ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                      írta Miski György 

 

                                        Kilencedik rész

 

  Kis baleset egy cigány lánnyal:

 

  Egy nyári napon besöpörtem furcsa, hogy úgy mondjam, expressz hódítást. Bárcsak kihagytam volna. De nem, mert hát a vérem... Aztán meg a farkam... De kezdjük az elején.

  Kocsival igyekeztem a munkahelyem felé, és felettébb zavart, hogy késésben vagyok. Odafent forrón tűzött a kora délutáni Nap - háromnegyed kettőre járt -, máskor ilyenkor már munkásruhába öltözve, a satupadnál szoktam várni a műszakkezdést. Eszeveszett iramban hajtottam a Csurgói utcán, azon kis utcák egyikén, amelyek Albertfalvánál (a villamoskitérőnél) a szerviz felé vezető Fehérvári útba torkollnak. Nem a szokott útvonalamon mentem, néhány utcát levágtam, mert így megspóroltam némi időt.

  Mielőtt elértem volna a Fehérvári úti stoptáblát, elhajtottam egy járdán ácsorgó, nagyon fiatal, kellemes arcú és kifogástalan alakú cigány lány mellett. Jó férfi szokás szerint egy pillantással bemértem, és röptében megállapítottam magamban, hogy milyen kívánatos teremtés, aztán máris odaértem a stoptáblához, fékeztem, megálltam. A csinos lányt máris elfelejtettem. Minden gondolatomat lekötötte, hogy soha, sehonnan nem szoktam elkésni, ezért erősen nyugtalan voltam, s biztosra vettem, hogy most biztosan sikerül szakítanom a nemes hagyománnyal. Az előttem elhaladó forgalomtól jó ideig nem tudtam kifordulni a főútra, türelmetlenségemben legszívesebben nekimentem volna az elfogyni sehogy sem akaró kocsisornak. Ekkor a szemem sarkából észrevettem, hogy az autóm túloldalán feltűnik az imént futólag megcsodált cigány lány. Ösztönösen odakaptam a tekintetem, ő pedig, mintha reggel óta rám várt volna, szót sem szólt, ellenben kedvesen rám mosolygott. Ezek a gyönyörű női mosolyok engem mindig levettek a lábamról, megfogtak, ezek voltak a gyengéim. Egy akkor született ötletnek engedve villámgyorsan letekertem a lány felőli ablakot, s miközben továbbra is azt figyeltem, mikor lőhetek ki a mellékutcából, megkérdeztem, kire vár? Nyomtam volna a gázt, tűkön ültem, így aztán igazság szerint meg sem hallottam mit felelt, de egy szuszra elhadartam, hogy most nincs időm beszélgetni vele, mert késésben vagyok, ám ha este negyed és fél tizenegy között ugyanitt megtalálom, abból bármi lehet. Magam sem gondoltam egészen végig amit akkor és ott összehordtam, de a belső feszültség gátlástalanná tett, s minden mindegy alapon esti randit ajánlottam a tíz másodperce látott lánynak. S mivel hirtelen szabaddá vált előttem a pálya, meg sem várva válaszát, gyorsan búcsút intettem és ráugrottam a gázra.

  A műszak vége felé eszembe jutott a Csurgói utca üdvöskéje, s a fejemet csóválva röhögtem magamon, hogy mekkora ökörnek gondolhatott ez engem, és ugyan hová kívánhatott a pofátlanul nyílt ajánlatommal együtt. Nyugodt tempóban autóztam hazafelé, a kései órákon szerettem vezetni a maguk szórakoztatására hajnalig halkan zümmögő ostorlámpák neonfényei alatt látomásszerűen kihalt Fehérvári úton. Néhány, arctalan-testetlen szellemárny által vezetett, nesztelenül suhanó autón kívül semmi sem mozdult, az elfüggönyözött lakásablakok redőnyeinek résén elmosódottan kiszűrődő fények inkább tűntek a máris szendergő házak falára kapkodva felfestett, elnyújtott sárgás pacáknak, mint meghitt otthonok vaksi lakóit vezérlő világosságnak. Nem hittem volna, hogy ott találom, mégis, az expressz megbeszélt helyen megpillantottam az azóta másik ruhába öltözött, a vállán helyre kis retiküllel ácsorgó lányt. Ez csak merő véletlen lehet! Biztosan másvalaki miatt lesi a gyér forgalmat - gondoltam, de a vérem önkéntelenül megpezsdült. Bizonytalanul kanyarodtam a járda széléhez, messze nem voltam az a határozott fickó, aki kettő előtt néhány perccel leszólította. És, őszintén szólva, jobb szerettem volna, ha nincs ott, én pedig nyugodt lélekkel hazakocsikázhatok durmolni. Ám a kölcsönös üdvözlések utáni puhatolózásomra kiderült, hogy a babaarcú, guszta kinézetű leányzó csakis és kizárólag miattam van ott, kimondottan énrám vár, s ahogy nyílt a kocsi ajtaja, köntörfalazás nélkül bevetette magát az első ülésre. A következő lépésben udvariasan bemutatkoztunk egymásnak, de a nevére nem emlékszem (valószínűleg, de nem biztosan Sárinak hívták). A közeli női munkásszálló alacsonyabb épületszárnyára mutatott (azóta kétcsillagos hotellé alakították), mondván, néhány hete ott lakik sokadmagával egy szobában.

  Egyáltalán nem értettem, mit akar tőlem a lány, hiszen azzal, hogy megjelent a komolytalan, jószerével nevetséges körülmények között "megbeszélt" randin, egyértelműen kinyilvánította, hogy napközben nem felejtett el, és van valami elképzelése kettőnkkel kapcsolatban. Kíváncsi lettem, vajon mi? Ugyan mit várhat tőlem a távoli India eme, messzire sodródott virágszála? Hivatásos, pénzért kefélő kurva nem lehet - rágódtam tovább magamban -, azok nemigen szoktak randira járni. Arra a kérdésemre, hogy hová menjünk, mit csináljunk ilyen késő este, azt felelte, rám bízza a dolgot. Mondtam neki, hogy alig látok a fáradtságtól és az álmosságtól, ma nem tudok sok időt rászánni, nehéz nap van mögöttem. Futólag elmosolyodott, megvonta a vállát és azt felelte, hogy neki mindegy, megelégszik azzal, amennyit velem tölthet. Az más. Nekem ennyi elég volt ahhoz, hogy végleg megnyugodjak: a lány tényleg nem prosti, mert hivatásos utcalány legkésőbb ennél a pontnál rátért volna az anyagiakra.

  Ismertem a környéket, a hidegen világító neonfények alól egy gazzal felvert, kihalt telekre kanyarodtam. Ahogy a szemem lassan hozzászokott a sötétséghez, simogatni kezdtem a jófajta dezodortól friss szegfűcsokorként illatozó lányt. Ellenkezés nélkül hagyta magát, igaz, nem tett semmit, amivel megkönnyítette volna a dolgomat. Ez a különös passzivitás sem vallott sarki ribancra. Végképp feladva fenntartásaimat, belehúztam, hiszen még aludni is szerettem volna. Tenyérbe mászó, feszes kebleit csókolózás közben szépen kibontottam az elől összegombolt ingéből - nem viselt melltartót -, az új edzőcipőjén át lehúztam róla a farmerját meg a bugyiját. A lányoknál az első randin gyakran előforduló kacér ellenkezés (ami valójában biztatás) nélkül hagyta magát, túlságosan olajozottan ment minden, akárha egy magatehetetlen kirakati bábut vetkőztettem volna. Bár nem láthattam tisztán a szemét, az a furcsa benyomásom támadt, hogy csodálkozó, majdhogynem idegenkedő érdeklődéssel figyeli céltudatos ügyködésemet. A lehámozott ruhákból megnyugtató tisztaságszag áradt, hibátlan, sima bőrének illatos szappanszaga volt, fénylőn csillogó haját délután moshatta meg, mentolos rágóját nem sokkal előbb köpte ki az ablakon, ápolt fogai nedvesen ragyogtak a félhomályban. Higiéniai szempontból csillagos ötös volt a lány. Amikor önként széttáruló combjai között a meztelen öléhez értem, és a ritkás, puha szőrzet alatt gyengéden simítottam rajta párat, csodálkozva fordult felém, sosem felejtem el szavainak őszinte meglepődésről árulkodó, éneklő hanghordozását: "hát te meg mit csinálsz?" Zavartan kaptam el a kezem, mert abban a kitárulkozott helyzetben ugyan erősen furcsálltam volna, mégis, egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy talán csőbe húzott, és segítségért vagy rendőrért akar kiáltani. Kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről, csak tényleg nem érti, mi okból babrálok a lába között. Ez ugyanis furán csikland neki. Ezt meg én nem értettem. Addig úgy tudtam, úgy a jó, ha csikland a csikló. Vagy mégsem? Igyekeztem nem kimutatni a türelmetlenségemet, és hogy nehogy megbántsam, szelíden megkérdeztem tőle, nem hallott még előjátékról? Az meg mi? - reagált érdeklődve. Sóhajtva kérdeztem rá, netán szűz még? Válaszként fejcsóválva nevetett. Akkor az eddigi partnerei hogyan fogtak hozzá, talán egyből berakták? Hát persze - jött magától értetődő hanghordozással a válasz. És a fiúk farkát nem szoktad előtte felállítani? Nem, felállítják azok maguknak. Nem idézek tovább a színvonalas diskurzusból, amiből egyértelművé vált, hogy a leányzó, noha a szüzességének nyilván többszörösen lőttek, szexuális téren analfabéta maradt. Csak azért is megragadtam a kezét, és az ujjait rákulcsoltam a meredten álló péniszemre. Nem mert szólni vagy vonakodni. Ökölbe zárt kis kacsóját addig tartottam ott, amíg magától rá nem talált a manuális ingerlés optimális tempójára, majd hátradöntöttem az ülését, és átvergődve a kiálló váltókaron, tettem, amit kezdeményező férfiként (lásd még macsó címszó alatt) tennem rendeltetett.

  Másnap este ismét találkoztunk, és ez így ment egy hétig. A szép cigány lány kezdett rájönni, hogy nem is olyan rossz dolog a másik testén babrálni, az izgalmas játékot a maga ízlésének megfelelően irányítani, s milyen jó móka figyelni az önkéntelen visszajelzéseket. Örültem, hogy egy világgal ajándékozhattam meg (Rejtő után szabadon). Annak már nem tapsoltam, amivel ő lepett meg engem.

  Egy hét múltán bevágott a villám. Kezdett fájni, ha vizelnem kellett, és az égető érzés napról napra elviselhetetlenebbé vált. A férfiasságom, sárgásfehér váladékot kibocsájtva, megállás nélkül nyáladzott, s reggelente alig bírtam lehámozni magamról az odaszáradt alsónadrágomat. Munka közben, az utcán, éjszakai álmomból felriadva örökös késztetést éreztem, hogy megvakarjam a tökömet, mert mintha termeszek rágták volna belülről, kegyetlenül csípett. A kellemetlen változásokról beszámoltam a lánynak, s másnap hiába vártam a szokott helyen. Köd előtte, köd utána, nyom nélkül felszívódott. A munkásszálló portáján érdeklődtem felőle, ahol foghegyről odavetették, hogy kijelentkezett, nem tudnak felvilágosítást adni róla, hogy hová tűnt. A farkam napról napra mind pocsékabb állapotba került, s mivel össze voltunk nőve, akaratlanul is átvettem letört hangulatát. Nem volt mese, a problémás öcskössel orvoshoz kellett fordulnom.

  Nehéz leírni azt a lelkiállapotot, amikor az ember szégyentől sápadtan beólálkodik a bőr- és nemibeteg-gondozó ajtaján, a betegfelvételi ablaknál leadja a személyi igazolványát, és szemlesütve helyet foglal a korábban érkezett kliensek fürkésző tekintetének kereszttüzében; szánalmas módon megpróbál elvegyülni. Egy darabig talán hitelesnek tűnően vakarhatja a karját vagy a lábszárát, mintha szimpla bőrekcémát szedett volna össze, de ha nyílik a nemi betegek fogadására szolgáló rendelő ajtaja és fennhangon a nevén szólítják, rögvest eljön az igazság pillanata. Igaz, akkorra az ember már olyan lelkiállapotba kerül, hogy minden mindegy. Annál nagyobb égés úgysincs, mint amikor be kell támolyogni a doktor vagy doktornő színe elé.

  Az íróasztalnál ülő középkorú, élveteg tekintetű, feltűnően buzeráns arcú doktor úr célratörő gyorsasággal kikérdezett a problémám felől, aztán közömbös hangon odaszólt, hogy vegyem elő, és néhányszor húzzam hátra a bőrt. Feszengve megtettem amit kívánt. Amikor eleget látott, intett a helyiségben tartózkodó három fiatal nővértanonc egyikének, hogy hozzon tiszta üveglapot és vegyen tőlem váladékmintát. A képem ekkor más nemhogy füstölt, egyenesen lángokban állt. Ha vödörnyi hideg vízbe nyomom, biztosan kicsap a gőz. Pubertáskori kelésekkel teletűzdelt arcán bátorítónak szánt mosollyal odajött hozzám az egyik szemüveges, egérfogú teremtés, és a zavartól pattanásnyira zsugorodott, viseltes pöcsöm hegyéről egy mini habverőnek látszó valamivel mintát vett. Azt egyenletesen szétkente a tárgylemezen, amit a Bunsen-égő lángja felett megmelegített. Közben hőmérőt dugtak a hónom alá, ami harmincnyolc fokos hőemelkedést mutatott. A doki elégedetten dörzsölte a kezeit, jókedvűen bólintott, hiszen minden gördülékenyen ment, összeállt az előre gyanítható kórisme: gratulálok, fiatalember, magának kiadós trippere van. Remek. Kitől kapta? Nem tudom - feleltem a valóságnak nagyjából megfelelően, végül is, mennyivel lettünk volna okosabbak, ha kinyögöm: a munkásszállóról lelécelt cigány lánytól, sáritól, akinek azonban nem ismerem a vezetéknevét. Más állandó vagy alkalmi partnere van, akinek tovább adhatta a fertőzést? Hát izé, igen... - álltam egyik lábamról a másikra, miközben kis híján elsüllyedtem a szégyentől. Neve, lakcíme? Csak Ágnest vallottam be a felvitt ránctalanító krémtől viaszosan csillogó bőrű, lárvaarcú doktornak, Zsuzsáról sumák módon hallgattam. Jó, akkor erre az időpontra szeretettel várjuk önt és a tisztelt hölgyet - lökött elém egy dátummal összefirkált cetlit. Ja, és a teljes gyógyulásig tartózkodjon mindenféle nemi kapcsolattól. Mindenfélétől, világos? Mindent megígértem, csak mielőbb távol tudjam magam a rettenetes helytől. A rendelőben sündörgő lányok egyike vigyorogva penicillin injekciót szúrt a hátsómba, a doktor felírt valami napjában többször szedendő antibiotikumot, és méla undorral kirúgott. Jöhetett a következő pórul járt fazon.

  Hazatérve tehát két nőnek, Ágnesnek és Zsuzsának kellett előadnom a problémámat (persze külön-külön), ami immár az övék is volt, anélkül, hogy szegények idegrohamot kapnának. (Erzsivel korábban békében, barátsággal elváltak útjaink, s a lány közel két évtizedre kikerült a látómezőmből. A kilencvenes évek végén többször összefutottunk néhány, barátságos beszélgetéssel töltött órára. Bár az addigra férjezett, magát két gyermek boldog édesanyjának tudható, péceli családi házban élő Erzsi kitartóan kapacitált, hogy feküdjünk le, magam sem gondoltam bele mélyebben, hogy miért, de tapintatosan elhárítottam a felajánlkozását.)

  A rossz hírrel persze nem arattam osztatlan sikert a lányok körében, de dicséretükre legyen mondva, nem rendeztek nagyjelenetet. Amit gondoltak rólam, azt jobbára megtartották maguknak. Ágnessel a megjelölt időpontban visszatértem a Fehérvári út és az Ulászló utca találkozásánál található rendelőbe, ahol külön-külön megvizsgáltak bennünket. Ennek eredményeként engem gyógyulttá nyilvánítottak, Ágnes meg - hál' Istennek - eleve el sem kapta a betegséget. A hírnek mindketten szívből örültünk. Az egészségügyben tanonckodó Zsuzsa pedig egy régóta praktizáló orvos barátnője révén vizsgáltatta ki magát, de szerencsére nála sem találtak fertőzésre utaló jeleket. Ezt a józan ésszel felfoghatatlan, tökéletesen felesleges (merthogy érzelmileg semmit, szexuális téren a partner időleges újdonságán túl kevés érdekeset nyújtó) félrelépésemet viszonylag olcsón megúsztuk. Leszámítva, hogy a lányoknál biztosan odalett a becsületem.

