ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                       írta Miski György

 

                                         Nyolcadik rész

 

  Ágnessel Török- és Görögországban - 1979. augusztus:

 

  1979 augusztusából ismét be tudok számolni egy Ágnessel megejtett nagy utazásról, addigi közös életünk kétséget kizáróan legnagyobb kalandjáról. Először utaztunk kapitalista országba, egyazon lendülettel mindjárt kettőbe: Török- és Görögországba. Huszonöt éves voltam.

  A megelőző hideg telet és a nehezen múló, változékony tavaszt az útvonal tervezésével, a benzin és a szállás, a magunkkal vinni kívánt konzervek mennyiségének és egyéb kötelező költségek számítgatásával töltöttem. Nagyszerű érzés volt előre álmodozni. Időközben eladtuk a régi, bordó IB-s Skodát, helyét egy kitűnő állapotú, sárga színű Skoda 100-as foglalta el.

  Az ország a kádári szocializmus engedékenyebb periódusában járt, mindent lehetett, ami nem volt kifejezetten tiltva. (Ahogy az akkoriban szárnyra kelt szállóige megfogalmazta: szabad országban szabad ember azt csinál, amit szabad.) Pár év alatt óriási haladást értek el mifelénk az emberi jogok, mert három évente egy alkalommal el lehetett hagyni az országot valamelyik nyugati berendezkedésű államba. (Ezzel szemben európai szocialista országba - Jugoszlávia és Albánia kivételével - unalomig utazhatott az ember.) Ez valóban nagy dolognak számított a korábban szinte légmentesen lezárt nyugati és déli határokhoz képest. A háromévenként esedékes utazásokhoz személyenként és alkalmanként, a kint tartózkodás időtartamától függetlenül, összesen ötven (!) dollárt lehetett vásárolni legálisan, a valutapapírt be kellett mutatni a határon. Még jó, hogy már akkoriban is működtek a Keleti pályaudvar és az Astoria környékén illegális valutázók, elsősorban arabok (az utazásunkhoz szükséges legtöbb fekete valutát az Astoria aluljáróban vásároltam egy arab sráctól), akinél, ha az embernek volt elég forintja, annyi és olyan valutát vehetett, amennyit és amilyet akart, amit a megfelelő helyen elrejtve átvitt a határon. Elsősorban a dollárnak, a nyugatnémet márkának és a svájci franknak volt nagy keletje.

  A munkahelyemen be kellett adnom egy kiutazást kérvényező lapot (ebben fel kellett tüntetnem a családi állapotomat, a gyermekeim számát, valamint a külföldön élő rokonságomat), amit a mindenható vállalati pártbizottság és a szakszervezet véleményezett, elbírált. Ezek a jóemberek ilyenkor néhány napon át azon tanakodtak, hogy a népgazdaságra nézve mekkora kockázati tényezőt jelent, ha elbódulva a kint látott fényűző élettől és a megtapasztalt valódi szabadságtól, úgy döntök, hogy nem térek vissza az országba, vagyis disszidálok. És, jóval több fizetésért, odakint hasznosítom az itthoni tanulmányaim során megszerzett tudásomat. Miután úgy vélték, hogy esetemben ez a veszély nem áll fenn, ha meg mégsem jönnék vissza, nem nagy kár értem, rábólintottak a kérvényemre. Ezek után a belügyminisztérium egy nagy méretű, téglalap alakú pecsétnek, az úgynevezett "ablaknak" az útlevelembe való bebélyegzésével engedélyezte az ország elhagyását. Az egész macera egy hónapnál nem igényelt több időt. Egyszerűen mentek a dolgok, nem?

  De a hivatalok kekeckedése ellenére, hosszas szülői búcsúzkodásokat követően, egy augusztusi hajnalon csak sikerült nekivágni a szívdobogtatóan izgalmasnak ígérkező útnak. Budapestről Mohács felé indultunk, és Udvarnál léptük át a magyar-jugoszláv (ma magyar-horvát) határt. A Magyarországtól Trianonban elcsatolt Baranya-szöget (a Duna, Dráva és a mai határ által alkotott, háromszög alakú terület, amely régen az egységes Baranya vármegye déli részét képezte) gyorsan átszelve Eszéken voltunk. Innen az 1990-es évek elejei délszláv háborúban rommá lőtt, de az 1979-es ottjártunkkor még viruló Vukováron haladtunk keresztül, majd elhúztunk a Fruska Gora-hegység nyugati lábánál, és elértük a horvát Zágrábot a szerb Belgráddal (ami akkoriban Jugoszlávia fővárosa volt) összekötő autópályát. Eleinte nagyon furcsálltam a sztrádán látott rengeteg német rendszámú személyautót, de aztán az utasok fizimiskájából, a női nemhez tartozók cigányosan tarka öltözékéből rájöttem, hogy ezek egytől egyig török vendégmunkások, akiknek most adták ki Németországban a nyári szabadságot, és a családjukkal együtt hazafelé tartanak, hogy egy hónap múltán visszafelé is megtegyék ezt az utat. Amerre elhaladtak, illetve ahol megpihentek, a parkolókban és az út szélén mindenütt hatalmas rakás szemetet, szaros újságpapírokat, szétszórt dinnyehéjakat, üres konzervdobozokat, szóval elképesztő mocskot hagytak maguk után. És szégyenkeztem helyettük, noha közöm nem volt ehhez a csürhéhez.

  Belgrádból Nisbe siettünk. Egy itteni kempingben, sátorban töltöttük az első, szemerkélő esősre sikerült éjszakát. Másnap ragyogó napfényre ébredtünk, és a csodás tájakon keresztül kanyargó Nisava folyócska szurdokában keletre haladva átértünk Bulgáriába, ahol a Szófia - Plovdiv - Svilengrad útvonalat követve Kapitan Andrejevónál léptük át a bolgár-török határt, és délutánra elértük a határtól húsz kilométerre fekvő Edirnét. Aznapra pompás utazóidőt fogtunk ki, mert végig sütött a Nap.

  A városka (amely 1365-től kezdődően Drinápoly néven egy darabig a Dardanellákon átkelő, s ezzel az európai részen alig évtizede megjelent törökök fővárosa lett) a török-görög határ közvetlen közelében, a Bulgáriából jövő s az Égei-tengerbe tartó Marica folyó mellett fekszik, s ez a két, szomszédos népcsoport évszázadok óta - a begyógyulatlan történelmi sebek miatt - úgy viszonyul egymáshoz, mint tűz a vízhez. Ezért nemcsak a kempingben - ahol a közelgő alkonyatban felvertük a sátrunkat - és környékén, hanem a város belsejében, a sarkain négy égbeszökő minarettel büszkélkedő, kivilágított nagymecsetnél is találkoztunk géppisztolyos katonai járőrökkel. Az újdonságok láttán nem sokat táthattuk a szánkat, mert hamar ránk esteledett, s terveink szerint korán indultunk tovább.

  

  Éjszakai utazás a Márvány-tenger felé:

  Még sötét éjszaka volt, amikor három óra körül elindultunk Isztambul felé. Ahogy kiértünk a kihaltnak látszó, alvó Edirnéből, az elhagyatott országút két oldalán átlag kilométeremként feltünedeztek az éjjel-nappal árusító, fél ház méretű, kívül-belül megvilágított dinnyesátrak. Az egyiknél megálltunk, és a motor zajára a sátor belsejéből földig érő köpenyében előkecmergő, álmosan hunyorgó, kampós orrú tatától vásároltunk egy nagy rögbilabdához hasonlító csíkos héjú dinnyét. Amennyire az ezüstös holdfényben látszott, szelíd, de kopár hegyek végeláthatatlanul hullámzó dobok között kanyargott a jó minőségű aszfaltcsík, s már egy órája nyomtam a gázpedált, amikor bal kéz felől, a keleti horizonton felderengett a közeledő hajnalt jelző, az új nappal újabb remények beteljesülését ígérő bíbor fénysáv.

  Tisztán ragyogó, kora reggeli napfényben egy, a térképen fel sem tüntetett kis településnél értük el a Földközi- és a Fekete-tenger közé ékelődött Márvány-tenger partját. Kiszállva a máris átmelegedett kocsiból, feltűrt farmernadrágban (a jó öreg Roy Rogersben, amit rengeteg pénzért, ezerötszázért vettem Budapest akkori egyetlen legális bolhapiacán, a Nagyszőllősi úti Tangón, ami eredetileg az innen nem olyan messzire eső Ecseri úton működött; sokan tévedésből vagy lustaságból most is úgy fogalmaznak, hogy "megyek az Ecseri úti Tangóra", pedig az már évtizedekkel ezelőtt átköltözött a mai helyére) térdig gyalogoltunk a feszes, rezzenéstelen víztükre miatt inkább hatalmas kiterjedésű édesvízi tónak látszó hűvös tengerbe, ami olyan zavartalanul átlátszó volt, mint a háborítatlan hegyi patakok vize. Lábunk alatt kisebb-nagyobb lapos kövek borították a tengerfeneket.

 

  Isztambul:

 

  Miután a hosszas mosakodástól s az üde levegőtől kellőképpen felfrissültünk, még egy erős órányi út állt előttünk, hogy elérjük Kelet Kapuját, a Boszporusz két partján fekvő Isztambult, vagy régi, görög nevén Bizáncot (aminek a kapuját, mint tudjuk, Botond apánk keményen megdöngette buzogányával).

  (Bizánc vagy másképpen Konstantinápoly - ami attól lett Konstantinápoly, hogy Konstantin római császár 324-ben ide helyezte át a Római Birodalom székhelyét. Mint a Keletrómai - Bizánci - Birodalom fővárosa, annak idején főként görögök által lakott metropolisz volt, de a Kis-Ázsia felől II. Mohamed vezetésével érkező oszmán terjeszkedés 1453-ban bekebelezte, régi lakót nagyrészt elűzte, s tűzzel-vassal terjesztette az iszlámot. Ezzel az ezeréves Bizánci Birodalom megszűnt létezni. A nagy egyházszakadás idején Bizánc nem fogadta el a római pápa egyedüli fennhatóságát a keresztény világ felett, tiltakozásul kimondta elszakadását Rómától, megalapította a görögkeleti ortodox vallást, amelynek fejévé saját pápát, úgynevezett "ellenpápát" nevezett ki. A történet lassan ezer évre nyúlik vissza, időnként felröppennek kósza hírek az egyházegyesítés szándékáról, de a keresztény egyház két nagy ága, a keleti és a nyugati a mai napig nem tisztázta egymáshoz való viszonyát.)

  A kocsit valahol a város sűrűjében tettük le, aztán elsőre sétáltunk egy nagyot a régi városfalak mentén. Később benéztünk a rendezett képet mutató városközpont egyik impozáns méretű mecsetjébe. A mecset az iszlám (mohamedán, mozlim) vallásúak jellegzetes kupolával fedett temploma, mégy karcsú imatorony, a minaretek fogják közre, ezek felső részén szűk erkély fut körbe, ahonnan, napjában ötször, a szakállas müezzin hangszórókkal felerősített, távolba zengő hangja szólítja imára az igazhitűeket (ahogy a mohamedánok nevezik magukat, megkülönböztetésül a hitetlen gyauroktól, azaz a keresztényektől és a zsidóktól). Ilyenkor a férfiak kelet, az iszlám legfőbb szent helye, a fekete Kába követ őrző szaud-arábiai Mekka (az 571-632 között élő, a mohamedán vallást megalapító, annak nevet adó, népszerűsítésében, s kellett, fegyveres terjesztésében élenjáró Mohamed próféta - teljes nevén Mohamed ben Abdallah - szülővárosa) felé fordulva leborulnak a földre, és imádkoznak a maguk istenéhez, Allahhoz (Allah annyit tesz, mint Isten). A szélsőségesen konzervatív iszlám országok társadalmi ranglétráján alacsonyan álló nőknek nincsenek ilyesféle vallási kötelezettségeik (tudtommal nem látogathatják a mecseteket és a szent helyeket), mert az iszlám nem tekinti őket a férfiakkal egyenrangúnak. A gyengébb nemhez tartozó külföldi turistákkal azért kivételt tesznek, ők - kizárólag férfi kísérőik oldalán - megnézhetik belülről a mecseteket.

  

  Bejutás egy mecsetbe:

 

  A szent helyre való belépés azért nem ment olyan egyszerűen, mint ahogyan előre elképzeltük, mert a bejáratnál álló időskorú őr először is levetette velünk a cipőinket és felrakatta őket egy polcra, ahol már kéttucatnyi saru és szandál sorakozott. Melléjük került a fényképezőgépünk is, amit tilos volt bevinni az épületbe. Tekintettel az augusztusi hőségre, mindkettőnk öltözéke rövid farmernadrágból és ujjatlan trikóból állt. Az őr a kezünkbe nyomott néhány könnyű, fekete színű tüllkendőt és mutatta, hogyan terítsük őket a fedetlen vállainkra, karjainkra, valamint miként kössük őket a derekunk köré, hogy a meztelen lábszárunkból ne látszódjék ki annyi. Mikor elnyertük a tetszését, végre elállt az útból, és beengedett a mecsetbe. Odabent mindenfelé nagy méretű vastag, tarka szőnyegek borították a padlót, s ezekből olyan tömény lábszag áradt, hogy az átható, csípős bűztől könnybe lábadt a szemem. A mecset belsejében, a bejárattól tíz méterre tíz-tizenkét férfi ücsörgött törökülésben, és áhítattal itta a kör közepén szónokló idősebb ember szavait. Kor és bölcsesség kéz a kézben jár, tartják a keleti népek, ezért körükben nagy respektjük van a tapasztalt vének tanácsainak, intelmeinek. Addig ácsorogtunk, nézelődtünk egy helyben, amíg felfigyeltek ránk, és a kezükkel integetve jelezték, hogy üljünk le, ne álljunk, ilyen helyen ez nem illendő. Barátságos mozdulataikban nyoma sem volt türelmetlenségnek, azokban inkább az idegen környezetben tétován mozgóknak szóló segítőkészséget véltem felfedezni. Úgy tettünk, ahogy kívánták, engedelmesen leereszkedtünk a közelről még büdösebb szőnyegre, ők meg folytatták a félbeszakadt diskurzusukat. Öt, kínkeserves percnél tovább nem bírtuk elviselni a milliónyi izzadt láb után maradt könnyfakasztó szagkavalkádot és kiszédelegtünk a szabadba, ahol, megszabadulva a nevetséges maskarától, visszavedlettünk hitetlen turistákká. 

  Utána még elnéztünk a közeli Kék mecsetbe is (belső falfestészete után kapta az elnevezését), de itt legalább sima márványburkolatból állt a padlózat, miáltal nyoma sem volt a másik mecsetben megtapasztalt gyomorforgató bűznek. Mint ahogy őr sem állt a bejáratnál, tehát akadálytalanul bemehettünk úgy, ahogy voltunk.

 

  A Boszporusz-hídon át Ázsiába:

 

  Azt hiszem, egyszerre és egyelőre elegünk lett Isztambulból, pontosabban szólva be voltunk sózva, hogy a terveinknek megfelelően mielőbb átkeljünk a Boszporusz fölött átívelő, Európát Ázsiával összekötő óriáshídon, és a Fekete-tenger partján fekvő Silébe érjünk, ahol több napot szerettünk volna napozással és fürdőzéssel eltölteni. Hogy aztán majd odahaza eldicsekedhessünk vele, hogy jártunk Ázsia földjén.

