ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                     írta Miski György

 

                                         Tizedik rész

 

  Csíkrákos a falu közepén emelkedő dombon trónoló templomáról nevezetes, pontosabban a torony külső falára festett érdekes, ámbár eléggé elhalványodott kultikus ábráiról. A templomhoz vezető, közepesen meredek kaptató elején szépen kidolgozott, feliratos székelykapu fogadja a betérőt.

  A lendületből itt még átugorható Olt túloldalán található Csíkkarcfalvára a folyócska menti dombra épült, fallal kerített, az idők folyamán többször ostromlott erődtemplom miatt érdemes betérni.

  Áthajtottunk a kisvárosnyi Gyergyószentmiklóson, hogy a fenyvesek közt kanyargó úton kiérjünk a Gyergyói-havasok mélyén meghúzódó Gyilkos-tóhoz. A 19. század első felében képződött tó egy különösen erős földrengést követő hegyomlás eredménye. A legelővel kitöltött hosszúkás völgyet addig egy szelíd patakocska, a Békás folyta át, ám amikor a szomszédos hegyoldal a rajta lévő fenyveserdővel egyetemben megindult és elzárta a víz útját, az tóvá duzzadt, mire a Békás-szoroson át végre lefolyást talált. Az egykori erdő maradványai ma is láthatók a tó magas vas- és mésztartalmú, jól konzerváló vízében.

  Ezután az egykori határhelyhez, a Gyimesi-szoroshoz autóztunk, s többek közt megtekintettük a hegyek közötti völgyekben nagy területen szétszórt Gyimesbükköt. errefelé élnek a gyimesi csángók.

  Gyerekkorában Szárhegyen, az itteni erődkastélyban nevelkedett iktári Bethlen Gábor (1580-1629), Erdély talán legnagyobb hatású fejedelme. Politikai, gazdasági és kulturális téren olyasvalakije volt ő Erdélynek, mint a török hódítások előtti egységes Magyarországnak Mátyás király.

  A Háromszékhez tartozó Zágonban megnéztük a II. Rákóczi Ferenccel Rodostóba bujdosott Mikes Kelemen egykori háza helyén felállított síremléket, s azt a két öreg kőrisfát, amelyek - állítólag - ifjabb korában még látták a törökországi száműzetésben meghalt grófot. A közeli Csomakőrös a magyarok eredetének, őshazájának kutatása közben Indiáig eljutott (a nepáli határhoz közeli Dardzsilingben 1842-ben elhunyt), s az első tibeti-angol szótárt megalkotó Kőrösi Csoma Sándor szülőfaluja.

  1470-ben Dálnokon született az 1514-es parasztfelkelés vezéralakja, a székely lófő családból származó, a török elleni harcokban való vitéz tetteiért nemesi rangra emelt Dózsa (Székely) György. Eresztevényen, az országút melletti református templom kertjében áll Gábor Áron síremléke. Kézdivásárhelyen keresztül Bereckre mentünk, ahol az ágyúöntő Gábor Áron született.

  Innen az Ojtozi-szoroson át kimentünk Moldovába, Tirgu Ocnánál (Aknavásár) visszafordultunk, és az Úz-patak kies, vadregényes völgyén, gyakran a rohanó vizű, sziklás patakmederben autózva (a kocsit itt is meggyomrozták a nagyobb kövek) valahol Csíkszentgyörgy környékén visszajöttünk Erdélybe.

  Délnek tartva bejártuk a Kászonvidéket, később kijutottunk a Barcaság lapályára, ahol megcsodáltuk a szorgalmas szászok által lakott Prázsmár és Szászhermány gyönyörű evangélikus erődtemplomait.

  Átkelve az Olt túloldalára, Prázsmártól jóval északabbra a Baróti-hegység lábánál fekvő Nagyajtára értünk, ennek is az erődtemplom volt az első számú nevezetessége. Az egykori Udvarhelyszék földjén jártunk. Még bekukkantottunk Kisbaconba, ahol a faluszéli temetőben felkerestük Benedek Elek és szüleinek sírját. Visszatérve a falu főutcáján hagyott kocsinkhoz, megható kép fogadott minket, ugyanis távollétünkben valakik az ablaktörlőlapát alá szorítottak egy fűszállal összekötött, színes kis mezei virágcsokrot. A figyelmesség és a szeretet eme nyilvánvaló jele a magyarországi, anyaországi rendszámot viselő kocsi gazdáinak, s rajtunk keresztül az otthoniaknak szólt. A napsugaras déli csendben hiába forgattam a nyakam, közel s távol teremtett lelket nem láttam, akinek megköszönhettem volna.

  Ezek után a hajdani Szászföldre (vagy másképp Királyföldre) tértünk át, s elsőként a szászok által alapított, az elsősorban az óratornyáról híres Segesvárt néztük meg. A várostól keletre esik az a kukoricatáblákkal beültetett hatalmas síkság, ahol 1849. július 31-én Petőfi végzetes csatája megesett. A találó nevű, szemérmesen rejtőzködő Keresdet addig keresgéltük, amíg végül ráleltünk a Segesvár mellett Dánosról leágazó porút mentén. A bethleni Bethlen grófok omladozó várkastélya a kalotaszegi Magyarvalkóval egyenértékű kedvencem Erdélyben. Akkor, 1981-ben némi nyomok utaltak arra, hogy rendbe akarják tenni a kastélyt, ám későbbi ott jártunkkor sajnálattal állapítottuk meg, hogy ez múló fellángolás lehetett a román műemlékvédelmi szervek részéről, mert ahányszor arrajárva betértünk, mind elhanyagoltabb állapotban találtuk a jobb sorsra érdemes épületegyüttest.

  A szász Berethalom soktornyú, erődített evangélikus temploma egyenesen építészeti bravúr, a köpcös gondnok büszkén mutatta a torony óraszerkezetéhez vezető ajtó páratlanul bonyolult zárszerkezetét.

  Végül az Olt mentén fekvő Fogaras erős falakkal, vizesárokkal körbevett várában tettünk kimerítő sétát, aztán nyugatra tartva Gyulafehérvárnál elértük Erdély fő folyóját, a Marost, és annak folyását követve hazatértünk Magyarországra. Egy hétnél tovább nemigen lehettünk oda.

 

  W. Kati (Sörli):

 

  Lassan vége felé járt a legénykorom, amikor az esküvőmet megelőző időszakban újabb lány csöppent az életembe. Éppen életem újabb rossz periódusában jártam, vagy inkább félvakon botorkáltam, ugyanis a szervezetem a hamarosan kiteljesedő idegösszeroppanásom kezdeti jeleit produkálta. Abban az időszakban talán több gyógyszert vettem magamhoz naponta, mint főtt ételt. Ám egy napon a szomszédos lépcsőház (64/B) nyolcadik emeleti erkélyén kidugta a fejét a szinte még gyerek, tizenöt éves alig múlt Sörli (igazi nevén W. Kati, de anyám, a híres amerikai színésznő, Shirley McLaine után, akinek fiatalkori változatára állítólag nagyon hasonlított, Sörlinek nevezte el a lányt), és kíváncsian felém fordult. Cakkosra rongyolódott idegzetem ettől a fél fordulattól némi haladékot kapott, s a végsőkig feszített, szakadni készülő szál átmenetileg visszalazult. 

  (Micsoda, hogy huszonhét évesen ilyen serdülő, nálam tizenkét évvel fiatalabb lánnyal foglalkoztam, és nem sült ki a szemem a szégyentől? Lehet, hogy a jelentős korkülönbség miatt égnie kellene a képemnek, de ez nem megy. Akkoriban sem restelltem, hát még most. Először is, az igazán nőies alkatú, rendesen bögyösödő, fantasztikus seggű Sörli két-három évvel többnek látszott a koránál, különösen, ha a mama készletéből csórva kisminkelte magát, másodszor pedig képtelen vagyok olyasmiért szégyenkezni, ami a történet időpontjában egészen más megítélés alá esett. Naponta borotvaélen táncolva az őrület ugrásra csábító szakadéka felett örültem, hogy egyáltalán élek, eszembe sem jutott moralizálásra pazarolni az időmet. Napjában többször szedett gyógyszerekkel teletömve, de élek, már ahogy ilyen zaklatott körülmények között élni lehet. Szépen fejlődő idegkimerültségemnek köszönhetően megszaporodtak a halálfélelemmel kísért szívritmuszavaraim, reggelente úgy ébredtem, hogy lehet, ez lesz az utolsó napom. Persze, hogy tíz körömmel kapaszkodtam az új élményt ígérő kapcsolatba, Sörlibe, aki a szememben az életet testesítette meg, aki tudtán kívül segített elterelni a levakarhatatlan nyűgként viselt nyavalyáim körül keringő komor gondolataimat. Ha jobban belegondolok, engem a legrosszabb időszakaimban tulajdonképpen a nők iránt érzett - s részükről általában szívvel-lélekkel viszonzott - szerelem tartott életben. Ez ám a természetes, receptre nem kapható, hatékony gyógyír!)

  Az ablakban lógattam az orromat, de a szemem sarkából észrevettem a hirtelen fejmozdulatot, és ösztönösen arra fordultam. Az addig a parkbeli kutyasétáltatások idején nagy ritkán látott (én a Géza névre hallgató tacskóm, ő pedig egy szuka vizsla mögött loholva, olykor szótlanul elhaladtunk egymás mellett), kedves képű, sőt kimondottan szép arcú lánnyal (aki mellesleg nagyon hasonlított korábbi barátnőmre, M. Andreára) néhány másodpercig zavartan meredtünk egymásra, aztán gyerekes, majomkodó grimaszt vágva megrázta hosszú, egyenes szálú szőke haját, és kitűnt a képből. De amikor két percnél nem bírta tovább, és kíváncsiságtól hajtva megint kidugta a fejét, tüntetően nem vettem róla tudomást, és mereven előreszegeztem a tekintetemet. Őszintének ható felhős mélabú árnyékolta deklaráltan klasszikus vonalvezetésű homlokomat (ez idő tájt az egyik, belém fülig szerelmes fiatal kolléganőm - nem Éva volt -, nem tudván mi mással hízelegni, a munkahelyi büfében azt találta a szemembe mondani, hogy profilból nézve klasszikus római arcélem van, minek hallatán hetekig el voltam szállva magamtól - odahaza két tükör segítségével próbáltam felfedezni magamon a császári testőrök, a harcedzett praetoriánusok férfiasan nemes vonásait), úgyhogy kimondottan bosszantott a lánykának a szinte kellemesen bágyasztó depressziómba tiszteletlenül belerondító pimasz jókedve. Amikor kibohóckodta magát, megint visszahúzódott, s azt hittem, aznapra vége az előadásnak. Pedig akkor kezdődött. Már éppen amúgy istenigazából elmerültem volna a jóleső világfájdalomban, amikor a pórázra kötött kutyájával kilépett odalent a kapujukon, csúfondárosan nevetve felpillantott rám, aztán néha vissza-visszanézve lassan elindult a derékig érő bokrok között kanyargó ösvényen. Csalogatott maga után. Darabig fontolgattam, elfogadjam-e a keringőre szóló felhívást, aztán rövid mérlegelést követően füttyentettem a csavargásra mindig kapható Gézának, és a kutyasétáltatás alibije mögé bújva a lány nyomába eredtem.

  Na persze, egykettőre nagy szerelem lett a dologból. Mint gyakorivá vált közös sétáink alatt folytatott elmélyült beszélgetéseink idején fény derült rá, az első ránézésre megtestesült életörömnek látszó lány legalább akkora lelki csődtömeg, mint én vagyok. A zsák tehát megtalálta a maga foltját.

  Sörli labilis, kiszámíthatatlan természetére tudathasadásos kettősség nyomta rá a bélyegét; egyszer bújt, csókolt, simogatott és megállás nélkül, túlzásokba esve kedvesen marháskodott, máskor harapófogóval sem lehetett kihúzni belőle, mi baja van, mitől kukul meg órákra, de ilyenkor is igényelte a jelenlétemet, sőt, ahogy észrevettem, ezekben a kipukkadt periódusaiban csak igazán. Nagyra becsülte bennem, hogy gyakori gyerekes húzásai ellenére igenis komolyan veszem. Az újdonság varázsával hatott rá, és persze imponált neki, hogy valóságos kész nőként, nem pedig serdülő lányként kezelem, mert a nála fokozottan jelentkező kisebbségi komplexussal járó serdülésből rég elege volt. Én ráéreztem a gyöngéjére, és megadtam neki azt a tiszteletet, ami inkább egy huszonéves nőnek dukált volna. A női hiúsága felől cserkésztem be, s ez a csel esetében is fényesen bevált. (Bár azt hiszem, ezúttal nem helyénvaló az előre megfontoltságot feltételező "csel" kifejezés, hiszen ösztönösen tapintottam rá a gyengéjére.) Elképesztően érzékeny, szeretetre éhes lelkivilágában mély nyomokat hagyó, kisebb gesztusokról van szó; például a kezemet nyújtva udvariasan lesegítettem a buszról, ha pedig kocsival indultunk valahová, előzékenyen kinyitottam előtte az ajtót és besegítettem az ülésre, apró ajándékokkal kedveskedtem neki, étterembe, moziba, sokak által látogatott helyekre vittem, és még sok egyéb megnyilvánulásommal kimutattam, hogy felnőttként tekintek rá, s ennek megfelelően bánok vele. (És lám, ennek pozitív hozadékaként kezdett magától felnőttesen viselkedni.) Nem titkolt megbecsülésem szerfelett tetszett neki, amit úgy hálált meg, hogy büszkén, mintegy tüntetőleg belém karolva jött mellettem, s olykor meglepetésszerűen arcon vagy szájon csókolt, ha a kirakatokat nézegetve sétáltunk egyet, mondjuk a zsúfolt belvárosban. 

 

  Elveszem az ártatlanságát:

 

  Mindjárt gondoltam, hogy ártatlan, s alig várja a szüzességétől megszabadító hercegét. Nos, erre a hercegi szerepre engem jelölt ki a végzete, s amikor elérkezett az inkább általa, mint általam sürgetett alkalom, olyan finoman bántam vele, mint termékenyítő nyári szél az érintésére megnyíló virágkehellyel; szelíden elvettem, ami járt nekem, mégis ő lett gazdagabb. Nővé tettem, ahogy kívánta, most már nem csak a külsőségek szintjén, hanem fizikai valóságában is, s ettől egyből megváltozott a tartása. Egyébként ezt a csodálatra méltó, a szüzesség gúzsba kötő bábállapotából a nőiség szivárványos pillangójává alakító, egyfajta felszabadulásról árulkodó metamorfózist kivétel nélkül mindegyik, korábban szűz szeretőm esetében alkalmam nyílt megfigyelni. Láthatóan megkönnyebbültek, hogy túlléptek az ártatlanságuk korán. 

  Az anyámtól kölcsönkért kis Polskiban vagy az esedékes Skodában a fél várost körbeszeretkeztük. A festői Dunakanyar felé vezető 11-es út mentén, a Farkasréti temető közelében lévő Irhás árok kihalt részén, a Normafát övező erdőkben, valamint Kelenföldön, a Dunáig futó Hengermalom utca végében, az iparvágányokon túl voltak bejáratott helyeink. Kiváltképp az Irhás árokhoz jártunk gyakorta, ezt a napnyugtára rendszerint elcsendesedő, kihalt, vadregényes erdővel szegélyezett utcát több előző és későbbi barátnőmmel is szívesen látogattam.