  Itt csak tájékoztatásul jegyzem meg, hogy írásom ezen szakaszában továbbra is az 1979-84 közötti évek (az "aranykor") érdekesebb eseményeiből szemezgetek. Ez a fent jelzett dátumok közé szorult öt-hat év életem fantasztikusan élménydús periódusa volt, annyira, hogy a bőség zavarával küzdve nem is tudom, hol folytassam. Lélegzetvételnyi szünetre elfordulok az alapjában elfuserálódott életemet széppé, vagy legalábbis elviselhetővé tevő lányoktól, és nyugalmasabb vizekre evezek.

 

  Magyarságtudat:

 

  Körülbelül ez idő tájt, úgy a '80-as évek legelején kezdett érdekelni a magyarságpolitika, s egyre inkább odafigyeltem a határon túli magyarokkal, főként az Erdéllyel kapcsolatos hírekre. Persze műkedvelő szinten, az autodidakta amatőrök anyagiaktól mentes, romlatlan lelkesedésével. Minél inkább elmélyedtem a napi rendszerességgel olvasott Magyar Nemzet cikkeiben, annál inkább rá kellett jönnöm, hogy írásai - zömmel - a szívemből szólnak, állásfoglalásai nagyjából fedik a politikával kapcsolatos elképzeléseimet. (Nevezett újságot apámtól "örököltem" meg, még a Dessewffy utcai időkből, de apán Kelenföldön is mindig Nemzetet olvasott, ami akkoriban, mint ahogy manapság is, az országos terjesztésű napilapok közül egyedül vállalta, vállalja fel a magyar szellemiség ügyét. Sosem felejtem el apámnak, hogy ő ültette el bennem a nemzeti érzés magvát, s örökségnek ez elég tőle.) Tollat ragadva néhány gondolatomat papírra merészeltem vetni, és a trianoni országhatárokon kívül rekedt magyarsággal, meg a véleményem szerint nem kielégítő magyarországi történelemtanítással foglalkozó levelet elküldtem a lap szerkesztőségének. Magam sem bíztam benne, de írásomat pár nap múlva változatlan formában megjelentették a véleményrovatban. Büszke voltam rá nagyon, a nyomtatott cikket mutogattam az ismerősöknek. A szerkesztőségtől valami pénzt is kiutaltak részemre.

 

  Ádám Jenő és a Szabad Európa rádióadó reakciója a cikkemre:

 

  1980 májusában jelent meg az egyébként nem nagy terjedelmű írás, és még e hónap 21-én rövid, de annál szívhez szólóbb levelet hozott Kelenföldre a postás. Számomra valójában ez jelentette az igazi jutalmat, elismerést, nem az újságban való megjelenés tünékeny dicsősége, meg a naivan őszinte mondatokért kapott zsebpénz. A világhírű zongorista Ádám Jenő, a Zeneakadémia nyugalmazott tanszékvezető tanára tisztelt meg saját kezűleg írt, pár sornyi levelével. Szó szerint idézem:

  "Kedves ifjú Barátom! Egy élete peremén ballagó muzsikus integet egy élete tavaszán járó kiváló ifjú felé. Olvastam cikkét a Magy. Nemzetben. Egyszerű, világos okfejtés, tisztán ítélő elme, hibátlan történelmi szemlélet - és mennyire bölcsen: magyar! Reménytkeltő. Nem vész el a nép, amelynek ilyen fiai vannak. Szívből gratulál, óhajtván boldogulását, gondolatai további virulását, meleg üdvözlettel, Ádám Jenő zeneművész, a Zeneak. ny. tanszékvezető tanára. Bp. 980. V. 21."

  Ádám Jenő évtizedeken át fogalomnak számított a hazai és a nemzetközi komolyzenei életben, oly mértékben, hogy a rádióban, tévében annyit foglalkoztak a munkásságával, gyakori és nagy sikerű külföldi koncertjei méltatásával, hogy lehetetlen volt elsiklani az információk felett, minél fogva még bennem is tudatosult a neve, pedig különösebben nem lehetett megvádolni a komolyzene iránti rajongással. A tanár úr biztató sorait válaszlevélben köszöntem meg, a borítékot a Moszkva téri lakására címeztem.  

  Ám a levelem, illetve az abból keletkezett cikk pályafutása ezzel még nem fejeződött be. A munkahelyemen egy műszak alatt két, titokzatoskodó képet vágó kollégám is félrehívott (egyórás eltéréssel, külön-külön), mondván, előző este hallgatták a Münchenből sugárzó Szabad Európa Rádió magyar nyelvű élő adását, és ott, valami magyarságtudatról írt újságcikk kapcsán többször elhangzott a nevem. A nagy tekintélynek örvendő rádióállomás ötven (!) percet szentelt az általam pedzett kérdéseknek, a riporterek vissza-visszatérően dicsérték a cikkíró szokatlanul bátor témaválasztását. Hát ez az! Pontosan ez volt az egyik legnagyobb baj a szocializmussal, hogy tudniillik az 1980-as évek elején bizonyos fokú bátorság szükségeltetett ahhoz, hogy egy Magyarországon élő magyar ember felvesse a határon kívül rekedt, a környező országok hivatalos szervei által köztudottan elnyomott nemzettársai ügyét.

  (A Szabad Európa Rádióról - röviden SZER - tudni kell, hogy amerikai pénzből bőkezűen támogatott, nagy hatótávolságú rádióadó volt, amely a hidegháború és az azt követő évek idején, ellensúlyozandó a hazug kommunista propagandát, főleg politikai vonatkozású híreket sugárzott a Szovjetunió érdekszférájának számító szocialista országokba. Mindegyikbe, kinek-kinek a maga nyelvén. A müncheni székhelyű adót a fiatalok is kedvelték idehaza, merthogy az '56-os disszidens Cseke László könnyűzenei műsora, a késő délutáni órákban jelentkező Tinédzserparti (Teenagerparty) folyton a legújabb nyugati rock nótákat nyomta. Na igen, odaát is értettek a néptömegek befolyásolásához. Idehaza a "menő" együttesek zöme ezeket lekoppintva alapozta meg népszerűségét, későbbi karrierjük ezekben a jól-rosszul sikerült utánzatokban gyökerezett. A szocialista tábor belügyi hatóságai a Szabad Európa hírműsorait a nyugati határszélre telepített zavaróállomásokkal igyekeztek élvezhetetlenné torzítani, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A népszerű adó tömegbefolyására jellemző, hogy a hatvanas években kimondottan tiltották a hallgatását, ha valakit bizonyíthatóan rajtakaptak - például a falon át hallgatózó szomszéd feljelentése nyomán -, a rendőrség eljárást indított ellene. Ez a szigor a hetvenes-nyolcvanas évekre felpuhult, s már csak a csoportos hallgatását tiltották, szűk családi körben legálisan lehetett hallgatni, kizárólag alaphangerőn. De tüntetőleg felerősíteni, az adások idején a nyitott ablakba kitenni tilos volt.)

  Emlékszem, közeledett a hétvége, amikor megint esedékessé vált, hogy szombat-vasárnapra kiköltözzek Ágneshez Gödre. (Szülők hol másutt, mint a horányi telken.) Alighogy beestem a lakásba, a bazi nagy rádiójuk keresőjét azonnal a Szabad Európa hullámsávjára állítottam, reménykedve, hogy a délután vagy az este folyamán megismétlik az ominózus adást, vagy valamilyen formában utalást tesznek rá. De hiába füleltem egész este (csúnya dolog, de még a szeretkezések legmámorítóbb pillanataiban is - hiába, hiúság és becsvágy kéz a kézben jár), nem ismételték meg. 

  A cikk nem remélt sikerén felbuzdulva abban az évben még egyszer írtam a szerkesztőségnek, ezúttal valami kulturális témában fejtettem ki a véleményemet. Az előzőnél kétszer hosszabb írást megint közlére méltónak találták, ismét kaptam érte pénzt, többet is, mint elsőre. Ennek a cikkemnek azonban semmiféle visszhangja nem támadt.

 

  Cikkem a Nők Lapjában:

 

  1981 augusztusában újfent rám tört az írhatnék, most a Nők Lapja vitarovatában (32. szám, 20. oldal) villantam meg. "Nem öncélúan meztelenkednek" címmel a mozivásznon és a tévében látható, illetve a magyar nyelvű sajtótermékekben olvasható erotikus töltésű jelenetek, regényrészletek össznépi elfogadtatása mellett kardoskodtam, mintegy másfél hasábon keresztül. Izzó hangvételű levelemet - igazam tudatában - jóhiszeműen és naivan aláírtam, feltüntetve a pontos címemet, amit a szerkesztő megjelentetett a leközölt írás alján. (Titkon abban reménykedtem, hogy ismét pénz áll a házhoz, s akkor a postás tudja, hova hozza. A nevet és a címet egyébként mindenképpen oda kellett írni, egyébként, mint névtelen küldemény, kapásból a szerkesztő papírkosarában kötött volna ki. De a pontos adataimat nem kellett volna leközölni az újságban. Sőt. Lehetséges, hogy az írásom tartalmával egyet nem értő szerkesztő direkt szúrt ki velem, ami, ha így történt, meglehetősen etikátlannak, a hatalommal való önkényes visszaélésnek számít. Ha figyelmetlenségből került oda, az más. Akkor csak simán faszkalap. Ha nő volt az illető, akkor is. Női faszkalap. Bájos kis képzavar.)

  Pénz helyett tucatnyi gyalázkodó levél várt rám a leveles rekeszben. Ennyi gyáva hülyét egy rakáson! Nők és férfiak, körülbelül fele-fele arányban. Pszichológiai tanulmány mindegyik. Min szidott, köpködött rám, a gyakorlatban sosem létező "szocialista erkölcs" nevében gyűlölködve szapulta az "erkölcstelenségemet", sőt megdöbbenve olvastam, hogy egyesek odáig mentek a fröcsögésükkel, hogy az anyámat emlegetik. Nem vitatkoztak, hanem alpári stílusban, gorombán ítélkeztek. Egyikőjük hat, sűrűn telegépelt oldalon tette ezt, bár igaz, ez a levél - a többihez képest - mérsékelt hangvételűnek számított. A félbehajtogatott lapok alig fértek be a borítékba. De se név, se cím, egyikük sem írta alá a maga dühödt levélkéjét, hanem gyáván megbújt a névtelenség fedezékében. Nem tudtam rájönni, tulajdonképpen mi generálja a féktelen haragjukat? Ha másra nem, emberismeretem bővítésére mindenképpen jók voltak a rengeteg tanulsággal szolgáló irományok.

 

  Ágnes és Erzsi is terhes lesz tőlem:

 

  A hetvenes évek végén Ágnes teherbe esett tőlem. Nem vigyáztunk eléggé, s amikor gyanúsan hosszú ideig nem jött meg a havi vérzése, nőgyógyásszal kivizsgáltatta magát. A szülei nem tudhattak róla. Azt az időt, ami alatt a váci kórházban elvégezték rajta az angyalcsináló műtétet (becsültem Ágnes bátorságát), és az utána, a Villányi úton lakó vénecske barátnőjénél töltött néhány pihenőnapot úgy állította be a szülei előtt, mintha hosszabb vidéki kiránduláson vett volna részt a kedvenc barátnőivel. 

  S mit tesz Isten, néhány hónap eltéréssel Erzsi ugyancsak terhes lett tőlem, de nála, mivel korai stádiumban észlelték az elváltozást, "egyszerű" injekcióval hajtották el a gyereket. A kemény fából faragott lány már csak akkor szólt minderről, amikor egy hete túl volt mindenen.

  Erről nem beszéltem nekik, de az ez idő tájt legjobb barátnőim időben egymáshoz közeli terhességmegszakítása nagyon megviselt. Egyrészt sajnáltam a lányokat (főleg a nagyobb kínokat kiállt Ágnest) az elszenvedett testi-lelki tortúrák miatt, másrészt elborzadva gondoltam bele, hogy az élet felé vezető úton éppen csak pár tétova lépést tett, kioperált, illetve injekcióval elhajtott embriók véres kis teste vagy a "veszélyes hulladék" feliratú kórházi konténerben, vagy egy orvosi kutatólaboratórium asztalán végezte. A kurva életbe! A fiaim vagy a lányaim lehettek volna, már javában élhetnék a felnőtt életüket, s én nem voltam sehol, amikor ki kellett volna állni a védtelen, kiszolgáltatott kis lények mellett. Az akkoriban keletkezett lelkifurdalásom máig nyomaszt (életfogytig tartó bűntudat lett a büntetésem), de az abortusszal "törvényesen" megölt gyermekeimen nem segít az utólagos szánom-bánom.

 

  Munkahelyi történetek:

 

  Néhány sor erejéig visszatérek a munkahelyem, illetve az ottani viszonyok ismertetésére. A miheztartás végett ismét jelzem, hogy továbbra is 1979-84 között járunk.

  Esetenként előfordult (mondjuk, átlag kéthavonta), hogy a délutános műszak befejeztével, miután végeztünk a zuhanyozással és az öltözéssel, a napközben ebédlőnek használt kisebb teremben - a szennyes, pitiáner húzásai miatt közutálatnak örvendő, s a jogos megvetést bizonyos, félig-meddig illegális gesztusok megtételével ellensúlyozni szándékozó műszakvezető S. úr engedélyével - leforgattunk néhány rövidebb pornófilmet. A mindenféle kísérő hang, zene vagy alámondás nélküli, némán pergő nyolc milliméteres, fekete-fehér filmek általános népszerűségnek örvendtek a szerviz túlnyomórészt férfi alkalmazottainak körében, de azért, kisebb különálló csoportot képezve, néhány nő is meghúzódott a sötét háttérben. Az átlag húszperces, svéd vagy német gyártású, karcosra nézett filmek szaftosnál szaftosabb jelenetei felölelték a pornó minden változatát, ezek tételes felsorolásába nem megyek bele. Amit ki akarok hozni ebből az egészből az az, hogy mai fejjel mennyire furcsállom ezeknek a vetítéseknek a semmi máshoz nem hasonlítható hangulatát. Csodálom a kialakult helyzet(ek) kafkai abszurditását. Hiszen a tömény erotikától átitatott levegőjű helyiségben lélegzet-visszafojtva ott meresztette a szemét egy rakás, a nadrágja alatt félig-meddig álló farkú hapsi, akik talán rég nem a filmben játszódó eseményeket figyelték, hanem - a falra vetített képsorok hatására - egy ideje a hátuk mögötti székeken ücsörgő csajokról, kolléganőkről fantáziáltak. S ezzel valószínűleg tisztában voltak a háttérben levágásra érett tyúkokként összebújó nők, akiknek a látottaktól ugyancsak bizsergett a lábuk köze, akik ennek az érzésnek a megéléséért jöttek, különben nem lettek volna ott. Egymástól karnyújtásnyi távolságra a hús-vér férfiak és a néha talán riadtan rebbenő szemű nők (ruhában, mégis, egymás fantáziájában anyaszült meztelenül), a sík falon meg orrba-szájba dugnak a pornószínészek! Ez maga a legkínzóbb, legagyafúrtabb perverzitás! Mialatt a terem fülledt csöndjét csak a vetítőgép halkan percegő-surrogó filmdobjának hangja törte meg, azonos irányba fordított arccal mindenki jól nevelten úgy tett, mintha egy tökéletesen érdektelen termelési értekezleten hallgatná az unalmas dolgokról locsogó előadót, s nem a legvadabb szexjelenetek játszódnának le az orra előtti mozgóképeken. Az emberek az előadások végén rendezett sorokban, csendben és fegyelmezetten - a kívülálló azt hihette volna, megilletődötten - távoztak, de a kelleténél erősebben csapódó kocsiajtók és a felbőgetett motorral, kipörgetett kerekekkel induló, hosszan kihúzatott autók pontosan jelezték az idegszálakban felgyülemlett feszültséget.

 

  Tévéfelvétel a szervizben:

 

  Éveken át futott a televízióban valami, mindig szombatonként adásba kerülő könnyűzenei sorozat (azt hiszem, Egymillió fontos hangjegy címen), aminek a külső felvételeit az extremitás és a modernség jegyében a lehető legképtelenebb helyszíneken vették fel. Akkoriban minden második szombat munkaszüneti nap volt, miáltal a hétvégi ügyeletet felváltva adtuk a másik műszakkal. Egy ilyen munkás szombat délelőtt hozzánk is kivonultak a tévések, s kékre festett stúdió kocsijukban hozták magukkal a súlyos kameráikat, tucatnyi erős jupiterlámpát, több kilométernyi elektromos kábelt, meg ami ilyenkor kell.

  Az elkényeztetett énekesek a sztárolt együttesek már akkoriban is playback-re tátogtak, hol a kriptaszerű szervizakna fenekéről, hol a karos emelővel felemelt kocsik lehúzott ablakán keresztül, hol meg a gondosan zsírtalanított satupadokon állva. Kedvencem, Szörényi Levente például egy szál gitárral a kezében a lakatosműhely és szerelőcsarnok közötti szélesebb átjáróban közelített a kamera felé (kellemesen melankolikus dalt énekelve az őszről), a "hangulatos" hátteret az egymásra dobált karosszériaelemek és a megtört kocsik sora adta. Eszem a nagy ívű ötleteket kitaláló rendező csavaros észjárását.