  A vadonatúj, néhány hónapja felavatott híd felé vezető, a nagyvárost átszelő sztráda forgalma nem az Európában általában megszokott autópályák képét mutatta. Az utat szegélyező járdákon gyaloglók a legváratlanabb pillanatokban ugrottak a robogó, aztán meg sikoltó gumikkal fékező kocsik közé, vidáman integető emberek szaladtak át a széles, többsávos út egyik oldaláról a másikra, mindenfelől szünet nélkül bőgtek a változatos dallamvilágú autókürtök, és egy helyütt, oldalra nyújtott karokkal rendőr állította meg a járműforgalmat (a kétszer háromsávos sztráda forgalmát!), hogy tucatnyi gyalogos átkelhessen az úton. Mire a kontinenseket összekötő hídhoz értem, zúgott a fejem; az errefelé a mindennapok szerves részét képező hagyományos keleti rendetlenség, nemtörődöm mentalitás máris kezdett az idegeimre menni. 

  A túlpartra érve, alighogy lehajtottunk az akkoriban még ingyenesen használható, nemrég átadott hídról, nyilvánvalóvá vált, hogy egy másik, archaikusabb, nyugodtabb világba csöppentünk. Isztambul keleti, ázsiai felének külvárosán hajtottam át, s a kétsávosra szűkült úton sorra tűntek fel a szamarak által vontatott, csíkos dinnyehalmokkal megrakott kétkerekű kordék, a járdákon tetőtől talpig egyetlen sötét lepelbe bújtatott, lefátyolozott arcú nők egyensúlyozták fejükön a cserép- vagy cirokkosaraikat, nagy ritkán bő bugyogós férfiakat láttam, amint pipázva üldögéltek a kávézók teraszán, fejükön ott ült a régi, hagyományos török férfiöltözék elmaradhatatlan kelléke, a karima nélküli, bojtos végű zsinórral díszített vörös nemezsapka, a fez. Az útszéli gyümölcsárus bódék egyikénél vettem kétkilónyi mézédes, úgynevezett kecskecsöcsű szőlőt.

  Messze mögöttünk maradt a város, amikor Ágnesre rájött a szapora (talán a laktató, nagy fürt szőlő pörgette fel az emésztését), ami miatt kénytelen voltam megállni egy fülledt illatú fenyőerdő szélén. A kényszerű várakozás közben észrevettem, hogy az üzemanyag erősen fogytán, ezzel valószínűleg nem húzzuk ki az onnan még negyven kilométerre található végcélig. Aztán meg kérdés, hogy egyáltalán, Silében találunk-e benzinkutat? Azt sem tudtuk, mekkora településre számítsunk. Ámbár, ha egyszer rákerült a térképre... Értelmetlen lett volna visszafordulni Isztambul felé, hiszen a kocsi addig se bírta volna ki. Nem hiába rimánkodtam magamban, mert az egyik kanyarban, a sűrű erdő kellős közepén, távol minden lakott helytől, feltűnt az óhajtott benzinkút. A kis takonypóc kutas gyerek (tizennégy-tizenöt éves lehetett, ehhez képest nagyon kitanult volt) mintha csak megérezte volna szorult helyzetünket, fizetőeszközként nem akarta elfogadni a törvényes helyi pénzt, a török lírát, hanem értékálló, kemény valutát, dollárt követelt. Ráadásul, átszámítva, jóval többet számolt fel a jogosan járónál. Amíg a koszos markába le nem számoltam, nem volt hajlandó benzint adni. Viszketett a tenyerem, de nem törölhettem képen, mert a kút mellé épült vacak bódé oldalánál valami vastag nyakú ember olvasgatott. Kiszolgáltatott helyzetbe kerültünk, de így jár az, aki nem eléggé körültekintő. Sóhajtva fizettem, mire a fiú nagy kegyesen a tankba nyomta a kialkudott mennyiséget.

 

  Sile, városka a Fekete-tenger partján:

 

  Silébe kora délután érkeztünk, s első dolgunk volt felállítani a sátrunkat a félig kihalt kempingben. Fürdőruhára vetkőztünk, aztán pedig hahó, irány a tengerpart! Az ám, csakhogy a távolban csábítóan kéklő part megközelítése felért egy könnyebb sivatagi menetgyakorlattal. Először valami sekély, híd nélküli patakon kellett gyalogszerrel átkelnünk, ami még rendben lett volna, hiszen a hűs víz kimondottan jólesett a lábunknak. Ámde a friss vízfolyás túloldalán sivatagszerű homoktenger húzódott a legalább ötszáz méterre hullámzó tengerig, amelynek türkiz szegélye innen, a homok széléről nézve délibábként reszketett az elérhetetlennek tűnő távolban. Egyetlen fa, csökevényes bokor, de még fűszál sem szakította meg a monoton síkságot. Mese nem volt, a hirtelen nagyon nehézzé vált pokróccal és gumimatracokkal felpakolva, lábszárig süppedve a laza, áttüzesedett talajba, mennünk kellett, lehetőleg az előttünk jártak beomlott lábnyomaiba lépve, mert így kissé könnyebb volt a haladás. Mire negyedórás szenvedés után lihegve kiértünk a partra, az izzó tűző Nap alatt pecsenyére sült a vállunk és a hátunk, és szinte füstölt a tarkónk. A francia idegenlégió (Légion Étrangére) sivatagi kiképzésen áteső katonái részesülhetnek olyasfajta élményben, amilyen nekünk kijutott.

  A Fekete-tenger laposan elterülő, szemmel alig érzékelhetően lágy ívben hajló déli partja azonban nagyszerű fürdőzési lehetőséget rejtett. A táj ennek dacára szokatlanul kihalt képet mutatott; két kezemen megszámolhattam a négy kilométeres körzetben napozó és lubickoló embereket. Ezeket a kóbor lelkeket leszámítva, akárha több millió évet utaztunk volna vissza az időben, hogy a Teremtés ember nélküli fázisába csöppenjünk. Talán fajtánk pusztító kezétől érintetlen korában lehetett ilyen a paradicsomi világ. A környékre süket csönd telepedett, még madarak sem röpködtek arrafelé. Akárcsak gyerekkorom régi Balatonjában, sokat meneteltünk befelé, mire elfogadható vízmélységbe értünk, de ott aztán annál jobban elkényeztetett minket a lágyan hullámzó, langyos víz selymes érintése. A part menti puha fövenyen két órán át süttettük magunkat a Nappal, időnként megmártózva a szelíd hullámokban.

  A strandolás utáni visszaút, amitől a tapasztalatok birtokában előre tartottam, az idevezetőhöz hasonlóan strapásra sikerült; mintha ólomcsizmát viseltünk volna, a végén alig bírtuk emelni a lábainkat. A táborban a sátor mellett felállított kempingasztalnál megebédeltünk. Ágnes az otthonról hozott konzerveket szalmiákszeszfőzőn megmelegítette, s a lehetőségeinkhez képest gusztán megterített asztalnál, műanyag tálakból ettük az ételt. Tíz méterre tőlünk, valamely nyugat-európai országból érkezett négytagú család mikrohullámú sütőben készített magának ebédet. Életemben először láttam, igaz, tisztes távolból ilyen, addig kósza hírekből ismert csodakészüléket. Mint ahogy az ebédünket követő levezető, a tábort körbejáró sétánk alkalmával találkoztam első ízben az egyik sátor mellett parkoló, a szovjetek által gyártott Niva terepjáróval. Magyarországon akkortájt olyan áhítattal emlegették ezt a nem sokkal korábban piacra dobott orosz gépkocsit, mint valami univerzális csodafegyvert. A vadászat luxusát maguknak megengedhető leggazdagabb pártfunkcionáriusok egyik legfőbb státusszimbólumának számított. Egyedül ők tudták megfizetni a borsos árát. Körbejárva technikát, szakmai oldalról alaposan szemrevételeztem, de a magam részéről nem láttam rajta semmi különlegeset. Aznap délután még egyszer lementünk a partra, de visszafelé jövet elhatároztuk, hogy másnap odébb állunk, mert az a kis fürdőzés nem ér meg annyi szenvedést. Különben is, Ázsia kipipálva.

  Vissza Isztambulba:

  A következő napon tehát visszafordultunk Isztambulba. Megint korán reggel keltünk útra. Annyira korán, hogy amikor beértünk valami közbeeső nagyobb faluba, csüggedten konstatáltuk, hogy az út menti pékség elárusító részlege még nem nyitott ki, mi pedig nagyon éhesek voltunk, s még inkább azok lettünk a kemencék felől az utcára kiszivárgó friss kenyérillattól. Odabentről a kirakatüvegen át kiszúrták a tétovázásunkat, és barátságos integetések közepette beljebb invitáltak. A forró kemencék egyikéből épp akkor szedték ki a szezámmaggal meghintett vekniket, amikből mindjárt kettőt vettünk. Kedélyes integetések mellett búcsúztunk el a sütöde kedves alkalmazottaitól. (A törökök, mint azt Isztambulban is megtapasztaltuk, őszintén szeretik a magyarokat. És nem a pénzünk miatt, hiszen ezen az alapon - legalábbis akkoriban, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján - teljes közönnyel viseltethettek volna irányunkban, mivel az átlag magyar nemigen volt számottevő valutával eleresztve. Ez esetben elvi dologról van szó. A török történelemszemlélet szerint mi közeli rokonnépek vagyunk, bennünk, magyarokban - ugor ágról - csörgedez valamennyi török vér. Elsősorban ennek a - vagy igaz, vagy nem - vérségi kapcsolatnak tudható be a részükről felénk irányuló, megkülönböztetett figyelem.)

  Megint átmentünk a szépen ívelt, a közepe felé emelkedő, onnan a túlpart felé lejtő, végtelennek tűnő Boszporusz-hídon, és a nyüzsgő belvárosba érve leparkoltunk egy tágas tér szélén. Az egyik nyitott napernyőktől színes kávézó vagy cukrászda előtt találtam szabad helyet. Alig szálltunk ki a Skodából - éppen nekiláttam, hogy letekerjem a rádió antennáját és a kocsi biztonságosnak gondolt belsejébe rejtsem -, amikor az alacsony kerítést átugorva a kávézó teraszáról elém pattant egy villogó fogsorú, mosolygós fiatalember, és erős akcentussal a tudomásomra hozta, hogy ő nagyon szereti a magyarokat. Ennek szívből örülök - hebegtem valami hasonlót, nem tudván mit kezdeni a vallomásával. Nem sokáig hagyott bizonytalanságban. Adjak neki ennyi meg annyi lírát, és nyugodtan hagyhatom az antennát meg az autót, ő meg a barátai - intett hátra a fejével - vigyáznak mindenre, míg vissza nem jövünk. Mi mindenre jók a barátok - merengtem el a többnapos borostától sötétlő, beesett arcú, sasorrú, kemény mosolyú, feltűnően haramiaképű fiatalok láttán, de távol álltam az őszinte meghatottságtól. Némi alkudozás után kiegyeztünk az általa megjelölt összeg felében (remélve, hogy a távollétemben nem lopja el vagy töri fel társaival az autót), átadtam a pénzt, aztán kölcsönös hajlongások és vad mosolyváltások kíséretében búcsút intettünk egymásnak. Ágnessel legalább három órán át bámultuk a Topkapi szeráj (valaha a szultán és háremhölgyei által lakott palota, ma múzeum) értékes kincseit. A kultúra oltárán bemutatott kötelező áldozat után a világhírű bazár felé irányítottuk lépteinket.

 

  Az isztambuli bazár:

 

  A keleti bazár a káosz természetes anyafészke. Mélyén születnek és tenyésznek azon rendetlenségfiókák, amik felcseperedve szárnyra kelnek, hogy huss!, messzi tájakra repülve magukkal vigyék, és ürülékükkel terjesszék az összevisszaság, lomposság és lustaság szapora vírusát. A bazár olyan fedett, szűk vásárlóutcácskákból álló labirintus, ahol egymás mellett megfér az aranyárus és a rézműves kicsi boltja; ahol a következő zugban édeskés illatú füstölőket, közvetlenül mellette itthonról ismerős és ismeretlen gyümölcsöket árulnak mázsaszám; kettőt lépsz, és parányi szövetbolt előtt találod magad, majd foghíjas vénségek aszalt és nyers fügét, szőlőt, mazsolát és földimogyorót akarnak rád sózni (ha kérnél valamelyikből, grátisz öt deka döglött legyet is mellékelnek); a hátad mögött sült birka serceg a faszén perzselő parazsa felett; szemből gyanús kinézetű ember csalogat, hogy vegyél tőle olcsó bőrkabátot, irhabundát; ráncos képű vénasszony rángatja a kezedet, mert pár líráért hosszú életet és sok boldogságot akar jósolni a tenyeredből; a kalapárus, tíz egymásba nyomott kalappal a fején az orrod előtt ugrál; zsúfolt levelezőlap- és dohányáruda következik; egy földön ülő, cigányforma, koszos talpú férfi a fals hangokat nyekergő nyirettyűjét abajgatja; a mindenféle szagok keverékétől bűzlő, fülledt sikátorokban mindenki egyszerre karattyol, vihog és éles fejhangon vitatkozik, alkudozik; a karnyújtásnyi távolságban álló szomszédok kedélyes ordítozások közepette "beszélgetnek"; ahány bekapcsolt rádió, annyiféle jajongó, gajdoló török nép- és műzene árad feléd; ha még egyáltalán a csuklódon találod, az órádra pillantasz, mert érzed, hogy a bántóan rád zúduló hangoktól, szagoktól és színkavalkádtól közeleg ájulásod ideje, de mielőtt fennakadt szemmel elvágódnál a mocskos kövezeten, engedve egy utolsó, életmentő ötletnek, bemenekülsz a következő aranyárus fényárban úszó boltjába, ahol aranygyűrűt vásárolsz szeretett szülőanyádnak. Én olyat vettem, aminek a közepét oválisra csiszolt domború, a szép sárgásbarna színével nyugalmat, harmóniát árasztó tigrisszem kő díszítette, Ágnes pedig egy kő nélküli, itt-ott színes fémfestékkel tarkítottat. Meg magának valamit, talán nyakláncot. Utána átmentünk a bőröshöz, mert bőrdzsekit akartam venni, saját részre. Száz dollárért fél perc alatt hozzám vágtak egy megfelelő méretűt. Örültem neki, mint majom a farkának, hiszen vagány fazonja volt. Később a kocsi hátsó ablakába tettem. Annyi cuccunk volt, hogy nem maradt neki hely máshol. Két nap múlva, mikor árkon-bokron túl voltunk, észrevettem, hogy a hőségtől kezd leválni róla a festék, ami alól mind több helyen üt ki a zöldesszürke nyers bőr. De akkor már fújhattam az egészet, mert Görögországból emiatt nem mentem vissza reklamálni.

