, és így tovább, s ez persze érvényes visszafelé is. Mert minden mindennel összefügg. Sosem lehet tudni, hogy mikor mi köp bele az ember életének levesébe, de az biztos, hogy beleköp.

 

  Kirándulásaim a kurvák világába:

 

  Valami pótcselekvéssel kompenzálnom kellett ezt az érzelmileg sehova se tartozást, amit az egyik leghatékonyabb módszer segítségével, az újságok társkereső rovatában feladott hirdetések révén gondoltam orvosolni. Nem sok szerencsével, mert bár jelentkezőben nem volt hiány, az első randira általában a budai Batthyány tér mögötti utcában működő Te meg én presszóba hurcolt hölgyek messze álltak az ideálomtól. Nem annyira a külcsín, mint a belbecs, vagyis az ész és lélek vonatkozásában. A felhozatalt összességében siralmasnak lehet minősíteni. A külsőségekre a kelleténél többet adó nők zöme fatális tévedésnek esett áldozatul, amikor azt hitte, hogy a csinosság, a relatív elegancia elég a hódításhoz, a belső tartalom mellékes, az senkit sem érdekel. Órányi tesztcsevej után sajnálattal vettem tudomásul, hogy legtöbbjük szánalmasan primitívnek és/vagy pénzéhesnek bizonyul, pedig akkortájt még nem mentek a tévécsatornákon mindenféle gagyi valóságshow-k, amik a mostanihoz hasonló ipari méretben szállították volna az igénytelenséget. A mennyiség ugyan nem helyettesíti a minőséget, mindazonáltal kihasználva a pillanat adta lehetőséget, néhányat közülük kocsival elvittem valamely nyugodtabb helyre, s vagy ott, vagy a lakásukon egyszer-kétszer szeretkeztünk. Akkoriban, azaz a '80-as évek legvégén egymás után öt-hat olyan nőm volt, akikkel két hét múltán rendre lapátra tettük egymást, s jöhetett a következő könnyed csalódás. Ezekből a szívfájdalom nélkül elvetélt rutinkapcsolatokból viszont rövidesen elegem lett, s jobb híján a partnerkeresés egyszerűbb, kézenfekvőbb, habár lélektelenebb (?) módszeréhez folyamodtam. Miután beláttam, hogy másokkal szemben túl magasra állítottam a mércét, és feleslegesen költöm a pénzem meg pazarlom az időmet az örök idegenekre, leszálltam a fellegekből, időlegesen lemondtam lelki szükségleteim kielégítéséről, és keresni kezdtem a Rákóczi tér és a környező utcák beszédes ábrákkal telefirkált falait támasztó, feltűnően kurvának látszó hölgyek több mint kacér társaságát, hogy legalább a testi szükségleteim ne szenvedjenek hiányt. Addigra ugyanis Ágnes meglehetősen kitanult asszonnyá vált, mármint abból a szempontból, hogy ha valami vélt vagy valós bűnömért "fenyíteni" akart, egy átlátszó kibúvóval megtagadta tőlem a házasélet örömeit, később pedig, amikor ez a módszer nem hatott, mert megtaláltam az ellenszerét, a szexstopot kiegészítendő, mintegy halmazati büntetésként alkalmazni kezdte a "nem főzök rád, zabálj, amit akarsz" kisstílű, sunyi taktikáját. A házasságunk már ekkor válságról válságra bukdácsolt, de kölcsönös jóakarattal még mindig meg lehetett volna menteni, csakhogy az adok-kapok "játék" hamarosan végleg elfajult.

  Mondhatnak bármit a besavanyodott erkölcscsőszök, a "lányok" világa igenis érdekes, habár veszélyekkel teli világ, amiben rejtély, beszennyeződött romantika, tömény vagy felszínes bűn, valamint tragédia keveredik a naivsággal, pénzsóvársággal, rászedettséggel és - nagyon ritkán - csöppnyi szerelemmel. Emberileg soha nem néztem le a hivatalos bűnügyi terminológia szerint a "kéjelgést iparszerűen űző nőket", de azért nem tekintettem őket az ellenük összeesküdő külső körülmények ártatlan áldozatainak, bármennyire is szerették volna egy-egy kitárulkozó vallomásukban mártírnak feltüntetni magukat. Az életmódjuk miatt ugyan nem volt jogom pálcát törni felettük; tiszteletről végképp nem lehetett szó, de nem is vetettem meg őket a rájuk kényszerített vagy önként vállalt "szakmájukért". Elfogadtam, hogy olykor szükség van rájuk (pl. az asszonyi zsarolás hatástalanítására), és vallom, ha ők megérik a pénzüket, akkor azok sem különbek, akik a szolgáltatásaikat keresik (beleértve magamat is). Mellesleg, mennyivel tisztességesebb náluk az a nőnemű lény, aki kimondottan anyagi jellegű előnyökért akár az ördöghöz is hajlandó férjhez menni, csak hogy biztosítva lássa a jövőjét? Ha már önmaga képtelen gondoskodni a saját fenntartásáról, némi ellenszolgáltatásért elvárja azt mástól, például a férjétől. A női nem ezen felettébb képmutató fajtája nem az utcán, hanem otthon kurválkodik, a házasságlevél oltalmazó bárcája birtokában odahaza bocsájtja áruba a testét, a hitvesi kanapén nyújt szexuális jellegű szolgáltatásokat, miközben esetleg vadul gyűlöli eltartóját, amiért annak pénzére szorul. Olyan nagy lenne közöttük a különbség? Szinte egyedül a háttérkörnyezet: egyikük a sarkon, másikuk meg otthon űzi az ipart. Mindkét nőtípusra találó a húszas évek pesti aszfaltján született vicc:

  - Cuncimókus, gyere velem, dugunk egyet!

  - De uram! Ez sok!

  - Na ne sírj, kapsz egy százast!

  - De uram! Ez kevés!

  A "tisztesség" tehát sokaknál relatív erkölcsi kategória, mindössze fiskális probléma, azaz pénzkérdés. Elcsodálkoztam, amikor ebbe a "züllött" éjszakai miliőbe egyáltalán nem való szép, intelligens és ápolt lánnyal hozott össze a véletlen, de ugyanúgy elámultam, ha valami fogatlan bányarém vette a bátorságot és festett ajkain szűzinek aligha mondható mosollyal, vérvörösre lakkozott körmével bekocogtatott a kocsi oldalüvegén. Eleinte nem értettem, hogyan lehetséges, hogy a termékskála e két szélső értéke közel azonos tarifát kér a szolgáltatásaiért, mikor báj és erotikus kisugárzás tekintetében olyan messze esnek egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Vagy Zugló Hollywoodtól. Tatabánya Vlagyivosztoktól, Alaszka Tűzföldtől. Elég! A titokra hamar fény derült. A "feladathoz" nyűgösen, kelletlenül hozzáálló széplányokat a belőlük élő stricijük zavarja le - sokszor akaratuk ellenére - az utcára, míg a társadalmi hétköznapokban kevésbé kapós csúfabbja - általában - kedvtelésből űzi az autodidakta módszerrel kitanult ipart, minek folytán technikailag képzettebbek a lábukat kényszerből szétrakó csinibabáknál. A kuncsaft választhat, mire szórja el a pénzét; a magát túl sokra tartó öncélú szépséget vagy a kevésbé dekoratív testben rejlő tényleges tudást díjazza?

  Pályafutásom alatt egyetlen (!) alkalommal dugtam meg hivatásos utcalányt, akkor is azért, mert a kopott ház előtt ácsorgó két, harmincas évei elején járó nő ügyes marketingmunkával, egymás szavába vágva megfűzte a fejem, hogy egyszerre kettőjükkel menjek szobára, mert így jutányosan megszámítják az aktust, és még a gumira is a vendégük vagyok. Jó boltnak látszott. Franciázásról szó sem lehet, kötötték ki előre, pedig eredetileg arra akartam befizetni. Ha már így alakult, kezdett roppantul izgatni a dolog. Meggyőződésem, hogy tíz férfiből nyolcnak visszatérő vágyálma, hogy életében legalább egyszer két nővel hemperegjen az ágyban. A maradék kettő homokos és egymásról álmodozik. Bementünk az egyik földszinti bérelt lakásba (azon a környéken sok magányos, a férjét rég elkapáló, velejéig "tisztességes" öregasszony élt abból, hogy alkalmi légyottok céljára nappal bérbe adta a lakását), ahol a zsír- és hagymaszagú előszobában mindjárt elszállt az ihletem, vagyis inkább inamba szállt a bátorságom. De már nem lehetett visszacsinálni, a csajok a markukat tartották; az íratlan szabályoknak megfelelően előre kellett fizetni. Tetszett, nem tetszett, futhattam a pénzem után. Mindhárman levetkőztünk, s míg egyikőjük - felém háttal, illetve csupasz fenékkel - feltérdelt a pokróccal takart ágyra, a másik a gumit húzta fel a farkamra (mindig ellenszenvvel viseltettem a koton iránt, ezért egy-két kezdeti alkalmazás után sosem használtam az aktus közben kiábrándítóan nyikorgó holmit), és amikor a zavartól félig puha (másfelől nézve viszont félig kemény) répámat benyomtam az előttem térdeplő nő hüvelyébe, a mögöttem ácsorgó lány a heréimet kezdte birizgálni az ujjaival. Mint egy izgatottságtól reszkető, szerelmi téren abszolút kezdő, szégyenlős nebuló, aki életében először esik be a testi-lelki fertő sóvárogva vágyott szentélyébe, a bordélyba, néhány gyors lökés után máris belelőttem egy sorozatot a golyófogó gumiba, úgyhogy a másik lány jószerével a gyertyát tartotta, érdemi munkára nem lett befogva. Égett a képem a kínos felsüléstől. Alig vártam, hogy kint lehessek a házból, és elhúzhassam a belem a sivár környékről. Annyi tanulsággal azért szolgált az eset, hogy a magam kárán okulva rájöttem, az életben nem minden úgy működik, ahogy azt a pornófilmekben látni, kitanult vérprofik előadásában.

  Szóval, ettől az egyetlen kínos szituációtól elvonatkoztatva, mindig orális kényeztetésre fizettem be éjszakai pillangóéknál, merthogy ez a módszer, úgy időtartamában, mind hőfokában megfelelő kielégülést kínált és fertőző betegséget sem lehetett kapni tőle. Akadt néhány emlékezetes partnerem.

  Egyikük az a fiatal, csinosan öltözött, szép arcú, hetedik(!) hónapban lévő várandós cigány asszony volt, aki, mielőtt a letekert ablakon át bármit szólhattam volna, elébe vágva mondandómnak kikötötte, hogy kizárólag szopni hajlandó, s csakis a kocsiban, nem lakáson. Méghozzá úgy, hogy a hátradöntött ülésen fölé térdelek, mintegy meglovagolva a jókora melleit. Ez utóbbi kívánságának motivációját ugyan nem sikerült megfejtenem, de különben áldásom rá. Amikor az elsülni készülő farkamat lovagias indíttatásból ki akartam menekíteni a szájából, tíz körmével kapaszkodott a pucér fenekembe, és ajkaival egy pióca szívósságával rám tapadva el nem engedett, amíg ki nem csalta belőlem az utolsó cseppet is. Amikor a kimerültségtől zihálva visszahuppantam az ülésembe, önként szolgált magyarázattal, őszintén elárulva, hogy szeretné, ha máskor is őt választanám partneremnek - s ennek érdekében mindent elkövet -, mert most, hogy úton van a gyerek, minden pénzt meg akar fogni. Ez eléggé egyenes beszéd volt, amit magamban elismeréssel fogadtam. Amíg el nem ment szülni, úgyszólván bérletet váltottam rá, a magam módján jelentős összeggel hozzájárulva a purdé kelengyéjéhez.

  Egy másik lány, akinek, az előző nőhöz hasonlóan, hogy úgy mondjam, legfőbb munkaeszköze az örökké durcásnak látszó duzzadt szája volt, az állandó illumináltság bódult állapotában leledzett. Mihelyst beült az első ülésre, a kocsi belsejét rögvest betöltötte az olcsó kétcsillagos konyak édeskés szaga. A szeszt, állítólag, szájhigiéniai szempontok miatt vette magához, ezzel semlegesítve a szervezetébe kerülő ondó esetleges fertőző hatását. Így szólt a részegségét firtató hivatalos válasz. Tulajdonképpen hihető volt. De valószínűbb az a verzió, miszerint egyszerűen csak alkoholista volt. Vagy csak piásan tudta elviselni a tönkrement életét. Igen, a kiégett, nyúzott arcán látszott, legbelül nagyon bántja, hogy minden nap mással van egyedül.

