ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                    írta Miski György

 

                                   Tizenegyedik rész

 

  A stralsundi hídon visszatértünk a szárazföldre, ahol a tengerpart nyugatra tartó vonalát követve, nagyjából egyórányi utazás után Rostockba értünk. Addigra késő délután, vagy inkább kora este lett már, a kocsi karosszériáján a város emeletes házai között is nagyokat taszító szél rendületlen hevességgel fújt. Kimerült és ettől nyűgös voltam, szóval mielőbb aludni szerettem volna. A nálam pihentebb Ágnes annál inkább elemében érezte magát. A Skoda ablakán vetettünk néhány pillantást az esti fényekben pompázó kikötőre, de aztán kikocsikáztunk a városból, és vagy húsz kilométerrel délebbre, egy, a heves széltől folyamatosan zörgő kukoricás szélén álomra hajtottam zúgó fejem.

  Az autó egész éjjel bölcsőként himbálózott a szűnni nem akaró, viharos erejű szél lökéseitől. Ágnes még reggel is duzzogott, hogy előző nap nem néztük meg a várost. A nap hátralévő részét nem akartam azzal tölteni, hogy a nyafogását hallgatom, s bár nem szívesen, de visszafordultam Rostockba, ahol egy kis méretű vitorlásokkal és jachtokkal zsúfolt hosszú csatorna mentén kiértünk a tengerparti Warnemündébe, ami széles és hosszú, napozásra és a - tapasztaltnál kellemesebb időben - talán fürdésre alkalmas homokos parttal rendelkező üdülővároska, szélső házai közül kiemelkedik egy réginek látszó (s az arkonaihoz hasonlóan piros és fehér, vízszintes sávozású) világítótorony. Az orkánszerű szélben most ugyan egyetlen lélek sem ült a kavargó homokfelhőbe burkolózott plázs összecsukott, csíkos napernyői alatt, az erőteljesen hullámzó tenger közelében pedig rajtunk kívül a kutya sem járt. Itt, a széles föveny közelében, a tengerbe mélyen benyúló betonmóló mentén érték el a nyílt tengert a rostocki kikötő védett öbléből jövő tengerjáró hajók. Szerettünk volna kimenni az emelet magasságú hullámok által ostromolt móló közepéig (a végébe való kijutást - ilyen, végítéletet idéző körülmények között - kifejezetten életveszélyes vállalkozás lett volna megkísérelni, arról eleve letettünk), de mihelyst kiléptünk a fejem búbjáig érő betonmellvéd takarásából, a szél olyan erővel vágta az arcunkba, a szemünkbe és a fülünkbe az éles homokszemcséket, hogy az kimondottan fájt. A kemény kvarckristályok száz kilométeres sebességgel röpködő sörétszemcséi rövid idő alatt pirosra sebezték a bőrünket, ráadásul majd' megvakultunk, mert a homok a pengényire összehúzott szemhéjaink alatt is megtalálta az utat. Jobb kéz felől hatalmas, több emelet magas teherhajó suhant el mellettünk. Amikor a hullámtörő gátak által védett öbölből kiért a nyílt tengerre, vad ringatózásba, dülöngélésbe kezdett, akárcsak egy mély vízre tévedt ladik a Bakony felől váratlanul lecsapó szélben.

  Úgy emlékszem, ezután meg sem álltunk Drezdáig, ahol újabb éjszakát töltöttünk. A hazaindulást másnapra terveztük, de előtte szerettünk volna bevásárolni. Kora reggel a belváros egyik nagyáruháza előtt várakoztunk az órákkal későbbi nyitásra. Néhány játékot: plüss mosómedvét, pöttyös gumilabdát, fémből készült, szintén nagy méretű billentős platós teherautót meg hasonlókat válogattunk össze Levinek. Az egyik utoljára maradt ajándék megvételéhez tíz pfenig (az ottani fillér) apró hiányzott, s emiatt nem akartunk újabb százmárkást váltani. Ahol nagy a szükség, közel a segítség. Egyszerűségében nagyszerű cselhez folyamodtam. A nyitott ajtóval, üresen várakozó felvonónál unatkozó idős liftkezelő közelébe óvakodtam, s mint aki valamit elvesztett, lehullott tárgyat keres a földön, addig sündörögtem körülötte, amíg segítőkészen rá nem kérdezett a baj okára. Savanyú képet vágva, kézzel-lábbal elmutogattam neki, hogy valahol itt, a lift előtti linóleumon veszítettem el tíz pfenigemet. Az öregfiú lesajnáló, hitetlenkedő nevetéssel nyúlt a köpenye zsebébe, hogy a vacak fillérjeiért annyira odalevő, csóró és hülye külföldi markába nyomja a hiányolt pénzdarabot. Dánke sőn, dánke sőn - hálálkodtam vigyorogva, és barátilag megszorongattam őszhajú jótevőm kezét. Na, most már megvehettük azt a valamit anélkül, hogy nagyobb címletű bankót kellett volna váltanunk. Minden ajándékot bepakoltunk a Skodába, aztán azon az útvonalon, amelyiken jöttünk, elindultunk hazafelé. Estére otthon voltunk.

 

  Második fiam, Csaba születése - 1986. január 30.:

 

  A következő, azaz az 1986-os esztendő első számú szenzációja az újabb kis jövevény, Csaba fiam január végi érkezése volt. Ágnest január 27-én vittem be ugyanabba a János kórházba, ahol egy évvel és két hónappal korábban Levi született. A szülészdoki is ugyanaz a negyvenes éveit taposó, fekete hajú férfi volt. Az e hónap 30-án ugyancsak császármetszéssel világra segített Csabi (a fiúk nem tudom, mit műveltek az anyjuk méhében, de neki is nyakára csavarodott a köldökzsinór) születési súlya 3900 gramm volt. Akárcsak korábban a bátyja esetében, a bejárati pavilonnál most is vásároltam néhány aznapi újságot, hogy eltegyem őket emlékbe a gyerekemnek.

  Napsütötte délelőtt volt, a szülés ideje alatt izgatottan s egymagam várakoztam a szülőszoba (illetve a műtő) előtti csendes, kihalt folyosón, minden benti neszre a csukott ajtónál teremtem, hallgatózni. Ha néha kijött rajta valami fehér köpenyes dokiféle vagy nővér, azonnal a karjába kapaszkodtam, hogy megkérdezzem tőle, odabent rendben mennek-e a dolgok? Nem sokáig kellett fülelnem, egyszer csak teli tüdőből felharsant az a diadalmas csataüvöltés, amivel minden életképes újszülött bejelenti a világnak, hogy innentől kezdve vele is számolni kell ezen a nyamvadt sárgolyón. Öt perc sem telt el, amikor tiszta lepedőbe csavarva kihozták a kisfiamat. A nyakamat nyújtogatva csak néhány gyors pillantást vethettem a száradó vértől maszatos arcocskájára, mert a nővér máris eltűzött vele az egy szinttel alább található fürdető és vizsgáló helyiségbe. A meghatottságtól könnybe lábadt szemmel, a sírás határán, magányosan álltam a folyosói nagy csendben, kezem-lábam remegett, annyira felkavart az öröm, hogy már két utódom van. A kegyes kedvében lévő sors tehát mégiscsak és megint törlesztett valamit a velem szembeni jelentős adósságából. További néhány perc múlva tálcán hozták a kocsonyaszerű, véres méhlepényt, amit szintén levittek egy emelettel alább, s a folyosón elhelyezett mélyhűtőládába tették. Na, abból a frigóból se ettem volna fagyasztott hekket! Szegény, újfent megkéselt Ágnes eléggé viharvert formát mutatott, sápadt és gyenge volt, de hát az elszenvedett tortúra miatt ez érthető. Szerencsére kemény fából faragták, úgyhogy másnapra nagyjából rendbe jött.

  Megindult a szokásos rokoni búcsújárás, aztán február 10-én hazahoztam őket a kórházból (az egyéves és két hónapos Levire addig a gödi nagyanyja vigyázott a Szobránc utcai lakásban), és Csabikát befektettük a gázkonvektor és a szoba sarka közé helyezett, újonnan vásárolt kiságyába. Immár négy főre szaporodott a Miski família. Sajnos két gyereknél meg kellett állnunk, noha Ágnessel eredetileg három csemetét szerettünk volna. Igaz, a második szülést követően Ágnes már korántsem állt olyan lelkesen a kérdéshez, de különben is, a behatárolt anyagiak és a szűkös lakás nem tették lehetővé a harmadik testvérke világra jöttét. Pedig a két fiú után nagyon szerettem volna egy kislányt. Ha meg fiúra sikeredik az is, hát üsse kő, csak egészséges legyen. De nem lett semmilyen, mert azok a fránya anyagiak megfontoltságra intettek, kényszerítettek bennünket.

 

  A csernobili katasztrófa hazai fogadtatása:

 

  A következő sorok némi adalékot szolgáltatnak az úgynevezett létező szocializmus diszkrét bájához. 1986 áprilisának végén emberi mulasztás miatt felrobbant az ukrajnai Csernobil (az 1981-es kijevi látogatásunk leírásakor említettem az ukrán fővároshoz közel eső települést) atomerőművének négy blokkja közül az egyik. A környéken lakók közül több mint százan azonnal életüket vesztették (a hatalmas hőségben szabályszerűen megsültek), a többieket kitelepítették a veszélyes zónából. A hatóságok a romok eltakarítására és a még működő berendezések leállítására gyenge védőfelszereléssel ellátott katonákat vezényeltek ki. A sérült reaktorra a szovjet hadsereg óriáshelikoptereiről millió tonnaszám szórták a betont, ezzel gigantikus méretű szigetelőszarkofágot emeltek az erősen sugárzó építmény fölé. A mentési munkálatokra kivezényelt sorkatonák mindegyike (!) egy éven belül meghalt a sugárfertőzés okozta rákban. A baleset helyén és szűkebb környezetében többezerszeresére szökött a sugárzás megengedett mértéke, a szennyezett levegőt és esőfelhőket nyugat felé, elsősorban Észak- és Közép-Európa felé fújta az uralkodó légáramlat. Az amerikai és nyugat-európai műholdak azonnal jelezték az üzemi balesetet, amit a szovjet hatóságok napokig tagadtak, illetve amikor a műholdakról készített, s a külföldi lapokban napokon át leközölt fényképfelvételek miatt már nem tehették, igyekeztek bagatellizálni az ügy súlyosságát. Míg a nyugati államok kellő időben értesített lakossága szakszerűen felkészülhetett a védekezésre, addig Budapesten és a többi szocialista ország fővárosában rendben megtartották a szokásos május elsejei, nagy néptömegeket megmozgató felvonulásokat.

  Emlékszem, aznap rekkenő meleg uralkodott, a rendszerint ilyenkor - május elsején - nyitó szabadtéri strandok és a vízpartok zsúfolásig teltek napozó emberekkel. Az április közepén kiadott előzetes program szerint a magyar légierő vadászgépei mélyrepülésben elsuhantak volna a Dózsa György út, illetve a Felvonulási tér felett. (Ezt a bravúros mutatványukat, mindig nagy sikert aratva, háromszor hármas kötelékekben - azaz összesen kilenc géppel - abszolválva korábbi májusokon is megtették, tehát hagyománya volt a bemutatónak.) Április legvégén, valami dolgom volt arrafelé, az Ajtósi Dürer és a Népstadion (ma Stefánia) út kereszteződésénél állva, saját szememmel láttam a város felett gyakorlatozó MIG-eket, aztán hirtelen, minden indoklás nélkül lefújták az ünnepnapi szerepeltetésüket. Mint a rendszerváltás után előkerült hivatalos feljegyzésekből kiderült, az illetékes légügyi szakemberek attól tartottak, hogy az erős sugárzástól megzavarodó irányítóműszerek a legrosszabb pillanatban felmondják a szolgálatot, és a gépek sűrűn lakott területre, netán az ünneplő tömegre zuhannak. Ezek szerint a kommunista pártot (vagyis az MSZMP-t, amiből a mostani MSZP, mint rothadó almából a virgonc féreg, kibújt) és ezzel együtt, mivel pártállamban éltünk, az országot (félre)vezető rohadékok - embernek maximum a külső megjelenésük okán nevezhető erkölcsi hullák - nagyon is tisztában voltak a helyzet súlyosságával, de váltig tagadtak. (A náluk is gátlástalanabb, embertelenebb szovjet elvtársaiktól nyilván a katasztrófa első órájában megérkezett a szigorúan titkosan kezelendő információ, s vele az ukáz, hogy mindenről kuss!, különben elzárják az olcsó kőolajat szállító Barátság olajvezeték csapjait, meg fújtak a szintén "baráti" áron megszámított villamosáramnak.) Nem lehet tudni, aznap hány felvonuló és strandoló kapott bőrrákot a fölénk érkező hatalmas sugárdózistól.

 

  A nagy nyugat-európai körút - 1986. augusztus:

 

  Az ilyen és ehhez hasonló piszkos politikai húzásokról szerencsére mit sem sejtő gyermekeink szépen növekedtek, megint nyár lett, s Ágnessel újból ellenállhatatlanul ránk tört a mehetnék.

  Nagy fába vágtuk a fejszénket, mert körülbelül háromhetesre tervezett, igen komoly szervezést kívánó nyugat-európai körútra készülődtünk, aminek az útvonala Ausztrián, Olaszországon és azon belül San Marinón, majd Franciaországon és azon belül Monacón, továbbá Svájcon, Liechtensteinen, Nyugat-Németországon és hazafelé megint Ausztrián keresztül vezetett. A maga idején menőnek számító, sportos vonalvezetésű kupét eladtuk, és most megint egy másik, piros színű Skoda 100-asunk (rendszáma: UF-08-17), a család életében hosszú ideig szolgáló, alattunk rengeteg kilométert teljesítő, a szememben legendássá nemesült, mert a szent szabadság eszményét megtestesítő kocsink volt. A gyerekeink megnyugtató elhelyezése nem ment zökkenőmentesen. A szüleim akkor már külön éltek, s anyám még aktívan dolgozott. A nagyobbacska Levit ugyan bevállalták a gödi nagyiék, de a hét hónapos Csabika mellé olyasvalakit kellett keresni, aki maga is gyakorló kismama, tehát tudja, naponta hányszor, hogyan és mivel kell etetni-itatni, milyen módon kell tisztába tenni egy ilyen csöppséget. Egy albertfalvai lakótelepen élő kismama újsághirdetésében olvastuk, hogy a maga kisgyereke mellé vállal gyerekgondozást. Az egyeztetett időpontban felkerestük, körbenéztünk az egyszerűen berendezett, de tiszta lakásban, és megegyeztünk a tiszteletdíjban. Ezzel kapcsolatos véleményét sosem ismerhettem meg, mert, mint sok egyéb kérdés esetében, a struccpolitikát magas szinten űző Ágnessel erről sem lehetett beszélni, de a magam részéről nagyon szégyellem magam (szégyelltem már az utazásunk idején is, elsősorban pont emiatt jöttünk haza idő előtt) a felelőtlenségem miatt, hogy a kisfiamat egy lényegében vadidegen ember gondjaira bíztam, és nincs a világnak az a csábító csodája, aminek a kedvéért ma megtenném ezt. Ráadásul, tovább növelve az amúgy is orbitális hibámat, szegény, ezzel igencsak megbántott anyámnak megtiltottam (illetve nem árultam el a címet), hogy a távollétünk alatt néha meglátogassa az idegeneknél elhelyezett unokáját, mondván, azzal csak megzavarná a kisfiunk nyugalmát. Hű, hogy én kétszeresen is mekkora állta voltam! De miért van az, hogy erre mindig csak utólag jön rá az ember?

  Tehát egy hűvös augusztusi szombat hajnalon megint felkerekedtünk, s nekiindultunk a nagy útnak. Szentgotthárdnál léptünk ki az országból, a napsütéses kora reggel már osztrák földön csodálkozott ránk. Mi meg hunyorogva vissza, hogy né mán, még ki se egyenesedtek a toronyóra mutatói, oszt' máris sógoréknál esz minket a fene. Ha így haladunk, napnyugtáig beérjük az alkonyatot. Tehát úgy reggel hat körül járhatott, amikor szusszanásnyi időre megálltunk a hétvégi álmát alvó, stájerországi Grazban. Testünket nyújtóztatva, csontjainkat ropogtatva a még zárva tartó üzletek kirakatait nézegettük, tíz méterrel odébb kék színű csuklóvillamos kerekei csikorogtak a kanyarban. A szerelvény belsejében két-három korán kelő utas lézengett, arctalan árnyalakjukat ide-odalökdöste az álmosan dülöngélő jármű. Klagenfurtot elhagyva elhaladtunk a szörfözők paradicsomának számító Wörther-tó mellett, Villach után rátértünk a hegyek közé vezető szerpentinre, s az egyik hágónál átléptük az olasz határt.