 

  Kínos jelenet a Normafánál:

 

  A Normafánál egyszer bohózatba illő, abszurd helyzetbe kerültünk. Napfényes nyári kora délután volt, amúgy rendes, dolgos hétköznap, amikor az anyámtól kölcsönkapott zöld színű kis Polskival beálltam a madárfüttyös erdőt keresztülszelő, a kihelyezett táblák tanúsága szerint kizárólag a városi buszok és amatőr kerékpárosok által használható aszfaltút közelében fekvő tisztásra. Sörli addigra annyira belejött a szex gyakorlásába, hogy két-háromnaponként szabályszerűen kikövetelte magának a jussát. A kis mohó. Most is az esedékes járandósága ügyében jártunk, s mivel perceken át egyetlen lelket sem láttunk a fák alatt, egészen nekibátorodtunk. Csak éppen a szűk kis autó belsejében, a hátradönthetetlen üléseken reménytelennek látszott összehozni a dolgot. Segíts magadon, Isten is megsegít - tartottuk magunkat a népi bölcsességhez. Ennek szellemében a napfényes tisztás kellős közepén parkoló, a ritkás fák alig takarásában álló kocsi ablakait egészen letekertem, és a jobb első ülésen felhúzott térdekkel összekuporodott Sörli deréktól lefelé meztelenre vetkőztetett teste felett egy gyakorlott atléta ügyességével áthajolva, mellkastól felfelé kihajolva az ablakon, nagy elánnal gyömöszöltem a hasam alatt szaporán szuszogó lányt, akinek térből kilógatott, a lökések ütemére kalimpáló jobb lába mellettem dobolt a karosszérián. A parányi autó dülöngélve izgett-mozgott a sok tréningtől összecsiszolódott párosunk akrobatamutatványától. A felmerülő kényelmetlenségek ellenére rohamosan közeledtünk a csúcspont felé, amikor a lehető legrosszabbul időzítve, tőlünk légvonalban tíz méterre feltűnt két, egymás nyomában komótosan kerekező középkorú biciklis, s mögöttük az út éles, beláthatatlan kanyarulata miatt előzni képtelen, utasokkal félig telt kék busz. Amíg - majdhogynem lépésben - elhaladt előttünk a három egységből álló karaván (két kerékpár, plusz egy autóbusz), legalább harminc szempár leste izgatottan a kicsi kocsiban történteket. A kánikulai testedzés amúgy is megtette a magáét, de a borzasztóan kínos szituációtól még inkább kivert a víz. Az autóból kilógó felsőtesttel mozdulatlanná dermedtem, de Sörli, aki maga is közeledve a kielégüléshez semmit sem látott, semmit sem hallott a külvilágból, kitartóan ficánkolt alattam, úgyhogy nem volt mese, úgy mentem el, hogy minden önuralmamat összekapva fapofát kellett vágnom a legnagyobb élvezet idején. Nem kívánom senkinek. Néhány végtelenül hosszúnak tűnő másodpercre szörnyen tragikomikus helyzet kerekedett. Amikor már úgyis minden mindegy volt, és a csigamód vánszorgó városi buszt elnyelte a lejtőbe forduló kanyar, olyan nevetési kényszer fogott el, amitől darab ideig képtelen voltam visszahúzódni az ablakból. Miután nem annyira jókedvemben, inkább a kínos pillanatokat követő felszabadultságtól teleröhögtem a virágba borult tisztást, és egy újabb nagyszerű mutatvány végén, kimerültségtől remegő inakkal visszazuhantam a vezetőülésbe, a különös reakciómat értetlenül bámuló, ruháját rendezgető lánynak elmeséltem, mit mulasztott az utolsó két percben. Sörli először kékült-zöldült szégyenében, de aztán belátta, hogy a történtek miatt felesleges zavartatnia magát, hiszen most már édes mindegy. Húsz perccel később a Böszörményi út egyik presszójának tarka napernyős teraszán iszogattunk, de a felidézett emlékek hatására még mindig belebugyborékoltunk az üdítőbe, amint gyakorta elnevettük magunkat. 

 

  Sörli öngyilkossági kísérlete:

  

  A múló napokkal szaporodó kisebb-nagyobb jelentőségű közös élmények és a hozzávetőleg azonos észjárásunk mind közelebb hoztak minket egymáshoz. Kiteljesedni látszó kapcsolatunk ősszel szenvedett helyrehozhatatlan törést, amikor Sörli szülei megelégelték, hogy két lányuk közül a kisebbik egy nála jóval idősebb emberrel jár, és izomból megtiltották neki a további randikat. (Megeshet, hogy az irányomban titkolatlan ellenszenvvel viseltető nővére fúrta meg a húga boldogságát.) Ha belegondolok a szóba jöhető szempontjaikba, valamennyire érthető a lépésük, ám jócskán elkéstek vele, s az átlagosnál érzékenyebb lányuk lelkivilágában nagyobb rombolást vittek végbe, mint amekkorát egy keringőző elefánt okozott volna a zsúfolt porcelánboltban. Ugyan senki sem mutatott be nekik, de mint részemről feltételezett intelligens szülők (mindketten értelmiségi foglalkozást űztek: a z apa főorvosként dolgozott a MÁV-kórházban, az adminisztrátor mama szintúgy magasra jutott a karrierlétrán) láthatták, hogy Sörli jól érzi magát a társaságomban, tapasztalhatták a kapcsolatunk kezdete óta beállt pozitív hangulatváltozását, s ráadásul mindez egyáltalán nem ment a tanulás rovására. A baj tehát bevágott.

  Majdnem két héten át nem értem el Sörlit (mindig más személy, az anyja vagy a nővére hozta le a vizslát sétáltatni), mind nyugtalanabbá váltam, hogy nem láttam az erkélyen, nem láttam az utcán, eltűnt, felszívódott, mintha a föld nyelte volna el. Utólag, magától a lánytól szereztem tudomást arról, hogy a következetes szülői tiltás miatti elkeseredésében egy szép nap két fiola nyugtatót szedett be, aminek következtében rohammentő szállította a MÁV-kórházba. A sürgős gyomormosás után apuka osztályán feküdt egy hétig. Amikor a hosszú kihagyást követően első ízben pillantottam meg az erkélyükön, még mit sem tudtam ezekről a nehéz napokról. Nagyon megörültem kis kedvencemnek, de mindjárt feltűnt arcának beteges sápadtsága, meg azok a kékes árnyalatú karikák a fáradtan hunyódó szemei alatt. Kisvártatva felbukkant mellette a mama, aki tízméteres távolságból nagyon szigorú tekintettel méricskélt, de Sörlit cseppet sem zavarta a jelenléte, s legnagyobb ámulatomra nyugodtan intett a könyöklő anyja mellől, hogy jöjjek le az utcára, mert sürgősen mondania kell valamit. Odalent, kutyasétáltatás közben, a gyógyszerezettségtől nehezen forgó nyelvvel beszámolt a kapcsolatunk miatt kitört családi belviszályról, az elvetélt öngyilkossági kísérletéről, meg arról, hogy a szüleit sikerült úgy megijesztenie, hogy ész nélkül engedélyezték a további találkozásainkat. Bravó. Köpni-nyelni nem tudtam a kellemetlen meglepetés erejével ható hírek hallatán. Ösztönösen felnéztem az erkélyükre, ahol a minket figyelő mama még mindig ott őrködött, s valószínűleg kiolvasta vagy legalább megérezte a tekintetemből felé sütő haragot, mert pillanatokon belül eltűnt a szobába vezető ajtó mögött.

  Ezek után nyíltan jártunk, a kaputelefonon felcsöngethettünk egymáshoz, jöhetett velem bárhová, s kettőnk között látszólag nem változott semmi. Pedig dehogynem. Ugyanis felfigyeltem rá, hogy Sörli részéről mindinkább előtérbe került a szülőkön való bosszúállás, az elégtételvétel beteges kényszere, ami átformálta a barátságunkat. Észrevettem, hogy immár nem elsősorban kettőnk érdekében, hanem az apja és az anyja bosszantására tesz meg - megszállott konoksággal - bizonyos dolgokat, s amikor a megfigyelésemet óvatos formában szóvá tettem előtte, megharagudott rám. Erre engem is büntetni kezdett, noha nem szolgáltam rá.

 

  Sörli maflása:

 

  Sörlihez fűződik életem első nőtől, barátnőtől kapott pofonja. Egy nyári délután megejtett sétánk során hosszabb ideje vitatkoztunk valami csekélységen, s a vita hevében észre sem vettük, hogy már a kelenföldi buszgarázs környékére keveredtünk. A családi házak rég mögöttünk maradtak, az agyagos-sáros talajú, kihalt utca közepét derékmagasságig felverte a gaz, az autótulajdonosok ritkán vették a bátorságot ahhoz, hogy végighajtsanak a mély kátyúkkal teli, tengelytörő mellékutcán. Az utca azon oldalát, ahol a hellyel-közzel illeszkedő betonlapokból kialakított keskeny járda húzódott, egy kiterjedt ipartelep drótkerítése kísérte. Az út másik oldalát, túl a sással benőtt, derékig érő vízelvezető árkon a buszgarázs földszintes irodaháza foglalta el, s tekintettel a rekkenő hőségre, az épület minden ablaka tárva-nyitva. Az ablakkereteket fél fenékkel kiülve cigarettázó, kávézó, alkalmi beszélgetőpartnereikkel fecserésző adminisztrátornők töltötték ki, részükről a szocializmus építése kimondottan ráért. Az utcának nagyjából ezen a részén Sörli valami túl csípősre sikeredett, gúnyos megjegyzést engedett meg magának, amivel annyira kihozott a sodromból, hogy a csúfolkodó lány nemes egyszerűséggel nekilöktem a drótkerítésnek, s nemtetszésemnek további nyomatékot adva, mindjárt le is kentem neki egyet a gyengébb fajtából. A villogó szemű lány, akiről ezúton derült ki, hogy másodállásban emberevő nősténytigris, úgy pattant vissza a rugalmas dróthálóról, mint ökölvívó a ring köteléről, s lendületből - nyitott tenyérrel - akkora maflást helyezett el a bal képemen, hogy csak úgy csengett tőle a fülem. A legfeljebb egy másodperc alatt lezajló adok-kapok ütésváltáson mindketten nagyon meglepődtünk, s további másodperceken át lihegve, bután bámultuk egymást, nem igazán értve, tulajdonképpen mi történt velünk. A fülzúgásom rohamosan csökkent, s mire végleg elmúlt, egymást szorosan átölelve, önfeledten csókolóztunk; olasz filmekbe illő nagyjelenetünkkel viharos tetszést aratva az unalmukból kizökkentett irodisták bámész hada előtt. Határozottan feldobtuk a délutánjukat.

  A nemsokára beköszöntő szilveszter felét együtt töltöttük, ami alatt az a különös, a maga nemében páratlan évbúcsúztató értendő, hogy az éjfél előtti órákat Ágnessel, az azt követő mintegy három órát Sörlivel a kocsiban, valahol a városban, majd miután hazaszállítottam, a hajnalig fennmaradó órákat ismét Kelenföldön, ismét Ágnes társaságában töltöttem. Ma sem értem, hogyan bírtam energiával.

  Tavasz felé kezdett kifújni a szerelmünk, s egy túl melegre sikeredett hétköznap délelőtt, amikor délutánra kellett mennem melózni, kis szobám hűs mélyén, viharos körülmények között szakítottunk. Kíváncsi lennék rá, hogyan alakult a bolondos, mindig szeretetre vágyó kis Sörli sorsa, van-e családja, gyerekei, s vajon boldog-e?

 

  Idegkimerültség, pánikbetegség - 1982:

  

  A filmbeli, sokat tapasztalt Virág elvtárs nagyszerű meglátása szerint az élet nem habos torta. Erre a sűrű, örök érvényű bölcsességet tartalmazó aranyköpésre életem során többször alkalmam nyílt egyetértően rábólintani, például amikor húszéves koromban szórakozni kezdett a szívem. De erről írtam már eleget. Ezúttal másféle gondokról lesz szó. Tehát 1982 első felétől kezdődően mintegy egy-másfél éven át, ahogy azt fentebb jeleztem, újabb egészségemre mért csapás keserítette az amúgy sem egyhangú hétköznapjaimat. A hétről hétre, hónapról hónapra szaporodó baljós előjelekből gyanítani lehetett, hogy legbelül készül valami. Az az igazság, hogy életfelfogásommal, életvitelemmel akarva-akaratlanul tevékeny részt vállaltam abban, hogy a dolgok odáig fajuljanak, ameddig, tehát jórészt magam idéztem elő a bajt. De az vesse rám az első követ, aki a helyemben másként tett volna. Úgy-ahogy kikecmeregve az egészségemet 1974-ben ért súlyos csapás okozta lelki traumából, de nem magából a betegségből, ész nélkül vetettem magam az élet habzsolásába, hiszen valahogyan pótolnom kellett a lassú lábadozással telő, gyakorta rám törő halálfélelmekkel terhes, elvesztegetett esztendőket. A rosszul értelmezett kárpótlásként túlzásba vitt nőzés, az ezzel járó negatív és pozitív előjelű, szinte állandósult mentális izgalmak, a hosszúra nyúló, kimerítő külföldi-belföldi utazások okozta stresszes állapotok, a Feri mellett - igaz, ami igaz: önként - vállalt rendkívül megterhelő pluszmunkák lassan, de biztosan kikezdték az alapból gyenge idegeimet, s egy strapás munkanapot követően azt vettem észre, hogy miközben késő este haza, Kelenföldre tartok, szétszórtságom, fellazult koncentrálóképességem miatt komoly nehézséget okoz úton tartani a minduntalan a járdaszegély felé sodródó kocsit, a piros lámpáknál való várakozás idején pedig kiver a víz valami eleddig ismeretlen félelemtől. Lelkileg megviselt állapotban értem haza (apám és anyám a maguk szobájában a problémámról mit sem tudva, nyugodtan aludtak), s miközben az ágyamra roskadva, mély levegőket véve igyekeztem kezem-lábam remegését visszafogni, késő esti magányomban csak remélni tudtam, hogy egyszeri, soha vissza nem térő rosszulléthez van szerencsém. Hát nem. Hogy a nagy hatalmú, titokzatoskodó Virág elvtárs egy másik bornírt - a balek kisember figuráját megtestesítő Pelikán elvtárs gátőrnek címzett - megfogalmazását idézzem Bacsó Péter Tanú című filmjéből: a helyzet fokozódott. Mégpedig olyan rohamosan és olyan mértékben fokozódott, hogy két héttel az első, aggodalomra okot adó válságjelek után vakmerő kalandnak számított gyalogosan átkelnem az Etele út egyik oldaláról a másikra. Száz szónak is egy a vége: rútul elkapott a pánikbetegség, ami akkoriban még nem fordult elő olyan gyakorisággal a népesség körében, mint a mai, zaklatottabb időkben. Mára szinte divattá vált pánikbetegnek lenni, akkoriban a ritka kiváltságosok előkelő bajának számított. Amilyen mázlim volt, beléptem a kiváltságosok klubjába. De félre a tréfával, mert mindennek, csak éppen vidámnak nem nevezhető hónapok következtek, s hiába szedtem a rengeteg felírt, esetemben kommersznek számító nyugtatót (ahhoz öreg gyógyszerfaló motorosnak számítottam, hogy holmi Andaxinnal vagy kezdő idegroncsoknak való Valeriánával hatni lehessen rám), később pedig, amikor ezek hatástalansága bebizonyosodott, a speciális, kábítószergyanús stresszoldókat és egyéb, a meggyötört psziché kínjainak enyhítésére mixelt, furmányosnál furmányosabb összetételű medicinákat, olyan messze voltam a gyógyulástól, mint Makó Jeruzsálemtől. (Már ha hasonlatként szabad egy vaskos képzavarral élnem. Szabad.)

  

  Esküvői előkészületek és az első vesekövem:

 

  Pedig jobb lett volna észnél lennem, és teljes értékű harcosként részt vállalnom az életemnek hosszú időre irányt szabó, júniusra kitűzött esküvő előkészületeiben, mert menet közben hátha - amíg még nem reménytelenül késő - meggondolom magam. Amit, mint a mára történelemmé vált tényekből tudjuk, nem tettem meg. Ágnessel egy délután bementünk a belvárosi Kígyó utca ékszerüzletébe, és megvettük az arany karikagyűrűket. (Amiket aztán pár hónapos házasokként eladtunk, mert kellett a pénz.)

  A hosszú időn át titkos favoritnak számító nagy szerelmemmel, Zsuzsával, tapintatos formában ekkoriban közöltem döntésemet, miszerint Ágnessel hamarosan egybekelünk. A rá nézve lesújtó hír hallatán nem tudom, mit állt ki a lány, de a későbbi reakciója tükrében (erről odébb) el tudom képzelni. 

  A négy örömszülő időnként hol Ágnes szüleinek festői környezetben fekvő horányi ranchán, hol az alsógödi, Béke úti rezidencián, esetenként nálunk, Kelenföldön gyűlt össze az esküvői menetrend feletti tanácskozásra. A legutolsó kelenföldi megbeszélés igen emlékezetes maradt számomra. Pejoratív értelemben.

