ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                        írta Miski György

 

                                            Hetedik rész 

 

  Füttyös Gyurka a villamoson:

 

  Ezen a nyáron vagy a következőn történt-e, végül is lényegtelen. A kettő közül valamelyiken, mert még nem volt autónk (az elsőt 1977-ben vették anyámék), és a délutánonként, munka után hozzánk látogató Ágnest vagy az akkor még megfizethető tarifájú taxival, vagy a kelenföldi pályaudvar elől induló 49-es villamossal vittem esténként a Nyugatihoz. Akkor este nem taxiztunk, hanem a villamosozást választottuk. Mialatt az egyenetlen síneken dülöngélve-zötykölődve közeledtünk az Astoria megállóhoz, egymással szemközt ülve elmélyülten beszélgettünk. Már javában lassított a járgány, amikor egy sovány testalkatú, zilált öltözékű alak, hengeresre sodort újsággal a kezében, fütyörészve végigment a villamoskocsin, közben mindenre és mindenkire rácsapott, ami és aki az útjába került. Engem pont kihagyott, de a meglepetéstől nyögni sem tudó Ágnes vállán hangosan csattant a szorosan összetekert papír. Felháborodottan pattantam fel ültömből, és ököllel erősen megütöttem az újságot tartó kezet, úgy vállmagasságban. A fegyvernek minősülő újsághenger a koszos padlón landolt. Magam előtt látom a negyvenhez közeli, beesett arcú férfi csodálkozástól elkerekedő,vizenyős szemeit, amint nyögve lehuppan az egyik ülésre. Már újból meg akartam csapni (ugyanis azt hittem, hogy részeg, s nem józanodott ki kellőképpen az ütéstől), amikor az utasok közül többen gyorsan rám szóltak, hogy ne bántsam szerencsétlen félkegyelműt, hiszen ez a füttyös Gyurka. Az meg ki a bánat? Felhomályosítottak, hogy ártalmatlan bolond szegény, akinek az a mániája, hogy az utcán, vagy bármilyen nyilvános helyen a kezében tartott újsággal csapkodja a falakat meg a nők fenekét. Ágnes ült, ezért kapott a vállára. Jó, hogy nem a fejére. Amúgy a légynek sem árt. Gyurka időközben kislisszolt a megállóba érkezett villamos nyíló ajtaján, és átvágva a forgalmas Múzeum körúton, eltűnt az Astoria szálló felőli járdát ellepő sétálók között. És milyen az élet, két hónappal később valamelyik lapban barátságos hangvételű, terjedelmes cikket olvastam erről a félnótás emberről, akinek a létezéséről, addig az estéig, nem is tudtam. Az évek alatt még kétszer láttam az utcán (ezen alkalmakkor a saját szememmel győződhettem meg róla, hogy valóban a házfalakra és a nők fenekére utazott), aztán sokáig nem hallottam felőle. Legközelebb akkor érkezett róla hír, amikor az egyik újság rövid nekrológban emlékezett meg a város eme furcsa figurájának haláláról.

  Ágnes szülei:

  Természetesen gyakorta alakult úgy, hogy hétvégenként én mentem le Ágneshez. Az apjával, Józsi bácsival hamar jó kapcsolatot alakítottam ki. Csíptem a második világégést követően a krími orosz munkatábort megjárt, eszes-ravasz öregfiúnak a horányi kert irányában tanúsított lankadatlan lelkesedését, nemkülönben a kópés humorát. Ágnes édesanyjával, az aktív korában varrónőként dolgozó Ilonka nénivel nem tudtam magamban zöld ágra vergődni. (Ágnessel egy alkalommal elébe mentünk a barna Skodával, akkor a felsőgödi vasútállomáshoz vezető utcában levő műhelyben dolgozott néhány vele egykorú asszony társaságában.) A megítélésem szerint végtelenül egyszerű gondolkodású, de valószínűleg jóindulatú asszonyból feltűnően hiányzott az általam mindig nagyra tartott humorérzék és kreativitás, ez a kettő ugyanis viszonylag pontos képet ad a szóban forgó személy intellektusáról. Bajos, ha nincs neki olyanja. Anélkül ugyanis az illetővel lehetetlen az időjáráson és egyéb elcsépelt témán kívül másról beszélgetni. Az Ilonka néni által képviselt, végletesen sematikus gondolkodásra valló, jó-rossz, fekete-fehér, igen-nem párosításból összeálló világ- és életszemlélet pedig fényévnyire állt az értékrendemtől. De ez egyikünket sem zavarta igazán.

 

  Ágnessel sütünk-főzünk Gödön:

 

  Ágnessel rendszeresen főzőcskéztünk ezeken a szülőmentes, gödi hétvégeken. (A viszonylag tágas, jól felszerelt konyhájuk rácsos ablaka a szomszédban élő, lakatos-fényező szakmájú férfi és családja lakásajtajára nézett. Az ablak alatt játszadozó kisgyerekek között akadt egy bájos arcú, göndör hajú, még iskolába sem járó leányka, akinek a növekedésén, fejlődésén - amíg kijártam Gödre - jól lemérhettem a rohanó évek múlását. Már jó ideje házasok voltunk, amikor Ágnes egyszer azzal a mellbevágó hírrel lepett meg, hogy az emlékeimben kislányként élő lány már nem lány, férjhez ment, asszony lett, rövidesen pedig gyereke született. Az a gyerek, gondolom, azóta kijárta az általánost, miközben én még mindig ugribugri lánykaként gondolok az édesanyjára. Hé, álljon meg a nászmenet, mi az isten folyik itt?! A végén még tényleg meghalunk. Legalábbis mások.) Egy lábosban mindenféle kolbász- és szalonnadarabkákat kevertünk össze valami nyers húsokkal, nyesedékekkel, ehhez apróra vágott hagymát és fűszereket adtunk, körítésnek sült krumplit csináltunk, és ami a legegyszerűbb: megettük a valóban jó ízű, mondjuk úgy, gödi rablópecsenyét. A szakácsnői szárnyait akkortájt bontogató Ágnes néha önállóan is próbálkozott natúrszelet előállításával, de amikor egy alkalommal a tányéromra tett, kőkeményre sült húsról sikoltva csúszott le a kés, a hús pedig az ellenkező oldalon kiugrott a viaszosvászon terítőre, odahaza megkérdeztem anyámat, mi lehet az oka, hogy ilyen kopogósra sikerülnek a gödi sültek? Anyám javaslatát, miszerint több vizet kell a hús alá tenni, a fedőt pedig hosszabb ideig kell rajta hagyni, hogy legyen ideje a gőzben átpárolódni, a tőlem telhető tapintattal továbbítottam az illetékes felé. Ezután mind kevesebb időt vett igénybe (s mind kevesebb fáradságot igényelt) az ételek elfogyasztása, sőt hamarosan olyan finom lett a pecsenye, ahogy az az ínyesmester nagykönyvében meg van írva. Ágnes a házasságunk ideje alatt abszolúte kitanulta a szakácsmesterséget, és a kulináris műfaj minden ágában (levesek, sültek, főzelékfélék, tésztás ételek, saláták, sütemények stb. készítése) otthonosan mozgott, s ízekben gazdag, emlékezetesen finom ételeket alkotott. Szerencsémre, szerencsénkre. Gratulálok.

 

  A gödi csillaghullás:

 

  Olyan szép augusztusi csillaghullást sehol másutt nem láttam, mint Gödön. Késő estére járt, a tévében véget ért a film, Ágnes odabent, a megint távollévő szülők nagyszobájában lefekvéshez ágyazott kettőnknek, amikor a lépcsőfeljáró előtti kis kertben kint maradt nyugágyba dobtam magam, azzal a céllal, hogy néhány békés, tücsökmuzsikával kísért percen keresztül magányosan gyönyörködjem a szapora meteorithullásban. A néhány percből legalább két óra lett, mert észre sem vettem, teljesen belefeledkeztem az éjszakai égbolt nyújtotta, élményszámba menő látványba. A langyos estében tíz perce feküdhettem a nyugágyon, amikor Ágnes odabent a szobában lekapcsolta a villanyt, s nyilván nyugovóra tért. Éjfélre járhatott, kezdett alábbhagyni az önfeledt tücsökciripelés, a zavartalan, szélcsendes időben az égbolt tompán világított a rengeteg fényes csillagtól, a Tejútrendszer átlósan húzódó világosabb sávja határozottan elkülönült a más bolygórendszerekhez tartozó égitestektől. A Hold vagy másfelé kujtoroghatott, vagy a Föld árnyékába húzódva esze ágában sem volt akár egy cikkelynyit is mutatni magából, mindenesetre a fénye nem zavart bele a mákszemnyi kristályok módjára villogó égitestek időtlen idők óta tartó összjátékába. A végtelen űr fekete bársonyán nyugvó fenséges ékszerkollekció előtt félpercenként suhant keresztbe egy-egy felizzó meteoritdarab, hogy aztán - talán több millió éve tartó bolyongásának véget vetve - néhány másodpercnyi, tragikus tündöklés után végképp elenyésszen a számára végzetesen sűrű földi légkörben. Az egy helyben ragyogó csillagok között, hihetetlen magasságban valami, a glóbusz túlsó felén járó Nap által megvilágított, egyenletesen cammogó narancssárga pontocska, egy mesterséges égitest (űrszonda, űrteleszkóp, űrállomás?) húzott el. Legalább negyedórán át figyelemmel kísértem az innen, az anyaföld szintjéről nézve lassúnak látszó útján, mígnem eltűnt a kertvégi meg az utcai fák lombjainak takarásában. Olybá tűnt, mintha valamelyik természetes bolygó, belefáradva az évmilliárdok óta szomszédos égitestek unalomig ismert társaságába, vándorbotot ragadott volna, hogy szerencsét próbáljon egy ismeretlen, ámde új kalandokkal kecsegtető távoli galaxisban. Ha kitartóan, mereven figyeltem az égbolt egy bizonyos területét, s nem hagytam, hogy holmi hullócsillagok meg vándorló űrszondák kizökkentsenek koncentrációmból, a súlytalanság állapotához hasonló, lebegő érzés fogott el, olyasféle csalóka, de nagyszerű élményt éltem át, mintha elszakadtam volna a jó öreg Földtől, és pillekönnyű testtel, félelem nélkül zuhannék a csillagok finom szövésű, sűrű fényhálója felé. Talán ilyesmit érezhetnek a mélyben sziporkázó nagyváros felett ugró éjszakai ejtőernyősök, amit élesben sosem fogok megtapasztalni, mert nemhogy ugrani nem fogok, a tököm se száll repülőre. Jól van, na! Ábrándozni azért szabad.

  Még egy villanásnyi emlék a nyárból: Ágnessel Szigetcsépre vagy Tökölre igyekeztünk HÉV-vel. A nyílt pályán teljes sebességgel száguldó szerelvény peronján, a nyitott ajtóban álltunk, hogy jobban érjen a hűsítő légáram. Előrenyújtottam a karomat, és élvezettel markolásztam a szinte testet öltött, a fiatal női mell ruganyosságára emlékeztető levegőt. Ekkor, tán büntetésül a nőm társaságát figyelmen kívül hagyó, illetlen gondolatokért, az egyik pálya menti bokor benyúló ága szigorúan odacsapott a nyitott tenyerembe. Meghökkenten rántottam vissza sajgó kezemet, és ösztönösen Ágnes felé kaptam a tekintetem, látta-e a másodperc töredéke alatt lejátszódott buta jelenetet? Látta. Nevetve bújt hozzám, mert nagyon tetszett neki, ahogy kisfiús szégyenlősséggel igyekeztem leplezni előtte az ütés okozta kínos meglepetésemet.

 

  Ágnessel Lengyelországba, Krakkóba utazunk - 1976. szeptember-október:

 

  A következő év, azaz 1976 nyarán pár napot együtt töltöttünk Sári néni siófoki nyaralójában (ahová éves rendszerességgel jártam a szüleimmel), aztán gondoltunk egy merészet, aminek az lett a következménye, hogy szeptember 30-án vonattal elutaztunk Lengyelországba. 

  A kezemben tartott menetjegyfüzet tanúsága szerint a Budapest Keleti pu. - Somoskőújfalu - Fülek - Trencsénpéteri - Katowice vasútvonal ára, oda-vissza, fejenként 338 forintba került. Az első világháború előtt Németországhoz tartozó Szilézia tartomány keleti részén fekvő Katowicében átszálltunk a helyközi járatra, és hamarosan megérkeztünk Krakkóba. Alig botorkáltunk le a vonat lépcsőin, ahogy az várható volt, néhány helybéli seftes máris közrefogott a peronon, azzal a kézjelekkel kifejezett szándékkal, hogy forintot vennének zlotyiért. Egy testes asszonyságnál a hivatalosnál sokkal jobb árfolyamon váltottuk a magyar pénzt, ami akkoriban olyan stabil fizetőeszköz volt Európa keleti felén, hogy szinte közös valutának - afféle szocialista dollárnak - számított a keleti tömb országain belül. Lengyelországi tartózkodásunk alatt leginkább itt, Krakkóban fordultunk elő, de egyik nap busszal elmentünk Zakopánéba. Lanovkával felvitettük magunkat a Magas-Tátra gerincére, ami egyben a lengyel-szlovák (akkor még csehszlovák) határ is volt, és a napsütéses, tiszta időben sokáig bámultuk a csodás kilátást. Mögöttünk, lengyel területen, egy kőkatlan alján kis tengerszem zöldellt, előttünk, a szlovák (az első világháború végéig magyarországi, felvidéki) részen mély völgyektől szabdalt, sűrű fenyvesektől sötétlő, meredek hegyoldalak látszottak. Október elején Krakkóban olyan tavasziasan meleg idő járta, hogy este tízkor felül egy szál ingben kószáltunk a főtéren, s nézegettük a szegényes kínálatú kirakatokat. Valamelyik mozi homlokzatára a Cápa című, vadonatúj amerikai film óriásplakátja volt kifeszítve.

 

  Ugrik a tervezett repülőút:

 

  Krakkóban egy idős házaspárnál szálltunk meg. Ami csekély pénzt kértek a centrumban levő létszobás lakás tiszta szobájáért, mosolyogva kifizettük. Berendezkedésünk után megnéztük a lengyel királyoknak a város fölé emelkedő Wawel-dombra épült várkastélyát, a Wawelt, meg az óvárost. Egyik este, egy helyben ihletett pillanatban született ötletnek engedve, taxival kivitettük magunkat a Krakkótól távolabb fekvő repülőtérre, hogy jegyet váltsunk a másnapi gdanski járatra. Még egyikünk sem látta a némely ismerősünk által egekig magasztalt tengert, egyikünk sem ült repülőgépen. A repülőtéri jegyváltó azonban már bezárt, úgyhogy dolgunk végezetlenül visszavitettük magunkat a város központjába. Közben azért vetettem néhány felmérő pillantást a reptér körül megülő ködben veszteglő, muzeális korú gépmadarakra, és amit láttam, attól elillant a maradék bizalmam. Azok a szegecselt lemezekből összetákolt, horpadt oldalú veterán jószágok úgy néztek ki, mint amik már itt a földön, álló helyzetben darabjaikra hullanak, nemhogy képesek lennének a levegőbe emelkedni és ott is maradni. Krakkó belvárosába visszatérve kerestünk egy olcsó önkiszolgáló éttermet, ahol én valami lucskos káposztát vagy mifenét ettem sok kenyérrel. Jó étvággyal lenyomtam, nem volt annak semmi fura, gyanúra okot adó íze. A mázlista Ágnes más kaját választott magának. Reggel elszántan taxiba ültünk, hogy lesz, ami lesz, irány a reptér. Előzőleg a szállást adó öregeknek kézzel-lábbal elmagyaráztuk, hogy elrepülünk a tengerpartra, de estére visszajövünk (ha nem zuhan le velünk a gép - borongtam el a lehetséges végen). A bőröndjeinket ott hagytuk náluk. Félúton sem jártunk, amikor olyan heves hasmenés érzés tört rám, hogy kénytelenek voltunk megkérni a sofőrt, fordítsa vissza a kocsiját. Az öregek nagyot néztek, amikor félóra múltán beállítottunk és elmutogattuk nekik, hogy rosszul vagyok, és lőttek a tervbe vett légi utazásnak. Az egész délelőttöt vetett ágyban, illetve a vécén összegörnyedve töltöttem. Alaposan legyengültem, mire zabolátlan hangok kíséretében minden távozott belőlem. Egészen biztos, hogy az előző este elfogyasztott húsos káposztával volt valami gond, amitől valószínűleg egy könnyebb lefolyású szalmonellafertőzést kaptam. Viszont délutánra száz százalékosan rendbe jöttem, oly annyira, hogy feledve a pár órával korábbi bélproblémáimat, két pofára tömtem magamba a boltban vásárolt, finomabbnál finomabb lengyel tejcsokikat. Ezekből egy kisebb rakással hoztunk haza is.