  Egy negyven körüli, a megismerkedésünk idején már kissé megereszkedett arcvonásokkal rendelkező, de így is szemrevaló nő fantasztikus érzékkel furulyázott. Majdnem olyan ügyesen, mint a nejem, Ágnes. Egykor gyönyörű teremtés lehetett, de látszólag nem zavarta a múló idő rombolása, egy született úrinő fegyelmezett méltóságával viselte a testi hanyatlás első jeleit. Ízléses, szolid ruházatán látszott, az ebben a környezetben feltűnően kifinomult modorán érződött, hogy valaha jobb napokat élt meg, de hogy miképp csúszott a Rákóczi tér szintjére, nem kötötte az orromra. Firtatni udvariatlanság lett volna. Kövér barátnőjével együtt nem is a hírhedt tér, hanem az Erdélyi utca - Mátyás tér sarkán szokott strichelni, a telefonfülke közelében. Amikor első alkalommal leszólítottam, kissé zavarba hozott azzal a nyugodt mosollyal előadott kívánságával, hogy a hátsó ülésen ülve hadd jöhessen velünk a barátnője. Nem mertem megkérdezni, hogy mi a bánatos fenének, de azért rábólintottam. Néhány száz méterrel odébb, egy elhagyatott telek félhomályos zugában érdekes helyzet alakult ki a kocsi belsejében. Míg az oboavirtuóznak bizonyuló nő mély beleéléssel, fesztelenül dolgozott rajtam, addig a barátnője, mint valami erotikus produkciót elbíráló zsűri hízásnak indult elnöke, kritikus szemmel figyelte a művészi szintű tevékenységet, s ha néha lopva hátranéztem, bátorítóan rám mosolygott, a szemei biztatóan csillogtak, akárha azt üzenték volna: gyerekek, ha addig el nem szúrtok valamit, a végén maximális pontszámot kaptok tőlem. Semmit nem tett, csak perverz kukkoló módján figyelt, bár a bensőmben valami azt súgta, ha megérem, első szóra beszáll a partiba. Merthogy annyira azért nem tűnt kívülállónak. Parányit idegesített a sötét háttérben való néma meghúzódása, ugyanakkor a jelenléte bizonyos mértékig fokozta is a szexuális izgalmamat, nem tudnám megmondani, mivel. Később, amikor kezdtem gyakrabban járni a kiválóan franciázó nőhöz, a szekrény méretű nagysága elmaradt mellőlünk, amiből arra következtettem, hogy demonstratív jelenlétével lényegében véve vigyázott a szakmában talán velem debütáló barátnőjére, s mivel bizonyos idő elteltével megbízhatónak ítéltettem, szükségtelennek látszott tovább játszani a testőrbe oltott pesztonka szerepét.

  Igen ám, de néhány alkalom után olyan kontaktus kezdett kialakulni a franciás hölgy és köztem, ami nem szerepelt a forgatókönyvben: a szimpla testiségre alapuló üzleti kapcsolaton túlmutató szimpátia. Fizetnem továbbra is kellett, részemről fel sem merült a potyázás lehetősége, hiszen az üzlet az üzlet. Mindenki abból él, amiből tud. Hetek múltán addig fokozódott a helyzet, hogy egy szenvedélyes esti menetet követően randevút beszéltünk meg másnapra. Nem afféle hétköznapi szexrandit, hanem személyesebb együttlétet feltételező, egész napos közös autós kirándulást Visegrádra. A megegyezésünket követő, forrónak bizonyuló éjszakát áthánykolódtam, nem jött álom a szememre. Addig is tudtam, hogy lelkiekben erősen vonzódom ehhez a különös atmoszférájú, a simogató nyugalmat és mélyvörös bujaságot egyszerre sugárzó nőhöz, de komoly kétségek gyötörtek, hogy csak nem lettem szerelmes egy, akárhogy is forgatom a szót: kurvába? Tarkóm alatt összekulcsolt kézzel hajnalig ezen meditáltam, s igyekeztem hideg fejjel átgondolni egy ilyen meredek kapcsolat száz lehetséges következményének ezernyi pozitív és negatív hozadékát. A fárasztó virrasztás végére sikerült mérleget vonnom, s végül fájó szívvel úgy ítéltem meg, hogy ennyi bonyodalom végképp nem fér az életembe. Emócióimat ez egyszer legyőzte a józan ész. Gyáván, de okosan meghátráltam. Reggel nem mentem el a megbeszélt találkára, sőt hosszú hetekig kerültem a tér környékét. Mire a böjtös hónapok múltán megint kimerészkedtem, a nő - a kövér barátnőjével együtt - végleg eltűnt.

 

  A buzik:

 

  Egy forró nyári estén majdnem ráfáztam, hogy ismét hallgattam nyughatatlan vérem kalandra csábító szirénhangjára. A József körútról könnyed ívben befordultam a Rákóczi térre, s a járda szélére fekete árnyékot vető lombos fák alatt leállítottam a kocsi motorját. Már beforduláskor észrevettem azt a félhomályban tereferélő hatfős csoportot, ami mellett elhaladtam, ám a hozzám hasonlóan lányokra vadászó kocsik csúcsforgalma miatt egyetlen pillantásnál többet nem vethettem feléjük. Alig parkoltam le, a gyülekezetből kivált egy egy lengén öltözött, kényeskedve lépegető vékony alak, odajött az autóhoz és a túloldali ablakon behajolva, férfiasan mély hangjában affektáló hangsúllyal, minden bevezető sallangot mellőzve azt kérdezte tőlem, hogy nagy faszom van-e? Az érdes modorú, viszont lényegre törő érdeklődéssel kibillentett lelki egyensúlyomnak köszönhetően hebegve, de azért öntudatosan válaszoltam, hogy igen. Noha ez nem igaz, mert az ominózus testrészt legfeljebb átlagosnak lehet nevezni. Mindjárt küldök valakit, drágám - felelte a nyápic figura hümmögve, és furán rakott gólyalábain visszalejtett a csapathoz. Még vagy két másodpercig abban a tévhitben éltem, hogy egy tenyérbemászó képű, rámenős, a "lányai" közt óhatatlanul elnőiesedett stricivel tárgyaltam, aki rögvest kiválaszt számomra valakit a háreméből, aztán jobban szemügyre vettem a fenekükre feszesen simuló lakkozott, rövid műbőrnadrágban ácsorgó, érdeklődő arccal felém forduló "lányokat", és nagyot koppanva leesett az agytekervényemben elakadt tantusz. Atyavilág, hiszen ezek egytől egyig redvás buzik! Ajjaj! Kocsi indít, világítás fel, index balra, söprés innét! A mentális baleset annyira megviselt, hogy kapásból hazahajtottam a Szobránc utcába, bezárkóztam a lakásba, és ijedtemben bekapcsoltam a tévét.

  Nos, mutatóba ennyi talán elég lesz a nemiség árnyékos, infernális oldaláról. A fentebb ismertetett eltévelyedéseim (no, meg az a további tizennégy eset, amikről helyhiány és spontán memóriazavar miatt nem szándékozom beszámolni) persze nem egyetlen nyáron, hanem egymást követő nyarakon, éveken át estek meg, egy-két ritka kivételtől eltekintve mindig akkortájt, amikor Ágnes a gyerekekkel Gödön vagy a Balatonnál nyaralt. Őszintén szólva, távolról sem vagyok büszke ezekre a kurvák társaságában lezajlott, az egyetlen kivételtől eltekintve a könnyűnél is könnyedebb, kényszer szülte kalandjaimra, de mivel életem kitörölhetetlen részét képezik, nem tagadhatom le őket magam előtt.

  No, és akkor elérkeztem 1989-hez, ahhoz az emlékezetes, lázas évhez, aminek politikai szélviharai felszárították a hazánkra negyven éven keresztül rátelepedő szocializmus állott pocsolyáját, s a kiszáradt meder egyhamar feltöltődött a harmadik köztársaság tiszta forrásból fakadó friss vizével. Legalábbis akkor úgy hittük.

 

  Erdélyi utam a családommal - 1989. május:

 

  Ám mielőtt rátérnék a nemzeti sorsfordító események vázlatos ismertetésére, betartva a kronológiai sorrendet, előbb a májusban megejtett két erdélyi utamról számolok be. Igen, akkor májusban dupláztam, mert kétszer is volt szerencsém megfordulni odaát, először május elején, egy háromnapos túra keretében Ágnessel és a gyerekekkel (a május elsejei ünnep beleesett), másodszor a hónap közepén, egy mindössze kétnapos hétvégi kiruccanásra Zoli barátommal. Mindkét alkalommal Kalotaszeget és tágabb környékét jártam (jártuk) be, s mint addig is annyiszor, ezen alkalmakkor megint az UF-es Skodával mentem.

  Tehát miután családom társaságában teljesítettem a kötelező Budapest - Ártánd távot (szerintem a kocsi magától eltalált volna a keleti határra), először a Kalotaszeg nyugati peremén fekvő Sebesváron álltunk meg. Az egykor magyar-román vegyes lakosságú, de az utóbbi évszázadban száz százalékban elrománosodott település a falu feletti dombra épült, sok vihart megélt váráról kapta a nevét. A várból mára a falak és a meglepően ép körtorony maradt fenn. A stratégiailag fontos erőd a Sebes-Körös mentén Kolozsvár, tehát a Belső-Erdély felé vezető utat vigyázta.

  Ezt követte a négy fiatornyos, csúcsos tetőzettel épült, pompásan eltalált arányaival harmóniát sugárzó dámosi református templom megtekintése.

  Az esőre álló, borús, hűvös időben beugrottunk Kaloszentkirályra, az ismerős fiatal párhoz, akikkel megbeszéltük, hogy két éjszakára megint náluk szállunk meg. A közeli Magyarókereke még legalább nagyrészt magyar, de Bökény, Meregyó, Incsel és Bedecs egykor legalább felerészben magyar települések mára egészen elrománosodtak.

  Ezek bejárása után kimentünk a Bihar-hegység keleti lábánál fekvő Havasrekettyéhez, ugyanis egy innen kivezető földúton lehet legegyszerűbben megközelíteni a falu központjától mintegy két kilométerre található rekettyei vízesést, ami a havasok belsejéből érkező Székelyjói-patak fenséges látványt nyújtó zuhataga. A harminc méter magasságból lezúduló vízfolyás dübörögve, gomolygó párafelhőket lehelve törik meg az évszázadok óta tartó ostromtól lekerekedett szélű sziklákon, majd a meder egy jobb kanyarját követően csacsogó hegyi patakként folytatja útját és Sebesvárnál (ahol már Sebes-patak néven folyik) éri el a nevezetes Körösfőnél eredő Körös-patakot, amit innentől fogva Sebes-Körösnek neveznek.

  (A vízesés talán legszebb irodalmi leírását gróf Bánffy Miklós erdélyi író, az Erdélyi Szépmíves Céh oszlopos tagja, amúgy pedig gazdálkodó birtokos - akinek kiterjedt birtokaihoz tartozott a terméketlen vad völgy is - adja 1934-ben alkotott, önéletrajzi ihletésű regénytrilógiájának - Megszámláltattál, Híjjával találtattál, És darabokra szaggattatol - Megszámláltattál címet viselő kötetében: "Közel harminc méter magasságból ömlött le a víz. Odafönn mély vályút mosott a sziklába, onnan indult el hatalmas lendülettel, szabadon. Semmi sem szakította meg, semmi sem áll útjába, ahol lezuhant. Fekete háttéren, akár folyékony oszlop lenne kékes-zöld ércből, melynek sötét tömege előtt fehér tajtékok tenyeresedtek kifelé lendülve, váltak estükben hosszú ujjú kezekké, elnyúló habbojtokká végül, mielőtt lecsaptak a lázadó medence visszatomboló árjába. Ott minden kavargott, porzott, akárha füstölne, tejföl vastagodású kavargások táncoltak rendetlen hullámzáson, vagy gyöngyöző csöppsorok lövelltek fel, magos íveléssel, félkörös gyöngyfüzérek szilaj őrületében. Minden mindig ugyanaz, mindig más és mégis azonos, a szem elkap egy-egy ilyen habrongyot, mely hullás közben átváltozik méteres cafattá, miközben más-más patyolat testvére odafönn megszületik ezernyi társával, kilövell szabadon, hogy ez is úgy hulljon le, enyhén, ahogy a madár száll és újra és újra és mindig és mindig folytonosan, soha meg nem szűnően...")