  Ugyan még csak május volt, ehhez képest nagyon meleg, fülledt idő járta; a lakás összes ablaka tárva-nyitva, de a lanyhán fújdogáló széltől mégsem enyhült a szobákban dühöngő hőség. Mindenki: a szüleim, Ágnes, az após- és anyósjelölt meg persze jómagam az esküvői vacsora részleteivel volt elfoglalva, amikor ültömben hirtelen megfájdult a derekam tájéka. Igyekeztem feltűnés nélkül jobbra-balra csavargatni a testem, de bárhogy tornásztam, nem akart szűnni a tompán hasogató érzés. Felálltam, és abban a reményben mentem ki a konyhába, hogy a mozgás meg egy pohár friss víz rendbe hoz. Ittam, amennyi belém fért, a derekam azonban nem adta fel, mi több, immár olyan veszettül sajgott, hogy dőlt rólam a verejték. Anyámnak gyanús lett a hosszú távollétem, utánam jött, s rögvest látta, de magamtól is mondtam, hogy pocsékul érzem magam. Öt perccel később szinte már lépni sem bírtam, úgy kellett betámogatni a liftbe, odalent meg betuszkolni a kocsiba, amivel elvittek a körzeti orvosunkhoz. A doki kapásból megállapította, hogy minden bizonnyal vesekövem van (hehe, hát mikor legyen idegösszeomlással kombinált vesekövem, ha nem az esküvőmet közvetlenül megelőző hetekben?), s hogy ne szenvedjek, belém nyomott valami fájdalomcsillapító injekciót. (Inkább lőtt volna le. Akkor két legyet ütök egy csapásra: a lázongó vesém megnyugszik, és örökre nőtlen maradok.)

  Délutánra elégnek bizonyult a dózis, ámde este kilenc körül váratlanul megint feltámadt az elviselhetőség határát súroló fájdalom, s mivel a körzeti orvosunk aznapra már letette a lantot és hazament, Ágnes a Tétényi úti rendelőintézet ügyeletére szállított. A soromra való várakozás közben körmeimmel a falat kapartam; az életben még semmi sem fájt ennyire. Megkaptam a szurit, a gyengeségtől suttogó hangon feltett aggodalmas kérdésemre az asszisztensnő megnyugtatott, hogy lónak való, dupla adagot nyomott belém, ez egész éjszakára elég lesz, holnap meg majd meglátjuk. Előbb láttam meg. A fájdalom fél percen belül eloszlott, s a megkönnyebbüléstől akaratlanul eleredtek a könnyeim. Éjfél után viszont arra ébredtem, hogy menten bepisálok a gyötrelemtől. Újabb kör az ügyeletre, újabb szúrás a fenekembe. A fáradt arcú nővér nem akarta elhinni, hogy ilyen röpke idő alatt hatástalan lett az este beadott kettős adag. Az esetemet szintén értetlenül fogadó doktor beutalót írt az urológiára.

  Másnap reggelig tényleg kitartott a mindent összevetve négyszeres adag, Ágnes dolgozni ment, én meg a beutalómmal elbicegtem a szakorvoshoz. A röntgen egy parányi, gombostűfejnyi követ mutatott ki a bal vesémben. De az urológus dokinak ez nem volt elég, miután letolatta velem a gatyámat, felültetett a vizsgálóasztalra, s miközben a seggem és a farkam méternyire lehetett az íróasztalnál jegyzetelő asszisztensnője melírozott hajkoronájától, gumikesztyűs ujjával felnyúlt a végbelembe, manuális úton megállapítandó, hogy rendben van-e a prosztatám. Azt hittem, menten lekakálom a kezét, a prosztatám viszont elsőosztályúnak bizonyult. Felírt valami cseppekben szedendő, a kő kihajtását elősegítő gyógyszert, mellé fájdalomcsillapító bogyókat adott, és a lelkemre kötötte, hogy ha kijön belőlem valami, azt elemzésre visszaviszem a laborba. Ott ugyanis megvizsgálják az összetételét, amiből megállapítják, hogy milyen étel-italt ne fogyasszak, elkerülendő az újabb kő kialakulását.

  Három napig előírásszerűen szedtem a bíborvörös színű, kellemes ízű kanalas orvosságot, s egy reggel, pisilés közben éreztem, hogy a testem bal felét belülről valami nagyon karcos anyag szántja végig, mintha a parázs lenne, végigperzseli az alhasamat és a farkamat, majd aprót koccanva belehullik a vécékagylóba. Nosza, elő a csipeszt! Verejtéket gyöngyöző arcomon a szerencsével járt aranymosók diadalittas mosolyával, kihalásztam azt az első ránézésre parányi gyémántszemcsének látszó valamit, bő vízzel leöblítettem, és erős nagyító alatt szemrevételeztem. A vizsgálat alá vont tárgy ugyan egyetlen karátnyi értéket sem képviselt, ellenben a lupe lencséje alatt hosszú és hegyes tüskékkel kivert, miniatűr buzogányfej képe bontakozott ki, ami olyan keménynek bizonyult, hogy az alpakka kiskanál nyelével sem bírtam összeroppantani. Ahogy megígértették velem, papír zsebkendőbe csomagolva elvittem a laborba, ahonnan néhány nap múlva megjött az analízis eredménye: marhahúsból származó kálcium, azaz mész, és a kakaópor emészthetetlen szemcséi okozták a vesekő kialakulását. Ezentúl tehát lehetőleg tartózkodjak ezen élelmiszerek gyakori fogyasztásától. A szent ügy érdekében megtettem minden tőlem telhetőt. Később sajnos kiderült, hogy ez sem elegendő áldozat.

 

  Az esküvőm - 1982. június 18.:

 

  Hát ennyit az esküvőt közvetlenül megelőző izgalmakról. A nagy esemény 1982. június 18-án délután fél hatra volt kitűzve, helyszínként a Gellért téri házasságkötő terem címe szerepelt a kitüntetetteknek szétküldött meghívókon. A polgári esküvők szokásos napja a szombat, napszaka pedig a délután. Fülledt meleg járta, pedig a Duna kőhajításra csordogált tőlünk, a magam részéről elvártam volna, hogy a közelségével frissítsen valamennyit a gutaütött délutánon. A Kecskeméti utcából kölcsönzött, az alapos fürdés és a sok befújt spré ellenére hónaljban alig zavaróan izzadtságszagú, méregzöld bársonyöltönyömben, feltűnési viszketegségben szenvedő pojácák és hivatásos zenebohócok számára kifejlesztett csokornyakkendőben (ingyen adták az öltöny mellé, csak vigyék már), a biztonság kedvéért néhány szem nyugtatóval begyógyszerezve, jobbomon a feszt mosolygó jövendőbelimmel (akinek makulátlan szüzességét kifejezni hivatott hófehér menyasszonyi ruhája - amivel alaposan becsaptuk ám a násznépet, hiszen Ágnes nem is volt már ártatlan - ugyancsak a Kecskeméti utcai kölcsönzőből származott), a vágóhídra terelt, az elkerülhetetlen végbe beletörődött birka egykedvűségével ácsorogtam az anyakönyvvezető hivatalának bejárata előtt, amikor a másik oldalamon álló anyám gyengéden oldalba bökött és feje parányi mozdulatával az akkor még a téren álló (a rendszerváltás utáni években elbontott és elszállított) szovjet hősi emlékmű mögött bujkáló Zsuzsa felé biccentett. Ezt volt ám a sorstól kapott igazi mélyütés! Talán ha nincs bennem annyi bódító bogyó, faképnél hagyom a körülöttem légyrajként zúgó, hülye általánosságokat duruzsoló örömnépet, odamegyek szegény Zsuzsához, és akkor valószínűleg lefújom az esküvőt. Á, ez azért túlzás! Sosem lett volna elég bátorságom, hogy megtegyem. Különben is, addigra annyira le volt vajazva a ceremónia, hogy lehetetlen lett volna visszatáncolni. Ilyen képtelen fordulat legfeljebb a hülye amerikai filmekben fordul elő. Az élet kicsit más. Ezzel az egész szájhősködéssel mindössze azt akartam demonstrálni, hogy mennyire sajnáltam az obeliszk félig-meddig takarásában árva gyerekként ácsorgó Zsuzsát, és mennyire nem volt kedvem igába hajtani a fejem. Elsősorban nem Ágnes személyével, hanem a házasság intézményével szemben (anyám és apám együttélésének negatív példáján keresztül) voltak fenntartásaim. Képtelen voltam meggyőzni magam arról, hogy a legényélet szabadságának elvesztését kompenzálja a házasélet kényelme. Lényegében pánikba estem, amikor felismertem: olyan sztrádára készülök felhajtani, ami értelemszerűen egyetlen lehetséges irányba vezet, s amiről, ha nem tetszik az ablak mellett elsuhanó panoráma, nemigen lesz lehetőségem szépszerével letérni, csak valami fájdalmas katasztrófa által. (Próféta voltam, ez bejött.) Mielőtt tovább mennék, valamit mindenképpen le kell szögeznem: egy percig sem Ágnest, hanem egyes-egyedül magamat okolom az elhibázott döntésemért.

  (Az esküvőnk idején Ágnest több mint hét éve ismertem, nyitott könyv volt számomra. Gondoltam, én barom. Feleségül vettem, mert régóta együtt jártunk, mert néha már magam is kezdtem időszerűnek érezni egy szerető asszony melletti megállapodást, mert szerettem volna "törvényes" úton utódokat nemzeni, mert annyian várták, hogy elvegyem, ha már annyi éven át lefoglaltam magamnak. Kötelességemnek éreztem, hogy honoráljam hű kitartását. Egy gyenge pillanatomban engedtem mások magamévá tett elvárásának, de rosszul döntöttem. Duplán hibáztam. Egyrészt csúnyán melléfogtam a hölgy személyét illetően - ez is az én hibám, hiszen nem mérlegeltem eléggé választottam jellemének pozitív és negatív oldalait -, másrészt elkapkodtam a házasságot. Még nem értem meg rá. Harmincöt éves koromban kellett volna elvennem - valaki mást. Bár szerettem, jobban mondva kedveltem Ágnest, sohasem voltam szerelmes belé - ennek a katartikus élménynek a hiánya végig rányomta bélyegét a házasságunkra, hiszen válságos pillanatokban nem állt rendelkezésünkre érzelmi menedék -, s akinek látszólag mindent elfogadó, alkalmazkodónak tűnő, ugyanakkor könnyen magába forduló, összességében szürke lénye nem inspirált semmire, egy-két ritka kivételtől eltekintve  nem okozott olyan pozitív, emlékezetes meglepetést, amire felkapva a fejem, azt mondhattam volna: ez igen, ez végre valami sajátosan rá jellemző, eredeti. Én pedig életem mindegyik periódusában többre becsültem az erős és színes egyéniséggel rendelkező embert a mániákusan biztonságra törekvő átlagnál.)

 

  Esküvői vacsora a Rózsadomb étteremben:

 

  Mindegy, döntöttem, ahogy döntöttem, vállalom. Simán lement a rövid szertartás, szemrebbenés nélkül kimondtuk a boldogító igent (amivel, többek közt, arra esküdtünk fel, hogy kitartunk egymás mellett jóban, rosszban, egészségben, nem hagyjuk magára a másikat gondban, betegségben...), utána pedig beültünk a nálam mindenképpen feldobódottabb rokonság autóiba és az előre megrendelt taxikba (hm, korosodó apósom és anyósom fellélegezhetett, a végén csak kiböjtölték, hogy elkelt a lányuk), majd elhajtottunk a Bimbó út elején lévő Rózsadomb vendéglőbe (apám és apósom véletlenül pont oda szervezte a vacsorát, ahová korábban Zsuzsával és néhány más barátnőmmel előszeretettel jártunk tatárbifszteket enni), ahol a lefoglalt teremben kezdetét vette az előre megrendelt fogásokból álló esküvői vacsora. Húsznál többen biztosan nem ültük körbe a szépen megterített asztalt, de nekem ennyi ember is sok volt. A magam részéről megelégedtem volna Ágnes, az apósomék, illetve a szüleim jelenlétével. Vagyis, ha én kimaradok a brancsból.)

  A minden bizonnyal remek menü összetételére nem emlékszem, viszont az alagsori vécé kulturált, hangulatos enteriőrje, modern felszereltsége megkapott. Különösen a félköríves falat padlótól plafonig borító, torzításmentes óriástükrök tettek rám mély benyomást. Odalent, a megkönnyebbülni vágyók Mekkájában nyugalmas csend honolt, a süppedős vörös szőnyegen ritkán járt vendég, ilyen baráti környezettől persze nemigen akarózott elszakadni.

  Aznap kezdődött a Spanyolországban rendezett foci világbajnokság, s nyitómérkőzésnek (ha jól emlékszem) Magyarország és nem tudom, mely másik ország találkozója volt kijelölve. A vendégek egy részének kérésére a pincérek az asztal végéhez állítottak egy nagy képernyős színes tévét, azon követtük figyelemmel a pályán zajló eseményeket. Engem ugyan abban a félig bódult állapotomban a legkevésbé sem izgatott a meccs kimenetele, de arra emlékezni vélek, hogy egy vagy kettő nullára kikaptunk, és a mérkőzésvezető kiállította pár emberünket. Beesteledett, de a mérkőzés még nem ért véget, amikor úgy kilenc tájban hazafelé készülődtünk. Az örömapák, ahogy illik, felesben lerendezték a borsos számlát, aztán sorra elbúcsúztunk a vendégeinktől, és négyen, azaz a szüleim, Ágnes és én hazavitettük magunkat Kelenföldre. Átmenetileg, ami alatt két kerek esztendő értendő, itt laktam újdonsült nejemmel, Miskiné K. Ágnessel.

 

  Idegösszeroppanással a Tétényi úti kórházban:

 

  A kötelezően letudott esküvő, illetve annak ténye, hogy egyik napról a másikra megállapodott, nős, "komoly" ember lettem, a korábbi várakozásokkal ellentétben nem igazán dobott fel, nem zökkentett ki általános melankóliámból. A gyógyszerek rendszeres szedése ellenére egy búval közösült napon a Tétényi úti kórház első emeletén, egy tízágyas kórterem vetett ágyán találtam magam.

  A szobánk nem tartozott kifejezetten az idegosztályhoz (a rácsos ablakokkal felszerelt, hivatalos dili szakasz egy emelettel felettünk volt), hiszen különböző életkorú teremtársaim között akadt agyvérzéssel, lumbágóval, kettős látással kezelt, meg ki tudja, milyen neurotikus eredetű nyavalyával bekerült ember. Engem kezdettől fogva erős nyugtatókkal tömtek, de lehetett ezekben jó adag kábítószer is (valószínűleg morfinszármazék, mert annak van ilyen erős étvágygerjesztő hatása), mert néha utólag, a szobatársaim elbeszélése révén tudtam meg, mit műveltem a csalafinta szer hatása alatt. Az egyik ilyen önkívületi állapotban elkövetett húzásom az volt, amikor ebéd után a gyűjtőasztalra tett tányérokról leettem az elszállításra váró maradékot. Válogatás nélkül, mindent megettem. Különös összetételű moslék gyűlhetett össze a gyomromban. Máskor, állítólag, heveny dührohamomban egy agyvérzéssel bekerült, magatehetetlen öregfiút küldtem el - minden ok nélkül - melegebb éghajlatra. Ez utóbbi esetre akkor derült fény, amikor látogatási időben utánam jött a folyosóra az idős ember fia (én Ágnes karjába kapaszkodva, gyógyszerektől kiütve támolyogtam a biztos pontnak számító, halványzöldre festett fal mentén), és feldúltan számon kérte rajtam, hogyan viselkedem a halálos beteg édesapjával. A kedves szobatársaim köphettek be a hátam mögött. Nehezen forgó nyelvvel, viszonylag összeszedetten közöltem a naiv ifjúval (naivval, mert szegénykém boldog tudatlanságában nem sejthette, hogy személyemben nem teljes értékű emberen, hanem egy olyan, a kezelőorvosok által szándékosan "belőtt", akaratától és önkontrolljától szintetikus és természetes szerekkel megfosztott lényen próbál morális értékeket számonkérni, reménytelenül, aki még a nevére, meg a két perccel korábbi eseményekre sem emlékszik, nemhogy az idők homályában végképp elmerült tegnapra), hogy számomra ugyan merő újdonság, amit előad, ám ha valóban így történt, ahogy állítja, akkor visszamenőlegesen is elnézést kérek, de jelen állapotomban magam sem tudom, mit csinálok. Ha volt szeme, márpedig négyet is összeszámoltam az arcán, láthatta rajtam, hogy a tudatom nem tiszta, úgyhogy kénytelen-kelletlen elfogadta a magyarázatomat, és valamennyire megbékélve visszament a kórteremben fekvő apjához.