 

  Gellérthegyi horror:

 

  Most következzen egy nagyjából ebből az időszakból (mármint a hetvenes évek második feléből) származó hazai, budapesti emlék. Nem túl kellemes emlék. Ágnessel napozni indultunk a Gellérthegyre. A parkolóban hagyott kocsiból kiszállva, hónunk alatt az összehajtogatott pokrócokkal, megfelelő hely után néztünk, ám tekintettel a remek időre, a Citadella környéki füves részeken hemzsegtek a szintúgy napozgató, piknikező népek. Hétvége volt, jószerével lépni sem lehetett tőlük. Addig kujtorogtunk a hegy lejtős oldalában, amíg egy sűrű bokrokkal takart, véletlenül felfedezett, szakadozott drótkerítésen rést nem találtunk. Átbújtunk rajta, s a rövid, meredek ösvény egy nyaralószerű épület domború betontetejéhez vezetett. A ház stílusán látszott, hogy még a második világháború előtt épülhetett. Körülötte gondozatlan, kihalt kert terült el, de hogy valaha jobb napokat láthatott, azt a szélfútta növénytörmelékkel negyedig telt, amúgy kiszáradt úszómedence megléte bizonyította. A magasra nőtt környező növényzettől a kutya sem látott oda, teremtett lélek nem járt arra, tehát szépen meztelenre vetkőztünk, és a forró napon adtunk a nudizmusnak. Még szeretkeztünk is a pokrócon. Jó két órán át süttettük magunkat előröl-hátulról, amikor végre eluntuk a hőséget. Azzal a szándékkal öltöztünk fel, hogy indulunk haza, de előbb egy vaslétrán leereszkedtünk az elhagyatott nyaralóhoz. Akkor vettem észre a bejárati ajtón a hatósági pecsétzárat. Benéztem a rácsos ajtó üvegén. Egy poros előszobára láttam rá, aminek a parkettáját - faltól-falig, aztán pöttyök formájában a szobaajtó irányában - valami rozsdaszínű, régen beivódott, beszáradt folyadék csúfította. Az bizony emberi vér volt valaha. A kiterjedéséből következtetve rengeteg vér. Ezek után megfélemlítve néztem be a koszos, ugyancsak erős vasráccsal védett szobaablakon. A szőnyegtelen helyiségben trehány összevisszaság uralkodott, s a felhalmozott könyvektől roskadozó asztal körül újabb kiterjedt tócsa terpeszkedett. Rossz érzésekkel eltelve, borzongva hagytuk magunk mögött a baljóslatú házat, ami egyébként egy, a víztározó felőli oldalán elegáns épületekkel kísért utca legvégén szerénykedett. Néhány héttel később kezembe került egy hírhedt magyar bűnügyeket tárgyaló, viszonylag új kiadású könyv, aminek az egyik fejezete az abban a házban megesett, gellérthegyi rablógyilkosság néven elhíresült esettel foglalkozott. Talán mondanom sem kell, a továbbiakban nagy ívben kerültük a környéket.

 

  Ágnessel Szigetcsépen - jön a csónak!:

 

  Egy kellemesebb és mókásabb epizód a nyárról. Persze, ahogy vesszük. Nézőpont kérdése. Ágnessel vagy HÉV-re pattantunk, vagy anyámék első, IB-s rendszámú Skodájával mentünk, a lényeg, hogy leugrottunk a Kis-Duna melletti Szigetcsépre, a falu határában található, úgynevezett "sódereshez", oda, ahol annak előtte a családunk (tököli nagyanyám és Pista bácsi társaságában) többször piknikkel egybekötött pecázást rendezett. Most ketten érkeztünk Ágnessel, merthogy kizárólag egymás társaságára vágytunk. Alighanem hét közepe volt, mert a szép idő ellenére elvétve találkoztunk emberrel. Percek alatt felfújtuk az úszómatracokat, és nyugis tempóban átevickéltünk a simán elterülő, gyakorlatilag állóvíznek tekinthető Soroksári-Duna túloldalán húzódó széles nádashoz. A magas szárú növények között találtunk egy parányi öblöt, éppen csak akkorát, amiben kényelmesen elfért egymás mellett a két matrac. Biztosan egy törzshorgász alakította olyanra, hogy beállhasson a csónakjával. A nádba kapaszkodva sütkéreztünk, kezünk-lábunk a langyos vízbe lógott, arcunkat, mellünket, hasunkat kellemesen melegítették a Nap sugarai. A nádas belsejében szöszmötölő madarak neszén kívül semmiféle hang nem törte meg az egy idő után bágyasztóvá váló csendet. Ameddig a szem ellátott, a déli verőfény alatt kihalt volt a táj. Negyedóra telhetett el ilyen idilli, már-már paradicsominak mondható környezetben, amikor varázsütésre ránk tört az erotika. Előzetes bejelentés nélkül, egyszer csak ott termett közöttünk, s ha már ott volt, rávett minket egy kis huncutkodásra. Az vesse ránk az első követ, aki fiatal korában kihagyta volna a kínálkozó alkalmat. A maga matracán hason fekvő Ágnes közelebb evickélt az én matracomhoz, rutinosan kihámozta a fürdőnadrágomból sátrat formáló farkamat, és hopp!, máris bekapta az izgága öcsköst. Két, borzongatóan izgalmas és élvezetes perc telhetett el így, amikor a fejem mögött gyanúsan zörögni kezdett a nádas, és tőlünk öt-hat méterre felbukkant egy böhöm nagy ladik orra, a túlsó végében álló, a csónakot egy hosszú rúd segítségével előretoló, meglett korú emberrel. További két felnőtt, egy középkorú férfi és egy nő, az előtte lévő ülésen kuporgott. Egy hosszú másodpercig, érzékeny testrészemmel a villámgyorsan kibontakozó fejleményekről mit sem tudó Ágnes szájában, hátrafeszített nyakkal, döbbenten néztem a jelenésszerűen felbukkanó, egyenesen felénk rohanó tákolmányt, meg a láttunkra a petrencéjét kis híján vízbe ejtő öreget, akinek szerencsére maradt annyi lélekjelenléte, hogy az utolsó pillanatban irányt váltson, s ezzel az ösztönös és bravúros manőverrel elkerülje, hogy legázoljon minket. Védekező reflexemnek köszönhetően gyorsan hasra fordultam, miáltal a matraca peremére könyökölve egyensúlyozó, a váratlan mozdulattól meglepett Ágnest magammal rántva, a nyakig érő vízbe fordítottam. Ahogy békalencsés, elázott hajjal, prüszkölve felbukkant a víz alól, mindjárt észrevette a csónakázókat, nem volt szükség felesleges magyarázkodásra. A megnyúlt arcú, ősz hajú tata és a ladik kővé dermedt utasai egy méterre suhantak el mellettünk (zavaromban - nagy illedelmesen - majdnem ráköszöntem a döbbenettől megkukult, üveges tekintettel ámuló trióra), s máris újból takarta őket a nád, de elfojtott kuncogásukat távolodóban is tisztán kivehettem. Ágnessel egy ideig azt sem tudtuk, melyikünk a fiú, melyikünk a lány, de aztán fokozatosan lenyugodtunk, s mivel a rosszkor felbukkant csónak messze járt, s újabb nem jött, végére jártunk a megkezdett történetnek. 

 

  Szigetcsépi földrengés: 

 

  Ha már itt vagyunk a szigetcsépi Soroksári-Dunánál, beszámolok egy közelben megesett, igazán természetközeli élményemről. Az egyik, gyönyörűnek induló nyári reggelen hirtelen nagyon elegem lett a mindennapos robotból, és úgy döntöttem, kivételesen megajándékozom magam egy munkából ellógott nappal. Mondhatnám úgy is, hogy kedélyvilágom gyenge minőségű akkumulátora újfent lemerülő formát mutatott, s ha már komplett cseréről nem lehetett szó, mielőbb sort kellett kerítenem a feltöltésére. Tehát rekedtre vettem a figurát, és egy utcai fülkéből bánatos orrhangon betelefonáltam a szervizbe, hogy lázas vagyok, ágynak dőltem, aznap semmiképp ne várjanak. Udvariasan kivártam, amíg mielőbbi jobbulást kívánnak, aztán nyargaltam a kocsihoz, és irány Szigetcsép. Nem a "sódereshez", hanem a falu Tököl felőli szélén lévő, az országút hídja mögött megbújó öbölhöz igyekeztem. Áthajtottam a hídon, majd a régi rác temető körüli házakat megkerülve találtam egy alkalmasnak látszó helyet a parton. Itt aztán igazán nyugalmas magányban érezhettem magam, mert közel-távol nem pecázott horgásztárs, a híd környéki szabad strand felől erősen megszűrve hallatszott el hozzám a fürdőzők lármája. Letelepedtem a magammal vitt sámlira, előttem tizenöt méternyi szélességben ott feszült a teljes szélcsendtől tükörsima víz felszíne, ami mögött magasra nőtt, dús nádas takarta a további kilátást. Teltek-múltak az órák, egész délelőtt alig fogtam néhány nyamvadt törpeharcsát, de a megfizethetetlen nyugalom, a hamisítatlan vidéki illatokkal teli levegő, és nem utolsó sorban a munkából való lógás jóleső érzése, a cégemen vett kicsinyes elégtétel gondolata kárpótolt a halhiányért. Az égbolton vánszorgó felhőket hűen visszatükröző víz jó ideje nem szolgált izgalmakkal, már egy óra is eltelt az utolsó kapás óta. Az álmosítóan zümmögő csendben, amit a nádasból nagy ritkán feltörő fásult brekegés, a falu irányából kakaskukorékolás és távoli kutyaugatás tett még hangsúlyosabbá, le-lehunyódó pillákkal bámultam a bot végét, amikor egyszer csak a hátam mögül érkező, furcsa zajokra lettem figyelmes. Felálltam ültömből és megfordultam. Mögöttem, ameddig a szem ellátott, viszonylag keskeny, ám annál hosszabb szántóföld húzódott - a déli verőfény zsírosan fénylett az eke által kiforgatott labdányi göröngyök hátán -, aminek két szélén párhuzamos jegenyesor veszett a végtelenbe. A két nyílegyenes fasor között ötven méter lehetett a távolság. A legtávolabbi, a vízpartról fél centisnek tűnő jegenyék felől erősödő szélzúgáshoz hasonlító, hátborzongató hang közeledett felém, amit eleinte nem értettem, hiszen szellő sem rezdült. Akkor meg mi zúgatja a lombokat? És akkor álmélkodva vettem észre, hogy mialatt valami sebesen felém igyekvő rejtett erő sorra rázza a nyurga fákat, hogy azok hideglelősen remegni látszanak, a természetellenes mértékben kilengő lombokból szanaszét röpködnek a letöredező száraz ágak, s a felröppenő madarak rikácsolva, jajongva keringenek az égen. Mire fészket, gallyat, zöld lombot szórva már a közelebbi fák is recsegve-ropogva hajladozni kezdtek, és a süketítő hangzavartól egyetlen pokoli üvöltésbe fulladt az imént még békésen szendergő táj, az ismeretlen veszedelemtől való ősi félelemtől az összes hajszálam égnek meredt. A testem minden porcikáját keményen megrázó, a talpam alatt egy szemvillanás alatt elrohanó, légkalapácsszerűen keményet ütő remegés (a fogaim jól hallhatóan összekoccantak a számban) már a vízen vetett hullámokat, s a szembeni nádast zúgatta. A mélyben megmozduló lágy iszapból felszabaduló gázoktól öt másodpercen belül forrni, pezsegni látszott az öböl vize. Átéltem egy földrengést, szerencsére a gyengébbek közül valót! Az esti híradóban láttam és a másnapi újságban olvastam, hogy Szigethalom epicentrummal gyenge földrengés rázta meg a Csepel-szigetet, jelentéktelen károkat okozva a régebbi épületekben. A legkomolyabb esetnek egy ledőlt kémény számított, senki sem szenvedett sérülést. Ennél a pontnál egy röpke pillanatra elméláztam: ha ez az ijesztő élmény egy említésre alig méltó földmozgás, vagy inkább rezdülés volt, vajon milyen lehet a nagyvárosokat romba döntő, igazán ütősnek számító rengés? A látottak után gyanítom, jobb nem megtapasztalni.

 

  Ágnessel a ralikon: 

 

  Ágnessel ez idő tájt, meg a következő években, el-eljárogattunk raliversenyekre. Eleinte Visegrádra, ahol a település hegy felőli végéről indulva a romvárig tekergő úton rendeztek futamokat, amíg a nyaralótulajdonosok tiltakozására be nem szüntették a zajos versenyeket. Jogosan. Az idő tájt Ferjáncz, Kotán és Tóth számítottak nagymenőnek, őket tisztes távolból követték a többiek. De néha lejártunk a Pécshez közeli Farkasgyepűre éppúgy, mint a Parád környéki vagy a salgótarjáni ralira. A szombat-vasárnapi salgótarjáni futamok amolyan "lepényevőnek" számítottak, ahol, ha fel tudta mutatni a jogosítványát, boldog-boldogtalan rajthoz állhatott, bármilyen kocsival. Néhány munkatársam a szervizből itt élte ki autóversenyzői szenvedélyét. Egyik kollégám például egy, a Nagytétényi úti szervizbe javításra beadott, hófehér Skodával indult, persze a tulajdonos hölgy tudta és engedélye nélkül. A garanciális, két-három hónapos kocsit annak rendje-módja szerint összetörte, majd a hétfőn az autójáért jövő tulajdonosnak szemrebbenés nélkül beadta, hogy a kocsija a szervizben történt koccanásnak lett az áldozata. Egy hét türelmi időt kért, amíg a lakatosok és a fényezők visszavarázsolják eredeti állapotába. Mi, a versenyen induló vagy szemlélőként résztvevő munkatársai persze tudtuk az igazságot, de eszünk ágában sem volt beköpni a főnökségnél, pedig egyöntetűen felháborítónak találtuk a vastag arcbőrű srác mocskos húzását. Egy másik haver "felspécizett" Trabanttal indult (akkoriban még csak kétütemű Trabikat gyártottak az NDK-beli Eisenachban), amit egy húzós kanyarból kijövet frontálisan nekivezetett egy derékvastagságú fának. Az ütközés a mellette bekötött övvel ülő, kövér mitfárerének (aki szintén kollégánk volt) szétnyomta a lépét. Rohammentővel vitték a városi kórházba, ahol műtétileg eltávolították a sérült szervet, és a srác két hónappal később munkába állhatott. Ahogy az oly gyakran megesik, a hibázó vezetőnek semmi baja nem lett.

 

  Siófokon megismerkedem Cs. Erzsivel - 1976 nyara:

 

  Időben picit visszaugrom, nem sokat, csak nyárig, július hónapig (még mindig 1976-ról van szó). Anyámékkal egy hetet töltöttünk Sári néni sokszor emlegetett siófoki nyaralójában (amiről talán még nem árultam el, hogy a vasúti sínektől mindössze két teleknyi távolságra állt), amikor az egyik délután a parton megismerkedtem egy nagyon kedves lánnyal, Erzsivel. Teljes nevén Cs. Erzsébettel, aki akkor volt huszonegy éves, nálam mindössze egy évvel fiatalabb. A négy- vagy ötfős baráti lánytársaság (ezek egyike a húga volt) közepén kétrészes fürdőruhájában üldögélő, addigra szép barnára lesült Erzsit ránézésre valamivel idősebbnek saccoltam magamnál, de annyira kedves képe, vidámságot sugárzó arca volt, hozzá bámulatos alakkal, finom ívű lábakkal, feszes, pont megfelelő méretű mellekkel, ruganyos, kerek popsival, hogy első pillantásra megtetszett. Amint magára maradt a pokrócon (a többiek úszni mentek), leküzdve eredendő félénkségemet, lesz, ami lesz alapon odamentem hozzá, és valami bornírt ürüggyel megszólítottam. Magam is meglepődtem, hogy nem rázott le azonnal, sőt, némi vidékies akcentussal a hangjában (ami igen jól állt neki), mosolyogva beleegyezett a javaslatomba, miszerint találkozzunk este, nyugodtabb körülmények között, a parton. Úgy is lett, tartotta a szavát. Természetesen korábban érkeztem, s amint a naplemente vörösével leöntött sétány padján üldögélve megláttam apró virágmintás, könnyű anyagból készült ruhájában felém közeledni, éreztem, hogy a lelkemet fokozatosan elborítja a féltékenység keserédes érzése, pedig még a kezét sem fogtam meg. Szinte fuldokoltam a boldogságtól és a büszkeségtől, hogy ilyen szép lánnyal randizhatok. A nyári Balatonnál oly sokszor megcsodálható, varázslatos, giccsbe hajló alkonyi fények kiemelték tökéletes, hibátlan bőrének egyenletesen barna színét, mosolyra húzódó ajkai között vakítóan ragyogtak hófehér fogai. Leültünk a padra beszélgetni. Előttünk folyamatosan járt-kelt a széles, nyugodt víz hátára csillámló aranyhidat vető napnyugtában gyönyörködő, bámész tömeg, de mi, ahogy az elcsépelt slágerszöveg mondja, csak egymást láttuk. Erzsi szülei Tiszabőn éltek, ő maga pedig Kecskeméten dolgozott, s ott is lakott - derült ki rövidesen. Magamban máris azon keseregtem, hogy a fene egye meg, a két város (Budapest - Kecskemét) közötti jelentős távolság miatt aligha lesz tartós a kapcsolatunk. Szerencsére jókorát tévedtem, mert idővel úgy megszerettem a lányt, hogy messzebb is elmentem volna, csak hogy láthassam. Még akkor este jókat csókolóztunk: a vak is láthatta, hogy teljesen egymásba szerettünk. Szerelmünk az alatt a röpke néhány nap alatt még inkább elmélyült, merthogy ez bizony mindkét fél részéről szerelem volt első látásra. Esténként rengeteget sétáltunk, még többet beszélgettünk, és a tőlünk eléggé messze fekvő kikötőt övező park buján illatozó rózsabokrainak jótékony takarásában adtunk a szenvedélyes kézimunkának. 