  A népes tánckarnak a zárt szerelőműhelyben előadott előadott produkcióját úgy képzelték el felvenni, hogy jókora, három lábon álló, dög nehéz kamerát felrakják az öt tonnát elbíró hidraulikus emelőre, amit a kamerát kezelő operatőrrel együtt maximális magasságig emelnek, és menet közben, vagyis a kamera emelkedése közben filmezik a táncosok tündibündi szökdécselését. Igen ám, de ki tartsa folyamatosan nyomva az emelőszerkezet gombját? Nem mindegy ám! Ehhez pallérozott elméjű szakember, valami régi belsős kolléga szükségeltetik, állapították meg a rendező minden felelősséget másra hárító munkatársai, méghozzá az emelkedés-süllyedés közben vérfagyasztóan hörgő és bőgő szerkentyűt ízig-vérig ismerő, avatott szerelőre van szükség. Álltunk ott félkörben és tátottunk a szánkat vagy tízen. A csiszolt agyú rendező szeme körbefutott rajtunk, aztán határozottan rám bökött: nyomjam én a hüvelykujjammal a zöld gombot, a végén tiszteletdíjat kapok érte. Egy valahonnan előtermett, fontoskodó csicska máris felírta a nevemet és a lakcímemet. Hej, de büszke voltam, hogy egy ilyen nagy művészember (a nevére nem emlékszem) első ránézésre meglátta bennem a tehetséget! A felvételig hátra volt félóra, addig kimentem az egyik haverral a büfébe, hogy a nagyjelenet előtt bekapjunk valami emberes tápot. Tíz perc alatt végeztem a szendvicsekkel és izgatottan, de tettre készen siettem vissza.

  Addigra viszont felvették a jelenetet, a csoportban ácsorgó, kimelegedett táncosok törülközővel szárították magukról az izzadságot. Csalódott voltam, hogy az ígéret ellenére nem bábáskodhattam a születendő művészi produkció körül, porig sújtott, hogy a magam szerény eszközeivel nem járulhattam hozzá a minden bizonnyal örökbecsű alkotáshoz. Keserűen gondoltam rá, hogy végül nálam érdemtelenebb nyomkodta azt a zöld gombot, de hát úgy kell nekik. Késő bánat. Szegények nem éreztek rá, hogy mellőzésemmel mit veszít a huszadik század végi magyar filmművészet.

  Egy hét múlva hivatalos, fejléces papírt találtam a postaládában; ekkor és ekkor szíveskedjek befáradni a Magyar Televízió székházába, és a pénztárnál vegyem fel a járandóságomat. Befáradtam a Szabadság térre (a volt Tőzsdepalotába), ahol aláírásom ellenében leszámolták a háromszáz forint körüli összeget. Kicsit keveselltem az el nem végzett megbízásért kapott potya pénzt, ráadásul, amikor hetekkel később megnéztem az adást, furcsálltam, hogy a stáblistán nem tüntették fel a nevem. Sebet ejtettek az önbecsülésemen. Azóta neheztelek a királyi tévére. Úgy vélem, joggal.

 

  M.-né N. Éva - munkahelyi szerelem:

 

  Kolléganőmmel, későbbi szeretőmmel, M.-né N. Évával nem tudom, hogyan hoztuk össze a kapcsolatunkat, de egyszer csak kettőnk érzelmes történetének kellős közepén találtam magam.

  Éva adminisztrátorként dolgozott a Nagytétényi úti szervizben, ahol beosztástól, szakmai pozíciótól függetlenül minden hatvan év alatti férfi és ivarérett fiú a nyálát csorgatva fente rá a fogát. (Lehet, hogy néhány nő is. De akkor még nem volt trendi a leszbikusság.) Ezen az egyöntetű reakción legfeljebb az csodálkozhatott, aki még nem látta Évát. A kedves arcú, feltűnően ápolt fogú, csodálatos mosolyú, a kicsattanó életörömtől mindig vidám, húszas évei közepén tartó, elbűvölő egyéniségű lány látványosan kilógott az irodai munkába beleszürkült, hízásnak indult, a megjelenésükre keveset adó, lompos kartársnői közül. Legfőbb testi erényei a formásan, de nem kihívóan gömbölyödő hátsójában és a természet bravúrjának tekinthető remek lábaiban mutatkoztak meg. Őstehetséggel megáldott grafikus, ha kínjában vért hány, vagy élete hátralévő részét a nemes feladat megoldásának szenteli, akkor sem lett volna képes olyan finom vonalvezetésű feneket, combokat és vádlikat rajzolni. Előnyös testi adottságaival tisztában lehetett maga is, hiszen kék hivatali köpenye alatt szinte kizárólag rövid, feszes szoknyában jelent meg a színen, amitől a mocskos fantáziájú szerelők félbehagyták a munkájukat és csillogó szemmel összesúgtak a háta mögött. (Én ilyenkor kiballagtam a büfébe, hogy rendeljek magamnak egy kásásra fagyasztott málnaszörpöt. Az ideiglenes lehűtött.) Éva jelenléte kimondottan negatív hatással volt az üzem termelékenységére. Kis mellei laposan szerénykedtek a blúza alatt, de hát szült már egy gyereket, s az ezzel járó szoptatás parányit megviselte teste azon részét.

  A férjezett Éváról a legnagyobb rosszindulattal sem lehetett állítani, hogy bárcás lett volna, hiszen miközben láthatóan élvezte, félig lehunyt szemhéjakkal, hálás mosollyal nyugtázta az egyedülállóan formás alakját gusztáló férfipillantásokat, egy bizonyos határt nem engedett átlépni a flörtölésben. Ezt külön díjazták benne a srácok. Nem kellett félteni, a maga derűs, tapintatos módján helyére tudta tenni a magukról elfeledkező túlzottan bizalmaskodókat.

  Úgy vélem, magam is néhány frappánsnak szánt bókkal indítottam nála, olyanokkal, amilyenekkel naponta elhalmozták a közelségétől felvillanyozódó, a belső kisugárzásától aktivizálódó fiúk, férfiak. Miután kijópofiztam magam előtte, mentem a dolgomra; bukott elődeim példáján okulva nem számítottam áttörésre. Nem tudom, mégis milyen megfontolásból esett rám a választása, de észrevettem, hogy munka közben egyre többször jön oda hozzám valamilyen légből kapott, mellékes ürüggyel, és hogy emiatt a munkatársaim mind gyakrabban vetnek felém irigykedő, hovatovább neheztelő pillantásokat. Aha!, helyben voltunk: a srácok féltékenyek lettek a tényleg nem tudom, minek köszönhető sikeremre. 

  Aztán egy nap, amikor délutános munkarendben dolgoztunk, vakmerően meghívtam autókázni másnap délelőttre. A lámpaláztól alig bírtam kinyögni az óhajomat, amit a mondókám végén kínomban majdnem visszaszívtam, de Éva nagyon megörült a vallomással felérő hívásnak, látszott rajta, hogy régóta számít tőlem effélére lépésre. Elugrottunk a Velencei-tó feletti dombon, az M7-es mellett magasodó kilátóhoz (a ronda és életveszélyes vasszerkezetet azóta elbontották), fentről sokáig gyönyörködtünk a békés körpanorámában, kéz a kézben körbesétáltuk a szélfútta dombtetőt, a randi vége felé pedig csókolóztunk.

  Kis kiruccanásunkat pár nap múlva megismételtük, de ezúttal máshová igyekeztünk, a jó öreg Pilis sokat látott, a titkok őrzésében megbízható fái közé. Bekanyarodtam egy általam nagyon is jól ismert földútra, ahol a sűrűn nőtt bokorsor révén megfelelően takarva voltunk az amúgy sem túl forgalmas országút felől, és a megdöntött üléseken egymás karjaiba hullva adtunk az érzéki szerelemnek.

  Éva szeretkezés közben sem tagadta meg egyéniségét. Amíg mások elrévedő szemmel vagy komoly, átszellemült arccal adják át magukat a nemi élet gyönyöreinek, ő mindvégig elégedetten mosolygott, boldogságtól csillogó szemmel néha a fülembe súgta, mikor milyen kényeztetésnek örülne leginkább, szóval a maga tapintatos módján irányított, de úgy, hogy ezzel meg ne bántsa férfiúi hiúságomat, és egy életvidám, szerelmes fiatalasszony gyöngédségével viszonzott minden figyelmességet. A szexet az élet szerves részeként, természetes velejárójaként fogta fel (ezt az egészséges életszemléletet - Éva hatására - utóbb én is magamévá tettem, s egyszeriben semmivé lett a fiatalkorom óta kínzó gátlásosságom), nem csinált nagy hűhót körülötte, vetkőzés és szeretkezés közben nem húzódozott, nem irult-pirult a látszat kedvéért; fenntartások nélkül, szinte gyermeki örömmel vetette magát a jóba. Gyönyörű testével nem fukarkodott, mint önzetlen háziasszony, minden fellelhető, ismertebb és kevésbé ismert - néha kimondottan ínyencségnek számító - falatot felkínált magából a kedves vendég jóllakatása érdekében. Egyedül az anális közösüléstől idegenkedett, de elmondása szerint attól is csak azért, mert szülés közben felvágták a hüvelye és a végbele közötti rövid gátat (hogy a kisfia feje könnyebben kiszabaduljon), s olyan trehányul varrták össze, hogy néha székelés közben is kisebb fájdalmai támadtak. Egy onnan érkező behatolás pedig - főleg, ha türelmetlenül, kellő előkészítés nélkül csinálják - fájdalmas tud lenni. Persze hogy tiszteletben tartottam a kívánságát, és kerültem azt a területet, ami a bódult pillanatokban meglehetős önuralmat igényelt. Éva kedvenc póza ugyanis az volt, ha hátulról hatoltam a hüvelyébe, és hát ugye, a csiszolt elefántcsont simaságával, mindazonáltal ruganyos labdaként gömbölyödő, kitárulkozó fenékhalmok látványára még pajzánabb gondolatok születtek a fokozódó kéj ködébe burkolózott agyban.           

  Egyszer tényleg csak a kirándulás, csavargás szándékával mentünk a közeli hegyek közé. A hazafelé vezető úton, ahogy egy felületesnek indult pillantást vetettem a mellettem karnyújtásnyira, laza terpeszben, enyhén szétvetett lábakkal üldögélő, magában dúdolgató lányra, pásztázó tekintetem megakadt a nyurga combok találkozásánál beomló, vékony anyagból készült ruha alatt felsejlő, finoman ívelődő vénuszdombon, s máris rám tört a fullasztóan kínzó vágy. Éva erotikus kisugárzása akkor is működött, ha a maga részéről nem tett hozzá tudatosan semmit. Nem akartam szólni a lánynak, meg aztán kezdtünk kifutni az időnkből. De feltűnt neki a szótlanságom és egyenesen rákérdezett a hosszas hallgatás okára. Vezetés közben hímezve-hámozva, de őszintén előadtam, hogy nem tehetek róla, de megvadít a közelsége, a hajából, bőréből, ruhájából áradó illat, érzékeny ujjainak simogató érintése a tarkómon, és bár rém fáradt vagyok, most is a vele való szeretkezésen jár az eszem, különben pedig veszettül sajognak a heréim. Meglepett, ahogy szenvedélyes hangon kifakadva majdhogynem sértődötten leszidott a butaságomért, amiért nem szóltam előbb, és feleslegesen kínoztam magam, amikor itt van ő, többek között azért, hogy segítsen, ha szükséges. Elvégre szeretjük egymást. Mindezt olyan magától értetődő természetességgel, az elfogódottság legkisebb jele nélkül, szolgálatkészen adta elő, mintha arra kértem volna, hogy ugyan, adjon már egy körözöttes szendvicset a hátsó ülésen heverő kosárból. Akárhogy siettünk, egy alkalmas pihenőnél intett, hogy álljak félre az autóval, és mint egy sürgősségi ellátást nyújtó ápolónővér, ügyes szájával öt perc alatt szakavatott elsősegélyben részesített. Imádtam a lányt, rajongtam érte, s nem elsősorban az erotika terén nyújtott teljesítményéért, bár az is megért volna egy hálaadó misét, hanem az utánozhatatlan egyéni stílusáért.

  Ritkán, csak akkor, ha délutános műszakban dolgoztunk, délelőttönként feljött hozzám a lakótelepi lakásba, ahol imádott a szoba közepére, a szőnyegre dobott pokrócon szeretkezni. A puhányoknak való ágyat, mint túl kézenfekvő megoldást, általában mellőztük. Kívánsága mögött eleinte valami különös hóbortot sejtettem, mígnem egy hosszabbra nyúlt aktusunk nyugalmasabb szakasza közbeni puhatolózásomra, rázkódva és fuldokolva a nevetéstől az alacsony mennyezeten éppen felettünk lógó csillárra mutatott. Hátrafordítottam a fejem és mindjárt megértettem, mit talál olyan viccesnek. A nagy méretű, áttetsző üvegtálra hasonlító csillár alján mintegy tíz centiméter átmérőjű, rézszínű, harmadába vágott fémgömb domborodott. Díszítés gyanánt. Korábban, ha sietve készültem valami randira, és a fürdőszoba épp foglalt volt, nemegyszer álltam alá, hogy felemelt fejjel megigazítsam benne a hajamat. A domború felületén fémfestékkel egyenletesen bevont tárgy erősen torzító tükrében a lány széttárt nyurga combjai között függőleges, hogy ne mondjam, vertikális síkban mozgó fenekem valóban mulatságosan festett, különösen akkor, amikor megemeltem, és ettől bődületesen megnőttek a napfényt sosem látott, világos farpofák. A rám is átragadt nevetéstől hamarosan kiestem a lány forró öléből, s hogy tovább fokozzam a helyzetben rejlő komikumot, kispárnákat gyömöszöltem Éva karcsú dereka alá, merthogy így az én le-felhullámzó testem is közelebb került a hátsómat ettől még groteszkebb formában visszatükröző csillárhoz. Nem voltunk egészen normálisak, de nem baj. Kinek fájt? Fő, hogy remekül elbolondoztunk, s jól éreztünk magunkat egymás társaságában.

  Egyszer minden kapcsolat megkopik, a kezdeti varázsa elillan, s eljön a búcsú ideje. Fél éve járhattunk, amikor Éva utoljára jött fel hozzám. Amikor szokásához híven nem beviharzott, hanem csöndben belépett az ajtón, még nem tudtam, hogy rossz hírt fog közölni. De nyílt, becsületes ember lévén az első percben a szemembe mondta szakításunk tényét, amit azzal indokolt, hogy a férje gyanút foghatott, mert bizonyos jelek arra utalnak, hogy szaglászik utána. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy megunt és ezzel a szöveggel akart lerázni, mindenesetre lesújtott a váratlan bejelentés és mélyen elkeseredtem. Éveket adtam volna az életemből, hogy megtarthassam, de ezt nem mondtam neki, mert nem akartam még inkább megalázottnak érezni magam. A büszkeség... Ő se volt vidám hangulatban, de, hogy szép emlékkel búcsúzzunk, elhatároztuk, hogy utoljára szeretkezünk egy nagyot, s aztán barátságban elválnak útjaink.

  Nem tudom miért, a fürdőszobát választottuk búcsúkefélésünk színteréül. Egészen odáig legfeljebb mosakodás céljából fordultunk meg ott együtt. Éva a kád peremére támaszkodott, s derekára sodort szoknyában, kedvenc pózában, nekem háttal fogadta a lökéseimet. Egy darabig a szokott mederben csordogáltak az események, amikor egyszerre bekattantam a lány elvesztése miatt érzett lelki fájdalomtól és csúnya dologra vetemedtem. Visszaélve a felállásból adódó kiszolgáltatott helyzetével, gonoszul benyomtam oda a lánynak, ahová mindig is tiltva volt. Nem törődtem az ellenkezésével, erősen lefogtam és nyomtam. Mi tagadás, bunkó módon viselkedtem, de azt akartam, hogy ő is érezze a fájdalmat, ha másképp nem, legalább fizikailag. Amikor elengedtem, könnyes szemmel nézett rám. Kitakarodtam a fürdőből, lerogytam az ágyam szélére, s hagytam, hogy rendbe szedje magát. Az ajtóból rövid, bánatos szerbusszal köszönt és sietve elhagyta megaláztatása helyszínét. A szervizben sokáig kerültük egymás társaságát, aztán néhány hónap múltán helyreállt közöttünk a kapcsolatunkat megelőző, semleges kollegiális állapot. 

 

  Darázsderék:

 

  Az egyik nyáron szőke, jellegtelen arcú, nevesincs (magamban Darázsderéknak hívom) lány suhant át az életemen. Akár a semmiből születő könnyű, hűs szellőét a nyári forróságban, tudatommal szinte fel sem fogtam, de az ösztöneimmel nyugtáztam futó, jótékony érintését. Felbukkanása gyorsan elsimuló gyűrűket vetett nyugalmam alig fodrozódó taván, de emléke bennem él, mindjárt leírom, miért.