 

  Az agyvérzéses bácsi halála:

 

  A súlyos agyvérzést szenvedett, fél oldalára lebénult öregúr egyébként bekerülésekor és az azt követő pár napon keresztül szellemileg olyan jó formát mutatott, hogy a mozgásképességét megőrző kezével órákon át keresztrejtvényt fejtett. Egyik reggel, túl az étkezésen - négyen-öten lehettünk a teremben -, az ellenkező sarokban ténykedő gyógytornásznő egy huzamosabb ideig ágyhoz kötött idős beteg végtagjait mozgatta a megfelelő vérkeringés fenntartása végett, amikor, ki tudja, milyen megérzésnek engedelmeskedve hátrafordult, egy pillantást vetett a félrebillent fejjel, csukott szemmel heverő mozdulatlan öregre, aztán a hangjában szomorkás beletörődéssel felsóhajtott: "Istenem, ez meghalt!" Nagy sietve mindjárt három orvos is jött, és az imént tornásztatott, járásképtelen férfi kivételével mindenkit kihajtottak a kórteremből. A mögöttünk csukódó ajtó hasadékán át annyit még láttam, hogy egy fiatal doktornő a bácsi nagylábujjára köti a halott azonosítására szolgáló partecédulát, és lepedővel letakarja az örökkévalóságnak kiszolgáltatott sovány testet. Pár, komor gondolatokkal terhes órán át dekkoltunk a fűtött folyosó karosszékeiben, ennyi idő kell a halál tényét egyértelműen bizonyító hullamerevség (rigor mortis) beállásához. Akkor megérkezett az a szörnyű, fedett, kerekes kézikocsi, és elszállították az öreget. Hát például így, minden felhajtás nélkül, mondhatni, lábujjhegyen is véget érhet egy élet. 

  Hm, jó néhány évtizede történt a nagy forgalmat lebonyolító kórház életében minden bizonnyal hétköznapinak számító tragédia. Az az egyszeri, megismételhetetlen ember azóta atomjaira porladt. A megannyi egyéni gondolatot szülő, felfoghatatlanul bonyolult agy, a külvilág, s benne a más emberek felől érkező üzeneteket felfogó szem, fül és orr, az egymással szoros élettani láncot alkotó belső szervek, s a mindezeket az életet jelentő vérrel évtizedeken át hűséggel ellátó szív rég elenyészett, nyomtalanul feloldódott a hűs anyaföldben, s onnan felszívódott az azóta sokszor elvirágzott, ugyanannyiszor lombjukat vesztett fák leveleibe, s legfeljebb a mementóként megmaradt, semmire sem jó csontokat őrzi az Idő. "Jaj nekem, ha már helyettem a kövek beszélnek..." - mármint a sírkő feliratai, figyelmeztet minden halandót a Szentírás a semmi pénzért meg nem váltható mulandóságra.

  Újdonsült feleségem, Ágnes gyakran bejárt hozzám látogatóba, s az egyik alkalommal, mint Erdély szerelmesét, meglepett Orbán Balázs többkötetes Székelyföldjének müncheni kiadásával, ami akkoriban igazi könyvészeti különlegességnek számított. Nagy örömet szerzett vele. Húzós ára volt, ha memóriám nem csal, ötezer forintba került a Forgách-antikváriumban. Ne feledjük, akkori ötezer forintról van szó! Megmutatta, szép volt, a tartalma a szívemhez szólt, de aztán természetes nem hagyta ott a kórházban, még lába kélt volna a három kötetbe rendezett, gyönyörű műnek. Két hét múlva hazakerültem, és a megnyugtatóbb otthoni környezetben, kedvenc gyógyszereimet majszolva folytattam a lábadozást.

 

  Rövid nászút Észak-Erdélyben:

 

  A kórházi kezelés után is újra meg újra felbukkanó rosszulléteim miatt augusztusra tolódott a nászút, amit Erdély északi részében gondoltunk megejteni. Az egy hétre tervezett kiruccanás három vagy négy napra redukálódott, mert odakint is kutyául szenvedtem a rendkívül lassan gyógyuló pánikbetegségtől. Végül is Nagyváradon, Szatmárnémetin és a Gutin-hegység regényes völgyein keresztül Máramarosszigetre értünk (a Gutin román falvainak mindegyikében rengeteg, a kerítéseken száradó színes csergét láttunk), és kint tartózkodásunk idején egy itteni, romániai viszonylatban elegánsnak mondható szállodában aludtunk. Az országút Máramarossziget előtt mintegy harminc kilométerrel a hegyek közül váratlanul kiér a Tiszához, s annak vonalát követve fut be az első világháború előtt javarészt zsidók által lakott városba. Nos itt, egészen pontosan a ma Ukrajnához tartozó, tehát a folyó túloldalán fekvő Técső magasságában láttam azt a hídroncsot, aminek ép változata a magyar időkben a Tisza két partját kötötte össze, s amit a visszavonuló németek robbantottak fel a II. világháborúban. Úgy nézett ki, ahogy helyreállítása előtt az Esztergomot Párkánnyal összekötő Mária Valéria-híd, csak valamivel szerényebb kiadásban. A PZ-s Skodával pár nap alatt keresztül-kasul bejártuk az Iza és a Visó folyócskák festői völgyeit (arra a rövid időre eléggé pocsék, borongós, ködös időt fogtunk ki), készítettünk néhány szép felvételt, aztán máris itthon találtuk magunkat.

 

  Megmentőm, az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet főorvosa előtt:

 

  Miután az akkoriban úgy tűnt, életem végéig mellém szegődött betegségem a sok bevett gyógyszer dacára az istennek sem akart gyógyulni, elmúlni, s nem óhajtotta legalább elviselhetően szerényebbre venni a figurát, mi több, a pánikrohamok egyre elviselhetetlenebbé fokozódtak, egy ismerősünk baráti ajánlásával az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet egyik vezető főorvosának színe elé kerültem, aki alkalmanként egy-egy órára, jelképes összegért, óránként száz forintért vállalta, hogy szabad idejében foglalkozik a lassan őrületbe kergető problémámmal. Az ötvenes évei elején tartó, megnyerő külsejű, barátságos modorú, magas, maga körül nyugalmat árasztó emberhez (a nevére - mea culpa - sajnos nem emlékszem) eleinte hetente kétszer, majd az állapotom javulásával hétvégente jártam, amikor is a kórház kertjében lévő, alapesetben irodai célokra szolgáló, hosszú faépület egyik szobájában fogadott. Sok mindenre kiterjedő beszélgetéseink során észrevétlenül kipiszkálta a lelkemre rakódott, örökös bűntudatból, fájdalmas kisebbségi érzésből és mániákus szeretetéhségből gyúrt nehéz salakanyagot, tapintatos, sosem tolakodó érdeklődésével elegánsan előcsalogatta belőlem legrejtettebb, legtitkosabb félelmeimet, meggyőző érveléssel sorra nevetségessé tette, s ezzel megsemmisítette őket, azaz tisztára söpörte a tudatalattimat, egyszóval felszabadított saját magam önpusztító zsarnoksága alól. Amikor az egyes foglalkozások után kiléptem az épületből (néhány lépés után gyakran akaratlanul sírva fakadtam a megkönnyebbüléstől), minden, addig bonyolultan összetettnek hitt dolog olyan egyszerűnek, olyan magától értetődőnek tűnt. A fű zöld volt, az ég kék, és a madarak vidáman csiviteltek. Akkor is, ha nem. Ilyen hatással volt rám az a nagyszerű ember.

  Amikor hetek múltán úgy találta, hogy túljutottam a nehezén, amolyan utókezelésre átirányított a kolléganőjéhez, bizonyos dr. V. Zsuzsannához. Ezentúl nem a diliháznál, hanem a hidegkúti végállomásnál kellett leszállnom ugyanarról a buszjáratról, ugyanis annak közelében volt a pszichológiai utókezelő, ahol a beajánlott doki néni praktizált. Ő már nem volt szívbajos, rendesen megkérte a kezelések árát, de megérte. Ha a tisztelt és életem végéig áldott emlékű főorvos úr lapáttal hányta ki belőlem az évek alatt felgyülemlett lelki salakanyagot, akkor a doktornő által elvégzett utómunkálatokat leginkább a visszamaradt finom por letörléséhez, kiporszívózásához hasonlítanám. Lényegében véve abból állt a tevékenysége, hogy heteken keresztül tanította, és amikor már elég jól ment, buzgón gyakoroltatta velem a relaxációnak nevezett stresszoldó, önszuggesztión alapuló technikát. Ez egy nagyszerű, tényleg működő találmány, ha szükségét érzem - s van rá időm, meg adottak a nyugodt körülmények -, a mai napig élek vele.

  (Ami a fent említett két remek ember sorsának alakulását illeti: a velem csodát tevő főorvos úr pár év múltán sikeres öngyilkossággal vetett véget az életének, a doktornő pedig szerelmi csalódásában beszedett egy rakás gyógyszert. A két eset között, ahogy mondani szokás, nincs szoros összefüggés. V. doktornő, mint az a nők esetében oly gyakran lenni szokott, valószínűleg figyelemfelkeltésnek szánt műöngyilkosságot követett el, hiszen azonnal értesítette a mentőket, kimosták a gyomrát, és persze élve megúszta. Ezeket a kiegészítő információkat évekkel később egy diliházi bennfentes súgta a fülembe.)

 

  A PZ-s Skodával négyesben Erdélyben - 1983. augusztus:

 

  1983 első félévéről, akárhogy erőltetem az agyamat, nem maradt fenn említésre érdemes esemény. Annyit azért mégis megemlítenék, hogy ezen a nyáron mutatták be a városligeti Királydombon Szörényi Levente és Bródy János rockoperáját, az István a királyt. Ágnes a barátnőjével elment az ősbemutatóra, nekem nem volt kedvem hozzá, a mai napig sajnálom. Viszont az előadásról készített filmet vagy tízszer megnéztem a mozikban, s ahányszor ott játszották, a tévében. A felülmúlhatatlan remekmű a mai napig érezteti hatását, az újabb generáció ugyanúgy élvezi és értékeli, mint annak idején a mi korosztályunk. 

  Augusztustól kezdődően azonban egyértelműbb a kép, ugyanis megint egy hosszabb erdélyi út állt előttünk, de ezúttal magunkkal vittük anyámat és Ágnes anyját (vagyis az anyóst) is. A PZ-s Skoda ekkor még biztosan megvolt, merthogy azzal teljesítettük a fenségesen szép Székelyföld nagyobb, és a Szászvidék kisebb részét érintő kirándulásunkat.

  Ártándnál léptük át a határt, és Kalotaszegen keresztül Kolozsvárig mentünk, ahol megtekintettük a városmagnak számító főtér környékét. Délnek fordulva Borrévnél átkeltünk az Aranyos folyón, s mivel esteledett, még Torockó előtt sátrat vertünk a mezőn. Anyámnak, mint később néhányszor felemlegette, nagyon tetszett a közelünkben legelésző tehéncsorda felől egész éjszaka hallatszó kolompszó. Ezek szerint éjjel nemigen aludt.

  Másnap megnéztük Torockót, később áthajtottunk Torockószentgyörgyön, és az Aranyosszék határát jelentő Kőköznél (sziklaszoros) megálltunk, hogy Ágnessel kettesben felkapaszkodjunk a meredek emelkedőn ahhoz az odafent sötét szájjal tátongó barlanghoz, ami elől csodás panoráma nyílt a kopár mészkőszirtektől cakkozott Székelykő egész vonulatára, az országút által kettészelt, alant húzódó széles völgyteknő másik oldalán pedig a Bedellői-havasok félig erdős, félig sziklás hegyhátára, fel a hegyek és a dombok mögött bujkáló Aranyos folyóig. Míg mi fent, a hegygerinc közelében ámuldoztunk a nagy adagban ránk zúduló szépségeken, a szülők odalent, a parányi játékszernek látszó kocsinál várakoztak. 

  Nagyenyeden a városka központját díszítő erődtemplomot, és a mellette álló, a számtalan tudós elmét kinevelő nevezetes kollégiumot néztük meg, ez utóbbit csak kívülről. Ezután Küküllővár négy sarkán kerek sarokbástyákkal erődített kastélyát jártuk körbe, majd beestünk Marosvásárhelyre. A Székelyudvarhelyhez közeli Szejkefürdőn (a fürdő feletti domboldalon) van eltemetve a Székelyföld 19. századi nagymonográfiáját megíró Orbán Balázs, akinek méltó megjelenésű kopjafás sírjához faragott székelykapuk során át vezet az ösvény. 

  Segesvár után a régi villámcsapástól hosszában megrepedt templomtornyú Szászkézden, és az egykor az erdélyi örmények központjának számító Erzsébetvároson (Ebesfalván) keresztül vitt az út.

  A Kőhalom települése (a kisváros, többek közt, az egykori Kőhalomszék központjaként vonult a történelembe) melletti dombon fészkelő romvárból kitűnő rálátás nyílt az Olt folyó és a Hortobágy-patak között húzódó hangulatos, összességében a hepehupás somogyi tájra emlékeztető dombvidékre. Homoród az erdélyi szász települések mintapéldánya, szép erődtemploma pedig a célszerűséghez igazodó arányosság iskolapéldája volt, nagy kár, hogy a takaros faluból a szászok Németországba való kitelepülése után a betelepített cigányok - vérlázító módon - közönséges szemétdombot csináltak. 

  (Az első szász csoportokat II. Géza és II. András magyar király hívta be Erdélybe a Rajna és a Mosel folyók vidékéről. A "második honalapító" titulust méltán kiérdemlő IV. Béla a Kadan és Bogutaj kán tatárjai által kirabolt, elnéptelenedett déli és délkeleti vidékekre, a Nagyszeben központú Királyföldre telepített határőrizetre vállalkozó német lovagokat. A velük érkező, őket kiszolgáló parasztok és iparosok a mindennapi élethez szükséges terményeket és termékeket szállították. A szorgosságáról nevezetes nép virágzó falvakat és városokat teremtett jóformán a semmiből, s a magával hozott kézműveskultúra elterjesztésével nagyban hozzájárult a kezdetlegesebb eszközökkel dolgozó itteni magyarok felemelkedéséhez is. Az 1970-es évek végén megindult egy olyan, az akkori Nyugat-Németország által pénzügyileg kényszerűen támogatott folyamat, amelynek célja az volt, hogy a növekvő asszimiláció elől kimenekítse Ceausescu Romániájából a németség keleti ágát képviselő erdélyi szászokat. Ceausescu bürokratái időt s fáradságot nem kímélve kiszámították, mennyibe került a román államnak egy ember bölcsődei, óvodai neveltetése, iskolai tanulmányainak, munkahelyi elhelyezkedésének finanszírozása, és fejpénzt követeltek minden egyes kivándorolni szándékozó szász után. A gazdag német állam szó nélkül megadta a kizsarolt összeget, miáltal százezrek települtek át az őseik által hét-nyolc évszázada elhagyott óhazába, s az egykori hat-hétszázezres szászság létszáma tíz év alatt százezer fő közelébe csökkent. A helyben maradók többségét a rokonság nélkül maradt öregek tették ki, akik képtelenek voltak elszakadni szeretett szülőföldjüktől. Ilyen méltatlan módon, úgyszólván kiárusítás révén ért véget a jobb sorsra érdemes szászok nyolcszáz éves erdélyi története.)

  Brassó után az ugrásnyira lévő, hajdan szászok lakta Barcarozsnyó erődtemplomát néztük meg, s azt követően a kívül-belül mintaszerűen helyrehozott egykori határvárhoz, a hasonló nevű szorost védő Törcsvár korabeli tárgyakkal berendezett várához ugrottunk le.

  Az Olt partján fekvő Sepsiszentgyörgy következett, a Kós Károly által tervezett Székely Nemzeti Múzeummal. A Torjai-hegység párától opálos erdején átvágva felkaptattunk a ködbe burkolózott Szent Anna-tóhoz, amelynek kerületét negyedében körbejártuk. A mai napig bánom, hogy elmulasztottam a hegy oldalában valamivel fentebb elhelyezkedő, elmocsarasodott, tőzeglápos Mohos-tó megtekintését. Vargyason beugrottam az Erdély-szerte ismert fafaragó Sütőékhez, akik megígérték, mire jövőre ismét arra járok, elkészítik számomra annak a faragott túrabotnak a másolatát, aminek eredetijét a magyarok 1940-es visszatérésekor, az őszi bevonulás tiszteletére és emlékére készítették, s ami annyira tetszett nekem. (Sütő Béla tartotta a szavát, s a következő évben átvehettem a székely motívumokkal díszített botot.) Farkaslakán megnéztük az országúthoz közeli templom előtt felállított, Szervátiusz Tibor által készített emlékművet, ami a helybéli porták egyikén született Tamási Áron író síremléke.