  Délnek tartva, valahol Udine alatt értük el a Velence felé mutató, magas jegenyékkel szegélyezett régi országutat. (Az olasz fizető sztrádákat mindenütt nagy ívben kerültük, mert nem tudtuk, mennyibe kerülnek az egyes szakaszok, de sejtettük, hogy a zsebünknek mindenképpen sokba.)

  Piszok melegen tűzött a kora délutáni Nap, mire elértük a velencei reptér környékén található kempinget, ahol mindjárt felállítottuk a sátrunkat, és szusszanásnyi szünetet sem tartva, máris buszra ültünk, hogy kimenjünk a lagúnákra (pontosabban a sekély lagúnák homokjába vert óriásfenyő-cölöpökre, amik amúgy a most Szlovéniához és Horvátországhoz tartozó Karszt-hegységből valók) épült városba. A többórás utazástól holtfáradtan, mintegy félálomban bolyongtuk be Velencét, de azért hirtelen felindulásunkban megnéztük a város főbb nevezetességeit, miközben annyit fényképeztem, hogy csak úgy füstölt a kezem alatt a masina. A Szent Márk téri Dózse-palotába az őrség éberségét kijátszva, csellel jutottunk be, de a kiállított tárgyakból semmire sem emlékszem. Ahogy be, úgy loptuk ki magunkat a cifra palotából, aztán felvonóval felvitettük magunkat a száz méterrel odébb álló, a kövérre etetett galambjairól is híres tér szélén magasodó harangtorony tetejébe (a mostani épület a száz évvel ezelőtt magától összeroskadt öreg torony helyén emelkedik, a régiből még a reneszánsz kor egyik nagy elméje, Galilei figyelte távcsövén a csillagok mozgását), aztán megint a piszkos vizű csatornák között tekeregtünk. Álmosságtól égő, folyton lehunyódó szemmel néztem Velence "körútjainak", a Canal Grande (Nagy-csatorna) és a Canale di San Marco (Szent Márk-csatorna) hétvégi csúcsforgalmát, a zöldeskék víz hátán gyorsan tovasuhanó vaporettókat (vízibuszokat), a Szent Márk térrel szemközti Szent György-sziget magasságában forgolódó tengerjáró hajókat, és a part közelében araszoló, jellegzetes külsejű, kunkori orrú és farú gondolákat. Egyszer, széles hullámcsóvát húzva maga után, szirénázó-villogó, carabinieri (csendőrség) feliratú, sötétkékre festett, hatalmas méretű motorcsónak tépett el előttünk a Canal Grandén, úgy cikázott a lomha csónakok és a kisebb vízijárművek között, mint fürge rendőrautó a forgalmas nagyvárosi utcán. A szélvédő mögötti nyitott fedélzeten három lobogó hajú, fess, sötét egyenruhás rendőr kapaszkodott a krómozott fogantyúkba, a negyedik zsaru vezetett. 

  Estére fáradtan zuhantam be a felfújt matracoktól kellemesen gumiszagú sátor bejáratán, s úgy aludtam, mint a bunda, pedig a világ minden tájáról érkező, zajosan ereszkedő utasszállító repülőgépek háromszáz méterre süvítettek el a tábor drótkerítésétől.

  Kétnapos itt tartózkodás után szedtük a sátorfánkat, és a délnek tartó tengerpartot kísérő úton - Ravennán át - lementünk a felkapott, zsúfolt tengerpartjáról és nagyvilági éjszakai életéről híres Riminiig. A forró délelőttben megmártóztunk a sekély, langyos és a rengeteg fürdőző által felkavart homoktól zavaros vízben (ami után elkelt volna a tisztító zuhanyozás), majd elugrottunk megnézni az innen úgy húsz kilométerre kezdődő parányi operett köztársaságot, San Marinót.

  A jelképes határt a szerény, kétsávos országút felett magasan átívelő vasrács, rajta a fémbetűkből kirakott San Marino felirat jelezte. A gazdag államocskához méltatlanul szegényes dizájn miatt a hellyel-közzel rozsdásodó, amúgy sötétzöldre mázolt fémtákolmány az itthoni termelőszövetkezetek - kombájnok és traktorok számára méretezett - főbejáratára emlékeztetett. A nemzetközi szereposztás szerint önálló ország besorolású, a 61 négyzetkilométeres területét tekintve nagyváros - például Milánó - méretű országocska első számú látványossága a sík vidékből meredeken és magasan kiugró sziklára (Monte Titano) épült három tornyos-bástyás vár (a Roccha, a Cesta és a Montale), amiknek egészen a bejáratuk közeléig vezet, s ott egy nagyobb parkolóba torkollik az elkeskenyedő szerpentin. A várak csipkés mellvédjeiről el lehet látni a távolban párásan kéklő tengerig, ellenkező irányban, nyugat felé pedig Toscana erdőkkel borított hegyei zöldellnek. A sziklaerdőd alatti szerpentinen (ami a "főváros" főútjának számít a maga mintegy ötméteres szélességével) épült házak földszintjének mindegyikét valamilyen, turistákra szakosodott kis bolt foglalja el. Turistából pedig rengeteg forgolódik a kanyargós "főúton" és az erről nyíló kevés számú, sikátorszerűen szűk utcákon, amelyek patyolattiszta, apró macskaköveiről enni lehet. (De minek, amikor ott a tányér?)

  Nagyot néztem, amikor észrevettem, hogy a fellengzősen Monte Titano (Titán-hegy vagy Titánok hegye) névre keresztelt szikla tövénél sorakozó, újságosbódénál alig nagyobb pavilonok közül az egyik éles lőfegyverek árusítására szakosodott. Nem vicc! Vastag páncélüveggel védett pultján, a képmutató kozmopolitizmus nagyobb dicsőségére, békésen megfértek egymás mellett a világpolitikában homlokegyenest ellenérdekelt felek fegyveripari remekei: a szovjet Kalasnyikov, az izraeli Uzi és az amerikai M16-os. Mind háborúkban kipróbált, halálosan precíz, hatásos gyilkológép. De még a formájuk is tetszetős; tessék valamit választani a gyerek névnapjára! Hadd szokja az a cukorfalat bambino az erőszakos vég gondolatát. Egyszer élünk. A csinos maroklőfegyverek közül a különböző kaliberű olasz Beretták domináltak, desszertnek pár guszta repeszgránát kínálta magát.

  A szép Olaszország karcsú testére simuló földruhán strasszként csillogó San Marinóból kihajtva Cesena és Forli érintésével rátértünk a Firenzébe vezető, az Appenninek ezer-ezerötszáz méteres hegyein áthaladó országútra. Legfeljebb félóra járásra lehettünk Toszkána híres városától, amikor megálltunk egy bokrokkal és alacsony fákkal övezett mesterséges gátról alázúduló vízesésnél, hogy megmosakodjunk a friss vízben. Még mindig ragadtunk Rimini szürkészöld tengervizének kesernyés sójától. A kétméteres magasságból, öt méternyi szélességben alábukó vizet a sekély mederből kiálló, nyálkás moszattal és mohával lepett köveken ugrálva lehetett megközelíteni. Egy elvétett ugrást követően a lábfejem becsúszott két mozdíthatatlan szikladarab közé, és kevés híján a bokámat törtem. Randán feldagadt lábbal érkeztem a Mediciek városába, sántikálva jártam körbe a Dóm hatalmas tömbjét, a Palazzo Vecchiót (Régi Palota), az Uffizi képtár emberi lehelettől, izzadtságtól pácolódott falú, áporodott szagú folyosóit, tízféle nyelven karattyoló embertömeggel zsúfolt termeit, a középkor reneszánsz szakaszának életvidám hangulatát árasztó, valóságos virágerdővel borított kis utcákat, meg a macskakővel kirakott, Michelangelo szobrainak másolataival díszített barátságos, mert emberléptékűre tervezett tereket. (A mester keze munkájának tulajdonított, eredeti szobrok a különböző nevezetesebb épületek belsejében, időjárástól és vandáloktól védett helyeken találhatók.) A város egyik legfőbb építészeti nevezetességén, az Arno folyócska fölé épült árkádsoros, emeletes hídon, a messze földön híres Aranyművesek hídján (Ponte Vecchio - magyarul Öreg-híd) azért nem mentünk át, bazársorát azért nem tekintettük meg, mert sejtelmünk sem volt a létezéséről. Kínos. Száz méterre voltunk tőle. Botcsinálta turistákkal megesik az ilyesmi. Az amatörizmus magasiskolája, máig szidom érte magam. Ez nagyjából akkora szarvashibának számít, mintha valaki Londont járva a Towert, Párizsban meg az Eiffel-tornyot, Horvátországban a tengerpartot hagyta volna ki. Minő pech, ha az ember felettébb hiányos helyismerettel vág neki a műemlékekkel zsúfolt Firenze felfedezésének.

  Autóval egy órányi iramodás a tenger felé csordogáló Arno kies völgyében, és máris Pisában találtuk magunkat. A város nevezetességei - mintegy lábkímélés céljából, sűrítve - a Dóm téren láthatók. Pedig a külön-külön is beható tanulmányozásra érdemes épületekből álló, de együtt még mutatósabb, a kifinomult reneszánsz ízléssel megkomponált egyházépítészeti együttes csak egyike a szépséges Itália nagyobb publicitást kapott ékszereinek. A teret két oldalról a pártázatos régi városfal övezi, a tér közepén helyezkedik el a Mária mennybemenetelének tiszteletére szentelt dóm (Duomo Santa Maria Assunta), egyik vége közelében az 1173-1351 között épült, világhírű ferde torony (Campanile - Harangtorony), a másikéban a keresztelőkápolna (Battistero) áll, a tér északi oldalát a téglalap alapú csarnokkal keretezett régi temető, a Camposanto (Szentmező) zárja. Ezeket a remekeket minden európainak, életében legalább egyszer, látnia kellene. Ágnes egy nagyobb létszámú turnussal felgyalogolt a ferde torony akárhányadik emeletére, onnan integetett lefelé, eközben engem a frász kerülgetett odalent, nehogy megcsússzon és kiessen valamelyik árkád pillérei között, mert akkor anya nélkül nőnek fel a fiúk. És lám, nem hiába fohászkodtam, az ügyes teremtés nem esett ki!

  Pisa után az út hamar kiér az itt kezdődő, s a francia határig tartó olasz Riviérára. (Egészen pontosan Levante, azaz Napkelet partjaihoz, ami Génova után Ponente, vagyis Napnyugat elnevezést kap.) A tengernyi tenger láttán megnyugszik a hajszolt szív, és felüdül a csüggedésre hajlamos esendő lélek; olyan mosolyogtatóan kellemes és kedves látványt nyújt a látóhatárig uralkodó kék szín számtalan változata. A horizont kisimult pamlagjára hanyatló felhőtlen ég nőiesen finom árnyalatát lenge párából szőtt fehér fátyol választotta el a tenger férfiasabb azúrjától, s a magában mormogó, sötétebb víz kékjén, fel-felvetődő halak módjára, nyugtalanul villóztak a déli napsugár millió darabra tört fényei. Beismerik-e vagy sem, tisztában vannak-e vele vagy sem, oly mindegy; szerencsések - és ezáltal boldogabbak nálunk - azok a népek, amelyek tenger mellett élhetik az életüket. A napsütötte, homokos parton crescendóban dübörgő, embermagasságból lecsapó hullámok fogadtak minket. Az út szélén leállított kocsiban sebtében fürdőruhára vetkőztünk, s bedagadt láb ide, lüktető fájdalom oda, hamarosan együtt visítoztunk a parton ugráló olasz fiatalokkal, ha nyakunk közé kaptuk az áldást. A melegben hamar ránk száradt (vagy inkább ránk sült) tengeri sótól ragacsos testtel átautóztunk La Spezia és Génova városokon, végighajtottunk az előbb említett Ponente (az olasz Riviéra nyugati része) erdős hegyekkel, dombokkal kísért partvidékén, és késő délutánra beértünk az évente megrendezett táncdalfesztiváljairól ismert igen hangulatos kinézetű San Remo városkába.

  Skodánkkal addig sürögtünk a kedves kisváros magasra nőtt, afrofrizurás pálmákkal, termőre fordult narancsfákkal, illatos délszaki virágokkal, burjánzó bokrokkal beültetett főutcáján, amíg egyszer csak a helyi kaszinó kivilágított épülete előtt találtuk magunkat, aminek a közelében csodajárgányaikkal sorra parkoltak le az éjszakai élet szerelmesei. A bejárathoz vezető magas lépcsősoron a nagyvilági létforma számunkra legfeljebb filmekből ismerős figurái, dúsgazdagnak látszó szmokingos urak (a jelek szerint "mezei" öltönyben, nyakkendőben be sem engedték a népet), és minden bizonnyal méregdrága ruhakölteményekbe öltözött, felékszerezett hölgyek vonultak, hogy Fortuna modern kori oltárán meghozzák esedékes anyagi áldozatukat. Az ezernyi meggyújtott utcai lámpától, és a tengerpart közelébe, meg az egymás fölé magasodó dombokra épült villák kivilágított ablakaitól cseppet sem ridegen-hivalkodóan, hanem nagyon is barátságosan csillogó városka egyik magaslatáról megcsodáltuk a horizonton halvány rózsaszínben, narancsvörösben és lilában pompázó naplementét, amelyet, ha képeslapon látok, azonnal eltúlzottnak, giccsesnek minősítek, elhamarkodottan állítva, hogy ilyen nincs, túlbuzgó kezek alaposan elretusálták a fotót. Így azonban, hogy saját szememmel győződhettem meg afelől, miszerint a természet igenis képes ilyen vizuális bravúrokra, festői fantáziát megszégyenítő színkavalkád kikeverésére, tisztelettel nem sóhajthatok mást, mint hogy gyönyörű. Gyönyörű! És akkor még nem ejtettem szót a varázslatos naplementét kísérő másik, túlzás nélkül érzékinek minősíthető jelenségéről, a tenger felől áramló hűvösebb, sós szagú szellő, és a langyos kipárolgású szárazföld millió virága által kibocsájtott édes illatok részegítő elegyéről, amit ajánlott kisebb adagokban beszippantani, különben a gyanútlan ember beleszédül, s elragadtatott lelkiállapota a közelében elhaladó legrusnyább nőt is kívánatos tündérré varázsolja. Mindezeket a kisebb csodákat személyesen átélve, a maga bőrén megtapasztalva, az ember szürkébb és búsabb tájakról érkező fia megértőbben viszonyul a déli, úgynevezett latin népek első benyomásra lobbanékonynak tűnő természetéhez. Nem csoda, hogy ezeken a boldogabb mediterrán tájakon annyi, mély érzelemmel átitatott lírai vers, fülbemászó melódiájú szerelmes dal, és ezek hozományaként annyi bambino, azaz kisgyerek születik.

  San Remóban este tizenegykor olyan meleg volt, hogy a letekert ablakok mellett sem tudtunk elaludni a kocsiban, amivel egy dombra futó eldugott, sötét utcácska járdája mellett parkoltam le.

  Kora reggel Ventimiglia és Menton között fél perc alatt átléptük a francia határt, s a Skodát jóformán négyesig sem tudtam felváltani, máris bent jártunk Monaco törpeállamban, ami az államformáját tekintve nagyhercegség, s évszázadok óta a Grimaldi család irányítja. A néhány sorral fentebb tárgyalt San Marinóhoz képest harmadannyi területet elfoglaló államocska "...három részből áll: Monacóból, Monte Carlóból és a kettő között lévő La Condamine városkából. A három város annyira egymásba van építve, hogy egybeolvad. Közülük Monaco nem egyéb, mint egy magaslaton épült hatalmas park, amelyben csak a herceg palotája, továbbá néhány gyönyörű középület van. La Condamine a hercegség igazi lakosságának a városa, szerényebb és egyszerűbb mint a szomszédságában fekvő Monte Carlo, amely a hotelpaloták nagy tömegéből, a játékkaszinókból, s végesvégig szórakozóhelyekből áll."

  Az idézőjelbe tett részlet a francia Riviérát leíró, 1929-ben készült, Lloyd-féle útikönyvből való, akárcsak a következő részlet:

  "A három monacoi város félkör alakban veszi körül a monacoi öblöt, amelyben állandóan gőzhajók, jachtok és vitorlások sorakoznak egymás mellé. Az öböl egyik szélén sziklára épült magaslaton pompázik Monte Carlo, az öböl mélyén alacsony hegynyeregben terül el La Condamine, míg a félkör alakú öböl másik végén, kiugró magas sziklafok tetején áll a monacoi fejedelem palotája a legszebb parkok egyikében. A fejedelemség területe mindössze 21.6 négyzetkilométer, lakosságának száma az 1922-iki népszámlálás szerint 23.418. A fejedelemség minden közüzemi költségét, még az iskolák és utak fenntartását is a játékbank fedezi és fizeti. A tengernek ezen a sziklás partján, amelyen a monacoi hercegség terül el, a Riviéra tipikus növényzete díszeleg, a pálmák, az agavék, az olajfák, mirtuszok, mimózák és narancsok. Levegője száraz és pormentes, az örök napsütés fehéríti meg a házakat és köveket. A széltől a tengeri Alpok láncolata védi, a tenger felől pedig meleg áramlatok érik." Nos, mit lehet ehhez hozzátenni? Nem véletlen, hogy korunk nem egy pénzembere, neves sportolója, befutott színésze eme méregdrága helyen vesz lakóingatlant (és persze azért, mert Monaco közismert adóparadicsom). Jó nekik, hogy futja rá, mert a hely tényleg szép. (Bár engem az olasz San Remo jobban megfogott. A dolgot százszor megrágva, eldöntöttem: a következő életemet itt fogom leélni.)