  Jósikafalva a Gyalui-havasok északnyugati részében, a mesterségesen felduzzasztott vizű Meleg-Szamosból keletkező Bélesi-tó mellett fekvő, szórt hegyi település (a nagy kiterjedésű mesterséges tó a kolozsváriak kedvelt üdülőhelye, ahol nyaranta vitorlázni, csónakázni illetve szörfözni szoktak). 1849-ben Jósikafalva határában esett el a márciusi ifjak egyike, Vasvári Pál, akinek emlékét vaskereszt hirdette, de ezt a magyarok egykori itteni uralmát feudális elnyomásnak beállító románok mindig ledöntik, a magyarok pedig visszaállítják. A falut a Meleg-Szamos folyása mentén keletre hagytuk el, és gyönyörű havasi tájakon áthajtva elautóztunk egy másik mesterséges képződmény, a Tarnica-tó mellett, majd a kanyargós szerpentinen egyre lejjebb ereszkedve Melegszamos település közelében elértük a nyugatról jövő Meleg- és a délről érkező Hideg-Szamos összefolyását. Az egyesült patak vize innentől fogva Kis-Szamos néven fut tovább a kincses város, Kolozsvár irányába. 

  Gyalunál kiértünk a hegyek közül a Nagyvárad - Kolozsvár főútra. Gyalun körbejártuk a négyszög alaprajzú, a sarkain körtornyokkal megerősített egykori várat, amit az évszázadok alatt oly gyakran bekövetkező pusztítások után annyiszor átépítettek, hogy az eredeti részekből legfeljebb mutatóba maradtak. 

  Magyarkapusról balra lehajtottunk, hogy megnézzük Magyarkiskapus régi református templomát. A guszta kis templomnak nincs tornya, fából ácsolt haranglába mintegy tíz méterrel odébb áll.

  A román lakosságú Gesztrágyot a főút másik oldaláról lehet megközelíteni, a görögkeletiek karcsú temploma megér egy kis kitérőt.

 

  Újabb erdélyi út Zolival, első találkozásom a bánffyhunyadi K. Erzsivel - 1989. május:

 

  A második májusi erdélyi futamot Zoli barátommal teljesítettük. Megint Nagyváradnál kezdtünk, azonban a szokástól eltérően nem keletre, azaz Kolozsvár, hanem forradalmian új irányt választva délkeletre, a Bihar megyei Belényes irányába hagytuk el a várost. Brates falucska egy nagy zöld mező kellős közepén álló ortodox fatemplomát az országútról, menet közben fotóztam le, aztán befutottunk a Fekete-Körös mellett fekvő Belényesre, ahonnét, a központban található templomok pár perces megtekintése után máris továbbhaladtunk. 

  A városkától délre eső első vagy második letérőnél balra lehajtottam a Bihar-hegység sötét tömbje felé vezető, a részletes térképen a legvékonyabb vonallal jelzett földúton, ami elmondhatatlanul szép tájakon vezetett át. A sebes vízfolyásokat, tölgy- és fenyőcsoportokat kerülgető, összevissza kanyargó út mind feljebb és feljebb vitt. Emberrel már vagy egy órája nem találkoztunk, amikor a kaptató egy kevésbé kanyargós szakaszán olyan természeti jelenségre lettem figyelmes, amihez foghatót addig nem láttam. Én ültem a volánnál, mikor előrefelé figyelve különös dolgot vettem észre. Első pillantásra úgy véltem, optikai csalódás áldozata vagyok. A szemet gyönyörködtető vidék láttán Zoli mindenfelé tekergette a nyakát, csak menetirányba nem fordult, de amikor megböktem az oldalát és a fejemmel hang nélkül előre biccentettem, leesett az álla. A kétszekérnyi szélességű földúton meg kellett állnom a kocsival. Kiszálltunk, s óvatosan közelebb mentünk ahhoz a döngölt, kemény földön sötétlő féltenyérnyi lyukhoz, amiből kiszámíthatatlan időközönként kétméteres magasságba szökkenve, a levegőben tölcsérszerűen szétterülve tört fel az apró szemcsékre porló hideg víz. Mint amikor az óriáscetek kifújják a vízzel keveredett levegőt a fejük búbján lévő légzőnyílásukon. Hozzá még ijesztően szörcsögött is. A jelenség pontos magyarázatát ma sem ismerem, de összefüggésben lehet azzal, hogy karsztvidéken, dolinák (az esőtől viszonylag könnyen formálódó mészkőben keletkező víznyelő sziklatölcsérek) közelében jártunk. Az alattunk húzódó, vékony földréteggel takart mészkőben futó, az esővíz által kimart furatokban száguldó víz helyenként összetorlódhatott, s mint egy természetes túlnyomásos szelepen, időről időre látványos módon kilövellt a felesleges mennyiség. Odébb még három ehhez hasonló, ámbár kisebb, derékmagasságig feltörő "gejzír" mellett mentünk el. 

  A kitartó emelkedőn végre felértünk a több négyzetkilométer kiterjedésű, hosszú szárú ismeretlen fűfélékkel és apró virágokkal csomókban borított, Pádisnak nevezett fennsíkra, ahol a távolban legelő birkanyáj mellett ismét embert láttunk. A függőlegesen lezúduló, tündöklő napsütésben csodás kilátásban volt részünk. Fényképezőgépemmel ezer kockát ellőhettem volna, s ha van videókamerám, órákon át filmezhetem a mesebeli tájat, az objektív akkor sem lett volna képes visszaadni azt a szívmelengető, részegítő érzést, amit a párját ritkító látvány, a harapnivaló, friss levegő illata, a bőrömet simogató napsugár melege, és a barátságos, nyugodt csend összhatása révén érte az ajándékba kapott élményeket habzsoló érzékeimet. Ritka jókedvemben nevetni és kurjongatni támadt kedvem, de a haver jelenléte miatt visszafogtam magam. Komoly erőfeszítésembe került. Idefent, a platón legalább ezer méter magasságban lehettünk, a levegő érezhetően ritkább, s ha parányit meglódult, hidegebb volt, mint odalent a Fekete-Körös völgyében, s a fennsíkot körbevevő, kékes színekben játszó, helyenként hófoltos hegykoszorú még egyszer ilyen magasan emelkedett a fennsík pereme fölé. Olyan érzésem támadt, akárha egy ezerméteres hegyek által közrefogott füves katlan közepén álltam volna, pedig mondom, mi magunk is eleve ezer méterrel lehettünk a tenger szintje felett.

  Fájó szívvel bár, de tovább mentünk, az út egy idő után lejteni kezdett. A Horgashavas (1694 m) oldalában ereszkedtünk egyre alább, mígnem kereszteztük a Meleg-Szamos felső folyását. Darab ideig követtük  sekély, de legalább tíz méter széles, kavicsos mederágy mentén haladó földutat, aztán irányt váltva északra, Havasrekettye felé fordultunk, és néhány, hatalmas szájként sötéten ásító barlangbejárat közelében elhaladva a rekettyei vízesésnél kötöttünk ki. Ott, ahol két héttel korábban Ágnessel és a gyermekeimmel jártam. Csak ezúttal nem Havasrekettye falu felől, hanem a Bihar belsejéből jőve értük el a tündérszép zuhatagot. Miután kellő ideig gyönyörködtünk a látványban, Meregyón keresztül Bánffyhunyadra igyekeztünk, ahol szállást kerestünk éjszakára. 

  Ma már nem tudnám megmondani, hogyan találtunk rá éppen arra a parasztházra (meglehet, a címet még idehaza ajánlották ismerősök), miféle jótét lélek igazított útba, de a görögkeleti templom mögött, ahol K. Erzsi (későbbi kedvesem, szeretőm) lakott özvegy édesanyjával, szállást kaptunk. A nálam pár évvel fiatalabb, mellesleg amatőr fafaragó Erzsi ápolónőként dolgozott a helyi kórházban. Értő kalauzolása mellett még alkonyat előtt elugrottunk a közeli, magyar-román vegyes lakosságú Farnasra, ami a régi református templomáról és a mellette álló fa haranglábjáról ismert. Este, megint hárman, bepattantunk a Skodába és átruccantunk a néhány kilométerre fekvő Kalotaszentkirályra, ahol egy nagyon szép régi parasztházban Erzsi legjobb barátnője lakott, és megbeszéltük vele, hogy másnap így, négyesben, bejárjuk Kalotaszeg néhány érdekesebb falvát.

  Így eljutottunk a gyönyörű templomú Magyarbikalra, Magyarkapusra, Szászlónára, Magyarfenesre, Tordaszentlászlóra és az attól délre eső Magyarlétára. Ez utóbbi határában középmagas, kopár hegy emelkedik, ennek derekáig felmentünk kocsival, onnan gyalogoltunk egy jót a szélfútta, fátlan tetőig, s fentről néztük az alattunk és messze előttünk lévő alacsonyabb dombra épült Létai- vagy másképp Géczi-vár romjait. Miután pihenésképpen bereggeliztünk a Magyarországról magunkkal hozott finom kolbászból, kenyérből és üdítőkből (természetesen mindent barátilag megosztva a lányokkal), visszatértünk a kolozsvári főútra, ahol Szászfenes kerített templomát néztük meg, onnan pedig Bánffyhunyadra mentünk, ahol érzékeny búcsút vettünk a lányoktól, és elindultunk hazafelé, Pestre.

 

  '56-os újratemetés a Hősök terén - 1989. június 16.:

 

  Akkor hát vissza Magyarországra, ahol a budapesti Hősök terén 1989. június 16-án olyat látott a nép, amiről ugyanitt (tudniillik a Hősök terén) egy évvel korábban, az erdélyi falurombolás elleni tüntetés idején legfeljebb a legmerészebbek álmodhattak. Egy év alatt nagyot fordult mifelénk a világ, a keleti tömb országaiban utolsókat rúgta a szocializmus. Az 1956-os forradalom idején miniszterelnöki posztot betöltő, a megszálló oroszokkal nyíltan, bátran szembeszálló, majd emiatt a forradalom leverése után halálraítélt (eredetileg kommunista) Nagy Imre és szintúgy bitófán kivégzett társai újratemetésére került sor a sokat látott téren. Addig, ha valaki nyilvános helyen, társaságban nem ellenforradalomnak nevezte az '56-os eseményeket, hanem forradalomnak vagy szabadságharcnak merészelte minősíteni, könnyen a rendőrségen találhatta magát, mint a fennálló szocialista rend ellen bujtogató reakciós. Mostanra pedig nemhogy szabad volt nevén nevezni a dolgokat, meg hogy sorra jelenhettek meg a forradalmi eseményeket óráról órára feldolgozó publicisztikák, korabeli fotókkal illusztrált könyvek, hanem kihantolták a rákospalotai köztemető 301-es parcellájából a kivégzett vezetők csontjait (az exhumálásokat jórészt azok rendelték el, akiknek annak idején döntő szerepük volt abban, hogy áldozataik akasztófán végezzék), a maradványokat díszes koporsókba rakták, ezeket pedig egymás mellett felravatalozták a gyászdrapériával takart Műcsarnok lépcsősorán. És nem csak a múzeum, de a hét vezér szobra közül égnek szökő oszlop is (amelyik az apostoli kettős keresztet magasba emelő Gábor arkangyalt tartja) fekete vászonnal volt körbetekerve, sőt, a magyar királyok kettős oszlopsorát is gyászszínű lepel takarta. A téren és a tér körül mindenütt gyászlobogókat csattogtatott a heves szél.

  A nemzeti színű szalagokkal körbetekert, malomkerék méretű koszorúkkal és tarka virágerdővel körülvett, díszőrséget kapott hat koporsó közül öt Nagy Imre miniszterelnök, Maléter Pál honvédelmi miniszter, Gimes Miklós újságíró, Losonczy Géza és Szilágyi József kihantolt csontjait tartalmazta, a hatodik a harcokban elesett ismeretlen pesti srác földi maradványait rejtette. (A forradalom fegyveres ellenállóinak nagy hányada a tizennyolcadik életévüket be nem töltött, vagy a nagykorúság határán járó fiatalemberekből verbuválódott, a hatodik koporsóval ezért járt megkülönböztetett tisztelet a bátor fiataloknak.)

