ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                       írta Miski György

                                           Hatodik rész

  A két kutyánk közül Dixi, a mellkasán fehér foltot viselő, barna bokszer érkezett előbb hozzánk. Apám vállalata a kelenföldi pályaudvar közelében volt, és az egyik kollégája, aki tudta, mekkora állatbolond vagyok (akkor még állatbolond, ma már inkább bolond állat) valami jelképes összegért felajánlotta a néhány hetes, fajtiszta kiskutyát. Odahaza nagy volt az öröm, amikor jó atyám beállított vele. Helyes, kedves kis jószágnak látszott, gyorsan tanult, és eleinte mindenben alkalmazkodott a családi szokásokhoz. Szívesen vittem sétálni, mert az egyszerre dekoratív és agresszív megjelenésű, a fajtájánál fogva kigyúrt izomzatú ebbel nagyszerűen lehetett parádézni a lakótelep parkjaiban. A baj úgy féléves korában kezdődött vele, amikor a szüleim szobájában kinézte magának a két fotel közül az egyiket, és attól fogva megmorogta, ha valaki ki akarta tessékelni belőle. Kicsivel később pedig, amikor anyám a szokottnál korábban ért haza (apám és én nem voltunk otthon), és valamiért leszidta a távollétünkben rumlit csináló ebet, a kutya egészen bevadult, és a megszeppent anyámat morogva, hörögve beszorította az előszoba sarkába, alig tudott kimenekülni előle a folyosóra. Szüleim ezek után gyorsan új gazdát kerestek neki, s Dixi a fővárostól jó messzire, valahová Hajdúszoboszló környékére, kertes házba került. Alaposan megsirattam, mert jó barátomnak tartottam, velem sosem hepciáskodott. Valószínűleg én voltam számára a falkavezér. A mai napig előttem van a szívszorító kép, ahogy bánatos pofával visszanéz ránk, a járdán integető volt gazdijaira az érte jövő, s vele távolodó idegen autó hátsó ablakán keresztül. Egy vagy két év elteltével az új gazdiék küldtek róla egy színes fotót, amint a kamasz fiuk lába mellett ül az udvaron, s a látottak alapján igen kidolgozott izomzatú, félelmetes erejű kutya lett belőle.

 

  Géza, a tacskó:

 

  Géza, a tacskó, egészen más eset. Őt Fehérgyarmatról hoztuk Kelenföldre, tehát amellett, hogy kedves, szeretetre méltó jószág került közénk, jelenlétével valamiképpen a szatmári ősi családi fészket is szimbolizálta. Apám odalent élő gyermekkori barátja, Szalay Géza hobbiból foglalkozott a kutyatenyésztéssel, s amikor nyáron egy hétre leutaztunk a rokonokhoz egy kis kikapcsolódásra (akkor már az első autónkkal, a bordó színű, IB-99-11-es rendszámú Skodával mentünk, amit én vezettem), apám találkozott egykori barátjával, aki nagy pecás hírében állt. Hívott minket horgászni az általa gyakran látogatott Túr tiszai befolyásához, oda, ahol a patak egy bukógátról úgyszólván fejest ugrik a szőke folyóba, amelynek túlpartján Ukrajna kezdődik (akkoriban Szovjetunió). Ezen közös tiszai horgászatok alkalmával, a sokszor eseménytelenül telő órák idején merült fel az ötlet a kis helyet foglaló, keveset fogyasztó, s talán nem túl nagy mozgásigényű kutyus beszerzésére. Na, ez utóbbival, ahogy később megtapasztaltuk, alaposan melléfogtunk. 1977 őszén, az előzetes megállapodásnak megfelelően, megint leutaztunk családostól Fehérgyarmatra, hogy elhozzuk a beígért tacsit. Szalayéknál a lábaim előtt kúszott-mászott az alomból még el nem ajándékozott négy kiskutya, egyformán aranyosak. Ha rajtam múlik, vittem volna mindet, de persze tudtam, hogy nem lehet. Akkor most melyiket válasszam? Merthogy engem ért a kitüntetés, hogy választhatok közülük. Leguggoltam elébük, s nyitott tenyérrel fölfelé a földre tettem a kezem. Amelyik előbb eléri, az lesz a befutó. A félméteres versenykúszásban Géza győzött, tehát őt hoztuk magunkkal. Egyébként a nevét Szalay Géza után kapta, akinek épp olyan hosszú orra, csontos, beesett arca volt, mint a tenyészetéből való kis tacskónak. De a vidám keresztelőre csak hazafelé menet került sor, nehogy még a végén sértődés legyen a dologból. Géza rövid időn belül igazi családtaggá vált. Sohasem úgy emlegettük, hogy így kutya, úgy kutya, hanem mindig Géza. Anya, apa, Gyuri, Géza. Gézával megesett néhány tréfás eset, kettőt elmesélek.