 

  Kecskeméti nővé avatás - 1977. február:

 

  A nyaralás leteltével alig váltak el útjaink, máris áramlani kezdtek a levelek Budapest és Kecskemét között, majd autóbusszal mind gyakrabban látogattam le a lányhoz, s a viszonosság elve alapján ő is sokszor feljött hozzám Pestre. 1977 februárjában, egy vasárnap reggeltől hétfő reggelig kibérelt kecskeméti Ibusz-szálláson először tettem magamévá Erzsit (ha jól számolom, nyolc hónappal a megismerkedésünk után!), miközben ugyanazzal a lendülettel elvettem a szüzességét. A lakás tulajdonképpen egy belvárosi kétszobás magánlakás volt, aminek az egyik szobáját az Ibuszont keresztül kiadták a tulajdonosok, a másikat pedig továbbra is saját célra használták. Akkor este például, amikor kettőnk között megtörtént a régóta, nagy izgalommal tervezett szerelmi légyott, a háziak (háromtagú, kisgyermekes család) a másik szobában televíziót néztek, aminek kékes villanásai, meg a készülék hangja, szinte tompítatlanul, szűretlenül jöttek át a két szobát elválasztó, kulcsra zárható ajtó tejüvegén. A friss ágyneműtől illatozó, vetett ágyon szinte lábujjhegyen kellett szeretkeznünk, mert volt egy olyan sanda érzésünk, hogy az üvegfal mögött gyakorta elsétáló háziak pusztán megtévesztésből túráztatják a tévéjüket, egyébként a filmbeli dialógusok szüneteiben nagyon is fülelnek minden, mitőlünk áthallatszó neszre. Ez a feltételezett indiszkréció nagyban rontotta a romantikusnak indult hangulatot, de nem tudtunk mit tenni ellene, alkalmazkodnunk kellett a helyzethez. Meglehet, a körülmények nem a legideálisabbak voltak, a szerelem azonban minden akadályt legyőz, úgyhogy ezen zavaró körülmények ellenére boldogok voltunk egymással.

 

  Az első Skodánk - 1977. március:

 

  1977 márciusában családunk megvette első autóját, egy használt, kissé viharvert kinézetű, bordó Skoda 100-ast (a máshol már említett IB-99-11-es rendszámú kocsit), "potom" negyvenezer forintért, ami akkoriban szép összegnek számított. Az az igazság, hogy ennyi pénzért, kis utánjárással, kaphattunk volna jobb állapotú autót, de önző türelmetlenségemben inkább rávettem a szüleimet, csak mielőbb vezethessek. A viseltes autón bőven akadt javítanivaló, de ezt a feladatot, mint szakmabeli magamra vállaltam, és pár hét leforgása alatt fokozatosan gatyába ráztam a járgányt. A kocsi megvételét követően minőségi változás állt be családunk életében, kitárult előttünk a világ, legalábbis annak Záhony és Szentgotthárd közé eső darabja, mert minden hétvégén, szombat és vasárnap hajnalban nekiindultunk, hogy felfedezzük az ország előlünk addig elrejtőzött szépségeit. Hát igen, abból a 4 forint 50 filléres benzinből, amibe akkor egy liter szuper üzemanyag került, könnyen tehettük. (Akkoriban a töltőállomásokon háromféle benzint lehetett venni: a 86-os oktánszámút 3 forintért, a 92-es szupert négy ötvenért, és a 98-as extrát, talán hat forintért. Ez utóbbiból sosem vásároltunk, mert túl jó lett volna a kocsinak.) Szombaton kora reggel púposra töltöttük a tankot (borravalóval együtt százharminc forintból kijött), aztán nyomás, a szélrózsa minden irányába. Röpke két év alatt bejártuk az ország csaknem minden zugát, egy-egy hétvégén általában öt-hatszáz kilométert tettünk meg. Ritka kivételnek számított, amikor Ágnes nem tudott velünk jönni. Akadt rá példa, nem is olyan ritkán, hogy szombaton körbeautóztuk a Balatont (ilyenkor az északi parti Badacsonyban a finom borért, Szigligeten a festői romvárból nyíló szépséges panorámáért, s a tihanyi apátságnál ugyanez okból kifolyólag mindig megálltunk), másnap, vasárnap pedig a Tokaj felett emelkedő hegyről bámultuk a Bodrog és a Tisza összefolyását. Nem semmi menetek voltak. S ne feledjük, mindezt egy fapados Skoda 100-assal! Én, mint sofőr jól bírtam az iramot, de a szüleim néha zúgó fejfájásra, hányingerre panaszkodtak vasárnap esténként. Valamit valamiért.

 

  Autós utazások Kecskemétre, Erzsihez:

 

  A kocsi által természetesen Kecskemét, illetve ott élő szívszerelmem, Erzsi megközelítése is egyszerűbbé, gyorsabbá vált. Ettől fogva jószerével csak én utaztam a lányhoz, de ez nekem megfelelt, és határozottan elégedett voltam a helyzettel. Ugyanis így elmúlt a veszélye, hogy akkori két komoly barátnőm, Ágnes és Erzsi véletlenül összefusson nálunk, Kelenföldön. Egyelőre egyik lány sem tudott a másik létezéséről, és eszem ágában sem volt eloszlatni a tudatlanságukat. Két barátnőm között úgy osztottam be az időmet, hogy Ágnesé voltak a hétvégéim, míg hét közben Erzsihez autóztam Kecskemétre. Ez utóbbit leginkább azokon a heteken tehettem, amikor délelőttös műszakban dolgoztam, akkor viszont kétszer is egy héten. Nagy ritkán arra is akadt példa, hogy kora reggel leszaladtam Kecskemétre, délben vissza Pestre, egyenesen a budafoki szervizbe, ahol aztán kettőtől tízig gályáztam. Ez a szisztéma azonban annyira fárasztónak bizonyult, hogy nem lehetett rendszert csinálni belőle.

  Kecskemétre tehát általában kora délutánonként, az izzasztó melót követő zuhanyozás után furikáztam le. Mennyire szerettem ezeket a szebbnél szebb vidékeket érintő utakat, amelyek zöme tavaszra illetve nyárra esett! A hangulatos tájon, lévén a mainál sokkal kevesebb kocsi az úton, repült imádott kedvesem felé a Skoda, szűk másfél óra alatt lent voltam. Alsónémedi - Dabas-Sári - Örkény - Táborfalva - Lajosmizse - Kecskemét, végállomás. A tempósan haladó Skodát szinte kézről kézre adták az ötvenes útra felfűzött falvak, az autó hol a felette élő sátorként összeboruló sűrű lombkoronák, hogy a verőfényes, nyílt égbolt alatt futott, de mindvégig igazi, jellegzetes magyar vidékeken robogott a célja felé. Az eleinte a nagybátyjánál, később albérletben lakó Erzsi persze előre tudott az érkezésemről (sűrűn jövő-menő leveleinkkel, táviratainkkal alaposan megdolgoztattuk a postát), tehát ahogy megérkeztem, máris indulhattunk valahová. Először általában enni a Naiv Művészetek Házával szemközti lakótelepi szalagház végében működő önkiszolgáló étterembe. Erzsi már a legelső kecskeméti találkozásunk alkalmával elkalauzolt ebbe az olcsó, ámde rendkívül ízletes ételeket készítő kis étterembe, ami a későbbiekben törzshelyünkké vált. Miután jóllaktunk a finom melegszendvicsekkel, rendszerint kifurikáztunk a természet lágy ölére, a Lakitelek-Tőserdőnél lévő szelíd Tisza-holtághoz, esetleg az ettől valamivel odébb kanyargó élő Tiszához. (Istenem, micsoda felemelő, mámorítóan jóleső érzés volt szerelmemmel egymás derekát átkarolva andalogni ezeken a gyönyörű, vendégszerető tiszai tájakon! A legendás aranykor lírai hangulatát megidéző, narancssárga alkonyi fényben fürdő, fanyar avarillatot árasztó ösvényeken megejtett csöndes sétáinkon két hatalmas érzelem: a szerelem és a hazaszeretet kerített egy időben hatalmába, s csordultig telt szívem majd' megrepedt a szinte elviselhetetlen boldogság édes-fájó terhétől.) De megesett, hogy nem bírtuk ki olyan sokáig egymás ölelő karja nélkül, és a Tőserdő előtti csemetefenyő ültetvény zegzugos ösvényeire hajtva, korábban letértünk az országútról. Az autó bejáratott üléstámlái szinte maguktól dőltek hátra, és ilyenkor rendre kiderült, hogy a sokoldalú Skoda álló helyzetben is tud minőségi szolgáltatást nyújtani, mert ha a szükség úgy hozza, képes meghitt szerelmi fészekké alakulni. Rendszerint tíz óra körül hazafuvaroztam Erzsit, s miután a kapujuk előtt hosszasan elbúcsúztunk, indultam vissza Pestre, hogy azért egy rövid szundítás beleférjen a másnap ötórai ébresztő előtt.

 

  Éjszakai "autóverseny":

 

  Az egyik alkalommal érthetetlen dolog történt az éjszakai visszaúton. A Skodával félúton jártam Pest felé, amikor a kihalt országúton utolértem egy lassan cammogó, nyilvánvalóan vásári, piaci eladásra szánt fonott kosarakkal zsúfolásig megrakott Wartburg kombit. Az egyenes, hosszú útszakaszon szabályos előzésbe kezdtem, de legnagyobb meglepetésemre az idős korú, ősz kefefrizurájú, hájtól hurkásodó tarkójú, első ránézésre is vagy harminc kiló súlyfelesleggel rendelkező sofőr (élete szintén ősz hajú párjával a jobbján) nem engedett el, mi több, a kormánnyal ráhúzott a Skodára, amitől kis híján az árokba szaladtam. Gyorsan visszasoroltam a csípős, büdös füstöt eregető Wartburg mögé. Először - nagy jóindulattal - arra gyanakodtam, hogy elaludt a vezető, vagy tán a benyakalt homoki vinkótól kapatos a tata, éppen ezért, mielőtt belefogtam a második előzési kísérletbe, figyelmeztetően rádudáltam. Megint gázt adtam, megint nem engedett el. Ezt tíz kilométeren keresztül legalább tucatszor eljátszottuk, és kezdtem begurulni. Ennyi elvetélt kísérlet után a tévedés lehetősége kizárva: az öregfiú szándékosan nem hagyott előzni! Részeg sem lehetett, mert amikor a legfeljebb harminccal-negyvennel csoszogó kocsija mögött maradtam, mintha zsinóron húzták volna, olyan egyenesen hajtott. Fáradt és álmos voltam, szerettem volna mielőbb az ágyamban pihenni, és akkor tessék! Kifogok egy ilyen hibbant, vén zsiványt. De mégis, mi baja lehet velem? Nekiduráltam magam, és lesz, ami lesz alapon, nagy gázzal elhúztam mellette. A karosszériák szinte súrolták egymást, de ezúttal nem engedtem. Végre sikerült elébe kerülnöm, erre fel most meg a fényszórójával villogott rám, s a dudájával tülkölt az eszement ember. Mi baja lehetett, mondom, nem tudom. De ha már sikerült eléje sorolnom, ideje volt visszaadni valamit a kéretlen kölcsönből. Hogy sose felejtse el ezt az éjszakát. Még legalább harminc kilométerre lehettünk Pest szélétől. Lelassítottam tíz kilométeres sebességre, és akárhogy próbált elém furakodni, perceken keresztül dudálhatott, mint az őrült, sem a falvakban, sem az országúton nem engedtem el az elmebeteg macskajancsit. A jogos felháborodásomtól egészen felébredtem (folyvást az járt a fejemben, vajon mit vétettem a marhájának, hogy olyan hosszú időn át szemétkedett velem?), s ha már így történt, elhatároztam, hogy az öregfiú nevelésére szánom az éjszakát. Végül is, jó pap holtig tanul. Kezemre játszott, hogy egész idő alatt senki sem jött mögöttünk, csak mi ketten téptük egymás idegeit a sötét úton. A visszapillantóban jól láttam, hogy egyre idegesebben rángatja mögöttem a kormányt, letekeri az ablakot, majdnem derékig kihajol rajta, rázza az öklét, mint a dobáshoz készülődő megszállott kockázó. Hogy mit üvöltözött felém, nem értettem, mert a szavait elkapta a szél. Barátságosan visszaintettem neki, és mint akit ezért fizetnek, becsülettel tartottam a csigatempót. Bőven elmúlt éjfél, mire Pest külterületén, Soroksár szélén elértük az első piros lámpát. Fékeztem és megálltam a kocsival. A szabály az szabály. A vén marha is megállt mögöttem, ámde máris feltépte a Wartburg ajtaját, és amennyire élemedett korától meg a hájas testétől tellett, rohant felém a bohókás, nadrágtartós pantallójában. Mielőtt elérte volna a kocsimat, finoman gázt adtam, éppen csak annyit, hogy ne tudjon elérni. Precízen tartva az egymás közötti távolságot, szépen átcsurogtunk illetve átkocogtunk a piros jelzés alatt, én elől az autómban, mögöttem a futástól és az idegességtől fújtató paraszt. Elég mulatságos látvány nyújtott, ahogy, mint egy holdkóros távfutó, kinyújtott karokkal loholt a centiméterekkel előtte tartott kocsi nyomában. A visszapillantóból szemmel tartva megvártam, amíg teljesen elkészül az erejével, aztán alapjáraton ketyegő motorral újfent megálltam előtte. Ekkor kezdett derengeni a marhájának, milyen nevetséges helyzetbe került, és hogy ráadásul jól kiszúrt magával, mert már legalább száz méterre lehetett az időközben zöldre váltó lámpa alatt maradt Wartburgtól, meg az ülésből ki sem robbantható asszonyától. A halkan duruzsoló Skodával megfelelőnek ítélt távolságban, öt méterre várakoztam tőle. Kerek, busa fejével nézett jobbra, nézett balra, látszott, hogy nehezére esik a döntés: engem kergessen-e (nyilvánvalóan feleslegesen és kilátástalanul), vagy szégyenszemre holtfáradtan visszakullogjon a nyitott ajtóval várakozó autójához? Kikönyököltem a letekert ablakon, és gúnyosan biccentettem felé: na, mi lesz, papa, megyünk vagy maradunk? Mérgesen legyintett, köpött egy hegyeset, két kézzel felrángatta a nadrágját, és elcsigázott, lassú léptekkel visszaindult a kocsijához. Húsz percen belül otthon voltam, de az ágyban fekve még sokáig somolyogtam a különös éjféli futamon.

 

  Erzsivel egy este és éjszaka a kecskeméti Aranyhomok szállóban:

  