  A szerelőműhelyben ismertem meg, az anyja takarítónőként dolgozott a szervizben. Vége felé jártunk a délutános műszaknak, amikor a kinti langyos sötétből, szembetűnően karcsú derekán széles bőrövvel, combközépig érő szoknyában, sportos felsőtestére feszülő rövid ujjú, vízszintes csíkozású színes trikóban belépett a kitakarított műhely világos épületébe. Valamelyik munkatársammal pont ott, a bejárat közelében beszélgettem, és brahiból odaszóltam valami kedveset, hízelgőt a mellettünk elhaladó hegyes csöcsű, tizenhat-tizenhét évesnek gondolt lánynak. Akkor még nem tudtam, hogy a nálunk takarítgató anyja elé jött, hogy a leszálló estében hazakísérje. A szavaimra nevetve tovasuhanó leányzó egy percen belül visszatért, s csodálkozva láttam, hogy szorosan mellém áll, épphogy belém nem karol, s mintha teszem azt régi barátnőm vagy a feleségem lenne, az oldalam mellől figyelmesen hallgatja az újszerű helyzettől dadogni kezdő kollégám szavait, aki kisvártatva bele is sült a mondókájába. Magyarázatra várva, értetlenül bámultuk a közénk furakodott teremtést, aki ettől nemhogy pirulva elpárolgott volna, hanem mint akit a füle hallatára agyba-főbe dicsérnek, hol egyikünkre, hol másikunkra mosolygott. Bolond ez a lány, vagy mi van vele? Bosszúsan kérdeztem tőle, mit óhajt, hiszen láthatja, hogy a munkatársammal beszélgetek. Jó, jó, de ő is beszélni szeretne velem, méghozzá sürgősen, mert mindjárt haza kell mennie a mamával. Erre a jól nevelt haver, mintha szél fújta volna el, udvariasan elhúzott a közelünkből. A szemem sarkából láttam, hogy tucatnyi munkatársam tisztes távolból vigyorogva figyeli kettősünket.

  Magamban némi szorongással olyasmire számítottam, hogy a kis szöszke megneheztelt, s mindjárt szóvá teszi az iménti odaszólásomat, amiben ugyan nem volt semmi bántó, de ezeknél a nőknél mit lehet tudni? Csak nem akar jelenetet csinálni az ártatlan, barátságosnak szánt szavak miatt? Á, nem ezt forgatta a fejében!

  Ahogy kettesben maradtunk, nem sokat teketóriázott, expressz ajánlva randit kért tőlem. Másnapra. Mondván, hogy az anyján kívül nincs senkije és szeretné, ha összejönnénk, barátkoznánk. A hajam égnek állt a merészségétől. Nekem (a ritka kivételektől eltekintve) néha napokba, volt úgy, hogy hetekbe telt, mire összeszedtem a bátorságomat, kispekuláltam, milyen szöveggel szólítsam meg a kiszemelt lányt (pedig nemigen volt részem nyers elutasításban), ez meg egyszerűen odajön azzal, hogy haverkodjunk. Hát jó. Elsősorban azért, hogy mielőbb véget vessek a felénk irányuló, mind nyomasztóbb közfigyelemnek, megállapodtam vele az ultimátumszerűen megadott másnapban. A háttérben bambán bámuló melósok guvadó szeme láttára, amolyan közeli rokonok módjára jobbról-balról sután megpusziltuk egymást, s a darázsderekú lány diadalmasan ellibbent az időközben előkerült anyja oldalán.

  A merész kis szöszke a régi Balatoni út közelében, a Tétényi-fennsík egyik öreg tanyáján élt az édesanyjával. Reggel odaálltam a gond nélkül megtalált hosszú bekötőút torkolatához, és a pontosan érkező, csinosan kiöltözött leányzót beültettem a kocsiba. Sejtelmem sem volt, milyen tervei vannak velem kapcsolatban, azt viszont tudtam, hogy én mit akarok tőle. Egy egész, erotikus gondolatoktól átforgolódott, álmatlanul töltött éjszaka állt rendelkezésemre, hogy kitaláljam. Ennek eredményeként betöltött fényképezőgép lapult a hátsó ülésen. A szőke ciklon egyből kiszúrta, de a szeme sem rebbent.

  Amíg kifelé hajtottam a városból, semmiségekről társalogtunk. Ha a helyzet vagy a szükség úgy kívánja (s most úgy véltem, úgy kívánja), semmitmondásban is nagyszerű partner tudok lenni. Ha a tenyerembe köpve összekapom magam, órákig dőlnek belőlem az általánosságok és az értéktelen közhelyek. A butuska lány is azok népes táborába tartozott, akik vevők a felületes hallgatóság számára eredetinek ható, valójában gagyi panelszövegre. Hiába no, szőke volt az eszemadta, ráadásul természetes szőke. 

  A kedves szobám és a munkahelyem után sorban harmadik otthonomnak számító Pilisbe érve rákanyarodtam a jól ismert ösvényre, ami harminc méterrel beljebb kisebb tisztásban végződött. Meleg napfény, érett nyári színekben zöldellő erdő, a lombos ágak között násztáncot járó, csicsergő madarak, döngicsélő méhek és egyéb rovarok (zömmel vérszomjas szúnyogok) fogadtak minket az érkezési oldalon. Fura kis teremtés volt ez a leányka. Kimért, modoros jólneveltsége anakronisztikusnak tűnt a természetességgel átitatott, életteli erdei közegben. Olyan engedelmesen viselkedett, mint egy éheztetéssel, lelki terrorral megfélemlített túsz, vagy veréssel alaposan beidomított rabszolga, pedig semmi oka nem volt rá, hogy tartson tőlem, zavarba ejtő félénksége miatt inkább - legalábbis eleinte - én éreztem feszélyezve magam. Egyhamar rájöttem, hogy nem a félénkség, hanem a tapasztalatlanság bénítja; egyszerűen nem tudja mit kell tennie, ha én ezt meg azt teszem vele. Szégyellte a tudatlanságát, amit persze semmi pénzért be nem vallott volna, de dicséretes szorgalommal vetette magát a tanulásba. Egy akaratlan mozdulata végleg elárulta, mert amikor a kocsiban ülve a selyemtapintású, ritkás szőrzetű kitakart ölét simogattam, naiv kíváncsisággal előrenyújtotta a nyakát, hogy jobban lássa az alant bűvészkedő kezem ténykedését. Ezen még jót derültem magamban, de az nekem is sok volt, ami a kocsiból való kiszállás után történt.

  Összehajtogatott pokróccal a hónom alatt, ideális búvóhelyet kerestem és találtam a közeli, sűrű bozótosban. A lány, mint egy gazdájához hűséges kutya (a hasonlatot nem lealacsonyítás céljából, hanem a szöszke hozzám való viszonyulásának érzékeltetésére alkalmazom), ott bujkált szorosan a nyomomban, s amikor egy tökéletesen rejtett tisztáson leterítettem a plédet és hellyel kínáltam, illedelmes tartásban ráült. Mintha egy elegáns belvárosi kávézó asztalánál toltam volna alá a széket. Tanácstalanságomban elfelejtettem leülni, állva maradtam, igazság szerint kedvemet szegte a lány gépies, hangulatromboló viselkedése. Ha rajtam áll, máris hazamentem volna, de nem alázhattam meg azzal, hogy a megérkezésünk percében visszatuszkolom a kocsiba. Nem tudtam, mivel oldjam fel a senkinek sem jó feszült hangulatot. Némi gondolkodás után - jobb ötlet híján - megkértem, hogy vesse le a ruháit (idegességemben már magam is kíváncsi voltam, meddig mehetek el nála), mire szó nélkül gyorsan levetkőzött. Törékeny, meztelen testén nem rejtett előlem semmit, s amikor ültében kibújt az utolsó ruhadarabjából is, olyan megszeppent ábrázattal nézett fel rám, mint aki újabb utasításra vár. Kérő s nem parancsoló hangnemben, az azóta elfeledett keresztnevén szólítva, szinte suttogva mondtam neki, hogy dőljön hátra a pokrócon. A könyökeire támaszkova hátradőlt. Húzódjon hátrébb egy picit. Hátrébb húzódott. Tegye szét a lábait. Gondolkodás és szégyenkezés nélkül szétnyitotta őket; a ritkás, szőke szeméremszőrzet alól rózsaszínűen villant a szemet vonzó vágás. Fura módon nem annyira kitárulkozó nőiességének látványa, mint inkább a leányka feltétlen engedelmessége (vagy vak bizalma?) izgatott fel annyira, hogy amikor gyengéd óvatossággal betettem neki (még akkor sem fogtam gyanút, amikor halkan felszisszent), a második lökés után le kellett állítanom magam, különben máris elsült volna a farkam. Félig sem voltam benne. Borzasztó helyzet állt elő (majdnem olyan borzasztó, mint M. Andreával Dömsödön). Rövid várakozást követően fektében megemelte a fejét, az arca már vörösen izzott, és kérdő tekintettel, szótlanul nézett rám, hogy miért nem folytatom? Abban a pozitúrában, ahogy voltunk, nyíltan megmondtam neki, hogy türelem, ne ficánkoljon, különben pillanatokon belül vége a tulajdonképpen el sem kezdődött előadásnak. Mialatt mozdulatlanul feküdtem kisportolt, izmos, világos bőrű testén, minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy ezt az izgató tényt kiverjem a fejemből. Kényes pillanat volt. Hogy gondolataimat eltereljem a kelleténél izgatóbb jelenetről, hagytam, hogy agyamon átsuhanjon múltam száz emlékképe, és a madarak füttyét meg a fűben ugráló szöcskék sportteljesítményét figyeltem. Kicsit irigyeltem őket, amiért minden pillanatban azt tehetik amit akarnak, és momentán nincsenek hozzám hasonlóan kínos helyzetben. Nagy nehezen lecsillapodtam annyira, hogy nemes testrészem végletes érzékenysége elmúlt, miáltal finom mozdulatokkal fokozatosan beljebb tudtam hatolni, s végre ráállhattam a szeretkezés normál ütemére. Fél perccel később teljes mértékben ura voltam a testemnek, levertem a parasztlázadást. Ezután bő öt percen keresztül gyengéden dögönyöztem a széthulló végtagokkal fekvő, egyre kapkodóbban lélegző, mintegy bocsánatkérően, mondhatni szemérmesen nyögdécselő, szaggatottan sóhajtozó teremtést, aztán nem bírván tovább, kirántottam belőle, és a vékony derekára meg a hófehér hasára élveztem. Ha ugyan élvezetnek lehet nevezni azt, amikor az ember rémülettel vegyes meglepetéssel konstatálja, hogy a kezében tartott szerszámját, hegyétől a tövéig, friss vér borítja. Néhány papírzsebkendő ráment, mire levakartam magamról a nyomokat. Szűz volt a szentem, és ezt előzőleg egy árva szóval sem említette! Hát erre ment ki a játék, ezért szedett fel olyan rámenősen, hogy valaki megszabadítsa végre a teherként viselt szüzességétől! Nahát! Több esze volt, mint feltételeztem.

  Két perccel azután, hogy kész nőt csináltam belőle, rá sem lehetett ismerni. Boldogságában beindult a beszélhetnéke, s mint akit felhúztak, megállás nélkül csacsogott, nevetgélt, egészen kivirult. Vártam, mikor fakad dalra. Felszabadult viselkedésén érződött a megkönnyebbülés, hogy az előzetes elképzelésében talán világvégeként rettegett aktust túlélte, és láthatón borzasztóan büszke volt magára, illetve arra, hogy ezentúl teljes értékű nőként tekinthet magára. Doromboló macskaként bújt hozzám, hálásan simogatott ahol ért, szenvedélyes csókok tucatjaival borította el az arcomat, nyakamat, számat, hirtelen nem győzött betelni velem. Leesett állal bámultam a száznyolcvan fokos fordulatot: a tehetetlen, dróton rángatott suta bábu a szemem láttára vált kezdeményezően fellépő, életvidám nővé. Mintha - némileg átdolgozott formában - a lelket kapott Pinokkió története vált volna valóra. Igen, némi túlzással elmondhatom, egyszerre lélekkel telítődött az addig vegetáló, majdhogynem élettelen anyag. Sokáig tartott, mire kiujjongta magát. Túl a kezdeti megrökönyödésemen, magam is átvettem a vidámságát, és együtt nevetgéltünk az átélt kalandon. (Az más kérdés, hogy valójában nem értettem, mitől ennyire lelkesítő egy sikeres defloráció? Ettől függetlenül vele nevettem, mert nem akartam ünneprontó lenni.) Felöltözve visszalejtettünk a kocsihoz, ahol, a felavatása iránti hálából addig hagyta magát különféle erotikus pózokban fényképezni, míg ki nem fogytam az ötletekből. (Csak tudnám, hova a búsba tűnt a tekercs?) Utána visszafuvaroztam a tanyájuk bejáratához, ahonnan a munkahelyemre siettem.

  Bár menet közben megbeszéltük a folytatást, nem lett belőle semmi. Akkoriban túl sok állandó barátnőm volt egyszerre (szám szerint hat), semhogy "sportból" beleugorjak egy érzelmileg számomra semmit sem jelentő kapcsolatba. Teljesítettem a "küldetésemet", a lány megkapta amit akart, slussz. Keresett még néhányszor személyesen és telefonon, aztán belátta, hogy nincs értelme erőltetni a dolgot. 

 

  Ágnessel ismét Bulgáriában - 1980. augusztus:

 

  Megrázom magam, hogy kikecmeregjek a hálás témát nyújtó erotika folyvást visszahúzni igyekvő ingoványából, és a sok gáláns kaland kifecsegése után megint nosztalgiautazásra invitálom önmagam.

  1980 augusztusában Ágnessel ismét Bulgáriát választottuk közös nyaralásunk helyszínéül. Mivel sok helyütt ismételném magam, ezúttal nem ecsetelném annyira részletesen a tengerparti nyaralásunkat, amit - immár tudatosan választva célállomásul - ugyanabban a Delfin kempingben töltöttünk, ahol két évvel korábban, az 1978-ban történt leszerelésemet követően megfordultunk.

  Ezúttal is Románián keresztül mentünk, de most az ártándi határátkelőnél léptünk Erdélybe. Kolozsvár és Marosvásárhely érintésével bementünk a Székelyföld szívének számító Udvarhelyszékre, ahol a fazekasmunkáiról nevezetes Korondon vásároltunk néhány igényesebben megfestett cserépkorsót, két nagyobb vázát, meg pár dísztárgyat. Mivel hely- és népismeretből felkészületlenül érkeztünk, rövid ideig minden koncepció nélkül, összevissza autóztunk a környéken. Végül a Szászvidéken (Királyföld) átvágva, Nagyszebentől keletre átkeltünk a Fogarasi-havasokon, és a tető közelében a hegy gyomrába fúrt, újonnan elkészült alagúton kijutottunk a Havasalföldre. Curtea de Argesnél megbámultuk az Arges folyón épült gigantikus duzzasztógátat, majd Pitestibe értünk. Innen autósztráda vezetett Bukarestig, ahonnan becéloztuk a Giurgiu-Ruse román-bolgár dunai határátkelőt. Lementünk Várnáig, s azon túl valamivel megálltunk az útszéli erdőben, hogy a kocsiban töltjük az éjszakát. Pár perc hiányzott éjfélig. Pesttől odáig kb. 1200 kilométert tettem meg a hajnali indulás óta. Kezdtünk elvackolni a hálózsákjainkban, de a kiérdemelt alvást el kellett halasztanunk, mert egy arra tévedt rendőrjárőr rájött, hogy a kocsiban akarunk szundítani, és elzavart minket a legözelebbi kempingbe, ahol éjszakára biztonságban lehettünk.

  Reggel, a tengerpartot követve a szokott úton, Burgason keresztül Ahtopolig nyomtam a gázt. Annyi még hozzátartozik ennek a forró nyárnak a krónikájához, hogy Burgas környékén felvettünk két, ugyancsak délre tartó fiatal lengyel stoppost, és a hátsó üléseken helyet foglaló fiúk a maguk nyelvén, izgatott gesztikulálások közepette, hosszasan magyaráztak nekünk valami Szolidaritásról. Mivel látták, hogy az istennek sem értjük miről van szó, felhagytak a lelkes magyarázással és a továbbiakban egymással diskuráltak. Végül idehaza tudtuk meg, hogy Lengyelországban, a gdanski hajógyárban villanyszerelőként dolgozó Lech Walesa vezetésével új népmozgalmi szervezet (pontosabban szakszervezet) alakult, a Szolidaritás (Solidarnosc), ami radikális utcai tüntetéseken követelt olyasmiket, amikért '56-ban nálunk is az utcára vonultak. Az ijedtükben eleinte engedő kommunisták durva válasza nem sokáig váratott magára: szovjet nyomásra kihirdették a szükségállapotot, statáriumot vezettek be, s a pengeszájú Jaruzelski tábornokkal az élen új, katonai vezetésű kormányt ültettek a "rendzavarások" megfékezésében túl puha kezűnek tartott civil vezetés helyébe. A lengyel nép eme kitartó, halálos áldozatokat is követelő megmozdulásaira úgy tekinthetünk, mint a cirka tíz évvel ezután bekövetkező kelet-európai rendszerváltások egyik legfőbb előidézőjére.