  Ágnessel jó darabon leballagtunk a kaszinótól az öböl felé lejtő szerpentint kísérő járdán. Ez az a tévéközvetítésekből is jól ismert szerpentin, amelyen felfelé, a Monte Carlo (Károly-hegy) tetejét elfoglaló Kaszinó tér felé haladva, éves rendszerességgel végigszáguldanak a Forma 1-es gépcsodák, s ahonnan ragyogó panorámát nyújtva belátható a fehér jachtokkal zsúfolt kikötő (közülük kiemelkedik a Grimaldi hercegi család birtokában levő, többemeletes hajó), a sötét háttérül szolgáló magas, kopár hegylánc előtti öböl mélyén a magas épületekkel beültetett La Condamine, és a pici országnak nevet adó tulajdonképpeni Monaco, a sudár pálmák között meghúzódó hercegi palotával. Elnézve a városállam panorámáját, igazán megkapó látványban részesültünk, de ha a Kelet-Európából idecsöppent gyanútlan ember egy pillantást vet a belvárosi toronyházak aljában sorakozó kirakatok árcéduláira, menten rájön, hogy bár meglehet, az örök napsütés, a tiszta levegő és a szép kilátás okán a szíve talán idehúzná, a racionális pénztárcája gúnyosan mosolyog, ha ugyan nem harsányan kacag a belső zsebében. Csak egy apró, ámde annál jellemzőbb adalék: emlékszem, szerettünk volna néhány képeslapot megereszteni az otthoniaknak, de a kikötőhöz közeli kis üzlet forgóállványára kiírt árak láttán úgy kaptuk el a kezünket a színes anzikszok közeléből, mint aki tűzbe nyúlt. Az nekünk egy másik világ volt, amelyet szörnyülködve, irigykedve csodálhattunk ugyan, de - a mindent a szemnek, semmit a kéznek mondás lényegét megértve - lesajnált, csóró idegenként mozogtunk benne.

  Monaco törpeállam területéről úgy lép ki az ember, ahogy belépett: észrevétlenül. Sehol egy határtábla vagy figyelmeztető felirat, s máris újból francia területen jártunk, s a csúcsforgalom dacára félóra leforgása alatt Nizzában (franciául Nice, de mivel ez a terület - az Alpok felől, északról lezúduló Var folyócskáig - 1860-ig olasz föld volt, pár városka esetében, főleg a közbeszédben, egyenrangúan használják az új és a régi elnevezést, lásd még: Monaco) voltunk. Körülbelül egy hetet tölthettünk nyaralással a Nizza és a filmfesztiváljairól nevezetes Cannes között húzódó tengerparti szakaszon.

  A francia Riviérának Monaco és Saint-Tropez közötti parti sávját Cote d'Azur (Kék Part) néven ismeri a világ, s tele van felkapott, túlzsúfolt üdülőhelyekkel. Lehet, hogy a turisztika hőskorában, bő száz évvel ezelőtt, amikor a megfáradt nagyvárosi (elsősorban párizsi) művészlelkek: költők, írók, festők vagy éppen filozófusok, politikusok kezdték felfedezni a francia délvidék romlatlan kis halászfalvainak nyugalmas, belső feltöltődésre és megtisztulásra alkalmas falusi csöndjét, tiszta, gyógyító erejű levegőjét, még volt értelme egy-egy itt eltöltött hangulatos szezonnak, de mára mindezen kíméletlenül átgázolt a "civilizáció", megfertőzött mindent a legfeljebb a terjesztőinek hasznot hozó reklám, amelyek ideges, éjjel-nappal nyüzsgő kisvárosokká, szórakoztatóipari központokká szabták át, dagasztották fel a néhai falvakat. Bizonyos körökben manapság is divat a Riviérával hencegni, eldicsekedni, hogy a hosszan elnyúló, madártávlatból megtévesztően szép partvidéken itt meg ott jártam, szóval, lehet adni a sznobizmusnak, de azon túl semmi. Az olasz-francia határtól kezdve szinte egybefüggő, lakott település az egész, valami olyasmi, mint a Balaton déli partjának összeérő, zárt településhálózata, csak méretesebb kiadásban és elképesztően fényűző kivitelben. Kirakatba való művilág, gondosan kitervelt műromantika; ipari méretekben, futószalagon gyártott illúziók puccos kirakodóvására. Vagy amit akartok, csak fizessétek meg! Disneyland - európai kivitelezésben. Ezzel kellőképpen kifejtettem a véleményemet a mostani (azaz a nyolcvanas évekbeli) állapotokról.

  Az egyik hétvégén úgy adódott, hogy a bődületes napközbeni hőségben, a part mentén haladó régi úton kifogtuk a legvadabb csúcsforgalmat. A Nizza és Cannes közötti, mintegy harminc kilométeres utat, amit normális esetben húsz-huszonöt perc alatt ledaráltunk volna, uszkve két és fél óra alatt teljesítettük. Míg a többi járgány közé beékelődött autónk lépésben vánszorgott, a szememet állandóan a kilencven fok felett remegő vízhőfokmérőn tartottam, de a motor szerencsére nem főtt meg.

  Arrafelé nem ritkák a hatalmas területeket felperzselő nyári erdőtüzek. Úgy öt kilométerre a parttól, a hátunk mögött húzódó hegyek között jól látszottak azok a vulkáni kitörésre emlékeztetően gomolygó füst- és párafellegek, amelyek az itt-ott fellobbanó tüzekből és az eloltásukra ledobott tengervíz találkozásából keletkeztek. Az északról, a szárazföld felől fújdogáló szél a tengerpart fölé kergette a hosszan s szélesen elterülő csípős füstöt, ami annyira tömény volt, hogy elhomályosította az ettől félerővel tűző Napot. Leterített pokrócunkon hasalva, úgy kétszáz méterről csodálhattuk a nagybani tűzoltás francia technikáját, amikor is a jó idegzetű pilóták speciális gépeikkel a fodrozódó tenger fölé repültek - épp az orrunk előtt -, úgy, hogy a száguldó repülőgépek alja súrolta a felszínt, s amikor a nyitható hasi rekeszajtón bezúduló víz feltöltötte a tartályt, felhúzták a botkormányt és elszálltak a veszélyes övezet fölé, ott kioldották a terhüket, s nagy kanyarral visszajöttek az újabb adagért. Egyszerre öt feltűnő, sárga-vörös csíkozású gép hordta és szórta a vizet, bátor pilótáik derekasan megdolgoztak a pénzükért.

  Cannes külterületén megvolt a bejáratott parkolónk, ahol esténként nyugalomra hajthattuk a fejünket. Fürdőzés és napozás szempontjából törzshelyünk a valamivel Cannes utáni, elnyújtott ívben hajló partszakaszon volt, ahol az országút és a tenger közötti selymes fövenyen, a plázson, jókat lehetett lustálkodni. A Riviérán legtávolabb Ste-Maxime-sur-Mer településig jutottunk, ez éppen szemben található azzal a félszigettel, amelyen a filmekből jól ismert Saint-Tropez kiépült. Saint-Raphael után, egy kis tengeröböl partján Ágnesnek nagyon megtetszett egy közepes nagyságú, tipikusan mediterrán villa, nekem meg az előtte lehorgonyzott, a sötétkék vízen lágyan ringatózó nagyméretű motorcsónak. 

  Egyszer fürdőzés közben nagyon összebalhéztam Ágnessel. Dühtől tajtékozva bevágtam magam a kocsiba, és meg sem álltam Cannes kikötőjéig, amelynek mólójához egy régi, háromárbócos, hosszú vitorláshajó (szkúner) volt kikötve. Míg felzaklatott lelkem lecsillapodására vártam, gondolataim elterelésére szemügyre vettem a kusza kötélzetet, próbálván kitalálni, melyik kötél melyik összetekert vitorla oldására szolgál. Nézegettem a fakorlátos, balusztrádos, magasra csapott tatot, a csapóajtós lőréseket, amelyeken át bumfordi ágyúcsövek sora meredt oldalra, meg a faragott, színesre festett sellővel ékesített orr részt, és egy órán át elméláztam azon a bizsergető lehetőségen, hogy Ágnest egyszerűen ott hagyom egy szál fürdőruhában, mert most azonnal hazaindulok. Szerencséje volt a lánynak, hogy időközben beborult és hűvösebb szelek kezdtek fújdogálni, mert különben lehet, hogy tényleg visszaindulok Olaszország felé, s ha lehiggadva mégis megfordulok, órák teltek volna el, mire visszaérek a nőhöz. Így azonban, hogy fenyegetően lógott az eső lába, visszamentem érte, de fél napig nem szóltunk egymáshoz. Aztán persze megjött a szavunk. Nem tudom, min kaphattunk ennyire össze.

  Az egyik késő esti órán furcsa eset esett meg velünk: helyi bandaháború közepébe csöppentünk. Kocsimmal a belvároson hajtottam át, és már kezdtem fékezni, mert az egyik kereszteződésnél piros lámpa alá értünk. Egyirányú, kétsávos utcában jártunk, előttem már várakozott egy autó, a tőlem bal kézre eső sávban pedig egymás mögött kettő. Alighogy megálltam az autó mögött, a másik sáv második kocsijának letekert ablakán kinyúlt egy kar és valami, maga után hófehér füstcsíkot húzó hengeres tárgyat hajított az előttem várakozó kocsira, két másodperccel később újabb repült át a neonfényes éjszakán. Ágnessel rögtön elakadt a szavunk, mert a dobálós kocsiból két fiatal arab suhanc pattant elő, a harmadik a volánnál maradt, s nagyon elszánt képpel közeledtek az előttem parkoló VW bogárhoz. Amelynek ajtajai szintén nyíltak, s onnan is arabok ugráltak elő. Akkorra a meleg esti levegőt már kezdte átjárni a könnygáz csípős szaga, ami kisvártatva a torkomat fojtogatta, meg az orrom nyálkahártyáját szúrta veszettül, sőt a szememből is megindult a könnyáradat. Ennek fele sem tréfa! Villámgyorsan hátramenetbe kapcsoltam - még jó, hogy időközben nem állt mögém egy, a menekülési útvonalat elzáró újabb kocsi -, és amilyen sebesen bírtam, sivító kerekekkel rükvercben elhagytam a szó szerint gázos helyet. Jó száz métert tolattam hátra, mire elértem egy kis utca torkolatát, ott padlógázzal balra behajtottam. A lejtős utcácskán fél perc alatt elértem a fényesen kivilágított, andalgó sétálókkal zsúfolt, jól öltözött vacsorázókkal teli nyitott éttermekben gazdag tengerparti sétányt. A járdák mentén csillogó autócsodák parkoltak, minden sarkon páros rendőrjárőr posztolt, itt már biztonságban éreztük magunkat. Ennyi idő alatt kiszellőzött belőlünk a könnygáz, de a balhé emléke - némi fejfájás formájában - egy darabig még bennünk maradt.

  A városka utcáin, terein több helyütt láttam az akkor vadonatújnak számító Terminátor című amerikai film plakátját, főszerepben a testépítőkirály Arnold Swarzeneggerrel. A két évvel korábban készült filmnek Magyarországra is eljutott a híre. Minden pénzt megadtam volna érte, hogy láthassam. Az egyik nagyobb mozi pénztáránál vettem is egy jegyet a félórával később kezdődő előadásra (Ágnes nem akarta megnézni, úgy döntött, míg én odabent kulturálódom, addig inkább az utcákon csatangol), de valamit csúnyán elnézhettem, félreérthettem, mert, legnagyobb bosszúságomra nem a Terminátort vetítették, hanem valami háborús marhaságot. Csalódottan jöttem ki a moziból, még jóval a vetítés vége előtt.

  Amikor elteltünk a tengerpart nyújtotta örömökkel (hőség, zsúfoltság, drágaság, erdőtűz, veszekedés, bandaharc stb.), Cannes-ból északra indultunk, merthogy dolgunk akadt Svájcban: meg kellett néznünk. Grenoble érintésével átszeltük egész Dél-Franciaországot, majd Genf (franciául Genéve) közelében átléptük a határt.

  A francia nyelvterülethez tartozó nagyvárosból feladtunk néhány képeslapot az otthoniaknak. A Genfi-tó északi partján haladva a tó keleti szélén található Montreux környékén, a partközeli, vízbe épült vártól, a Chillon-tól kőhajításra eső parkolóban aludtunk a zárt kocsi viszonylagos melegében. A hófödte Alpok közelsége miatti hűvösben így is nagyon elkeltek a testhőt jól tartó hálózsákok. Az alkonyi fényben furcsán éreztem magam a minket körülvevő, élesen kirajzolódó, vakítóan fehér hósipkás kopár óriások tövében, de a látványnál is szokatlanabb volt a felőlük fújó hideg szél érzete, különösen annak tudatában, hogy reggel még a Riviéra langyos szellőjének cirógatására ébredtünk. Kissé oldalt, és vagy ötven méter magasan a fejünk felett haladt el a tó északi szegélyét kísérő, hosszú betonlábakra épített autósztráda, de a kora esti forgalom zajából semmi sem hallatszott le hozzánk.

  Reggel magunk mögött hagytuk a svájciak és a franciák által fele-fele részben birtokolt hosszúkás tavat, amelynek rezdületlen, nyugodt víztükre felett áttekintve remekül kivehető volt a minden más hegy fölé emelkedő Mont Blanc cukorsüvegszerűen fehérlő csúcsa, és kelet felé haladva beértünk a magas hegyek között húzódó, a Rhone folyó által uralt, itt még eléggé széles völgybe. A mögöttünk maradt Genfi-tó a Furkapassnál (Furka-hágónál) születő Rhone vizéből táplálkozik, ez pedig hosszú út után Marseille-től nyugatra éri el a Földközi-tengert. Most tehát a nagy folyó forrása felé igyekeztünk.

  Jó néhány kilométer megtétele után, még Sion előtt jobb kézről egy sötét, szűk szurdok tűnt fel az út mentén. A bejárati nyiladék annyira látványosan - mondhatni, provokatív módon - volt lezárva rácsos vasajtóval, hogy a hozzánk hasonló kvázi-rebellis, kisebb lázadásra kapható fiataloknak vörös posztót, kihívást jelentett; muszáj volt közelebbről megtekintenünk. Az országút kora reggeli gyér forgalma mellett senkinek sem szúrt szemet, amikor gyorsan átmásztunk a lándzsás végű vaskerítésen. Az eleinte a puszta földre fektetett, később cölöpökön nyugvó pallókon óvatosan, behúzott nyakkal, lassan haladtunk a felénk dübörgő hegyi patak tajtékzó vizével szemben. Mind beljebb hatoltunk a félhomályos, átlag négy-öt méter széles, s vagy száz méter magas sziklahasadékban. Egy-egy különösen összeszűkült szakasznál, ahol a kitárt karjaim faltól falig értek, olyan sötétség fogadott minket, hogy megköszöntünk volna egy erős fényű elemlámpát. A tengernél lesült bőrömre hűvös pára csapódott, vékony trikóm átázott a magasba szökő, mohával lepett sziklafalakról esőként csöpögő hideg víztől. A csodás (és ingyenesen átélt) élményt nem mertük negyedóránál tovább élvezni, mert féltünk, hogy eljön a nyitás ideje és lebukunk, aminek valószínűleg súlyos anyagi vonzata lett volna.

  Tehát az újabb élménnyel gazdagodva tovább robogtunk, s Vispnél jobbra letértünk a Zermatt felé vezető mellékvölgybe. Itt már átértünk Svájc német nyelvterületére. (A demokráciájára szerfölött - és méltán - büszke Svájcban négy, törvény által egyenrangúnak minősített hivatalos nyelv létezik: a német, a francia, az olasz és a rétoromán. A francia az ország nyugati negyedében, az olasz délen illetve délkeleten, a rétoromán - kisebb-nagyobb foltokban - keleten és középütt, a többség által beszélt német pedig mindenütt máshol, nagyjából az állam kétharmadnyi területén használt nyelv.)