  A székely fazekasok messze földön híres falujában, Korondon megint vásároltunk egy rakás mázas tálat meg bokályt. Ezeknek száz év múlva lesz komoly értékük, addigra "régiesednek" el. Kivárom.

  Gyergyószentmiklósról kimentünk a havasok közt megbújó Gyilkos-tóhoz, aztán a városba visszatérve nyugatnak fordultunk, hogy Gyergyóalfalun és a Bucsin-tetőn át eljussunk a sóvidéki Parajdra.

  Alig hagytuk el Alfalut, és értünk a Gyergyói-medencéből kiemelkedő első domboldalhoz, amikor a rézsútos kaszálón jámboran legelésző tehéncsorda mellé értünk. Megtetszett az egyik fehér foltos barna tehén nyakában lógó kolomp hangja, és addig üzleteltem a magyar pásztorlegénnyel, amíg ezt s a maga által faragott nyelű karikás ostorát el nem adta. Ma is itt lógnak a könyvszekrényem oldalán.

  A következő nap ködös, nyirkos idő köszöntött ránk, s mindenkire rátört a honvágy. Egy útszéli fogadó magyar kocsmárosának eladtuk a maradék konzervjeink zömét, magunknak csak annyit tartottunk meg, amennyivel gondoltuk, hogy eljutunk hazáig. Keresztülszelve Erdélyt, estére a Nagyszebentől északra eső kukoricásban vertünk sátrat, s jót aludtunk a havasok felől lezúduló hideg szélben.

  Másnap átmentünk Jugoszláviába, és Belgrádot járva addig vásároltunk, amíg a pénzünk tartott.

  Este, valahol Topolya környékén, mind a négyen a kocsiban aludtunk, s az éjszakai törődésért cserébe, az Alföld déli részének számító Bácska széles lapálya felett ritka gyönyörű, paprikapiros korongú napkeltében volt részünk. Délutánra, kényelmes tempóban autózva, megérkezünk Budapestre.

 

  Ágnessel Auschwitzban:

 

  Most egy olyan külföldi utamról számolok be, aminek a pontos időpontjára megint csak nem emlékszem, de az biztos, hogy a nagyobbik fiunk születése, azaz 1984 előtt teljesítettük Ágnessel. Még azt sem tudom, milyen útvonalon kerültünk ki a lengyelországi Krakkóba, s ott hol szálltunk meg, de annyi azért kötődik, hogy nagy valószínűséggel a PZ-s Skodával mentünk. De még mindig nem ez a lényeg, hanem a Krakkótól nyugatra, mintegy ötven kilométerre fekvő Auschwitz (lengyelül Oswieczim) határában terpeszkedő hírhedt náci haláltábor(ok) meglátogatása. Itt, Sziléziában tulajdonképpen nem is egy, hanem két megsemmisítőtábor működött a második világháború idején, ezek ismertebbike a vasútvonal egyik oldalán található Auschwitz, a nem annyiszor emlegetett, de éppolyan rettegett, mi több, nagyobb területet elfoglaló Birkenau a sínek másik oldalán "üzemelt". Auschwitz-Birkenau, így, helynévileg összevontan is szokták emlegetni az egymáshoz közel, két-három kilométerre eső "halálgyárakat".

  Borzalmas érzés volt ellépdelni a régi, szemcséssé, karcossá kopott híradófelvételekből ismerős bejárati kapu felett ívben feszítő "Macht frei Arbeit" (a munka szabaddá tesz) feliratú, a nácik mélységes cinizmusáról árulkodó, fémbetűkből kirakott jelmondat alatt. Zsidó, cigányok, szlávok és egyéb, alantasabb népfajhoz tartozónak ítélt emberek tízezreit - nőket, férfiakat, időseket és fiatalokat, gyerekeket - küldték itt gázkamrákba, akasztották fel, lőtték agyon a magasabb rendűnek kikiáltott, árja német nemzet fajvédelmére való hivatkozással. (Az idegen nevek és kifejezések szótára a következőképpen adja meg az árja szó jelentését: "A fasiszta fajelméletben a vezetésre hivatott 'északi faj', ill. az ilyen származású egyén. Nem zsidó.") A kontinens minden tájáról, de főként Kelet-Európából idevagonírozott férfiakat és nőket az érkezésük napján szelektálták, a jó fizikai állapotúakat addig dolgoztatták, amíg bele nem rokkantak a munkába vagy az éhezésbe; az öregek, a betegek és a gyerekek rövid időn belül gázkamrába kerültek, rosszabb esetben biológiai kísérletek szenvedő alanyaivá váltak. Vagy a gyakori súlyos fertőzőbetegségek egyikét el nem kapták. Akkor "leírták" a szerencsétleneket, ami egyet jelentett a halálos ítélettel.

  Az egykori emeletes téglabarakkok manapság múzeumnak vannak berendezve (az épületek között megtalálható a Magyarországról elhurcolt zsidók barakkja is), üvegtárolóikban magasan állnak a halálba küldött emberek egy részének cipői, bőröndjei, szemüvegei, levágott hajuk. Az elgázosítás után kézikocsira rakott tetemeket a krematóriumok kemencéiben égették el, s a nem is olyan magas kéményeken át szó szerint elfüstölődött a gaztettek tárgyi bizonyítéka, a meggyilkolt emberi lény. Akiket valamilyen oknál fogva golyó általi halálra ítéltek, azokat az utolsó két barakk között kialakított, fallal elkerített udvaron lőtték agyon. A "munkafolyamat" megtervezőinek őrült precizitására jellemző, hogy a kivégzőfal elé sekély vérelvezető csatornát vájtak a betonpadozatba. Ugyanennek az udvarnak a két szélén bitófák sorakoztak, szám szerint talán nyolc. Négy az egyik, négy a szemközti oldalon. Az egyszerű "szerkezeteket" a legkisebb költséggel állították elő. A két méternél valamivel magasabb, négyszögletes faoszlopok tetejébe vaskampót vertek, ezen vetették át az elítélt nyakára hurkolt kötelet, amelyet a pribékek (általában a feladatra a nácik által kijelölt rabtársak) addig tartottak, amíg a kezénél-lábánál összekötözött, felhúzott ember szörnyű haláltusája véget nem ért.

  A tábor körül dupla, egymástól két méterre, párhuzamosan futó, éjszakára reflektorokkal megvilágított, nagyfeszültségű áram alá helyezett drótkerítés húzódott, amit éjjel-nappal felügyeltek a mintegy harminc méterenként felállított őrtornyokból. Menekülni nem lehetett. Legfeljebb a halálba. Ebből a földi pokolból a gázkamra, a végzetes áramütés, vagy az őrök golyói jelentették a kiutat. Auschwitz-Birkenau, meg a hasonló szisztémával működő többi náci haláltábor az emberiség örök szégyenfoltjai.

 

  A piros Mercedes:

 

  Ágnessel valamikor az ősz folyamán kivittük a PZ-s Skodát az akkor még Dobi Istvánról elnevezett, a BNV (Budapesti Nemzetközi Vásár) területe előtt kanyargó útról nyíló nagy parkolóban működő használt-autópiacra, hogy túladjunk rajta. Már nem tudom, miért kellett eladni, valamire sürgősen kellett a pénz. A jó állapotú, hároméves kocsira persze hamar akadt vevő. Mindjárt a helyszínen megtetszett egy régi, tűzpirosra dukkózott, hatalmas méretű Mercedes, abból a ritkának számító, elől állólámpás fajtából, aminek dölyfös, krómozott hűtőrácsát a perzsa sah is megirigyelte volna. Műszerfalának tucatnyi kijelzője közül jó, ha három működött, de a bőrülések és a kárpitozás rendben volt. A Weber-ikerkarburátoros, kereken százliteres benzintankkal felszerelt, Magyarországon 1968-ban üzembe állított (amúgy a hatvanas évek közepén gyártott) járgány ugyan vagy húsz litert kajált százon, na de a márkát, a minőséget mindenhol meg kell fizetni. Harmincezerért megvettük. Ha hétvégeken beálltam vele a szervizbe, hogy kisebb javításokat eszközöljek rajta, a szélessége miatt alig fért be a szerényebb kategóriákra méretezett emelőoszlopok közé. A kerekein Barkashoz való radiál gumik, első fékjeiben Daciához gyártott fékbetétek voltak. A kollégák csodájára jártak. A böhöm nagy gép tépett, mint a golyó, és ha nagyon muszáj volt, megállt. Vezetése közben akkor érkezett el a legélvezetesebb pillanat, amikor menet közben, mondjuk nyolcvanas tempónál hirtelen padlóig nyomtam a gázpedált. Ekkor ugyanis szempillantás alatt kinyitott a két, összehangoltan működő karburátor második torka, és a robbanótérbe zúduló plusz benzinmennyiség hatására a kocsi úgy meglódult, mint kit nekifutásból seggbe rúgtak. A gyorsulástól az ember belepréselődött a puha bőrülésbe. A tucatnyi bőrönd befogadására alkalmas csomagtartóját ki lehetett volna adni albérletbe, szervokormánya és az ugyancsak rásegítős fékje újdonságnak számított az addig Skodához szokott kezemnek, lábamnak.

  És, tanúsíthatom, volt neki humorérzéke is. Angolosan fanyar, de annál határozottabb. Sajnos az időzítés nem számított az erősségei közé, poénjait rendre a legrosszabbkor sütötte el. Ezek legemlékezetesebbje akkor esett meg, amikor hideg télvíz idején Ágnes elé mentem a Budakeszi útra. A gyengülőfélben lévő akkumulátora miatt jónak láttam úgy megállni a Filmlabor előtti járdán, hogy hazafelé indulásnál gyújtás ráadásával és sebességbe tétellel beindíthassam a lejtőn felgyorsuló kocsit. December eleje volt, erősen alkonyodott. Megkönnyebbülten dőltem hátra, amikor az autó az elképzelésemnek megfelelően beindult a lejtőn. Most már nem lehet baj. Hazafelé, Kelenföldre tartottunk vele, amikor a Városmajor és a Csaba utca lámpás kereszteződésénél, piros jelzésnél lefulladt a motor. Miután tudtam, hogy az akkumulátorába hálni jár a lélek, valamint régebben megadta magát az önindítója is, értelmetlen lett volna erőltetni az indítózást. A lámpánál én álltam legelöl a bazi nagy kocsival, mögöttem kitartóan tülköltek a szállingózó hóesésben szintén hazafelé igyekvő, türelmetlen autósok, még egy utasokkal teli autóbusz is ott magasodott a sorban. Néhányan próbáltak kikerülni, miáltal a mellékutcából jövőket gátolták a haladásban, ami megint nagyszerű alkalmat teremtett a kürtök veszett nyomkodásához. Percek alatt szép kis káosz kerekedett. Akárha Isztambulban lettünk volna, zengett a környék az egymásnak feleselő dudáktól.

  Az ilyen reménytelen, kilátástalan helyzetekben néha érthetetlen nyugalom száll meg, mintha bizonyos ingerszint elérésekor egy automatikusan bekapcsoló önvédelmi mechanizmus aktivizálná magát a bensőmben. Vagy mintha a kicsapó, virtuális biztosítékok nyomán süket, áldott nyugalom árasztaná el lelkem sötétbe boruló kamráit. Ha az ilyen ritka alkalmak idején fát vágnának a hátamon, mosolyogva tűrném. Most is pontosan ez következett be. A megveszekedett utcai zajban, akárha egy álmos falu pitypangmezőtől zöldellő határában, vagy egy kihalt, harmadrangú vidéki út szélén ért volna valami könnyen orvosolható, szóra sem érdemes technikai kellemetlenség, kapkodás nélkül kiszálltam a világmárka Mercedes-Benzből, Ágnest megkértem, hogy üljön át a kormány mögé, és mintha csak hárman (Ágnes, én és a Mercedes) lennénk egy lakatlan, délszaki szigeten, hátulról komótosan tolni kezdtem - egymagam - a másfél tonnás járgányt. Ágnesnek biztosan nem lehetett könnyű dolga, egyrészt, mert alacsony termete miatt alig látott ki a fűtés hiányában hamar bepárásodó, aztán meg eljegesedő szélvédőn, másrészt, mivel az álló motor miatt nem működött a fék- és a kormányrásegítés, minden erejét és ügyességét össze kellett szednie, hogy a lebénult monstrumot a húsz méterrel odébb lévő üres parkolóhelyre navigálja. Az aktív testmozgásnak köszönhetően biztosan nem fázott egyikünk sem. Egy közeli utcai készülékről telefonáltam a segélyszolgálatnak, és a sárga Trabanttal kiérkező szerelő teherautóba való, méretes akkuról bebikázta a lehervadt kocsit.

  Közben azonban teljesen besötétedett, fel kellett volna kapcsolni a tompított fényt, és az erősödő havazás miatt bekapcsolni az ablaktörlőt, ám olyan kevés erő maradt az akkuban, hogy a műszerek kapcsolgatásától megint le akart állni az autó. Attól pedig Isten ments, mert kezdhettük volna előröl a procedúrát. Nem volt mit tenni, a legkevesebb energiát igénylő városi világítással, a behavazott szélvédő miatt a letekert oldalablakon vállig kihajolva, a szememnek csapódó hópihéktől folyton hunyorogva kellett a Déli pályaudvartól hazaterelnem a tréfás járgányt, miközben zabszem nem fért a hátsómba, nehogy elkapjon egy, a hidegtől a szokásosnál is ingerlékenyebb rendőr. Gondolom, a mellettem elsuhanó, jól befűtött autók sofőrjei és utasai nagyot néztek a lehúzott ablakon kis híján kieső, a fagyos széltől lobogó hajú, őrült úrvezető láttán. A legnagyobb kavalkád idején megszállt, áldott nyugalmi állapot időközben felszívódott. A jeges szélnek kitett arcom zsibbadtra, érzéketlenre fagyott az úton, az egyidejűleg többfelé való koncentrálástól pattanásig feszültek az idegeim, úgyhogy amikor Kelenföldre érve bekanyarodtam a házunk előtti nagy parkolóba, mérgemben leköptem a vicces kedvű jószágot. Láthatóan nem vette a szívére. Majdnem egy héten át a szobám ablakából lövelltem felé megvető pillantásokat, de amikor nagyon kezdett hiányozni a vezetés, összeszorítottam a fogamat, a heves széllel megtámogatott mínusz tízben aláfeküdtem a kaszninak, hogy kiszereljem a befuccsolt alkatrészt, az akku lemerüléséért is felelős önindítót. Az elromlott alkatrészt még aznap megcsináltattam a cégnél, az elhervadt akkut pedig egy kölcsönbe kapott töltővel életre keltettem. Azontúl a legfagyosabb hajnalban sem akadt gondom az indítással. 

 

  Két liter benzint a százliteres tankba!:

 

  Még egy kis színes hír a legendás Mercedes-korszakból. Egy meleg tavaszi reggelen úgyszólván lábujjhegyen settenkedtem be a kocsival a munkahelyemre. Nyomós okom volt rá, hogy olyan óvatosan, megkülönböztetett figyelemmel nyomtam a gázpedált, mintha jelöletlen aknamezőn szlalomoznék, ugyanis a százliteres tank alját benedvesítő kevéske benzin miatt benne volt a levegőben, hogy egy vakmerő gázfröccsnél kifogy az üzemanyag. (Miután a műszerfal benzinkijelzője nem működött, egyedül a sejtéseimre hagyatkozhattam, s azok baljós üzenetet hordoztak.) Érkezésemkor megkönnyebbülten szálltam ki az autóból, mert úgy kalkuláltam, hogy majd a munka végeztével megtankolok a kőhajításra lévő kútnál, méghozzá az aznap összegyűlő borravalóból. Pénz ugyanis alig volt nálam, de hát sebaj, minden nap össze szokott jönni néhány százas, az pedig bőven elég lesz tizenöt-húsz literre. Gondoltam én.