  Az ám, az isteni Görögország! Isztambult elhagyva nyugatra tartottunk, azzal a nemes, hazafias elhatározással, hogy útközben megállunk Rodostóban (mai neve Tekirdag). Megállunk és megnézzük, hogy a nagy kurucfejedelem, II. Rákóczi Ferenc melyik házban ette a száműzöttek keserű kenyerét, és a bujdosásban vele tartó, az erdélyi Zágonból (Háromszék vármegye) elszármazott székely nemes, Mikes Kelemen hol írogatta a nem létező, általa kitalált nővérének címzett, elhíresült leveleit. Lévén késő délután, s mi még száztíz kilométerre a görög határtól, a nagy elhatározást picike tett követte. Ott álltam a rodostói tengerpart közvetlen közelében vezető országút szélén, s igyekeztem a kétszáztizennyolc éve halott Mikes szemével (mármint az egykor élőével) nézni a lábaim előtt apró kavicsokat görgető Márvány-tengert, amiről olyan szépen írt egyik levelének híres kezdősorában: "Egyedül hallgatom tenger mormolását..." Aztán, hiába a hűséges hazaszeretet, a fejedelem és rendíthetetlen követője már csak holtában, bő másfél évszázaddal később érkezhetett megint magyar földre. Mikes a háromszéki Zágonba, a szülőfalujába került (ahol néhány év múlva Ágnessel megnéztük az egykori kúriája helyén álló sírját), az 1735-ben elhunyt Rákóczi földi maradványait pedig 1906-ban hozták haza, s helyezték el pompás szarkofágban a kassai dómban. Ebben a szép templomban akkor jártam először, amikor Laci barátommal meghívásunk volt Eperjesre (1972). (A nemzeti tragédiákkal tarkított magyar történelem keserű fintora, egy hazafinak elviselhető, kegyetlen realitása, hogy Zágon ma Romániához, Kassa pedig Szlovákiához tartozik.) Annyi időnk maradt, hogy az út mentén csöndesen porosodó vendéglőből két színes levelezőlapot feladjunk az otthoniaknak, aztán vissza a kocsiba, s megenst csak előre!

 

  A görög-török határ, és a görög Alexandroúpolis:

 

  Sötétben futottunk be a csaknem néptelen határállomásra, ahol kellemetlen meglepetésként általános áramszünet fogadott minket. A koromsötétbe burkolózott épület mellett, elemlámpák cikázó fényénél zajlott a feleslegesen részletes vámvizsgálat. Előttünk legfeljebb három autó várakozott, mégis két órába tellett, mire átengedtek a görög oldalra. (Az áramszünet eközben zavartalanul tartott, a villany csak az utolsó percekben tért vissza.) Ha jól számolom, mindössze két, nem teljes napot - s benne két éjszakát - szántunk Törökországra, miközben megjártuk Kis-Ázsiát. Ezt nevezem ám villámtúrának!

  Jóval éjfél után estünk be a görög Alexandroúpolis elcsendesült, alvó kempingjébe. Reggel, ébresztő gyanánt, megmártóztunk a sekély tengerben, utána sátrat bontottunk és a csaknem háromszázötven kilométerre fekvő Szalonikinek (Thesszaloniki) vettük a irányt. Szalonikin nemigen van mit nézni, kevés nevezetességét menet közben, a kocsiból is szemrevételezhettük, tehát gyorsan áthámoztuk magunkat a város délutáni csúcsforgalmán, és miután megtaláltuk az Athén felé vezető sztrádát, vagy ahogy a görögök fellengzősen nevezik, a Nemzeti Utat, a mitológiai istenek hegye, a kis híján háromezer méter magas Olimposz lábánál fekvő Platamónnál, a tengerpart közelében éjszakáztunk. Estefelé, a közeli családi kifőzde teraszán egy tízéves forma gyerek tíz percen át csapkodott egy döglött polipot a sima kövezethez. A rég kimúlt állat tegetetlenül csapkodó csápjai ostorként surrogtak a levegőben, s becsapódáskor csúnyán klaffantak az összevérzett betonon. Gondolom, a kölyök a szakács utasítására művelte, amit művelt, hogy elkészítés után omlósabb legyen a lábasfejűek rendjébe tartozó balsorsú állat húsa. Szegény polip a reggeli ébresztőnél biztosan nem gondolta, hogy estére serpenyőben végzi.

 

  A Meteórák:

 

  A következő napon folytattuk utunkat délre, de Larisánál nyugati irányban letértünk a főútról, mert mindenképpen meg akartuk nézni az útikönyvből ismert Meteórákat. Nyolcvan kilométerrel odébb célhoz értünk, előttünk magasodtak azok a híres, vastag, hurkás derekú oszlopokhoz hasonló bazaltkúpok, amelyek magányos szirtként emelkedtek ki a környezetükből, és amelyek tetejére, mint sasfészkek a sziklaormokon, csinos szerzetesi kolostorok települtek: a bizánci építészet megannyi remeke. A legtöbbjüket meg lehetett közelíteni autóval, azonban a hozzájuk vezető meredek és szűk szerpentineken, amiket ráadásul semmilyen védőkorláttal nem láttak el, ajánlatos volt észnél lenni. Egyik-másik, egy szál sziklaoszlopon trónoló, világtól elszigetelt kolostorba csak úgy juthattak vissza az ennivalóért küldött szentéletű lakók, ha odafentről leeresztettek egy háncskötélen himbálódzó kast (fűzből font nagyobb kosarat), amibe beleülhetett a visszatérni szándékozó ember, s társai kézi csörlő segítségével felhúzták. Másképp lehetetlen volt feljutni. Állítólag a kötelet csak akkor cserélték, miután elszakadt...

 

  A sólepárlótelep:

 

  A Meteóráktól (ami végül is a gigászi bazaltoszlopok összefoglaló elnevezése) nem Larisa, hanem Lámia felé fordítottuk a Skoda orrát, és visszatértünk a Nemzeti Útra. Az ókorból, pontosabban a történelemkönyvek ókort tárgyaló fejezeteiből ismert történelmi helyszínek mellett elhaladva, viszonylag közel jártunk Athénhez, amikor egy magányosan kókadozó kisebb fa árnyéka alá menekülve, félrehúzódtam az út szélén. Hiába volt koppanásig letekerve a kocsi négy oldalablaka, a száztízzel bezúduló forró levegő cseppet sem hűsített. Ezen az egyen kívül közel-távol sehol több fa, vagy legalább csekély árnyékot adó bokor. A talajt csomókban borította a kiégett, csenevész fű. Körülöttünk, ezen a gutaütött, reménytelenül kietlen vidéken mindenütt sziklás, kopár hegyek. Az afrikai forróságtól vibráló út akárha a pokolba vezetett volna, nem csoda, hogy alig volt rajta forgalom.

  Átballagtam a kétsávos út tenger felőli túloldalára, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt egy alattam több száz méter mélyen húzódó, kiterjedt sólepárló telepre. Mintha egy gigantikus méretű bombatölcsér peremén álltam volna. Odafönt, ahol lecövekeltem, valamennyire járt a szél, ennek ellenére szinte elviselhetetlen hőség tombolt. Emiatt álltam félre az autóval. Hogy odalent, a szélmentes katlan alján hány fok lehetett, abba jobb nem belegondolni. A sótelep valaha sekély tengeröböl lehetett, amit gáttal elzártak a nyílt víztől. Az így keletkezett mesterséges tó vize a nagy melegben lassan elpárolgott, s a fenekén vastag rétegben visszamaradtak a kicsapódó sókristályok. Ezeket összekotorták (elborzadva figyeltem az alant forgolódó, kis méretű markológépek sürgését, amiket alighanem kényszermunkára ítélt rabok kezeltek), elszállították a tisztítótelepre, kimérték, becsomagolták, és a konyhakész étkezési só máris mehetett az üzletekbe. Aztán megnyitották a zárógát zsilipjét, az öböl megint vízzel telítődött, és kezdődhetett előröl a hosszadalmas folyamat.

 

  Athén és Raféna:

 

  Athénbe érve se élők, se holtak nem voltunk a melegtől és az ebből adódó kimerültségtől. Negyven fokot biztosan mutattak a hőmérők - árnyékban -; fülünkben megolvadt a zsír, a fenekünk kipállott az izzadság sójától. Gondjainkat elviselhetetlenségig fokozta, hogy kifogtunk a legvadabb csúcsforgalmat. Mielőtt zúgó fejünk felett összecsaptak volna a hullámok, gondoltunk egy merészet - remélve, hogy a város, ha már néhány ezer év óta ott van, ahol, másnapig talán nem fut el -, s összeszorított szájjal kiverekedtük magunkat a megrekedt kipufogógáztól büdös metropoliszból (Athén egy jókora medencében fekszik, s a körülötte karéjban húzódó hegyek miatt nehezen szellőzik), és addig kujtorogtunk a közelben, amíg rá nem találtunk Rafénára, az Athéntól mintegy harminc kilométerre, keletre, az Égei-tenger partján fekvő településre, illetve annak kempingjére. Sátorverés. A sejtelmes Kelet felől, szellőből szőtt pihekönnyű balettcipőt húzva, sebesen szökellve közeledett a táncos lábú balerina-alkony; a horizont szélén nőiesen halványlila árnyalatú, pasztellszerűen elmosódott fátyolfelhők születtek a sós víz felszálló párájának s a lemenő Nap fojtott fényének frigyéből, de még mindig nagyon meleg volt. A percről percre változó fényviszonyok mellett fürdőruhára vetkőztünk, egy meredek lépcsősoron sürgősen leügettünk a partra, és megmártóztunk a finoman langyos, igen magas sókoncentrációjú tengerben. Ezt egyrészt a szokásosnál keserűbb ízéből állapítottam meg, valamint abból következtettem, hogy alig kellett használni a karjaimat, apró evezőmozdulatok segítségével úgyszólván magamtól lebegtem a felszínen. Meg aztán, előzőleg olvastam róla az útikönyvben.

 

  Suonioni naplemente:

 

  Másnap visszatértünk Athénba, előírásszerűen megnéztünk néhány kihagyhatatlan nevezetességet - amiket e helyütt nem sorolok fel, mert a legfelületesebben szerkesztett útikönyvben is szerepelnek -, és kora délután kiautóztunk az attikai félsziget déli csücskében található Suonionba. Görögországot megjárt ismerősök még itthon felhívták a figyelmünket a településre, ami - mint a felidézett emléktől párás szemmel elsóhajtották - arról nevezetes, hogy a dombon emelkedő romtemploma mellől látható a világ legszebb, legromantikusabb naplementéje. Na, akkor ezt nekünk is látnunk kell!

  A romtemplomot könnyen megtaláltuk, pont ott állt, ahol a napkultusznak előszeretettel hódoló ókori görögök hagyták, ám a várva várt alkonyatig órák voltak hátra. A meredek, sziklás domboldal ösvényén leereszkedtünk a romok alatti tengerpartra, és úszkálással, napozással töltöttük a hátralevő időt. Néhány búvárszemüveggel, békatalppal, levegőztető pipával felszerelt könnyűbúvár a közelünkben halászott (vadászott?) a szigonypuskájával. Amikor a Nap erőteljesen hanyatlani kezdett, felkaptattunk a templomhoz, ahol addigra összegyűlt vagy harminc, türelemmel várakozó turista, akiknek a fele, az arcberendezésükből ítélve, Japánból vagy Dél-Koreából érkezett. A nyakukban beélesített fényképezőgépek, ágyúcsőszerű teleobjektívvel felszerelt, márkásnál márkásabb masinák himbálóztak. Közéjük állva, hüvelykujjam határozott mozdulatával én is felhúztam a kölcsönzőből való, orosz gyártmányú mechanikus Zenitet. Nekem ez jutott, na és? Kisebbségi komplexustól feltüzelten, harciasan néztem szét, ki merészel fitymáló tekintetet vetni felém, de a kutya sem törődött a gépemmel, ami stílusával és technikájával úgy viszonyult a többiekéhez, mint búzakék Moszkvics a tűzpiros Ferrarihoz.

  A beharangozott naplemente valóban méltónak bizonyult az előzetes várakozásokhoz, még ha túlzás is azt állítani, hogy nincs ennél szebb napbukta a világon. Ha az ember a megfelelő helyre, történetesen a templomrom mögé állt, olyan csodás képeket készíthetett, amiben sűrítve benne volt minden, ami Görögországot jellemzi. Előtérben a mélykék égnek meredő, valaha a súlyos tetőzetet, ma már a semmit tartó, ökölbe szorított kezekre emlékeztető, függőlegesen barázdált kőoszlopok, jobb kézről a tengerpart szaggatott vonalát követő település fehérre, halványkékre és rózsaszínre meszelt kockaházai, a romtemplom előtt és alatt a háttérben lebukó napkorongtól narancsvörösben játszó tenger, s a csillogó aranyhidat megszakító, a horizonton éppen átforduló Nap vonalába eső három-négy szigetecske méregzöld foltjai. Öt-tíz percen át kattogtak a varázslatos jelenség felé irányított fényképezőgépek, aztán, hogy a megfáradt égitest utolsó, körömívnyi cikkelye Atlantiszként alámerült a rögvest komor tintaszínre váló tengerben, mintegy parancsszóra mindenki elsöpört a templom közeléből. Aznapra véget ért a természet rövid, ám annál látványosabb előadása. Az elhagyatott templom, mint az elillant századok során annyiszor, újabb magányos éjszaka elé nézett. Bár ki tudja? Talán mindössze a gyorsan leszálló alkony csalóka párafoltjai bolyongtak ott, de lehet, hogy az egykori hívőknek a másik világból átszökött lenge árnyalakjai gyülekeztek a fedetlen csarnok torzóvá csorbult oszlopai között; háromezer éves örök ifjak, borostyánszemű attikai asszonyok, fényes homlokú szofista bölcsek, akik egykoron, hátukkal a tenyeremmel imént végigsimított köveknek dőlve, a szertartások végeztével itt beszélték meg az élet dolgait. Hajdani görögök, akiknek a porhüvelye rég elenyészett, de a test zsarnokságát lerázott lelkük éjjelente hűségesen átjár a láthatatlan határon. Hűvös lett, mire Ágnessel visszatértünk a kempingbe.

  A következő napon tovább álltunk Rafénából. Eredetileg úgy terveztük, hogy autóval kiszaladunk Athén kikötőjébe, az egykor önálló város, mára a fővárossal szervesen összenőtt Pireuszba, és miután megbámultuk az itthon nem látható tengerjáró óriáshajókat, kiautózunk a Peloponnészoszi-félszigetre (ami addig volt félsziget, amíg az 1880-as években - a magyar származású, és Garibaldi seregében tábornoki rangot elért Türr István kezdeményezésére - meg nem építették a Korinthoszi-csatornát, azóta, mivel minden oldalról víz határolja, lényegében szigetté minősült át), ahol több időre, másfél-két hétre letáborozunk. Az ám, de ember tervez, Isten végez.

 

  Pireuszból komphajóval Krétára:

 

  Pireusz kikötőjében addig legeltettem szemeimet a mólók oldalához kikötött óriáshajókon, amíg az egyik hajó kéményén ismerősnek tűnő rajzolatot fedeztem fel. Amint beugrott, hogy Kréta szigetének stilizált rajzát szemlélem, máris bekattant az ötlet: mi lenne, ha hajóra tennénk a kocsit, és elmennénk az Európa és Afrika között félúton, a Földközi-tenger kellős közepén fekvő szigetre? Miért ne? Ágnesnek nem kellett kétszer mondani, részéről a fáklyás menet. Megvettük az elfogadható áron kínált jegyeket, s mivel rengeteg időnk maradt az este hét órában megadott indulásig, a lezárt Skodát a rakparton, a Krétára tartó hajó közelében hagytuk, és gyalog nekivágtunk a nyüzsgő kikötőnek.

  Egy kis mellékutca zöldségboltjában zacskónyi fügét vásároltunk, s menet közben azt eszegettük. A nyers füge sem ízében, sem külső megjelenésében nem hasonlít az itthon is kapható szárított változatra. Csíkokban le kell húzni a zöld színű külső héjat, ami alól vörösen bukkan elő az apró magvakkal teli mézédes gyümölcshús. Nem bírtuk megenni az összeset, a túlérett gyümölcsöknek olyan magas cukortartalma volt, hogy szinte összeragadt tőle az ember szája. A felét ki kellett dobnunk a szemétbe. 