  Évekkel később történt, nyáron. Gézát fényes nappal, a házunk mögötti (az Etele út felé eső) terjedelmes parkban sétáltattam. Én a leaszfaltozott sétányon ballagtam, a pórázáról elengedett eb pedig a szépen nyírt pázsiton közlekedett. Elgondolkodva előrementem, s beletelt némi időbe, mire rájöttem hiányérzetem okára, vagyis, hogy az addig körülöttem sertepertélő Géza szép csöndben elmaradt. Hátrafordultam, éppen jókor. A facsemetékkel közrefogott, pázsittal beültetett jókora, négyszögletes térség mértani közepén jól öltözött fiatal pár csókolózott önfeledten (a férfi elegáns öltönyben, nyakkendővel, a korban hozzáillő nő szürke kiskosztümben, vállán lakkozott táskával), míg Géza, azzal a tacskókra oly jellemző fapofával, felemelt hátsó lábbal éppen lepisálta a férfi élre vasalt nadrágját és a cipőjét. Húsz méterre álltam az esettől, de azokban a forró pillanatokban szerettem volna kilométerekre lenni. Amíg a szerelmespár lehunyt szemmel, teljes átéléssel, rendületlenül falta egymás száját, Gézából csak nem akart kifogyni a hűtővíz, engem meg a frász kerülgetett, hogy mi lesz, ha a fiatalok végre észreveszik a ténykedését. Skandalum, botrány! Hát nem vették észre. Géza gondosan kicsöpögtette magából amit kellett, aztán a lelkes ügetéstől lobogó fülekkel odaszaladt hozzám, s mintha mi sem történt volna, már a más ebek által megjelölt fák tövét szaglászta. Gyorsan rátettem a pórázt és szaporán elrángattam a környékről. De felesleges volt úgy aggódnom, mert mielőtt eltűntünk volna a házunk biztonságot nyújtó sarka mögött, még egyszer visszafordultam, és láss csodát, a csinosan kiöltözött párocska még mindig egymásba feledkezve smárolt. Ezt hívják vak szerelemnek.