  Ami félévente egyszer szokott előfordulni, az most bekövetkezett, aznap egyetlen fillér jattot nem kaptam, a munkatársaimtól kölcsönkérni oltári ciki lett volna. Ráadásul a kevés reggeli pénzem javát kajára költöttem a büfében. Mit tehettem? A kocsit nem hagyhattam az éjszakára kiürülő, őrizetlen utcai parkolóban, a sötétben biztosan feltörték volna. Meló után az emberes méretű, fenséges kinézetű Mercedesszel odagördültem a sarki Áfor-kúthoz (azóta rég leszerelték), és miután alaposan körbenéztem, nincs-e ismerős a közelben, szemlesütve két liternyit kértem a legolcsóbb, 86-os oktánszámú benzinből. Két liternyi, gagyi normálbenzint a piros Mercedes százliteres tankjába! Ez olyasféle megaláztatást jelenthetett az országutak dölyfös száguldásra született fejedelmének, mintha a walesi herceget fácánsült helyett hagymakarikás zsíros kenyérrel kínálták volna ebédre. A Merci aznap nem is szólt hozzám. Egyetlen fillér nélkül maradva, zavartan kértem elnézést az ismerős benzinkutas nőtől az elmaradt borravalóért. Jóízűen nevetve legyintett, semmi gond, legközelebb bepótolom. A lényeg, hogy haza tudtam vinni a gépet, s otthon vagy anyámtól vagy Ágnestől kértem kölcsön benzinre. 

 

  Próbálkozunk:

 

  Apropó, Ágnes! Több mint egyéves házasok lévén, elhatároztuk, hogy feltűrjük az ingujjunkat, beleköpünk a markunkba, és nekigyürkőzünk az utódnemzés kellemes feladatának. Azonban, csodák csodája, bárhogy igyekeztünk (éjt nappallá, s a nappalt éjszakává téve), az anyaszerepre kijelölt nőm csak nem akart teherbe esni; makacs petesejtjéről gumilabdaként pattantak le a cél előtt pofára eső ondósejtjeim. Az esedékes esti szeretkezések előtt hiába imádkoztam magamban a heréimben fickándozó kis gecikhez: srácok, ne basszatok már ki velem, gyomrozzátok meg becsületesen azt a kurva petesejtet, hogy egy életre megemlegesse, akárha a falnak beszéltem volna. Lehetséges, hogy a pechszériában közrejátszott törvényes nőm régebbi kaparása, nem tudni, mindenesetre szorgalmasan gyakoroltunk, ámde eredménytelenül. Később Ágnest hetente vittem a Buda legelegánsabb részén praktizáló nőgyógyászhoz, aki minden alkalommal megvizsgálta, kitartásra buzdította, és valamilyen, fogamzást elősegítő kapszulákat szedetett vele. Elég sokára lett meg a nem kevés pénzbe kerülő kezelés eredménye, mert még meleg nyár járta, amikor elkezdődött az orvoshoz járkálás, s a következő év, vagyis 1984. március elején kellett megfogannia a majdan december elsején megszülető Levinek. A születendő gyermek nemét persze nem tudhattuk, az óvatos orvosok a tévedés lehetősége miatt akkortájt nem merték megmondani, így hát mindkét nemből jó előre összeírtunk néhány, a névadáskor szóba jöhető keresztnevet. Most egyelőre ennyit erről, folytatás a megfelelő helyen. Ugorjunk.

 

  A kék Dacia:

 

  Tavaszra elegem lett a hodály méretű, benzinfaló Mercedesből, és Ágnessel megint kimentünk az autópiacra, hogy túladjunk a kevés örömöt nyájtó, ellenben annál több gondot okozó verdán. Többen megcsodálták, körbejárták, de a kutyának sem kellett a gép, alig jött oda komoly érdeklődő. Kezdtem nyugtalankodni. Vége felé tartott a piac, amikor a megritkult sorok között, tőlünk mintegy húsz méterre, feltűnt egy tarka-barka festésű Dacia 1300-as. Úgy látszik, az sem kelt el aznap. Harmincas éveik végén járó férfi és nő ült benne, messziről barátságosnak s a másoktól származó gondolatok befogadására nyitottnak látszottak. Hamarosan kiderült, közelről is azok, mert amikor odamentem hozzájuk azzal az ötlettel, hogy mit szólnának hozzá, ha elcserélnénk egymás közt a kocsijainkat, érdeklődve nyújtogatták a nyakukat az általam mutatott irányba. Nem sokat kellett győzködnöm őket a távolról pazar kiállásúnak látszó luxusautó nyújtotta kényelemről, az autómárkák között fogalomnak számító Mercedesek közismert megbízhatóságáról, és a karosszéria elegáns, konzervatív vonalvezetéséről, ami önmagáért beszél. Szóval, aki egy ilyen autó birtokosa lesz, annak garantáltan megváltozik az élete. És ezzel nem hazudtam. Az enyém is megváltozott, és már nagyon akartam az újabb változást. Ott helyben megírtuk a szükséges adásvételi papírokat, átadtuk egymásnak a forgalmikat és a kulcsokat, s ezzel az üzlet nyélbe üttetett. A sors különös fordulata, hogy amikor ezt követően a Daciával kiszaladtunk egy próbakörre Szentendrére, visszafelé jövet még egyszer láttuk a velünk ellentétes irányba, tehát Szentendre felé tartó volt kocsinkat, benne az újdonsült tulajokkal. Nekik is éppen ez az útvonal jutott eszükbe az "új" kocsi tesztelésére.

  A színes matricákkal kidekorált, a szinte elemenként eltérő fényezésű Dacia úgy festett, mint a tisztító esőt évek óta nem látott tarka musztáng. Ám ezt a "lovat", az árulkodó horpadásokból ítélve, már alaposan betörték. Az egyik fényező kollégám a háza mellett berendezett műhelyében egy hétvégén - baráti áron - átfestette egyöntetű sötétkékre, amitől kifejezetten szalonképes lett a kocsi megjelenése. Csak az olajat ne zabálta volna két pofára! Normál esetben kétezer kilométerenként kellett volna betölteni egy liternyit a motorba, ezzel szemben a miénk, útviszonyoktól függően, nagyjából négyszáz kilométer alatt füstölte el ezt a mennyiséget. Miközben rendre beköpte a gyertyákat, amitől az autó, akárha a fékre léptem volna, menet közben váratlanul lelassult. Jól meg kellett gondolnom, mikor fogok előzésbe. A hamar elfüstölődő motorolaj utántöltése úgy zajlott, hogy félreálltam a manőver végrehajtására alkalmasnak ítélt helyen, mind a négy gyertyát kicsavartam a hengerfejből (ebből kettőt garantáltan ellepett a levakarhatatlanul odakozmált olajsár, úgyhogy el lehetett dobni őket), s amíg a robbanótér a szabaddá vált gyertyafuratokon át füstölögve szellőzött, betöltöttem a friss olajat, záró mozzanatként pedig négy másik gyertyát tekertem a régiek helyére. Már kész is voltam. A csomagtartóban külön doboz szolgált a minimum négy garnitúra használt, de tiszta gyújtógyertyák tárolására, a literes olajos flakonok meg glédában álltak a hátsó ülés támlája mögött. 

 

  Az első fiammal terhes Ágnessel Erdélyben - 1984. július:

 

  1984 júliusának legvégén ezzel a - kis túlzással olajmeghajtásúnak tekinthető - szerzeménnyel indultunk Erdélybe. Ott legalább nem keltettünk vele feltűnést, mert a román gépkocsipark kilencvenöt százalékát a Pitestiben gyártott Daciák adták. Utunk zöme értelemszerűen augusztusra esett. Ágnes ötödik hónapban járt Levivel (Leventével), a pocija szépen gömbölyödött a kék színű, könnyű nyári gyolcsruha alatt.

  Most Nagyszalonta felől támadtunk, ahol a versben is megénekelt csonka torony emeleti szintjein szomorúan és csalódottan szemrevételeztük a szegényes Arany János-emlékkiállítás relikviáit.

  Nagyváradot elhagyva az egykori Szilágy vármegye felé fordultunk, ahol Kraszna és Zilah kisvárosokat tekintettük meg lóhalálában. Innen Kalotaszegnek indultunk, majd a Szamoson átkelve az egykori Szolnok-Doboka vármegyébe jutottunk, ahol a gyors szamosújvári vizitet követően (a városka valaha Erzsébetváros-Ebesfalva, Szépvíz és Gyergyószentmiklós mellett az érdekes kultúrájú erdélyi örménység egyik központjának számított, erről árulkodik a főtéren álló örmény katolikus nagytemplom is) a népviseletéről és táncházairól ismert Szék lett vizsgálatunk tárgya. (A hetvenes évek elejétől kibontakozó magyarországi táncházmozgalom ötletét a székiek messze földön híres táncháza adta.)

  Amint a fiatornyos templom mellett leállítottam a kocsit, a közeli parasztházak egyikéből előjött egy harmincas évei közepén-végén járó asszony, és szép szóval arra kért minket, hadd tegye a csomagtartónkba a különböző hímzésekből, varrottasokból, vászontarisznyákból álló motyóját, amit utunk végeztével hazavinnénk magunkkal Pestre. Ő néhány nappal később szintén felutazna oda, és egy megbeszélt helyen átvenné a pakkot, mert a román határőrök nekik, erdélyi magyaroknak semmi eladhatót nem engednek átvinni a határon. Miután készségesen rábólintottunk a kérésére, hálából beljebb invitált minket, hogy megmutassa a nem tudni, ki által és mennyi idő alatt összegyűjtött, népi készítésű tárgyakkal gyönyörűen berendezett, eleven múzeumnak bizonyuló házát. Felkeltette a konyha mögötti földszinti szobában pendelyben alvó nagylányát, aki a tiszteletünkre gyorsan a helybeliek színpompás népviseletébe rittyentette magát, s míg Ágnes a lenti szobában az anyjával beszélgetett, a lány kalauzolása mellett felmentem az emeletre, hogy megtekintsem a pazarul berendezett tisztaszobákat. A lélegzetem elállt. A helyiségek nagy részét tulipános vagy madaras rajzolatú, esetleg másféle népi motívumokkal kifaragott szekrények, saroktékák, ágyak, asztalok és támlás székek foglalták el, a falakra szegezett ágasokon öreg bokályok, figurálisan megfestett cseréptányérok tucatjai sorakoztak. A pesti Népművészeti Múzeum nem dicsekedhet olyan gazdag mezőségi folklóranyaggal, mint amit abban a pár szobában láttam. A vénségtől megbarnult fájú ágyon a mestergerendáig értek a kisebb-nagyobb, kalotaszegi és széki hímzésű, pufókra tömött díszpárnák, a hosszúkás asztalt egyetlen hatalmas, talán évek kitartó munkáját igénylő varrottas borította. Micsoda munka feküdhetett abban az egy terítőben is! A kicsi üvegablakon szemből betűző napfényben leírhatatlan színvarázs uralta a helyiséget. Rövidesen előkerült Ágnes is a mamával, s miután kellőképpen kiálmélkodtuk magunkat, a pesti viszontlátás reményében szívélyesen elbúcsúztunk egymástól. (Ami annak rendje-módja szerint, a megbeszélt időben és helyen megesett, valahol a Moszkva tér közelében.)

  Széket elhagyva, Désen és Nagybányán át északra, Máramaros felé tartottunk, ahol Falusugatag és az Iza-völgyi Jód csodálatos pontossággal megfaragott zsindelyekkel fedett román ortodox templomait, és festett fejfájú temetőit jártuk be. Keletre tartva a Borsai-hágón kifutottunk Erdélyből, majd a moldvai Vatra-Dorneinél visszafordultunk, a délebbre eső Borgói-hágón lendületből visszatértünk, és máris az egykori Beszterce-Naszód vármegye foltozott aszfaltja surrogott a kocsink alatt.

  Az egykor zömmel szász lakosságú Beszterce városát megtekintve a közeli Kerlésnél felmásztunk a falu elhagyott katolikus templomának harangjához, Somkeréken és Harinán is a templomokat néztük meg. Ez utóbbi kettő közül a régen szász községnek számító Harina temploma a becsesebb, nem azért, mert páros tornyú, román stílusú egyháza jóval nagyom a somkerékinél (méreteinél fogva beillene katedrálisnak), hanem mert építésének ideje a XI. századra, az Árpád-korra nyúlik vissza.

  Szászrégennél rátértünk az ezen a vidéken roppant barátságos arcot mutató Maros felső folyása mentén kanyargó országútra. Ditró környékén csodás panoráma tárul az utazó szeme elé. Északon a Kelemen-, keleten a Gyergyói-havasok, délen a székelyek híres Hargitája, nyugaton a Görgényi-havasok csúcsai fogják közre a csobogó patakká zsugorodó Maros által átszelt, tágas Gyergyói-medencét.

  A Mária-búcsúról nevezetes Csíksomlyón (ma Csíkszereda északi külvárosának számít) bementünk a kettős tornyú nagytemplomba, aztán a Somlyó-hegy oldalában vezető meredek ösvényen felkaptattunk ahhoz a Salvator-kápolnához, ahonnan Pünkösdkor a székely búcsúsok figyelik a napkeltét. A búcsú idején rengeteg katolikus vallású csángó érkezik a Kárpátok túlsó felén lévő Moldvából. Ők nagyrészt a madéfalvi veszedelem idején kimenekült székely ősök leszármazottai. A moldvai román nyelvtengertől szigetként elkülönülő székely-csángó falvak lakói közül sokan már nem, vagy rosszul beszélik a magyart, s csak a közös vallás és talán az érzelmi kötődés némi maradéka maradt meg összekötő kapocsnak az erdélyi atyafiakkal, azzal a közösséggel, ahonnan bő kétszáz éve kiszakította őket a történelem. Csíkszereda déli részén fekszik a kisvárossal egybenőtt, hajdan - Csíksomlyóhoz hasonlóan - különálló Zsögöd, ahol egy erre rendszeresített épületben az egyik legnagyobb erdélyi festő, a hetvenes évek táján elhunyt Nagy Imre állandó kiállítása látható. Szép, hangulatos képei vannak, különösen a színekkel bánt bravúrosan.

  Az Olt mentén délebbre ereszkedve Miklósváron, és az erdélyi unitáriusok legszentebb helyének számító Bölönben jártunk.  

  Brassón és a hétfalusi csángók által lakott Hosszúfalun (Szecsele) át felmentünk a Csukás-hágó szerpentinjén, de az egykori ezeréves határnál visszafordultunk Erdély belseje felé.

  A Homoród-vidék falvai közül Homoróddarócon, Homoródújfalun, Homoródkarácsonyfalván és Lövétén hajtottunk át, aztán a Nagy-Küküllő és az Olt közötti szász településeket: Szászkeresztúrt, Szászbudát, és az egyik legbonyolultabb építésű s legszebb erődtemplommal büszkélkedő Szászfehéregyháza településeket fényképeztük. 

  Az alsórákosi négy sarokbástyás, romos állapotú Bethlen- (eredetileg Sükösd-) kastély fél várfalát az előző évi földmozgások döntötték romba. A gyakori földrengéseket leginkább a régi épületek sínylik meg.

  Az idő múltával mind nyugatabbra és délebbre húzódtunk; a szász Nagysáros, Kissink, Nádpatak és a Nagyszeben melletti Nagydisznód, valamint az attól délre eső Vöröstorony-szoros meglátogatása után Zalatna következett, ez az aranybányászatáról nevezetes kisváros, ahol a felheccel románok az 1848-49-es forradalom idején szinte egy szálig kiirtották a magyarokat. Azokban a kegyetlen hónapokban sok erdélyi, addig magyar többségű település nemzetiségi aránya változott meg végleg, "köszönhetően" az osztrákok által ránk uszított románok gyilkos dühének. (Az idegbeteg Avram Iancut megszülő Mócvidék közelsége okán különösen rájárt a rúd az Alsó-Fehér vármegyei magyarságra, ahol a vérfürdőt megszenvedett Zalatnán kívül így járt Verespatak, Abrudbánya, Magyarigen, Sárd, Boroskrakkó népe is, hogy csak néhányat említsek a közelebbi településekből. Az már csak a sors kései, a martalócvezér tetteihez mérten aránytalanul enyhe jóvátétele, hogy Iancu később tényleg megőrült, és végnapjait a havasokban bolyongó nyomorult koldusként, kegyelemkenyéren tengette.)

  Innen Hunyad vármegyének fordultunk, s a Mátyás királyunk által felettébb kedvelt Vajdahunyad regényes lovagvárát megtekintve, Petrozsényen át eljutottunk a változatos arculatú Retyezát-hegység déli lábánál fekvő Kimpulunyágig, ahol szó szerint véget ért az út, és vissza kellett fordulnunk Hátszegre.