  Amikor elfáradtunk a bámész bolyongásban, visszaültünk a kocsiba, ahol a magam részéről elemző megfigyelés alá vontam az egyik feltűnően viseltes ruházatú hajómunkást, aki a leeresztett hajóhídnak támaszkodva két, karnyújtásnyira beszélgető kollégája társaságától sem zavartatva magát, hosszú időn keresztül elmélyülten túrta az orrát. Mohón fikázott. Elmerülve a maga kis világában (mondhatni, kifejlett szaglószervének kocsonyás váladékkal bélelt mikrokozmoszában), egy Magellán vagy Kolumbusz elhivatottságával kutatott újabb, feltáratlan területek után. Hajtotta a kalandor vére, nem hátrált meg a férfias kihívások elől. Karomnyi körömben végződő mutatóujja hegyével, sikert sikerre halmozva, rendíthetetlenül folytatta a matatást, s ha munkája során tetszetősebb darabra akadt, mint elhivatott geológus a ritka értékes ásványt, kritikus alkatra valló módon, összehúzott szemmel vizsgálat tárgyává tette, s a kiértékelést követően rutinos mozdulattal a mohó halak közé pöckölte.

  Mögöttünk szépen gyarapodott a személygépkocsik sora, s amikor úgy öt óra tájékán intettek, hogy mehetünk, elsőként mi ereszkedhettünk a hajó gyomrában kialakított raktérbe. Miután lezártuk a kocsit, összezavarodva az óriáshajó folyosóinak labirintusától, először az emeleti luxuskabinok körül tébláboltunk, aztán a személyzet egy készséges tagja rávezetett minket a helyes útra, és mehettünk három emelettel feljebb. Ugyanis a harmadik osztályra váltottunk jegyet, felettünk már csak a turistajeggyel rendelkezők - felülről fedett, egyébként minden oldalról nyitott - szintje helyezkedett el.

  Az impozáns méretű hajó korlátjának dőlve, mintegy hat lakótelepi emeletnek megfelelő magasságból figyeltük a hosszasan, de láthatóan olajozottan zajló berakodást. Amikor úgy egy óra múlva elfogytak a személyautók, jöhettek a szigetre szánt árukkal megrakott nehézgépjárművek: teherautók, kamionok. Utoljára egy kizárólag kólás rekeszekkel megpakolt, utánfutós kamion fordult a rámpára, aztán felhúzták a hajó nyikorogva emelkedő hátulját, a hajókürt velőtrázóan elbődült, és méltóságteljes lassúsággal eloldalaztunk a parttól. Tíz perccel később elhaladtunk a kikötő bejáratánál álló világítótorony mellett, és a hullámtörők ölelő betonkarjai közül kiérve teljes gőzzel nekivágtunk a nyílt tengernek.

  Később, ahogy a feltámadó szélben hűvösödni kezdett, bementünk a széksorok elhelyezése miatt egy nagy méretű mozi nézőterére emlékeztető közös terembe, ahol kis idő múlva megjelent a személyzet egy fehér kabátos tagja, és a széksorok közötti folyosókon kartonból hajtogatott, felhajtott szélű papírtányérokat szórt szét. Ágnessel összenéztünk, de nem szóltunk semmit, mert tudtuk, azokba hányhatott, aki az imbolygó hajó miatt sürgető késztetést érzett az utoljára evett ételek ismételt szemrevételezésére. De aznap stramm népek gyűltek össze, s a tányérok érintetlenek maradtak. Éjfél körül elcsendesedett a terem. Legtöbben a székükbe süppedve szunyókáltak, mások, akiket a minden díszt nélkülöző, puritán, fekete viseletük után ítélve bennszülött krétaiaknak néztem, a földre vetett pokrócaikon aludtak. Rajtam kívül senki sem nézte a szemközti falon elhelyezett tévé halálosan unalmas műsorát.

  Hajszál pontosan reggel hétkor, vagyis kereken tizenkét órai tengeri utazás után befutottunk a Kréta északi partján fekvő Érákleion kikötőjébe. Mellettünk, kölcsönös üdvözlő hangjelzések közepette, akkor suhant el a vissza, Pireuszba tartó váltóhajó. Amint kihoztam a kocsit a hajó gyomrából, máris indultunk a sziget legfőbb történelmi nevezetességéhez, a város határában látható knosszoszi romokhoz, amikből a vörösre festett falak és oszlopok képe maradt meg bennem (a négyezer évvel ezelőtt virágzott minószi kultúra építészeti emlékei). Ezután a tengerparti úton keletnek indultunk.

 

  A zord Sideros-fok:

 

  Az említett és viharsebesen letudott palotarom (rompalota) megtekintésén kívül semmi elképzelésünk nem volt arra nézvést, hogy hová menjünk, mit nézzünk meg a kelet-nyugati irányban terpeszkedő, hosszúra nyúlt szigeten. Végül az országútról találomra letértünk egy poros mellékútra, amin kiértünk a sziget keleti csücskét jelentő Sideros-fokhoz, ahonnan nem vezetett tovább szárazföldi út. 

  Hátunk mögött a hűséges Skodánkkal, ott álltunk a kihalt, magas és meredek part szélén. Alattunk, harminc méter mélyen vadul háborgott a szélfútta, barátságtalanul sötét, már-már indigókék tenger, a parttól néhány száz méterre elszórt, barna sziklaszirtek állták a legyezőszerűen megtörő s szétporló hullámok rohamát. Pár kilométerrel beljebb nagyobbacska sziget körvonalai derengtek fel. Évekkel később, egy itthon látott ismeretterjesztő filmből tudtam meg, hogy a leprások szigetét láttam tisztes távolból.

  Egy közeli kis falu (Palaikasztron) bisztrójánál megálltunk, és beültünk az árnyas teraszra, hogy a görög utunkon végigkísérő, állandósult melegben valami behűtött üdítővel pótoljuk a magunkból kiizzadt folyadékmennyiséget. A jóindulatúan mosolygó, kövérkés, borostás képű kocsmárosféle, odasandítva a külföldi rendszámra, egymás után három nyelven, angolul, olaszul és franciául tette fel a kérdést, hogy mit óhajtanánk fogyasztani. Kerek arcáról hamarosan lefagyott a mosoly, mert rájött, hogy hiába villog a nyelvtudásával, ezek a ki tudja, honnan szalajtott bunkók egy árva kukkot sem értenek az egészből. Na, az ilyenek miatt strapálta magát annyi éven át az iskolában! - gondolhatta keserű megvetéssel, legalábbis ezt olvastam ki a szája akaratlan rándulásából. Égő képpel valami olyasfélét hebeghettem, hogy "cvej kóla plíz, merszi". Ettől a zagyvalék mondattól, amelynek hallatán egy vérbeli kozmopolita nyilván elégedetten csettintett volna, magam is meghökkentem. Inkább éreztem magam marslakónak, mint Európa geometriai közepéről érkezett turistának. Mentségemre szolgáljon, hogy mindjárt érthetően tudtam volna válaszolni, ha magyarul kérdez. A kocsmáros, becsületére legyen mondva, nem zavart el minket a kockás terítővel takart asztal mellől. Mondom, jó embernek, vallását buzgón gyakorló, könyörületes kereszténynek látszott. Tehát egykettőre megbocsátott. Kifinomult ösztönei a nehezen dekódolható mondatom dacára megsúghatták, mit akarok, mert máris előttünk termett a két gyöngyöző külsejű üveg. A belső helyiség bekapcsolt rádiójából Demis Roussos (magyarul: Orosz Dezső) csodálatos hangja áradt, háromszáz méteres körben minden más hangot elnyomva. Imádom Demis hangját, imádom a gyönyörű lírai számait, imádom Görögországot!

 

  Autónk elüllyed a parti fövenyben:

 

  Félórával később átértünk a sziget déli partvidékére, ahol a homokos parton, a vízhez közel, leparkoltam a Skodával. Itt sokkal barátságosabb panoráma fogadott minket, mint amilyenben egy órával korábban volt részünk. A világoskék színben játszó, felhőtlen éggel az elmosódott horizonton egybeolvadni látszó tenger felszíne alig mozdult, az elnyújtott öböl fövenyét nyaldosó hullámok lágyan sóhajtottak, amint laposan szétterültek a partra vetett s fonnyadásnak indult algáktól kesernyés dohányillatot árasztó puha homokon. Orrunk előtt a végtelenig húzódott a napsütötte sós víztömeg, amelynek másik partján - tőlünk több mint háromszáz kilométerre - a mesebeli Afrika kezdődött.

  Odáig persze nem láttam el, de a mögöttem hagyott autónkig annál inkább, és amit láttam, attól felhőssé vált a homlokom és elborult a szavak nélkül is beszédes tekintetem: a laza homokon parkoló Skoda jobb hátsó kereke, mintha láthatatlan erő húzta volna lefelé, tengelyig süppedt a talajba, miáltal a bal első a levegőbe emelkedett. A jobb hátsó ajtót nem lehetett kinyitni, mivel alsó harmadáig azt is elnyelte a föld. Első ránézésre látszott, hogy ezzel ugyan el nem indulunk, úgyhogy nem volt mit tenni, a fejemet vakarva odaballagtam az ötven méterre lévő presszóban iszogató emberekhez (persze férfiak voltak mind, hiszen a mienkénél puritánabb görög mentalitás szerint a tisztességére valamit adó lánynak vagy asszonynak semmi keresnivalója az efféle helyeken), és képemen a kényszeredettségtől elkenődött vigyorral addig mutogattam magamra és a művészi performansz sajátos darabjaként égnek meredő, félrebillent autóra, amíg meg nem értették, hogy rögtöni segítségüket kérem. (Megjegyzem, itt szólt az ablakba tett rádió, amiből ki más, mint a hellének nemzeti büszkesége, a szép hangú Demis Roussos áradt. Az előző vendéglő óta a sokadik dalánál tarthatott.) A krétai görögök becsületére legyen mondva, mindjárt öten pattantak fel ültő helyükből, s tartottak velem derűs arccal a baleset helyszínére, ahol gyorsan kirángattuk a süppedős homok csapdájába esett kocsit. Igaz, a nagy igyekezetben emelés közben randán behorpadt a jobb hátsó sárvédő és a meggyűrődött karosszériáról itt-ott lepattant a gyári fényezés, de ennyi áldozatot megért, hogy ismét szilárd aszfalt került a kerekek alá. Köszönetképpen mindenkivel kezet fogtam (ragacsos, merthogy negédes mosolyú, szavak nélkül is töretlen életkedvet kommunikáló arcom álcája mögött kisstílűen azon töprengve, vajon mennyibe kerül majd nekem a kézi kiemeléskor megroggyant kaszni otthoni helyrepofozása), aztán mentünk tovább.

 

  Iérapetrai medúzák:

 

  A Iérapetra (az első betű nagy i, de j-nek ejtendő) melletti kövecses partszakaszon, okulva a néhány perccel korábbi malőrből, körültekintőbben, egy terebélyes fa árnyékában bombabiztos, szilárd talajon álltam meg. Sokat mondok, ha azon a szépséges vidéken ötpercenként áthaladt egy ráérősen döcögő autó. Ettől a nagy nyugalomtól, s a görög rendszámú kocsik ódivatú karosszériájától olyan álomszerű érzésem támadt, hogy időben visszaszálltunk húsz évet, és a legendás ötvenes-hatvanas évek fordulóján vagyunk. Felkapkodtuk a fürdőruháinkat és belevetettük magunkat a tengerbe. Ameddig a szem ellátott, rajtunk kívül senki sem fürdőzött. A kristálytiszta víz természetesen bársonyosan finom érintésű volt, ha pedig leálltunk, lábaink alatt kis- és nagytányér méretű lapos köveket éreztünk, amelyek, kellemes nyomkodásukkal mintegy kimasszírozták az ember talpából a fáradtságot. Egy lassú áramlattal sűrű, de szerencsére ártalmatlannak bizonyuló medúzaraj érkezett, a több száz példányból álló csapat tagjainak mérete az ököl méretűtől az emberfej nagyságúig terjedt. Alájuk úszva úgy néztek ki, mint a korai filmművészet tudományos-fantasztikus alkotásainak földi invázióra gyülekező repülő csészealjai. Akármilyen óvatosan vettük őket a tenyerünkbe, a víz fölé emelve kocsonyaként mállottak szét, s ujjaink között hideg csomókban visszafolytak a tengerbe. Hiába próbálkoztunk volna szívmasszázzsal vagy mesterséges lélegeztetéssel, ezeknek láthatóan annyi volt.

  Kréta szigete Iérapetránál a legkeskenyebb, a térkép adatai szerint itt alig több, mint tíz kilométer széles. Ezért, a kiadós fürdőzést követően rövid időn belül ismét az északi parton bukkantunk fel, hogy aztán megállapodjunk a Mália melletti kempingnél. Húszperces kényelmes kocsiútra voltunk a sziget fővárosától, Érákleiontól. A délután hátralevő részét az itteni szabad strandon hencseregtük át. A következő napon lényegében véve az előző napi programot ismételtük meg, de most kihagytuk a baljós kinézetű keleti fok meglátogatását, s időnk java részét Iérapetra bevált, köves partján múlattuk. Úszkálás közben eldöntöttük, megelégszünk a Krétából kapott kétnapos ízelítővel, és visszatérünk a kontinensre, hiszen még annyi minden várt ránk. Türelmetlenül újabb s még újabb kalandokra vágytunk.

  A következő reggel tehát a kikötőben talált minket, ahol felszálltunk a menetrend szerinti hajójáratra, és estére befutottunk Pireuszba. Athénen átvágva nyugatra tartottunk, és a Mégara utáni kempingben töltöttük az éjszakát. Reggel fizetés nélkül megpattantunk (jól tudom, inkorrekt húzás volt a részünkről, ám a recepciós figyelmetlenségéből adódó lehetőséget mi, csóró magyar turisták nem hagyhattuk ki), és a gázra taposva csakhamar átjutottunk a Korinthoszi-csatorna feletti keskeny, zörgő vashídon. 

  A Peloponnészosz-félszigetre (illetve szigetre) érkeztünk.

 

  Peloponnészoszi-félsziget, pátrai evészetek:

 

  A tengerparton vezető, kétszer kétsávos sztrádán (még mindig a nevezetes Nemzeti Úton jártunk) a sziget legnagyobb városa, az északi parton található Pátrai felé tartottunk (akkoriban itt ért véget a sztráda). Késő délelőtt értünk a hozzávetőleg Kecskemét méretű városba, ahol muszáj volt megállnunk, hogy a belső kerületek szűk, árnyas utcáin kibekkeljük a hőgutával fenyegető déli rekkenőt.

  Egy, a járda felé nyitott falatozónál hamburgerszerű ételből, a kommersz gyorsétkezdék speciális, görög változatából vásároltunk két adagot. Nem volt igazi hamburger, annak legfeljebb távoli rokona, koppintása, a McDonald's család afféle fekete báránya, viszont az ízét finomabbnak éreztem. A puha, tömzsi kifli kinézetű, péksüteményt hosszában kettévágták, mindenféle sült húsdarabkákat, hasábburgonyát, sajtot meg friss zöldségegyveleget tömtek a két fél rész közé, reszelt sajttal gazdagon megszórták, az egészet mikrohullámú sütőben megmelegítették, és szalvétába csomagolva egy széles mosoly kíséretében átnyújtották. Még a mi pénztárcánkhoz mérve sem került sokba. Annyira ízlett, hogy az ismerkedő városi sétából visszafelé még egy adagot bedobtunk ugyanebből.