  Géza derék kotorékeb volt, ami azt jelenti, hogy mint minden rendes törpetacskóban, benne is elfojthatatlanul munkált a kíváncsiság, s mindjárt fellobbant a tettvágy, ha üregre, lyukra vagy hasonló búvóhelyre bukkant. Feltétlenül oda kellett mennie, muszáj volt megszagolnia, beleszuszognia, egy kicsit megkaparnia, hiszen lehet, hogy ürge, borz vagy éppen a legméltóbb ellenfél, róka lapul a mélyén... A forró délutáni időszakban megejtett sétánk közben oda-odaszimatolt a panelházak pincéinek bokamagasságban lévő, drótfonattal védett szellőzőablakaihoz. Jó hűvös levegő áramlott fel a pincékből, futó érintése jólesett embernek, állatnak. Az egyik szakadozott dróthálóval fedett ablakból azonban a hűvös levegővel egy megtermett, dühös nősténymacska is érkezett, ami a jelek szerint készületlenül érte Gézát. A sötétből hirtelen előbukkanó, villámló tekintettel fújtató, nagytermetű macska úgy megkergette a megijedt ebemet, hogy csak úgy égett az arcom a szégyentől. Elől a csattogva lobogó fülű, riadtságtól dülledt szemű Géza szaladt, apró, fekete körmei szaporán kocogtak a járdán, mögötte, alig lemaradva, a csüngő csöcseiből következtetve kölykeit szoptató, végsőkig felbőszült anyamacska. A kitárt ablakok tele bámészkodó emberekkel... Első felindulásomban azt hittem, seggbe rúgom ezt az erdők-mezők szégyenét, ezt a beszari, kutyabőrbe bújt nyuszit, ezt a gyáva himpellért, akit az első jött-ment pincemacska büntetlenül megkergethet. De aztán kezdtem komikus oldaláról nézni a dolgot, és máris megértően mosolyogtam a járda szélén bűntudatos képpel üldögélő, rám váró Gézán, "aki", szegény, nem mert a szemembe nézni, s zavarában úgy forgatta a fejét, mint akire két számmal kisebb inget adtak, s a szoros gallér dörzsöli a nyakát. A bátor macska rég visszasompolygott a pincébe, s még nekem kellett vigasztalnom a teljesen összezavarodott Gézát, "aki" láthatóan a szívére vette, hogy egy ilyen békésnek induló délután oly méltatlanul megalázták.

  Géza öreg korára anyámra maradt, mert miután a szüleim elváltak, meg eladták a kelenföldi lakást, anyámhoz került Budafokra. Jobb dolga nem is lehetett volna, mert anyu jól tartotta és szeretettel gondozta. A költözés után még vagy öt évig élt viszonylag jó egészségben, aztán egy éjjel csendben elaludt. Anyu kertjében van eltemetve, egy alacsony kis kerítéssel közrefogott, gondozott sírocska mélyén.

 

  J. Jóskáék:

 

  Mielőtt tovább mennék, muszáj megemlékeznem a szomszédos lépcsőházban, a 64/b negyedik emeletén lakó J. Jóskáról és hites feleségéről, a meglehetősen jó húsban levő Edit néniről. A velük egykorú J. Jóskát még abból az időből ismerték a szüleim, amikor apám a téeszt vezette Olcsván. Jóska bátyám párttitkár vagy mifene volt odalent, később ő is felköltözött Pestre. A kommunista kapcsolataival nem sokra ment, mert amikor az ötvenes években komolyra fordult a helyzet (azokban az időkben többször adódott úgy, hogy a párt vezetése komolynak ítélte a belpolitikai helyzetet, ők tudják, miért), az elvtársai magukkal hurcolták, és valami koholt vád alapján (a koholt vádak szintén szerves tartozékai voltak az ötvenes éveknek - ezek miatt az alattomos vádaskodások miatt százakat vertek agyon vagy kínoztak halálra az Andrássy út 60-ban és a Köztársaság téri pártházban, az életben maradt mázlisták, mint Jóska bátyám, életük végéig nyomorékok maradtak) addig ütötték-vágták a kommunista keretlegények, amíg ki nem verték az egyik szemét. Azóta fél szemére vak, azon az oldalon üvegszemet hord.