  A keskeny szerpentinen Taschig autózhattunk, de itt be kellett állni egy hatalmas kiterjedésű fizető parkolóba, mert tovább menni csak kisvasúttal lehetett. Megváltottuk a retúrjegyeinket, és a nyugisan döcögő masináról tíz perc múlva Zermatt végállomásnál leszálltunk.

  Ilyen faluval addig nem találkoztam, ugyanis nem voltak klasszikus értelemben vett utcái. Közlekedni szigorúan gyalog vagy kerékpáron, a néhány emeletes, jellegzetesen alpesi, meredek tetőzettel épített házak közt kanyargó járdákon és füvesített utakon lehetett, motoros kocsiforgalom nem szennyezte a harapni valóan friss, ózondús levegőt. A település  svájci-olasz határon emelkedő, híres-hírhedt Matterhorn (4478 m) északi lábánál fekszik, központjából afféle fogaskerekű alkalmatossággal lehet feljutni a háromezer méter feletti végállomásra (kettőnk retúrjegyéért kisebb vagyonnal felérő svájci frankkal fizettünk, húztuk is érte a szánkat, de tisztában voltunk vele, hogy ha most nem, akkor soha), ahonnan a bőven négyezer méter feletti csúcsok (Monte Rosa, Dom, Weisshorn, Matterhorn stb.) remek látványában gyönyörködhet a körpanorámát nyújtó teraszról szétnéző, a puszták népéből érkező, s ezért a felettébb ritkának érzett levegő miatti légszomjtól csöndesen agonizáló turista (ez én volnék). Hivatásos hegymászók egybehangzó véleménye szerint a felsorolt óriáshegyek, sőt az Alpok kiterjedt hegyláncolatának legveszélyesebb csúcsa a szabályos gúla formájú, kihívó megjelenésű, sötétszürke színű Matterhorn, amelyet, mint hazatérve az újságokból megtudtuk, akkoriban mászott meg egy háromfős magyar csoport, s a fiatalok egyike életét vesztette, amikor alázuhant egy mély szakadékba. Ezekkel az életveszélyes alpesi hegyekkel nem lehet viccelődni vagy vakmerősködni; minden szikla- vagy jégháton megtett lépést kétszer meg kell fontolni, mert aki nem tiszteli őket minden pillanatban és csak kicsit is hibázik, súlyosan megfizeti az árát. Ha nem elbizakodott az ember, és maximális alázatot tanúsítva betartja a hegyek (és a gravitáció) diktálta szabályokat, jó eséllyel megússza a kalandot, ha pedig még így sem, akkor legfeljebb magát hibáztathatja, mert minek kereste a bajt? Mert aki nagyon keresi, az ne lepődjön meg, ha egyszer csak szembe találja magát vele. A hegyóriások csúcsainak közeléből induló gleccserek, azaz jégfolyamok többsége éppen a kilátóterasz alatti köves részen ér véget, s a kékes színben olvadó jégből keletkező kristályos patakok sietve indulnak az általuk kivájt lejtős völgyek felé, amelyek mindegyike a Rhone vízgyűjtő területéhez tartozik.

  A zermatti kitérő után visszatértünk a főútra, amely Gletsch faluig (valószínűleg a település nevéből származik a gleccser szó) zavartalanul halad tovább keletre, ám itt megdöbbentő látvány fogadja az először idetévedő idegent. A virágos főterén magas, karcsú tornyú templommal büszkélkedő, rendezett falucska a legutolsó település a Rhone felső folyásánál, mert a falu hátterében hirtelen mellbevágóan meredek, szinte tökéletesen függőleges sziklafallal találja magát szemközt az utazó, s odafönt, a több száz méteres magasságba szökő sziklafal peremén fél kilométer széles, s vagy ötven méter vastagságú gleccserjég (ami alulról nézve hasonlóan fest, mint az ablakpárkányon átbuggyanó, szellőztetni kitett kövér dunyha) hökkenti meg az ilyesmire felkészületlen szemlélőt. Abból a fenti, roppant méretű gleccserperemből - középtájon -, mint vékonyka ezüstszalag, permetezve hullik alá az olvadt jég tiszta vize, s képződik belőle a Rhone-patak, ami később jelentős folyóvá duzzad.

  A roppant sziklafal alatti Gletschből cikkcakkos vonalvezetésű, hosszú szerpentin kaptat fel a Furka-hágóig (néha, amikor szerencsétlen Skoda az előremeneteli fokozatok közül legnagyobb nyomatékot biztosító egyes sebességbe rakva is cammogva, szenvedve haladt a kaptatón, megfordult a fejemben, hogy jobb lenne hátraarcot csinálni, és rükvercben folytatni az utat), ahol többemeletes szálloda várja az utazókat. (A szürke színével a környezetébe tökéletesen beleolvadó szállót különben zárva találtuk, elképzelhető, hogy csak a téli síszezonra nyitják ki.) Mindjárt a szálló mellett található az évente néhány méternyit araszoló gleccser, aminek alagutat fúrtak az oldalába, s ezen be lehet sétálni a naponta talán egy centit haladó jégfolyam belsejébe. A mintegy harminc méter hosszú, másfél ember magasságúra fúrt vájat végén kialakított szobányi teremben egyszerű íróasztal, csupasz szék meg szekrény állt, az asztal lapján egyetlen kis tábla, aminek a vastag jégtetőn átszűrődő kékes fényben olvasható felirata szerint a helyiség pénzváltóként működött. Ember - vagy legalább asszony - sehol. Kissé kísérteties és groteszk helyzetben találtuk magunkat. Adva volt egy hangyányit életveszélyes, itt, a vége felé bármikor összeroppanni kész gleccser, abban egy puritán irodának berendezett jégbarlang, s abban két fiatal magyar turista. Ha nagy írónk, Madách Imre annak idején átél egy ilyen élményt, mint amilyet én átéltem Ágnessel a dermesztően sivár jégalagútban, lehet, hogy még embertelenebbre, még személytelenebbre formálja a Tragédia falanszterjelenetét. Ami azért így sem rossz.

  Mire megszeppenten kijöttünk az ózonszagú barlangból (ózonszagot idehaza jégeső után lehet érezni, ugyanis az olvadó jégből ilyenkor szabadul fel a magas légkörben csapdába esett ózongáz), kezdett felettünk beborulni az ég, és különben is, végét járta a kalandokkal tűzdelt nap, a kevés felhőmentes, tiszta részen keresztül ránk hunyorogtak az első alkonyi csillagok. Azért a szemerkélő esőtől síkos úton még elvergődtünk Andermattig, s az út szélétől öt méternyire megaludtunk a hideg ormok szomszédságától hamar kihűlő kocsiban. 

  Másnap napfényes reggelre ébredtünk. A minduntalan kanyargó, szakadékokkal kísért út hamarosan erősen lejteni kezdett, s mire leértünk a nagy hegyek lábához, és nagyjából vízszintes terepen jártunk, a levegő hőmérséklete az itthon megszokottra emelkedett. Ahogy a kiterjedt legelőktől zöldellő, bájos vidéken kanyargó kétsávos úton gyanútlanul nézelődve terelgettem a kocsit, egyszerre majdnem árokba szaladtam, mert a tőlünk jobbra, öt méter távolságban húzódó, az országutat jó ideje kísérő drótkerítés túloldalán, attól legfeljebb húsz méterrel beljebb, fülrepesztő zúgással egy landoló, csukaszürke vadászrepülőgép suhant el nagy sebességgel. Tíz másodperc múlva érkezett mögötte a másik vasmadár. Addig észre sem vettük, hogy egy jól elrejtett, minden feltűnést mellőző katonai reptér közelében kocsikázunk. A valószínűleg rutin járőrözésből visszatérő repülőgépeket pillanatokon belül elnyelték a füves domboknak álcázott földalatti hangárok.

  Pár kanyarral odébb újabb meglepetés várt ránk. Az út egy alacsony, talán öt méter magas, laposra gyalult tetejű dombot került meg, az éles kanyar miatt óvatosan kellett hajtanom. A domb tetején nyolc darab, álcázóhálóval takart, korszerű légvédelmi ágyú csöve meredt az égre, mellettük, teljes fegyverzetben terepruhás katonák őrködtek. Nyilván az imént magunk mögött hagyott katonai repteret védték. De kerítés, szögesdrótakadály, figyelmeztető ábra vagy felirat sehol. Kezdtem szorongva gyanakodni, hogy tán csak nem a nyaralásunk ideje alatt tört ki a harmadik világháború, azért van ez a meghökkentő erődemonstráció, de rövidesen megnyugodtam, mert mintha mi sem történt volna, két kilométerrel odébb beértünk egy nyájas kisvárosba, ahol a sörözők és kávézók virággal borított, tarka napernyős teraszain a kötényes pincérek akkor terítettek fehér abroszokat a betérő vendégekre váró asztalokra. Béke a köbön. Ez a Svájc az átmenetnélküliség, a végletek hazája. Csoda, hogy a lakói olyan higgadtak, megfontoltak.

  Chur érintésével Liechtenstein felé igyekeztünk, s a Svájc és Ausztria közé szorult miniállamba Balzersnél értünk. Svájc és a törpeország között a vámközösség miatt nincsenek határátkelők (Liechtensteinből Ausztria felé igen), így fordulhatott elő, hogy amikor autónkkal gyanútlanul az itt kis pataknál nem szélesebb Rajna (németül Rhein) felett átívelő fahídon, a túloldali vastag póznára szegezett, kacifántos címerrel díszített tábla felirata szerint Liechtenstein hercegségben jártunk. A körülményes otthoni határellenőrzésekhez szokott embernek kellemes meglepetés volt ez a javából! Öt percen belül a nagyobb falu méretű fővárosban, Vaduzban találtuk magunkat.

  A megint eleredő, finoman szitáló esőben legfeljebb tíz percig lődörögtünk céltalanul az apró, színes üzletektől hemzsegő főutcán, vetettünk néhány fürkész pillantást a lombos fáktól félig takart, dombra épült hercegi várra, aztán, mivel ennél több érdekesség nem ígérkezett, átléptünk Ausztriába, ahol negyedórányi vezetést követően eltűntünk egy végeláthatatlan hosszúságú, fényesen kivilágított alagút mélyén, amelynek túloldalán kibukkanva Nyugat-Németországban tudhattuk magunkat. 

  Meg sem álltunk Münchenig, a legnagyobb német szövetségi tagállam, Bajorország fővárosáig. Aznap délután körbenéztünk a város nagyobb áruházaiban, mit hol, mennyiért lehet kapni, éjszakára (eléggé felelőtlenül) megaludtunk a forgalmas sztráda melletti parkolóban, másnap pedig videómagnót, midi hifi-tornyot és még néhány kisebb holmit vettünk az eleve erre a célra tartalékolt valutánkból.

  Délidőben Salzburg környékén léptünk osztrák földre, és Bécs érintésével késő délutánra, a tervezettnél vagy négy nappal hamarabb itthon voltunk. A villámgyors kipakolás után első dolgunk volt, hogy kiszaladjunk Albertfalvára, ahonnan hazahoztuk Csabikát. Nagy kő esett le a szívünkről, amikor láthatóan épségben-egészségben, kicsit talán meghízva is, visszakaptuk kisebbik csemeténket. Másnap Levivel kiegészült a család.

 

  Egy nap Szatmárban - 1987 tavasza:

 

  1987 kora tavaszán, talán április eleje lehetett, családunk egyetlen napra leugrott Szatmárba, hogy az UF-es Skodával bejárja ezt a Pestről nézve a kelleténél távolabb eső, ám gyönyörű országrészt, nem mellesleg a Miski família szűkebb pátriáját. Hosszú, kimerítő autózás után érkeztünk Fehérgyarmatra, ahol viszonylag könnyen rátaláltam a gyerekkoromból ismerős Rózsa Ferenc (Temető) utcára. Ezen végighajtva kimentünk a rég lezárt temetőbe, hogy tiszteletünket tegyük Miski Károly nagyapám és Fábián Erzsébet nagyanyám csónakos fejfája előtt. (Miközben a kátyús utcán elhaladtam nagyapám egykori háza előtt, az előkertben láttam a nekem háttal hajlongó, földet gyomláló Erzsi nénémet, apám nővérét, aki gyomlálás közben a kerítésen át nagyban beszélgetett a szomszédjával. Nem akartam megszólítani, mert akkor be kellett volna menni hozzá, és estig nem szabadulunk, márpedig csak egyetlen napra jöttünk.)

  A temető megtekintése után Túristvándinak vettük az irányt. Itt meg a vén, nagy kerekű vízimalom körül tébláboltunk, illetve a kisebb tóvá szélesedő, a malomkerékre való zúdulása előtt szándékosan felduzzasztott Túr partján fényképezkedtünk. Majd Szatmárcsekén túl kiértünk az országhatár közelébe, és a Kis-Túr (ami nem azonos a Túristvándit átszelő, Petőfi versében szereplő Túrral) hídja közelében hagyott kocsitól nagyot gyalogoltunk a patak mentén vezető ösvényen. Csabi még nemigen tudott járni, a gyönge kis lábai hamar elfáradtak volna, őt egy vállra vehető ülőalkalmatosságban szállítottuk, míg Levi bátyó jött a maga lábán. Negyedórás séta után kiértünk ahhoz a mesterséges keresztgáthoz, amiről a töltések közé szorított Kis-Túr vize, mintegy tíz méter szélességben s körülbelül három méter magasságból alázúdul a Tisza öblébe, ahol sistergő, habzó szőnyegként szétterül, mielőtt megszelídülve feloldódna a rohanó folyóban. A közelben embermagas határoszlop tudatja, hogy Magyarország területén vagyunk, mert a szemközti part - sajna - Ukrajnához tartozik. 1977 nyarán és őszén (amikor elhoztuk Gyarmatról Gézát, a tacskót), tehát tíz éve, errefelé pecáztunk apámmal és barátjával, az amatőr ebtenyésztő, csontos arcú Szalay Gézával. A fiúknak roppantul tetszett a hófehér csipkefüggönyként aláhulló vízesés, s szívünk szerint - a borult égbolt ellenére - maradtunk volna, de a szűkre szabott időnk nem engedett túl sok nézelődést, mert estére Pesten kellett lennünk.

  Ez idő tájt szoktunk rá, hogy kis családunk hétvégente feljárjon a Gellérthegy oldalában lévő víztározó melletti játszótérre. Persze elsősorban a gyerekeink miatt, akik remekül érezték magukat a láncos hintával és műanyag csúszdával felszerelt téren, ahol jókat lehetett fenékre huppanni a homokozó puha talaján. (Te, öreg, figyelj! Már megint olyan érzésem támadt, mintha mindez tegnap lett volna. A markomat szinte sütik a szőke Levit ringató hinta láncának hideg vasszemei, aztán meg a csúszdán óvatosan leereszkedő Csabikát kapom el, mielőtt felbukna a saját lábában. Ahogy a karomra ültetem, érzem a puha anyagból készült ruhácskáján átütő teste melegét. Szórakozunk szegény halandóval, nagyméltóságú Idő uram?) 

  Azért a kilátás sem volt kutya, pont rá lehetett látni az északról érkező Duna szürkéskék szalagjára, meg a várkerület néhány jelesebb épületére, elsősorban a királyi várra, de a háttérben felsejlett a kőcsipkés, majolikatetős Mátyás templom, sőt a Halászbástya egy részlete is. A gyerekek kedvéért minden hétvégén - már amit nem Gödön vagy félnapos vendégségben, anyámnál töltöttünk - bejártuk Budapest összes, kisgyerekeknek szórakozást nyújtó helyét és intézményét. Kijártunk a Margitszigetre, ahol általában elsétáltunk a miniatűr mintagazdaságnak is beillő kisállatkertig, libegővel feljártunk a János-hegyi kilátóhoz (bár én magam ritkán ültem fel a tériszonyomat folyton kiújító, csalafinta alkalmatosságra), hébe-hóba átrándultunk a Római-partra, a gyermekvasúttal (leánykori nevén: úttörővasút) végállomástól végállomásig vonatoztunk, az Állatkertbe szinte hazajártunk, akárcsak a szomszédos Vidámparkba (a kicsibe és a nagyba egyaránt), eljártunk a városligeti rendezvényekre, majálisokra, stb. Ötven kilométeres körzetben úgy ismertük Budapest agglomerációját, mint a tenyerünket. Visegrád, Szentendre, Dobogókő, természetesen Göd és Horány, az Ipoly vidéke, a vácrátóti arborétum, Szigetcsép és Tass környéke, Ráckeve és a lórévi Duna-part, mint szívesen látott vendégeknek a barátságos természetű fogadósok, örömmel köszöntek előre, ha a távolban meglátták felbukkanni a Skodánkat.