  Az utcai hirdetőoszlopokat és a házak falát a Ciprus török inváziója ellen tiltakozó, feltűnő, vörös színű kisplakátok borították. A megrázó, sokkoló hatású plakátok egy gyűjtőtábor szögesdrótkerítésébe kapaszkodó, elgyötört arcú kisgyermekeket ábrázoltak. (A megosztott Ciprus egyesítése máig megoldatlan probléma a két ország között. A zömmel görögök által lakott Ciprust a hetvenes évek közepének görög katonai vezetése be akarta kebelezni, azaz Görögországhoz csatolni. Az enózis - Ciprus Görögországgal való egyesítésének eszméje - nem sikerült, mert válaszul Törökország fegyveres inváziót indított, csapatai megszállták a sziget északkeleti harmadát, s az ágyúk oltalma alatt a török ciprióták kikiáltották a Ciprusi Török Köztársaságot, amit a világon egyedül Törökország ismer el.)

 

  Loutrá Kullénes kempingje:

 

  Alig csillapodott a nagy meleg, de türelmetlenségünkben tovább indultunk, hogy mintegy nyolcvan kilométerrel odébb, egy bizonyos Loutrá Kullénes nevű falucskánál - mint általában szoktunk, véletlenül - rátaláljunk arra a helyre, ahol hosszabb időre megállapodni gondoltunk. A falutól távolabb található, közvetlenül a tengerparton épült táborban egy nagyobb bokorcsoport mellett felállítottuk a sátrunkat.

  

  Ágnes keze és a rövidlátó polip:

 

  Ágnessel az egyik délelőtt a homokos parttól talán öt-hat méterre, a tükörsima tengerből alig kiemelkedő lapos sziklán hasaltunk, egymáshoz érő kinyújtott testünk éppen csak elfért a szűk helyen. Süttettük a napolajjal alaposan lekezelt hátunkat, kezünk és lábunk a simogatóan hűs vízbe ért. Az álmosító melegben csönd és nyugalom honolt úgy a kék tengeren, mint a homoktól sárgálló parton. Ágnes ujjai játékosan a vízfelszín alatt zongoráztak, amikor egyszer csak térdeplő helyzetbe pattant, és akkorát sikított, hogy megrezdült bennem a velő. A kezét kirántotta a vízből, s alig hittem a szememnek, mert az imént halk csobogással mozgatott ujjaira, illetve a kézfejére, akár egy speciális anyagból készült, különleges fazonú kesztyű, közepes méretű polip tapadt! A rövidlátó tengeri ragadozó biztosan a szikla valamely résében, szokott leshelyén lapult, s onnan támadta a le a tévesen prédának nézett mozgó ujjakat. Egy szemvillanásnyi időre egészen közelről láthattam a sokkarú, rózsaszínű jószágot, aztán már kecses ívben röpült a levegőben, ahogy a hisztérikusan sikkantgató Ágnes lerázta magáról. (Vagy a csalódott állat látta be, hogy erejét meghaladó vállalkozásba fogott, s önként engedett.) Jó húsz méterrel beljebb csobbant. Az izgalmas esemény hatására a levegőt szaporán kapkodó Ágnest hat lóval sem lehetett visszatartani, fehér habcsíkot húzva maga után, fürgén kiszaladt a biztonságos partra, de időbe tellett, mire nagy nehezen magához tért a megrázkódtatásból. Többé nem feküdt ki arra a sziklára.

 

  A görögsaláta:

 

  A kempingben összefutottunk egy hazánkból évekkel korábban Nyugat-Németországba disszidált sráccal (egy kevés akcentus máris érződött a hangján), aki a belga határhoz közeli Aachenben járt egyetemre és ott is lakott. Öreg, kopottas Citroen furgonjával és szőke német barátnőjével érkezett Görögországba. Éjszaka a furgon hátuljában, hálózsákban aludtak. Miután összebarátkoztunk, javaslatára bementünk a legközelebbi faluba, és a görögöknél nem először járt srác értő útmutatása mellett összevásároltunk egy rakás friss zöldséget, mert a fiú mindenképpen meg akarta mutatni nekünk (jól tette), milyen összetevőkből és hogyan készül az ízletes és vitamindús görög saláta. Az alapváltozathoz szükséges némi olívaolaj és olívabogyó, darabokra tört juhsajt, vékony karikákra vágott közönséges hagyma, sok felszeletelt zöldpaprika és paradicsom, kevés ecet, csipetnyi só. Az egészet óvatosan össze kell kutyulni egy mélyebb tálban, tejföllel leönteni, aztán fél napra, de legalább néhány órára hűvös helyen állni hagyni. Amikor az alkotórészek átvették egymás ízét, lehet fogyasztani. Igen finom, könnyű nyári étel, amit általában magában szoktak fogyasztani, de köretnek sem utolsó.

  Ritka kivételnek számított az a nap, amikor Ágnessel nem autóztunk be a szívünknek egyre kedvesebb Pátraiba. Leginkább a reggeli vagy délelőtti napozást, fürdőzést követően, mert ilyenkor még valamennyire elviselhetőnek éreztük a kocsi belsejében uralkodó meleget. Pátraiban aztán ebéd gyanánt jól belaktunk a már ismertetett hamburgerféleségből, de azért belekóstoltunk más, utcán át fogyasztható kajába is. Ennyi fényűzést még elviselt a napról napra áramvonalasabb pénztárcánk. Néhány nap múltán egészen otthonosan mozogtunk a város hangulatos és árnyékos belvárosi utcáin. 

  A kemping területén működő, étteremmel kombinált szórakozóhely a sátrunktól viszonylag messzebb, úgy kétszáz méterre üzemelt. A kedves vendégek istenigazából a forróság mérséklődését hozó naplemente után lendültek bele a mulatozásba; akkor aztán az éjfél utáni órákig szólt a görögök vérpezsdítően ritmusos és jellegzetes dallamvilágú fülbemászó népzenéje, a szirtaki, s a snájdig zenészek és kötényes pincérlegények irányítása mellett egymás vállába kapaszkodva, a hosszú asztalok között kanyarogva ropták a táncot a nehéz vörösboroktól nekividámodott németek, hollandok, olaszok, és ki tudja, miféle nációk kipirult arcú tagjai. Ha nem voltam álmos, a régóta alvó Ágnes mellől kikászálódtam a sátorból, a közelükbe ólálkodtam, és tíz lépésről, a sötétség jótékony takarásában magam is örömmel eltelve, nagy kedvvel figyeltem a boldogságtól (meg az említett, rubinszínű boroktól) csillogó szemű emberek felszabadult bolondozását. Magam ugyan nem szándékoztam közéjük állni, de szívből jövő lelkesedésükből és jókedvükből rám is átragadt valamennyi. Nem tudnám megindokolni, hogy miért, de ismeretlenül is megszerettem őket. Így kellene működnie a világnak.

 

  Az elfuserált olimpiai látogatás:

 

  Nyaralásunk vége felé elhatároztuk, hogy kimozdulunk déli irányba, és ha már a közelébe vetett minket a sors, egy erre szánt délután megtekintjük a hatvan kilométerre található Olimpiát, az ókori görög olimpiák nevezetes helyszínét, s azokat a romokat, amelyek tövében a Nap sugarai segítségével négy évenként lángra lobbantják azt a bizonyos lángot. A világ öt lakott kontinensének fiatalságát megmozgató sporteseménynek nevet adó település lényegében egy hosszú főutcából áll, azon jobbra-balra minden második üzlet fényes ékszerbolt, nem közönséges földi halandók szemének és bukszájának való luxusárakkal. Az út közepe táján balra leágazik egy rövid mellékút, ez vezet a lándzsahegyű vaskerítéssel körbezárt, nagy területet elfoglaló ókori romokhoz. Amikből úgyszólván semmit sem láttunk, lévén, hogy zárás után érkeztünk. A fene gondolta, hogy egy ilyen világhíres nevezetességet a délután kellős közepén bezárnak. Jobb híján a kerítés mellől nyújtogattuk a nyakunkat, de a Görögországban oly gyakori látványnak számító csonka oszlopokon, meg valami távoli stadionfélén kívül nem láttunk egyebet. Mit tehettünk mást, mint tudomásul vettük, hogy Olimpiáról csúnyán lekéstünk.

 

  Vissza, hazafelé:

 

  Bő egy hete lehettünk Loutrában, amikor kezdett elegünk lenni a tenger és a napfény nyújtotta élvezetekből. Kezdetben halvány érzés formájában, aztán egyre erősödve ránk tört a mindenféle földi jóval elkényeztetettek átka, az unalom. Mozdulni, utazni szerettünk volna, de most már hazafelé, mert (legalábbis nálam) mind erőteljesebben jelentkeztek a honvágy félreismerhetetlen jelei. Így hát egy este meghatódottan elbúcsúztunk a táborban megismert magyar-német fiútól, akivel annak rendje-módja szerint címet cseréltünk, és persze komolyan megígértük egymásnak, hogy kölcsönösen és feltétlenül írunk, hátha valamikor összejön egy újabb közös nyaralás. De már akkor sem voltam annyira naiv, hogy igazán higgyek ebben a nagy fellángolásban fogant ígéretben.

  (Utazni pedig muszáj, ez úgyszólván első számú létparancs. Kivált az itthon megismerttől gyökeresen eltérő szokásvilágú, kultúrájú stb. idegen, külföldi, messzi tájakra, hiszen minél távolabbról néz vissza az ember, annál édesebb a szeretett szülőföldre való hazatérés. Mert nemcsak az a miénk, amit megeszünk, hanem kiváltképp az, amit átélünk, megélünk. Az előbbi, vagyis az étel-ital, mint anyagi eredetű energiaforrás pusztán az élet fizikai folyamatának fenntartásához szükséges, igaz, elengedhetetlenül. Mégis az utóbbi, vagyis a reménybeli és beteljesülő élmények együttes halmaza adja az emberi lét értelmét; tehát a lelki igények kielégítése nélkül semmit sem érünk. Miként az életünket tartalommal megtöltő egyéb jelentős és szép dolgok, mint például a szerelem érzése, vagy éppen maga az élet, úgy az utazás élménye is megjeleníthető egy emelkedő-süllyedő vonalvezetésű, amplitúdóra hasonlító grafikonnal. A kiindulási pontot az ötlet, az elhatározás pillanata jelenti, amiből szinte kirobban az indulás, a kezdeti kalandok, az izgalmas újdonságok meredeken feltörekvő vonala. A görbe tetőpontja az abszolút élménytelítettség elérését jelzi, a visszahajló, lecsengő szakaszban lélekben már otthon jár az ember, s hogy mennyire érte meg nekivágni az útnak, abból mérhető le, hogy az egyre inkább ellapuló leszálló ág végpontja mennyire közelít a képzeletbeli alapvonalhoz. Minél távolabb állapodik meg tőle, annál felejthetetlenebb és hasznosabb élményben volt részünk. Utazni muszáj, szeretni muszáj, élni kell!)

  Kora reggel visszafordítottunk kocsink orrát Magyarország felé. Egyszerre mentünk és maradtunk volna. Mert hiába, hogy óráról órára erősebben vonzott a távoli otthon képe, Görögország túlontúl szép a szemnek, s ebből adódóan a hangulata túlságosan léleksimogató ahhoz, hogy az ember egykönnyen elszakadjon tőle. Az ellentmondásos helyzetet kompromisszummal oldottuk fel, ugyanis kitaláltuk, hogy miközben hazafelé tartunk, menet közben megnézzük például a jósdájáról nevezetes Delphoit. 

  Megint átkeltünk a Korinthoszi-csatorna felett, de ezúttal nem mentünk Athénig, hanem előtte északra, aztán ötven kilométer után nyugatra tértünk. Elhaladtunk a 2457 méter magas Parnasszus (Apollón napisten és a múzsák lakóhelye) előtt, s valahol itt, egy minden lakott településtől távol eső benzinkútnál üzemanyagot vettünk. A kiszolgáló kisfiú (nyolc évesnél nem volt több) lelkesen invitált minket a kút melletti nagyobbacska áruházba, ahol a téli bundától kezdve a komplett horgászfelszerelésig, az ágyneműtől a vadászpuskáig bezárólag mindent lehetett kapni. Mivel már a valutatartalékaink is kimerülőben voltak, nem vásároltunk semmit, ami láthatóan rosszul esett a lelkesedéstől fűtött gyereknek (akin annyira meglátszott, hogy személyes kudarcként éli meg a mégoly udvarias visszautasításunkat, hogy őszintén megsajnáltam, de hát alig volt már pénzünk), meg a bozontos bajszú bolti eladónak, aki valószínűleg az édesapja lehetett. 

 

  A tengeri zöldséges vacsora:

 

  Miután gyorsan túlestünk Delphoi romjainak felületes csodálásán, úgy nekilódultunk, hogy meg sem álltunk az isteni Olimposzig, s késő délután körülbelül azon a partrészen tanyáztunk le, ahol idefelé jövet (abban a kempingben csapkodta szerencsétlen polipot betonhoz a szakácsinas gyerek), de most egy másik kempinget szemeltünk ki magunknak. (Két kilométeren belül akadt belőlük vagy nyolc.) A tábor megcsappant forgalmán látszott, hogy az üdülési szezon a végét járja, s hogy nincs az a pénz, nincs az az imádság, ami visszatarthatná az elillanni készülő, az előresietett fecskék és gólyák nyomában délre vágyó nyarat. Ha menni akar, hát menjen - törődtem bele elszomorodva, jövőre úgyis találkozunk megint. Csak még nem tudjuk, hol. A miénken kívül egyetlen sátor állt a kiégett, szalmasárgára aszalódott gyepen. Valószínűleg ezért ért rá velünk foglalkozni a tábor középkorú, jó kedélyű tulajdonosa (egész úton nem találkoztam rosszkedvű göröggel), mert miután a szokásos módon, kézzel-lábbal mutogatva "szóba elegyedtünk", s tisztáztuk, hogy Magyarországról jöttünk, de már hazafelé tartunk, úri gesztussal meghívott minket a tábor területén álló faházába, vacsorára.