  A vakítóan napsütéses, ámde hűvös, szeles időben sokad magammal a hét vezér lovainak lábaiba kapaszkodva, egymást melengetve, mintegy magaslesről szemléltük az alattunk, illetve szemközt, a múzeum lépcsői környékén történteket. A Hősök terét most is zsúfolásig megtöltötte a nép, ámde számomra mégis úgy tűnt, hogy kevesebben vagyunk, mint az egy évvel korábbi Erdély-tüntetésen. (De elképzelhető, hogy én tévedek, ugyanis évekkel később ötszázezer résztvevőről írtak az eseményre visszaemlékező újságcikkek.) A magasban elhelyezett hangszórókon át ismert színészek, akik '56-ban valamiképpen szintén részesei voltak a nagy eseményeknek (Sinkovits Imre, Mensáros László, Darvas Iván), megállás nélkül, órákon keresztül sorolták a forradalom idején elesett vagy utána kivégzett egyszerű emberek nevét. Elszomorító, ugyanakkor dühítően hosszú volt a halállista.

  Néhány nemrégiben alakult ellenzéki párt szónoka óvatos formában méltatta a forradalmat, aztán egyszer csak kiállt a pódiumra egy rövid szakállas, vagy inkább erőteljesen borostás, félhosszú hajú, sovány, Orbán Viktor nevű fiatalember, és valami Fidesz meg a maga nevében hangosan követelte, hogy a szovjet csapatok azonnal vonuljanak ki Magyarország területéről. Mindenkiben megfagyott a vér, de nem a hideg széltől, hanem a titkon régóta áhított lázító, vakmerő szavaktól. A tévé élő adásban közvetítette az ünnepséget, úgyhogy ország-világ hallhatta ezt a párját ritkítóan bátor megnyilvánulást, amit '56 óta kevesen mertek még baráti társaságban is megkockáztatni (besúgók mindenütt akadtak), nemhogy ekkora nyilvánosság előtt kiejteni a szájukon. Néhány tévéző kommunista őskövület biztosan a szívéhez, egypár, magyarul jól beszélő szovjet tiszt a pisztolytáskájához kapott, de már későn, a kocka el volt vetve (ahogy a művelt latin mondja: alea iacta est). Az odalent, a honfoglaló vezérek szobrainak lábánál összezsúfolódott tömeg csillogó szemekkel, perceken át skandálta - csak úgy zúgott tőle a tér és környéke - '56 egyik legfontosabb jelszavát: "Ruszkik, haza! Ruszkik, haza!". (Nem azért, hogy dicsekedjek, de tény, 1971-ben harmadikos gimnazistaként valami ilyesmit firkáltam én is - jóllehet, a kákán is csomót kereső történelemtanárom szerint nem tökéletes orosz helyesírással -, méghozzá több sorban egymás alá, arra a bizonyos elkobzott papírlapra.) Na, ezen a hűvös nyár elejei napon kapta meg a negyven éve regnáló hazai szocializmus a kegyelemdöfést. Ezt már Kádár János sem bírta elviselni, és július 7-én meghalt. Ha igaz, a hivatalos diagnózis szerint tüdőgyulladásban.

 

  Egyedül Erdélyben, életem legszebb autóstúrája - 1989. július 20-26.:

 

  Amíg haldoklott a vörös dög (mármint a magyarországi és vele a kelet-európai kommunizmus), júliusban kiszaladtam egy hétre Erdélybe. Miután legutóbbi közös utazásunk alkalmával Ágnes kerek-perec kijelentette, hogy a jövőben nem hajlandó ebbe a nyomorral teli országba (értsd: Romániába) betenni a lábát, egyedül mentem. Jól tettem. Az életemben oly ritkán előforduló jó döntéseim egyikét hoztam meg. Sem korábbi, sem pedig későbbi külföldi útjaim során nem éreztem ilyen felszabadultnak, ennyire mámorosan boldognak magam, mint ez alatt az egy hét alatt. Hiába jártam be korábban Görögországot és Törökország egy részét, hiába, hogy a maga idején félájultan álmélkodtam Itália és Frankhon, Helvécia és a megosztott Germánia, valamint Ausztria kulturális csodáin, miként gyakorta szívdobogva emeltem tekintetemet a nem emberkéz alkotta, természettől való remekekre, heverésztem kéklő ég alatt forró tengerpartokon, bukdácsoltam kopár sziklák köz kanyargó párás hegyi ösvényeken, s hiába jött utóbb a fenségesen vad Korzika, vagy másik kedvencem, a horvátok szelíd Isztriája. Ha rajongva szeretett Erdélyem elől akarták elhódítani szívemben az elsőséget, akkor fölöslegesen tettek ki magukért. A második, harmadik helyért folyhat rivalizálás, de a dobogó legmagasabb foka régóta foglalt. És az is marad.

  Magam sem értem ezt a különös, kikezdhetetlen vonzalmat, ami feltűnően hasonlatos a szerelem nemes érzéséhez, ámde amíg az emberek között úgyszólván elkerülhetetlen az egymás megunását követő kiábrándulás, addig minél többet tudok Erdélyről, annál inkább csodálom. Mindenkinek, aki kicsit is fogékony a szépségre és legalább parányit kíváncsi Erdély lényegére (s ezzel egyetemben az ettől elszakíthatatlan magyar történelem legfontosabb mozzanataira, történelmét formáló figuráira), mondhatni szívére-lelkére, annak máris önzetlenül, két kézzel szórja értékeit. Nem csoda, hogy a románok a lopott kincsbe beleszeretett tolvaj vehemenciájával, foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá, s az ezer éve letelepedett, őshonos magyarság elűzésével, beolvasztásával próbálják végleg magukhoz láncolni. De mivé válik számukra Erdély, ha egyszer véreink, magyarok és székelyek nélkül marad ez a Királyhágótól a Kárpátokig tartó tájegység? (A szászok fogytával máris fakulóban vannak a színei.) Meghatározó vonásait vesztett torzóvá, ami legfeljebb a romboló kezet irányító erő ízlését elégíti ki, de nyers erőből nem lehet szépet alkotni. Még jó, hogy akkor én már nem leszek sehol.

  Kell-e mondanom, hogy az UF-es Skodával rugaszkodtam neki a távnak? Ezúttal, okulva a korábbi tapasztalatokból, a csomagtartó alját és a kárpit mögött mind a négy kocsiajtót teletömtem cukorral, liszttel, étolajjal, fűszerekkel, gyerekeknek szánt cukorkákkal, táblás csokikkal, a hátsó ülés mögötti teret sok-sok könyvvel, amiket szándékomban állt itt-ott (főleg templomoknál) elajándékozgatni.

  Ártánd, aztán Nagyvárad után megint abba a délkeleti irányba fordultam, amin alig két hónappal korábban Zolival nekivágtunk Erdélynek. Csakhogy most jóval Belényes alá mentem, merthogy Vaskohig meg sem álltam. A csendes forgalmú országút szélén egymásba kapaszkodva bandukoló, nagyon idős magyar házaspártól megkérdeztem, hogy merre találom az útikönyvben feltüntetett katolikus templomot. A lelkes és szeretetteljes útba igazításnak köszönhetően hamar rátaláltam a kevés megmaradt magyar hívő miatt jóformán mindig zárva tartott barokk stílusú templomra, amiről, háttérben a városka piros cseréptetős épületeivel és a festői Bihar-hegység lágyan hullámzó kékeszöldjével, szép képeket készítettem egy közeli domb tetejéről. A katolikus templomok harangjainak gyakori feliratából, miszerint: "Az élőket hívom, a halottakat megsiratom, a villámokat megtöröm" (vivos voco, mortuos plango, fulgura frango) itt, Vaskoh városkában legfeljebb az utóbbi állja meg a helyét, a többi néma csend...

  Ezt követően visszatértem a néhány kilométerrel előbb elhagyott Vaskohsziklásig, ahol ráfordultam a keletre, a Bihar-hegység erdős belsejébe s azon túl Tordára vezető útra. Diófás és Rézbánya után mesébe illő tájakon, káprázatosan szép vidékeken kanyargott a Bihar és Alsó-Fehér vármegyék határán fekvő hágóig felfelé, onnan kezdve pedig fokozatosan lefelé tartó szerpentin. A hágó közelében elértem a Nagy-Aranyos folyó felső folyását (ami a hegylakó románok, az úgynevezett mokányok vagy mócok által lakott Mócföld nyugati határa), ezt követően leereszkedtem Felsőgirda (Felsőőrség) faluig, ahol egy bal kézre eső mellékúton behajtottam a Szkerisórai jégbarlang felé mutató nyíl irányába. Az Ördöngös-völgyön áthaladtam egy szűk sziklaszoroson, aztán az Ördöngös-patakkal szemben sokat autóztam a mind rosszabb minőségűvé váló kavicsos-sziklás földúton, ami, hogy mintegy nyolc kilométer után elérte az Esztenácskát (1376 m), azt megkerülve hurokszerűen visszafordult, s még további félórán át rázta a veséimet.  Egyszer elhaladtam egy nagy kiterjedésű hegyi település vagy inkább tanyabokor mellett (a részletes térkép Akol néven jelöli). Végre egyórás, emberpróbáló kocsikázás után megérkeztem egy birkalegelőből lekanyarított füves parkolóba, ahol rajtam kívül senki más nem parkolt. A jégbarlanghoz vezető ösvényen kopott feliratú fanyíl mutatta a követendő irányt, s mintegy öt perc múltán ott álltam a peremén dróthálóval körbekerített, körülbelül ötven méter átmérőjű, hideget lehelő szikladolina felső szélén. A vaskapuval lezárt bejáratnál egy sámlin ücsörgő öregember pár forintnak megfelelő lejért árulta a belépőjegyet.

  A fenti kaputól cikkcakkban lefelé vezető vaslépcsőkön ötvenméteres mélységbe kellett leereszkednem. Útközben felfelé tartó családdal találkoztam, az apa és kislánya románul beszéltek, az anya néhány magyar szót kevert a mondataiba. A keserűségtől összerándult a gyomrom. Ez lenne hát a vég? A kollektív öngyilkossággal felérő asszimiláció pecsételné meg az erdélyi magyarság sorsát? Minél lejjebb értem, annál hidegebb lett a levegő, az utolsó tíz méteren vastag jégréteg fedte a lépcsőket. Még jó, hogy előrelátó voltam és vastag dzsekit vettem magamra, különben belém fagyott volna a szusz.

  Odalent félhomályos csönd fogadott - rajtam kívül sehol senki -, s felnézve a mögöttem maradt tekergős lépcsősorra, előre fájt a fejem a keservesnek ígérkező visszaút miatt. Az ózonszagú, januári fagyokat idéző levegőbe (csak emlékeztetőül: július közepét mutatott a naptár) terjedelmes párafelhőket fújva, kétoldalt vastag hótakaróval kísért jégösvényen haladtam a tíz lépésre levő barlang tágas bejáratáig (ami a tengerszint felett 1060 méteren nyílik), odabent pedig mindent, lábam alatt a talajt, mellettem az oldalfalakat és felettem - húszméteres magasságban - a barlang homorú mennyezetét, tehát mindent vastag jégréteg borított. A jégpáncél bő 3000 éves, s helyenként eléri a húszméteres vastagságot. A fogatlan szájként ásító bejárat mögött kezdődő, ötven méter széles főteremben még egészen jók voltak a látási viszonyok, hiszen a dolina széles tölcsére felől beáramló fényt visszaverték a hófehér falak. A vízszintes jégpadlóból három nagyobb jéghalom emelkedett ki, ezek lényegében vastag jégréteggel takart, a mennyezetről ki tudja, mikor leszakadt szikladarabok.

  Ebből a geológiai szakirodalom által Redoute-teremnek nevezett részből hosszú, természetes folyosó vezetett a harmadakkora Díszterembe, ahol nagyon kellett meresztenem a szemeimet, hogy valamit lássak. A terem legtávolabbi, vaskorláttal elzárt zuga teljes sötétségbe borult. Pedig ott zsúfolódtak össze a legérdekesebb látnivalók; azok a cseppkőszerű, tűhegyes jégképződmények, amiket csak lámpafénynél lehet rendesen szemügyre venni. Ha pedig, mint esetemben, nem áll rendelkezésre elemlámpa vagy karbid, megteszi a fényképezőgép vakuja is, igaz, ezzel a módszerrel szó szerint villanásnyi ideig élvezhető a látvány. A barlang még hosszan tovább folytatódott, ám odébb a nagyközönség elől elzárt, védett terület következett, ezt a veszélyes szakaszt csak engedéllyel rendelkező szakemberek és kutatók látogathatják. Egyértelműen érdemes volt leereszkedni az érdekes újdonságokkal szolgáló jégbarlangba, de azért nagyon megkönnyebbültem, amikor a ráncos képű öregember odafent megint rám mosolygott, elővillantva mind a két darab, bagótól sárgult fogát. 