 

  A fiúk első külföldi útja, Lengyelország - 1987. június:

 

  De térjünk vissza 1987-re, ami elsősorban két külföldi úttal tette magát emlékezetessé; immár mindkettő a fiúk részvételével zajlott. Az első út júniusra esett és Lengyelországba szólt, ez volt tehát a gyerekek legelső külföldi kalandjainak helyszíne.

  Parassapuszta és Ipolyság között léptük át a magyar és akkor még csehszlovák határt, érintettük a történelmünkben annyi fontos szerephez jutott Zólyomot és Besztercebányát, Rózsahegy után már a régi Árva vármegyében jártunk. Itt, a felvidéki Szuchahora település és a már Lengyelországhoz tartozó Chocholów között átkerültünk a Kárpátok északi oldalára.

  A meleg időben nagy hirtelen lezúduló záportól kísérve egy órán belül Zakopánéban voltunk, ahol a Skodával beálltam a tömör vízfüggöny alatt ázó főtér üres parkolójába. A kocsi párás, fülledt melegében mindannyiunkról dőlt a veríték, de az ablakokat nem lehetett résnyinél jobban leengedni, különben bevert volna a kavargó szélben kiszámíthatatlan irányból érkező eső. Szinte szünet nélkül dörgött és villámlott, égszakadás-földindulás, jött az áldás, mintha dézsából öntötték volna! A kocsi tetején keményen doboltak az odacsapódó vízcseppek. Na, most merre tovább? A két kipirult arcú kicsi gyerekünk egy ideig szótlanul szöszmötölt a hátsó ülésen, ki-ki nyálas szájjal, élethű berregés kíséretében tologatta kedvenc kisautóját, majd Levi, mint aki régóta ezen gondolkozott, és most rájött egy régtől gyötrő elméleti probléma megoldására, felkapta a fejét és határozott hangon kijelentette, hogy neki kakálnia kell. De máris. Na, még ez is! Elő a magunkkal hozott bilivel! Éppen csak sikerült ráülnie és máris rotty! Az úgyszólván hermetikusan zárt, szaunaszerű kocsi hátsó ülésén... A testközelség miatt leginkább érintett másfél éves öcsi (szegénykém!) csodálkozástól elkerekedett szemekkel nézett fel a tőle könyöktávolságban, az ülésre helyezett bili magasában trónoló, az erőlködéstől pirosló fejjel "dolgozó" bátyjára, én azonban nem bírtam tovább, zápor ide vagy oda, fuldokolva a fülemet, szememet, orromat kikezdő szagtól, kitántorogtam az elgázosított autóból, és bőrig ázva behúzódtam egy távoli épület kiugró eresze alá. A friss levegőn hamar elmúlt a szédülésem. Később - illetve jóval később -, amikor kezdett alábbhagyni az eső, Ágnes bátorító integetésére újból megközelítettem a menekülésre késztető objektumot, s könnybe lábadt szemmel, le-fel liftező gyomorral elfoglaltam a helyem a maró szagtól átitatódott vezetőülésben. A nejlonzacskóval gondosan letakart, emberi végtermékkel televágott bili addigra Ágnes ülése alatt kuporgott. Mindenki jót kacagott apu mulatságos érzékenységén, csak a keserves képet vágó apu nem, aki még mindig a nyughatatlan gyomrával volt elfoglalva. A kis finnyás.

  A kedélyek lecsillapodása után a városka nyugati felében, egy pofás, emeletes magánháznál félórán belül találtunk éjszakai szállást. Igazán elégedettek lehettünk a kialkudott árral. A rendelkezésünkre bocsátott tágas szoba egyik ágyán Ágnes aludt a gyerekekkel, egy szűkebb, de így is kényelmes kanapén pedig én. A falakon körben vadásztrófeák: kitömött fácánok, üvegszemű mókusok és ágas-bogas szarvasagancsok sorakoztak. Utálom, ha megölt állatokat használnak szobadísznek. Ízléstelen, kegyetlen attitűd.

  Az elkövetkező néhány napban kocsival vagy gyalogosan bejártuk a környéket, egy napra pedig felugrottunk a száztíz kilométerre fekvő Krakkóba. Mindjárt a Zakopánéba való megérkezésünk másnapján kocsival megkerestük, és a város déli határában megtaláltuk a Kárpátok gerincére felvivő lanovka végállomását. A vastag drótkötélen himbálózó függőkocsi egykettőre felszállított minket a majdnem kétezer méteres magasságban levő végállomásra, ami a lengyel-csehszlovák határon volt. Csabika addigra elaludt az Ágnes hátára vetett fémvázas ülőkosárban, abban, amiben tavasszal már utazott, amikor négyesben kimentünk a tiszai bukógáthoz. Odafent, a határt jelentő hegygerincen akkora köd fogadott bennünket, hogy tíz méterre sem láttunk, s mivel teljes szélcsend uralkodott, reménytelennek látszott, hogy belátható időn belül eloszoljon. A következő fordulóval tehát visszatértünk Zakopánéba, és a nap hátralévő részét a környező fenyvesekben sétálva töltöttük.

  Egy másik nap elmentünk a Zakopánétól délre eső, a határhoz közeli Morskie Oko-hoz, ami egy kárpáti tengerszem lengyel neve. Pontosabban csak a tó közelébe jutottunk, mivel az odáig vezető út sorompóval le volt zárva. (Nem úgy, mint egy-két évvel korábban, amikor anyámmal kettesben ruccantunk fel ide egy napra, akkor még a tó mellett kialakított parkolóig lehetett menni.) A sorompó mellett buszmegállót építettek ki, ahol nem tudom meddig kellett volna várnunk a végcélig szállító buszra, s aztán a visszahozóra. Nem vállaltuk a bizonytalan ideig tartó várakozást, inkább visszafordultunk. Nem mondhatni, hogy valami nagy szerencsénk lett volna a látnivalókkal. Kárpótlásként a következő nap Krakkóba utaztunk, itt végre különösebb gond nélkül telt az idő, a gyerekekkel jót sétáltunk az Ágnessel megejtett első, 1976-os külföldi utunk helyszínének még nagyjából ismerős utcáin, terein. A főtérről nyíló egyik mellékutca ajándékboltjában vettem anyámnak egy festett gipszből készített, Gézára hasonlító tacskófigurát, amit ma is őriz a könyvespolcán. Talán még egy napot töltöttünk Zakopánéban, aztán néhány óra leforgása alatt hazatértünk Budapestre.

 

  A családdal Erdélyben, aztán a jugoszláv tengerparton - 1987. augusztus:

 

  Az ez év augusztusára eső másik családi út Erdélybe, onnan pedig a jugoszláv tengerpartra vezetett. Az első estét Kalotaszegen, a Zentelkével összenőtt Kalotaszentkirályon töltöttük. (A felszegi falut, Ady itt született nagyszerű versével kapcsolatban korábban említettem. Erdély Kalotaszeg néven ismert tájegysége négy körzetre oszlik: Alszeg, Felszeg, Nádasmente és Kapus-vidéke. E két utóbbi a területét átszelő Nádas- illetve Kapus-patakról kapta a nevét.)

 

  A hazatérő bivalycsorda:

 

  A délután vége felé értünk ide, s a kilencven százalékban magyarok által lakott falu központjában szálláskeresés ügyében megszólított, lovasszekeret hajtó ember egy ötven méterrel odébb álló házra mutatott az ostorával. Bekopogtunk, szíves-örömest láttak. Kisgyermekes, nevető szemű, szimpatikus fiatal pár lakta a vidéki viszonylatban is nagynak számító földszintes házat, amihez előkert, s azon túl istálló meg néhány, fából készült kisebb gazdasági épület tartozott.

  Alig álltam be a kocsival a tágas udvarra, amikor a földes utca felől különös, a közelgő vihar vészjósló, erősödő morajához hasonló hangokra lettünk figyelmesek. A háztetők fölött idelátszó domboldalakról éppen akkor hajtották haza estére a lejtőkön földcsuszamlásszerűen meglóduló fekete bivalycsordát, ezt az egész Erdélyre, de különösen a magyarlakta területekre oly jellemző, sokoldalúan hasznosítható, igénytelenségéről és teherbírásáról nevezetes (amúgy a távoli Indiából rejtélyes módon ideszármazott) háziállatot. Átkönyököltünk a tömör vaskerítés felett, és a látványtól elakadt a lélegzetünk. A tágas utca teljes szélességét elfoglalta a felvert porból (rém)álomszerűen kibontakozó fekete csorda, ami, mint alacsonyan szálló komor viharfelhő, gyorsan közeledett a falu felvégi része felől. Persze teremtett lelket sem lehetett látni a házsorok közötti területen, hiszen öngyilkossággal ért volna fel az egyenként tonnányi súlyú vágtató állatok útjába kerülni. Filmre kellett volna venni, ahogy fene nagy türelmetlenségükben egymást taszigálva, vaskos szarvukkal menet közben keményen odabökve a másik oldalának, panaszosan bőgve, dühödten horkantva, karnyújtásnyi távolságban elszáguldott előttünk a több száz állat. Dübörgő patáik alatt remegett a föld, a köhögtető portól nem láttunk öt méternél távolabb. Torokszorítóan félelmetes, emlékezetes látványban volt részünk. 

 

  Bivalytej:

 

  Estére valamennyien körbeültük az étkező szépen megterített nagy asztalát, ahol mi, felnőttek elbeszélgettünk az élet dolgairól. A fiatalasszonyka ízletes hideg vacsorával lepett meg minket, de a menüből igazából a csuporból kitöltött bivalytej íze és állaga hagyott bennem mély nyomot. Nem tudom, hogy a gyerekek és Ágnes hogyan voltak vele, de engem szabályszerűen mellbe vágott az enyhén szénaillatú tej tömény zsírossága. Akár az olvasztott vaj vagy a hígabb kenőcs, csak hűtött kiadásban. Az elém tett félliteres cserépbögre tartalmának a negyedét sem bírtam meginni, mert a tej, magas zsírtartalma ellenére, folyton megakadt a nyelőcsövemben. Apró kortyokat véve a számba, kétségbeesve igyekeztem lenyelni, de ezzel a módszerrel sem akart lecsúszni. Valahogy kidumáltam magam, hogy miért nem kérek belőle többet, s hogy mihamarabb eltereljem a háziak figyelmét a tej és a gyomrom problémás viszonyáról, vadul dicsérni kezdtem szemük fényét, az asszony ölében békésen nyáladzó pár hónapos, kerek fejű kisfiút. Körzővel rajzolt, szép nagy feje volt a legénykének. Azóta biztosan megnőtt a srác. Remélem, a feje lohadt valamennyit, mert... Ó, de rossz vagyok! És hálátlan. Ezt nem szabad. Másnap reggel, egy nagy csomag Omnia kávét és néhány tábla csokit hagyva ajándékba, mert pénzt nem fogadtak el tőlünk, elbúcsúztunk az emlékezetesen aranyos pártól. (Évekkel később, az azóta leégett Budapest Sportcsarnokban rendezett kirakodóvásáron találkoztam megint a rendkívül szimpatikus fiatalokkal, kalotaszegi hímzéseket és egyéb vászonfélét árultak. Hívtak, hogy menjünk mielőbb, nagy szeretettel várnak, de hát a sors útjai kifürkészhetetlenek.)

  Aznap Kolozsvár és környékének megtekintése szerepelt a programban, utána az Erdőfelek irányába vezető, meredeken emelkedő út mellett fekvő kemping egyik szegényes faházában éjszakáztunk.

 

  Keresztül Erdélyen:

 

  Másnap a suvadásos domboktól hepehupás, szikes-szódás, silány termőföldű, első ránézésre megtévesztően egyhangú Mezőséget átszelő úton Szászrégen felé tartottunk. Pusztakamarásnál letértünk a főútról, a templom előtt jobbra fordultunk, hogy tiszteletből kívülről megnézzük Sütő András szülőházát, amiben akkoriban már csak az édesanyja élt, mert híressé lett író fia időközben beköltözött Marosvásárhelyre. (Két évvel később, egy tüntetés alkalmával itt verték ki a magyarok ellen felheccelt Görgény-völgyi románok az író egyik szemét.) Ahogy visszatértünk az aszfaltozott útra, nemsokára utolértünk egy gyulladt szemű, ezer ránctól szabdalt arcú, feketébe öltözött, fejkendős öregasszonyt (akárha a mesebeli boszorkányt, a vasorrú bábát értük volna be - jó, hogy a gyerekek nem sírták el magukat tőle), aki a bakon kuporogva maga hajtotta a szamara által húzott négykerekű kis kocsit. A pesti állatkertben ilyesmivel szokták megfurikáztatni a rövid gatyás lurkókat. Román, és a nagyágyú süketségével megvert volt a lelkem, mert a harmadik nekirugaszkodásra sem igen akarta megérteni, mi a Jóistent kívánok tőle. Kézjelek segítségével végül sikerült rávennem, hogy rövid időre engedje bakra ülni a fiaimat, hadd fogják azt a fránya gyeplőt. (Ha csak pár percre is, hadd részesüljenek a kordét húzó állat irányításából eredő kellemes érzésből, miként gyermekkoromban én élveztem az esztergomi lovas szekérhajtást.) Kétszáz méterrel odébb leszedtem a srácokat a sétatempóban guruló kordéról, a finoman rezgő fejű nénének meg a kezébe nyomtam egy méltányosnál jóval nagyobb értékű bankót. Tán kiütött rajtam apám úri vére.

  A Szászrégennel északról összenőtt Magyarrégenből kijutva a Maros folyásával szemben haladtunk (az innentől a forrásig, azaz Marosfőig tartó, a Görgényi-, a Kelemen- és a Gyergyói-havasok közt vezető útszakasz Erdély egyik legszebb, legváltozatosabb részén vezet át). Néha, amikor észrevettük a kőről kőre ugráló itt még sekély, legfeljebb térdig érő vizű, ámbár eléggé széles és meglehetős sodrású folyó felett kifeszített, gyalogos túrázóknak illetve helybélieknek épült függőhidak valamelyikét, megálltunk, és csak úgy, a móka meg az újszerű élmény kedvéért az imbolygó tákolmányon átballagtunk a túlpartra, s vissza. Maroshévíznél betértünk a végtelen fenyvesektől zöldellő Gyergyói-havasok közé, hogy meglátogassuk a hideg vizű fürdőiről és borvizéről nevezetes Borszéket. A kanyargós öreg út felénél egy 1880-as évekből való, magyar feliratozású kőoszlop hirdeti az utat építtető néhai mecénások nevét. A fenyőszagú rengeteg közepébe pottyantott település utcáin több helyütt kör vagy sokszög alakú, zöldre festett, rácsos oldalú, a tetejükön fedett pavilonokba botlik az ember, ezek mind egy-egy ingyenesen használható ivókút köré épültek. A borvíz friss állapotában kitűnő ízű, savanykás, enyhén pezsgő ásványvíz (magas vastartalma miatt némi rozsdaíz marad vissza a szájban), de vigyázni kell vele, mert ha állni hagyják, a kéntartalma okán roppant büdössé válik, s olyan szaga lesz, mint a záptojásnak. Vagy inkább mint a..., de maradjunk a szalonképesebb tojáshasonlatnál. 

  A rengeteg belsejéből visszatértünk a gyergyószentmiklósi útra, és a város felé tartva megállunk az országúttól száz méterre emelkedő kisebb domb mellett látható, a csíki székelyeknek a tatárok felett az 1700-as években aratott diadalát megörökítő obeliszknél. A dombot az 1716-os csatában elesett tatárok itt eltemetett csontjai fölé emelték. (A tatárok ugyanis nemcsak a történelemkönyvekből jól ismert, XIII. századi járásuk idején dúlták a magyarok országát, hanem a török haderő segédcsapataiként később is.)

  Gyergyószentmiklósról a hegyek között tekergő szerpentinen kiszaladtunk a Gyilkos-tóhoz, ahol bérelt csónakkal körbeeveztük a fél tavat, majd visszatértünk a XVII-XVIII. századi Moldvából szép számban Erdélybe települt örmények által is lakott Szentmiklósra. (Erdélyben ezen felül még Szolnok-Doboka vármegyében Szamosújvár, Csíkszéken Szépvíz, Maros-Tordában Petele, Kis-Küküllőben Ebesfalva-Erzsébetváros számított olyan településnek, ahol jelentős számú örménység telepedett le, ezek szinte valamennyien kisiparral és kereskedelemmel foglalkoztak, és bár lassan elmagyarosodtak-elszékelyesedtek, esetleg tömegesen más vidékre vándoroltak - mint a Maros völgyében fekvő Petele esetében, ahol később a németek váltották őket -, örmény katolikus hitüket, s vele a templomaikat jórészt megtartották.) Valamivel alább befordultunk balra, a Gyergyói- és a Csíki-havasok találkozásánál emelkedő Nagyhagymás felé, s a ronda iparteleppé züllesztett Balánbánya fölötti, festői körpanorámát nyújtó hegyoldalban (szemközt a Tarkő, az Öcsém és az Egyeskő kopár mészkőszikláival) mézédes szamócát szedegettünk. Errefelé ered az Olt, ami a Maros, a Kis- és Nagy-Küküllő mellett Erdély legjelentősebb folyói közé tartozik. 