  Itt tartok a kezemben egy hivatalos számlát. A kecskeméti Aranyhomok szálló recepciósa állította ki, méghozzá 1977. augusztus 27-én. (Időérzékem megint gúnyt űz velem, mert olybá tűnik, mintha legfeljebb tíz éve esett volna meg az eset.) A hevenyészett, kapkodó írás tanúsága szerint az 517-es szoba ára 240 forint, a kötelező reggeli 50 forint, meg ez, meg az: mindösszesen 390 forintot (plusz borravaló) fizettem az Erzsivel ott töltött éjszakáért. Felrémlik emlékeimben, hogy előző délután milyen bűntudatos képpel lopakodtunk be a szálló halljába; bárki kiszúrhatta száz méterről, hogy tilosban járunk. Miután előírásszerűen aláfirkantottam a bejelentkezési naplót, a golyóstoll visszaadása közben az öltönyös recepciósra néztem, akinek a kissé gunyoros, mindazonáltal atyai megértés sugalló pillantásából rögtön tudtam, hogy éppen úgy tisztában van az egyéjszakás szobafoglalásunk való okával, mint mi magunk. Lángolt az arcom a nem is tudom, miből eredő szégyenérzettől. A számunkra kijelölt szoba eléggé magasan, az ötödik vagy a hatodik emeleten volt, ahová a nesztelenül suhanó lifttel mentünk fel. A tisztára súrolt kádon és az ugyancsak csillogó-villogó vécécsészén keresztben elhelyezett feliratos papírszalagok nemcsak magyar nyelven, oroszul is tudatták, hogy a fent nevezett higiéniai berendezéseket szakszerűen fertőtlenítették. Ez egy jó hír volt, de nem ezért jöttünk. A tágas szobát egy nívós szállodától elvárható kényelemmel rendezték be. A korszak elvárásainak mindenben megfelelő, igényes enteriőrből nem hiányozhatott a közönséges háztartásokban akkoriban még ritkán előforduló színes tévé sem, bekapcsoltuk, de néhány percnél tovább nem foglalkoztunk vele. A sporttáskába gyűrt kevés holminkat ledobtuk az ágyra, és kimentünk az erkélyre. Onnan fentről, akár egy színházi díszpáholyból, remek kilátás nyílt a színes nyári ruhákba öltözött, ráérősen sétálgató felnőttektől és a körülöttük szaladgáló gyerekektől zsúfolt főtérre (a nyár végi kánikulában minden második ember fagylaltos tölcsért szorongatott a kezében), a csupa virág park egymást keresztező sétányaira, a szálló előtti szökőkút halkan csobogó vizére, és a teret körbevevő, bölcsességet és időálló méltóságot sugárzó templomokra. Többek között arra a hozzánk legközelebb esőre is, amelyikről úgy szól a nóta, hogy: "Megkondult a kecskeméti öreg templom nagyharangja", de ráláttunk a mögötte húzódó városházára és a ferencesek vele szemben emelkedő egyházára, Kossuth apánk patinától megsötétült bronzszobrára, meg a tér közepén álló református templom tornyára. Számunkra aznap Kecskemét jelentette a béke, a nyugalom és a szerelem világfővárosát. Mennyire szerettem volna, ha a kedvünkért megáll az idő, minden érzés és gondolat úgy marad, ahogy abban a percben van, nem öregszünk és nem változunk többé! Ha már egyszer életre születtünk, hagyjon minket békében élni a világ, s néhány boldogságmorzsát elébünk hintve, legalább pár órára ajándékozzon meg a változatlanság hamis, ámde gondűző illúziójával. Bizony, hogy hagytuk volna becsapni magunkat! Iszonyúan meleg augusztusi délután lebegett a szívemnek oly kedves kisváros felett. Bőrünk a saját páránktól csillogott, az erkélyünkhöz legközelebb nyújtózkodó nyárfák levelei, mintha méregzöld színű fémbe öntötték volna valamennyit, gutaütött mozdulatlansággal csüngtek a forró ég felé törő ágakon. Odalent, a szálloda lábánál kitárt ajtóval és ablakokkal üzemelő presszó zenegépéből a Smokie együttes Éjfélkor találkozunk című romantikus dala hallatszott ki az utcára, s onnan fel, hozzánk. Talán mondanom sem kell, ma is az egyik kedvenc melódiám. Azon a sors kegyelméből szinte tökéletesre sikerült, varázslatos, tűzforró estén kétszer vagy háromszor szeretkeztünk. Ha lehet úgy fogalmazni: nyugodtan, ráérősen, mint a régi, egymást nagyon szerető és értő házastársak. Végre kizárólag egymással törődhettünk, nem kellett a szomszédos szobában mocorgókra idegenekre fülelnünk, nem kellett a bepárásodott kocsiablakon át félpercenként nyugtalanul ellenőrizni, nem kukkol-e befelé valami beteg lelkületű, perverz egyén. Anyaszült meztelenül jártunk-keltünk az idegenségével, átmenetiségével oly izgató hotelszobában, aminek a sötétségén az utcai világítás felszűrődő fényei éppen a megfelelő mértékben enyhítettek. Ott csókolóztunk és ott ölelkeztünk, ahol éppen kedvünk támadt; a süppedős szőnyeg kellős közepén, az öblös bőrfotelek egyikében, a vetett, ruganyos franciaágyon, a fertőtlenített kád langyos vizében, vagy éppen az erkély betonmellvédjének cinkos takarásában, és szerfelett élveztük, hogy nyitják ránk az egyébként kulcsra zárt ajtót. Kell-e magyaráznom, miért Kecskemét a kedvenc vidéki városkám? S mivel Budapestet kezdetektől fogva képtelen vagyok annak tekinteni, az Erzsihez fűződő emlékek, de a saját családommal való későbbi, gyakori látogatásaink okán is, érzelmi alapon Kecskemétet neveztem ki tiszteletbeli szülővárosommá, s ha arra visz az utam, a viszontlátás örömétől hevesebben dobogó szívvel úgy lépem át a határát, mint aki hazatér. 

 

  Bevonulok katonának - 1977 októbere:

 

  Aztán ősz elején megkaptam a behívómat. A jelek szerint a seregnél nem díjazták a sorozáskor bemutatott kötegnyi orvosi papíromat, a tudományos kifejezésektől hemzsegő kórházi zárójelentésem hidegen hagyta a minden hájjal megkent, minden civil fiatalemberben szimulánst, tehát potenciális ellenséget látó katonaorvosokat. Tárt karokkal várt a honvédség. Októberben, a bevonulásom előtti hétvégén, anyámmal és Ágnessel leautóztunk Esztergomba, hogy civil napjaim végét egy finom búcsúebéddel tegyük emlékezetessé. Hűvös, komiszul szeles időt fogtunk ki, az eső vigasztalanul szemerkélt, mintha a természet ezzel a gesztussal akarta volna kifejezni együttérzését. Általában kedvelem az éttermi étkezések hangulatát, az azonos ételek esetében tetten érhető, konyhánként változó, s ettől sajátos, ámde csaknem mindig finom ízeket, de most nem esett jól az ebéd, szomorkás gondolataim unos-untalan másfelé kalandoztak. Nagyjából olyan keservesen éreztem magam, ahogy a régi regruták, amikor kezükbe kapták a "violaszín parancsolatot". Bár azoknak, szegényeknek, harminc évig kellett szolgálniuk, hogy kiadják az elbocsátó obsitot, nekem meg legfeljebb két év nézett ki a seregben. De hát, az is micsoda nagy idő! Isten veled szent szabadság, Isten veletek ti cseppet sem szent, szemérmetlenül forrongó véretek után inkább a gyehenna tüzére való, ámde rajongva imádott szép lányok! Gyászomban velem sírt az ég, s nagy fokú szorongással gondoltam az elkövetkező hónapokra, évekre. Merthogy akkor még úgy szólt a fáma, hogy két évre visznek katonának.

  Felcsút nem esik messzire Pesttől, nyugatra, úgy negyven kilométerre lehet tőle. Ide szólt a bevonulás időpontját 1977. október tizenkettedikében megadó nyájas hangú, megfellebbezhetetlen behívóparancs. Felcsút egy Bicske melletti apró település, aminek kies határában (Bicske és Felcsút között félúton), hatalmas földalatti tartályokban tárolták a repülőgépek hajtására szolgáló kerozint. Az idekerülő katonáknak legfőképpen a kunhalomszerű földhányások alá rejtett tartályokra kellett vigyázniuk. 

  Az első napokban minden újonc meg akart halni. Nem unalmában. A korai ébresztő után szokatlanul kemény reggeli torna (fekvőtámaszokkal, békaügetéssel, meg az új, még betöretlen bakancsban való futással) elgyötört és kétségbe ejtett mindenkit. Jézus Mária, ezentúl mindig így lesz? A napi háromszori étkezés alatt összesen nem kaptunk annyi ételt, amennyit otthon reggelire benyomtunk. A minősíthetetlen minőségről csak annyit: minden szar, kutyának sem való, ehetetlen moslék volt. Mivel nem számítottunk első osztályú harcoló alakulatnak, a raktáron lévő, összes lejárt szavatosságú, penészes, összeaszott konzervet a legénységi állományra sózták. Ennélfogva állandóan éheztünk, s csak a kosárnyi finom falatokkal betoppanó hozzátartozók vasárnapi látogatásai mentettek meg minket az éhenhalástól. A maradékot a körletünkbe vittük, és este, a hivatalos honvédségi vacsora után testvériesen elosztottuk egymás közt. Egy-két napig viszonylag jól éltünk. Szokatlan mértékű fizikai megterhelés? Előre kiterveltnek látszó, szabályos éheztetés? A maradék civil tartást megroppantani szándékozó lelki megaláztatások sora? Mind semmi ahhoz képest, hogy az eskütételig nem mehettünk haza. Számunkra, a szüleik és szeretőik után sóhajtozó zöldfülű újoncok számára ez jelentette az igazi csapást. Az esküt a bevonulás után egy hónappal tettük le, hivatalosan ettől fogva tartoztunk a honvédség állományához. Addig viszont testileg-lelkileg halálra kínoztak bennünket, "kopaszokat", a kiképző tiszthelyettesek meg az odabent elaljasodott, az előző turnussal bevonult "öreg" katonák.

 

  A díszsortűz:

 

  Amikor először adtak a kezünkbe vaktölténnyel betárazott géppisztolyt, a ravasz meghúzásának pillanatában majdnem megsüketültem.

  Az akkoriban munkaszüneti napnak számító november hetedikén (a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepén) díszsortüzet kellett adnunk a felcsúti szovjet emlékműnél, erre az alkalomra gyakoroltatták velünk, újoncokkal, a fegyverhasználatot. Na de, hogyan? A teherautószerelő-műhely melletti, három oldalról zárt betonteknőben felállíttatták az uniformisba öltöztetett századot. Minket. A szűk katlanban szoronghattunk vagy hetvenen. Három vaktöltény lapult mindegyikünk fegyverének tárában. A csőtorkolatukkal égnek fordított, lángfogókkal felszerelt géppisztolyokat szabályos időközönként, a vezénylő tiszt karlendítésére kellett elsütni. Az első sortűz után csengő-bongó fülekkel, szédelegve álltam. Hihetetlenül nagyot szóltak a fegyverek. A tiszt újabb karlendítésére elsütöttük a második töltényt is. A fülem mélyén megszűnt a csengés, a madarak csicsergését, a szél susogását, a távoli vonatfüttyöt kiszippantó, tökéletesen süket csönd ereszkedett a tájra. A harmadik össztűz parányi pukkanásnak hallatszott, mintha egy távoli homokozóban játszadozó gyermek szellentett volna a vastag pelusba. Fél percen belül, éktelen sípolás, zúgás formájában kezdett részlegesen visszatérni a hallásom, s amint elnéztem a nyakukat körülöttem tekergetők bambán megnyúlt képét, ők is hasonló élményben részesültek. A későbbi díszsortűz idejére némileg kikupálódtunk, ugyanis néhány jóindulatú öreg katona megsúgta, hogy a géppisztolyt, akár éles- akár vaktölténnyel van megtöltve, legalább résnyire nyitott szájjal kell elsütni, különben a légnyomás, érzéketlenné téve a dobhártyát, átmeneti süketséget okoz. Lásd a fenti példát.

  Egy hónappal a bevonulást követően, november 6-án, a meghívott rokonság érdeklődő figyelmétől kísérve, a laktanya udvarán letettük az esküt. Addigra annyira kiéheztünk nőre, hogy röptében ikreket csináltunk volna a meddőségben szenvedő muslicának. Az eskütételt követően egy egész napra, vasárnap reggeltől hétfő reggelig hazaengedtek minket. Az a huszonnégy óra szinte semmit sem ért, mégis, lélegzethez juthattam általa. Amikor Kelenföldön kiszálltam a vonatból, direkt lassan mentem a hazáig vezető ötszáz méteres úton, hogy a szembejövő ismerősök megcsodálhassák a némi tiszteletet érdemlő uniformisomat. Hogy esélyt adjak nekik a rácsodálkozásra: jé, ebből a Gyuriból kész férfi lett, hiszen már katona! Egyetlen ismerősöm sem jött szembe. Aztán észbe kaptam, hogy nincs sok időm parádézni, és belehúztam. A szüleim már vártak rám. Gyorsan átöltöztem civilbe. A leadott kilóktól kissé lógtak rajtam az egy hónapja még passzentos holmik. Az első pár órában jól kidumcsiztuk magunkat, aztán annyi böjtös hét után végre jóllakhattam a régóta hiányolt hazai ebéddel. Délután megérkezett Ágnes, aki a szobám sötétjében - szerető és értő hozzáállásával - óriási súlyt gördített le testemről-lelkemről. 

  Az eltávozásról való visszatérést követő napok valamelyikén kineveztek írnoknak egy nyugdíjazás előtt álló, cukor- és szívbeteg ezredes és annak alárendeltje, egy idült alkoholista százados mellé. Az irodának berendezett falatnyi házban hárman ücsörögtünk - leginkább szótlanul -, és naphosszat bámultuk egymást meg a lélektelenül sivár falakat. Eleinte örültem a feladatnak, mert amíg a társaim a teherautóknak támasztott meredek rámpákon kétszáz literes, üzemanyaggal teli dög nehéz fémhordókat görgettek fel a platókra, az én dolgom kimerült az adminisztráció vezetésében, nem kellett fizikai munkát végeznem. Ezenkívül a továbbiakban - az ezredesem parancsára - nem kellett részt vennem a reggeli tornákon, ehelyett kényelmesen leballagtam a körlettől száz méterre levő irodához, begyújtottam a gázkályhát, és a jó melegben kivártam a főnökeim érkezését. Ennek a nyugdíjas állásnak azonban megvolt az a hátulütője, hogy amíg a többiek legalább kéthetente hazamentek a családjukhoz szombat-vasárnapra, addig nekem, mint nagyon is szem előtt levő, roppant fontos feladatot végző beosztottnak jó, ha háromhetenként jutott a hosszú hétvégékből. Nekem, mint a századom hivatalos papírjaihoz könnyen hozzáférő írnoknak lehetőségem nyílt, hogy a társaim eltávozási adatait meghamisítsam, s ezzel az engedélyezettnél kétszer több időt töltsenek otthon. 

 

  A pákozdi éleslövészet:

 

  Egy tiszta, szépnek induló napon az egész bandát ponyvás Csepel teherautókra rakták, öreg és újonc katonákat egyaránt. Fegyvert a vállra, málhát a hátra, megyünk a Velencei-hegység északi lábánál húzódó pákozdi lőtérre, egész napos éleslövészetre. (A lőgyakorlatokat évekkel korábban még a felcsúti laktanya területén tartották, ám mivel a lőtér körüli tereptárgyakon: vastag fákon, sziklákon, vascsöveken stb. gellert kapó, eltévedt, vagy eleve rossz irányba leadott lövések nyomán az ólomdarabok jégesőként kopogtak a bicskei vasútállomás cseréptetején, a parancsnokság jobbnak látta Pákozdra áttenni a lövészetet.) A kopár hegyektől ölelt, kiterjedt völgyteknőben leszállítottak minket az autókról, aztán nem sokat lacafacáztak, máris négyesével hasra vezényeltek minket. Döbbenten láttam, hogy néhány, nem a mi laktanyánkból való, vadidegen tiszt terpeszben mögénk áll, és kicsatolja a derékszíján lógó pisztolytáskáját. (Gondolom, lövésre készen arra az esetre, ha valamelyikünk a fegyverével le akarná kaszabolni a társait vagy a tiszteket. Mondjuk, a kiképzés közben elszenvedett sérelmeket megbosszulandó.) Szám szerint tizenhárom éleslőszert kapott mindenki a sapkájába. A földön hasalva betáraztunk, ahogy tanították. Parancsba kaptunk, hogy három egyes lövés leadása után sorozatlövéssel el kell találnunk az egyre távolabb felállított, emberalakot formáló fémtáblákat. Aki úgy talál célba, hogy közben még takarékoskodik is a lőszerrel, jutalomban részesül. A honvédségnél akkortájt az AMD-géppisztoly (az orosz Kalasnyikov magyar változata) volt rendszerben. A rendkívüli pontosságáról nevezetes (kb. kétezer méterig precíz) fegyver jobb oldalán van egy kis billenőkar, aminek a beállításával egyes- vagy sorozatlövés adható le. Piff-paff-puff. Az egyes lövések után szép sorban hanyatt vágódtak a néhány másodperc múlva maguktól visszaálló bábuk, nekem pedig megint elment a hallásom. Elfeledkeztem az öreg katonáknak a lövés közbeni nyitott szájról szóló tanácsáról. Most már mindegy, váltókart átállítani, jöhet a sorozat! Prr-prr-prr. A fémbábuk megint a porban, és még maradt négy skúlóm. Két tüzelőállással odébb egy béna srác a fegyveréből kiröppenő lövedékekkel szinte felszántotta maga előtt a talajt, de mire a középső alak célbavétele következett volna, kifogyott a muníciója. Fel, vigyázz! Maradék lőszert leadni, jöhet a következő négy céllövész. A visszaadott lőszerekért járó jutalom kimerült egy elismerő vállveregetésben.

  Éleslövészet után az öreg katonák, egy velük együtt a mellmagasságig érő futóárokban álló altiszt irányítása mellett kézigránátokat hajigáltak. Mi, újoncok messziről néztük őket. A gránáthasználat elméletével azért tisztában voltunk. Biztosítószeget kihúzni, a hátrahajlított kézben tartott gránát nyelét határozottan megrántani (ezzel a mozdulattal indul be a késleltetett robbanásban tetőző égési láncreakció), célra dobni. Bumm! Ha a gyengére sikerült rántás miatt nagy ritkán elmaradt a bumm!, az árokban lapulva vártak tíz másodpercet, aztán a vezénylő őrmester a gránátot elhajító katonával az oldalán kimászott a fedezékből, és a bedöglött robbanószerkezet megkeresése után azt újfent elhajíttatta a bakával. Akinek mindeközben, úgy vélem, zabszem nem fért a hátsójába. A többiek viszont okultak az esetből, s igyekeztek nem hibázni. 

  Ebédre a magunkkal hozott paprikás krumpli konzervet ettük. Nem volt min melegíteni, hát legyűrtük ahogy volt, hidegen. A véres takonyba áztatott vattának lehet ilyen az íze, de az éhség nagy úr. 

  Lassan alkonyodott, amikor a legjobb eredményeket elérő öreg katonák jutalomból engedélyt kaptak, hogy lőhessenek a magunkkal hozott golyószóróval. Ez a géppisztolynál kevésbé precíz, ugyanakkor sokkal hatásosabb, nagyobb kaliberű és nagyságrenddel rombolóbb erejű lőfegyver. Szaporán és mélyen ugat, vagy inkább köhög, miként a feldühített asztmás kutya; a kiköpött és becsapódó lőszerek nyomán csak úgy fröcsköl a megsebzett föld, és szikrát vetve porlik a szikla.