 

  Ágnessel a Szovjetunióban, Ukrajnában - 1981. március:

 

  1981 elsősorban a nagy távolságokat felölelő utazások éveként rögzült a tudatomban. Márciusban a kontinens méretű Szovjetunióba, júniusban Bulgáriába, augusztusban Romániába (Erdélybe) látogattam. 

  Vagy 1980 legvégén, vagy 1981 legelején Ágnes szülei meglepték magukat (pontosabban szólva a lányukat, mivel hármójuk közül egyedül neki volt vezetői engedélye) egy vadonatúj Skoda 120-as autóval. Az átvétel napján kettős minőségben, egyrészt mint félig-meddig titkos, reménybeli vő (noha ekkor még korántsem köteleztem el magam a házasság mellett), másrészt mint az autómárkát jól ismerő szerelő, magam is ott sürögtem a gépjármű-forgalmazással foglalkozó Merkúr csepeli telephelyén, sőt az átvételt után én vezettem Gödre a barna színű, PZ-09-76-os rendszámú kocsit.

  Még mindig nem sok kilométer volt a garanciális autóban, amikor 1981 márciusában a kor viszonyai közt páratlanul vakmerőnek számító kalandra, a Szovjetunióba való utazásra vállalkoztunk vele. Az eset előzménye, hogy a belvárosban jártamban-keltemben a Madách téri utazási iroda kirakatában - több más ajánlat társaságában - megpillantottan az olcsó, teljes ellátást és szállást ígérő utat Ukrajna fővárosába, Kijevbe. Nem sokan dicsekedhettek vele, hogy gépkocsival jártak a Szovjetunióban. Befizettünk hatezer forintot, és két héttel később, a megadott nap hajnalán elindultunk Záhony felé.

  A korai indulásnak köszönhetően még mindig csak a délelőtt közepén járt az idő, amikor áthajtottam a Tisza felett átívelő, mindössze kétsávos határhídon, s a túloldalon begördültem a csapi határállomásra. A többmilliós hadserege, hatalmas atomütőereje és egész agresszív, elnyomó politikai rendszere miatt a világ keleti és nyugati felén egyaránt rettegett birodalomban, a Szovjetunióban voltunk. A Csaptól Vereckéig tartó rész - tehát az Alföld keleti szélétől fel a Keleti-Kárpátok vízválasztójáig - 1920-ig, vagyis a szégyenletes trianoni diktátumig Magyarországhoz tartozott, s a második világháborús idején Kárpátalja néven visszakaptuk Csehszlovákiától. (Na, nem önként adták. Német- és Olaszország nyomására, az 1938. november 2-án kelt, úgynevezett első bécsi döntés kötelezte a csehszlovákokat a felvidéki területek magyarok által lakott déli részének és Kárpátalja egészének visszaszolgáltatására. Az újonnan visszacsatolt Kárpátalja mindjárt széles körű autonómiát kapott Magyarországtól. Tizennyolc év után újra közös határunk lett a baráti népként számon tartott lengyelekkel. A történelem a csehszlovákokkal a háború végén is kibabrált, ugyanis a második világégést követően Kárpátaljára a szovjetek is igényt formáltak, mondván, hogy az ott élő lakosság zöme az oroszokkal közeli rokonságban álló ruszin, vagy másképp rutén. Ezúttal is igazodott az "erősebb kutya..." örök igazsága, és a háborúban győztes Szovjetunió "lenyelte" a Keleti-Kárpátok karéjában húzódó területet.) De azóta sok víz lefolyt a szőke Tiszán. Szóval a kommunista eszme kiteljesedésének földjén, a világhatalom Szovjetunióban, az Európa keleti felét hűbérúrként igazgató, azon zsarnokként uralkodó óriásországban voltunk, ahol az arra hivatott szervek buzgó éberséggel őrködtek a szabadság felett, mármint hogy nehogy átszökjön valamennyi belőle a határon. Tudniillik nyugatról, vagyis Magyarország felől őhozzájuk. Ez az elszántság nem csak a folyó mentén telepített kettős szögesdrótakadályokból, és a két, egymással párhuzamosan futó, erősáram alá vont drótkerítés közötti sávban járőröző kutyás határőrök látványából derült ki.

  A csapi határállomáson egyszerre több meglepetés ért minket. Először is, a granicsárok nemes egyszerűséggel elvették tőlünk az otthonról hozott, mintegy kilónyi almánkat, mondván, hogy csak a mezőgazdasági minisztérium engedélyével szabad gyümölcs- és zöldségárut behozni a Szovjetunóba. Tény, külön engedélyünk nem volt a maradék fél zacskó almára. Szerencsére az úton elfogyasztott, mintegy kétkilónyi gyümölcsöt nem hányatták ki velünk. Másodszor, kívül-belül alaposan átfésülték a vizsgálóaknára állított Skodát, jó tíz percen keresztül kutakodtak, nincs-e valami tiltott dolog az alvázra erősítve. Rosszabbak voltak, mint a Mozaik utca hírhedt, kekeckedő vizsgabiztosai. De hiába minden rosszindulat és paranoiás gyanú, a menet közben feltapadt sár- és lószardarabokon kívül semmit sem találtak, amibe beleköthettek volna. Harmadszorra pedig, rubelben visszaadták azt a forintmennyiséget, amit a teljes ellátás biztosítása érdekében Pesten befizettem! Ez volt ám az igazán mellbevágó meglepetés! Hogyaszongya a büdös szájú parasztja, vegyünk magunknak rubelért kaját, ha tudunk. Ha meg nem kapunk, együk meg az omlós, vitamin- és kalóriadús szovjet fizetőeszközt, a rubelt? És igyunk rá sok vizet, hogy jobban tömítsen? Néhány másodpercre megengedtem magamnak a felháborodás luxusát, de igyekeztem magamba fojtani, mivel ezekkel a nem is tányér-, hanem lavórsapkás bunkókkal reménytelen lett volna vitába szállni, különben is, valójában az utazási iroda verte át a búránkat, amikor teljes ellátással hirdette meg az utat. A szigorú nézésű határőrök, miután belenyomták útleveleinkbe a továbbhaladásra jogosító vörös pecséteket, a kezünkbe adtak egy bizonytalan kézzel rajzolt, primitíven elnagyolt, fénymásolt térképet, mondván, ha menet közben nem akarunk összetűzésbe keveredni a hivatalos szervekkel, ne térjünk le a vastag vonallal jelzett útvonalról. Mivel aznap több jó hírük nem volt számunkra, katonásan szalutáltak és utunkra engedtek.

  Kezdetben Ungvárnak, onnan Munkácsnak tartottunk (ez utóbbit, sajnos, messze el kellett kerülnünk, de kiválóan láttuk a sík mezőből kiemelkedő dombra épült munkácsi várat, ahol Zrínyi Ilona és fia, II. Rákóczi Ferenc, a későbbi kuruc fejedelem - még később rodostói menekült - élt egy időben), majd mind feljebb emelkedett az apró, gondozatlan falvakon áthaladó út. Amikor felértünk egy fenyveserdővel ölelt hegynyeregbe, ahonnan előre irányban már csak lefelé vezetett a jó minőségű szerpentin, mindjárt sejtettük, bár egyetlen árva tábla sem jelezte, hogy elértül a híres-nevezetes Vereckei-hágót, s vele az ezeréves határt. A borult időben a hófoltos hágó tetejéről több fekete-fehér fényképet készítettem nyugati irányba, tehát Magyarország felé. A ködgomolygós, hideg, fenyőillatú csöndben - kezemben a géppel - megilletődötten álltam a tökéletesen kihalt országút szélén, s a szent hely szellemének hatására elképzeltem az Etelköz felől lovon érkező őseinket, amint ugyanez a gyönyörűséges panoráma tárul a szemük elé. Nem csoda, hogy leereszkedve a zöldellve csalogató völgyekbe, kedvet kaptak a letelepedéshez. Főként, ha kellemes nyáridőn jöttek hont foglalni.

  Leereszkedőben a hágóról, pár kilométerrel odébb bal kéz felől megláttam egy építészeti szempontból érdekes szerkezetű háromkupolás, fából ácsolt pravoszláv templomot. Alig száz méterre az úttól, egy durván felszántott földterület és egy lombot még nem eresztett erdő találkozásánál emelkedett, körülötti kisebb temetőt alakítottak ki. Fék. Skoda megáll, ajtó lezár, bukdácsolás a göröngyös szántón. Itt - tiszta forrásból - ízelítőt kaptam a szovjet birodalom alattvalóinak sajátos gondolkodásódjából.

  Gyanútlanul keringtem a templom körül, keresve a megfelelő szöget, ahonnan a legelőnyösebb oldaláról fotózhatom az épületet. Készítettem néhány felvételt, amikor felfigyeltem a völgy aljából felénk igyekvő, messziről kiabáló két emberre. Indultunk volna a kocsihoz, de udvariasan bevártuk őket, mert nem tudtuk, segítséget kérnek, vagy mit akarnak? Egyikük törve, de érthetően beszélte a magyart, s jóindulatúnak látszott. A mellette habzó szájjal ordibáló, görcsös botjával hadonászó középkorú társát a közeli völgyecskében rejtőző helység párttitkáraként mutatta be, aki azért veszekedett velünk, mert szerinte letértünk az engedélyezett útról. (Egyébként sejtelmem sincs, mi módon jutott tudomásukra az ottani jelenlétünk, amikor a templomon kívül közel-távol egyetlen épületet, még háztetőt sem láttunk.) Dehogy tértünk le, válaszoltam, és az országút szélén türelmesen várakozó kocsinkra mutattam. Félreértettem, az autó valóban jó helyen van, mi ketten tértünk le a kijelölt útról. Szabályt szegtünk és ezzel veszélybe sodortuk a Szovjetunió biztonságát. Azonnal üljünk vissza a kocsiba és hajtsunk tovább, amíg nem késő. Rámeredtem, de komoly maradt az arca. Nem akartam hinni a fülemnek. A kora tavaszi mezőn száz méterre voltunk a lezárt autótól, és vége a Szovjetuniónak, ha nem mozdulunk tüstént? Mozdultunk, s azóta gyötör a lelkifurdalás, hogy talán miattunk maradt fenn további tíz évig a rettegett birodalom.

  Még legalább kétszáz kilométerre voltunk Lvovtól (ami az Osztrák-Magyar Monarchia idején, Lemberg néven, a birodalom Galícia tartományának népes, főként zsidók által lakott székvárosa volt), s az út felett keresztben kifeszített drótkötélen még ott himbálóztak az előző évi moszkvai nyári olimpiát reklámozó, színesre festett abroncsok. Az öt földrész népeinek összefogását szimbolizáló karikák - bazi nagy, kopott teherautó- és traktorgumikból kirakva. A primitívség szülte ízléstelenség non plus ultrája, á la homo sovieticus. Néhány, gyorsan magunk mögött hagyott település centrumában elszánt ábrázatú, bronzba öntött Lenin - az ideológiailag magasabb rendű szovjet ember megtestesítője - kinyújtott karral mutatta a kommunizmus paradicsoma felé mutató irányt, másik kezével a kabátja hajtókájába kapaszkodott. Juszt se arra mentem, amerre a bütykössel bökött. Két faluban, mintha rögtön felröppennének, égnek meredő orral horpadt oldalú MIG-ek álltak útszéli talapzataikon. Háborús emlékműnek szánták őket.

  Előbb a Sztrij, majd ötven kilométerrel odébb a Dnyeszter folyó hídján haladtunk át. Az első világháború idején (1917 őszéig) hatalmas vérveszteséggel járó csaták zajlottak a két, sík vidéki jellegük miatt áradásra hajlamos folyó közötti kiterjedt mocsaras területen. Ki tudja, az oroszoké mellett hány ezer monarchiabeli katona, köztük jó magyar honvéd konzerválódott holttestét rejti a hideg vizű lápok mélye?

 

  Lvov:

 

  A délután közepén beértünk a hajdani Galícia tartomány "fővárosába", Lembergbe, vagyis Lvovba (ukránul Lviv, Rákóczi korában használt magyar neve Ilyvó), amelynek belvárosi emeletes bérházai hűen őrzik az egykori monarchiának a XIX. század végén uralkodó eklektikus építészeti stílusát. Mintegy hétszáz kilométerre voltunk Budapesttől, de a nagyon is ismerős architektúrájú épületek olyan hatást keltettek, mintha a gyerekkorom révén hozzám oly közel álló Terézváros utcáin autóztunk volna. Hamar megtaláltuk a számunkra kijelölt, háromemeletes belvárosi szállodát (ahonnan egy buszra szálló magyar turistacsoport épp távozóban volt), ahol a recepción bejelentkeztünk és elfoglaltuk az első emeleti szobánkat. 

  A jóakaratú portás nyomatékosan felhívta a figyelmemet, hogy éjszakára ne hagyjam a nyílt utcán a kocsit, mert garantáltan feltörik. Lefirkantott egy közli címet, ahol a szálloda olcsó, védett parkolót bérelt a várostól. Megfogadtuk a tanácsát, a Skodát leraktuk a megadott utcában, ahol egy rácsos kerítéssel körbezárt parkolóban őrök vigyázták a járgányokat, és gyalogosan visszasétáltunk a hotelig. Immár estére járt, annyit láttunk a városból, amennyit a tízperces séta alatt megfigyelhettünk belőle. Különben pedig, tudtuk, hogy néhány nap múlva erre jövünk visszafelé, és úgy terveztük, hogy akkor majd jobban szétnézünk Lvovban. (Őrzött parkoló ide vagy oda, azért amikor kora reggel elmentem a kocsiért mindjárt kiszúrtam, hogy éjjel a kerítésen átnyúlva a hátfalról letépték az országjelzés H betűjét.) 

  Sötétedés után szokatlan képet mutatott a város közúti forgalma, ugyanis a kivilágítatlan utcákon (még a belváros központjának számító szálloda környékén sem égett egyetlen utcai lámpa sem!) az autók nem a nálunk megszokott módon, vagyis tompított, hanem az annál sokkal halványabb városi világítással közlekedtek. Kivétel nélkül mindegyik jármű, amiből arra következtettünk, hogy itt ez az előírás van érvényben. A vezetőket nem érdekelte különösebben a zebrán közlekedők testi épsége; az okosabb enged elvét követve életrevaló ötletnek tűnt félreugrani a pislákoló lámpákkal robogó autók elől.

  Fáradtak, koszosak és éhesek voltunk, ráadásul nem pihenhettünk a babérjainkon, mert a programnak megfelelően másnap korán tovább kellett indulnunk, hogy megfelelő időben bejelentkezhessünk a kijevi hotelban. Aznapra egyetlen, ám annál égetőbb feladatunk maradt: mielőbb felhajtani valami ehető vacsorát. Szerencsére a megoldáson nem sokáig kellett törnünk a fejünket, a szálló alagsorában működő konyhából felszűrődő finom illatok az orrunknál fogva vezettek az étteremhez. Rendeléskor a Bulgáriában debütált és fényesen bevált trükköt alkalmaztuk, vagyis az étlapon szereplő ételek legdrágábbikából kértünk két adagot, plusz ásványvizet. Ez utóbbit fémkupakkal lezárt üvegekben hozták ki, s nekem kellett kinyitnom a tálcán mellékelt sörnyitóval. A víz erősen rozsda ízű volt, ami magas vastartalomra utalt. Lehet, hogy valami gyógyvizet kaptunk. (A másik lehetőségre, hogy beleposhadt a palackba, nem szívesen gondolok.) A sült húsból és köretből álló étel ízletes, csak kevés volt, de már azt sem bántuk, sok vízzel elment, fő, hogy meleg ételt vacsoráztunk. Étkezés után forró vizes zuhanyozás a folyosóvégi közös fürdőhelyiségben, majd ugrás az illatos vetett ágyikóba. Dacára az egész nap elszenvedett testi-lelki gyötrelmeknek, az aznapi programba még belefért egy kiadós, csaknem kétórás szeretkezés, de aztán tényleg szunya. (Ágnes libidójára valami okból kifolyólag ajzószerként hatottak a hosszabb távú külföldi utak, így jártam vele Lengyelországban és Bulgáriában, később pedig Kelet-Németországban; megérkezésünk éjszakáján szerette ebben a fárasztó formában levezetni az utazás során felgyülemlett stresszt.)

 

  Kijev:

 

  Másnap tehát, még pirkadat előtt, a hajnali hideg sötétben elhoztam a parkolóból a zúzmarás szélvédőjű kocsit, a hotelnél bedobáltuk a cuccainkat, és a csillagfényes ég alatt (mínusz valahányban) tovább lódultunk. Rovnón és Zsitomiron keresztül vezetett az út, s vagy 480 kilométerrel odébb szeles, de napsütéses időben megérkeztünk a Dnyeper által kettészelt Kijevbe, Ukrajna fővárosába.