  Csíkszereda alá érve megálltunk a székelyekre nézve tragikus emlékű Madéfalván, és megnéztük a székely vértanúk impozáns, turulmadaras emlékművét.

  Sepsibükszádig a fokozatosan szélesedő Olt folyását követtük, de ott letértünk balra, és a Torjai-hegység rejtelmesen sötétlő erdőségét átszelve délután megérkeztünk Torjára. Éjszaka egy idős, magányosan élő özvegyasszonynál szálltunk meg, akivel reggel fizetségképpen kiegyeztünk egy félkilós kávéban meg száz lej készpénzben. Kézdivásárhely és Brassó után a Törcsvári-szoroson keresztül a Havasalföld síkságán fekvő, olajiparáról nevezetes Craiováig mentünk, ahol egy európai mércével mérve is messzemenően kulturált, mégis megfizethető kemping komfortos faházában éjszakáztunk.

  A következő napon Calafatnál komppal átkeltünk a Duna bolgár oldalán fekvő Vidinbe, majd Kula után hamarosan Jugoszláviába (közelebbről: Szerbiába) értünk, ahol Nis következett. Innen az albánok által lakott szerbiai tartomány, Koszovó "fővárosába", Pristinába érkeztünk, ahol manapság megint lőnek egymásra a szerbek és a kétmilliós tartományban 95%-os többségbe került albánok. Kosovska Mitrovicából sztráda indul a hegyeken keresztül nyugatra - gyönyörű út -, ami sokkal odébb, már montenegrói területen becsatlakozik az akkoriban Titográdnak nevezett város felé vezető országútba, ami a város után harminc kilométerrel áthalad az Albániával közösen birtokolt Skodrai-tó felett vezető soknyílású hosszú hídon, majd, miután szerpentinen felkapaszkodik a hegyek közé, Petrovacnál kiér a csodálatos színekkel és illatokkal fogadó tengerpartra. Innen még egy kicsit keletnek tartottunk, és Sutomore tengerparti kempingjében sátrat állítottunk. Egyébként eredetileg úgy gondoltuk, hogy már Petrovacnál megállunk tábort verni, de amikor a vízszintes aszfaltútról lehajtottam az itteni, mélyebben fekvő, vöröses talajú, törpefenyőkkel beültetett kempinghez, és a meredek úton csak úgy bírtam visszakapaszkodni a motorikusan hirtelen legyengült autóval, hogy Ágnes és a két gyerek kiszállt belőle, jobbnak láttam könnyebben megközelíthető tábor után nézni. Előrelátó, bölcs döntés volt.

  Sutomore enyhe szögben lejtő tengerpartja tenyérnyi lapos kövekkel és gyöngykaviccsal fedett, a rajtuk való mászkálás igazán jólesik a talpnak. A tengerparti sáv alig pár száz méter széles, mögötte meredeken emelkednek azok az ezer méter körüli hegyek, amikről idefelé jövet alászálltunk, s amik nem sok jóval kecsegtettek a visszautat illetően. Ugyanis egy hevenyészett diagnózissal megállapítottam, hogy a Skoda motorjának négy hengeréből kettő bemondta az unalmast, és ottani körülmények között nem orvosolható a baj. Az alatt a két nap alatt, amíg Sutomoréban táboroztunk, végig frászban voltam a mögöttem látható, sanda szándékú hegyek miatt.

  Azért a zavartalanul jó, szélcsendes időben éppen eleget úsztunk és napoztunk, a visszaút várható kellemetlenségeiről mit sem sejtő gyerekek nagyon élvezték a számukra újdonságot jelentő tengert (ez volt az első tengerparti nyaralásuk), főként a felfújható műanyag csónakban való evickélést. Estére tömény szúnyogfelhő lepte el a kempinget és környékét. Egyszerre, s olyan összehangoltan támadtak, hogy a milliárdnyi vérszívó elől mindannyiunknak a nappali hőségtől még forró kocsiba kellett menekülnünk, s a felhúzott ablakok mellett izzadva jó darabig ott gubbasztottunk. Éjfélig, amíg úgy-ahogy le nem hűlt a levegő, képtelenség volt a sátorban aludni.

  Amikor egy hűs hajnalon elérkezett az indulás ideje, és mindannyian bent szorongtunk a holmijainkkal telepakolt autóban (én duplán szorongtam: részint az autó szűkös beltere miatt, részint magamban, hogy vajon meddig jutunk a lehervadt, fele erejét veszített motorral), nagy levegőt vettem és indítóztam. Bekövetkezett, amitől annyira tartottam, az a francos dög hosszas köszörülésre sem indult. Tízperces, idegesen kapkodó szerelés és magamban való imádkozás után töfögve elindult két henger, sőt bátorításnak néha beszállt a harmadik is, de csak rövid időre, hogy ne bízzam el magam. Kínkeserves lassúsággal, egyes sebességi fokozatban tettük meg a hegygerincre vezető kacskaringós és meredek utat, de onnan már vagy lejtett, vagy hosszabb távon vízszintesen haladt az északra, hazafelé tartó aszfaltcsík, úgyhogy valamennyire fellélegeztem, de fél szemmel állandóan a zöld és vörös mező találkozásánál egyensúlyozó hőfokmérőt figyeltem.

  Ahogy az lenni szokott, ezúttal megint beigazolódott, hogy a baj nem jár egyedül. Mélyen bent jártunk Bosznia-Hercegovinában (mit sem sejtve a borzalmas közeli jövőről, olyan területeken hajtottunk át, ahol ö-hat évvel később - 1992 és 1995 között - szinte szakadatlanul dörögtek az ágyúk, a városok és a falvak utcáin éjjel-nappal kattogtak a géppisztolyok, orvlövészek vadásztak fegyveres és fegyvertelen férfiakra, nőkre és gyermekekre - a bosnyákok mintegy kétszázezer civilt vesztettek -, a hegyek fölött keresztül-kasul röpködtek az ellenérdekelt felek rakétái, ahol Jugoszlávia összeomlása idején, egy újkori vallásháború keretén belül görögkeleti szerbek, római katolikus horvátok és mohamedán bosnyákok ölték egymást ezerszám, ész nélkül a harcokban, a nácikat megszégyenítő hideg kiterveltséggel lőtték foglyaikat közös sírba a vérszomjasságban felülmúlhatatlan szerbek - lásd az addig termálfürdőjéről ismert üdülővároska, Srebrenica elrettentő példáját, ahol 1995 júliusában, egyetlen nap leforgása alatt nyolcezer összeterelt bosnyák férfit és fiút végeztek ki a szó szerint váltott műszakban gyilkolászó szerbek, miközben a gyáva holland békefenntartó katonák tétlenül szemlélték a rettenetes vérengzést), amikor egy rendőrjárőr megállított, mondván, hogy a nem tudom hányadik magam mögött hagyott településen a megengedettnél gyorsabban hajtottam át, és most ennyi meg annyi dinárra megbüntet. Elmutogattam a derék, kövér, zsíros hajú, borostás képű, retkes körmű, pecsétfoltos és gyűrött ruházatú, savanykás izzadtságszagot árasztó közegnek, hogy a tengerparton az utolsó petékig elköltöttük a pénzünket, egy árva buznyákunk sincs, tőlem tehát ne számítson váltságdíjra. És a szemébe mosolyogva mondtam néhány olyan, ékes magyar nyelven előadott verbális kuriózumot, amit ha megért, belém ereszti az oldalán lifegő, kopott markolatú Zbrojovka teljes tárát. Az ismeretlenül is sűrűn felemlegetett anyja, ha egyáltalán élt még, biztosan végigcsuklotta a monológomat. Szerencsére a manustól távol állt édes anyanyelvem vaskosabb fordulatainak akárcsak felületes ismerete is. Ettől függetlenül, morcosan zsebre vágta az útleveleinket. Egy útszéli fa árnyékában két órán keresztül ülhettünk a leállított autóban, és nézhettük, hogy a hasonlóan ápolatlan külsejű társával hogyan állít meg és büntet másokat, de akkor sem voltam hajlandó fizetni csak azért, mert egy ilyen balkáni törmelékember minden kézzelfogható bizonyíték nélkül bemondja, hogy valahol és valamikor szabálytalankodtam. A büdös disznó ne rajtam akarja megkeresni az esti pálinkára valót. Aztán a dél körüli rekkenőben egyszer csak lejárhatott a munkaideje, mert nagy kegyesen visszaadta az okmányainkat, és jóságosra véve a figurát, atyai fejcsóválások kíséretében utunkra engedett.

  A lehűlt motor csodálatosképpen elsőre beindult, és amikor jóval később, az erődjéről híres Pétervárad (Petrovaradin) és Újvidék között elértük a jó öreg Duna vonalát (a történelmi Nagy-Magyarország déli határát), s tudtam, hogy innentől alföldi jellegű sík vidéken haladhatunk Budapestig, kezdtem komolyan hinni benne, hogy hazaérhetünk a viharvert Skodánkkal. A motor egyre furcsább hangokat adott, s néha megálltam az út szélén, hogy a hűtőt - járó motor mellett - feltöltsem vízzel. Egy utolsó próbatétel még hátra volt, mert Szabadkán mindenképpen tankolnunk kellett. A benzin felvétele után a magát ismételten megmakacsoló motor végül úgy indult be (hatalmas gőzpamacsot eresztve a kipufogón át, ami annak a csalhatatlan jele, hogy az átégett hengerfejtömítés mellett a robbanótérbe szivárog a hűtővíz), hogy a benzinkutas és egy lelkes önkéntes - pogány módon szitkozódva - ötven méteren keresztül tolta a kocsit.

  Horgos után alkonyi szürkületben értünk a kihalt határra, a melegtől csapzott hajú, kimerült gyerekek a hátsó ülésen egymás vállára borulva aludtak. Megkértem a magyar vámtisztet, hogy ne állíttassa le velem az utolsókat rúgó motort, mert az életben nem indul be többé. Rendes emberrel akadt dolgom, mert megértően bólintott (talán neki is Skodája volt), és fél percen belül tovább engedett. Budapestre éjjel érkeztünk meg, s a holmik felcipelése után félájultan dőltünk a vetett ágyakba. 

  Hogy a vámtiszt előtt mennyire nem túloztam az autó állapotával kapcsolatban, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy reggel hiába próbáltam beindítani, a gép többé nem indult. Végleg bemondta az unalmast. Igaz, számítottam erre. Nagyon rendes volt tőle, hogy halálos sebekkel a motorjában, egyáltalán hazahozott minket. Nagy felindultságomban hirtelen erős motiváltság lett úrrá rajtam, s félóra alatt szétkaptam a motort az utcán. A leszedett hengerfej érdekes képet mutatott. Ilyet addig nem láttam, pedig akkor már tizenhárom éve szereltem az autókat, kilencvennyolc százalékban Skodákat. Túl azon, hogy a hengerfejtömítés szétégett, mind a négy kipufogószelep csúnyán beégett, tányérjukból kisebb-nagyobb, ék alakú darabok hiányoztak, ezen felül mint a négy gyújtáskamra között átrepedt a gát. Ha hinni tudnék a transzcendens dolgokban, azt mondanám, az isteni gondviselés hátszele fújt minket haza, mert az autó - papírforma szerint - nem tehette, ugyanis ez a motor halott volt. Maradt még három napom a szabadságomból, merthogy ennyivel előbb jöttünk haza. Hétköznap lévén, taxiba vágtam magam és bementem a céghez, ahol a segítőkész munkatársaim tíz percen belül kihoztak a parkolóba minden, a fél motorgenerálhoz szükséges alkatrészt és célszerszámot. Vissza a Szobránc utcába, ahol két órával később, ahogy az a szerelők nagy könyvében meg van írva, vidáman dolgozott az összes henger, s a Hungária körúton kipróbált kocsi jobban húzott, mint új korában. Így végződött az 1987-es erdélyi és az ahhoz kapcsolódó jugoszláv tengerparti kiruccanásunk. Ahogy a Shakespeare-vígjáték címe üzeni: minden jó, ha jó a vége.

  (A kocsiról még annyit, hogy a következő tavasszal teljesen gatyába ráztam ezt a sok utamon hűséges társamnak bizonyult Skodát. A lakatosokkal rendbe tetettem a viseltes karosszériát, a kárpitos cimbora helyrepofozta a belső teret, a tető külső része esztétikus fekete műbőrbevonatot kapott, és a fényező érett meggypirosra fújta a kasznit. Az első és a hátsó futóműveket szélesebb nyomtávúra, 120-as Skodához való erősebbre cseréltem, a szélesített felnikre nagyobb futófelületű gumik kerültek, miáltal a gép jobban ülte az utat. Motor, kuplung és sebváltó rendben volt, akárcsak az elektromos szerelvények. Ezután sikeresen levizsgáztattam az autót.)

 

  Tüntetés az erdélyi falurombolás ellen - 1988. június 27.:

  

  Az 1988-as esztendő úgy indult, ahogy a Gergely-naptár feltalálása óta minden évben: január elsejével. Úgy félévig szokott medrében csordogált az élet, aztán júniusban olyasvalami történt az ország életében, amit bátran nevezhetek történelmi jelentőségűnek, mert idehaza 1956 óta nem rúgták úgy valagba a szocializmus nevű, szovjet exportból visszamaradt rémet, mint akkor. Igaz, a hanyatlás jelei már előbb megmutatkoztak, például a forradalom leverése óta teljhatalmú Kádár Jánost egészségügyi problémákra hivatkozva eltávolították az egyetlen "választható" párt, az MSZMP éléről, s helyét a nála semmivel sem jobb, csak valamivel fiatalabb Grósz Károly foglalta el. Bűzlött a fekélyes testű, hályogos szemű óriás, de vaktában csapkodva még nagyot tudott ütni. A félig-meddig illegalitásban működő nemzeti érzelmű csoportosulások, pártcsírák - Csurka István író vezényletével, szervezésében - ebben a légkörben hirdették meg június 27-re, hétfő este hét órára a Hősök terére az erdélyi falurombolás ellen tiltakozó nagygyűlésüket, amire szeretettel vártak minden hazafias érzelmű honpolgárt. A tüntetés híre persze nem a hatalom által ellenőrzött sajtón keresztül terjedt (egyedüli kivételt a konzervatív értékrendhez mindig is közel álló Magyar Nemzet jelentett, ami, ha körülírt formában is, napokkal korábban mégiscsak tudatta a gyülekezés helyszínét és időpontját, és utólag is beszámolt a történtekről, noha a tényleges százezres létszám helyett ennek töredékéről, húsz-harmincezer résztvevőről tett említést - gondolom, a kulturális ügyekért felelős Aczél elvtárs nyomására), hanem az utcán osztogatott, titokban sokszorosított szórólapokon, vagy szájról szájra. A tüntetés elsődleges oka a Romániát évtizedek óta irányító Ceausescu-házaspár hagymázas terve elleni fellépés volt, miszerint Románia-, de főleg Erdély-szerte le kell rombolni a kisebb lélekszámú falvakat (ezek száma ezernél is többre volt tehető), és a lakosságot városokba vagy az elpusztított falvak helyett létrehozandó kommunákba kell telepíteni. Mindenki tisztában volt vele, hogy a brutális terv valódi célja az alig leplezetten soviniszta román politikai vezetés szemét csípő erdélyi magyarság szétszóratása, történelmi, kulturális, építészeti emlékeinek nyomtalan eltüntetése. Túl a tüntetést direkt kiváltó okon, ahogy haladtunk előre az időben - vagyis az este közeledtével -, a bátor szónokoknak, elsősorban Csurkának köszönhetően a nagygyűlés kezdett határozottan rendszerellenes formát ölteni. De nagyon előreszaladtam, visszatérek a történések legelejére.