  A véletlen úgy hozta, hogy a kelenföldi lakótelepen, az Etele úton, egymás közelébe költöztünk. A felnőttek barátsága ott folytatódott, ahol annak idején kényszerűségből félbeszakadt, majdnem minden hétvégén átlátogattunk egymáshoz, persze felváltva, hol ők jöttek, hol mi mentünk. A kilencven százalékban szombatra eső, délutántól késő estig, nemegyszer éjfélig tartó összejövetelek elkerülhetetlen velejárója volt a zsugaparti. Römin kívül nem játszottunk mást, ám azt orrvérzésig. Jelképes összegekért ment a csata, a győztes maximum két-háromszáz forintot kaszálhatott a végén. Jóska bátyámék erős háromnegyed éven keresztül nagy adag nyers sertésmájjal érkeztek hozzánk, amit a két asszony, anyám és Edit néni a konyhában rögvest kisütött. Kenyérrel és savanyúsággal ezt ettük, ha kártyázás közben beiktattunk egy-egy hosszabb szünetet. Nem tudom, honnan szerezték be azt a sok belsőséget, miféle kapcsolatuk révén jutottak hozzá az egyébként keresett és drága portékához, de jóból is megártott a sok. A végén már rá sem bírtam nézni a rántott májra, ha megéreztem az olajban sülő máj szagát, az undortól liftezni kezdett a gyomrom, és sírógörcs kerülgetett. Jó szüleim hasonlóképpen viszonyultak a túlzásba vitt májfogyasztáshoz, de nem akartuk megbántani a baráti házaspárt, úgyhogy zokszó nélkül nyomtuk lefelé azt a nyomorult rántott májat. Aminek, szerencsére, egy idő után lefutott a szezonja. Lehet, hogy elapadt a beszerzési forrás, lehet, hogy a vendégeink is torkig lettek vele, de bánta kánya! Nevezett kártyacsatáknak, és úgy általában a hétvégi összejöveteleinknek akkor fellegzett be, midőn a nálunk alaposan beszívott Jóska bá', kihajolva a hetedik emeleti ablakunkon, a szeles estében telibe hányta néhány alattunk lakó család szobaablakát. Ráadásul másnap, józan állapotában (és szélcsendben) az egészet letagadta. Ez már sok volt apáméknak, akiknek így is éppen eléggé égett az arcuk a botrányos eset miatt. A szombati bulik azon nyomban le lettek fújva, a szélhámos Jóska bátyámnak pedig, ha nem akarta beseperni a sértettek által kilátásba helyezett pofonokat, sürgősen le kellett takarítania az odaszáradt hányadéktól mocskos ablaküvegeket.

 

  Megszerzem a jogosítványt - 1974:

 

  Néhány szó erejéig térjünk még vissza 1974-re, az ez év májusában megszerzett jogosítványomra. Az elméleti vizsgán a nagy drukktól kétszer elbuktam, mindig egy-egy nyomorult ponton múlt a siker. A gyakorlati vizsgával semmi gondom nem akadt, hiszen autószerelő tanoncként a szerviz próbaútján viszonylag rendszeresen gyakoroltam a vezetést, ami szemmel láthatóan jót tett az önbizalmamnak. Amúgy gyakorlati oktatásra, tehát a forgalomban való esti és nappali vezetésre a Hungária körút és a Thököly út sarkára jártam, itt lakott ugyanis az autóiskola vezetője, akinek 404-es Peugeot-ján tanultam a finomabb fogásokat. Az akkoriban mindössze kétsávos (egy oda, egy vissza), macskakővel borított Hungárián maximum negyvennel hajthattam, s csak amikor külterületre értünk, akkor hajszolhattam bele a járgányt az őrületes hatvan kilométer per órába. (Ki gondolta volna akkor, 1974-ben, hogy tíz év múlva, vagyis 1984 nyarán - az első fiammal terhes feleségemmel - nagyjából arra a környékre költözöm, ami előtt annyiszor elhajtottam a Peugeot-val, mit sem sejtve a jövőről? Megint a véletlen, mi? Fenét; a velem kapcsolatos tervét időarányosan teljesítő sors tette a dolgát.) A kötelező harminc órából mindössze tizennyolcat vezettem le, mert ahogy kiderült, hogy kenem-vágom a vezetést, máris vizsgára küldtek, ahol első nekifutásra átmentem. Alig vártam, hogy végre kezemben legyen a jogosítvány. Türelmetlenségemben magam mentem érte a Kulich Gyula tér környéki okmányirodába. Még nemrégiben is ezt a harmonikaszerűen kihajtható, rózsaszín jogsit használtam.