  Úgy félúton Kijev felé nem éppen barátságos jelenet zajlott le az egyik faluban. Áthajtva a parányi településen, a töltésféle magaslaton szaladó útról messziről felfigyeltem arra, hogy odalent, az egyik úthoz közeli kertben disznót perzsel néhány vidéki öltözékű férfi és egy fejkendős parasztasszony. Amikor fél lábbal kiszálltam, hogy egy fotó erejéig megörökítsem a látványt, az egyik férfi fejszét ragadott, és a kerti ösvényen gyors léptekkel, fenyegetően elindult felém. Nem vártam meg, míg odaér, inkább továbbálltam, de ma sem értem, mi váltotta ki belőle az agresszív gesztust. Addig úgy tudtam, hogy a galamblelkűnek reklámozott orosz nép sóval és kenyérrel, nem pedig baltával fogadja a messziről jött idegent. Igaz, ezek ukránok lehettek. Kevéssel odébb egy több kilométer hosszú, sunyi kaptató után beértünk Kijevbe. Nagyjából ezerháromszáz kilométer megtételét követően elértük utunk végcélját.

  A város elhelyezkedése, topográfiája annyiban hasonlít Budapestére, hogy ezt is nagy folyó osztja két részre (a Dnyeper egyébként kétszer szélesebb a mi Dunánknál), itt is a bal part fekszik sík vidéken, míg a szelíd magaslatokra, lapos dombokra települt jobb part a mi Budánk helyi megfelelője. A régi történelmi épületek, aranyozott hagymakupolás pravoszláv templomok mind a "budai" oldalon zsúfolódtak össze, a túloldalon szinte csak egyhangú panel lakótelepek látszottak. A "pesti" oldalon épült sokemeletes, modern vonalvezetésű szállodát különösebb gond nélkül megtaláltam. Talán három napot tölthettünk a kevés élményt nyújtó, eléggé unalmas nagyvárosban, azt a kevés látnivalót könnyű lesz felsorolni.    

  Természetesen megnéztünk néhány dekoratív külsejű ortodox templomot - inkább kívülről, mint belülről -, aztán ügyesen elvegyültünk az idegenvezető által irányított tömegben, aki utóbb a föld mélyén kialakított katakombarendszerhez kalauzolta a csoportját. Leérve a hosszasan ereszkedő lépcsősoron, meghökkenten bámultuk a szikla oldalába vájt, a látogatók felől vastag üveggel elzárt, hideg fényű izzókkal megvilágított sírkamrákat. Mindegyik kamrában egy-egy évszázadok óta halott, a száraz hűvösben kővé mumifikálódott, megbarnult bőrű pópa volt eltemetve, teljes egyházi díszben. Összetöpörödött arcukon a halál odafagyott mosolya, imára kulcsolt kezeik között pravoszláv feszület. Nyilván a fenti templomok valamelyikében töltötték életük java részét. Aranyozott palást, ékszerekkel díszített magas süveg, bőrcsizma és minden, ami kiváló, szentéletű embernek dukál, rajtuk volt. A különös gondolkodásmódra valló halottkultusz nem egyedi példáját láthattuk, hiszen Lenin (Vlagyimir Iljics Uljanov) a mai napig bebalzsamozottan fekszik üvegkoporsójában a moszkvai Vörös Téren álló mauzóleumában, s amíg politikai megfontolásból ki nem szórták onnan, mellette helyezték el - szintén kóccal kitömve - véreskezű tanítványát, a százmillió ember haláláért felelős Joszif Visszarionovics Dzsugasvilit, azaz Sztálint (ami acélt jelent). A történelmi-egyházi emlékek ismertetése ezzel véget is ér, mivel a templomok kivételével nemigen akad említésreméltó régi épület Kijevben.

  Meglepve tapasztaltam, hogy a város egyik legnagyobb forgalmú benzinkútjánál, ahol magam kétszer tankoltam, egy magasban kifeszített, vízszintes rúdról lógnak alá a különféle oktánszámú benzint adó gumicsövek. Az ember odaállt a kocsijával a megfelelő oktánszámmal jelölt, a végén adagolópisztollyal felszerelt racsnis csővezeték alá, fél kézzel felnyúlt, lehúzta a kocsi betöltőnyílásáig, és a kívánt mennyiséget beletankolta a járgányába. Ha végzett, kicsit még lejjebb húzta a kattogva engedő csövet, mire az egész gumikígyó visszaemelkedett fejmagasság fölé. Sajátos szovjet megoldás, de a jelek szerint működött. 

  A látnivalók szegényes kínálata miatt kimentünk a város szélére, hogy egyórás séta keretében végigjárjuk az állatkertet. Sok meglepetést ezt sem tartogatott, de a barnamedvékre jól emlékszem, több tucat egyenruhás kisiskolás állta körül a ketrecüket (a lányok varkocsába egyforma, propellerméretű masni volt kötve). Tanárnőik kíséretében, perecet rágva vagy cukros nyalókát szopogatva, szótlan elmélyültséggel tanulmányozták a macik párzási szokásait. Ugyanis két csapzott bundájú, böhöm állat gyúrta egymást a szűk cella mocskos cementpadlóján, felejthetetlen élőbemutatót tartva a "hogyan készül a szovjet bocs" című, oktató jellegű előadásból.

  Egyszer azzal a céllal autóztam át valamelyik Dnyeper-hídon, hogy a túloldalról mutatós panorámaképet készítsek a dombos "budai" oldal egymáshoz viszonylag közel eső, aranykupolás templomairól. A híd lába mellé kanyarodva előkaptam a Zenitet, készítettem egy próbafotót, amikor rendőrautó bukkant fel a semmiből és csikorgó gumikkal fékezett mögöttem. A bentről kiugráló, nagydarab rendőrök (teljes fegyverzetben) odasiettek hozzám, s szabályos alakzatban körülálltak. Mind a négynek a fején méreten túli tányérsapka. Mondhatom, alaposan begyulladtam, s persze Ágnes is csak pislogott ijedtében. Bevisznek, megvernek, a folyóba lőnek, mégis, mit követtem el? A fényképezésemet nehezményezték, pontosabban azt, hogy a hídfő mellől fotóztam. A híd ugyanis stratégiai fontosságú objektum, ami háború esetén fontos hadianyag-szállító útvonalnak minősül. Megnyugodtam, hogy csak ez a gondjuk, és összekapva a körülbelül hét iskolai év alatt szerzett csekély orosztudásomat, a parancsnokuknak elmagyaráztam, hogy fotózás közben mindvégig a hátam mögött volt a híd, következésképpen előhíváskor nem lesz látható belőle egy centiméternyi sem. Készséggel, csaknem stréber előzékenységgel mutattam a pózt, a beállítás szögét, ahogy álltam a gomb lenyomásakor. Meggyőző lehettem, szemlátomást hatottam rájuk, mert látványosan megenyhültek. Megtarthatom a fényképezőgépemet - vették barátságosabbra a figurát, bár a sótól és a kenyértől még mindig elég messze voltunk -, ha megígérem, hogy többet nem fényképezek onnan. Ünnepélyes arccal megígértem, és szavahihetőségem bizonyítékául máris a hátsó ülésre dobtam a vétlen masinát. Szokás szerint lendületesen szalutáltak, és visszaülve az oldalán "Milicija" feliratozású Volgájukba, elhajtottak. A vita tárgyát képező, gyatra minőségű fotót most itt tartom a kezemben.

  Kijev északi szélénél kezdődik az a hatalmas kiterjedésű, észak-dél irányú, mintegy százhúsz kilométer hosszúságú, legszélesebb pontján húsz kilométeres mesterséges tó, amelyet a bőséges vízhozamú Dnyeper felduzzasztásával hoztak létre. A víztározó túlsó végében, tehát Kijevtől bő száz kilométerre, a Pripjaty folyó - amelynek hírhedt mocsaraiban ugyancsak ezerszám fekszenek az első világháborúban elesett magyar honvédek holttestei - betorkollásánál található Csernobil, az 1986-os atomerőmű-katasztrófáról elhíresült, negatív fogalommá lett város. Odébb még szót ejtek róla.)

 

  Megint Lvovban:

 

  A dögunalmas Kijevből szinte menekültünk. Nálam máris jelentkeztek a jó öreg honvágy ismerős szimptómái, úgyhogy egészen otthon éreztem magam, amikor egy napfényes délelőtt megint felbukkantak előttünk a pesti belvárosi épületekre megszólalásig hasonlító, ismerős lvovi házsorok, és újból megálltam a barátságos küllemű szállodánál. Ezúttal, betartva a magunknak tett ígéretünket, városnézésre szántuk a délutánt. Sétánk során betértünk egy, a széles főútról nyíló kicsi üzletbe, ahol díszes címkéjű, palackozott helyi és külföldi szeszes italokat árultak. A kizárólag külföldieknek fenntartott áruk legtöbbje ismerős volt: márkás gin, whisky, brandy sorok szorongtak a rogyásig pakolt polcokon. Ilyeneket azonban beszerezhettem itthon is, most valami helyi specialitásra vadásztam. Megtetszett az egyik orosz vodkát tartalmazó üveg elegáns formája és cifra címkéje, szuvenírként megvásároltam. Ágnes szintén vett valami jobbfajta piát az anyjáéknak. Néhány méterrel odébb, utcán át, fagylaltot árultak a márciusi hidegben. A hideg még hagyján, de a fagylalt kinézete, dizájnja! Na! Sárgásszürke zsírpapírba csomagolva, tízdekás kiszerelésben árusították a fene tudja milyen, de valójában nem rossz ízű, kőkeményre fagyasztott izét. Alig lehetett kibontani a ráfagyott papírból. Kihámozva a szégyenletesen igénytelen csomagolásból, úgy nézett ki, mint egy kockányi avas vaj, vagy mint a beszáradt, repedezett mosószappan. Miután a szemünk láttára mások is vettek és ettek belőle, azt tettük mi is. Mi bajunk lehet tőle? Maximum a kórházban kötünk ki. De nem lett semmi gond.

  "Fagyizás" után betértünk egy valaha - optimistább időkben - hentesboltnak szánt üzletbe, ahol a tisztára súrolt, üres vitrineken (amelyek plexifalai mögött csirke-, sertés- és marhahúshalmoknak kellett volna vörösleniük) meg a ruhatartónak befogott fali húskampókon kívül mintegy ezer darab, tökéletesen egyforma szardíniásdoboz sorakozott a pult hosszában. (Ismét pardon a pontatlan fogalmazásért, hiszen a dobozok valamiben mégis elütöttek egymástól, és ez nem vicc: egyik rozsdásabb volt a másiknál.) Semmi egyéb. A "változatos" portékát két életunt eladó próbálta rásózni a gyanútlan betérőre.

  Lvovi csavargásaink fénypontját a helyi nagyáruház meglátogatása jelentette, de ez már másnapi történet. Az áruházban először is vettünk egy tekerős fémkonzervnyitót (a mai napig ezt a konyhatechnikai őseszközt használom, ha valami oknál fogva, például éhségem csillapítására, hozzá szeretnék jutni a konzervdobozok furmányosan elrejtett tartalmához), aminek a nyelébe mélyen belenyomták az árát: 1 rubel. Bele a fém nyelébe, az örökkévalóságnak és a jövő régészeinek szólóan, kitörölhetetlenül, végérvényesen. Ennyire bíztak a pénzük értékállóságában. A szovjet (és orosz) rubel azóta párszor padlóra került, de a lassan muzeális kort elérő konyhaszerszám még mindig megbízhatóan teszi a dolgát. Ugyanott magunkévá tettünk egy melegszendvicsek és grillételek készítésére szolgáló, első ránézésre hordozható széfnek látszó szerkezetet, ami vastag lemezből lévén, nyomott vagy tizenöt kilót. Biztosan az egyik hadifelszereléseket gyártó üzem páncélhulladékából sajtolták. (Amikor évekkel később egy kelenföldi használtcikk-áruházban pénzzé akartam tenni az egyetlenegy alkalommal használt gépcsodát, nem voltak hajlandók megvenni a szovjet ipar eme halványzöldre festett precíziós termékét, mert nem volt földelése, miáltal lazán életveszélyesnek minősítették.) A felsőbb emeletek egyikén találtunk rá az ajándéktárgyak osztályára. Itt azonnal megtetszett egy bronzból öntött, húsz centi magas, bő katonaruhába, csónak méretű bakacsizmába öltöztetett fiúcska szobra. Potom pénzért megvettem. Idehaza mér korábban hallottam róla rebesgetni, de ott, a helyszínen a saját szememmel győződhettem meg a pénztárosok bravúros számolási módszeréről. Ezek egyszerűen nem ismerték (vagy ha igen, akkor megvetően mellőzték) a világon mindenütt alkalmazott, árammal működő pénztárgépet, hanem vékony fémrudakon különböző színűre festett fagolyókat tologatva végezték a számtani műveleteket. Összeadtak, kivontak, szoroztak és osztottak a követhetetlenül gyorsan lökdösött golyókkal. Nálunk, Magyarországon, már az első világháború előtt ilyesmin tanultak számolni az elemi iskolások. A gyerekkatonát ábrázoló szobrot hazatértem után nem sokkal Zsuzsának ajándékoztam, szerény fájdalomdíjként, hogy mással mentem külföldre. Az áruházi eladók előtti hosszú pulton festetlen fehér gipszből megformált Lenin-fejek sorakoztak, növekvő sorrendben. A szomszédos fejek között nagyjából ötcentis volt a méretkülönbség. A legkisebb húszcentis, a sor túlsó végén álló mintegy félméteres lehetett. Tudj' Isten, valahogy nem nyerték el a tetszésemet, és nem vettem belőlük. Színben és stílusban nem passzoltak a kelenföldi bútorokhoz.

  Az utolsó nap kora hajnalán elindultunk hazafelé. Annyira korán ugrottunk meg Lvovból, hogy koromsötétben értünk a Vereckei-hágóhoz, s mivel a napkelte még odébb volt, nem láttuk értelmét megállni.

  Napfényes reggel értünk Munkács közelébe. A főútról (arról a szent és sérthetetlen főútról, amit a csapi határállomáson kapott térkép vastagon kihúzva jelzett, és főbenjáró bűnnek számított letérni róla) leágazó, és a távolban fekvő város felé vezető bekötőút elején addig könyörögtem a ritka forgalmat unottan felügyelő posztos rendőrnek, amíg meg nem engedte, hogy a kocsival elguruljak az ötven méterre lévő benzinkúthoz. A szemem sarkából láttam, hogy a tányérsapkás ürge végig szemmel tartott.

  A csapi határőrök megint kitettek magukért. Az még rendben lett volna, hogy ismét tételesen átvizsgálták a Skodát, erre - a korábban szerzett tapasztalatok birtokában - előre felkészültem. Ágnes kis jegyzetfüzetével azonban bajban volt az akkurátusan vizsgálódó, szintén tányérsapkás koma. Új, garanciális autó lévén, Ágnes az út során noteszba jegyezte a jármű benzinfogyasztását. Három oszlopban a tankolás dátuma, a kilométeróra állása és a felvett benzinmennyiség adatai sorakoztak. A szovjet típusú szocializmus éber őre gyanakodva nézegette a rejtélyes, értelmezhetetlen számoszlopokat, tekintetében pirosan izzott a gyanakvás parazsa. Aha! Talán csak nem imperialista kémek vagyunk, és a nyugati megbízóinknak szállítjuk a titkos rakétasilók kódolt információit? Sokáig tartott, mire egy fásult tolmács segítségével megértettük vele a valós helyzetet. Némi tarkóvakarás után bizonytalanul intett, hogy mehetünk. Lehet, hogy azóta rágja a bajszát, amiért futni hagyott bennünket.

  Áthajtottam a keskeny (azóta, tudtommal, duplájára szélesített) Tisza-hídon, és csaknem elbőgtem magam az alattam zúgó folyó láttán, pedig egy hétig sem voltunk oda. Petőfi ugyan a Kiskunságra, és nem az előttünk elterülő szatmári síkságra gondolt, amikor papírra vetette a veretes sorokat: "...börtönéből szabadult sas lelkem, ha a rónák végtelenjét látom...", de nagyon a szívemből beszélt. Délutánra Budapesten voltunk.

 

  Anyámmal Bulgáriában - 1981. június:

 

  Az 1981-es esztendő következő külföldi útját anyám társaságában tettem meg. Ágnessel valami miatt nagyon összezördültünk júniusban, nekem pedig éppen akkor (lehet, épp a veszekedés hatására) lett heves utazhatnékom. Anyám meg apámmal volt nagy fasírtban (ez nem újság), így aztán szinte magától összeállt a kép: a tengert még sosem látott anyámmal mentem egy hétre Bulgáriába.

  Már induláskor szép időt fogtunk ki, s ez végigkísérte az egész utazásunkat. A Belgrád - Nis - Szófia útvonalon haladva, Szófián nyolcvan kilométerrel túl, a Balkán-hegység déli lábánál fekvő, eldugott kis kempingben vertünk sátrat éjszakára. A magas hegyek miatt jó hűvös volt éjjel.