  A nagy melegben szinte reszkető levegőjű Hősök tere már délután három körül (mint említettem, hét órára hirdették meg a tiltakozás kezdetét) zsúfolásig telt izgatottan beszélgető emberekkel, az oldalt álló múzeumok lépcsőin sem lehetett volna leejteni egy gombostűt. Gondolom, ennyi emberre maguk a szervezők sem számítottak. A környék járműforgalmát a rendőrök elterelték, először láttam olyat, hogy az akkor még Népköztársaság útján (ma Andrássy út) és a Dózsa György úton percek alatt beálljon, lényegében megbénuljon a nagyvárosi forgalom. A magasított szónoki emelvény a hét vezér szoborcsoportja előtt került felállításra. Sokan nemzeti színű zászlókkal érkeztek, még többen vásároltak ilyet vagy hosszú szárú viaszgyertyákat a helyszínen (mint például én). Szétnyitható pultokon az újranyomott régi, koronás címeres jelvényeket, addig tiltott, második világháborús bakanótákat és erdélyi bevonulási dalokat tartalmazó magnókazettákat, valamint szintén tilalmi listán szereplő könyveket (mint az Amerikába emigrált román hírszerzőtiszt, Pacepa tábornok Vörös horizontok című művét), és kimondottan erre az alkalomra készített plakátokat árultak (ez utóbbiak közül én is vásároltam egy nagyon beszédeset). A hangszórók szünet nélkül hazafias nótákat, verbunkosokat harsogtak. Lelkes, nemzeti szín karszalagos aktivisták erdélyi falunevekkel ellátott nyeles táblákat osztogattak a várakozók között. Egy nekem is jutott, a Köpec feliratú. (A színmagyar helység Háromszék vármegyében, a Baróti-hegység nyugati lábánál, az Olt közelében fekszik.) A Felvonulási téren parkoló buszokból megállás nélkül rajzottak elő a Székelyföldről, Kalotaszegről és jószerével minden erdélyi volt vármegyéből felutazott, általában népviseletbe öltözött magyar nemzetiségű küldöttek. De szép számmal érkeztek a történelmi Magyarország más elcsatolt vidékeiről, így a Felvidékről és Kárpátaljáról is. És persze a vidéki Magyarország legjobbjai is átérezték ennek az ünnepnappá nemesült hétfő délutánnak a kiemelten fontos voltát; tömött autóbuszokkal, zászlókkal, transzparensekkel érkeztek Debrecen nyakas kálvinistái, mint ahogy a hűség városa, Sopron polgárai is tucatnyi busszal képviseltették magukat, de eljöttek a szegediek, kecskemétiek, miskolciak, pécsiek, győriek és kőszegiek is, amiből a vak is láthatta, hogy ebben a nemes, összmagyar ügyben az ország minden tája megmozdult. Egy kimondottan románokból álló, a magyar tüntetéssel szimpatizáló kisebb csoportot hosszan tartó, nagy tapssal fogadott a tér közönsége. A gyűlés nyitányaként, pontosan hét órakor, a hangszórókból felcsendült a székely himnusz (zeneszerző Mihalik Kálmán, szövegíró Csanády György - 1921), a vigyázzba merevedett tömeg meghatottságtól csillogó szemekkel hallgatta - aki ismerte a szöveget, az énekelte - hányatott sorsú erdélyi testvéreink nemzeti dalának első versszakát.

  Ki tudja merre, merre visz a végzet,

  Göröngyös úton, sötét éjjelen

  Vezesd még egyszer győzelemre néped

  Csaba királyfi, csillagösvényen.

  Maroknyi székely porlik, mint a szikla,

  Népek harcának zajló tengerén,

  Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,

  Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

  A nappali forróságot követően langyossá szelídült kora esti szélben szinte szárnyra kelt a keserű-édes zene, dallamától és versétől megszépült lelkünk egy részét magával ragadva felröppent, hogy a meleg légáramlatok hátán tiszteletkört téve szétszórja az összetartó szeretet magvait a megcsendesült város felett. Mindenki hallhatta: az is, aki nem tudott, az is, aki nem mert, az is, aki nem akart azon az estén eljönni, hogy Erdélyért énekelnek a téren. Amíg hosszan, szívszorítóan zengett az imának beillő, fájdalmasan fohászkodó ének, a gyönyörű dallamra ünnepélyes méltósággal lobogó magyar zászlók ezrei piros, fehér és zöld virágokat ringató, suhogva lélegző-hullámzó mezővé varázsolták a széles teret, miként az onnan sugarasan nyíló, ugyancsak zsúfolásig telt utcákat és a csónakázótó feletti millenniumi hidat. A kifeszített transzparensek és a magasba emelt táblák feliratai azonban, nélkülözve az emelkedett lírát, szókimondóan és közérthetően üzentek a magyar és a román hatalomnak. Az emelvényen egy órán át pergett a jól szervezett műsor, az alattomos falurombolás tervét elítélő szónokok sűrűn követték egymást a pódiumon, a fergeteges talpalávalóra amatőr néptáncosok ropták a székely csűrdöngölőst, a mezőségi táncot meg a többi szívdobogtatót.

  A nap fénypontja késő alkonyatkor jött el, amikor a rendezőség megkérte a mintegy százhúsz-százötvenezer főnyi tömeget, hogy gyújtsa meg a gyertyákat és a fáklyákat, majd méltóságteljes csendben vonuljon át a Thököly úti román nagykövetség elé, ahol a magyar nép nevében tiltakozó petíciót nyújtanak át a nagykövetnek. Csurka és még néhány fontosabb ellenzéki ember kart karba fűzve állt a sétatempóban haladó menet élére, amelyet a Dózsa György úti házak gyertyákkal kivilágított ablakaiból apró papírzászlókkal integető szimpatizánsok százai üdvözöltek. Leírhatatlan látványt nyújtott a forró szürkületben a széles főúton csendesen, majdhogynem fenyegető némasággal hömpölygő emberfolyam, amiből magasba tartott nemzeti zászlók és feliratos táblák emelkedtek ki, tízezer számra nyújtózkodtak az ég felé a meggyújtott fáklyák és a vastag gyertyák csapongó fényei, amelyeknek szinte egybeérő lángjától lassan, de feltartóztathatatlanul terjedő lávafolyamnak látszott a menet. Biztosan tudom, mert a hőségtől fénylő, büszke és dacos arcokra csalhatatlan bizonyítékként kiült ennek jele, hogy mindannyian, akik részt vettünk a felvonulásban, egy emberként átéreztük a helyzet történelmi súlyát, hogy szó szerint egy szent cél érdekében haladunk váll váll mellett, s hogy tisztában vagyunk az ember életében ritkán adódó pillanat nagyszerűségével, hogy talán az a meleg júniusi este lesz életünk legmagasztosabb élménye. Túlzás nélkül állítom, hogy akkor és ott, korra, nemre és nemzetiségre való tekintet nélkül mindenki testvérének érezte a másikat. Ilyen lehet a jó ügyet szolgáló forradalmak kitörése előtti néphangulat; derűs és a felszínen nyugalmat árasztó, de jaj annak az elbizakodott hatalomnak, amelyik gyengeségnek véli a kiszámíthatatlan erőt képviselő tömeg nagylelkű türelmét, mert az csak látszat. Elég a provokáció egy szikrája, hogy a lefojtott indulatok szempillantás alatt lángra lobbanjanak, s történelmi példák hosszú sora bizonyítja, hogy a szellemet mindig könnyebb szabadon engedni, mint visszaterelni a fegyelem palackjába. Ezzel tisztában lehettek az akkori hatalomnak a tömegpszichózishoz konyító birtokosai is, mert egy fia egyenruhás rendőrt nem lehetett látni az út mentén.

  Hogy titokban mégis szép számban jelen voltak, és nagyon is szemmel tartottak bennünket, arról személyesen győződhettem meg, mert amikor félúton rám jött a vizelhetnék, és egyik kezemben a szilárdan tartott égő fáklyával, hónom alatt a Köpec feliratú táblával a Városligetnek vagy húsz méterre levő, szélső bokrai felé vettem az irányt, a meglepetéstől majdnem dobtam egy hátast. Közelebb érve ugyanis megrökönyödve tapasztaltam, hogy minden fa és minden nagyobb bokor mögött egyesével vagy párosával civil ruhás, kék karszalagos rendőrök rejtőzködtek, s a kezükben szorongatott sercegő adóvevőkön keresztül időről időre közölnek valamit egymással. Hátrébb, a zöldellő bokroktól nagyjából takart sétányokon pedig, ameddig a szem ellátott, Lada rendőrautók várakoztak nyitott ajtókkal. Annyi volt belőlük, hogy egymásba értek a lökhárítóik. A kék-fehér kocsik sora mögötti második vonalban bukósisakos rendőrök üldögéltek a leoltott lápájú BMW motorok nyergében. A döbbenettől azon nyomban elillant a pisilhetnékem, de amikor a legközelebbi orgonabokor levelei mögül előbukkanó, kopaszodó civil ruhás zsaru szigorúan összevont szemöldökkel rám nézett, és hurkás mutatóujját a szája elé téve pisszegve jelezte, hogy el ne áruljam, amit láttam, a végletesen abszurd helyzettől majdnem felnevettem.

  Magamban kárörvendőm kuncogva az idétlen, nemhogy fenyegető, inkább szánalmas hatósági leskelődésen, visszasoroltam a végeláthatatlan tömegbe, ami összetorlódott és megszorult azon a szakaszon, ahol a Dózsa György út beér a kétfelől emelkedő bérházak alkotta szurdokba, majd balra ráfordultunk a gépjárművek elől szintén lezárt, tágasabb Thököly útra. Az erős szürkületben ezerszám lobogtak és csillogtak a fáklyalángok, a forró levegőt az olvadó viasz szaga és a fejek felett megülepedő, lenge füst tette még fojtóbbá. A Thököly út felett keresztben kifeszített drótkötélen, egy afféle nagyobb fémkalitkában szorongva, kétfős filmes stáb (a Fekete Doboz lelkes munkatársai) dolgozott a dokumentum erejű, frenetikus jelenet megörökítésén. Óriási élményt nyújtott az a délután.

  A román nagykövetség előtt félkörívben felsorakoztatott két tucat sisakos, plexipajzsos, állig felfegyverzett rohamrendőr miatt megint beszűkült az út, ráadásul mindenki itt akart megállni, hogy szemtanúja legyen a petíció átadásának. Miután a kihaltnak látszó, leeresztett rolókkal elsötétített, kivilágítatlan épületből háromszori csöngetésre sem jött elő senki (a begyulladt románok még a kerti zászlójukat is bevonták), Csurkáék a nagy alakú borítékba zárt kérvényt az utcai levelesládába dobták, melynek tényét kézi hangosbemondón közölték a tömeggel. Az összezsúfolódott nép erre magától rázendített a székely himnusz első versszakára, amit néhányszor megismételt, de olyan hangerővel fújtuk, hogy szerintem a Keleti pályaudvarig elhallatszott. Az irdatlan embertömeg nyomására a láthatóan megriadt rendőrök nekiszorultak a kerítésnek, s már csak a saját védelmükre szorongatták maguk előtt a térdig érő pajzsokat.

  A Thököly út fáinak sűrű lombernyője alá szorult levegőtlen hőség kezdett elviselhetetlenné válni, s mielőtt sunyin becserkészve eluralkodhatott volna rajtam a klausztrofóbia, némi fáradság árán kiverekedtem magam a szellős Stefánia útra. (Aminek akkor még Népstadion út volt a hivatalos neve. A régi, békebeli, Ligetbe vezető Stefániáról fülbemászó operettdal is született: "A régi mániám, Végighajtani a Stefánián, Egy fess fiákeren, És a gomblyukamban virág terem. De szép akácos út, Langyos esti szél a fülembe súg, Ragyog a napsugár, Ragyog a holdsugár, Egy fess fiákeren vidám a nyár." - Ezek szerint anno kétfelől akácfák kísérték a megzenésített utat.) Már javában hazafelé tartottam a nem túl távoli Szobránc utcába, amikor hátrafordulva láttam, hogy a hangosbemondón át irányított tömeg eleje befordul a manapság nagykövetségeknek otthont adó, egykor főurak számára épített palotákkal szegélyezett jó öreg Stefániára, és megindul vissza, a Városliget zöldje felé. Gondolom, hogy visszatérjen a Hősök terére, ahol, mint a másnapi újságokból értesültem róla, késő estig tartott a gyűlés. De már nélkülem, mert a fáradtságtól majd' összecsuklottak a lábaim, a szájpadlásom porzott a szomjúságtól, ugyanakkor a hólyagom szétrepedni készült. Odahaza minden problémámat orvosoltam.

  Este, miután ágyba feküdtem és lehunyt szemmel felidéztem magamban a délután tapasztalt tömeghangulatot, s ezt összevetettem a ligeti cserjék takarásában gyáván bujkáló, leselkedő rendőrök tagadhatatlan félelmeivel, hosszasan elméláztam afölött, hogy Magyarországon vajon mennyi ideje lehet hátra a nemrégiben még örökkévalónak hitt szocializmusnak? Három vagy öt év? Utólag kiderült, mennyire kishitűnek bizonyultam, mert a negyven éven át regnáló elnyomórendszer már a következő évben bedobta a törülközőt, és októberben kikiáltották a köztársaságot. Erről azonban később.

 

  Erdélyi út Ágnessel - 1988. július:

 

  Ebben az évben két alkalommal: júliusban Ágnessel, augusztusban pedig egy volt szervizes kollégámmal, bizonyos S. Zoli nevű barátommal jártam Erdélyben. Mindkét esetben az újjávarázsolt UF-es Skodával mentünk.

  Nézzük az oldalamon Ágnessel teljesített első menetet. Mint erdélyi látogatásaim során annyiszor, ezúttal is az ártándi átkelőnél léptük át a határt. A gyerekeket ez alkalommal nem vittük magunkkal az útra, ők addig Horányban nyaraltak.

  Hamar magunk mögött hagyva Ady Körös-parti Párizsát, Nagyváradot, felkaptattunk a földrajzi-történelmi értelemben vett Erdély határát jelző Királyhágóra (582 m), s a túloldalán a Sebes-Körös völgyében fekvő, az őszi (októberi) kirakodóvásárairól híres Körösfeketetó után a Boncza-Ady kastélyáról ismert Csucsa, jóval odébb pedig Bánffyhunyad s Körösfő következett. Innentől sejtelmem sincs, milyen útvonalon haladtunk tovább (Kolozsvárig azonban biztosan elmentünk), de a fennmaradt diapozitívok és az ezek egyikéről-másikáról készített fotók segítenek felidézni, hogy akkoriban hol mindenütt jártunk Erdélyben. Tehát kénytelen leszek időben összevissza ugrálni, de a lényeget úgysem a mikor, hanem a hol jelenti. 

  A székelyföldi Udvarhelyszéken található Rugonfalván a csúcsos tornyú templomot néztük meg. Az épület belsejében a karzat melletti falrészbe vakolt tégla felirata székely rovásírással készült. Székelykeresztúr főterén Petőfi szobrát, Alsóboldogfalván az első világháborúban elesett magyar honvédek turulos emlékművét, Újszékelyen ismét a református templommal szemközti emlékművet néztük meg.

  Héjjasfalva már a történelmi Nagy-Küküllő vármegye véráztatta földjén található, s rögtön az országút mellett, a kertes házak vonalában emelkedik az a kis dombra települt obeliszk, ami az 1849-es (július 31.) segesvári csatában (amely elnevezés egyáltalán nem pontos, mondhatni nagyvonalúan mellőzi a tényeket, mert a sokat emlegetett ütközet valódi színtere a várostól keletre eső Fehéregyháza és Héjjasfalva közötti széles völgykatlan volt, amin manapság éppúgy kukoricatábla zöldell, mint a nevezetes harcok idején) vitézül harcoló Zeyk Domokosnak állít emléket. A hős honvédtiszt az osztrákok megsegítésére érkező oroszokkal való egyenlőtlen küzdelem végén az utolsó pisztolygolyóval főbe lőtte magát. Amúgy a Segesvárt Székelykeresztúrral, illetve azon túl Székelyudvarhellyel összekötő országút széléről jól látni azt a házakhoz tartozó kertek hátsó traktusain hosszan áthúzódó, szintén kukoricával bevetett, nagyjából embermagasságú egyenletes földtöltést, amit a szabadságharc hősi halált halt honvédjeinek holtteste fölé emeltek. 

  Héjjasfalvának a szomszédos Fehéregyháza felé eső közeli határában - szintén az országút mellett - látható a szomorúfüzes kis liget közepén csordogáló Petőfi-kút, amit annak a forrásnak a vize fölé építettek, aminél, a legenda szerint, a költő a dzsidás kozákoktól megsebesítve összerogyott.

  A Segesvártól nyugatra fekvő Dános látnivalója a szászok zömök erődtemploma. A valaha szászok által benépesített községben ma már a betelepített románok és cigányok vannak túlnyomó többségben. Dánosnál ágazik le délre az a földút, ami elvezet az egyik kedvenc erdélyi falumhoz, Keresdhez. Ebben az évben is jártunk ott (július 10-én), s eredménnyel, mert az elhagyatott, tárva-nyitva álló erődített Bethlen-kastély hosszanti épületszárnyában találtam egy szöveges oldalával földre döntött homokkő tömböt, aminek itthon, szótár segítségével megfejtett latin nyelvű, itt-ott összevont betűs felirata a következőkről tudósít (szabad fordításban), hogy a nevezett követ: "Bethlen János, Erdély kancellárja, (udvari) tanácsadója, Fehér vármegye főispánja, Udvarhelyszék főkapitánya állíttatta." Az erdélyi történelmi családok sorában kitüntetett helyet elfoglaló, a bethleni és keresdi előnevet viselő (megkülönböztetendő a Temes vármegyei iktári Bethlenektől, amely család a híres fejedelmet, Bethlen Gábort adta) Bethlen família János nevű sarjának titulusait felsoroló szöveges rész felett, a kőtömb felső harmadában a bethleni Bethlenek kígyós címere és egy 1666-os évszám volt kifaragva. Sajnos ezt a felső harmadot kénytelen voltam másfél órás munkával, a kocsiból előszedett kalapács és véső segítségével ott helyben levágni, mert a mérete miatt nem fért volna az autó csomagtartójába. Irdatlan súlyáról nem is szólva. Ám még a munkálatok megkezdése előtt felvételt készítettem az ép kőről, bár a félhomályos teremben vakuval készült fotón nem sok részlet látszik. A rongyokkal, sátorral és egyéb álcázó holmival letakart követ három nap múlva csempésztük át a határon. 