  Felsőgirdánál visszatérve az órákkal előbb elhagyott országútra, tovább kísértem a mindinkább folyóvá szélesedő Nagy-Aranyost. Az enyhén lejtő s már nem annyira kanyargós úton néhány kilométernyi távolságban kezdtek feltünedezni Topánfalva szélső házai, amikor elértem a jobb kéz felől érkező Kis-Aranyos torkolatát, ahonnan a két folyócska egyesült vize Aranyos folyó néven fut tovább.

  A két vízfolyás vadregényes, romantikus vidékkel körített találkozásánál jobbra letértem, s a Kis-Aranyos folyásával szemben haladva egyhamar elértem jobb kéz felől emelkedő Csiga-hegyet, ami tulajdonképpen csak egy nagyobbacska földhalom, s amiről első látásra senki meg nem mondaná, miféle, emberi történelem előtti kincseket, ereklyéket rejteget magában. Ám, ha az ember lemegy kotorékba, és húsz centi mélységig leás a laza talajban, tojás méretűtől öklömnyi nagyságúig húzgálhatja elő a tengeri csigák évmilliók alatt megkövesedett házait. A csontnyelű bicskám segítségével magam is átmentem földhányóba (a kutya se látta, ember megint se közel, se távol), s szorgoskodásom gyümölcseként hazahoztam négy-öt ilyen, történelem előtti őskövületet. Idehaza a lakásom frekventált pontján helyeztem el őket, mindet egy közepes méretű fonott kosárba raktam; akkor látom őket, amikor akarom. De! Ha a kezembe veszem valamelyiket, s belegondolok, hogy az a megkövesedett tárgy egy egymillió (de lehet, hogy sokkal több) évvel ezelőtt élt tengeri csiga hagyatéka, megszédülök a bődületes időtávlattól. Hiszen még a magyarok ezeregyszáz évvel ezelőtti honfoglalása óta is mi minden történt a Kárpát-medencében, Európában, szerte a világban... És akkor ezt még szorozzuk be ezerrel. Körülbelül akkor élhettek az erdélyi "csigáim". Nem biztos, hogy jó ötlet lenne (már ha lehetséges lenne) visszarepülni időben, s némi időt eltölteni abban a csiga eldorádós korban. 

  Pár kilométerrel arrébb, Alsó- és Felsővidra között látható az a keskeny út közelébe épült ház, amiben Avram Iancu (magyarra Jankó Ábrahámnak lehetne fordítani), a románok egyik nemzeti hőse született. Az a népvezér, aki a környék hegyi románjaiból, a mócokból verbuválódott hadai élén 1849-ben a magyarok ellen küzdött. Szedett-vedett, általa bujtogatott hadának sok ezer ártatlan magyar halála szárad a lelkén, de személy szerint ő is kivette részét az elsősorban a védtelen falusi magyarság körében megejtett öldöklésekből. A környék etnikai térképe akkoriban íródott át a mi rovásunkra. A "mócok vezérével" kapcsolatos véleményem esszenciájaként a kocsi letekert ablakán át nagyot köptem a különben takaros faépület felé, aztán visszafordultam Topánfalva irányába.

  Évekkel korábban jártunk már itt egyszer Ágnessel, akkor a korabeli népi használati tárgyakat és a helybeli népviseletet bemutató román tájházat néztük meg belülről. Most megállás nélkül áthajtottam a rendezett településen, de odébb, Nagylupsán és Aranyosbányán megálltam egy-egy fényképezésre.

  Ez utóbbi bányásztelepüléssel kapcsolatosan az útikönyv régi, Árpád-kori templomról regélt, de ilyesmit bizony nem találtam. Amíg a Skoda motorházának támaszkodva bámultam a település fölött tornyosuló Bedellői-havasok alkonyi fényektől rózsaszínben játszó sziklaormait, arra lettem figyelmes, hogy a közelben játszó gyerekek egyike mindig magyarul szól a társaihoz, de azok állandóan románul felelnek. Magamhoz intettem a vonakodva közeledő szőke fiúcskát, és úgy, hogy a többiek ne lássák, stikában a kezébe nyomtam egy nagy tábla tejcsokoládét. Amíg a kocsi takarásában gyorsan magába tömte, megdicsértem, hogy milyen szépen beszél magyarul, és megígértettem vele, hogy sosem felejti el az anyanyelvét. Komolyan rábólintott. Remélem, nem szegte meg a nekem tett ígéretét.

  Odébb álltam Torda irányába, de még bőven a város előtt, a borrévi hídon átkeltem az Aranyos jobb partjára, s a közeli füves-bokros területen leparkoltam éjszakára. Kétszáz méterrel odébb négytagú - két gyermek, két felnőtt - erdélyi család kempingezett a nyílt mezőn, a felvert sátor és a Hargita megyei rendszámú Dacia felől vidám nevetgélés és magyar mondatok értek a fülembe. Az orromba meg a tűz fölött forgatott, kellemesen füstös illatú szalonna gyomrot izgató illata. A jólesően fárasztó nap után pihentető alvás várt rám a vízszintesbe döntött ülésre fektetett hálózsákban.

  Másnap reggel verőfényre ébredtem, a gyors reggelizést követően a jellegtelen betonhídon visszatértem a folyó bal oldalára, ahol a szembe futó Jára-patak mentén percek alatt eljutottam Alsójárára. A falu 1849-ig nagyrészt magyar lakosságú volt, de az őslakosság a románok kegyetlenkedései folytán úgyszólván maradéktalanul eltűnt innen. Az unitárius templom öreg gondnoka a szemközti házban lakott, kívánságomra kinyitotta a templom ajtaját és megmutatta a belsőt, valamint elvezetett a templomkertben látható, 1886-ból való feliratos sírkőhöz, ami a szabadságharc és forradalom itteni magyar áldozatainak sírhantján áll.

  Még mindig kora reggel volt, amikor immár harmadszor is átkelve az alacsony vízállású Aranyos feletti hídon, beestem a folyó túloldalán fekvő színmagyar Várfalvára, hogy megnézzem az unitáriusok itteni, égbeszökően magas, karcsú toronnyal megtoldott templomát. (Várfalva a régi Aranyosszék legnyugatibb települése.) Utána kisebb sétát tettem az egyház mellett elterülő, színes virágoktól tarkálló temetőben, ahol jó néhány régebbi, szép kidolgozású sírkő állít emléket Kháron elnyűhetetlen ladikján a Styx ködbe vesző túlpartjára költözött, az egyelőre még itt maradtak számára örökre szem elől veszített elhunytaknak.

  A túlnyomórészben szintén magyarok által lakott Aranyosrákos, Sinfalva és Mészkő után a hajdan önálló, mára egyesült Alsó- és Felsőszentmihályból álló, hosszan elnyúló Szentmihályra értem; mindenütt a templomok és a temetők környékén nézelődtem. (Egy adott település nemzetiségi viszonyait és az esetleges asszimiláció mértékét legegyszerűbben a temető sírköveiről visszaköszönő nevekből lehet megállapítani.) Innen egy ugrás a második világháború idején csúnyán elrománosodott Torda (a városban addig túlsúlyban lévő magyarság 1940-41-ben felköltözött a revízió által nekünk ítélt Észak-Erdélybe, leginkább Kolozsvárra), ahonnan a tankolást követően délnek fordultam, és a Maroshoz közeli Felvincig meg sem álltam.

  Felvinc annak idején, fénykorában, Aranyosszék adminisztrációs központjának, legfőbb településének számított, azonban a román (akkoriban oláhoknak hívták őket) hordák itt is nagy pusztítást végeztek az 1848-49-es forradalom és szabadságharc alatt, minek következtében sok régi épület esett a gyújtogatások áldozatává. A dombra épült, védőfallal kerített templom közelében levő kerekes ivókútnál megálltam, és negyedórán át erősen figyeltem az arra járók beszédét, de csakhamar megnyugodtam, mert minden elhaladó ember, akire udvariasan ráköszöntem, szívélyes mosoly kíséretében magyarul viszonozta a köszönésemet.

  Innen a Maros túlsó partján fekvő, légvonalban legfeljebb öt kilométerre eső Marosújvárra igyekeztem. A városka, mint régen, már a rómaiak korában, most is jórészt sóbányászatból és ehhez kapcsolódóan a sós fürdőiből él. Az elhagyott tárnákat elöntő talajvíz, ami a falakból kimosódó ásványtól magas sókoncentrációjú lesz, remek gyógyír néhány mozgásszervi betegségre, például a reumára.

  A Maros szintjén fekvő Marosújvár feletti dombra települt Felsőmarosújvár két látnivalója közül a viharvert Mikes-kastély ott jártamkor mezőgazdasági gépállomásként funkcionált. Nem is engedtek be a területére, csak messziről konstatálhattam a mélyen nacionalista románoknak a magyar építészeti emlékekkel kapcsolatos tudatos nemtörődömségét, ugyanis minden ilyen épületet addig használnak, amíg tönkremegy és magától összedől, s akkor egy tárgyi bizonyítékkal kevesebb áll rendelkezésre a magyarok valamikori meghatározó jelenlétéről. A másik látnivaló az az Árpád-kori templomrom, aminek viszonylag magas falai a nevezett domb szélén, egy magánkert (veteményes) végében állnak. Szerencsére a kertben kapálgató asszony volt olyan rendes, hogy minden további nélkül beengedett a gazzal felvert épületmaradványok közé, miáltal közelről is szemügyre vehettem a torzójában is történelmi levegőt árasztó ódon falakat. Különös érzés fogott el, amint a hajdani templomhajó csalánnal és tüskés növényekkel, dús orgonabokrokkal benőtt helyén állva körbefordultam. Szemközt az üvegtábláitól évszázadok óta megfosztott, kora gótikus jegyeket viselő ablakok vaksin figyelték mozdulataimat. Az erős kötésű habarccsal összefogott vastag téglafal belső oldalán töredékes állapotban, de jól kivehetően megmaradt meredek és szűk lépcsősoron rég nem lépkedtek saruba vagy csizmába bújtatott lábak, a valamikori tető helyén akadálytalanul özönlött be a meleg napfény. Azon a helyen, ahol álltam, valaha kettős rendbe állított fapadok sorakoztak, egyik padsorban a férfiak, másikban a nők foglaltak helyet az istentiszteletek idején. Tíz méterrel odébb, ahol a külső oldalán támpillérekkel megtámogatott szentély falai kezdődtek, a pap valahol azon a részen végezhette az Úrfelmutatást. Eső áztatta késő őszi délutánokon, csikorgó téli vasárnapok reggelein milyen hideg lehetett a csapongva lobogó fáklyák s a vastag faggyúgyertyák füstjétől összekormozódott vén falak között! Nem csak az áhítatra vágyó nép öltözhetett fel vastagon, de a pap is bélelt bekecset ölthetett lenge miseruhája alá. És hová lettek ezek az egykor élt egyszerű emberek; a gyakori nélkülözéstől kiugró pofacsontú, nagy bajuszú, inas nyakú, eres kezű, dolgos magyar férfiak, a szelíd borjúszemű, sok gyermeket szülő, a temérdek gondtól korán őszülő fejkendős asszonyok, a hátsó sorokban összevillanó tekintettel egymással elfoglalt csizmás legények és a pártájuk mielőbbi porba hullását sóhajtva áhító leányok, ha egyszer az örökkévalóságnak szánt szent falakba is ily rútul belemart az évszázadokat könnyedén morzsoló Idő? Mikor tartottak itt utoljára hálaadó misét, mikor zárták utoljára kulcsra az azóta nyomtalanul szétmállott templomajtót? S rajtam kívül gyászolja-e még valaki a rég elporlott itteni magyar gyülekezetet?  

  A néhány kilométerrel keletebbre fekvő Marosnagylak vegyes lakosságú falucska (színmagyar jellegét, mint annyi más erdélyi faluét, ugyancsak az 1849-es román vérengzés törte meg), ami kettős tornyú templomáról ismert. A temetőként (vagy régies kifejezéssel: cinteremként) funkcionáló templomkertben néhány ódon, földre fektetett, formáját tekintve kőből készült koporsóra hasonlító, mohos oldalukon vésett feliratos, valószínűleg homokkőből faragott sírkő látható. A sírok közötti kószálásomra felfigyelő pap meghívott a közelben álló házába, ahol elbeszélgettünk erről-arról, csupa olyasmiről, amiről odaát, Erdélyben főként négyszemközt szoktak beszélgetni a magyarul értő és érző emberek. Időközben megérkezett a pap egyik legény korú fia, aki a szomszédos szobában berendezett stúdiófélében bemutatta szintetizátortudományát, amihez igyekeztem elismerő képet vágni. Marasztaltak volna délutánra és éjszakára, de vérző szívvel nemet kellett mondanom, hiszen még hosszú út várt rám. Búcsúzáskor két üveg saját méhészetükből való, általuk készített mézet kaptam ajándékba. 