  Este, ahogy ígértük, időben megjelentünk nála. A szokásos német, orosz és angol alapszavakkal zajló "csevegésünk" alatt ötliteres lábasban szervírozta a gőzölgő főfogást, ami ránézésre leginkább híg sóska- vagy spenótfőzelékre emlékeztetett, a benne úszkáló, laza kötésű zöld gombócokról pedig folyton a szilvásváradi focipálya libafostól sűrűn pettyezett képe ugrott be. (Iskolás koromban, az Egerben és környékén - Szalajka-völgy - megejtett tanulmányi kirándulás végén osztálytársaimmal itt, a szilvásváradi "arénában", egy barátságos focimeccs révén vezettük le maradék energiáinkat, miközben a falu szélén épült pályát borító sok csúszós libaszartól rendre kiszaladt a lábunk alól a talaj.) Kenyér járt mellé (már nem a libafosról írok, hanem a főzelékről, habár...). A házigazda unszolására gazdagon mertünk belőle a tányérunkba, és kíváncsian megkóstoltuk. Bátorságunkért nagy árat fizettünk. Az első nyelés után kiverte a homlokomat a víz, mert sejtelmem sem volt róla, hogy nyelvtudás hiányában miként lehet udvarias formában visszautasítani azt a rakás szart. Már ezért előny, ha az ember beszéli valamelyik világnyelvet. A homlokát gondterhelten ráncoló Ágnesen láttam, hogy egy srófra jár az agyunk: a maga pancsolta moslékból jóízűen falatozó vendéglátónktól aligha kéri el ennek a gusztustalan micsodának a receptjét. Valahogyan azért fény derült rá, hogy a sanda gondolatokat ébresztő leveses főzelék alapanyagát tengeri hínár és moszat elegye képezi, de hogy ezeken kívül mi minden került még bele, jobb, hogy nem tudtam. A magam részéről addig nem feltételeztem, hogy a tanulságos héroszi regék és mondák földjén ilyen szörnyűségek születhetnek. Hősiesen legyűrtük annak a nevesincs izének a felét, aztán jóllakottságra hivatkozva szürke arccal, csapzott hajjal hátradőltünk támlás székeinken. Riadt, üveges tekintetünket látva az öregfiú megsejthette, hogy nem ez a vacsi volt életünk gasztronómiai csúcspontja, és - bölcsen hallgatva a megérzésére - nem erőltette tovább a dolgot. Megköszöntük a kitüntető meghívást, aztán fáradtságra hivatkozva elhúztuk a csíkot az alattomos vasfazék közeléből.

 

  Látogatás az isteni Olimposzon:

 

  Már előző nap eldöntöttük, hogy autóval olyan magasra felmegyünk a mitikus Olimposzra, amilyen magasra csak lehet. Ameddig a száznál több görög isten és istennő, élükön a villámosztó főnökkel, Zeusszal, engedi. Eléggé jó minőségű, rendszeresen karbantartott, döngölt földút kanyargott felfelé, amin egészen a hegy derekáig feljutottunk. Mintegy ezerötszáz méteres magasságban elfogyott az út, illetve egy sáros talajú parkolóba torkollt. Végállomás, kiszállás. A miénkkel együtt négy kocsi állt a parkoló szélére épült vendéglő előtt, ebből az egyik a kocsmárosé lehetett. Körülöttünk mindenütt erdő, főleg vastag törzsű, öreg, magas fenyő. A tengerparti klímához képest jó tíz fokkal alacsonyabbra taksált levegő kellemesen hűs volt, ami egyben azt jelenti, hogy éjjel kimondottan hideg lehetett odafent. Egy közeli, az odavetődő turistákat nyilakkal eligazító tábla adatai szerint röpke hatórás gyaloglás után fent lehetünk a 2917 méteres csúcson, az istenek társaságában. Nem holmi kisebbségi komplexus miatt - mit nekünk, szocialista kultúremlőn nevelkedett magyaroknak a görög istenek! -, de eszünk ágában sem volt nekivágni az edzett túrázók számára talán csemegének számító meredeknek (különösen, hogy vissza is kellett volna jönni a hófoltokkal tarkított kopár csúcsról), viszont száz méterrel odébb nagy bátran megmerítkeztünk egy lerohanó patak hűsnél is hűsebb vizében. A hegyről levezető úton, egy kanyarban meg kellett állnom, mert itt, ezer méter magasságban kisebb lavór méretű teknősbéka ballagott át előttem a vöröses talajú szerpentinen. Elkaptam a személyiségi jogainak önkényes megsértése ellen rúgkapálva tiltakozó páncéloshátút, diadalmasan megmutattam Ágnesnek (látszott őkelmén, mármint a teknősbékán, cseppet sincs elragadtatva, hogy biológiai szemléltetőeszközként mutogatom), aztán a behúzott nyakkal rémülten pislogó jószágot beraktam a bozótosba, ami felé igyekezett. Kárpótlásként az okozott riadalomért, néhány méternyi gyalogutat megspóroltam neki.

  Ezzel az utoljára maradt olimposzi túrával lényegében lezárultak az 1979-es török- és görögországi kalandozásaink, mert ugyan még egy éjszakát kihúztunk a kempingben, de aztán már nem volt mese, végleg hazaindultunk. Menet közben az autóban lelkesen megfogadtuk egymásnak, hogy lesz, ami lesz, az életben legalább még egyszer visszatérünk a szépséges Görögországba. Mint megannyi, szívből jövő fogadalomból, ebből sem lett semmi.

  Szalonikiből Bulgária felé igyekeztünk, Petric közelében értünk bolgár földre, elhaladtunk a Rilai-hegység és a főváros, Szófia mellett, majd fent északon, Vidinnél a ritkán járó, ám annál zsúfoltabb komppal átkeltünk az itt látványosan kiszélesedő Dunán. Román oldalra jóval éjfél után, elcsigázottan érkeztünk, és tíz-húsz kilométeren belül, az első alkalmas helyen nyugovóra tértünk az autóban. Innentől fogva nem maradt annyi emlékképem, hogy pontosan rekonstruálni tudjam az útvonalat, de a lényeg, hogy estére Budapestre érkeztünk. 

 

  F. Márta Tökölről - 1979 nyár eleje:

 

  1979 nyarának elején, nem sokkal a görögországi utazás előtt, úgyszólván bezuhant az életembe egy tököli illetőségű lány, bizonyos F. Márta. Nem vártam rá, nem hiányzott, de egyszer csak ott termett sorsom újabb kanyarulatában. Nagyanyám javában élt, s anyámmal látogatóban jártam nála és a férjénél, Pista bácsinál. Kettőnk kapcsolatfelvétele nem ütközött különösebb akadályba, mivel Farkasék (apa, anya, Márti és a húga) a szomszédos telken álló házban éltek. Szerintem a lány hetekkel korábban kinézett magának, mert annyira olajozottan, zökkenőmentesen ment a közös kerítésen keresztüli ismerkedés, hogy az már gyanús volt. Szinte kínálta magát a mindig szomorkás tekintetű, ovális arcú, barna hajú, nem különösebben szép lány, akinek sötétbarna szemeiben valami, az arab és zsidó lányokról készült portréfotókon gyakran tetten érhető keleti bujaság lobbanásra kész parazsa izzott.

  A második találkozásunkkor elsétáltunk a katolikus templom környékére, ahol vagy misére gyülekeztek a népek, vagy onnan jöttek, mindenesetre sokan ácsorogtak a templom előtti poros téren. Mártival az egyház háta mögötti, az épületet jórészt takaró gát mentén sétáltunk kéz a kézben - kezdett alkonyodni -, amikor magamhoz vontam és megcsókoltam. (Gondoltam, bevezetőnek elég lesz ennyi, minek kapkodni, a csók után hazafelé vesszük az irányt, folytatás a következő hétvégén.) Két, egymásnak szimpatikus fiatal esetében említést sem érdemelne a teljesen normális gesztus. Nem is a csókkal szeretnék foglalkozni, hanem azzal, ami utána történt. Márti csókolózás közben merészen hozzám dörgölőzött, de nemcsak a nagy, puha melleivel, hanem főképp az altestével. A könnyű nyári ruha vékony anyagán át a bugyija peremét is éreztem, hát még az ágyékomhoz nyomódó kemény vénuszdombját. Ahhoz képest, hogy mindössze egy csókot terveztem lopni, túlságosan nagyot léptünk előre, mert az első pillantásra legtalálóbban jámbornak nevezhető lány úgyszólván átmenet nélkül bepörgött; rövidesen lehuppant a gát túloldalán zöldellő fűre, hátradőlt, és az ingemnél fogva akaratosan magára húzott. A szemeiben már nem is izzott, hanem magasra csapva lángolt a vágy; izgalmában félig nyílt ajkai közt kapkodta a levegőt, pedig még nem történt semmi. Lenge ruhája pillanatokon belül combtőig csúszott, önként szétvetett lábai kívánatosan csalogattak. A félvilágos alkonyban a le sem vetett, csak félrehúzott bugyija mellett úgy vettem el a szüzességét, hogy közben állandóan hallottam a magas gát másik oldalán beszélgető emberek hangját, nem is szólva a főutcán zajló forgalom zajáról. Az egészen odáig garantáltan szűz Márti rengeteg kockázatot vállalt (gondoltam akkor), hiszen ha meglátják, akkor szájára veszi a falu, és neki egyszer s mindenkorra befellegzett Tökölön. De Márti láthatóan nem izgatta magát emiatt. Későbbi beszélgetéseinkből megértettem, miért: több okból kifolyólag utálta a szülőfaluját, s azt se bánta volna, ha végleg ott kellett volna hagynia. Mellettünk pár méterre, a gát tetejét keresztezve vitt el a faluból az érdi komphoz vezető földút, néha nem ártott odapillantani, nem közeleg-e rajta valami elkésett jármű? Szóval, bőven kijutott az izgalmakból. Szerencsére gyorsan sötétedett, s a hanyatló Nap révén mindinkább csökkent a megalázó lebukás lehetősége.

  Néhányszor kijártam Mártihoz, talán még ősszel is. Előfordult, hogy délelőtt érkeztem, amikor a szülei dolgoztak, a húga iskolában volt, de hiába a sok-sok összebújás, kapcsolatunk eleve halálra volt ítélve, mivel képtelen voltam szívből szeretni a sorsverte lányt. Életem egyetlen nője, akivel sajnálatból jártam, akivel vigasztalásul szeretkeztem, mert megrázott, amiket szomorkás hangon mesélt az életéről, és ezzel őszinte szánalmat, mi több, együttérzést keltett bennem. Rossz egészségi állapota (a veséjével akadt nem csekély probléma, emiatt a kórházat is megjárta párszor) és a szüleivel való rossz viszonya letargikus állapotba sodorták (az anyja képes volt többször a képébe vágni, hogy már akkor utálta, amikor megszülte), s alighanem az elkeseredés, a nehezen viselt gondok elől való menekülés vágya lökte a karjaimba. Azóta, mint hírlik, férjhez ment, gyerekei születtek. Szomorú arca lassan elmosódik bennem, mégis, ha eszembe jut szegény lány, a sajnálattól elmegy a maradék jókedvem.

 

  D. Zsuzsa - 1980 késő tavasza:

 

  Az 1980-as esztendő késő tavaszának nem várt ajándéka, a szépséges D. Zsuzsa azon öt lány egyike, akinek barátságát, szerelmét életem meghatározó élményeként tartom számon.

  (Ezek, az életem tartalmát alapjában meghatározó, feltűnésükkel sorsom menetének időről időre új irányt szabó lányok, akik igazán nagy, máig tartó hatást gyakorolnak rám: R. Kati a kelenföldi szomszéd lépcsőházból, K. Ágnes Alsógödről, Cs. Erzsi Kecskemétről, D. Zsuzsa ugyancsak Kelenföldről és a náluk sokkal később megismert R. Jolán Újpestről. Ők öten, érkezési sorrendben. A többiek, bár sokukért a maguk idején őszintén rajongtam, végül mellékszereplőknek bizonyultak, és könnyebben vagy nehezebben, de kihullottak azon az érzelmi szálakból szőtt rostán, amin végül is ez az öt, az életemet alapvetően befolyásoló, számomra igazán fontos nő fennakadt.)

  Zsuzsa a panelházunk előtt balra kanyarodó Hadak útja végében, egy jellegtelen kinézetű, közepes méretű családi házban lakott a szüleivel. Az utca azon részét takarékossági okokból nem aszfaltozták le, az aszfaltborítás véget ért az előttünk időközben felhúzott utolsó, harmadik toronyháznál, s ettől némi vidékies, mondhatni provinciális báj lengte be a Hadak útja Zsuzsáék házát is magába foglaló szakaszát. A megismerkedésünk rituáléja nem igazán tért el attól az általam gyakran követett, leginkább a magányosan vadászó farkas taktikájára emlékeztető szabványtól, ami a leendő áldozatot oly módon szemeli ki, hogy annak kétsége se maradjon afelől, miszerint célkeresztbe került, nyíltan prédának tekintik, s miután érzékelhetően felfogja kiszemelt voltát, egyre szűkülő körökben megközelítve, előkészítésre kerül a végső támadás. (A közelítő, tudatosan hiányosan leplezett cserkészés bevált, hatékony eleme a végső megtörés lélektani előkészítésének. Az állatvilágban a nagyragadozók többsége szívesen él ezzel az évmilliós vadásztaktikával. Az emberek ugyancsak régóta alkalmazzák háborúban az ellenség összezavarására. Szóval, huh!, piszkosul macsósra vettem a figurát.)

  A Hadak útja aszfaltozott részén, a házunk elé épített toronyházak tövében hajtottam hazafelé a kocsival. Nem siettem, hiszen pár száz méterre voltam az otthonomtól, amikor a járdán szembe jött velem a tündéri jelenség, a kevésbé lírai megjelenésű, kövérkés anyjába karolva. Látványos fékezést produkálva, csikorgó gumikkal álltam meg a járda mellett, rendesen kijutott nekik az útról felvert porból. (A figyelemfelkeltés ezen módját ma egyértelműen bunkóságnak minősíteném, de ha előre, akkor visszafelé haladva is változnak ám az idők s benne a szokások, ebből következően bátran állíthatom, hogy ez szemet-szájat homokkal beterítő fékezés - akkortájt - felért egy érzelmes vallomással.)

  Ahogy a romantikus porfelhőből előtűnve felém közeledtek, illetve lassan elhaladtak a Skoda mellett, alaposan megnézhettem a könnyű ködből kibontakozó lányt, s elégedetten konstatáltam, hogy megint jókor voltam jó helyen. Megfordultam az autóval, s jóval feljebb, ott, ahol, ha tartják az irányt, feltétlenül el kellett haladniuk, leparkoltam. A feléjük eső, letekert ablakon kikönyökölve bevártam, amíg egyvonalba érnek velem, aztán határozottan, de udvarias hangon rájuk köszöntem: kezeiket csókolom! Miközben ildomosan visszafogott, de ridegen elutasítónak semmiképpen sem nevezhető bólintással nyugtázták a vadidegen fiatalúr köszönését, futó mosoly jelent meg a pillanatra kíváncsian felé forduló hölgyek arcán. Az életkora miatt is tapasztaltabb anyukáén fegyelmezetten rövidre fogott, ám a gyönyörű lány telt ajkain felszabadultabb, kitárulkozóbb; már-már hálás a sok mindent kifejező fékezésbe és köszönésbe burkolt, ki nem mondott bókért, és ami a lényeg, sokkal szebb. Külön esztétikai élményt nyújtottak a szép arc két oldalán megjelenő gödröcskék, amelyek hamvas, gyermeki bájjal ruházták fel tulajdonosukat. Mindjárt ráéreztem, hogy nyerésre állok, személyem a lány részéről nyolcvan százalékban elfogadva. De azért korai lett volna elbízni magam, a neheze még hátravolt.

  Tisztes távolból hazáig követtem őket, s hogy a velük ki tudja, milyen viszonyban álló szomszédok számára ne legyen olyan feltűnő a dolog, olyan helyen hagytam a kocsit, ahol nem láthatták. Kiszálltam s a házukkal szemközti oldalon, az egyik édes illattal virágzó hársfa törzsének dőlve a pletykásan suttogó lombok árnyékában lebzseltem, s mint életemben annyiszor, vártam valami jelre. Ha a ritkán megcsaló megérzésem azt súgja, hogy komoly tétről van szó, rendkívül türelmes tudok lenni. Néha mintha cseppet lebbent volna az egyik ablak tüllfüggönye, de nem lehettem biztos benne, hogy valóban jól láttam.