  Innen a néhány kilométerre található Demsusra fordultunk be. Demsus faragott római kövekből rakott ortodox temploma szent hely a románok szemében, amúgy pedig egy nem túl ízléses, mondhatni randa, otromba épület.

  A közeli Várhely (dákóromán elnevezése: Sarmizegetuza) romos amfiteátrumát magunk mögött hagyva (a kék színű, bő kismamaruhát viselő, Levivel terhes Ágnest itt jó párszor lefotóztam) a hajdani Krassó-Szörény vármegyében Karánsebest és Resicát néztük meg futólag, majd rövid herkulesfürdői kitérő után leszaladtunk a Duna-menti Orsovához. Itt, Orsovánál, a parttól mintegy háromszáz méterre, a folyóban feküdt a történelmi és néprajzi kuriózumnak számító Ada-Kaleh szigete, amelyet az ettől némileg délebbre eső Vaskapunál a '60-as évek végén, a '70-es évek elején megépített közös román-jugoszláv vízerőmű által felduzzasztott folyóvíz elnyelt. (Akárcsak a közvetlenül a Duna partjára települt Ó-Orsovát, hiszen a régi város utcái szintén többméteres víz alá kerültek, a lakosokat a hegyoldalra húzódott mostani településre költöztették.) A Margitszigetnél alig nagyobb kiterjedésű Ada-Kalehen, a szűk bazársorok alkotta utcák házaiban kizárólag mohamedán törökök éltek; hófehér minaretek és dzsámik nyújtózkodtak az égre, a sziget partvonalát követő bástyás-ágyús erődrendszer a folyami hajózást felügyelte, víz alá kerülésük előtt a jelentősebb épületeket elbontották és Turnu-Severin közelében ismét felállították. 

  Orsova megtekintése után a már említett vízerőmű széles széles betongátján átkeltünk Jugoszláviába, ahol a Duna (annak mentén pedig a Vaskapu és a festői Kazán-szoros) mellett vezető régi úton felmentünk Belgrádba, onnan pedig haza.

 

  Ágnessel Kelenföldről átköltözünk Zuglóba - 1984:

  

  Ennek az 1984-es esztendőnek az első fiam születésén kívül (erről később) volt egy másik nagyon fontos, sorsfordító eseménye, mégpedig az, hogy az erdélyi körutunkból hazatérve Ágnessel a budai Kelenföldről a pesti Zuglóba költöztünk. Ennek persze voltak bizonyos előzményei. 

  Mindenképpen szerettünk volna önálló lakásba költözni, minek érdekében valamelyik napilap vagy hirdetési újság lakásrovatában többször feladtuk a hirdetést, amiben megfogalmaztuk, hogy kétszázötvenezer (vagy háromszázezer?) forint készpénzzel lakásmegoldást keresünk. Tavasszal levélben jelentkezett egy hölgy, akinek a nemrég meghalt apja révén érdekeltsége volt a Szobránc utcai tanácsi (ma úgy mondják: önkormányzati) lakásban. Ő és a férje egy másik kerületben, lakótelepi öröklakásban éltek, s mivel egyszerre két helyen nem lakhattak, hogy a zuglói ingatlanból valami kézzelfogható haszon származzék, fű alatt eladták nekünk a Szobránc utca 16., I. emelet 1-es számú lakást. A jórészt Ágnes szüleinek pénzén vásárolt lakás megszerzése lényegében törvénytelen, jogszerűtlen módon történt, könnyen lebukhattunk volna, s akkor lőttek a kifizetett összegnek is. Ami fontosabb, hogy hivatalosan 1984 júniusától lettünk ide bejelentve, de mivel az elhanyagolt állapotú helyiségek erőteljes felújításért rimánkodtak (amit kisebb részben - például a parketta csiszolását és festését - Ágnes és én, nagyobb részben apósom és az öccse végzett el), csak nyár végén költöztünk Kelenföldről végleg át.

 

  Átvernek az autópiacon:

 

  Erdélyi körutazásunkból visszatérve eladtuk az olajfaló Daciát, s vettünk helyette egy hasonlóan öreg, de motorikusan kifogástalan Ladát. Alig két hónapos használat után ettől is szabadulni akartam, és már megint kint voltunk az autópiacon.

  Október vége, november eleje lehetett, kemény hideg járta, járó motorral, bekapcsolt fűtésnél melegedtünk az autóban ülve. De hiába vártunk érdeklődőre, a kenyere javát megevett kocsira nem akadt egykönnyen vevő. Egyszer aztán odajött egy megnyerő modorú fiatal srác, és miután meghallgatta a motor hangját, felajánlotta, hogy egy az egyben cseréljük el az autóinkat. A legbelső sorok között mutatta az övét, valami nagydarab Ford Taunus vagy mi volt. Odamentem a gépéhez, amit ugyan a kérésemre beindított, de csak rövid időre, mondván, hogy fogytán az üzemanyag és nem szeretne tankolni. Kissé akadozott az alapjárat, és a ráhúzott szívató mellett is dadogva vette fel a fordulatot, de ezt a nagy hideg hatásának tudtam be. A srác erősködött, hogy a hat henger bemelegedett állapotban gyönyörűen duruzsol, a kocsi pedig úgy húz, mint a rakéta. Ő meggyőző volt, én meg végtelenül hülye (izé, hiszékeny). Megírtuk a szükséges papírokat, a fiú a barátjával beszállt a Ladába és gyorsan elhajtottak.

  Gyanús lett ez a nagy sietség, most már mielőbb szerettem volna kipróbálni a városban a kocsit, de annyira beszorultunk a többi romhalmaz közé, hogy csak órák múltán, a piac vége felé tudtunk kiállni onnan. És akkor is hogy! A tragacs alig vonszolta magát, hat hengeréből jó, ha a fele működött, fék szinte semmi nem volt a másfél tonnás járgányon. Ezt jól bekajáltam, de én voltam a hibás, amiért a papírok megírása előtt nem mentem vele egy próbakört. Mérgemben egy angyalföldi mellékutcában hagytam az ócskavasat, és mivel a szerződésben meg a forgalmiban ott szerepelt a simlis srác neve és lakcíme, buszra szálltunk, és kimentünk a XV. kerületi lakótelepre. Alig tettünk meg pár lépést a járdán, hát micsoda véletlenek vannak, szembe jött velünk a Lada, a kormánya mögött a fickóval. Leléptem a járdáról, az úttestről integettem, hogy álljon meg, de érezhette, hogy baj van, mert nagy ívben kikerült és sebesen elhajtott a város irányába. Most legalább egészen biztos lehettem benne, hogy szándékosan vert át a pubi.

  Ha már úgyis ott voltunk, benéztünk a megadott címre, ahol a fickó normális kinézetű anyja és apja fogadott minket - nem túl lelkesen - valami olyan, lemondó hangsúllyal feltett kérdéssel, hogy na, már megint mit követett el a gyerekük? Ezek szerint rutinos csalóval akadt dolgom. Arra a kérdésemre, hogy hol és mikor találkozhatok a csemetéjükkel, nem tudtak vagy nem akartak válaszolni.

  A terhessége utolsó szakaszában járó, akkorra már nagy hasat eresztett Ágnessel egy darabig a szeles lakótelep hideg utcáin kóvályogtunk, makacsul és elkeseredetten reménykedve, hogy előbb-utóbb megcsípjük a kis hamiskártyást. De órák teltek el, és a fickónak esze ágában sem volt előkerülni.

  Nem volt mit tenni, átfagyva hazamentünk Zuglóba, de másnap reggel ismét ott leskelődtünk a házuk körül, megbújva a bokrok és az épületek takarásában. S mit tesz Isten, ez egyszer mellénk szegődött a szerencse, mert alig néhány percnyi várakozás után, két utassal a belsejében, felbukkant a Lada, és leparkolt a panelház bejáratánál. A srác és a haverja mit sem sejtve kiszálltak a kocsiból és eltűntek az épület kapuja mögött. Nekem se kellett több, azonnal odasiettem az őrizetlenül hagyott autóhoz, egy erőszakos mozdulattal kifeszítettem a pillangóablakot, majd a résen benyúlva kinyitottam az ajtót, tíz másodperces munkával összekötöttem a gyújtás három vezetékét, és füstölgő gumikkal már faroltam is ki a parkolóból. Az átkozott kocsi körüli kriminális események úgy peregtek a háttérdíszletként szolgáló panelházak között, mint egy olcsó szocialista akciófilmben. Száz méterrel odébb beültettem a járdán toporgó Ágnest, és eltűztünk a környékről. Megnéztem volna a koma arcát, amikor kijött a házból és hűlt helyét találta a Ladának.

  Persze gondoltam rá, hogy a fickónak mindjárt én jutok az eszébe, mint akinek szerepe lehetett a kocsi kámforrá válásában, éppen ezért a visszakötött "lóval" nem a lakhelyemnél parkoltam le, hanem áthajtottam az akkor még mindig csak kétsávos, macskaköves Hungária körút másik oldalára (akkoriban, s még vagy egy évtizedig az 1-es villamos sem járt felénk, a végállomása a Thököly útnál volt), ahol beálltam egy eldugott kis zsákutcába, a Zászlós utca végében található földes parkolóba. Ott találja meg, ha tudja! (Nem tudta.) 

  A folytatásra alig néhány órát kellett várni. Kora délután becsöngetett a Szobránc utca lakásba a srác, biztosításnak és tanúnak magával hozta a haverját. Nem engedtem be őket a lakásba, a nyitott kisablakon át tárgyaltunk. A feszült hangulatú találkozón szó szót követett; ő két lépés távolságból rendőrségi feljelentéssel fenyegetőzött, én pedig a vállamat vonogatva úgy tettem, mint aki nem érti, mi a fenéről beszél. A végén azért megvetően a lábai elé dobtam a Taunus kulcsait, és elárultam a címet, ahonnan viheti a francba a döglött járgányát. A Ford forgalmiját, biztos ami biztos alapon, magamnál tartottam.

  Ezután persze, mintha mi sem történt volna, rendszeresen használtam tovább a Ladát, dolgozni jártam vele Nagytéténybe, a terhessége végén járó Ágnest ezzel vittem kontrollra, meg hétvégente kifurikáztunk vele Gödre, az anyósékhoz. Mindössze tüzetesen szét kellett néznem, mielőtt átmentem érte a Hungárián. De a srác nem vette a fáradtságot, hogy a Lada után kémkedjen.

  Telt-múlt az idő, megszületett a kisfiam, kitavaszodott, amikor idézést kaptam a XV. kerületi rendőrkapitányságra. A tolvajgyerek beváltotta a fenyegetését, és mint vélelmezett tettest, lopásért feljelentett. Szerencsére a pofátlan fickó a megadott időponthoz képest vagy egy órát késett, mi pedig addig hosszasan elbeszélgettünk az ügyben eljáró nyomozóval. Rendes embernek látszott, reméltem, nem húz csőbe, ha őszintén elmondom neki az átverés hiteles történetét. Bizalmam jeleként - kezdetnek - átnyújtottam neki a Taunus forgalmiját. Szótlanul, érdeklődve hallgatott végig, aztán elárulta, hogy ennek a gyereknek ez már a nem tudom hányadik ilyen jellegű stiklije, a kapitányságon régről ismerik őkelme autópiaci üzelmeit. Megnyugtatott, hogy hisz nekem, és a javamra fogja elbírálni az ügyet.

  Végre beesett a srác is, és émelyítő nyalizások közepette előadta a maga hazugságokkal megtűzdelt verzióját, közben persze alezredes elvtárs így, alezredes elvtárs úgy, stb. A jó emberismerőnek látszó rendőr arcán kiütött az undor, aztán tenyerével az asztalra csapva felállt, és a titkárnőjével legépeltette a végső verdiktet, miszerint bűncselekmény gyanúja nem áll fenn, a srác részéről annál inkább megvalósult a megtévesztés minősített esete, miáltal továbbra is én vagyok a Lada jogos tulajdonosa. Fellebbezésnek helye nincs, punktum. A több példányban kinyomtatott, lepecsételt határozatot aláíratta velünk, aztán néhány barátságtalan megjegyzés kíséretében jószerével kirúgta az orrát méltán lógató srácot. A civil ruhás zsaruval öt perccel később mosolyogva fogtunk kezet, és én felszabadultan ülhettem vissza a biztonsági okokból néhány utcával odébb hagyott Ladába, merthogy természetesen azzal érkeztem a számomra szerencsés kimenetelű tárgyalásra.

 

  Megszületik első fiam, Levente - 1984. december 1.:

 

  Ezzel a kalandos körülmények közt megtartott kocsival vittem be Ágnest november 19-én a János kórház szülészetére, ahol aztán december elsején világra hozta első fiúgyermekünket, Leventét. Levi kereken 3000 grammal jött a világra, a nyakára tekeredett köldökzsinór miatt császármetszéssel, de ettől függetlenül teljesen egészségesen. Ahogy beléptem a kórház főbejáratán, az újságos pavilonnál vettem egy rakás napi- és hetilapot, gondolván, emlékbe elteszem őket a fiamnak, hogy felnőtt korában tudja és értse, már ha ugyan érdekli, miféle hazai és világpolitikai körülmények között - és közé - érkezett a világra. (Ezt az újságvételi szokást - éves rendszerességgel - egészen tízéves koráig megtartottam.)

  Amikor az üvegfalon keresztül először pillantottam meg a céklavörös fejjel ordítozó elsőszülött csemetémet, megelőlegezett, izgatott mosolyom odafagyott a nagy hirtelenjében kihűlt arcomra. Azt hittem, tévedés történt, és elhűlten bámultam a fodros pólyába süppedt miniatűr egyént, akinek vékonyka csuklóján ott fityegett a Miski Levente feliratú azonosító szalag. Az nem lehet, hogy ez a harsányan kuruttyoló kopasz kis béka, ez a szárazságtól hámló bőrű, fogatlan csöppség legyen az én várva várt fiam. Azért ennél jobbat érdemlek. Nincs valahol egy másik? A szemem sarkából gyanakodva méregettem a közelemben álló idegenek kedvéért előhozott, aznap született többi porontyot, de azok éppen olyan dúlt arcvonásokkal rendelkeztek, mint az enyém, így már egyenletesebben lélegeztem. Meg aztán, visszaemlékeztem anyám korábbi intelmére, miszerint világra jöttömkor én sem voltam a földkerekség legszebb daliája, s lám, mégis mi lett belőlem... Szerencsére néhány nap elteltével egészen más formát mutatott a fiam, pipacsszínű bőre normális rózsaszínre szelídült, az ezernyi koravén ránc felszívódott, arca kitelt és egészségesen fénylett a tápláló anyatejtől, s olyan helyre kis legényke lett belőle, hogy a világ összes kincséért nem adtam volna. Felébredt bennem az apai ösztön. Amennyire húzódoztam annak idején a nősüléstől, most annyira lelkesített, hogy apa lettem. 

  Nagyszerű, felhőtlenül boldog nappalokat, és az izgatott büszkeségtől átvirrasztott éjszakákat éltem át. A munkatársaim persze sorra gratuláltak a kisfiam születéséhez, én meg gyakran kaptam azon magam, hogy olajos kezemben a villáskulccsal, egy ideje mozdulatlanul, mosolyogva állok a felemelt, szerelésre váró autó alatt, mert képzeletemben időről időre megjelenik az anyja duzzadó keblére tapadó csücsöri kis száj, amint erőszakosan, szörcsögve-cuppogva habzsolja az éltető anyatejet. 

  A családomat a szülészet vezetőjével való előzetes egyeztetésnek megfelelően december tizenegyedikén kellett hazahoznom a kórházból. Előző este moziba mentem (az azóta megszűnt Bástya moziba), hogy valamivel lekössem türelmetlen önmagam. A film későn ért véget, majdnem éjfél volt, amikor a Keleti pályaudvar előtti kanyarban lemeszeltek a rendőrök, és valami apró szabálytalanság miatt levetették a Lada rendszámát, amit csak akkor kaphattam vissza, ha a kerületi kapitányságon néhány napon belül leperkálok ötezer forintot. Ha kifutok a befizetési határidőből, a kocsit vizsgára kell vinnem. A kiszabott büntetést méltánytalanul soknak találtam (1984-et írtunk!). Véleményemnek a helyszínen hangot adtam, de az emberségből levizsgázott zsaruk a vállukat vonogatták, hogy ők nem tehetnek semmiről, a szabály az szabály. Nem hatotta meg őket az sem, hogy másnap ezzel az autóval kellett volna hazavinnem a fiamat és Ágnest. Rendszám nélkül pedig nem lehet részt venni a forgalomban. Másnap kora reggel bementem a zuglói kapitányságra, ahol, szerencsémre normális hozzáállású embert fogtam ki, aki azonnal visszaadta a rendszámtáblákat, ráadásul fele összegű okmánybélyeg ellenében, mint amennyiről éjszaka szó volt.