  A marosújvári hídon visszatértem a folyó jobb partjára, ahol gyorsan levizitáltam a puskalövésre eső Székelykocsárdon, azután pedig Felvincen át Marosdécsére mentem, itt meg bejártam a régi magyar temetőt. Később elhaladtam a csatájáról nevezetes Miriszló mellett (ahol 1600-ban Vitéz Mihály havasalföldi - s átmenetileg önjelölt erdélyi - fejedelem vereséget szenvedett Basta osztrák tábornok seregétől), majd Nagyenyeden áthajtva követtem a délnek hömpölygő Maros folyását.

  Nem sokkal a várostábla elhagyása után, véletlenül fedeztem fel a jobb kézre eső, közvetlenül az országút melletti szántóföld szélén álló, kis méretű orbói romtemplomot (aminek a tetőzete rég az enyészeté lett, vakolatlan oldalfalai fejmagasságig állnak), egyikét azon négy emléktemplomnak, amit a törökverő Hunyadi János építtetett vagy átépíttetett győztes csatái emlékére.

  Délutánra már az első világháború előtti "magyar időkben" fontos vasúti csomópontnak kiépített Tövisre értem, ahol előbb az országúthoz közelebb eső református, aztán a városkát kettészelő főút másik oldaláról elérhető katolikus templomot néztem meg. Mindkettő nagyon szép, arányaiban eltalált épület, ráadásul ez utóbbi a fentebb említett, Hunyadi-féle emléktemplomok sorába tartozik; a körülötte derekasan megnőtt, sűrű lombú fák miatt félhomállyal átitatott belsejében a falak mentén régi magyar főurak címeres, feliratos sírkövei sorakoznak.

  Tövis után jobbra letértem a főútról, és rövidesen az Erdélyi Érchegység keleti szélén végigvonuló Hegyalja dombvidék lábánál fekvő Boroskrakkó csodálatos, XIII. századból való, védfallal kerített református templomát fényképeztem. (A környék évszázadok óta minőségi szőlőtermesztéséről és borkészítéséről ismert. A közeli Borosbenedek, Borosbocsárd és Boroskrakkó falunevek is ezekről népszerű foglalatosságokról tanúskodnak.) Boroskrakkó magyarságát megint csak a románok irtották ki, e helyütt olyan kegyetlen alapossággal, hogy hírmondónak sem maradt belőlük a faluban. A közelben fekvő Magyarigen lelkésze átrándulni ide kéthetente a családjával, hogy szűk körben istentiszteletet tartson, s ezzel megtartsa a templomot az erdélyi reformátusoknak.

  A sorban tehát Magyarigen következett. A faluban lelkészkedett Bod Péter (árva Bethlen Kata udvari tanítója), akinek kopjafás síremléke a tekintélyes méretű templom utca felőli kertjében látható. A templomban valaha több száz magyarnak hirdették az igét, de (mondjam?) a veszett románok itt sem kímélték a lakosságot (az 1848-as mészárlásnak áldozatul esett kétszáz magyar lakos felett a katolikus iskola udvarán emlékkő áll), s most százak helyett valami tucatnyi ember - valamennyien az azóta elhunyt Szegedi László lelkész úr családjának tagjai - képviseli a magyarságot. (A jó Szegedi úrnak volt egy elhíresült, keserű mondása: "Olyanok az itteni magyarok, mint a krumpli: ami ér valamit, az mind a földben van.") Hogy beszélgetésünk elején illendően bemutatkoztam, a nevem hallatán felvetődött részéről a kérdés, vajon nem állok-e vérségi kapcsolatban az ide hatvan kilométerre eső Abrudbányán élő Miskikkel? A meglepetéstől elkerekedett a szemem. Micsoda, Miski névvel élnek errefelé emberek?!

  Azonnal kocsiba vágtam magam, mondván, futok Abrudbányára, de a Magyarigentől egy faluval odébb álló, valaha magyar népességű Sárdon azért szerét ejtettem, hogy kívülről megnézzem a szintén fallal kerített, elhagyatott, hívők híján végleg bezárt református templomot. A védőfalon belül, a fűvel borított, gondozatlan udvar közepén lefényképeztem egy olyan koporsószerű, fekvő sírkövet, amilyenből többet is láttam Marosnagylakon. A sírkő felirata (korabeli helyesírással és szóhasználattal): "Itt nyugszik néhai tekintetes Bodó Julia aszony néhai tiszteletes enyedi Szabó Sámuel úr élete párja 1816-ban május 16-kán".

  Kiérve az Ompoly folyócska mentén Zalatna felé vezető útra, Ompolygyepű határában (a vasútállomás közelében) megint fékeznem kellett, mert ezen a helyen áll az a magas emlékoszlop, amit a románok által 1848. október 24-én itt lemészárolt 750 (!) menekülő zalatnai magyar tömegsírja fölé emeltek. Az obeliszk eredeti magyar nyelvű emléktábláját persze megsemmisítették (a helyét négyszögű lenyomata mutatja), az oszlop felső részén az egyszerű Pax (béke) felirat olvasható. Hm, a gyilkosok hirdetik a békét. A cinizmus magasiskolája. A románok nagyon értenek ehhez.

  A némi kisvárosi miliőt hűséggel őrző, iparosodott Zalatnán öt perc alatt átszáguldottam, majd a nem igazán meredek Bucsony-hágó kocsival való megmászása következett. Abrudbánya előtt nyolc kilométerrel az út bal oldalán álló, 1838-ból való, négy oldalán latin és magyar feliratokkal sűrűn teleírt (vésett), rendkívül jó állapotú obeliszk arról tudósít, hogy a jelzett időben adták át az Abrudbánya - Zalatna útszakaszt.

  Abrudbánya hangulatos, templomos főterére érve mindjárt a katolikus plébánia felől érdeklődtem, s miután megtaláltam, a kaput nyitó testes magyar asszonyság (az éppen a városon kívül tartózkodó pap szolgálója, házvezetőnője) útba igazított, mondván, hogy az abrudbányai Miskik mind református hiten voltak (ez a felekezeti hovatartozás megint egy újabb összekötő kapocs), a temetőjük pedig a közeli domboldalon van. De a városban már nem lakik közülük senki, mert az utolsó Miski vagy évtizede meghalt, a felesége pedig átköltözött Magyarországra, Nyíregyháza környékére. Több információt nem tudtam szerezni a családról. A pontos útba igazításnak köszönhetően hamar a temetőhöz értem, s a gondozott sírkertben találtam vagy tucatnyi Miski (vagy Misky) feliratú sírkövet, a legrégebbi talán a XVIII. század végéről való. Kivétel nélkül mindet lefotóztam. Egészen biztosan van közünk hozzájuk, de ennek kiderítése meghaladta a lehetőségeimet, pedig hazatérésem után még a budai várban levő Országos Levéltárba is elmentem, ám nem ismertem ki magam a kartotékok között, úgyhogy feladtam a keresgélést. 

  Abrudbányáról felmentem a magasan ülő, a rómaiak korából mára átöröklődött aranybányászatáról ismert Verespatakra, ahol jót mászkáltam a kopár hegyoldalak elhagyott bányamélyedéseiben (egyiket-másikat még a rómaiak által felügyelt rabszolgák fúrták), és megnéztem a nagypolgári házairól ítélve valaha igen módos települést. Közeledett az alkonyat, s már csak annyi erőm maradt, hogy Topánfalvánál kiérjek az Aranyos mellé, s azon az úton, ahol nem sokkal korábban jártam, megint eljutottam a Torockóhoz közeli tisztásra, ahol, mint egy nappal korábban, éjszakára ismét megaludtam.

  Másnap korán Torockón voltam, aztán néhány napsütéses fénykép készítését követően szedtem a sátorfámat, és a kopár Székelykő lábánál haladó úton Torockószentgyörgyre, a kerek száz évet élt erdélyi polihisztor Brassai Sámuel (1797-1897) szülőfalujába értem (teremtő ég, micsoda fantasztikus életpályát futott be ez az évszázados férfi!). Az unitárius templom megtekintése után a település Bedellői-havasok felé eső határában, egy középmagas, sziklás dombon álló várhoz, a Thoroczkayak (Orbán Balázs által részletesen leírt) várához igyekeztem. A környező táj és a fehéren meredező romok romantikus látványa piktorért kiáltott. Nem tudom, megfestette-e valaha valaki Erdélynek ezt a gyöngyszemét, de ahogy a falu portái közt vezető gyalogúton kiértem a mező szélére, s megpillantottam a vaskos tornyú, több helyen beomlott falú várat, egyből arra gondoltam, hogy értő művészkezek micsoda fenséges képet tudnának ebből kihozni. Körülbelül másfél kilométeres séta után értem a zöldellő, sík mezőből átmenet nélkül kiemelkedő kettős dombhoz. Merthogy a magas várdomb előtt emelkedik egy alacsonyabb is, s idő hiányában csak ez utóbbi megmászására vállalkozhattam. Ahogy elnéztem a szemközti, magasabb sziklára települt várhoz vezető meredek domboldalt, elismeréssel adóztam annak a XIII. századi stratégának, aki ide tervezte felépíteni az erődítményt. Ami azért a jelek szerint mégiscsak bevehető volt, hiszen 1707-ben az osztrák Tiege tábornok elfoglalta és felrobbantatta. (Igaz, addig évszázadokon át többen próbálkoztak, sikertelenül, a vár bevételével.) A megtörten is büszkeséget sugárzó történelmi rom mögött, azaz nyugatra, az oldalán sötét fenyvesekkel borított Bedellői-havas magasodott, keletre a vár előtt hosszan és szélesen terpeszkedő síkság méregzöld lapálya terült el, s azon túl a Székelykő szürkéskék vonulata húzódott, délről idelátszott a Kőköz szűk sziklaszorosa, míg északi irányban az Aranyos folyó felé összezáró, sokáig párhuzamosan futó hegyláncok határolták a horizontot. Miután kigyönyörködtem magam a tájban, visszabaktattam a faluban hagyott kocsihoz.

  Tordán és Aranyosgyéresen keresztül Aranyosgerendre értem, ahol egyszer már jártam Zoli barátommal, s mint akkor, most is megálltam megnézni a folyó partján épült Kemény-kastélyt, illetve az országúthoz közeli régi református templomot, melynek falába római korból itt maradt, feliratos köveket építettek. A templombelsőben régi erdélyi nemesi családoknak, mint a Keményeknek, Bethleneknek és a Kunoknak vannak kriptái. A közeli Marosludasnál elértem a legnagyobb erdélyi folyó, a Maros vonalát. Utazásom ezt követő állomásainak és eseményeinek sorrendje megint tisztázatlan előttem, úgyhogy inkább tájegységenként csokorba szedve sorolom fel előfordulási helyeimet.

  Következzék tehát a Maros valamint a Kis- és Nagy-Küküllő közé eső terület, ahol Kutyfalva, Radnót, Maroscsapó és Marosugra után a Hallerek kastélyáról nevezetes Kerelőszentpál jött sorra.