  Mellettünk, mintegy kétszáz méterrel odébb, orosz katonák gyakorlatoztak. (Magyarország akkoriban orosz megszállás alatt volt, s hogy a ruszkik mennyire tartós, hosszú távú itt tartózkodásra rendezkedtek be, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a "hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok" tisztjei közül sokan öröklakást vettek maguknak.) Ezek bezzeg nem tizenhárom lőszert kaptak a fegyverükbe, hanem két teli, szigetelőszalaggal összefogott tárral (egy Kalasnyikovhoz való ívtárba harminc lőszer fér, vagyis fejenként hatvan golyójuk volt) gyakorolták a tűzharccal kombinált rohamozást. Lőttek futtában, a köves talajon való hason kúszás és az útba eső, hatalmas farönkök átugrálása közben, tüzeltek térdelve és állva, illetve bukfencezés után. Villámgyors tárcsere menet közben. Reggeltől estig, megállás nélkül szólt felőlük a fegyverropogás. Hogy ez idő alatt hány ezer lőszert pufogtattak el, azt megsaccolni sem lehet. Alkonyatkor előkerültek a világítólövedékek, amikkel a tányérsapkás főtisztek kiváltsága volt lőni. Az elvtársak egymás mellett párosával vagy hármasával állva eresztették el a hosszú sorozatokat, s a köveken, sziklákon gellert kapott golyók mint sárga, zöld és vörös villámok, vagy hihetetlenül fürge, színpompás mérges darazsak, a hegyoldalban cikkcakkban kúsztak egyre magasabbra, hogy aztán némelyikük eltűnjön a kopár gerinc mögött. Eközben mi, magyar bakák irigykedve tátottuk a szánkat. De legalább igazán látványos tűzijátékot láthattunk. A létező szocializmus diszkrét bája, hogy az előadást a saját földünkön gyakorlatozó megszállók prezentálták. Sötét este értünk "haza", a laktanyánkba, a vacsorára már nem maradt idő. Lámpaoltás korgó gyomorral, pofázás nincs, háromra mindenki alszik! Jóccakát, honvédek!

 

  Őszi menetgyakorlat:

 

  Késő ősszel, amikor borongós, hűvös idők jártak, nekünk, újonnan bevonultaknak részt kellett vennünk egy állóképességet felmérő menetgyakorlaton. Ez annyit jelentett, hogy a ködös hajnalban dideregve, teljes menetfelszereléssel felsorakoztunk az udvaron (a tízkilós, tömött málhazsák a háton, a gázálarcot rejtő tarisznya, a bakanyelven szimatszatyornak nevezett holmi átvetve az egyik vállunkon, a nehéz gépfegyver a másikon, fejünkön az ötkilós rohamsisak), aztán nótázva, alakzatban kivonultunk a laktanyából, és erőltetett menetben nekivágtunk a környező domboknak és szántóföldeknek. Egy perccel később abbamaradt a didergésünk, sőt. Az erőltetett menet kifejezés arra utal, hogy menet közben jól ki kellett lépni, andalító sétálgatásra, bús illatot lehelő őszi virágok csokorba szedegetésére és csapongó lepkék önfeledt hajkurászására nem maradt idő. Mintegy órányi izzasztó menetelés után egy visszataszítóan meredek, magas domb aljában elhangzott a rettegve várt parancs: gázmaszkot fel, futólépésben irány a tető, harcállás elfoglalni! Na igen, a gázálarcban való emelkedő futtatás a gyilkossági kísérlet egy kifinomultabb változata. Csakhogy ezt nem bünteti a katonai törvény. A gázálarcról tudni kell, hogy található benne egy szitaszerű, kerek szűrőlap, ami annyira sűrű szövésű, hogy a rések közt csak nagy nehezen áramlik át a levegő. Vízszintes terepen, sima gyalogmenetben még csak-csak lehet rajta keresztül levegőt kapni, terhelésnél azonban erős légszomjat okozhat a jelenléte. Ezt az ostyaszínű és -formájú kerek, vékony lapocskát - ami különben nélkülözhetetlen a harctéri mérges gázok kiszűréséhez - egyszerű mozdulattal ki lehet venni, majd visszatenni a helyére. (Mint utaltam rá, valódi gáztámadás esetén nem ajánlott kiszedni, tudniillik a hiányába belehalhat az ember). A legtöbben tudtunk erről a trükkről, és éltünk is vele, néhány azonban információhiányban szenvedtek, ők a táv felénél szó szerint kiájultak a sorból. Még akik felértünk a csúcsra, mi is félájultan, rosszulléttel küszködve kapkodtuk az oxigént, s az átkozott gumimaszkot zihálva téptük le a fejünkről. Csapzott, homlokba tapadt hajak, izzadt, céklavörösre színeződött arcok, megerőltetéstől kidülledt, véreres szemek bukkantak elő a szürke gumiból készült gázmaszkok mögül. Mivel a kétszáz méteres kaptató alaposan megdolgoztatott bennünket, a bőr pórusait eltömítő gumi pedig nem hagyta elpárologni a verejtéket, a lefordított maszkokból szó szerint önteni lehetett az összegyűlt, savanyú szagú izzadtságot. A szintén gyakorlóruhát viselő, de terhet nem cipelő kísérő tisztek néhány percig, amíg csevegve elszívtak egy cigarettát, hagyták agonizálni a szédelgő társaságot, aztán máris új feladattal kínozták a népet. A gázálarcos rohammal elfoglalt dombtető lapos részén, az esőt régen látott kemény, kövecses földbe egyszemélyes lövészárkokat kellett ásnunk az oldalunkat verdeső, rövid nyelű gyalogsági ásó segítségével. Fél órát adtak rá, hogy olyan mély és hosszú gödröt kaparjunk ki, amiben hasra feküdve eltűnik a kinyújtóztatott testünk és a földre hajtott fejünk. Ásás közben csak a málhazsákot tehettük le a földre, sisak, fegyver, szimatszatyor végig rajtunk maradt. Sok srácnak nem sikerült végrehajtani a feladatot, ezek nevét feljegyezték, és szabadságmegvonással büntették őket, azaz a legközelebb esedékes hétvégi eltávozáskor nem mehettek haza. A többségnek azonban, ha nagy nehézségek árán is, de összejött a dolog. A sekély sírgödröket elbíráló tiszt véleménye szerint az enyém sikerült a legjobban, de a szóbeli dicséreten túl nem járt érte jutalom. Ezután még két óráig csatangoltunk a környék göröngyös földútjain, bukdácsoltunk a télire beszántott szántóföldek fagyos rögein, ahol valóságos csoda, hogy egyikünk sem ficamította ki a bokáját. Rogyadozó lábakkal visszafelé tartottunk az ennyi megpróbáltatás után édes otthonunknak érzett laktanyába - a távolban kezdtek feltünedezni a körleteinket rejtő földszintes épületek -, amikor az egyik tiszt, mintha orvlövész találta volna el, vérfagyasztó ordítást hallatott: atomvillanás balról! Mint utóbb kiderült, sürgősen hasra kellett volna vetnünk magunkat, hiszen atomtámadás esetén ez a legelső tennivaló. Így szólt a katonai oktatókönyvben leírt szakszerű útmutatás. De a kimerültségtől annyira fásultak, szétszórtak voltunk, hogy elsőre nem ért el a tudatunkig, hogy lényegében mi a fenét kajabál itt ez a jó ember? Akik lemaradva, hátrébb poroszkáltak, még ennyit sem értettek a dologból, és tolongva igyekeztek mielőbb beérni minket, hogy megtudják a kiabálás okát. A tiszthez közelebb állók közül néhányan kelletlenül nekifogtak lefeküdni a földre, mások, a leginkább elfásultak beérték azzal, hogy törődött testükkel óvatosan törökülésbe ereszkedtek, de a megzavarodott többség tanácstalanul ácsorgott, és egymástól érdeklődött, hogy akkor most mi van? A türelmüket veszített tisztek magukból kikelve ordítoztak, hogy ilyen marha csürhével még nem akadt dolguk, és habzó szájjal magyarázták, miszerint valódi nukleáris támadásnál régen elsöpört volna minket a forró légnyomás. A fáradtságtól magam is ingerült voltam, de lenyeltem a nyelvem hegyét birizgáló kérdést, hogy uraim (illetve elvtársaim), ha valóban ilyen nagy a baj, akkor maguk miért nem ugrottak fejest a bokrok közé? Már, ugye, a példamutatás végett. Hogy azért meglegyen az örömük, szép komótosan hasra feküdtünk a poros út két szélén, addig is pihentünk, aztán három perc múlva (addig tartott a szimulált atomveszély, ugyanis dicső tisztjeink ennyi idő alatt végeztek a soros bagóikkal) folytattuk az utunkat "haza". A következő napokban mindegyikünk minden porcikája sajgott az izomláztól, a nehéz rohamsisak miatt kiváltképpen a nyakizomzat sínylette meg a gyakorlatot, s mivel az ásástól rondán felhólyagosodott a markuk, kétszer is meggondoltuk, miként fogjuk meg a kanalat. Viszont sétáltunk egy kiadósat a tiszta vidéki levegőn.

  1978-ra fordult a naptár. Néhány hónapos katonaként nem számítottam újoncnak, s miután a magas rangú tisztnek számító ezredes oldalán elkövetett sorozatos, titkos és kockázatos csalásaimmal sikerült némi respektet kivívnom a bajtársaim körében, kezdtem elviselhetőnek érezni a katonaéletet. Az öreg katonák sem piszkoskodtak már velünk, hiszen túl voltunk minden olyan nehézségen, amikkel annak idején őket is szekálták. Képesek voltunk megvédeni magunkat velük szemben, hiszen ha egyikünkkel kezdtek, mindjárt hárman-négyen siettünk a kutyaszorítóba került társunk segítségére. A két tábor közötti erőfronton kialakult és állandósult patthelyzet meghozta a stabil békét, immár mindenki nyugton hagyott mindenkit. Sőt imitt-amott nyoma mutatkozott a kölcsönös barátkozásra való hajlamnak, ami segített elsimítani a maradék nézeteltéréseket. Nem állítom, hogy a Fejér megyei Felcsút a legendák Eldorádójává avanzsált volna, de az induláshoz képest minőségi változás következett be a laktanyán belüli viszonyokban. Keservesen megtalált lelki egyensúlyomat ekkor olyan esemény borította fel, amibe ha belegondolok, a mai napig kiráz a hideg.

  Ember tervez, Isten végez. Ahogy a nőügyekben jártas francia mondja: cherchez la femme. (Keresd a nőt - mármint a történések okai között.) Tehát jöttek a nők, és a nyugalmas életem hirtelen romokban hevert.

  Katonaságom alatt mindkét állandó barátnőmmel, Ágnessel és Erzsivel, levelezés útján folyamatosan tartottam a kapcsolatot. Amikor hétvégenként hazamentem, szinte kizárólag Ágnessel találkoztam, de olykor-olykor összejött pár randi a Kecskemétről felruccanó Erzsivel is. Erzsi, lévén Ágnesnél jobb levélíró, sokkal gyakrabban és többet írt, igaz, a levelei többnyire általánosságokkal voltak tele, bár ugyanez elmondható Ágnes írásairól is. A lényeg azonban, hogy mindkét lány nagyon szeretett, ez kétséget kizáróan kiderült a részemről izgatottan várt levelek tartalmából és hangneméből. Miután azokon a hétvégeken, amiken nem engedtek haza, és a látogatóba érkező szüleimmel Ágnes felbukkanása is várható volt, a Kecskemétre küldözgetett leveleimben igyekeztem finoman lebeszélni, távol tartani Erzsit, nehogy egy alkalommal összefussanak a laktanyában.  

  1978 januárjában Erzsi véglegesen felköltözött Pestre, albérletet vett ki Zuglóban, a Thököly úton. Nyíltan ugyan sosem vallotta be, de legbelül azzal hízelegtem magamnak, hogy valójában miattam történt a lakóhelyváltás, hogy közelebb lehessen hozzám. Újabb leveleit tehát már a Thököly útról küldte, s nekem oda kellett címeznem az enyéimet. Erzsi fővárosba költözésének egyaránt volt jó és rossz következménye. A jót az jelentette, hogy eltávozásaim során a tiszta szívemből szeretett Erzsikével immár egyszerűbb lett a találkozás megszervezése. A hátránya lényegében ugyanebből fakadt, mert attól fogva magyarázkodhattam, hazudozhattam Ágnesnek - aki addigra hozzászokott, hogy a hétvégéimet vele osztom meg -, hogy miért nem tudok mindkét nap vele lenni. A lányok közötti ügyes lavírozásomból egy darabig nem lett baj, de sejtettem, hogy egyszer vége szakad az idillnek.

 

  Ágnes és Erzsi véletlenül összefut Felcsúton:

 

  Februárban (1978) megint olyan hétvége következett, amikor az eredeti terv szerint hazautazhattam volna szombat-vasárnapra, ám az utolsó előtti pillanatban kiderült, hogy mégis Felcsúton kell maradnom. A bicskei postáról gyorsan táviratoztam minden érintett félnek a műsorváltozásról. Bosszantott a dolog, hiszen már beleéltem magam az átmeneti szabadságba, de a katonaság nem kívánságműsor. A parancs az parancs. Eljött a látogatási idő, szüleim és Ágnes menetrendszerűen megérkeztek, megint rengeteg finom ennivalót hoztak. A kantinban leültünk egy asztal köré, s miután, mint jó házigazda mindenkitől megkérdeztem, milyen üdítőt szeretne inni (szeszes italt nem forgalmaztak, még sört sem), ott hagytam hármójukat az asztalnál, és rendelés céljából az öt lépésre levő pulthoz mentem. A kiszolgáló kiskatonának előadtam az óhajomat, s amíg a srác előszedegette és tálcára rakta az üvegeket, biztató mosollyal hátrafordultam anyámékhoz, hogy mindjárt viszem az italokat. Eddig nem volt semmi probléma. Visszafordultam a pulthoz, s további negyed perc telhetett el, mire kézhez kapva a rendelést, egy újabb hátraarcot követően vittem volna az üdítőket. Mit sem tudtam róla, hogy ezalatt a negyed perc alatt a hátam mögött évszázados birodalmak dőltek össze, a folyók iránya megváltozott, fenékig kiszáradt a Balaton, a Holdról kisült, hogy nem más, mint egy bóvli festmény, és már le is cserélték egy barokk ingaórára, az ég színe zöldre váltott, az ördögök lejátszottak egy barátságos meccset az angyalokkal (valószínűleg bundáztak, mert döntetlent hoztak ki), a zsidók egyként és önként mohamedán hitre tértek, és egyébként is, az Apokalipszis négy lovasa (Halál, Pestis, Éhínség és Háború) képében nyakunkon a végítélet, s úgy általában az istenek pusztulása. Mert az asztal mellett, negyedikként, ott állt Erzsi. Sóbálvánnyá dermedten néztem (miként bibliai elődöm, a bűnös Szodomára és Gomorára az isteni tiltás ellenére visszatekintő Lót) a hangulatos csoportképet, aztán kezemben a tálcával, mintegy önkívületben, lefagyott aggyal visszatámolyogtam az asztalhoz. A néhány lépésnyi úton nem jutott eszembe semmi épkézláb mentegetőzés, hihető kifogás, elfogadható magyarázat, ehelyett fakó hangon, gépiesen bemutattam egymásnak az ifjú hölgyeket. A tapintható feszültségtől a kés megállt a levegőben, a vetélytárs lányok - kínos mosollyal az ajkukon - kezet fogtak. Én pedig bizonyos, félelemmel vegyes kíváncsisággal tekintettem a borítékolható végzetes szívrohamom elé, hiszen, papírforma szerint, annak kellett következnie. Legfeljebb tíz másodpercig tartott a rettenetes, szótlan állapot, amikor a lélekjelenlétét elsőként visszanyerő Erzsi, mindenkitől bocsánatot kérve az előre be nem jelentett jöveteléért megkért, hogy kísérjem le a kapuig, mert a továbbiakban nem szeretne zavarni. És még egyszer elnézést kérve a társaságtól, elköszönt. Vérbeli úrinőként viselkedett. Tanítani való, amilyen elegánsan megoldotta a helyzetet. A laktanyakapuig lejtő hosszú úton alig szóltunk egymáshoz, de ez a részéről megnyilvánuló, néma szemrehányás mindennél jobban bántott. Ilyen helyzetben, friss sebbel a szívben, ostobaság lett volna bármit magyarázni. Mondtam volna az igazat, hogy szeretem, imádom, megőrülök, ha elhagy? Vallottam volna szerelmet, miután az imént buktam le? Azért a kapuban röviden megcsókoltuk egymást. Bűntudattól összeszorult szívvel, lesújtva néztem a buszmegálló felé igyekvő lány után, szorongva gondoltam rá, hogy esetleg nem látom többé. Vagy ha mégis, azért nagyon keményen meg kell dolgoznom. Lélekben összetörten, romjaimban heverve baktattam a kétfelől nyárfákkal kísért visszaúton, legszívesebben azon nyomban elbujdostam volna a világ végére. A kantinba érve nyomát sem találtam a feltételezett fagyos hangulatnak. Ágnes ugyan feltűnően ritkán fordult felém, de egészében véve derűs beszélgetéssel, iszogatással töltöttük ki a rendelkezésre álló időt. Mindenki fegyelmezetten játszotta a maga szerepét, tabuként kezeltük a szörnyű helyzetet, s ennek megfelelően érintőlegesen sem utaltunk rá. Eközben nekem örökké a csúnyán megsebzett Erzsi felé szálltak a gondolataim; a busza most érhetett ki a bicskei állomásra, ebben a percben száll fel a vonatra, helyet foglal az egyik bagószagú fülke sarkában, fázósan összehúzza magán a kabátját, és a lendületet vevő szerelvényből elfacsarodott szívvel, csalódottságtól kiüresedett tekintettel bámulja a koszos ablak mögött elrohanó, kopár téli tájat. Mert az őszintének, becsületesnek hitt fiúja kegyetlenül átverte. Legszívesebben utána futottam volna, de nem lehetett. Két hónap kihagyás után, áprilisban kaptam tőle a következő lapot. Ezután találkoztunk Pesten, ahol tudomásomra hozta, hogy a történtek ellenére továbbra is szeret. Most legalább tud a vetélytársnőjéről, és ha nem is könnyen, de minden meg van bocsájtva. Nem biztos, hogy a helyében én ilyen nagylelkű tudtam volna lenni. Mondanám, hogy ezek után még inkább imádtam, de nem mondhatom, mert már úgyis fokozhatatlan rajongással szerettem.