  Hajnalban tovább mentünk Burgas felé, onnan pedig meg sem álltunk az Ahtopol utáni Delfin kempingig. A magas, utoljára talán az előző nyár végén lekaszált fűben egyetlen sátor látszott, mellette csehszlovák (prágai) rendszámú Skoda parkolt, a kocsihoz tartozó embereket egyelőre nem láttuk. A magunk sátrát tőlük száz méterre, körülbelül ott állítottam fel, ahol az Ágnessel való utazásaimkor szoktam, vagyis a meredek partról a tengerhez vezető lejtős gyalogösvény közelében. A délután folyamán odafent, a szél sok évszázados munkájával kialakult természetes földteraszon, a fűre terített pokrócokon süttettük magunkat az iszonyú erősen tűző Nappal, és bámultuk a csodás kékben játszó tengert. Anyám egészen odavolt a sok látnivalótól, én meg örültem, hogy boldognak látom.

  Sötétedéskor behúzódtunk aludni a sátorba, aztán éjfél után ijedtünkben majdnem kiugrottunk a hálózsákokból, mert valaki erősen verni kezdte a sátortartó fémrudakat. Kezemben a kalapáccsal, kióvakodtam a ponyva alól. Valakik mindjárt a szemem közé világítottak egy nagy teljesítményű elemlámpával, ha akkor megtámadnak, abban az elvakított állapotban védekezni sem tudok. A fénycsóva odébb ugrott, s mire elmúlt a káprázat, négy emberi alakot fedeztem fel a sátor előtt, egyikük a kemping alkalmazottja volt, az, akinél érkezésünkkor lejelentkeztünk a recepción. A többiek, ha jól vettem ki a szavukból meg az orrom alá tolt igazolványokból, civil ruhás rendőrök voltak, s ebben a minőségükben ellenőriztek bennünket, hogy megvagyunk-e, s nem éppen a közeli török határon való átjutással vagyunk elfoglalva? Megnyugtattam bunkóékat, hogy valódi turisták vagyunk, csak egy kicsit korán, a szezon kezdetén jöttünk le Magyarországról. Egyébként jártunk itt már kétszer (mármint én). Erre még egyszer az arcomba és a sátorban üldögélő anyám szemébe világítottak, majd dünnyögve elmentek. Némileg feldúlva a barátságtalan ellenőrzéstől, visszafeküdtünk. Az időközben feltámadt, amúgy kellemesen langyos szél veszettül rázta a sátor oldalát, odakint sóhajtozva és sziszegve hajladozott a derékig érő hangafű, melynek lenge árnyéka különös, misztikummal átszőtt jeleneteket varázsolt a lebegő ponyva holdfénytől megvilágított vetítővásznára. Hajnalig nem bírtunk elaludni, én mindvégig a méltatlanul durva zaklatás miatt bosszankodtam, anyám, mint másnap bevallotta, egyszerűen félt a kísértetiesen fütyülő éjféli széltől, meg az odalent nagy robajjal megtörő hullámok fenyegető hangjától.

  A félig-meddig átvirrasztott éjszaka után ragyogó napfényre bújtunk elő kuckónkból, ettünk-ittunk a magunkkal vitt választékból, majd fürdőruhában leereszkedtünk a feltűnően szezoneleji formát mutató, kihalt part talpat bizsergető fövenyére. Odébb, azokon a vízbe nyúló sziklákon, ahonnan az Ágnessel való első itt jártunk idején csaknem lesodortak minket a viharos tenger hullámai, erősen őszülő, nyurga pasas (kevéssel hatvan felett) és unokakorú, igen csinos barátnője enyelgett egymással a leterített pokrócon. Nyugdíjazás előtt álló vállalati igazgató és fiatal titkárnője felállásnak látszott a dolog, nyilván ők lakták a tábor másik sátrát, és hozzájuk tartozott a mienkénél újabb kiadású Skoda.

  Most, hogy elállt a szél, és az elcsendesedett tenger felszíne sötétkék, redőtlen, sima abroszként feszült a látóhatár pereméig, anyámmal térdig gyalogoltunk a szokatlanul hideg tengerbe. Ott álltunk egymás mellett, derékig libabőrösen (miközben hátunkat és vállunkat izzón perzselte a magát újfent nekiduráló Nap), reménykedve, hogy előbb-utóbb hozzászokunk a kieresztett csapvíz hőmérsékletével vetekedő tengerhez, és akkor majd úszunk egy jót. De nem, ahhoz az alacsony hőfokhoz nem lehetett hozzászokni. Bár odahaza, Magyarországon futólag megfordult a fejemben, hogy az augusztusinál esetleg néhány fokkal hűsebb tengervíz fogad minket, de a helyszínen tapasztaltak meghaladták a legpesszimistább elképzelésemet is. És, mivel a baj nem jár egyedül, a térdeink körül gyülekező, eleinte ártalmatlannak vélt bolhányi, fekete vízibogarak egyszerre támadásba lendültek, csípték és marták a bőrünket, ahol érték. Hüledezve figyeltem agresszív ténykedésüket, a fene se látott még ilyet! A harapós állatkák által ejtett parányi sebekbe tóduló sós tengervíz rátett egy lapáttal a csípések okozta égető-viszkető érzésre, úgyhogy nem volt maradásunk. Szégyen a futás, de hasznos, spuri a biztonságos partra! Nemhogy a fürdésről, a lábáztatásról is lemondhattunk, pedig a délelőtt közepére iszonyúan felforrósodott a levegő. Pokrócainkkal felkaptattunk a sátor mellé, s a délután javát megint napozással töltöttük. Hogy a múló időt ne csak izzasztó henyéléssel töltsem, távcsövemmel irigyen figyeltem a szirteken szelíden pajzánkodó prágai párost. Az öreg harcos - korához képest - jó kondiban volt, de annyira azért nem, hogy kiérdemelt volna egy olyan dekoratív csajt. Hja, kérem: pénz beszél, kutya ugat, a karaván halad. 

  Este, utcai ruhába öltözötten, anyámmal jó nagyot sétáltunk a nyíló vadvirágos réttel kísért, tökéletesen forgalommentes országúton. Visszatérve a sátorhoz, a parttól mintegy tíz méterre három vagy négy, fénylő fekete buksit láttam a víz felszínén himbálózni. Játékosan alá- s felbuktak, szótlanul fröcskölték a vizet, láthatóan remekül elvoltak egymás társaságában. Mi a bánat, afrikai vendégek érkeztek amíg odavoltunk, és bedobták magukat egy üdítő esti pancsolásra? De miért olyan furcsán hosszú az orruk? - zaklattam magamat a hülye kérdéseimmel, de mivel nem érkezett válasz (pedig akkor még beszélőviszonyban voltam velem), előkaptam a gukkert. Távcsővel nézve kiderült, hogy azok bizony fekete delfinek, s a kerek kobakjaikból előrenyúló csőrüket néztem elsőre méreten felüli orrnak. Aha, akkor hát innen ered a kemping Delfin elnevezése!

  A második éjszakánk viszonylagos nyugalomban telt, csak a fejem sajgott kínzóan a közepesen súlyos napszúrástól. Vadabbnál vadabb álmaimból párszor arra ébredtem, hogy miközben a forróságtól szinte lángra lobban a bőröm, azalatt a testem lázasan borzong. Hű, de szenvedtem! Az árnyéktalan dombtetőn csúnyán megkapott a Nap. A csillagfényes ég alatt kabócák ezrei ciripeltek álmosítóan, a délelőtt újra lábra kapó szél még a délután folyamán elállt.

  Másnap reggel egy szál gatyában odaálltam a tábor közös mosdójának egyik tükre elé, hogy megborotválkozzam. Az előző napi túlzásba vitt sütkérezéstől még mindig tüzelt a testem, minden mozdulatom fájt, mert feszült, húzódott a bőr. A fél arcomról lekapartam a szőrt, amikor kezdtem magamnak gyanús lenni. Valami nem stimmelt a tükörképemmel. Éjszaka meghíztam volna, vagy mi? A tükörből visszabámuló, ismerős pasas arca olyan teltnek látszott, mint aki egy hétig habos csokitortán élt, de - amennyit látni engedett magamból a hiányos foncsorozás - a testem még inkább deformálódott. A kulcscsontjaim körüli, tegnap még oly mély sótartók, mint elsimított friss vakolat alatt a lyukacsos fal hibái, eltűntek; a megszokott árkok és egyéb mélyedések helyén pattanásig feszült a fénylőn domborodó bőr. Két perc aggódó analizálás után ráleltem a probléma gyökerére. Az intenzív napsütéstől felforrósodott bőröm alatt összegyűlt a fölös mennyiségben termelődött testfolyadék, s kitöltve a rendelkezésre álló üregeket, elsimította a természetes horpadásokat. Ezért néztem ki úgy, mint egy felfújt Michelin baba. Nem elég, hogy fürödnöm, nem elég, hogy lábat áztatnom, most már napoznom sem lehetett. Egész nap árnyékban ücsörögtem a tengerparton, s összes szórakozásom kimerült az enyelgést el nem unó furcsa pár kényszeres kukkolásában. Anyám is szenvedett, olvasgatott, napozott, de nem igazán tudott mit kezdeni magával. Még mindig félt az éjszakai hangoktól. És mindkettőnkben dolgozott a honvágy. A következő reggel összepakoltuk a cumónkat, és azon az úton, amelyiken jöttünk, elindultunk haza.

  Szerettünk volna venni, de egész Bulgáriát hosszában átautózva sem tudtunk beszerezni egy kiló kenyeret, amivel megehettük volna a hideg kajánkat. Az úton végig én vezettem; a koppanásig lehúzott ablakon bevágó langyos szélben a nagyja bőr lefoszlott meztelen vállaimról, a felkunkorodott maradéktól meg úgy néztem ki, mint akit mézzel bekentek s aprócska tollpihékben megforgattak. A hegyek közötti egyik út menti pihenőben maréknyi levált bőrt söpörtem össze a hátsó ülés huzatáról. 

  Késő délutánra elértük Belgrád határát, s az itteni kemping egyik rendezett, tiszta faházában, kényelmes ágyainkon elnyújtózva töltöttük az éjszakát. Reggel és délelőtt Belgrádban csavarogtunk, kisebb ajándékokra, több üvegnyi Cézár konyakra, édességre és effélékre vertük el a maradék valutánkat, s kora estére beestünk Kelenföldre. Ha jól számolom, az indulástól a megérkezésig hat nap telt el.

 

  Mi fordította a figyelmemet Erdély felé?:

 

  Az 1981-es év harmadik, s egyben utolsó, Ágnessel és a PZ-s Skodával megejtett nagyobb túrája Erdélybe vezetett. Augusztus havában jártunk, abban a számomra mindig is kedves hónapban, amelyikre ezt megelőzően, de a későbbiekben is a legtöbb közös nyaralásunk esett.

  Mielőtt folytatnám, tartozom némi magyarázattal, mi tette lehetővé, hogy érdeklődésem Erdély felé forduljon, s a későbbiekben (az elkövetkező évtizedben) mi inspirált Transzilvánia járható és csaknem járhatatlan, istenkísértő útjain megejtett, sok ezer kilométernyi utazásra. 

  Ha belegondolok, őszintén azt kell mondanom, hogy a kezdetek kezdetét az a hétköznapi, mondhatni gyarlóan földhözragadt tény jelentette, hogy hiába hajtottam becsülettel, növekvő elvárásaimhoz és igényeimhez mérten nem kerestem eleget a szervizben. (Munkatársaim zöme a környező kertes házak valamelyikében lakott, s a munkahelyről kilopott alkatrészeket, fusimunka keretében, az otthoni garázsban építette be a vállalattól magához csábított kuncsaftok autóiba. A munkahelyi fizetésük és a borravalóik mellé harmadik, mind közül legtöbbet hozó pénzforrásnak ott volt a házi fusizás lehetősége. Érthető tehát, ha hülyére keresték magukat. Én ugyanezt, mármint a fusizást, nem tehettem meg a lakótelepi nyilvános parkolóban.)

  Ezt a méltánytalanságot (nevezhetjük egészséges irigységnek is - egészségesnek, amiért nem merült ki puszta sóvárgásban, hanem tettre, váltásra sarkallt) munkatársam, L. Feri barátom révén sikerült valamelyest orvosolni, aki ez idő tájt, azaz a hetvenes évek végén, elhalt apja után örökölt egy Nagytétény akkoriban kevésbé felkapott részén fekvő elgazosodott gyümölcsöst, a telken kisebb faházzal. A házacskát ügyesen átalakította afféle kezdetlegesen felszerelt szerelőműhellyé, ahol eleinte egymaga dolgozott a hivatalos munkaidő előtt vagy után, ám amikor annyira megsokasodtak a feladatai, hogy egyedül képtelen volt eleget tenni a megrendeléseknek, mint havert, engem kért fel segítségre. Persze nem ingyen gondolta. Persze én sem. Délutános héten reggel nyolctól déli egyig gályáztunk, s a telekről mentünk a hivatalosan Nagytétényi útinak nevezett, ennek ellenére az oldalsó, emelkedőnek tartó Háros utcáról nyíló szervizbe, délelőttös héten pedig három órától este hatig-hétig robotoltunk. Feri mindig tisztességesen betartotta a fizetési megállapodásunkat, pénzügyi természetű vitánk sosem volt.

 

  Régi könyveket kezdek gyűjteni:

 

  Látványosan megnövekedett keresményemet eleinte könnyelműen elszórtam, később észre tértem, és elkezdtem takarékoskodni. Az összegyűlt s folyvást szaporodó pénzzel azonban nem igazán tudtam mit kezdeni. Kocsira nem gyűjtöttem, az már akadt a családban, s akkor használtam, amikor akartam. Divatos ruhákon, orsós magnón, sztereó lemezjátszón, robogón (de milyen ócskán, az orosz vagy ukrán gyártmányú Verhovinán!) túl voltam. Türelemmel vártam, hogy eszembe jusson valami okos befektetési lehetőség.

  Egy alkalommal anyámat vittem valahova kocsival, és útközben elhajtottam az Andrássy és a Bajcsy-Zsilinszky út találkozásánál, a sarkon található (ma már sajnos nem üzemelő) antikvárium közelében. És akkor, egyik pillanatról a másikra megvilágosodtam. Addig nem feltételeztem, hogy ilyesmi megeshet velem, de realitásérzékem gyenge kapálózása ellenére tudomásul kellett vennem, hogy igenis, léteznek csodák, mert a megismerés határain túlról utánam nyúlt egy fényes és forró ötletsugár, s megérintve az imént még egészen másfelé csapongó gondolataimat, a pillanat tört része alatt felforgatta racionális és emocionális világomat, egy otthonosan könnyed mozdulattal átállított a maga oldalára, vagyis elfogadtatta magát, értelmembe és érzékeimbe kitörölhetetlenül belesütve a nem tudni, honnan induló transzcendens üzenet lényegét. Emlékszem, egészen tűzbe jöttem a mindenféle előzmény nélkül való, semmiből előpattanó ideától, azon nyomban parkolóhelyet kerestem, és tolatás közben a csodálkozástól megnémult anyámnak előadtam, hogy a pénzem értékállóságának megőrzése céljából ezentúl régi könyveket szeretnék gyűjteni. Anyám legalább annyira meglepődhetett határozott hangú bejelentésemtől, mint ahogy nem sokkal előbb jómagam a váratlanul felvillanó isteni szikrától. Addig is nagy kedvvel olvasgattam a jobb regényeket, de azok mind háború utáni, újabb kiadásúak voltak, én pedig immár komoly témájú, régiségük, küllemük és tartalmuk miatt egyaránt becses könyvekre vágytam. Az ódon könyvek gyűjtése és olvasása persze csak amolyan közbülső, ámde kihagyhatatlan lépcsőfokot jelentett azon a virtuális kaptatón, amely hűséges magyarságtudatom kialakulásához vezetett. Amiből később sok erdélyi utazás, ezek hozományaként pedig - igen komoly erőfeszítések árán - két Erdély-CD született. No lám, egy kiváló példa arra, hogyan függenek össze a különböző, első ránézésre látszólag köszönőviszonyban sem lévő dolgok.