  A falunak a folyó felé eső szélén minden egyéb háztól külön álló, elhagyatott és elhanyagolt állapotú egyemeletes kastélya a Maros melletti kisebb, lapos dombra épült, helyén már a rómaiaknak is volt valami erődítésük (amiből a folyón szállítótutajok segítségével lebonyolított sókereskedelmet ellenőrizték), a középkorban pedig vár állt itt. Közelében kizárólag gyalogos közlekedésre alkalmas, keskeny híd vezet át a folyó túlpartjára, a hídfőtől idelátszik a piciny Magyardellő fák fölé magasodó templomtornya. Miután körbejártam az épületet (a mögöttes kukoricatábla felé eső hátsó traktusa épebb formát mutat, mint a két kiugró épületszárny által közrefogott főbejárat felőli rész; egyébként a jobb oldali épületszárny falába a Haller és Kornis családok régi, latin feliratos, címeres kövei vannak beépítve), besétáltam a falu szélső házaitól tüntetően távolabb fekvő, tárva-nyitva álló, lakatlan kastély belsejébe. Az előtérből induló széles főlépcsőt kísérő kidőlt-bedőlt, rozsdamarta kovácsoltvas korlát mentén felcaplattam az emeletre, és bejártam az önmagával kergetőző szellő által látogatott helyiségeket. A legtöbb helyen nyitva álló nagy méretű, tömör, sötétbarnára festett szobaajtók többnyire még a helyükön voltak, hellyel-közzel a parkettás padló is épen maradt (a felszedett részt alighanem tüzelőnek hordták el), a díszes mintázatú, ámbár elkoszolódott tapéta szintén eredeti lehetett, de a környékbeliek minden egyéb mozdíthatót széthordtak belőle. Rendkívül szomorú látványt tud nyújtani egy ilyen, valamikori fénykorában nyilvánvalóan pompás berendezésű, szétrabolt kastély. Járva a régóta elcsendesedett és csúful kifosztott szobákat, a félhomályba és porba fulladt gazdátlan helyiségeket, ha egy kicsit figyel és fülel, a mégoly kevés képzelőerővel rendelkező látogató is látni véli a hajdani grófok és grófnők, térdnadrágos úri fiúcskák és szépen kiöltöztetett lánykák, a bálokra és egyéb jeles alkalmakra összegyűlt nemesség e szomorú falak közt tétován kísértő árnyalakjait, s néha távoli gyerekkacagást vél hallani valamely betett szobaajtó mögül. A település túlsó felén emelkedő magas dombon (a Kápolna-hegyen) van a Haller család fallal kerített, gondozott sírkápolnája, s körülötte több tucat egyéb sír. Valamennyi jó állapotban van, látszik, hogy rendszeresen gondozzák őket. A faluban látható takaros, barokk stílusú templomot a Hallerek alakíttatták mai formájára, s a grófok kiterjedt gazdaságához tartozott az a hatalmas méretű csűr is, ami a kastélyhoz vezető földút mellett látható, s amit ma is - ritka kivétel! - rendeltetésének megfelelően használnak. 

  Innen kocsival egy ugrás a délre eső, a Kis-Küküllő mentén fekvő Dicsőszentmárton, ami mellett Ádámos település unitárius temploma a fő látnivaló.

  Sövényfalva és Boldogfalva után Zsidvére értem. A valamikori szász községet nemrég hagyták el őshonos lakói, s vándoroltak ki Németországba; a szép házak homlokzatát máris tönkretették a helyükbe költöztetett szutykos képű, rongyos öltözékű oláh cigányok; az épületek figurális stukkóit leverték és fillérekért eladták, az ablaküvegeket - valószínűleg családi civódásaik során - sok helyütt kiverték, hiányukat sárgásbarna zsírpapírral igyekeztek pótolni. Több épület tetőszerkezetét és ablakkereteit eltüzelték, egyszóval romboltak, ahogy a más keze munkáját nem becsülő, munkakerülő, igénytelen fajtájuktól tellett. A vaskos evangélikus templom német anyanyelvű gondnokházaspárja az utolsó mohikánok közül való lehetett, akik még nem települtek át. Nem irigylem a lelkiállapotukat, hiszen nekik jutott a végső romlás szemtanúinak keserű sorsa, akiknek végig kell nézni, hogy a senkiházi, gyökértelen idegenek mivé züllesztik egykor virágzó falujukat.

  Betlenszentmiklós a Kis-Küküllő jobb partjától beljebb fekszik, dombra épült, kecses tornyú unitárius temploma és a Bethleneknek a folyóhoz közeli kastélya miatt érdemes ide bekukkantani. 

  Ahhoz, hogy az ember eljusson Bonyhára (miként nekem is szándékomban állt), keletre visszafordulva megint el kell haladnia Dicsőszentmárton mellett, s Héderfája után jobbra letérni a hídra. A Kis-Küküllő déli oldalán fekvő, jobbára magyar lakosságú falunak megint csak dombhátra épült a hatalmas méretű református temploma. Innen délnek folytattam az utam, s a régi temploma mellett álló fa haranglábjáról ismert Gogánváralja és a szomszédos Gogán után Kundon keresztülvágva hajtottam még délebbre.

  Kund után a gödrökkel tarkított aszfaltot döngölt, sima földút váltotta, amin alig tettem meg kétszáz métert, egy jobb kanyar után beértem valami nyomasztóan, mondhatni természetellenesen félhomályos, az ismeretlen fajtájú, gubancos ágú fák összeérő lombkoronája alatt megszorult levegő szokatlanul magas páratartalmától fullasztóan gőzölgő, s ettől az őrült Grimm-fivérek rémmeséinek elvarázsolt erdejét idéző sűrűbe, amiből két kilométert követően pánikszerűen zuhantam ki a késő délutáni cseresznyepiros napfényre, s mindjárt a hajdanán Ebesfalvának nevezett, később Erzsébetvárosra átkeresztelt városkában találtam magam. Ezután a szinte fenyegető hangulatú, a nehezen elnyomott, örökké ugrásra kész szorongó érzéseket a lélek bugyrainak mélyéből kiszabadító erdőség után kimondottan megnyugtató érzés volt hús-vér járókelő embereket tudni magam körül.

  Innen még elmentem a keletre eső, nemrégiben még szász többségű, romantikus nevű Holdvilágra, de a rohamosan gyengülő természetes fény miatt alig tudtam értékelhető képet készíteni az általános iskola melletti evangélikus templom masszív tornyáról. A településről odébb állva félrehúzódtam az útról, s azzal véget ért a nap. Illetve mégsem.

  A nap ugyan lement, de a hűvös éjszaka még tartogatott izgalmas kalandot. Egy jellegtelen falucska határában, a kukoricás, a fenyveserdő és a legelő hármas találkozásánál, egy enyhe emelkedőn állítottam le a kocsit. Úgy álltam meg, hogy az autó orra a tőlem mintegy ötven méterre húzódó, elhagyatott országút felé nézzen. Az energiáim jó részét felemésztő nap végére emberesen megéheztem, így hát a Skoda elején lévő csomagtartón - mint egy asztalon - megterítve gyorsan megvacsoráztam. Jól emlékszem, hogy a menü otthonról hozott finom füstölt kolbászból, kenyérből, zöldpaprikából és üdítőből állt. A maradékot gondosan elraktam a csomagtartó mélyére, a többi étel mellé. Odalent, az úton egy elkésett szénásszekér nyikorogva döcögött a falu irányába, aztán, hogy elveszett a néma, elsötétedett házak között, süket csend borult a tájra. Az országút és a falu szélén egyetlen gyenge lámpácska világított, a magas póznáról aláhulló csekély fény éppenhogy megvilágította a tövébe levert helységnévtáblát. Jól jött ez a kis derengés, mert legalább nem volt szükségem a kápráztató fényű elemlámpára, ha a karórámon meg akartam nézni, mennyi az idő. Ahogy szoktam, belülről lezártam az ajtókat, rutinosan elvackoltam a vezetőülésre helyezett hálózsákban, aztán a résnyire lehúzott ablak alatt hamar elaludtam a fáradtságtól. Éjjel kettőkor gyanús neszre ébredtem. Előröl, a csukott csomagtér felől jött, annak a tetejét karistolta éles hangon valami kemény tárgy, néha olyanformán csikorogva, mint az iskolai táblán megszaladó kréta. A kocsi ablakai addigra körben bepárásodtak a leheletemtől, úgyhogy a feszült fülelés közben szinte semmit sem láttam a külvilágból. Amikor viszont az országút felől, szemből jövő gyenge fényben az első szélvédő opálos üvegén át megpillantottam a kocsim előtt imbolygó busa medvefejet, kétfelől a jellegzetesen kerek bundás kis fülekkel, a szívem majd' megállt ijedtemben. Méretes sziluettje után ítélve felnőtt példány lehetett. Félperces dermedt mozdulatlanságomból ocsúdva kapkodtam mindenhez: veszettül dudáltam, villogtam a fényszóróval, a tenyeremmel belülről csapkodtam a szélvédőt, szóval be voltam tojva, de alaposan. Újabb két perc múltán letekertem a mellettem lévő ablakot, é óvatosan, fokozatosan kidugtam rajta a fejem. A kesztyűtartóból előkapott elemlámpával körbevilágítottam, de addigra egy fia medve nem tartózkodott a közelben, a meglepett koma nyilván beslisszolt a jobb kézre eső magas kukoricásba, vagy beette a fene a mögöttem kezdődő erdőbe. Kalapáccsal és lámpával a kezemben előmerészkedtem, s szaporán dobogó szívvel meggyőződtem róla, hogy valóban nem álmodtam az esetet, mert a csomagtartó tetején és a kocsi homlokfalán párhuzamos, vékonyabb és vastagabb karcolások szántották a naplemente idején még egészen biztosan sértetlen dukkózást. Az éjjel előmerészkedő, jó szimatú medvekoma nyilván megérezte az elrejtett kolbász illatát, és a maga rámenős módján igyekezett hozzájutni a potyához. Ezúttal nem jött össze neki.

  Másnap gyönyörű napsütés ébresztett, aminek köszönhetően kiváló reggeli felvételeket tudtam készíteni az egyhamar megtalált keresdi Bethlen-kastélyról. A szomszédos Bese után Segesvár következett, majd a Brassóba vezető főútról egy harmadrendű útra térve Szederjesen találtam magam, onnan pedig a néhány kilométerre eső Erkedre siettem, ahol az evangélikusok egyházát néztem meg. A szász mesterek által tervezett és kivitelezett bonyolult építmény az erdélyi szász erődtemplomok egyiklegmutatósabb darabja.

  Innen visszafordultam a főútra, és Miklósfalva, Rádós, Garat, Zsiberk és Lemnek után Domboson (Woldorf) álltam meg. Az egész terület az egykori Szászok földjéhez (Királyföld) tartozik, tehát úgyszólván minden faluban látni kisebb-nagyobb evangélikus templomot, templomerődöt (az erdélyi szászok zömmel az evangélikus - másképp lutheránus - vallás követői voltak).

  Domboson viszont alaposan meglepődtem, amikor a parányi templomocska bejárata fölött, a szemöldökfán (pontosabban: szemöldökkövön) ezt a magyar nyelvi emléknek beillő mondatot olvastam: "Szkeli János czináltata 1645 de ápril". Vagyis Szkeli János nemzetes uram, aki a XVII. század derekán nyilván tótumfaktumnak számított Domboson, 1645 áprilisában állta a bejárat elkészítésének (felújításának?) költségeit. Persze, meglehet, hogy a felirat ugyan a bejárat keretén olvasható, viszont Szkeli uram nem csak annak, hanem a templom egyéb részeinek megépítéséhez is hozzájárult anyagilag. Hogy megérte anyagi áldozatot hozni, mi sem bizonyítja jobban, hogy Szkeli uram - dicséretes, s nyilván önzetlen adakozásával párhuzamosan - több mint három és fél évszázaddal kitolta a saját emlékét. S még lehet, hogy az a szemöldökkő további évszázadokon át hálásan hirdeti a rég elporladt mecénás különös nevét.

  Báránykút, Nagysink, Kisprázsmár, Brulya, Morgonda, Lesses, Szentágota, Rozsonda, Prépostfalva, Jakabfalva, Netus, Hégen, Apold szépséges szász erődtemplomainak szemrevételezése és lefotózása után estére holtfáradtan értem a Segesvártól délre fekvő Segesdre (a másnapra ritka nagy szelet ígérő, rőt naplementében látomásszerűen furcsa, izzó narancsszínben ragyogtak a bronz keresztelőmedencéjéről nevezetes, nagyra nőtt templom vakolt falai), aminek kukoricás határában megaludtam a kocsiban.

  Másnap Segesvártól nyugatnak fordultam, Szászszentlászlónál letértem a főútról, majd miután rájöttem, hogy ezúttal eltévedtem, mert a tervbe vett Almakerék helyett az útitervemben nem szereplő Rudályon kötöttem ki, megkerestem az eggyel odébb eső, párhuzamos völgyet (különben azt, amelyikben nagy kedvencem, a lármás világtól bölcsen félrevonult Keresd is fekszik), amiben végül csak ráleltem Almakerékre. Gótikus stílusban épült, védőfallal körbevett evangélikus temploma a szászok egyik legszebb egyházi építménye.