 

  Váci úti autószerelő szakközép - 1972:

 

  1972 őszétől autószerelőnek tanultam a Váci úton található, Bánki Donátról elnevezett szakközépiskolában. Miután a nyár elején úgy-ahogy, de végül sikeresen túljutottam a gimnáziumi érettségin (a négy érettségi tantárgy közül háromból kettest kaptam, és csak a magyar irodalomból adtak hármast), három helyett két éven át kellett koptatnom a szakközép padsorait. A szakmához való mérsékelt érdeklődésemhez képest jó elméleti tanuló voltam, közepes szorgalommal, közepes gyakorlati tehetséggel. Első évben két napot jártunk iskolába, a hét többi napját terepen töltöttük, azaz AFIT szervizekbe szórtak szét minket, ahol igyekeztünk gyakorlati tapasztalatok birtokába jutni. Másodikban már csak heti egy napot kellett suliba járni.

  Velem jól kiszúrtak, mert első félévben a Boldizsár utcai Fiathoz osztottak be (az M7-es elején ma is megtalálható), ott pedig egész idő alatt első futóműveket állíttattak velem. Az igaz, hogy műszeres futómű bemérésből néhány hónap múltán letehettem volna a nagydoktorit (cifra képzavar), de ha láttam is szétszedett állapotú motort vagy sebességváltót, azt pusztán a véletlennek vagy a saját kíváncsiságomnak, ha úgy tetszik, a szorgalmamnak köszönhettem, mert az elkényelmesedett melósok a fülük botját sem mozdították, hogy segítsék a szakmai fejlődésemet.

 

  Bicskei utcai Renault szerviz:

 

  Még jó, hogy a következő félévre (immár 1973-ra váltott a naptár) a Móricz Zsigmond körtér mögötti Bicskei utcában lévő Renault szervizbe helyeztek át (a javítóműhely azóta megszűnt, a lebontott épület helyén valami modern komplexum áll). Renault, Peugeot és Zastava (ez utóbbi jugoszláv gyártmány volt) gépkocsikat gyógyítottak itt, s a főnököm néha megbízott egy-egy szelepállítással, féktisztítással, vagy egyéb, komolyabb szaktudást nem igénylő feladattal. Gyakorlati munkát tehát itt sem végeztem sokat, de legalább odaengedtek a tekintélyesebb szerelők közelébe, hogy ellessek pár fogást, vagy kérdezzek, ha valamit nem értek. Ne felejtsük el, már nem számítottam gyereknek, tizennyolc éves elmúltam, miközben az iskolában tanult elméleten kívül szinte semmit sem tudtam leendő kenyéradó szakmámról! A szervizbe olyan országos hírű színészek hordták a meghibásodott kocsijaikat, mint a humorista nagyágyú Hofi Géza, Gobbi Hilda vagy az alkohol legendásan nagy barátja, Bessenyei Ferenc színművész. 

 

  A pisiltetős lány:

 

  Dolgozott az áruraktárban két helyes kislány, barátnők, s mellesleg egymásnak nem is olyan távoli rokonai. Talán unokatestvérek. Ugyanolyan tanoncok voltak, mint én, csak persze más szakmában, korra is körülbelül egyidősek lehettek velem. Az alacsonyabb szőkét gyorsan megcsípte az egyik, a közvetlen, barátságos viselkedése miatt már-már haveromnak tekintett szerelősrác (aki később elvette a lányt, majd gyerekük született, a kicsi azonban egyéves korában meghalt), de a másik nyurga, barna hajú szépség facér maradt. Ez a lányok körében kissé magasnak számító (a fejünk búbja éppen egy vonalba ért), sudár teremtés különféle kedves gesztusokkal többször tanújelét adta, hogy komolyan érdeklődik személyem iránt. Hogy bizonyos kereteken belül féltő figyelemmel kíséri sorsom alakulását. A keretek határai szemlátomást naponta tágultak. Kitüntető figyelmével roppant mód lekötelezett, ám magam éretlen, marha módján képtelen voltam megfelelő viszont jelzéseket küldeni hálám kifejezésére, amitől szerintem megvadult a lány, és a szimpla félszegségből adódó zárkózottságomat félreértve, valami irtó titokzatos figurának láthatott (én lehettem számára a "rejtélyes idegen"), minek következtében simán belém zúgott. Szemmel láthatóan nagyon, jobban, mint ahogy netán előre elképzelte. Mindezt úgy, hogy a kisujjamat sem mozdítottam a siker érdekében. Irántam érzett heves vonzalmából amúgy sem csinált titkot (a fél szerviz engem irigyelt), de odaadásáról másféle módon is küldött egyértelmű jelzést. 