 

  Erzsivel Visegrádon - 1978 nyara:

 

  1978 nyarán, az ekkor a pesti Városházán dolgozó Erzsi a munkahelye visegrádi üdülőjében pihent egy hetet. Mihelyst alkalom adódott rá, leszaladtam hozzá kocsival, és részint a Duna partján, részint a hegy lankásabb részein, napsütötte völgyeiben töltöttünk egy szép délutánt. Esteledett, amikor a vár melletti parkolóból elindultam, hogy szállására vigyem a lányt. Nehezen akarózott búcsúzni, úgyhogy a kanyargós, lejtős út kis parkolójában megint megálltam, hogy kiadósat csókolózzunk. A bájos naplemente különös fényjátéka alatt addig fajult a dolog, hogy mindketten éreztük, muszáj megint szeretkeznünk (egyszer már megtettük a Duna melletti csalitosban), különben nem lesz kerek a napunk. A kocsiban nem tudtunk adni a mélyebb erotikának, hiszen felkapcsolt lámpákkal tíz másodpercenként húztak el mellettünk a lefelé vagy felfelé tartó járművek. Az útszéli parkolóban hagytuk a Skodát, és a fűcsomókba, csökevényes bokrokba kapaszkodva lejjebb ereszkedtünk a hegyoldalban, remélve, hogy előbb-utóbb találunk egy talpalatnyi megfelelő helyet. Legalább ötven métert ereszkedtünk alá, mindinkább fogyó reménnyel, mert a nehéz terepen alig lehetett akár csak egy lábon megállni. Lemondóan elindultunk visszafelé, a magasan felettünk hagyott kocsi felé. Ámde az érzékien vöröslő, csaknem bíborló alkonyatban az előttem és némiképp felettem kapaszkodó Erzsi barnára sült combja, kívánatosan gömbölyödő feneke el-elővillant a farmerszoknya takarásából, minek következtében éreztem, hogy nem hagyhatom annyiban a dolgot. Utolérve, hátulról elkaptam a meglepett lányt, és ketten négy kézzel kapaszkodva fűbe, fába, kőbe és mindenféle, kicsit is kiálló tereptárgyba, nekifogtam teljesíteni, amiért tulajdonképpen elindultunk. Igen ám, csakhogy a meredek hegyoldalban Erzsi úgy fél méterrel magasabban állt előttem, ezzel alaposan megnehezítve a dolgomat. Különös szeretkezési technikának lehetett szemtanúja, akinek ez idő tájt volt szerencséje szemrevételezni bennünket. A lábunk alól folyton kicsúszott a kemény talaj, miáltal a térdünket több ízben erősen odavágtuk a földhöz, görcsbe merevedő ujjaink néha eleresztették a másikunkat, s amíg kétségbeesetten újabb fogást kerestünk egymáson és a környezetünkön, szoknyán és nadrágon csúszva visszajutottunk ahhoz a ponthoz, ahonnan elkezdtük a felfelé kapaszkodást. Mire lihegve megpihentünk a viszonylagos stabilitást nyújtó helyen, a ruháink - különösen a térdünk és a combunk környékén - terepszínűre váltottak a zöld fű- és a barna földfoltoktól. Izzadt homlokunkat a meredek, kövecses talajon megtámasztva, hátunkban az alkonyi Dunakanyar képeslapra illő panorámájával, a kimerültségtől remegő végtagokkal, de nevetve agonizáltunk egymás hegyén-hátán. Hű, ti kapitális bolondságokkal tűzdelt ifjúi évek! Ahogy fogyatkozik az időm, egyre inkább visszasírlak benneteket. Gyenge vigasz, hogy ezzel aligha vagyok egyedül.

 

  A baleset - 1977 nyara:

 

  Megint egy időbeni visszaugrás következik, hiszen még nem hordtam az angyalbőrt (ahogy a zsargon a katonaruhát nevezi), amikor 1977 valamelyik nyári, hétvégi napjára (szombatnak kellett lennie) a szüleimmel és Ágnessel hosszabb autós túrát terveztünk. Továbbra is az IB-s Skoda volt a családi autónk. Alighanem ismét Tokajba igyekeztünk, mindenesetre Budapesttől kelet felé indultunk, és jó messzire jutottunk, mert a visszaút felénél sem tartottunk, amikor ránk esteledett. Szemerkélő esőben nyomtam a gázt, amikor a nyílegyenes, egyébként kihalt országúton egy előttem hatvannal cammogó Zaporozsec előzésébe kezdtem. (Ezt az orosz gyártású technikai csodát, az összelopkodott nyugati licencekből egybebarkácsolt öszvér járgányt a népnyelv a tajga rémének csúfolta.) Alighogy az előzendő kocsi mellé értem, előírásszerűen felkapcsoltam a fényszórót, aminek erős fényében, bal kéz felől, megpillantottam a kivilágítatlan motorkerékpárja mellett az országút szélén guggoló férfit. A motor az eső áztatta út szélén állt, az ember meg a felém eső oldalán babrált valamin. Oda se bagózott nekünk. Szemvillanás alatt történt minden. Hirtelen nagyon szűkké vált az autóm rendelkezésére álló hely: jobbról az előzendő kocsi, balról pedig a rosszul helyezkedő motoros ürge keserítette az életemet. Fékezni késő lett volna. Nem maradt időm gondolkodni, reflexből cselekedtem. Aprót korrigálva a kormány állásán, a mellettem csühögő Zaporozsec felé húztam a volánt, vigyázva, nehogy összeérjenek a karosszériák. Még így sem kerülhettem el egészen a bajt, mert a guggoló alakkal egy vonalba érve (mintegy kilencven kilométeres sebességnél) tisztán hallottam a nem sok jót ígérő tompa puffanást, amitől csaknem megállt a szívem. Úristen, ezt az embert elütöttem! A nagy dózisban kapott stressztől felpörgetett agyamon jövőbe látó filmként futott át a következő órák, hetek, hónapok várható programja: rendőrség, hullaszállító, vizsgálati fogság, vádemelés, börtön, az egy életet keresztül rajtam száradó büntetett előélet levakarhatatlan szégyenfoltja, és a kioltott emberélet tényének lelki terhe. Most már elengedtem magam mellett a jellegzetes fütyüléssel tovább robogó orosz csodát, és jó száz méterrel odébb, az út szélén megállítottam az autót. A szüleim és Ágnes ijedten kérdezgették tőlem, mi történt, mi volt az a nagy csattanás? Ha én azt tudtam volna! Szó nélkül kiszálltam, s miután vetettem egy pillantást a behorpadt bal első sárvédőre, a zuhogó esőben elindultam vissza, amerre a pórul járt motorosnak kellett lennie. Lelki szemeimmel láttam magam bilincsben az ítéletet kihirdető bíró előtt és rabruhában a börtönben, amikor halvány remény éledt bennem, mert egy távoli reflektor ellenfényében kezében bukósisakot szorongató, felém bicegő alak sziluettjét fedeztem fel. Az a fiatalember volt, aki a kivilágítatlan motorkerékpár mellett guggolt. A boldogságtól, hogy élve látom, majdnem a keblemre öleltem. Még sebtében elmondta, hogy a motorkerékpár, a rajta ülő társával együtt (akit nem volt időm észrevenni) bezuhant az árokba, de sebaj, a barátja már kiemelte onnan, és tolja a legközelebbi falu felé, mert mindketten ott laknak. Hanem, vele gyorsan kórházba kellene menni, mert a kocsim erősen megütötte az oldalát, és nagyon fáj a bordája. Beültettük a kocsiba - az utasteret mindjárt enyhe alkoholszag töltötte be, de akkor nem foglalkoztunk ezzel -, és nyomás az egri kórházba! Fél óra alatt beértünk.

  Amíg a folyosón az ügyeletes dokira vártunk, megkértem a srácot, mutassa a sérülését. Óvatosan félrehúzta a bőrdzsekijét és a trikóját, ami alatt, a bal vese tájékán néhány vízszintes, macskakarmoláshoz hasonló felületi horzsolás látszott. Akkora szerencséje volt a fiúnak (meg vele együtt nekem is), amekkora az életben egyszer adatik meg. Ha nem teszem meg azt a parányi kormánymozdulatot, a száguldó autóm fém lökhárítója feltétlenül széttöri a gerincét meg az útjába kerülő belső szerveket, amibe nyilván belehal, és akkor tényleg valóra válhattak volna a bírósággal és a börtönévekkel kapcsolatos rémképeim. Azon az apró korrekciós mozdulaton múlt a fiú élete és az én jövőm! Nem tudhatom, hogy a srácban akkor vagy a későbbiekben mennyire tudatosult a fent említett tény, de engem ma is kiráz a hideg, ha belegondolok a nyugodt lélekkel csodának minősíthető esetbe. Ezért sokkal tartozom valakinek, de nem tudom, kinek. Talán annak, aki a romba dőlt egészségemmel elrontott életem miatt még ennél is többel tartozik nekem, s azon az esős estén törlesztett valamennyit a restanciájából. Közben megérkezett a doki, figyelmesen végighallgatta a közösen előadott történetünket, aztán megröntgeneztette és alaposan megvizsgálta a pácienst. Mint kiderült, a fiú elég sok alkoholt fogyasztott, ez lehetett a magyarázata, amiért meggondolatlanul az út felőli oldalról bütykölte a motorját. Egyébként semmi baja, a horzsolásokat jóddal fertőtlenítették, akár mehetett haza. Amíg az orvosi vizsgálat tartott, kocsijával kiérkezett a telefonon értesített rendőr (a kórházaknak bejelentési kötelezettségük van az ilyen esetekre), akivel vissza kellett mennünk az akkorra már sokkal rondábban szakadó esőtől ázó helyszínre. Hiába bizonygattam a csökönyös közegnek, hogy nem tudom a pontos helyet. Nem baj, akkor is megyünk. Körülbelül merre lehetett? Ja, hogy körülbelül? Hát akkor arra! Találomra rámutattam egy hasonló útszakaszra. Ha volt is valami nyom, amit kétlek, azt régen elmosta a vadul csapkodó zápor. Naná, hogy nem talált semmit, de a látszat kedvéért lefényképezte az út szélére állított Skoda begyűrődött oldalát, egy kerekes kis kézikocsival távolságot meg nem létező féknyomot mért, aláíratta velem a helyszíni jegyzőkönyvet, aztán végre utunkra engedett minket. Éjfél lehetett, mire holtfáradtan hazaértünk Kelenföldre. Ágnes persze nálunk aludt, csak másnap utazott Gödre. Az ügy hivatalos befejezésére, az akta lezárására hónapokat kellett várni. Már javában katona voltam, amikor télvíz idején megérkezett a vizsgálatot lezáró rendőrségi végzés. Néhány órára rendkívüli eltávozást kaptam, hogy bemehessek érte a bicskei rendőrkapitányságra. A reszkető kézzel kibontott borítékban lapuló hivatalos papíron az állt, hogy a nyomozást bűncselekmény illetve súlyos egészségi következmények hiányában megszüntették, és az ügyet - az érintett felek írásos figyelmeztetése mellett - lezárták. Fellélegeztem, hogy ennyivel megúsztam, mert lehetett volna más, súlyosabb következményekkel járó szöveg abban a szűkszavú végzésben. 

 

  Leszerelek a seregtől - 1978. július 12.:

 

  1978. április végén, május elején olyan, nem hivatalos forrásból származó remek hír jutott a fülembe, amit elsőre el sem akartam hinni. A debreceni laktanyából gyakorlatra átvezényeltek hozzánk néhány fiatal tiszthelyettest. Ezek egyikével, egy hebegős, ragyás képű fiatalemberrel barátságot kötöttem. A srác bejáratos volt a laktanyaparancsnok (vagyis a legfőbb góré) irodájába. Valamelyik nap, fülig érő szájjal azzal a hírrel nyitott rám az irodámban a fiú, hogy a parancsnoknál járva titokban belelapozott a júliusban leszerelő honvédek listájába, és ott találta a nevemet. Ez nem lehet igaz! Két, végtelenül hosszú, nyomorult év helyett megúsznám kilenc hónapnyi katonáskodással? Lehet nekem ekkora szerencsém? Kivételesen lehetett. Én és még néhány, velem egy időben bevonult fiatal azokkal együtt szereltünk le, akik a teljes két évet lehúzták. Néhány nappal később az irodában a főnökeim hivatalosan is közölték velem a jó hírt, és nagyot néztek, amiért örömömben nem másztam a falra, illetve az ilyenkor szokásosnál szerényebben, visszafogottabban lelkendeztem. Nem árultam el, hogy a leszerelésem időpontjáról régebb óta tudomásom van. És valóban, az álom valóra vált, mert 1978. július 12-én eljött a nagy nap! Előző nap előhozták a raktárban porosodó, a fertőtlenítőszer átható szagától bűzlő civil szerelésemet, azt, amelyikben ősszel bevonultam, és legálisan magamra ölthettem a régen látott farmeromat. Majdhogy le nem esett rólam a nadrág, nadrágszíj hiányában a szélénél fogva állandóan fel kellett rángatnom a kiugró csípőcsontom fölé. Hetvenhárom kilóval vonultam be, az utolsó napi mérlegelés alig hatvannyolc kilót mutatott. De bánta a fene! Másnap reggel elbúcsúztunk a leszerelő katonák helyébe pár nappal korábban érkezett, megilletődött kopaszoktól, utoljára felsorakoztunk az udvaron (civilben), és táskáinkkal felkászálódtunk az értünk jövő bérelt buszra, ami a bicskei vasútállomásig vitte a teljes lerészegedés rögös útján néhány kezdőlépést már megtett, dalolva mulató népet. A robogó busz ablakán át integettünk boldog-boldogtalannak. Az állomás épülete előtt elbúcsúztunk a környék falvaiban lakó bajtársainktól, és a Pestre tartókkal vonatra szálltunk. Istenem! Micsoda feledhetetlen, torokszorító érzés volt szabad emberként leszállni Kelenföldön! Olyan volt, akár egy keservesen hosszúra nyúlt, nem kívánt külföldi útról, vadidegen, barátságtalan tájról való hazatérés, egy olyan útról, ahová akaratom ellenére vittek, s amelyet most, hogy "hazai" földre léptem, szerettem volna végleg elfeledni. A kelenföldi pályaudvar füstös csarnokából kilépve elsőként azt a nevezetes dohányos bódét pillantottam meg, ahol az első doboz cigimet vásároltam titokban. Nagyot köszöntem a kurjantásomon elámuló ismerős újságosnak, a hanyagul a hátamra vetett táskámmal elsasszéztam a gyakori vásárlások okán már-már rokonként tisztelt zöldséges orra előtt, szememmel végigpásztáztam a pályaudvartól a vén Duna felé enyhén lejtő Etele utat kísérő házakon, hogy aztán elérzékenyült tekintetem megpihenjen mind közül a legkülönbben, a miénken. Hahó anyám, hahó apám, hazakerült a katona- és megviselt fiatok! Hej, lányok, lányok - sóhajtottam könnybe lábadt szemmel -, türelem, hamarosan rátok is sor kerül!

 

  Ágnessel Bulgáriában (először) - 1978:

 

  A sorrendben bizonytalan vagyok, hogy mindjárt a leszerelésem utáni hetekben, vagy valamivel később, augusztusban, de a nyár folyamán elmentünk Ágnessel (az IB-s Skodával) Bulgáriába, a Fekete-tenger partjára. Már csak a hagyomány miatt is valószínűbb az augusztusi verzió, mert a következő évek külföldi nyaralásai majdnem kizárólag erre a nyár végi hónapra estek. Ha pedig valóban így történt, akkor a leszerelés után egy hónapra munkába álltam a szervizben, s onnan mentem szabadságra.