  Kitartásom tíz percen belül meghozta a gyümölcsét, mert karján egy fonott kosárkával, kilépett a kapun a lány, immár egyedül, és a nyomába eredhettem. Aznap jószerével csak bemutatkoztunk egymásnak, óvatosan kipuhatoltuk a másik szándékát, pillanatnyi magánéleti helyzetét, vagyis, hogy foglalt-e a szíve, vagy akad-e benne kiadó férőhely. Ilyesféle felmérő beszélgetést folytattunk az alatt az erős félóra alatt, amíg oda-vissza megjártuk a Bendegúz ABC-t. Visszakísértem a házukhoz, és a kapujuk közelében azzal búcsúztunk, hogy másnap megint találkozunk. A megismerkedésünket illetően több részletre nem emlékszem. Mégis, annyi bizonyos, hogy jó tempóban haladtam nála, mert mind hosszabbak lettek azok a kezdetben félszeg, majd egyre szenvedélyesebb, érzékibb csókokkal fűszerezett délutáni séták, amik előbb csak az alkonyba, nemsokára már a szférák zenéjével átitatódott sötét estébe nyúltak. Azért tízre illendően visszatértünk a házukhoz, ahol a szülői nagyszobában ilyenkor mindig égett a kislámpa, mintegy tapintatosan jelezve, hogy rendben, az odabent lévők tudomásul veszik a lányuk körüli legyeskedésemet, cserébe bizalmi alapon elvárják, hogy betartsak bizonyos, tisztesség követelte íratlan szabályokat. Például, hogy - legalább eleinte - időre hazakísérem a lányt. Dekódoltam a rejtjelezett adást, s nem adtam rá okot, hogy akár szemernyit is csalódjanak bennem.

  Egy hét múltán pedig, amikor örömmel engedtem Zsuzsa meghívásának, és egy délután, kezemben csokornyi virággal becsöngettem a kapujukon, a nagyszoba frissen felporszívózott szőnyegén, a dundi mama és a hozzá képest hórihorgas, sovány papa vizsla szemei előtt találtam magam. Az enyhén szórakozottnak tűnő papa néhány kérdés erejéig udvariasan érdeklődött személyem és a körülményeim felől, majd a rövid, ám annál velősebb káderezést követően, a válaszokkal láthatóan elégedetten, úriember módjára kimentette magát és visszavonult televíziót nézni. A közvetlen, szívélyes fogadtatás hamar eloszlatta a maradék lámpalázamat. A magát elemében érző mama kivirulva, megfiatalodva sürgött-forgott, a konyhából egyre hozta a pálcikákra tűzött, frissen sütött parányi melegszendvicseket, a maga készítette édes süteményeket, meg vagy háromféle üdítőt. Dicsekvés nélkül állítom, addigra gyűjtöttem valamennyi tapasztalatot a lányos mamák gondolkodásmódját illetően, így hát átláttam a szitán, s tisztában voltam vele, mire fel a nagy kényeztetés: szeretne megfogni vejének, s most (meg a közeljövőben) minden trükköt bedob, hogy a háznál tartson. Magamban jót mosolyogtam a kis töltött galamb céltudatos serénykedésén, és egekig magasztaltam az általa készített - különben tényleg finom - ételek ízét. (Egyébként a mama elképzelése majdnem bejött, ugyanis igen kevesen múlott, hogy végül nem Zsuzsát kértem feleségül.) Órányi ajnározás és etetés-itatás után végre magunkra maradtunk Zsuzsa különálló szobájában, de a távozó mama ennek és a rövid folyosó másik végéből nyíló szülői szobának az ajtaját - minden eshetőségre készen - félig nyitva hagyta. Nem mertük behajtani utána, az falrengető udvariatlanságnak minősült volna. Az immáron legfeljebb tízpercenként átnéző mama távollétét kihasználva faltuk egymást, ha pedig az öreglány nem bírt megmaradni a kövér fenekén, és a meccset néző papa mellől átjött néhány percre, rögvest átmentem képmutatóba, és illedelmesen elbeszélgettem vele az aktuális semmiségekről. Késő este, amikor mindenkitől sorra elbúcsúztam, tisztában voltam vele, hogy sikerült belopnom magam a szülők szívébe (is), ami elsősorban azt jelentette, hogy kimondatlanul, hallgatólagosan ugyan, de jogot szereztem a lányukra, a továbbiakban pedig akkor jöttem-mentem náluk, amikor akartam; gyakorlatilag családtaggá váltam.

  Hát igen, enyém lett a gyönyörű virágszál, s még jó, hogy viszonylag könnyen rám bízták a drágát, mert ha nem tették volna, amilyen őrülten szerelmes voltam, készen álltam mindenféle vad dolgok megtételére, hogy így vagy úgy, szépszerével, hazugsággal, csalással vagy akárhogy, de megszerezzem.

  Nos hát akkor, milyen is volt ő? Majdnem tökéletes, s csak azért majdnem, mert sárból gyúrt embert mégsem hiteles a halhatatlan isteneknek kijáró jelzővel illetni.

  ("- Helyesen hívnak őrült lantosnak téged - mondta a városbeli -, mert egészen másmilyen vagy, mint a többi ember. Eldobtad királyságodat egy lantért, most pedig kő gyanánt ülsz itt és teljesen hidegen hágy, mikor azt hallod, hogy még Tárávalí is kíváncsi reád; holott ez olyan dolog, hogy hallatára minden más ember táncra kerekedne örömében, mint a páva az esőfelhő láttára. Igazán kőből volnál, vagy csak nem tudod, távolról sem tudod, milyen is Tárávalí? Nohát milyen? - kérdeztem. S ő felelt: - Nem hasonlít a világon semmihez, csak önmagához s ezért egyáltalán nem lehet leírni, csak látni. Így hát egyetlen módon nyerhetsz csak választ kérdésedre: ha elmégy és megnézed őt tulajdon két szemeddel." - részlet F. W. Bain "Ami az álomban valóság" című, ősi hindu legendát felhasználó könyvéből. Elmentem tehát és megnéztem. S most nem leírom, hiszen ez, elegendő tehetség híján számomra lehetetlen vállalkozás lenne, legfeljebb főbb vonalakban megkísérlem eldadogni Zsuzsa szépségéről fennmaradt benyomásaimat. De már ez is kivételes kegy a minden különösen kedves régi dolgot nagy kedvvel egyre felismerhetetlenebb folttá maszatoló Időtől.)

  Ennyi és ilyen felvezetés után aligha árulok el titkot, ha elmondom, ha leírom: a lány óriási hatással volt rám; úgy külsejének páratlan szépsége, mind a bensejéből áradó felsőbbrendű nyugalom lenyűgözött, megbabonázott, a szeme pillantásával megszelídített. Jelenléte, társasága kihozta belőlem a jó embert és tartósan elnyomta énem rosszabbik felét. Gyanítom, nemhogy ő lett az enyém, inkább én az övé. Ha valahol, itt mindenképp helyénvaló a fennkölt kifejezés: elvarázsolt. A hátközépig érő, kissé hullámos, gesztenyebarna hajából áradó illattól (ami nem annyira holmi bolti samponra, inkább a csapdába esett nyári napfény illatára emlékeztetett), mint azonnal ható, erős kábítószertől, mély szippantás után elgyengültek a lábaim. A sűrű, sötét pillák ernyője alól megértően figyelő zöldeskék szemek fényes tükrében tisztán láttam parányira zsugorodott arcomat. Igen, Zsuzsa szemei a legcsodálatosabb női szemek, amiket életemben alkalmam volt látni. Szivárványos, sugaras íriszén kaleidoszkópszerű kiszámíthatatlanságban, mégis, mint egy nehezen megfejthető, egyszerre nyugtalanító és elmélyült tanulmányozásra késztető, bonyolult színhatásokkal operáló modern festményen, mesteri harmóniában keveredtek a színes pöttyök és pálcikák. Éreztem, hogy azon a középütt pulzáló, sötét napkoronghoz hasonlító pupillán keresztül belelát a vesémbe; ennél a lánynál nem érdemes mellébeszélni, pláne hazudni. Órákig el tudtam volna nézni a szemeit. A szabályos metszésű orr alatti, parányit előreugró felső ajkakból gyerekes dac áradt, a duzzadtabb alsó érzékiségének leírásához - hiába pallérozódtam a hazai és a világirodalom válogatott gyöngyszemein - végképp szegényes  a szókincsem. A kettő egymás mellett merő ellentmondás, hiszen míg a felső támadva védekezett, addig az alsó alázattal engedett, mindenféle gyalázatos ötletet sugallva csalogatott magához. Azok az észbontóan kívánatos ajkak mintha nem is hétköznapi evésre teremtődtek volna, hanem egyedül arra, hogy kényeztessék őket. Az a szép metszésű száj egy izgalomtól remegő, centiről centire haladó, tapogatva feltérképező másik száj érintésére várt, olyanra, ami végül nem tudván ellenállni a nem emberre méretezett kísértésnek, óvó szeretettel elegy szenvedéllyel borul a befogadóan szétnyíló ajkakra. Az akaratos állacska gyengéd harapdálásért esdekelt, a nemesen ívelt nyak (mintegy a mélyebb érzékiség előhírnökeként) később felfedezendő, mesés tájak felé mutatta a követendő irányt.

  Kétségkívül elvesztem az érzelmek kavargásában, de nem hiányoztam unalomig ismert önmagamnak. Nekem kizárólag Zsuzsa, a "terra incognita" nő hiányzott, s ha találkoztunk, bódult megszállottsággal követtem, mint éjjeli lepke a vonzó, esetenként végzetesen vonzó fényt. Ha elvetődtünk egy moziba, a fele előadást nem láttam, annyira lekötött a lány arcrezdüléseinek, a filmbeli történésekre adott akaratlan reakcióinak titkos tanulmányozása. Az utcán döngtem, duruzsoltam körülötte, úgyszólván körberepültem, minden méltóságomat feladtam, de akárhonnan néztem, szemernyi hibát sem találtam benne. Ezek után nem csoda, hogy depressziógyanúsan kétségbeestem, ingerlékennyé és komorrá váltam, ha esténként válnunk kellett, s minden boldog ébredésem a lány felidézett mosolyával indult. Ahogy közeledett újabb találkánk órája, úgy találtam fokról fokra magamra. Minél közelebb sodródott a szemtelenül ráérősen vénülő délutánban az a bizonyos ötórai randevú, annál felszabadultabban, magabiztosabban söpörtem le a napközben otthonosan vállamra telepedett bánatfiókákat. Ez nem hétköznapi értelemben vett szerelem volt. Ennyi év távlatából bátran állíthatom, hogy annál is magasabb rendű valami uralkodott el rajtam, amit nem tudok megnevezni, hiszen azt mondják, s magam is úgy tartom, hogy az emberi érzés non plus ultrája a szerelem. Én pedig - annyi barátnőm közül egyedül Zsuzsa esetében - időnként jócskán túlléptem ezen a felülmúlhatatlannak hitt szinten. Józan eszem ugyan nem maradt, azt értéktelen hamuvá perzselte a szerelem megállíthatatlan tűzhengere, de az önállóságát némiképp megtartó ösztönöm azt súgta, hogy uralkodjak magamon, és rajongásomnak - egy határon túl - ne adjak teret, mert akaratlanul is elijesztem magam mellől a lányt.

  Kapcsolatunkat más vonatkozásban is rendhagyónak lehet nevezni. Zsuzsa esetében fordult elő - életemben először és utoljára jártam így nővel -, hogy minden további nélkül össze tudtam egyeztetni az érzelmi és az érzéki dolgokat, vagyis robbanásig túlfűtött, önemésztően zaklatott lelkiállapotom nem akadályozott abban, hogy testi valójában megkívánjam a lányt. Sőt. Ahogy teltek a napok, egyre inkább eggyé akartam válni vele fizikailag, a testébe akartam bújni, s mintegy viszonzásképpen, meghívni magamba, s ha ennek a legkézenfekvőbb megoldása a szeretkezés, akkor úgy.

 

  Nővé avatom:

 

  Egy nyári délelőtt, amikor délután kettőre kellett mennem melózni, az üres, szülőmentes házukban a szobája kanapéján néhány perc leforgása alatt megfosztottam a szüzességétől. Csodálatos hetek, hónapok következtek. Nemcsak azért, mert szinte minden nap szeretkeztünk, és nem is akárhogyan, hanem azért, mert egyébként is remekül éreztük magunkat egymás társaságában. A tizennyolc éves, a kortársainál sokkal érettebb gondolkozású, gyermekorvosnak tanuló lány volt annyira értelmes, széles látókörű és kíváncsi, hogy órákig el tudtunk beszélgetni egymással, majdnem minden témakörben. És egy nap, amikor nem bírtam tovább elviselni lelkiismeretem állandó zaklatását, és fejest ugorva a szakadékba, önként, töredelmesen bevallottam neki, hogy van egy másik, régebben kezdődött, lezáratlan kapcsolatom Ágnessel, már-már anyásnak nevezhető megértéssel viszonyult hozzá. Az arca ugyan néhány pillanatra fakóbbra váltott, s a levegőt szaporábban kapkodta, de nem vetette színpadiasan hisztérikus jelenet közepette a szememre, hogy miért nem szóltam róla korábban (mégis, ki az a marha, aki úgy kezdi az udvarlást, hogy bocs', nem gond, ha van már valakim?), és nem kapott sírógörcsöt. Gyorsan összeszedte magát, és percnyi tűnődés után fegyelmezett, nyugodt hangon olyasfélét mondott, hogy nem bántja különösebben, hogy vetélytársa akadt, igaz, nem örül neki, de becsüli, hogy szóltam róla, az idő pedig úgyis eldönti, ki kihez ragaszkodik jobban. Mondom, okos lány volt. Néha kimondottan meglepett, pedig azt hittem, ismerem minden gondolatát, tudok a titkos vágyairól, s azokat (mármint ha sikerült fellebbentenem a fátylat a titokról) tőlem telhetően igyekeztem maximálisan kielégíteni. Merthogy Zsuzsa elsősorban nő, én pedig férfi voltam.

 

  Hátsó szándékok és titkok:

 

  (Ehhez a részhez érve sokáig hezitáltam, megírjam-e a következő, igen intim húrokat pengető történetet, vagy "bölcsen" hallgassam el, aztán úgy döntöttem, hogy igen, szükséges szólnom róla. Magamba fojthatom, de ha hű akarok maradni az eredeti elképzelésemhez, azaz a lehető legőszintébben beszámolni életem minden, kicsit is fontos mozzanatáról, a cél érdekében figyelmen kívül kell hagynom bizonyos, rosszul értelmezett lovagias szabályokat, különben a fele életemet titkolnom kellene. Ha pedig rejtegetnem kéne, az azt jelentené, hogy magam előtt sem vállalom, vagyis a múltam jelentős hányadát megtagadom. Ezt a luxust pedig - jócskán túl életem delén - nem engedhetem meg magamnak, olyan sok nincs már hátra, hogy még egyszer erőt vegyek magamon, és egészen más - álszent - koncepciót követve belefogjak a magam - illendőségből újra és újra átkozmetikázott - krónikájába. S ha most ezt teszem tiltólistára, akkor holnap amazt nem szabad megírnom, azután visszamenőleg kitörölhetek egy rakás kényes szöveget a már lejegyzettek közül. De minden, kicsit is az illetlenség gyanújába keveredett epizódot cenzúrázok, meglehet, a krónika végén a személyi igazolványomban olvasható száraz adatok maradnak. Minden embernek tisztában kell lennie azzal, hogy születésétől fogva gyarló és esendő, ennélfogva senki sem makulátlan. Különben is, amilyen kétszínű és reménytelenül romlott - úgy általában - az emberi faj, bizonyos határérték alatt senkinek sincs joga erkölcsi kérdésekben pálcát törni a másik felett. Tehát, ha úgy vetődik fel a kérdés, hogy mindent vagy semmit, akkor inkább... majdnem mindent.)