  Történt, hogy egy váratlanul összehívott munkásgyűlés miatt egy órára mindenki felfüggesztette a munkáját, és a dolgozók a szétszerelt kocsikat hátrahagyva, örömmel húztak ki az olajszagú szerelőcsarnokból. Végre valami változatosság, ami megtöri a munka monoton ritmusát! Lévén egyedüli szerelőinas, főnöki utasításra a földszinti csarnokban maradtam takarítani. Mindenki más felballagott a karosszériajavító- és fényezőműhelyeknek helyet adó emeleti szintre, merthogy a hirtelen összetrombitált népnek ott tartották a megbeszélést. Öt perc múlva olyan kihaltnak tűnt az elcsendesedett műhely, mintha aznap ki sem nyitottunk volna. Késő tavaszi délelőtt járta, eléggé meleg idő volt. Olajfoltos, zsírpecsétes kék munkásnadrágomban és lenge trikómban támasztottam a meztelen csajok újságfotóival kitapétázott falat. Néhány perc alatt végeztem a látszattakarítással, s már éppen olvasni kezdtem volna a napi sajtót, amikor nyílt a raktárajtó (addig abban a hitben szöszmötöltem a seprűvel, hogy onnan is mindenki fent van az emeleten, a raktárt meg kulcsra zárták), és rövid ujjú kék köpenyében kilibbent rajta a barna hajú nyurga lány (sajnos még a keresztnevére sem emlékszem), akinek láttán nagyot dobbant a szívem. A formás lábú, hosszúra növesztett hajú, igen szép arcú lány megnyerő, dekoratív teremtés volt. Az ilyenre mondják, hogy manöken alkatú. Egy kis smink, frizuraigazítás, merész fazonú ruha, és a legflancosabb divatbemutató kifutóján is megállta volna a helyét. Megjelenésre nagyon tetszett, de talán attól, hogy a találkozásaink alkalmával minden kecmec nélkül, szinte tüntetőleg kimutatta a vonzalmát, kissé megijesztett. A kihalt szerelőcsarnokban ketten tartózkodtunk, rajtunk kívül sehol egy lélek, s ezt ő is tudta. Úgy irányította a lépteit, hogy éppen az orrom előtt haladjon el, s amikor egy vonalba ért velem, hanyagul végigsimított a karomon, és futólag kedvesen odaszólt, hogy vécére megy, nincs kedvem megpisiltetni? S valóban, méltóságteljes léptekkel becélozta a női mosdót, a nyitott ajtóból a nyomaték kedvéért még mosolyogva visszanézett rám. Igen szépen tudott mosolyogni. Parányi hívó mozdulattal intett a fejével, hogy hagyjam abba a sóbálvánnyá dermedés fárasztó mutatványát, szakadjak el a satupadtól, és menjek utána (merthogy rövid az élet, hosszú a sír...), aztán eltűnt az ajtó mögött. Ennél egyértelműbben, amikor a gyengébbek kedvéért mondják és mutatják is, lehetetlen felkínálkozni. Másodperceken belül mindkét fejemet elöntötte a vér, szinte szédelegtem a gondolattól, hogy mi mindent művelhetnénk odabent. Elméleti szinten. Szűz gyerek voltam, de a fantáziám élénkségére nem lehetett panasz. Ám nem tudom miért (dehogynem tudom: gyávaságból), mégis maradtam a fenekemen. Azazhogy a legszívesebben elfutottam volna. Én marha, én ökör, én barom, én stb. A lány tíz perc múlva kijött a vécéből (nem kell különösebben megerőltetnem az agyam, hogy elképzeljem, milyen megalázó lehetett számára a lehajtott ülőkén ücsörögve várni arra a balfék fazonra, aki, ahelyett, hogy kapva kapna a tálcán kínált lehetőségen, és utána rohanva lendületesen megkefélné, dühítő felelőtlenséggel veszni hagyja a kegyes arcát mutató sors által felkínált, egyre fogyatkozó értékes perceket) és pillantásra sem méltatva, felvetett fejjel visszatért a raktárajtó mögé. Gyerekkoruk óta fejedelmi kellemre tanított hercegnők és más előkelő, nagyvilági hölgyek megirigyelték volna a fejtartást, amivel szavak nélkül kimutatta az irántam érzett megvetését. Rezzenéstelen arca eközben semmiféle érzelmet nem árult el. Az enyém viszont égett az izgalommal elegy szégyentől. Porig alázott a nő. Hallottam az akkurátusan elfordított kulcs zörgését, amint magára zárta a vasajtót. Ezt a lehetőséget (is) jól elbaltáztam. Viszont megőriztem az ártatlanságomat (hurrá!), amitől különben annyira szerettem volna szabadulni.