  Ilyen izgalmas előzmények után vágtattam a János kórházba, a hátsó ülésen egy hatalmas mózeskosárral, benne néhány meleg takaróval a babának. Odahaza minden elő volt készítve az új jövevény fogadására, narancsszínű, pelenkázó résszel megtoldott kiságy az ablak melletti sarokban, pelusok, új és használt, de tiszta ruhácskák garmadája a szekrényben, cumisüveg, műanyag bébifürdőkád, csörgő és játékok, miegymás. Dél körül a jól befűtött szobában együtt volt a család. A kis jövevény látogatására érkező rokonok néhány napon át egymásnak adták a kilincset; ekkortájt sűrűn előfordult nálunk a nagyanyává előlépett anyám, sőt, még a tököli nagyanyám is eljött egyszer a férjével, Pista bácsival, nem is beszélve Ágnes szüleiről meg a szentendrei rokonságról. Jöttek még mások is, de mindenkire nem emlékszem. Mivel apámra az idő tájt még mindig nagyon haragudtam, úgyhogy neki nem küldtem meghívót. Ma már szörnyen restellem a dolgot és megvetem magam az aljas húzásom miatt. 

  Összes elnyűtt rongyát és szennyesét magával cipelve búcsúzott a tél, s eljött 1985 tavasza. Miután javamra tisztázódott a jogviszony, legálisan eladhattuk a Ladát, s megint másik kocsi került a fenekünk alá, ezúttal egy vörös színű Skoda kupé. A beköszöntött nyárban ezentúl hétvégente ezzel jártunk ki Horányba, ahol a telek felső terasz virágzó bokrokkal körbeültetett füvére terített pokrócon kedvére mozgolódhatott a szépen cseperedő fiam, miközben a rokonok és a környék telektulajdonosai csodájára jártak a tejszőke, eleven kis fickónak. Olyan nagyszerű érzés volt karjaimban tartani az illatos és finom bőrű, tíz kicsi hurkás ujjával kifejezetten erősen kapaszkodó, saját véremből (is) született emberkét, hogy azt tulajdonképpen lehetetlen elmondani; büszkeség, féltés, és minden addig tapasztaltnál mélyebb szeretet öntötte el a lelkemet, ha ránéztem vagy megérintettem.

 

  Ágnessel az NDK-ban - 1985. augusztus:

 

  Szemünk fénye, Levi augusztus elejére nyolc hónapos lett - napi étrendjét immár az élelmiszer áruházakban vásárolt bébitápszerek és a cumisüvegből adagolt felforralt, majd a kellő hőfokra visszahűtött tej tették ki -, tehát elég nagyfiú volt ahhoz, hogy körülbelül egy hét időtartamra a gödi nagyszülők gondjaira bízzuk. Nagyon mehetnékünk volt már valamerre. Különösen a következő palántánkkal három hónapos terhes Ágnes vergődött az állandó lekötöttség miatt. Európa kiterített térképének rövid szemrevételezése után választásunk az NDK-ra (Német Demokratikus Köztársaság) esett. A Magyarországhoz hasonlóan szocialista társadalmi berendezkedésű Kelet-Németországnak ugyan semmi különösebb természeti látnivalója nem akadt (Thüringia és a tenger kivételével), ám arrafelé még nem jártunk, s akkor meg miért ne?

  Egy augusztusi hajnalon nekivágtunk a Pozsony - Prága - Drezda útvonalnak, s kitartó vezetéssel délutánra elértük az Elba-parti német várost. Az ólomszürke ég alatt kétségbeejtő kitartással szemerkélt az eső, nagyon hűvös volt, úgyhogy a papírok kitöltése után rögvest behúzódtunk a kemping egyik bérelt faházába, és egy feszültséglevezető szeretkezést követően összebújtunk és aludtunk. 

  Az éjszaka folyamán elvonult a borús időt okozó front. Reggel gyönyörű napra ébredtünk, és ennek megfelelően frissen és üdén bevágtuk magunkat a kocsiba, hogy ellátogassunk a mindössze húsz-huszonöt kilométerre eső, világhírű porcelángyáráról ismert Meissenbe. A hangulatos, nyugalmas városka ugyancsak az Elba két partján fekszik, a folyó fölé magasodó dombon álló, templommal (vagy inkább katedrálissal) kombinált kastélya, ami a völgyben vezető fontos kereskedelmi utat vigyázta, messzire látszik. Fejenként öt keletnémet márkáért körbe lehetett nézni az ónémet bútorokkal, régi fegyverekkel, festményekkel zsúfolt tágas lovagtermekben. Mi éltünk a lehetőséggel, és nem bántuk meg. Persze megtekintettük a várkastélynál jóval nevezetesebb porcelángyárat, pontosabban a gyári késztermékek kiállítási csarnokát is, ahol annyi szépen kidolgozott, precízen megfestett vázát, tányért, figurát meg egyéb drága dísztárgyat halmoztak fel, hogy az értékükből egy másik kastélyt építhettek volna a meglévő mellé. (Az az igazság, hogy a magam részéről nem különösebben rajongok a porcelánholmikért, úgyhogy ennyi lelkendezés is szép tőlem.) Ez a napunk ráment a kedves kis városkában való szemlélődésre, csavargásra, de másnap már kizárólag Drezdával foglalkoztunk.

  A folyó közelében néhány második világháborús mementóként megmaradt, romba dőlt, kiégett épület áll, egyikük talán a régi operaház, amiknek jóformán a vázuk, vagy az üszkös falaik maradtak meg a szövetséges erők esztelen bombázása után. Igen, ma már bevallottan esztelen terrorbombázás áldozatává vált az annak idején a jelentősebb hadiipart nélkülöző Drezda, civil lakossága közül sok ezren a napokon át tomboló lángok között lelték halálukat, mert a szövetségesek az ékszerszépségű város megsemmisítésével akartak revansot venni London nácik általi bombázásáért. Barbár tett volt ez is, az is. Drezda legfőbb nevezetessége a Zwinger néven ismert barokk épületegyüttes. Valami hihetetlen szerencsével átvészelte a pusztítást, ma múzeum. A valaha kastélyként funkcionáló, az előterében szökőkutas díszkerttel ellátott, szimmetrikus elrendezésű épületet különböző múzeumi részlegekre osztották fel, így például az egyik (a legnagyobb) épületszárnyban a Rubens, Van Dyck és Raffaello műveit is felvonultató festménytárlat, a másikban hihetetlenül gazdag régi fegyvertár, a hatványozottan biztonságos alagsorban pedig szépségében párját ritkító arany-, drágakő- és ékszergyűjtemény tekinthető meg. Ezeken kívül további három-négy kiállítási terem van, ahol más és más témakörből rendeztek tárlatot. Egy teljes nap kevésnek bizonyult, hogy az épület minden zugát bejárjuk.

  A következő napon tovább indultunk, úticélként a több mint kétszáz kilométerre eső Berlint jelöltük meg. Jó darabon még a harmincas évek végén, Adolf Hitler birodalmi kancellár által építtetett autósztrádán hajtottunk, nem túl sebesen, mert az egyenetlenségektől majd' szétesett alattunk a kocsi, de az illesztésüknél felettébb rázós betontáblákat idővel felváltotta az egybefüggő, sima aszfalt, s jobban ráléphettem a gázra. Befutottunk Berlinbe. A főváros központjába vezető út sokáig a hatvanas évek legelején megépített, az addig egységes várost kettéosztó hírhedt fal mellett vezetett.

  (A megszálló francia, angol és amerikai hadsereg Nyugat-Berlint zónákra osztotta fel egymás között, a keleti részen a szovjetek uralkodtak. Az emberi aljasság legfőbb európai szimbólumává vált fal megépítéséig, azaz 1961-ig az ellenőrző pontokon keresztül - amelyek legnevezetesebbje az amerikaiak által felügyelt forgalmas és népszerű Chekpoint Charlie volt - a felosztott város két része között lényegében szabad volt az átjárás, ám miután családtagjaik társaságában egyre többen költöztek át ingóságaikkal a gazdaságilag fejlettebb és politikai értelemben szabadabb nyugati részbe, a keleti szektor kommunista vezetése presztízsokokból előbb megszigorította, később egyenesen megtiltotta az átjárást, s a tilalomnak szögesdrótakadályokkal igyekezett nyomatékot adni. Majd, miután ennek alig lett foganatja, végső megoldásként felhúzatta a falat, ami, tudomásom szerint, először téglából épült, de ezeket később fokozatosan visszabontották és az alapanyagot a hetvenes években a "korszerűbb" betonra cserélték.)

  Hallani persze hallottam a falról, de amit láttam, arra nem számítottam. A levegő is megszorult a bordám alatt, erre nem lehetett felkészülni. Döbbenetesen durva látványt nyújtott a terjedelmes város szívén átgázoló, mintegy négy méter magas, a tetején összetekert szögesdróttal megkoronázott, összesen százötven (!) kilométer hosszúságú (egész Nyugat-Berlint körbezáró), úgyszólván megszakítás nélkül kígyózó, helyenként nyolc-tíz méter magas őrtornyokkal védett, hófehérre meszelt betonépítmény, amelynek befestésére azért választottak világos színt, mert az este jól kiadja az előtte álló, s esetleg a túloldalra való átszökéssel kísérletező ember sziluettjét. Ami a pontosabb célzás miatt bírt jelentőséggel... (A fal huszonnyolc éves fennállása alatt a keletnémet határőrök közel háromszáz embert lőttek agyon menekülés közben. Évente átlag tízet.) Addig csak hallomásból tudtam erről az ember által teremtett szörnyetegről, erről a végtelennek látszó, náci vagy kommunista (a két véres eszme végső soron egy tőről fakad), és mindenek felett háborús szellemet megidéző kivégzőfalról, s most tízméternyi távolságban ott suhantam el mellette. Igazából nem lehet tudni, ki van bezárva ténylegesen: akiknek eleve szánták, azaz a fallal körbekerített nyugat-berliniek, avagy az innenső oldalon lakó, a "boldog" szocializmus siralmas blokkházaiban vegetáló keletiek? Városszerte óriástáblák hirdették büszkén (persze német nyelven: Haupstadt der DDR Berlin), hol járunk: Berlin, az NDK fővárosa. Az igazságnak jobban megfelelt volna egy másik verzió: Berlin, a börtönváros (lábjegyzetben hozzátéve: az emberiség szégyenfoltja). A hírhedt monstrumot a Kelet-Európán végigsöprő rendszerváltások hajnalán, 1989. november 9-én kezdték bontani; néhány rövid szakaszt mementónak meghagyva.

  A régi, háború előtti, szépségéről messze földön híres fővárosból a szövetséges erők bombázásai nyomán alig maradt fenn valami. Leginkább az egykori, világhírű német dizőz, Marlene Dietrich által énekelt híres dalban szereplő Unter den Linden (hársfák alatt) sugárút egy-két klasszicizáló épülete, mint például a berlini opera. Az Unter den Linden Berlin legfőbb építészeti szimbólumához, az ostromot erősen sérülten, de túlélő Brandenburgi kapuhoz visz, s a fal leomlása óta ismét elvezet alatta, úgy, mint a világháború előtt. A görög-római oszlopokat utánzó pillérek által tartott lapos tetőzeten többalakos lovasszobor látható. Valamelyik porosz császár építtette, nem tudom, melyik dicső csata emlékére. Amikor Ágnessel ott jártunk, közvetlenül a diadalkapu mögött húzódott a vonalvezetésében e helyütt kissé megtört fal, de a fegyveres őrséggel védett objektumnak a közelébe se mehettünk, mert nagyjából száz méterrel előtte vaskorlát állta el az utat. Közönséges halandónak erről a helyről lehetett fényképezni, de a keresztbe fekvő vasrúd túloldalára átmászni, a figyelmeztető táblák beszédes jelzései szerint, tilos volt.

  A vegyes érzelmeket kiváltó Berlinből észak felé haladtunk tovább, átmentünk Neubrandenburgon, aztán Stralsund után ráhajtottunk a szárazföldet a Rügen-szigettel összekötő hosszú tengeri hídra. Na de, amíg Berlinből eljutottunk a Keleti-tenger hideg vizében fekvő szigetig, engedve a hátsó ülésen velünk utazó kisördög csábításának, Ágnessel a közbeeső kisebb-nagyobb települések élelmiszerüzleteiből összelopkodtuk az ország csokoládékészletének felét. Hogy miért tolvajkodtunk, amikor a pénzünkért becsületes úton is hozzájuthattunk volna a pénztárcánkhoz mérve olcsó, kiváló minőségű édességhez? A fene se tudja igazán; talán mert meggyőzően hangzott az ördög dumája, és egyszerűen jólesett kicsit rosszalkodni, feleslegesen kockára tenni a nyugalmunkat. Van ilyen. Mire felértünk a Rügenhez, a Skoda kesztyűtartóját széltében-hosszában kitöltötték a finomabbnál finomabb táblás csokik; csomagolásra, ízre alig akadt köztük két egyforma. Nem győztük megenni őket. Nem bírtunk el velük, mert talán az összecsórt mennyiség harmadánál tartottunk, amikor csömört kaptunk a laktató tejcsokitól, úgyhogy feladtuk az egyenlőtlen küzdelmet. Meg a józan ésszel megindokolhatatlan lopkodást. A megmaradt édességet, képmutató módon ajándéknak szánva (volt bőr az arcunkon), hazahoztuk. 

  A meglehetősen nagy kiterjedésű, változatos vonalvezetésű partvonallal rendelkező szigeten először Sassnitz kikötővárosban álltunk meg. Innen indulnak a komplett vasúti szerelvényeket is szállító komphajók északra, a svédországi Trelleborgba. (Az egyik dokknál leeresztett hátfallal várakozó teherhajó gyomrában négy sínpárt számoltam össze.) Miután kellőképpen kinézelődtük magunkat, egy köldökzsinórszerűen vékony földnyelven áthaladva kiautóztunk a sziget legvégét jelentő Kap Arkonához (Arkona-fok), ahol egy széles piros és fehér sávokkal megfestett régi világítótorony, mint afféle, szilveszterről itt felejtett óriási papírsüveg, áll a magas parton. A szikrázó napsütésben és a dühödten támadó viharos szélben egy fa védőkorlátba kapaszkodva, szótlanul néztük (a megvadult szél zúgásától úgysem értettük volna egymás szavát) a harminc méterrel alattunk tajtékzó, felkorbácsolt tengert, ami egyszerre nyújtott félelmetes, ugyanakkor nagyszerű látványt. A borzongató élmény azonnal a Kréta szigetének keleti csücskében hat évvel korábban átélt, mély nyomokat hagyott perceket juttatta eszembe. Ennél  földrajzi pontnál, a szélfútta Arkonánál elértük Kelet-Németország legészakibb csücskét, ahonnan már csak visszafelé vezetett út.

  A idefelé jövet hosszában egyszer már átszelt, legfeljebb kétszáz méter széles, az út két oldalán gyér fenyővel beültetett homokos földnyelvnél leparkoltam, és itt, ahol az Arkonánál orkánszerű szél némileg szelídebben fújdogált, térdig tűrt farmerban begyalogoltunk a hideg tengerbe. Tíz másodperccel később, megsértődve a jeges víz barátságtalan érintésétől, mellemen összefont karokkal a száraz fövenyen cidriztem tovább, amikor tőlünk harminc méterre, valahonnan a fák mögül előrohant mintegy húsz német kiskatona, s miután nagy nevetgélések közepette megszabadultak a gönceiktől, anyaszült meztelenül bevetették magukat a vadul lecsapó hullámok közé. A tajtékos sűrű kellős közepébe. Megfagyott az ereimben a vér, a farkam két centivel összébb ugrott, oltalomra vágyó, riadt heréim a torkomat fojtogatták, azok a fickók meg vidáman fröcskölték tovább egymást, a társaik válláról röhögve fejest ugráltak, gyerekes rikkantások kíséretében pöttyös gumilabda után vetődtek, szóval pont jó volt nekik a víz. Mielőtt a puszta látványtól tüdőgyulladást kaptunk volna, bemenekültünk a szélvédőn betűző napfénytől átlangyosodott Skodába, és sürgősen elhúztunk melegebb éghajlatra. 

 

  Vége a tizedik résznek