  Egy alkalommal egymás mellett, pontosabban mögött, mindketten a jobb oldalunkra fordulva feküdtünk a vetett ágyon (Zsuzsa háttal nekem), s kedvenc szeretkezési pózunkban élveztük az élet örömeit. Ebben a kényelmes pozitúrában az ember egy csomó energiát megtakarít, amit a társa intenzívebb kielégítésére, illetve saját élvezetének elnyújtására tud fordítani. Az átforrósodott takaró alatt mér tíz perce élesben ment a papás-mamás, amikor egy túl hevesre sikerült lökéstől kicsúszott szokott helyéről a dákóm. Oda se neki, előfordult máskor is. Már éppen azon voltam, hogy illedelmesen a helyére igazítom, de Zsuzsa gyorsabb keze megelőzött, hátranyúlva megragadott, ám ahelyett, hogy a síkos hüvelyéhez irányította volna, kis kacsójának hosszú és keskeny, zongoraművésznőket irigylésre késztető ujjaival a feneke bejáratához illesztette a rudat, és szapora lihegések közepette fokozatosan rátolta magát. A tévedés lehetősége kizárva, hiszen maga kezdeményezte, és saját kezűleg intézte a dolgot. Én addig ilyesféle közösülésre nem tettem célzást, és semmilyen formában sem szorgalmaztam, hogy kipróbálhatnánk. Nem mertem. Addig egy nővel, Ágnessel közösültem análisan, igaz, ott kíváncsiságból magam szorgalmaztam a figurát. Ágnesnek nem igazán tetszett ez a behatolási forma, sziszegett is néha a fájdalomtól, de a kedvemért ritkán odatartotta. Nem úgy Zsuzsa, aki ruganyosabb záróizmokkal rendelkezett, s kifejezetten kedvelte ezt a megoldást (mivel sejtelme sem volt, hogyan mondja el, mit szeretne, inkább megmutatta - ismerte be szeretkezésünk végén), s a későbbiekben, ha éppen havi vérzése volt, ezzel a módszerrel hidaltuk át a ciklikusan visszatérő akadályokat.

  Zsuzsával rengeteg kalandon estünk át, ezek némelyikébe, a gyönyör mézén és a vidámság mosolygó szőlőjének zamatos nedűjén kívül olykor azért csöppent a balszerencse ürömjének keserűjéből is.

 

  Egy este az Omszki-tónál:

 

  Tél vége felé jártunk, s a korán leszálló estében kocsival a Szentendre felé eső Omszki-tó melletti elhagyatott, behavazott parkoló felé igyekeztünk, amit esedékes szerelmi légyottunk helyszíneként választottunk.

  A Skodát az alig meggyökerezett csemetefákkal beültetett hatalmas parkoló legtávolabbi, legsötétebb sarkába kormányoztam, innen alig látszott az őrnek fenntartott faház ablakán kiszüremlő fény. A rossz látási viszonyok mellett addig variáltam a parkolással, amíg a hátsó kerekek lecsúsztak a biztos betontalajról, és félig-harmadik elsüllyedtek a beton pereménél kezdődő havas-latyakos, felázott földben. A meghajtott hátsó kerekek gumijai sivítva pörögtek, a leégőfélben levő kuplung szaga fojtóan terjengett a környéken, de egy tapodtat sem mozdultunk előre. A jól befűtött autóból kiszállni nem tartozik a kellemes élmények közé. De nem volt mit tenni, ha nem akartunk ott éjszakázni, valahogy ki kellett jönnöm a magam vájta kátyúból. Zsuzsa nem sokkal előbb jutott hozzá a jogosítványához, reméltem, hogy nem veszti el a fejét, és pontosan akkor és azt teszi, amikor és amit mondok. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a közelben hevert a földön egy erős támasztókaró, olyan csupasz petrence, amihez a csemetefákat kötözik. Amíg Zsuzsa a pedálokkal játszva (meglehetősen ügyesen) előre-hátra hintáztatta a kocsit, az időközben előkerülő, mindentudóan somolygó idősebb korú őrrel alápajszeroltunk az autó hátuljának, és igyekeztünk kiemelni a mindinkább mélyülő árokból. Húszperces szenvedés után végre kimozdult a nyavalyás, és újra szilárd talaj került a kerekek alá. Amiből - az egyik hátsó - csapás csapás hátán! - időközben kidurrant. A kurva életbe, gyerünk kereket cserélni! Még jó, hogy volt levegő a pótkerékben. Szerelés után elbúcsúztunk a szolgálatkész, ámbár mindvégig tenyérbe mászóan kajánul vigyorgó öregfiútól, akinek a segítségét a markába nyomott nagyobb címletű bankóval honoráltam, s nyakig sárosan a rám fröccsent latyaktól, hazafuvaroztam magunkat. Szavunk nem lehetett, mert ugyan nem az eredeti terv szerint, de végül is sikerült levezetnünk fölös energiáinkat.

 

  Kukkoló rendőrök a Pilisben:

 

  Máskor a jó öreg Pilis valamely erdei útja látott vendégül bennünket. Egyik alkalommal világos délelőtt tévedtünk arra, s beálltunk a hetekkel előbb felfedezett, bejáratottnak tekinthető rejtekhelyünkre. Mielőtt belefoghattunk volna a testi szerelem ismertebb fogásainak felelevenítésébe, meglepő módon rendőrségi terepjáró tűnt fel a fák közt, s egyenesen felénk tartott. Még teljes öltözékben ültünk a két első ülésen, s csak néztünk nagyokat, mi folyik itt? Az Isten háta mögött voltunk, nem értettük, mit keresnek azon az országúttól messze félreeső helyen. A kocsiban öt (!) fakabát ült. Tőlünk jó tíz méterre megálltak a Nivájukkal. Az egyik egyenruhás fickó kiszállt a járgányból és odajött a Skodánkhoz, hogy ellenőrzés céljából elkérje mindkettőnk személyijét. Az erdő legmélyén! Zsuzsával összevillant a tekintetünk, mert eléggé pofátlannak találtuk az eljárást, de hivatalos közeggel jobb, ha nem vitázik az ember, mert a végén úgyis a rövidebbet húzza. A rendőr tudálékos alapossággal áttanulmányozta az iratainkat, fölöslegesen rákérdezett néhány bejegyzett adatra, s mivel nem tudott mibe belekötni, visszaadta őket, majd visszaült a társai közé. A fák közt átszűrődő napfény olyan szögben esett be, hogy a terepjáró szélvédőjén át tisztán láthattuk, amint odabentről kitartóan figyelnek minket. Sportból, a maguk szórakoztatására zavarba akartak hozni minket, s gondolom egymást közt az esélyeket latolgatták, vajon meddig bírom cérnával, hány perc múlva indítok és húzok el onnan. Talán még fogadásokat is kötöttek. Ekkor vette kezdetét az a mintegy húszperces állóháború, ami arról szólt, hogy a rendőrök vagy mi bírjuk tovább idegekkel. Végül nekik volt sürgősebb odébb állni, ám a céljukat elérték, mivel aznapra elvették a kedvünket a szeretkezéstől.

 

  Pár szó a kor szórakozóhelyeiről:

 

  Erre az időszakra estek a magyarországi diszkókorszak legfényesebb évei, városszerte sorra nyíltak a ritmusos örömzenét játszó klubok, hajnalig nyitva tartó szórakozóhelyek, ahová hétvégente tódult a fölös energiákkal rendelkező ifjúság. És nem holmi sikkből vagy múló divatból, hanem mert valóban jól éreztük magunkat egymás társaságában. A legnevesebb DJ-k (lemezlovasok) a budai Lékai János téren (Randevú - ide jártam legtöbbet), a Moszkva tér sarkán (Nirvána), a Böszörményi út kanyarjában (Sarokház), meg az egyetemi kollégiumok klubjaiban (Ezres klub, Vár klub stb.) szolgáltatták a többnyire nívósnak nevezhető műsort. Természetesen nemcsak Budán, Pesten is akadtak ilyen, roppant népszerűségnek örvendő műintézmények, de azokat nem látogattam. 

  (A diszkókorszak beköszönte előtt a budai Vár alatti Ybl bazárból kialakított Ifjúsági Park volt a fiatalok legkedveltebb zenés-táncos ismerkedőhelye. A fiúknak előírásszerű, illedelmes ruházatban: sötét öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben, szépen nyírt és fésült hajjal kellett megjelenniük, különben csak álmodozhattak róla, hogy beengedik őket a kommunista gyökerű Ifjú Gárda csukaszürke egyenruhába öltözött önkéntesei. Az általában a külföldi együttesektől csórt, legalábbis erősen plágiumgyanús,  vérforraló muzsikát a régi Bergendy, az ős-Mini, a Syconor, a Gemini és az ezekhez hasonló, akkor divatos zenekarok szolgáltatták. Ritkán felléphettek "vadabb" együttesek is, mint például a Nagy Feró által vezetett Bikini, a Beton vagy a rovarirtó nevét viselő DDT. A falakon több helyütt táblák virítottak, amiken öles betűkkel arra hívták fel a jelenlévők figyelmét, hogy tánc közben tilos a lekérés.)

  A diszkóklubok rendezősége a lányoknak, a helyszíni jegyvételt követően, mindenhová belépést biztosított, de a fiúknak tagsági igazolványt kellett kiváltaniuk, még az egyetemi szezon kezdete előtt, vagyis a nyár közepén, végén. Plusz minden alkalommal kipengetni a belépő árát. (A nem egyetemi működtetésű szórakozóhelyeken mindenkinek csak az eléggé borsos belépő árát kellett megfizetnie, ezekre a helyekre nem kellett tagságit váltani.)

 

  A Vár klub diszkója:

 

  Az egyik nagy vagány, megszállott nőcsábász, örökké kanos szerelőtársammal, bizonyos M. Jóskával leginkább az Irinyi utcai (új) Vár klubot látogattuk (ami, miként a neve utal rá, eredetileg fent a Várban, a Mátyás templom közelében, a Szentháromság téren működött, ám a szűknek bizonyuló kollégium, s vele a szombat esti diszkó leköltözött a Petőfi híd közelében található toronyépületbe), persze a legzsúfoltabb, csajozásra legalkalmasabb időszakban, szombat esténként. Rendszerint hosszas sorban állás után járulhattunk a pénztárhoz, ahol a tagsági felmutatása és a belépőjegy megvétele után igyekeztünk az első emeleten berendezett diszkóba, ahol addigra javában dübörgött a zene. A félhomályba burkolózott terem falain fürge neonhalak gyanánt kergetőztek a tükörcserepekkel dekorált, forgó gömblámpáról visszaverődő fények, s a Donna Summer, Rod Stewart, Elton John, Stevie Wonder, Suzi Quattro, Boney M., Osibisa, Alphaville, meg a jó ég emlékszik már, miféle előadók és együttesek zenéinek ritmusára pulzáló színes diszkófények, és a másodpercenként tízszer villanó, a parketten táncolók mozgását darabokra tördelő, a vakuk fényerejével vetekedő stroboszkóplámpák izgalmat fokozó villanásai mellett nagyban állt az ördögnek tetsző, eszeveszett bál. Egyszer élünk!

  A klub bárjában néhány üveg kóla és tonik bedobása következett (szeszes italt sem én, sem Jóska nem fogyasztott, többek közt azért, mert sörön és üdítőn kívül mást nem árultak, különben is, mindig kocsival érkeztünk), aztán ráléptünk a csajok felé vezető vadászösvényre. Táncolni egyikünk sem szeretett, meg nem is tudott, úgyhogy a kiszemelt lányokkal tessék-lássék lötyögtünk néhány percig, s máris a lényegre tértünk. A letámadásos módszer rendszerint nem vált be, a hapsik kifosztásában nagy rutinnal rendelkező csajok előbb mindenféle flancos cigarettát meg kaját akartak fizettetni maguknak, hogy aztán rövid időn belül máshoz pártolva előadják ugyanezt, amíg tartott a buli, záróráig. Mi sem akkor szálltunk le a falvédőről (sokba került, amíg rájöttünk a diszkólédik furfangos taktikájára), s az elutasítás első jelére máris új nők után néztünk. Vagy egyszerűen csak hallgattuk a zenét és néztük a táncoló párokat.

  Egy ilyen várbeli diszkó estére, amikor tudtam, hogy Jóska biztosan meg fog jelenni, merthogy előzőleg megbeszéltük, előre megfontolt szándékkal magammal vittem Zsuzsát. Gondoltam, dicsekszem vele a haverom előtt. Szívszerelmem hozta a szokott formáját, gyönyörű, kívánatos és kedves volt, divatosan, de nem hivalkodóan öltözött, Jóska bülü szemei majd' kiugrottak a helyükről, amikor bemutattam őket egymásnak. Nyilvánvalóan kapásból belezúgott, mert heteken át, óvatos formában célozgatva rá, még egyre reklamálta, mikor hozom megint magammal a lányt. Nekem eközben repedésig hízott a májam.

 

  A Gellért szálló fürdője:

 

  Nyaranta időnként előfordult, hogy jó idő esetén a fárasztó melót követően otthonom, Kelenföld helyett a patinás Gellért fürdő felé vettem az irányt. Akkortájt még megfizethető áron lehetett bejutni az elegáns Gellért szálló hátsó traktusában kialakított, külső-belső medencékkel ellátott, mi több, hullámfürdős uszodába. Az enyhén karbolszagú öltözőben hamar magamra rántottam a reggel bekészített fürdőnadrágomat, karomra vetettem a vékony pokrócot és a törülközőt, aztán nyomás a szabadba, a fűre! A kék ég alatt leterített pléden fáradtan nyúltam el, és a zsongító hangok kísérete mellett rendszerint jóízűen aludtam egy órát a napon, mielőtt belekezdtem volna a magam által előírt körök teljesítésébe. Testemnek-lelkemnek jólesett a minden porcikámat megmozgató, régről ismerős mozgásforma; a gerincemen át a bokámtól a csuklómig recsegtek a tempós mellúszás elnyújtott mozdulataival megtornáztatott ízületek. Zuhanyozás után leszárítkoztam, s ezt követően a hátamon fekve egy-egy könnyedebb témájú könyvet vagy a napi sajtót lapozgattam. Nem történt tragédia, ha az arcomra terített könyv vagy újság alatt ismét elszundítottam. Szerettem itt megpihenni a monoton munka után, a lombsusogásos, madárfüttyös nyugalomban a magam módján kikapcsolódni, mert emberek között voltam, mégsem kötelezett senki társasága nem kívánt, felesleges beszélgetésre. A hazaindulással rendszerint kivártam a záróra előtti perceket. Akkor öltöztem vissza, amikor a felettem tornyosuló Gellérthegy sziklakúpjának árnyéka beborította az elhagyatott, a strandolók rohama után szédelegve lábra kapó pázsitot. Több mint két éven át, viszonylagos rendszerességgel jártam a Gellértbe.

 

  Vége a nyolcadik résznek