  Anyámmal mindjárt bementünk az antikváriumba, ahol a Borovszky-féle sorozatból (az említett úr szerkesztésében a 19-20. század fordulóján kiváló sorozat jelent meg az akkori Magyarország vármegyéiről; az eredeti elképzelés szerint a történelmi Magyarország mind a hatvannégy vármegyéjét aprólékos gondossággal feldolgozták volna, ám az első világháborút lezáró trianoni békediktátummal megcsonkított országban mindez okafogyottá vált) potom hatszáz forintért megvásároltam a Fiume és a magyar tengermellék címet viselő kötetet. Néhány hét leforgása alatt kisebb könyvtárra tettem szert, a kiadványok vásárlásánál elsődleges szemponttá vált, hogy a könyv magyar témájú legyen. Innen egy lépés választott el attól, hogy speciálisan erdélyi vonatkozású nyomtatványokra vadásszak, amiket hol valamelyik antikváriumban (ekkor már ismertem Budapest és néhány közelebbi kisváros - Szentendrén át fel Esztergomig - összes állami és magánkézben lévő könyvkereskedését), hol pedig az Ágnes kíséretében (s ha úgy adódott, anyagi támogatásával) látogatott árveréseken igyekeztem beszerezni. A könyvespolcokon hamarosan túlsúlyba kerültek az erdélyi vonatkozású (néprajzi, népművészeti, történelmi, földrajzi, építészeti, vallási, szépirodalmi stb.) művek és térképek. Észre sem vettem, s jószerével látatlanban beleszerettem Erdélybe, s ebbéli lelkiállapotomat illetően mindmáig úgy maradtam. Addig csak kétszer utaztam át rajta kutyafuttában, s nemigen figyeltem különleges adottságaira, mert a végcél mindannyiszor Bulgária, a kéklőn hívogató tenger mielőbbi elérése volt. A könyvekben leírtak azonban megragadták a fantáziámat, és most már hajtott a felpiszkált kíváncsiság, tényleg olyan szép-e a menyasszony, amilyennek mondják? Illetve amilyennek írják. Izgatott lettem, mint a mesebeli királyfi, ha lázasan csillogó szemű hírnök lelkes beszámolóját hallgatja az Üveghegyen meg az Óperenciás-tengeren túl élő meseszép királykisasszonyról, aki éppen őrá vár. Egy életem, egy halálom, feltétlenül utána kellett járnom az igazságnak. Nos, jelentem, Erdély királylány sokkal szebb annál, mint amire a leírásokból számítani lehetett.

  De ezzel a kurta vallomással - egyelőre - be is fejezem szeretett, sőt imádott Erdélyem dicséretét, s az elkövetkezőkben igyekszem az ott megejtett utazások tényszerű, rövid leírására szorítkozni. Mondom igyekszem, de ahogy ismerem magam, előfordulhat, hogy a felbukkanó emlékek nyomán elragadtatásom erősebb lesz ígéretemnél. Pedig nagyon is lenne miről írnom, de a részletekbe menő visszaemlékezésektől - mintegy lelki önvédelemből - az tart vissza, hogy tudom jól, nagyon megrázna, túlságosan fájna újra meg újra aprólékosan felidézni a gyönyörű, valaha szervesen Magyarországhoz tartozott mesés tájak képét, folyvást megélni az elveszett tündérkerthez kötődő, gyötrő nosztalgiát. Hiszen még elmondani is csodálatos (mirabile dictu), nemhogy látni. Gyakran még magamban is muszáj elfojtanom ezt a minden egyéb érzésnél erősebb, a szerelem és honvágy koncentrált keverékéből gyúrt különös hangulatot, amit csak óvatosan, apró adagokban merek megidézni.

 

  Ágnessel Erdélyben - 1981. augusztus:

 

  Tehát. Erdélybe irányuló túráink kezdetén, hogy ne mondjam, hőskorában, 1981 nyarának végén először a sokszínű, eoppant változatos Kalotaszegen tettünk egy komolyabb kört, igyekeztünk mind nagyobb számban megismerni az erdélyi magyar templomépítészet jelesebb alkotásait.

  A fenséges nevű Kalotaszentkirály - amit az apró, helyből átugorható patakocska, az egész tájegységnek nevet adó Kalota-patak választ el a valaha különálló, mára vele összenőtt Zentelkétől - után Magyarvalkó következett, az a falu, illetve a település feletti dombra épült református templomerőd, ami ma is elsőként villan az eszembe, ha Erdély neve bennem vagy más által felemlítődik. Egyébként, még egy pillanatra visszatérve Kalotaszentkirályra, megemlítem, hogy Ady itt, a patak menti füzesben ülve írta 1914 júniusában (a számunkra, magyarok számára végzetesre sikeredett első világháború kitöréséhez okot szolgáltató Ferenc Ferdinánd trónörökös és neje meggyilkolásának évében, hónapjában - június 28. -, a Szerbiának adresszált tényleges hadüzenet átadása - július 28. - előtt egy hónappal) a Kalota partján című versét, amelynek első szakasza olyan bensőségesen gyönyörű, megrázóan szép, hogy vétek lenne - akár hivatalos előadóművésznek is - megkísérelni elszavalni. Az olvasása által nyújtott felemelő élményt mindenkinek magának kell megélnie, egyedül.

 

  "Pompás magyarok, templomból jövet,

   Mentek át a Kalota folyón

   S a hidat fényben majdnem fölemelte 

   Az ölelő, júniusi nap.

   Mennyi szín, mennyi szín, mennyi kedves

   És tarkaságban annyi nyugalom

   És fehér és piros és virító-sárga,

   Izgató kék és harcos barna szín

   S micsoda nyugodt, nagyságos arcok,

   Ékes párták, leesni áhítók.

   Papi-beszéd kemény fejükből csöndben

   Száll el s nyári illattal vegyül.

   Mily pompás vonulásuk a dombon.

   Óh, tempós vonulás, állandóság,

   Biztosság, nyár, szépség és nyugalom."

  Magyarvalkó. A reformátusok négy fiatornyos, zsindellyel fedett, középmagas kőfallal kerített ősrégi épülete - a szememben - maga a kőbe, téglába és fába álmodott, testet öltött Erdély. Vezérszimbólum. Nem tartok művészettörténeti előadást, bár sokat olvastam erről az épületről. A lényeg az, hogy páratlanul szép. Azonban, túl a harmonikus külső megjelenésével nyújtott esztétikai élményen, habarccsal összefogott köveiben, köveinek történetében, milliónyi imát, fohászt hallott öreg padjai közt, a fényesre kopott létráját megmászó, magát nem kímélő érdeklődőnek csodás kilátással kedveskedő, ég felé nyújtózkodó, inkább tömzsinek, mint karcsúnak nevezhető tornyában, sok ezerszer meghúzott harangjának férfias kondulásaiban metafizikailag rejtve, s mégis, szinte tapinthatóan ott van a régi magyar korok egymást váltó, keserves és jelesebb napjainak lenyomata, valami évszázadokon átnyúló, elszakíthatatlan lelki kapocs a letűnt időknek e megszentelt földben feloldódott magyarjaival.

  És még valami: Erdélyben nem azért jártam annyiszor az öreg magyar templomokban, mert ezáltal valamiféle hitbéli megerősítésre vágytam volna. Reménytelenül pogány, pontosabban ateista vagyok, s alighanem életem végéig az is maradok. Lehet, hogy létezik, lehet, hogy nem, én nem keresem Istenhez az utat. Viszont a kisebb városok, falvak tiszteletet követelő vén templomainak dohszagú, hűvös belsejét járva, fakult, megsötétedett stációfestményeit, oltárainak és szószékeinek barnára pácolódott faragásait nézegetve, vagy kopott, recsegő padjaiban csendesen ülve könnyen összefuthattam az évszázadok alatt valaha ott megfordult magyarokkal, persze spirituális, lelki értelemben. Ez sem kevés, ha már testi valónkban lekéstük a személyes találkozást. Régen, de még a huszadik század első felében is, mindenki járt templomba, legalább és leginkább vasárnap. Gyermek és felnőtt, öregecske és járni alig tudó vénség, férfi vagy nő, mindenki megfordult ott, hiszen a település közössége elvárta a megjelenést, de az akkori emberek mentek önként is, hiszen őszintén hittek Isten létezésében, mivel gyakran nem kihez máshoz fordulniuk. Ezek az emberek látták mindazt, amit ott jártamkor én is láthattam. Lehet, nem fordítottak különösebb gondot a szentély gótikus íveinek tanulmányozására, a gyámkövek faragásaira, nem érdekelte őket a karzat és a mennyezet festett kazettáinak színvilága, az organikus és mértani minták jelképrendszerének megfejtése, de a hosszúra nyúló mise alatt óhatatlanul elkalandozó tekintetük minden bizonnyal megállapodott a belső részletek valamelyikén, akárcsak látogatásom idején az enyém. És itt, ezekben az egy célra irányuló közös pillantásokban találkozunk mi, régi ás új magyarok, ekkor sikerül a képzelet fortélyos fegyverével - valamelyest - kijátszanunk a minket elválasztó Időt, s lényegében a halált. Még az is lehet, hogy a rég elment öregek egyszer sem gondoltak a távoli huszadik, huszonegyedik század gyermekeire, például rám, hiszen bőven akadt egyéb gondjuk, mintsem a napi problémák körül forgolódó elméjükkel a bizonytalan jövőben kalandozzanak. Az efféle képzelgést gyereknek való, mihaszna játéknak tartották volna. Én könnyen megtehetem a feléjük, a koruk felé visszavezető utat, mert a múlt az biztos, s ha tudok róla egyet s mást, márpedig tudok, akkor hozzájuk képest helyzeti előnyben vagyok. Ezt ki is használom, és ha meglátom a belső templomfal egy szabálytalan kiszögellését, netán a szószék peremének apró csorbulatát, addig fixírozom, amíg oda nem képzelem a kétszáz évvel ezelőtt élt Kovács Erzsók vagy Máté Zsuzsinka, netán a hétéves Bagócsi Antal éppen ezt a szabálytalanságot figyelő arcát, tekintetét. Akikkel soha az életben nem találkoztam, neveiket a szomszédos temető mohos kövei őrzik, s mégis, amíg kitart a képzelet varázsa, néhány másodpercre együtt vagyunk.

  A Valkó körüli suvadásos tájon (az erdők híján az esőktől erodálódó, lépcsőzetesen beomlott domboldalt, földet hívják suvadásosnak) nagy kiterjedésű legelők terülnek el. A lekaszált füvet, vagyis a szénának valót a petrence fája körül tornyozzák fel, olyan formán, mintha a tetejükön összecsippentett, hatalmas, fakózöld harangok ülnének a földön. Erdélyben ezeket a szénahalmokat kalangyának hívják.

 

  A Körülöttem Erdély című versem 1996-ból:

 

  1996 szeptemberében írtam egy verset Erdélyről, s erre a valkói templomra gondoltam írás közben. Életem legjobban sikerült verse, pedig a javításokkal együtt félóráig sem tartott, mire a végleges változat megszületett. Becsuktam a szemem, és a szívemre hallgattam, hadd diktáljon. Én meg lejegyeztem. Sokatmondó címet kapott:

 

  Körülöttem Erdély

 

  Suvadt dombok mögé rejtett, kerített templom harangos tornyából,

  a szélbe zengett kondulások hullámain megülve

  áradok a táj meleg, nyári zöldje fölé.

  S vén szívem piros fodrait patyolat nyugalom szegi, 

  míg a délutánban várom, hogy a tejfehér horizont

  magához csalja végre a Napot, a hűséges, öreg szeretőt, 

  s vakító, csípő fényostora behajtsa az elvadult érchangok nyáját

  zúgó fenyveseknek nehéz illatába, évszázadok

  bujdosó hangjainak tág, láthatatlan karámjába,

  melynek kapujából visszacsúszik, medrére lel újra az őshonos Csend,

  miként tesz apálykor az óceán, mely,

  bár teret veszít, mégsem lesz kevesebb.

  Hazatért, tarka galambok puha búgása fáradt lelkem szenderíti.

  Lecsúszom a hűs sarokba. A hátamnak dől hétszáz év

  kopott köve, áldott pora, sarkam fényes deszkán pihen,

  s a harang bő szoknyáján túl, ibolyaszín résen, Kelet néz kutatva zárt arcomba.

  Pár korai csillag közelebb csalogatna, ezer tücsök zenél, mégis,

  inkább belső világomba húzódom, hol

  minden álmom furcsa rejtély,

  mint a torony körül Erdély.

 

  Az elsőként megjelent Erdély CD-men Csurka László színművész, Csurka István író, politikus testvéröccse szavalja el, mintegy bevezetőként, a verset.

  Magyarvalkóról egy hihetetlenül rossz, a térképen nem jelzett, sziklás mellékúton mentünk át a szomszédos Magyargyerőmonostorra. (Az utat valaha bivalyos szekerek használhatták, ha így volt, akkor jól mehetett a közeli falvak bognárjainak, vagyis kerék- és szekérgyártóinak, mert számtalan tengely törhetett ripityára errefelé.) Hiába hajtottam a legnagyobb óvatossággal, a kiálló köveken néha durván koppant a kocsi felverődő alja. Mire lépésben átvergődtem a mészkőbuckákon és sima aszfalt került a Skoda kerekei alá, Ágnes sírógörcsöt kapott és nem beszélt velem. Úgy megharagudott - pedig azon a hitvány úton ennél körültekintőbben nem hajthattam -, hogy a faluban ki sem szállt a kocsiból. Én annál inkább, és fényképezőgépemmel körbejártam a magas tornyú, látványos templomot.

  Ezek után meg sem álltam a kincses Kolozsvárig. A főtér. Itt áll a város első számú szimbóluma, a Szent Mihály templom, a mögöttes területen Fadrusz János Mátyás királyt és néhány magyar főurat, hadvezért (a feltételezések szerint Magyar Balázst, Kinizsi Pált, Zápolya Istvánt és Báthori Istvánt) ábrázoló szoborcsoportjával. A lovas szobrot tartó főtalapzat elején még mindig látható a románok által levert régi, koronás magyar címer lenyomata. (1940 kora őszén, Észak-Erdély visszafoglalásakor vitéz nagybányai Horthy Miklós és felesége a templom ellenkező, északi oldalánál felállított, virágfüzérekkel díszített emelvényről fogadta a Szászfenes irányából bevonuló magyar gépesített, kerékpáros, lovas huszár és gyalogos alakulatokat. Az Erdély jelképes fővárosának tartott, s a húszéves román megszállás ellenére még mindig nyolcvan százalékban magyar lakosságú Kolozsvár főutcáját vastag virágszőnyeg borította, s nagy ováció közepette azon masíroztak végig a Trianonban szétszakított haza egy jelentős részét visszafoglaló magyar bakák, míg az ablakokban, de még a templomtornyokban is magyar zászlók lengedeztek.) A térről nyíló utcácska végében a nagy király szülőháza látható, míg ellenkező irányban a Farkas utcai református templom, előtte a Kolozsvári testvérek sárkányölő Szent Györgyöt ábrázoló lovas szobrának másolata található. (A 13. században készült eredeti példány Prágában van felállítva.) Innen egy párhuzamos utcával odébb nyílik a nevezetes Házsongárdi temető, amelynek régi síremlékein számtalan, a tankönyvekben gyakran felbukkanó magyar tudós és író neve olvasható. A sírok közt jártamban két, egymással magyarul beszélő idősebb asszony mellett vitt el az utam. Amikor fényképezni kezdtem a temetőt, azonnal románra váltottak, s mivel néhányszor rosszallóan végignéztek rajtam, gondolom, nem éppen hízelgő megjegyzésekkel illették a részükről szentségtörőnek tartott tevékenységemet.       

  A Tordai-hasadék megtekintése után átkeltünk az Aranyos-folyón, és a népművészetéről, s főleg a népviseletéről nevezetes, a legendás Székelykő lábánál megbújó Torockóra értünk. (Torockón, ahogy a helybeliek büszkén mondogatják az idegennek, reggelente kétszer kel fel a Nap, ugyanis először a Székelykő egy keskenyebb hasadékán tűz át a fénye, majd rézsútos emelkedése közben elbújik a sziklák takarásában, hogy valamivel később, a hegytető fölé kapaszkodva, megint előbukkanjon.) A hajdani Aranyosszék eme jeles települését valamely régi királyunk által behívott osztrák (felső-ausztriai) bányászok alapították, még a tatárjárás előtt, tehát a 13. század első harmadában. A vasbányák a 19. századra végképp kimerültek, de a magyar környezetben asszimilálódott őslakosok leszármazottai nem álltak tovább, helyben maradtak, s ma magyarabbak a tősgyökeres magyaroknál. Megváltozott nemzeti identitásukat hűen, mintegy tüntetőleg fejezi ki pompás, kissé túl színes népviseletük.

  Marosvásárhely érintésével a Kis-Küküllő vidékére, onnan pedig Csíkszékre értünk.

  Madéfalva történelmi nevezetességű település. Amikor Mária Terézia idejében az osztrákok rá akarták erőltetni az addig szabad székelységre a határőrizetet, a kiváltságaikban sértett székelyek fellázadtak ez ellen, s megtagadták a császári parancsot. Az uralkodóhoz méltatlan bosszú kegyetlen volt. 1764. január 7-én éjjel császári katonák közrefogták az alvó falut, tüzes csóvákat dobtak a tetőkre, és megölték a házukból menekülőket, illetve az ellenállókat. Kétszáz székely vértanú holtteste maradt utánuk a falu utcáján, aki tehette, az életét mentve kimenekült Moldovába. Ezek a földönfutóvá lett emberek, illetve leszármazottaik alapították a moldvai csángó telepeket. Madéfalva központjában, a vasútállomás környékén, az országút mellett 1899-ben felállított emlékmű figyelmeztet az itt történt gyalázatra, amit a latinosan hangzó SICVLICIDIVM (szikulicidium, szabad fordításban: székelyölés, székelyek legyilkolása) felirattal láttak el. A felirat betűinek megfelelő sorrendben való összeolvasása (az S kivételével) római számokban kiadja a gyászos emlékezetű 1764-es dátumot (MDCCLVVIIII).

 

  Vége a kilencedik résznek