  A lényeg, hogy nekivágtunk az útnak. Először és utoljára Lengyelországban jártunk együtt külföldön, csakhogy akkor, 1976 őszén vonattal mentünk. Azóta elröppent két év, s rendelkezésünkre állta a szabadabb mozgást lehetővé tevő autó. Hajnalban indultunk Pestről, Nagylaknál léptük át a román határt, és valamikor a késő délutáni órákban érkeztünk a több mint hatszáz kilométerre fekvő, Brassó melletti kempingbe, ahol sátrat vertünk és éjszakára megpihentünk. (Még Makón átutaztunk alatt különös jelenetnek lehettünk szemtanúi. Elhagyva a település központját, a városka külterületének azon részén jártunk, ahol itt-ott akadt még mutatóba néhány régi parasztház. A járműforgalom valami oknál fogva nagyon lelassult, s a feltorlódott konvoj párszor megállni kényszerült. Éppen egy vályogfalú, zsindelyes, vén ház mellé értünk, s a kitárt kertkapun és a szintén az utcára néző, nyitott házajtón át ráláttam a szobában felravatalozott nyitott koporsóra, aminek a fejénél két szál vastag gyertya égett, s amit kétfelől feketébe öltözött, gyászoló rokonok vigyáztak. A halottból az imára kulcsolt kezein és a felkötött állán kívül más nem látszott, így persze nem tudhattam meg, hogy az elhunyt férfi vagy nő. Tíz másodperccel később a mögöttem álló kocsi türelmetlenül rám dudált, mire felocsúdtam, s a meglódult sor után eredtem. Ágnessel javában Arad főutcáján, a Minorita templomnál kószáltunk, de borús gondolataim egyre a makói ház rögtönzött ravatala körül keringtek.)

  Brassóból másnap korán továbbmentünk; Ploiestin és a tavaszi földrengéstől feldúlt Bukaresten keresztül a Duna melletti határállomásig, Giurgiu-ig. Itt, csekély várakozást követően, a Duna felett átívelő vashídon áthajtottunk a bolgár oldalon fekvő Rusébe. A hídról lejőve, mielőtt a város irányába fordulhattunk volna, át kellett hajtanunk egy fertőtlenítőoldattal teli sekély medencén. Ruséből irány a kétszáz kilométerre eső Várna (felejthetetlen élmény: a város felé lejtő dombokról életünkben először pillantottuk meg a kéklő tengert), onnan a kanyargós tengerparti úton a mintegy százharminc kilométerrel délebbre fekvő Burgas.

 

  Burgasi és tengerparti kiruccanások:

 

  Bőven elmúlt délidő, tombolt a balkáni kánikula. Már nagyon éhesek és szomjasak voltunk, úgyhogy itt, Burgasban megálltunk és betértünk a kikötő előtt elhaladó forgalmas út egyik igényesebb kinézetű éttermébe. Alig fogtunk bele a rendelt ételek fogyasztásába, amikor a szomszéd asztalnál ülő fiatal párból a húsz év körüli fiú keze-lába vad rángatózásba kezdett, majd egy erőteljes rúgással hátralökte magát a széken, és hanyatt zuhant a padlószőnyegre. Egész testében remegett, a szemgolyói rémisztően kifordultak, a szája széle fehéren habzott és hátborzongatóan csikorogtak a fogai. Szegényre akkor tört rá az epilepsziás roham. A szirénázó mentőautó hihetetlenül hamar, két percen belül kiért, és a kocsiból kipattanó orvosok máris kezelésbe vették a srácot. Ijedt kis barátnője sápadt arccal tartotta a fejét. Mindjárt nem voltunk olyan éhesek, az ételeink javát az asztalon hagytuk, szélsebesen fizettem, és az imént látottaktól alaposan felkavarva, odébb álltunk. Sajnáltam a fiút, de a kedvesét még nála is egy fokkal jobban.

  Burgast elhagyva sejtelmünk sem volt, hol álljunk meg végleg, melyik település legyen hosszú utunk végcélja? Erre vonatkozóan nem volt kész tervünk. Jobb ötlet híján, addig hajtottam a tengerpart mentén délnek a kocsit, amíg a török határ előtti utolsó helység közelébe értem, s amikor messziről észrevettem a járda szélén ácsorgó, igazoltatásunkra készülő géppisztolyos határőrpárost, visszafordultam egy falunyit. Így sikerült megállapodnunk az Ahtopol és Sinemorec között fekvő Delfin kempingnél.

  Ahelyett, hogy kitörő lelkesedéssel fogadtam volna megérkezésünket, itt, a távoli idegenben egyszerre olyan árvának éreztem magam, mint a nyájától elcsellengett birka, ha közeleg a baljóslatú szürkület. Reménytelenül, kiszolgáltatottan, gyáván, mint aki valami balul elsült tréfa folytán mindörökre az Isten háta mögé került. Pedig nem szaladtunk le a térképről, ott landoltunk valahol a Balkán-félsziget keleti szélén, az utolsó nagyvárostól, Burgastól nyolcvan kilométerre, délre. Budapesttől viszont fényévnyire. 

  A kemping a tengerpart vonalát követő dombsor tetejére települt, gyönyörű kilátással a párás horizontig húzódó, tinta kék vízre. A dombtető borító, térd fölé érő, vékony szálú füvet állandóan borzolta a hol gyengéden cirógató, hol erőteljesebb szélmozgás, amire nagy szükség volt a rekkenő meleg ellen. A vendégek javarészt a szocialista országok valamelyikéből jöttek; csehek, keletnémetek, lengyelek és magyarok alkották a derékhadat, de néhány pazar kiállítású lakóbusz rendszáma Nyugat-Európából, elsősorban Olaszországból és Nyugat-Németországból érkezett turisták jelenlétére utalt.

  A finom homokkal borított partra a sátrunk közelében elvezető, meredek gyalogösvényen lehetett lejutni, ahol pár száz méterrel odébb megszakadt a fövenyes partszakasz, és csúszós zöldesbarna moszattal, algával, valamint éles kagylóval lepett sziklák nyúltak be az általában szelíd, de olykor azért bevaduló tengerbe. A sötétbarnán csillogó szirtek erősebb szél idején ostromlott várként állták a tajtékos tengervíz meg-megújuló támadásait. Egyszer egy napos, de rendkívül szeles időben kimerészkedtünk az egyik laposabb, a víz felszíne fölé alig fél méterrel emelkedő sziklavonulat hátára, hogy közelről tanulmányozzuk a dühödten lecsapó hullámok erejét. Elment a józan eszünk, vagy inkább tapasztalatlanságunkban nem tudtuk, mire vállalkozunk. Görcsösen kapaszkodó kezünket-lábunkat jól összeszabdalták a húsunkba vágó éles kagylóhéjak, Ágnes combja és feneke csúnyán felhorzsolódott, amikor egy nagy hullám fellökte és a rücskös, csúszós platón métereken át magával sodorta, egyik strandpapucsát meg magához rántotta a szikla közelében harsogva örvénylő víz. Ezután mindjárt nagyobb tisztelettel viseltettünk a tenger iránt, és csak nyugodt időben merészkedtünk ki a kövekre.

  A matraccal vagy anélkül megejtett fürdőzés és napozás után visszakapaszkodtunk a fáradtan még meredekebbnek bizonyuló kaptatón, és a hideg vizű közös zuhanyozóban letusoltuk magunkról a tenger odaszáradt sóját. Meleg víz nem állt rendelkezésre. Aztán ettünk. Vagy a magunkkal hozott kolbászból, konzervből, vagy rendeltünk valamit a kemping bejárata közelében működő kis étkezde szerény választékából. A helyben sütött, három-négyféle étel egyike kifejezetten ízlett, erre, felfedezése után, naponta rájártam. Itt találkoztam először a csevappal. Nem valami bonyolult konyhaipari termék: olajban sült fasírtszerű, pikáns húsrudacskák hasábburgonyával, a tányér szélén egy adag csípős paradicsomszósszal. A jól átsütött húst a szószba kellett mártogatni, a kettő egyidejű fogyasztása pompás ízkombinációt eredményezett. A krumpli már csak ráadás volt. Abban az időben, amikor a gazdasági fejlettség magasabb fokán álló Magyarországon sem létezett McDonald's, City Grill vagy Wendy's, nem beszélve az azóta gombamód elszaporodott olasz pizzériákról, kínai, görög és török ételbárokról, kimondottan kellemes meglepetésnek számított a szemfüles bolgárok gyorsétkezdei találmánya.

  Ha az unalomig ismert ízeken kívül magasabb szintű gasztronómiai élvezetekre vágytunk, beültünk a kazánszerűen áttüzesedett kocsiba, és a legnagyobb kora délutáni rekkenőben felmentünk Burgasba. Érdekes, hogy az a hazai viszonylatban Budapest - Kecskemét távolságnak megfelelő nyolcvan kilométer meg se kottyant, hamar lezavartam, pedig késő délután vagy kora este még vissza is kellett indulnunk. A két hét alatt legalább ötször megtettük ezt az oda-vissza százhatvan kilométeres utat.

  Burgasban nem nagyon akadt klasszikus értelemben vett látnivaló, mint például romos vár, figyelemreméltó templom, érdekes múzeum vagy egyéb nevezetes épület, de az árnyat adó fákkal beültetett belvárosi sétálóutcán fagylaltnak tűnő nyalánkságot lehetett venni. Az akkori, végtelenül csóró Bulgáriában ez nem kis szó volt. A városban sehol másutt, egyedül itt, a bámészkodó emberektől mindig zsúfolt korzón láttam fagyit árulni. Nem gombócra, hanem dekára adták. Az ember, ha tudta, elmondta, ha nem, elmutogatta, vagy egy cetlire firkantotta, mennyit kér. A körülbelüli mennyiséget az inkább zsírszalonnára hasonlító, hasábforma tömbből mezei konyhakéssel levágták, grammos beosztású bolti mérlegen patikapontossággal kimérték, s csak ezután lapátolták át a tölcsérbe. A talán még két idénnyel korábbról visszamaradt öreg ostya annyira kemény volt, hogy óvatlan harapáskor szinte szétrobbant a szájban; sűrű gyakorlással elsajátítható technikája volt annak, hogy az ember elkerülje a nyelve elharapását vagy a szájpadlása véresre sebzését. A találóbb kifejezés hiányában fagylaltnak nevezett massza nyomokban sem emlékeztetett a nosztalgiával megidézett hazai gombócok ízére, mert, leszámítva némi édeskés beütést, úgy általában semmilyen beazonosítható íze nem volt, de a benne lévő jégdarabok legalább lehűtötték a tikkasztó klímától átforrósodott torkot.

  A város alighanem legelegánsabb éttermének a bejárata is erről a külföldiek kedvéért kialakított sétálóutcáról nyílt. Egy alkalommal beültünk Ágnessel, s mivel egy árva kukkot sem értettünk a cirill betűs étlap szövegéből, az árakra fókuszáltunk, és abból a józan paraszti ész által sugallt logikából kiindulva, hogy a legdrágább ételek minden bizonnyal a legfinomabbak is, a legtöbbe kerülő ételekből rendeltünk. Öt levánál (a leva a forint bolgár megfelelője, a sztotyinka a filléré) egyik sem került többe, mi meg esetenként kétszáz, de inkább több levával jöttünk fel a kempingből. Diszkréten elmutogatott óhajunk megértése után a pincér nem győzött mosolyogni, udvariasan hajlongani, és ilyesféle gesztusokkal kimutatni elismeréssel vegyes háláját a távoli Magyarországról érkezett, dúsgazdag vendégek grandiózus rendelése miatt. Kiderült, hogy valami pácolt natúrszelethez hasonló, igen finom szafttal leöntött húst rendeltünk petrezselymes újkrumplival, ami mellé mindenféle zöldségből előállított, puhára főtt körítés járt. Meg kell adni, várakozáson felüli gusztusos kinézetű, igen jóízű ételt szervíroztak elénk. A fizetéskor adott borravaló egyenesen felvillanyozta az addig is rendkívül előzékeny pincért. Mint idehaza később megtudtam, az általános szegénység miatt arrafelé jóformán ismeretlen fogalom a hálapénz. A pénz hatalma, mint megtapasztaltuk, nem ismer határokat. Abban a bolgár vendéglőben pontosan úgy bántak velünk, ahogy mi, magyarok a hozzánk látogató tehetős németekkel. Az alázat azonban sehol sem az egyes személynek, hanem a tömött pénztárcának szól.

  A sétálóutca legfőbb nevezetessége az oldalra leágazó szűk bazár, aminek mélyén, több aprócska üzlet szomszédságában illatszerbolt működött, ahol, kis fiolákban eredeti bolgár rózsaolajat lehetett venni. A bolgár rózsaolaj kozmetikai fogalom, etalon, ismerik és keresik az egész világon, ennek megfelelően drága. Az időigényes rózsatermesztés máig élő és viruló kultusza a több évszázados török hódoltság idején terjedt el a napsütéses, szélvédett lankákban bővelkedő Balkán ezen szegletén. A rózsaolaj nem más, mint a nyíló (gondolom, nem mindegy, milyen fajtájú) rózsa "leszüretelt" szirmaiból kipréselt illóolaj, amit gondosan megszűrnek, és szűk átmérőjű, hengeres üvegcsékbe töltve, apró parafa dugóval és viasszal hermetikusan lezárva árusítanak. Az üzletben beleszagoltam az orrom alá tartott mintaüvegbe, és ott helyben beleszerettem a kissé nehéz, bódítóan fülledt, édes illatba. Költemény. Az a nemesen frivol illat az érzéki szerelem lényegét, a gátlásokkal ideig-órákig féken tartott, ám rendre kiszabaduló szenvedélyességet fejezi ki. Buja és ellenállhatatlan, olyan hatású, mint amikor a szeretett nő nyilvános helyen válogatott pajzánságokat súg az ember fülébe. Forró leheletétől rózsaszín buborékok táncolnak a szemed előtt; tested, egyetlen porcikád kivételével lehetetlenül elgyengül, megőrülsz tőle és érte, mert nem tépheted le róla azonnal a bugyiját. Borsos ára ellenére két fiolával vettem. A rózsaolaj nehezen párolgó, a méz, vagy még inkább a tiszta borostyán óarany színében pompázó sűrű folyadék. Elég egy fél cseppet eldörzsölni az orr alatt, hogy az ember két napig élvezhesse a hajdanán főleg szerelmi praktikák céljára előállított szer mámorító illatát.

  A város másik részében található, bő áruválasztékot felmutató szabadtéri piacra minden alkalommal benéztünk. Igazi balkáni vastag húsú, méregzöld színű, zamatos paprikát, paradicsomot, kígyóuborkát és rengeteg friss gyümölcsöt (főleg csíkos héjú görögdinnyét és a magas cukortartalmától mézédes nektarint, másképp kopasz barackot) vettünk, nevetséges áron. Vitaminban nem szenvedtünk hiányt.

  Szabadságunk végén a Várna felé vezető úton indultunk hazafelé. A várost északi irányban hagytuk el, és Durankulaknál (miután a falu előtt kivártuk, hogy a környező legelőkről az országútra tévedő jókora birkanyáj elhagyja az utat, nem csekély mennyiségű natúr drazsét hagyva maga után) átmentünk Romániába. Alkonyi színek kíséretében hajtottunk végig a román tengerparton egymás után következő felkapott helyeken, mint Mangalia, Saturn, Venus, Jupiter és Neptun. Constancát elhagyva vaksötét tájon és településeken hajtottunk át (az akut energiaszegénység miatt a legtöbb helyen spóroltak az elektromos energiával, magyarán nem volt közvilágítás), Vadu Oii-nál átkeltünk a Dunán, aztán Slobozia és Buzau között megaludtunk a kocsiban. Másnap reggel befutottunk Brassóba, onnan pedig irány Budapest. Estére fáradtan és izzadtságtól büdösen, de csoki barnára sülve itthon voltunk.

 

  Az 1978 és 1984 közötti történések:

 

  A leszerelésemet követő első nyár, 1978 nyara még hagyján, ennek az évnek a jelentősebb eseményeire, ezek időbeni sorrendjére hozzávetőleges pontossággal emlékszem. A fentebb megidézett, legelső bulgáriai nyaralásunkra mindenképpen. Azonban az innentől kezdődő, körülbelül a Kelenföldről Zuglóba való 1984-es költözésünkig tartó, majdnem pontosan hat évet átfogó periódus kisebb-nagyobb eseményei kibogozhatatlan összevisszaságban kavarognak a fejemben. Ezen belül még nagyobb a zűrzavar, ha a házasságkötésemig (1982. július) terjedő időszakra gondolok. Elég sok minden történt velem ez alatt az idő alatt, ráadásul az egyes történések közötti időbeni átfedések végképp nehézzé teszik a tisztánlátást. Nem szenvedek tovább fölöslegesen a szálak különválasztásával, mert rámenne néhány hetem, hónapom. Érzem, hogy reménytelenül belezavarodnék, minek következtében újra és újra kezdhetném előröl az egészet. Az egyszerűség kedvéért inkább azt a módszert választom, hogy ha valamiről egészen biztosan tudom mikor történt, akkor jelzem a dátumot, ha csak sejtésem van róla, akkor nem. Mindenesetre a miheztartás végett megismétlem, hogy elbeszélésem következő szakasza 1978-tól 1984 közepéig, vagyis a Zuglóba költözésig tartó esztendőkről fog szólni. 