  A következő menetben a Medgyes környéki, általában szász falvak látnivalóit tekintettem meg; Szászsáros, Écel, Muzsna, Felsőbajom után azonban a Medgyestől északra eső, félig magyar lakosságú Magyarsárosra érkeztem, ahol a viszonylag új unitárius templom mellett álló fa harangláb az első számú érdekesség, hiszen a hasonló rendeltetésű építmények között óriásnak számító zsindelyes haranglábat 1699-ben ácsolták. Ráadásul eredetileg nem ott állt, ahol most; ugyanis jelenlegi, tíz méterrel odébb található helyére alácsúsztatott fatörzseken görgették. A templomkertben, a kapubejárattól a templom faláig húzódó járda mentén egymás után sorakozó, névvel ellátott kopjafák mind egy-egy itt szolgált papnak állítanak emléket. A kert további látnivalója az első és második világháborúban elesett helyi (magyar) lakosok emlékét őrző, kemény, időálló fából faragott katonaalakos emlékmű. A földes kis utca másik oldalán álló, mindjárt a templommal szembeni házban lakó fiatal pappal (nős, két gyermek apja) jó sokáig elbeszélgettem, s ajándékul hagytam náluk az áthozott cigarettából és csokoládéból. A faluból kifelé menet megálltam a gyermekét az utcán sétáltató anyuka mellett, s miután rövid beszélgetéssel meggyőződtem róla, hogy az illető magyar, a meglepetten bámuló nő kezébe nyomtam egy csomag kristálycukrot, étolajat, tábla csokoládét a gyereknek, meg néhány apróbb dolgot. Mire a nehezen ocsúdó nő nyikkanni tudott volna, gyorsan elhajtottam. Szeretek adni az ösztöneim által arra érdemesnek tartott embereknek, viszont nem kedvelem a hálálkodást, mert zavarba hoz, s ez elrontja az ajándékozás örömét.

  E néhány órás kiérőt követően visszamentem Medgyes környékére, ahol Nagyekemező és Nagybaromlak erődtemplomainak megtekintése után áthaladtam a fertelmesen ronda iparteleppé züllesztett Kiskapuson, ahol az út jobb oldala mellett hosszan, kilométereken át elnyúló gyártelep tömény kormától, csípős füstjétől - közel s távol - minden épület gyászos feketére vagy szürkére piszkolódott.

  Ezután a szép nevű Asszonyfalvánál délnek vettem az irányt. Egerbegy és Nagyselyk után betértem a főúttól keletre eső Bólyára, ahol az elhagyatott, vénségesen vén szász templomon kívül - ami öregségtől egyenetlen és repedezett, elpiszkolódott meszelésű falaival használaton kívüli kihűlt, roskadozó búbos kemenceként kuporgott a rézsútos domboldalon - találtam egy semmilyen útikönyvben nem jelzett romkastélyt. (Azóta ismertté vált előttem, hogy a faluból származó, híres-nevezetes Bólyai család kastélyát jártam körbe, s tértem be életveszélyes düledékei alá. Ez a család adta a két világhírű matematikust, a XVIII-XIX. században élt Bólyai Farkast és fiát, Jánost, akik Bólya faluból, annak nevén túl, mást nem örököltek, lévén, hogy a Bólyaiak ősi kastélya már a XIV. században mások tulajdonába ment át.) A falut átszelő Hidegvíz-patak túloldalán omladozó egyemeletes épületegyüttes egyik szárnyához afféle házi kápolnát toldottak, amelynek belső falán, akár egy freskótöredék, kalligrafikus betűkkel magyar nyelven írt, vallásos témájú, a hulló vakolat miatt szöveghiányos régi felirat olvasható.

  Visszatérve a Nagyszeben felé vezető útra, előbb Rüsz, azután Szelindek következett. Ez utóbbi a falu fölé magasodó dombra települt, XV. századból való nagy méretű romváráról ismert, s arról, hogy 1849. január 25-én itt csatlakozott Bem seregéhez a Debrecenből Erdélybe siető, harci vágytól égő Petőfi. A honvédsereg erdélyi főparancsnoksága akkoriban itt, Szelindeken székelt. A várdomb alatt elvezető főút szélén álló szász evangélikus templom külcsínre tetszetős, belülről azonban nem láttam.

  A Nagyszebentől kissé északabbra fekvő Nagycsűr fenyőillatú szász temetőjében nagyot csavarogtam, aztán beestem az egy időben Erdély, de kiváltképp a királyföldi szászok legfőbb városának számító Nagyszebenbe, és a közelgő alkony mindent édeskés rózsaszín mázzal bevonó fényében sietve bejártam a belváros utcáit. Innen keletre indultam, ahol a Hortobágy (Haarbach) folyócska völgyében Veresmart, Dolmány, Holcmány, Márpod, Újegyháza és Alcina szász erődtemplomai következtek.

  Az újabb reggelen az Olt melletti Fogarashoz közeli Sárkánynál átkeltem a folyó túloldalán található, felerészben magyar Halmágyra, amelynek ősöreg, román stílusban épült, meglehetős méretű temploma melletti temetője sok régi sírkövet rejt. (Csak egy megjegyzés erejéig beszúrnám: a román stílus elnevezés, noha az építészetben bevett kifejezés, ebben a nyelvi formában csúnyán megtévesztő. Mivel azt sugallja, hogy valami köze lenne a román népcsoporthoz, pedig ahhoz van legutoljára. Ennek a fénykorát a IX-XI. században élt stílusnak Róma a névadója, a római birodalom archaikus építészetéből átvett elemek szinte kizárólag a korai keresztény templomépítészetben kerültek felhasználásra. A sajnos régtől rögzült román helyett valójában rómait vagy romanizálót kellene mondani, ez fedné híven a valóságot.) A templom mellett, másfél méteres talapzatra állítva a magyar szíveknek oly kedves Erzsébet királyné (I. Ferenc József császár és király felesége) gyönyörűen kifaragott márvány mellszobra látható.

  A hídon visszatérve az Olt bal oldalára, az előző napon meglátogatott Nagyszeben irányába indultam, és legközelebb Kercnél, az ősi apátság romjainál álltam meg.

  Feleket elhagyva megint átmentem a folyó jobb partjára, hogy a Szeben megyei Oltszakadáton felkeressem az Olt-völgy kipusztult magyarságának utolsó szórványát. Szerencsére a XIII. századból való magyar evangélikus templomot (aminek belsejét a helybéliek által készített piros varrottasok tucatjai - égő csipkebokor valamennyi - díszítik) manapság is sok hívő látogatja. A kertben áll az első világháború itteni magyar áldozatainak fekete márvány obeliszkje. Innen már hazafelé, Magyarország felé indultam.

  A Nagyszeben nyugati részét képező, egykor önálló, mára a várossal összenőtt Kistorony szász templomának távlati képének elkészítése után Kereszténysziget, majd Nagyapold és az egykor nagy jelentőséggel bíró Szerdahely következett, s ezután betértem Szászsebesre, ahol a peremén körben márványcsipkével és szoboralakokkal díszített evangélikus nagytemplomot fényképeztem.

  A városból az északra vezető úton jutottam ki, és a két-három óra alatt megtekintett Gyulafehérvár (itt van az erdélyi katolikus püspökség székhelye, katedrálisában - többek közt - a törökverő Hunyadi János szarkofágja is látható) után néhány faluval elértem Marosszentimrét. A valahai magyar településnek alig tucatnyi lakója beszéli anyanyelvét, a többi magyar néhány évtized alatt vagy csendben elrománosodott, vagy más vidékre költözött. Szomorú mementóként maguk után hagyták a falu dombján álló, bezárt református templomot, amelynek eredetije a XIII. században épült, de Hunyadi János 1442-ben gótikus stílusban átépíttette. Az orbói, tövisi és gyulafehérvári után ez a negyedik emléktemploma a törökök által méltán rettegett Hunyadinak. 

  Megint Szászsebesre jutottam, s onnan a nyugatra eső Alvincre, aminek egykor nagyszámú magyarsága szintén a kipusztulás sorsára jutott. A Maroshoz közel épített, XIII. századi, hatalmas méretű református templom bedeszkázott ablakokkal és vaspánttal, lakattal lezárt bejárattal fogadott. Ide már korábbi csavargásaim idején, azaz 1989-ben sem járt senki istentiszteletre, pedig az egyház tekintélyes méretéből következtetve valaha sok száz ember látogathatta a vasárnapi igehirdetéseket. A templomkertben néhány, a marosnagylakihoz és a sárdihoz megszólalásig hasonlító, elfektetett koporsó alakú, magyar feliratú, igen régi sírkő található. (A következő évi erdélyi túrám során a Kolozs megyei Csomafája temploma melletti sírkertben is láttam ilyesmit.) 

  A településnek a bédekkerekből kimaradhatatlan nevezetessége - a református templomtól öt percnyi gyaloglásra eső - a benne megesett, történelmi jelentőségű gyilkosságtól baljós beütést kapott, elátkozott Martinuzzi- (Fráter-) kastély, vagy inkább romkastély. (A bérgyilkosságra felbujtott három olasz zsoldoskatona - két puskalövéssel és hetvenöt tőrdöféssel - 1551. december 17-én itt végzett Fráter vagy más néven Martinuzzi György bíborossal. A vérbe fagyott tetemre hónapok múltán, tavasszal bukkantak rá...) A főbenjáró bűn történelmi terhét nyögő épületre szórt egykori átkok mostanra végleg beteljesültek, csak rá kell nézni az omladozó maradványokra. A régen hatalmas területet elfoglaló kastélyból, és a minden bizonnyal csinos parkjából szinte semmi sem maradt fenn. A palotához képest később épített bejárati barokk kőkapu, és a mellette még emeletnyi magasságban álló reneszánsz épületrész néhány díszítőeleme a sejtetés szintjén üzen a néhai általános pompáról. Ezenkívül pár rogyadozó faltöredék mered az ég felé, s távolabb egy négyszögletű bástya maradéka látszik. Mit mondjak, igazán sajnálom az ebek harmincadjára vetett kastélyt (amit az 1920-as évekből származó fotókon láttam épebb állapotában is), de őszintén szólva a vén református templomért jobban fáj a szívem.

  A Kőműves Kelemen balladájában megénekelt, másnap reggelre folyton összedűlő váráról híres Déva közelében fekvő Piski elsősorban Bem apó 1849 februárjában megesett győztes csatájáról nevezetes. 

  Ezen erdélyi kirándulásom alkalmával Guraszáda falunál készítettem utoljára fényképfelvételeket. Az itteni görögkeleti (amúgy csinos, igen hangulatos, arányaiban ízléssel eltalált) román templom temetőnek is használt kertjében látható egy 1590-ből való kőkereszt, ami alatt nem tudni, név szerint ki nyugszik, mert a keresztszárak találkozásánál csak egy bonyolultan egymásba gabalyodó betűkből kivésett monogram van feltüntetve. De a kereszt embermagas függőleges szárára régi magyar nyelven írt felirat annyit mégis elárul az önmagáról férfias tömörséggel valló néhairól, hogy: "Voltam tsak egy szegény tisztartónak fia ki szolgált gróf Bethlen Gergely udvorába". Ezenfelül láttam négy vagy öt magyar feliratozású sírt a kőkereszt körül (a temető többi részét román fejfák lepték el), de ezek nem voltak igazán régiek.

  A Maros mentén haladó úton jóval odébb Arad, majd a nagylaki határátkelő következett. Bizonyos, hogy ez volt életem legszebb, legboldogabb autós útja. Rég volt, de attól még szép volt.

  Magyarországra visszaérkezve nem Pestnek vettem az irányt, hiszen kicsiny családom Siófokon, Ágnes vállalatának üdülőjében nyaralt. Szegeden át Bajára, az ottani hídon a Duna túlpartjára, s a kedves tolnai és somogyi dombok közt Siófokra igyekeztem. Kora estére szeretett srácaim körében lehettem.

  Mivel Ágnes valamikor ekkortájt ment vissza a gyesről dolgozni, Levi óvodába, Csabi pedig bölcsibe került. Az Újvidék tér mögötti Emma illetve Bölcsőde utcákba reggelente többször én szállítottam a fiúkat, mielőtt munkába indultam volna, és viszonylag gyakran én mentem értük délután is. (Itt emlékezem meg arról, hogy kiskorukban Levit Bubunak, Csabit pedig Tüzsünek is becéztük, persze leginkább otthon, netán kocsiban utazás közben, szűk családi körben, magyarán magunk közt. Ezek amolyan házi használatra készült, bizalmas megszólítások voltak. A Levire vonatkozó Bubut Ágnes, a Csabira vonatkozó Tüzsüt én találtam ki. Hogy Bubu mitől volt Bubu, azt nem tudom, de a Tüzsüre van annyi észszerű magyarázat, hogy Csabi egy-két éves korában, ha a lakás szőnyegén tologatva kedvenc autóját, vagy a játszótér homokozójában lapátolva a földet mélyebben elmerült a maga gyermeki fantáziavilágában, gyakorta hallatott valami zsuzsuhoz vagy zsüzsühöz hasonló, általa kreált szavakat. Kedvelte a zs betűt. Minél több volt belőlük, annál jobb volt. Ebből származott a könnyebben kimondható Tüzsü.)

 

  Vége a tizenkettedik résznek