  Medgyes városában késő délután tettük tiszteletünket. Szász erődtemplomának magas tornya enyhén megdőlt állapotban van. Ha valaki ferde tornyot szeretne látni, nem muszáj feltétlenül Pisáig futnia, a nem ritka földmozgások miatt Erdélyben is találhat belőlük párat.

  Az udvarhelyi Vargyasról korábban már tettem említést, ez az a falu, ahol az erőt sugárzó, vaskos unitárius templomtól kőhajításra lakó Sütő Béla elkészítette a faragott túrabotomat. Mellesleg, Sütőék (szemből) jobb kézre eső közvetlen szomszédja, Máthé is neves fafaragó mester, akinek műhelyét és házának maga készítette berendezését alkalmam volt megcsodálni. A szépen renovált, árkádsoros Daniel-kastély a falu másik végében látható.

  A Homoród-vidék magyar falvai közül Oklánd, Homoródszentpál, Recsenyéd, Homoródszentmárton és Kénos egyszerű falusi templomokkal s még egyszerűbb portákkal rendelkező, nyugalmas kis székely községek. Ezekben - elnézve a nagy nyugalmat - nemigen lehet tisztelete az Időnek, lakói felhajtás nélkül születnek, szerényen, dolgosan élnek, s ha életük végén némi izgalomra vágynak, meghalnak.

  Kaca régen jelentős szász község volt, de idővel elmagyarosodott. Tipikus szász stílusban épült erődtemploma valóságos ékszer, olyan, amilyet ha egyszer lát az ember, sosem felejt el.

  A Korondhoz közeli Atyha a Székelyföld legmagasabban épült falva, sok régi, kékre festett falú parasztháza és mohás kövekkel teli temetője van, ahonnét tiszta időben belátható az egész Sóvidék.

  Felső- és Alsósófalva, Sóvárad és Parajd az úgynevezett Sóvidék ismertebb települései. Parajdon ma is ipari méretekben folyik a sóbányászat, a sóakna főbejárata felett nemcsak románul, magyarul is olvasható a Jó szerencsét! felirat. A bánya körül épült házak mögötti, tetejükön megkapaszkodott fűvel, gazzal benőtt dombok messziről nézve semmit sem árulnak el valódi énjükről, de ha az ék alakú szurdokok közé ereszkedik az ember, kiderül, hogy azok (a szél által odahordott vékony földréteg alatt) bizony tiszta kősóból vannak. Az oldalukon lecsorgó esővíz érdekes, romantikusan szeszélyes alakzatokat faragott ki a könnyen oldódó ásványból. Egy letört darabot szerettem volna hazahozni, de a román (magyarul persze perfektül beszélő) határőr kiszúrta, és nem engedte áthozni, mondván, hogy az Románia szent földjének egy darabját képezi. Szó szerint így fejezte ki magát.

  A háromszéki Zalán, Nagybacon, Bibarcfalva, Köpec és Miklósvár mind a templomaik miatt érdekesek. Miklósváron éppen a Kálnokyak kastélyát kerestük, amikor három idős ember odajött a kocsinkhoz, mert látták a rendszámról, hogy a számukra szent anyaországból, Magyarországról érkeztünk. Dőlt belőlük a romániai viszonyok miatti panaszáradat: a boltok polcai üresek, alig van ennivaló, reménytelenül nagy a szegénység, nem lehet gyógyszerhez jutni, kocsinként húsz liter benzint kapnak havonta, azt is buletinre, vagyis jegyre, a magyar nemzetiségűek a tudatosan fenntartott hatósági bürokrácia miatt igen körülményesen utazhatnak Magyarországra, és ehhez hasonló, elkeserítő dolgokat mondtak. Egyiknek a fia, másiknak a lánya hagyta el végleg a szülőföldet. Az öregeket hallgatva elfacsarodott a szívem, pláne amikor az egyik, időközben hozzánk csatlakozott sokszoknyás asszony a vállamnak dőlve sírva fakadt. Nehezen lehetett azt könnyek nélkül kibírni, de vigasztaltam szegényeket, ahogy tudtam: kegyes hazugsággal, bátorító szóval, csupa olyasmivel, amiben magam sem hittem. Mi mást tehettem?

  Felsőrákos, Barót, Olasztelek, Bardóc, Székelyszáldobos és Erdőfüle a Rika- és a Baróti-hegység közé ékelődött, laposabb domborzatú, helyenként kimondottan lapályos Erdővidéken fekszik, sorra felfűzve az északról délnek tartó, vagyis az Oltba siető Kormos-patak vonalára. Erdőfülén az 1800-as években vashámor működött. A valaha nagy kiterjedésű üzemből mára valami kevés épületmaradvány maradt fenn, viszont a talaj jókora területen szennyezett az aktív korból itt maradt nyersvas- és salakanyaggal. Emlékbe hazahoztam néhány lyukacsos, vastartalmú salakmaradványt. A csinos barokk templom melletti temető tele van faragott kopjafákkal.

  Bölön, Középajta és a románok által lakott Hídvég délebbre, a Baróti-hegység nyugati lábánál fekszik. 

  Siménfalva, Székelyszentmiklós, Kis- és Nagy-Kadács, Kobátfalva, Tarcsafalva, Tordátfalva, Bencéd, Székelyszentmihály, Szentlélek valamint a gyönyörűen megmunkált székelykapuiról és az azokat faragó mestereiről ismert Nyikómalomfalva mind a Nyikó-mente magyar települései.

  Firtosmartonos már beljebb fekszik, akárcsak a Firtos (1062 m) délnyugati lábánál szerénykedő Énlaka. Pedig fölösleges annyira meghúznia magát, merthogy kultúrtörténeti nevezetességű helység ez, híressége pedig a puritán megjelenésű unitárius templom egyik festett mennyezeti kazettájában van, annak felirata ugyanis székely rovásírással készült 1668-ban: "Georgyius Musnai csak egy az Isten". Ez pedig azt jelenti, hogy bizonyos Musnai György büszkén vallja, miszerint ő maga az egyistenhit, azaz az unitárius vallás követője. (A protestáns vallások - lutheránus, református és unitárius - közül ez utóbbi, ami a történelmi Magyarországon szinte kizárólag Erdélyben terjedt el a XVI. század második felében, János Zsigmond fejedelemsége idején, s amely nevében is egységest jelent, nem ismeri el az Atya, Fiú, Szentlélek egyenjogúságát - a Szentháromságot -, hanem mindezt egyedül Istenben véli megtestesülni. Latinul: Unus est Deus, magyarul: Egy az Isten. Az 1568-ban Tordán megtartott országgyűléstől számíthatjuk az unitárius egyház hivatalos létrejöttét. Az országgyűlés ugyanis világviszonylatban is egyedülálló vallási türelemről tett tanúbizonyságot, mert miközben Európa más részein eretnekség vádjával még égettek meg hitszónokokat, itt, az erdélyi Torda városában a legmagasabb fórumon határozatot hoztak a vallási és lelkiismereti szabadság biztosításáról: "A prédikátorok minden helyen hirdessék az evangéliumot, ki-ki az ő értelme szerint, és a község, ha venni akarja, jó, ha nem, senki rá ne kényszerítse...") Magam sajnos nem láthattam a nevezetes rovásfeliratot, mert a pap a szomszédos Firtosváralján tartózkodott, és a bezárt templom kulcsát magával vitte. Dolgunk végezetlenül az Énlakát is magában rejtő festői völgyecskét magunk mögött hagyva az öszvértürelmű és szívósságú Skodával lépésben tovább dülöngéltünk az úttalan hegyi csapásokon, meredek kaptatókon, mélyen barázdált erdei szekérutakon, ahol a nem kimondottan terepjáró felépítésű autó alja időnként felült a kiálló kövekre, de a végén csak átértünk a Firtos túloldali lábánál fekvő Korondra, ahol már jó minőségű aszfalt fogadott minket. Kecsetkisfalud haranglába érdekes, hangulatos népi építészeti emlék.

  A Székelyudvarhely környéki kisebb településeknél, mint amilyen Miklósfalva, Ocfalva, Sükő, Hodgya, Bikafalva, Felsőboldogfalva, Székelymagyarós, a kicsinél is parányibb Décsfalva, vagy a Székelykeresztúrhoz közeli Nagy- és Kisgalambfalva, Betfalva stb. sokkal érdekesebb a székely nemzetgyűléséről ismert Agyagfalvától délre található, és a Kányádon keresztül vezető úton elérhető Székelyderzs. 

  A gyönyörű fekvésű, amúgy az időjárástól függően poros vagy sáros utcájú falu a második világháború idején megállapított új magyar-román határon éppenhogy, hajszálnyira kívül esett. Egy falubeli barátságos, közlékeny öregúr elbeszélése szerint a második bécsi döntés értelmében 1940 boldognak indult őszén ide, Székelyderzsre is bevonult a magyar katonák egy felvirágozott kerékpáros százada, hogy érvényt szerezzen a revízió számunkra előnyös döntésének, de a honvédek néhány napos itt tartózkodást követően német parancsra kivonultak, átadva helyüket a román határőrségnek. Arról sajnos nem tudott felvilágosítással szolgálni, mi okból változtatták meg a határ eredetileg kijelölt nyomvonalát. A színmagyar falu lakossága - akárcsak a lábuk elé szórt virágszőnyegen, hevenyészve állított diadalív alatt bevonuló honvédek és leventék - majd' megőrült a csalódottságtól és a bánattól, de a hadvezetés legfelsőbb szintjéről érkezett utasítással nem lehetett ellenkezni, hiszen lényegében a németeknek (pontosabban a német-olasz döntőbíróságnak) köszönhettük a többi visszacsatolt területet. A kivonuló magyar katonák azzal vigasztalták a kétségbeesetten síró-rívó falubelieket, hogy nemsokára úgyis visszakapjuk egész Erdélyt, helyreáll az ezeréves határ, s akkor fog itt még hordószám folyni az ünnepi bor. (Ez azóta is várat magára, mert ezt a háborút is elvesztettük, s a Párizs környéki békeszerződés visszaállította a trianoni határokat.) Addig, amíg számunkra megnyugtatóan rendeződik a derzsiek ügye, tartok tőle, még sokat nemesedik a hegy leve.

  Ott jártamkor egy másik középkorú férfi kihívott a gyümölcsöskertje végébe, ahonnan felindultságtól remegő kézzel mutatta azt az alig egy-másfél kilométerre húzódó középmagas hegyvonulatot, amelynek kopár gerincén futott az Erdélyt északi és déli, vagyis magyar és román részre osztó határvonal. Míg az innen négy kilométerre eső Kányád magyar területnek számított, addig ők, a szintén színmagyar Székelyderzs lakói hivatalosan román állampolgárnak minősültek. A határsorompót a két szomszédos falut összekötő országút felénél állították fel. Őrület. Az idősebb derzsiek a mai napig nem heverték ki a történelemtől kapott egykori váratlan és igazságtalan pofont. Megértem őket.

  A falu központjában álló, öt masszív sarokbástyával védett, magas kőfallal kerített, nagy méretű unitárius erődtemplom a maga nemében páratlan. Értő és avatatlan szemnek egyaránt feledhetetlen esztétikai és kulturális élményt nyújt, mert kívül-belül tele van látnivalóval, művészettörténeti érdekességgel. Szakemberek köteteket írtak róla, úgyhogy mellőzném az amatőr okoskodást, maradjak annyiban, hogy ezért érdemes volt átbukdácsolni az odavezető pocsék úton.

  Mindössze egy apróságról tennék említést, ez pedig a valaha védelmi célokat szolgáló sarokbástyák mai hasznosításával kapcsolatos megjegyzés. A falu lakossága felosztotta maga között a kiváló állapotú bástyák belterületét, és a családok lakattal zárható nagy, derékmagasságig érő faládákban őrzik a száraz, hűs helyet kívánó élelmiszereket, akárcsak némely vagyontárgyaikat. A gerendákról füstölt áruk (sonkák, oldalszalonnák és kolbászok) lógnak, ezeket nem zárják el külön, mert - kölcsönös bizalmi alapon - mindenki a magáéból szel, ha otthon fogyófélben a készlet. Egyébként is, mivel a vaskos bástyák bejáratát csakis a templomudvar felől, létrán lehet megközelíteni, az egész készletre a templom gondnoka ügyel. Nagyon tetszett ez a szó szerint élelmes megoldás, amivel később más erődtemplomoknál (főleg a Szászföldön, mivel a szellemes ötlet a gyakorlatias gondolkozású, tisztességükre kényes szászoktól ered) is találkoztam. Székelyudvarhelyen, a Székelyföld "fővárosában" a városközpont templomait és régebbi polgárházait néztük meg, valamint a város szélén, a Segesvárra vezető út mentén álló kör alakú fallal kerített Jézus-kápolnát, ami igen régi, XIII. századi, legendával övezett építmény.

  A székely anyavárostól, Székelyudvarhelytől északra, egy közeli kis mellékvölgyben fekszik a papíron bárónak született, de nemesi rangjával soha sem törődő, az örökölt címre nem sokat adó Orbán Balázs szülőfaluja, Székelylengyelfalva. A rendkívüli munkabírású, életét a székely nemzet felemelkedésére feltevő ember (első számú mintaképem, akinek fordulatos, nehézségekkel teli életéből kitartást és meg nem alkuvást tanultam, hazaszeretetemet illetően pedig megerősítést kaptam) viszonylag jó állapotú szülőháza (afféle átlagos kinézetű nemesi kúria) ma általános iskolaként működik.

  Az északról jövő Gagy-patak vize Székelykeresztúrnál éri el a Nagy-Küküllőt. A Gagy-patak mentén felfelé, forrásirányba haladva Csekefalva, Szentábrahám és Gagy követi egymást. Ez utóbbi faluból egy igen elhanyagolt úton lehet átjutni a Küsmöd-patak völgyében fekvő Etédre, melynek temploma megér egy kis szemlélődést, onnan pedig már jobb állapotú döngölt földút visz Kőrispatakra, ahonnan már csak egy ugrás Bözödújfalu. Bözödújfalu hajdanán a székely szombatosok, vagyis a zsidó vallású székelyek egyik legfontosabb települése volt. A jellegzetes formájukkal a mózesi kőtáblákra utaló, héber vagy jiddis nyelven feliratozott sírkövekkel teli temetőjük a falu melletti töltés oldalába települt. Alkonyatkor érkeztünk a faluba, az előrehaladott szürkületben éppen csak néhány vakus felvételt készíthettem a székely-zsidó sírkövekről. Odalent a völgyteknőben a kis parasztházak ablakai vidáman sugározták a benti lámpafényeket, a termőre fordult gyümölcsfáktól zöldellő udvarokon fejkendős gazdasszonyok terelték ólaikba és ketreceikbe a jószágokat. Egy csapatnyi kisgyerek még focizott a poros utcák valamelyikén, s a háttérben emelkedő, fehérre meszelt falú templom világos foltját néhány terebélyes fa sötét lombkoronája keretezte. Olyan meghitt, bibliai békét árasztó kis magyar falu volt Bözödújfalu.

  Csak volt, mert a románok, azzal az ürüggyel, hogy a közeli Erdőszentgyörgy kisvárosnak több vízre van szüksége, felduzzasztották a Küsmöd-patakot, amiből éppen a falu helyén víztározót hoztak létre. A kitelepített lakosság Erdőszentgyörgyön és más vidékeken kapott lakást (főleg román módra összetákolt ócska panelt), a magukra maradt, kiürített házak pedig sorra beomlottak az emelkedő víz nyomásától. A szintén kiürített, szomorú képet mutató templom derékig áll a vízben. Ez ellen az állami szintű vandalizmus ellen tüntettünk júniusban, de néhány magyar falu sorsán már nem tudtunk változtatni.

  Az afféle regionális központnak számító Erdőszentgyörgy a Kis-Küküllő mellett fekszik, a közeli Csókfalva, Székelyszentistván, Atosfalva és Makfalva szintén a templomaik miatt érdekesek.

 

  Vége a tizenegyedik résznek