 

  M. Andrea:

 

  Valamikor a hetvenes évek végén Kelenföld azon környékén csámborogtam, ahol az Andor utcai vasúti sínek a Fehérvári út villamosvágányait keresztezték (a vasúti síneket azóta felszedték). Mi dolgom lehetett arra, mit számít ma már? Meleg nyári délután volt. Ahogy elgondolkodva bandukoltam a járdán, szórakozottságomból fokozatosan éledve lassacskán tudatosult bennem, hogy jó ideje két csodálatosan megformált női lábat és az azokhoz feljebb csatlakozó, a lépések ritmusára ringó, rövid kék sortba bújtatott popsit követek. A ruganyos félgömböket szinte érezni véltem a tenyeremben. Ébresztő, Gyuri! Az abszolút tökéletesre törekvő természet időt és fáradságot nem sajnáló munkájának vizuális haszonélvezőjeként első pillantásra felmértem, mennyire becses portékát sodort elém a végzet. A míves kivitelezésű testrészek ellenállhatatlanul vonzották a szépre fogékony tekintetet (az enyém eszmélésemtől fogva ilyen), aminek további élményt kínált a természetes szőkeséggel derékig omló, egyenes szálú hajzuhatag, és a romlatlanul tiszta, bájos gyermekarc, aminek azért némi huncut vonásokat kölcsönzött a fitos orrocska. (Mintha ez a gyönyörű teremtés ihlette volna az Illés együttes szövegíróját, Bródy Jánost, amikor a Történet M.-ről című, Szörényi Levente által énekelt dal kezdősorait papírra vetette: "Ő volt a legszebb lány, hajával napsugár ha játszott, az utcán bámultak a srácok...")

  Ez a bájos arc eleinte kishitűségről árulkodó kétkedő, értetlenkedő csodálkozással, majd az idő múlásával mind öntudatosabban, mind büszkébben, ugyanakkor fokozódó kíváncsisággal, mi több, határozott érdeklődéssel fordult hátra, amint nyilvánvalóvá lett, hogy nem véletlenül, hanem tudatosan követik a tulajdonosát. Csak az anyja ne lett volna vele! De vele volt. (A lányos anyák már csak ilyenek; mint kotlósok a csibéikre, óvó szárnyaikat féltőn terjesztik a zsenge korú lányaik fölé, megvédendő őket a pernahajder, peckes kakasok korainak ítélt próbálkozásaitól. Nem egy későbbi kedvesemet így, ebben a mamával összekapaszkodott, páros felállásban pillantottam meg legelső találkozásunk alkalmával, amint elsétáltak az orrom előtt.) Tehát egymásba karolva mentek előttem, a tizenhat évesre taksált gyönyörűség, és a korához képest meglepően jó karban levő, karcsú anya, aztán betértek vásárolni a közeli ABC-be (az üzlet ma is működik az Andor utca és a Fehérvári út kereszteződésénél). A bejáratnál leragadva szerényen oldalra húzódtam, hogy megvárjam őket. Mire a vásárolt holmikkal újfent a szemem elé kerültek, a nem különösebben leplezett felmérő pillantásokból ítélve biztos lehettem benne, hogy a lány odabent beszámolt rólam a mamának. Nagyobb távolságból diszkréten hazáig kísértem a gyors sugdolózásra néha összehajoló hölgyeket, akik szerencsére nem messze, csak az Andor utca egyik közeli, kilencemeletes panelépületébe tartottak. A kapun természetesen nem mentem be, hanem a ház ellenkező oldalára kerülve (az épület azon felén nyíltak az erkélyek), odalent várakoztam a járdán, magam sem tudom mire, talán csodára. És lőn csoda!

  Jó magasan fent, a hatodik vagy hetedik emelet egyik erkélyén perceken belül megjelent a lány feje, előreomló hajjal kissé áthajolt a korláton, és szétnyíló ujjai közül egy szorosan összehajtogatott papírdarabot hullajtott alá. (A másodperc tört részére a romantikus színezetű, Rómeó és Júlia-helyzethez aligha illő déjá vu-érzésem támadt: a Dessewffy utcai bérház emeleti lakói valami ehhez hasonló mozdulattal vetették alá a muzsikus koldusnak szánt, begöngyölt aprót.) Felvettem a földről a papírt, széthajtogattam, és izgatottan olvastam a nekem szánt sorokat. Azt írta a drága, hogy a mai napon semmiképpen nem tud lejönni hozzám, mert ilyen és olyan programja van a mamával, de másnap ekkor meg akkor, itt meg ott találkozhatunk, már ha nekem is megfelel. Aláírás. Már ha megfelel?! Hah! Örömömben legszívesebben dalra fakadtam volna, ha nem vagyok benne biztos, hogy csiszolatlan hangommal egy életre elvadítom magamtól az odafentről figyelő lányt. A szerencse elkényeztetett fiának éreztem magam, amint hitetlenkedve bámultam a meggyűrődött papírra vetett sorok alá írt nevet: M. Andrea. Szép a lány, szép a neve, szép az élet! Vigyorogva intettem fel az erkélyre, hogy vettem az üzenetet, és részemről minden elfogadva: akkor holnap! A mama olyan váratlanul jelent meg a lánya mellett, hogy a kezemet sem maradt időm visszarántani. A szőke hajzuhatag lebbenve húzódott vissza az erkélyről. Fütyörészve indultam haza. Ma is furcsállom, hogy nem olvadt meg nyomomban az aszfalt, annyira lángoltam a hirtelen rám tört szerelemtől.

  Édes románc, kedves kapcsolat lett belőle, amely olyan ártatlan tisztasággal indult, ahogyan a gyenge ibolya dugja ki fejét a tavalyi avar alól: bocsánatkérőn, sután, de a természet parancsának mindenképpen engedelmeskedve. Érdekes, hogy a szikár, parányit fonnyadásnak indult mama (lehet, hogy mint némely folyadékigényes virág, egy alapos locsolástól egészen magához tért volna) mennyire megértően asszisztált hozzá, pedig jelentős, minimum nyolc év korkülönbség lehetett a lánya és köztem. Azért az akkoriban soknak számított. Még jó, hogy fiatal koromban - kölyök képem miatt - az éveim számát állandóan kevesebbre becsülték a ténylegesnél. Ez néha átokként nehezedett rám, olykor viszont kimondottan előnyt jelentett, miként kapóra jött Andreával kapcsolatosan is. Néhány nappal később azon kaptam magam, hogy fent vagyok a kétszobás öröklakásukban, amit ketten, megözvegyült anya és apátlan, félárva lánya laktak, s az üdítőkkel és aprósüteménnyel megrakott asztalt nagy egyetértésben körbeülve, jókat beszélgetünk mindenféléről. Újabb hét múltán a mama jóvoltából régi családtagnak érezhettem magam, aki addigra annyira a bizalmába fogadott, hogy megkért, valamikor a közeli jövőben szereljem fel az előszoba falára a nemrég vásárolt tükrös kabáttartó fogast. Ez a szerényen behódoló óhaj ugyanis - egy az egyben kimondatlanul, mégis, a vájt fülűeknek félreérthetetlenül - azt volt hivatva kifejezni, hogy az addigi góré, a mama, beleegyezően tudomásul vette, miszerint férfi került a házhoz. (Az más lapra tartozik, hogy aztán mégsem én szereltem fel a fogast, hanem valami telefonkönyvből kinézett szakember, mert a mama nem győzte kivárni, mikor teljesítem az ígéretem.) 

  Hogy közben mi történt Andrea és köztem? Gyakorlatilag alig valami, mégis... Nagyokat sétálgattunk a lakótelep számtalan útjának valamelyikén (ha annyi ezresem lenne, ahány kilométert fiatal koromban Kelenföldön és másutt legyalogoltam különböző lányok oldalán!), esetenként megnéztünk egy-egy jobb mozifilmet, kimentünk az Állatkertbe, vagy csónakázni a Városligetbe, egyik-másik estén hármasban tévéztünk a mamával. Az első igazi csókot hetekkel később, a házuk földszintjén, a liftre való várakozás közben sikerült elérnem a lánynál, pedig istenemre (arra, aki egyébként szerintem nincs), addig is reszkettünk az egymás iránt érzett, elfojtott vágytól, de a lány - egyelőre - nem tudta eldönteni, akarja-e vagy sem, én meg nem erőltettem. Életem ezen szakaszában a sors elhalmozott jótéteményeivel. Ágnes és Erzsi szinte versengve elégítették ki testi vágyaimat, s miközben továbbra is szerettem őket, ez idő tájt Andreáról álmodoztam akkor is, ha velük voltam. Reménytelenül bonyolult, soha meg nem fejthető szerzet az ember, aki még saját cselekedeteinek indítékain sem képes kiigazodni. Annyi baj legyen.

 

  Andreával Dömsödön:

 

  Ez a különféle irányból érkező hatásoknak köszönhetően hol lanyhuló, hol ismét felerősödő kapcsolat (aminek az időtartama alatt - epizodistaként vagy fontosabb szerepre - újabb lányok és asszonyok perdültek be életem forgószínpadára, s előbb-utóbb léptek le onnan) két évvel később, 1980-ban hágott a tetőfokára. Illetve... olyan nagyon nem hágott. Csak akart. De erről az alábbi sorokban.

  Valami úton-módon megszereztem a jó öreg Ari néni telefonszámát, beszéltem vele, és egy nyári hétvégére a magam pénzén kivettem a dömsödi házat. Igen, ő az az Ari néni, akitől kamaszodó koromban anyámék a horgásztanya melletti nyaralót bérelték. Szombat délelőtt kocsival utaztunk le kettesben és hamar berendezkedtünk. A magát végre mindenre elszánó Andrea persze tisztában volt vele, miért viszem ilyen, romantikával átitatott helyre, tehát egykettőre a vetett ágyban találtuk magunkat.

  Odakint hevesen tűzött a kora délutáni Nap, a szélcsendben vigyázzba álló nádas tövén gubbasztó békák a maguk harsány módján időről időre közöltek valamit a világgal, izgága verebek csiviteltek a kert bokrainak ágai között, saját hangjától megrészegült rigó fütyörészett a terebélyes cseresznyefa tetején, és a parttól távol lehorgonyzott horgászladik felől csöndes zeneszó áramlott a sárgán parázsló Nap fényét vakítóan visszaverő, tükörsima víz hátán. Ha valaki egy félig behúzott sötétítő függönyökkel félhomályosra varázsolt, barátságos szobában első alkalommal kíván szeretkezni gyönyörűséges kedvesével, ennél ideálisabb háttérneszeket ne kívánjon magának. Ámde, most jön a történet érthetetlen része. A száz százalékig ideális körülmények ellenére nem állt fel tisztességesen a farkam. Hoppá... A kezem munkájával végletekig felizgatott lány csatakos testtel hányta-vetett magát mellettem a gyűrött lepedőn, és epekedve várta, hogy annyi fülébe duruzsolt széptevés és rámenős ostrom után véget vessenek a lánykorának. Hogy felavatott, öntudatos nőként hagyhassa el a csatateret. Hiszen kimondva, kimondatlanul ezzel a céllal engedett a kitartó csábításnak. Engem viszont a víz kivert arra az előzmények nélküli, gonosz alattomossággal felbukkanó gondolatra, hogy esetleg a lehető legrosszabbkor csődöt mondok. Amint eszembe ötlött a lehetőség, éreztem, hogy baj lesz, ha nem tudok mielőbb elvonatkoztatni az ördög által rám szabadított kényszerképzettől. Kapva kaptam hát az első lehetőségen, és félmerev állapotban behatoltam a csodára áhítozó lány testébe. Csakhogy alig mozdultam kettőt, megéreztem, hogy a nedvesnek nedves, de szokatlanul szűkös helyen viharos sebességgel lábra kapó nemi szervem, akár a kiélesített gránát, pillanatokon belül felrobban, és hát mégsem csinálhattam neki gyereket mindjárt az első alkalommal. Arról volt szó, hogy nővé teszem, nem pedig anyává. Miután se tabletta, se gumi nem állt rendelkezésre (előbbitől Andrea, utóbbitól én idegenkedtem), pár kapkodó lökés után kénytelen voltam szinte kiugrani belőle, és a lepedőt összemaszatolni. Szegény, csalódott kislány nagyot nézett, ennyi lenne az egész? Erre is akad egy félig-meddig találó mondás: vajúdnak a hegyek és egeret szülnek. Ott és akkor persze nem poénkodtam ezzel, mint ahogy nem magyarázhattam el neki azt, amit én sem értettem. Hogy mitől blokkoltam le a kritikus pillanatban, amikor annyira szerettem és kívántam? (Most már tudom: pontosan ettől.) A csúfos kudarc égető szégyene annyira kedvemet szegte, hogy a hétvége hátralévő idejében a lány kedves, gyöngéd kapacitálása ellenére sem próbálkoztam többet.

  Másnap, azaz vasárnap, úszkáltunk a langyos Kis-Dunában, napoztunk a kert selymes gyepére terített pokrócon, egymáshoz bújva aludtunk a ház mögötti hintaágyon, aztán estefelé visszajöttünk Pestre.

  Nem sokkal ezután elváltak útjaink, és azt hittem, többé sosem hallok a lányról. De mélyebb nyomot hagyhattam benne, mint feltételeztem, mert két évvel később, 1982-ben magától keresett meg két egymást követő levélben, amikben alig burkoltan felajánlotta a folytatást. Addigra viszont nagyjából kihűlt bennem az érzés (hittem én), csak a helyrehozhatatlan kudarc szégyenteljes emléke sajgott, ha visszagondoltam az elpuskázott dömsödi hétvégére. Pedig meglehet, csak én fújtam fel annyira a dolgot. Az Andrea részéről kezdeményezett kapcsolatfelvételből végső soron nem lett semmi. Megint évek múltak el, amikor véletlenül összefutottunk a Móricz Zsigmond körtéri buszmegállóban. Időközben férjhez ment valami hegedűvirtuóz muzsikushoz. Jól érzi magát az asszonyi szerepben, hamarosan kisbabája lesz - újságolta kipirultan, egy szuszra. Mi tagadás, belesajdult a szívem, hogy másé lett ez az üde virágszál. Hajdani nagy szerelmünkből még mindig maradt bennem annyi iránta érzett vonzalom, hogy elkedvetlenítsenek a hírek, és sebzett szívvel, de nagy önuralommal gratuláltam a boldogságához. Azért valami még fúrta az oldalamat, és mert bántani akartam, gonoszkodó éllel megkérdeztem tőle, hogy jól láttam-e, valóban az ő meztelen fotói szerepelnek az újságosoknál meg a poszterboltokban kapható aktnaptárak egyikén-másikán? Különösebb pironkodás nélkül vallotta be, hogy igen. A férjének egy fotós barátja vette rá a hátakt fotózásra, ami megint szépen hozott a konyhára, és hát hamarosan érkezik a baba, sok mindenre kell a pénz - magyarázta hadarva, a végén már szemlesütve. Nagy zavarában lehajtott fejjel az aszfalt repedéseit tanulmányozta, s gyakran pillantott a Szabadság-híd irányába, hol marad már az az átkozott busz? Aha, ezzel most az elevenébe találtam! - gondoltam magamban valamelyes elégtétellel, és miután a kapott választól a torkomat sem fojtogatta már annyira a keserűség, határozottan könnyebben vettem a levegőt. Így már mindjárt nem fájt olyan elviselhetetlenül a lány elvesztése. Még nem tudtam, mennyire becsapom magam ezzel. Befutott a busza, és én testvéri gyöngédséggel jobbról-balról megcsókoltam az arcát. Pár pillanatig tétovázott, mintha még mondani akart volna valamit. Riadtan rebbenő, sötétkék szemein láttam, nehezen tudja eldönteni, menjen-e vagy maradjon, aztán, hogy egy szóval vagy jellel sem marasztaltam, az ajtók záródására figyelmeztető csengetésre ösztönösen felugrott a lépcsőkre. De amíg a távolodó jármű hátsó ablakán át hosszasan integettünk egymásnak, ismét hatalmába kerített a szomorúság, mert az alatt a negyed perc alatt, amíg még kivehettem a festményszerűen keretbe foglalt, egyre kisebbedő alakját, napnál világosabban kiderült számomra, hogy ő volt az én Kék Asszonyom, s hogy hiába igyekeztem önáltató módon elmúltnak beállítani kettőnk szerelmét, hogy ezzel védjem ki a találkozásunktól felhorzsolódott lelkemre lesújtani készülő érzelmi csapást, igenis, kegyetlenül felzaklatott, összetört a végső búcsúzás. Veszítettem, de már nem volt ott, akinek a folytatás reményében bevallhattam volna. Nem lett volna szabad így elengednem. Igen kedvetlenül szálltam fel a következő járatra.

  Andrea, kicsi Andrea! Hidd el, egyedül az emléked miatt hallgatom karcosra azt a magnókazettát, amin az eredetileg az LGT együttes által játszott számot, a Kék Asszonyt a hozzám hasonlóan érzékeny, érzelmes lelki beállítottságú Zorán énekli. Hát mondja el helyettem ő és a zenéje, mit jelentettél nekem.

 

  Elmegyek, elmegyek, messze megyek,

  Kék Asszony elvitte a szívemet, 

  Nem maradt utána más, csak egy dal,

  Nem maradt utána, ó, más, csak egy dal.

 

  Szomorú kék volt az égő szeme,

  Szomorú kék volt és beszélt vele,

  Tudta, hogy nem látom többé sosem,

  Tudta, hogy nem látom, ó, többé sosem. 

 

  Szomorú kék volt az esőtlen ég,

  Elfordította már gyorsan fejét,

  Elfedte arcát és elment hamar,

  Nem maradt utána, ó, más, csak egy dal.

 

  Ha jönne egy asszony, ki engem keres,

  Mondjátok meg, hogy a szívem üres,

  Magányból születhet tán még egy dal,

  Magányból születhet, ó, tán még egy dal.

 

  Vége a hetedik résznek