 

  A fogfájás:

 

  Egy igen meleg tavaszi nap kora délutánján, munkavégzés közben piszkosul megfájdult az egyik alsó rágófogam. Nem segített azon sem a szentségelés, sem a két bekapott Demalgon. Mivel alig volt hátra a munkaidőmből - különben is látszott rajtam, hogy nem szimulálok -, a főnökeim megengedték, hogy elmenjek zuhanyozni, aztán utcai ruhába öltözve spuri a Fehérvári úti SZTK-ba, ami légvonalban háromszáz méterre lehetett a Renault szerviztől.

  Mire felértem a fogászatra, majdnem sírtam a kitartó, nem lohadó fájdalomtól. Ötpercnyi várakozás után behívtak a rendelőbe, és beültettek a két szék közül üresen állóba. A másikon ült már egy halálra rémült páciens, akinek az agyarain a hidrogénezett hajú doktornő munkálkodott. A doki néni társaságában lévő fiatalember, akiről rövidesen kiderült, hogy csak medikushallgató, azaz orvostanonc, doktorinas, beadott az ínyembe egy érzéstelenítő injekciót. Utasítása értelmében engedelmesen kiültem a folyosói padra, vártam, vártam, de a szer nem akart hatni. Azzal az erővel a bokámba is adhatta volna. Erre megint benyomott egyet, mondván, hogy a két dózis már egy lónak is elég lenne. Megint vártam öt percet, de a két adag sem csillapította a fájdalmat. Harmadik nekifutásra a doktornő sajátkezűleg nyomta belém a Novocaint, ettől viszont mintha összeadódott volna a három adag hatása, mert nemhogy a fogamat meg az állkapcsomat, a fejemet sem éreztem néhány perc múltán. A két szemem szinte lebegett a légüres térben. Most megint a pályát tévesztett hóhérsegéd, vagyis a langaléta medikus pillanatai következtek. A fogójával belemászott a számba, kettőt tekert a szerszámon, és reccs!, kettétörte a fogamat. A fél fogam a fogóban, a gyökere a számban. Zsibbadt képpel nem éreztem, hogy dől a számból a vér, aminek jó része a trikómra csepegett, de a maradékát ösztönösen lenyeltem. Bocs a fiú ügyetlenségéért, még csak tanuló - így a doktornő, amikor a hívására belépő két markos férfi jobbról-balról belém karolva közrefogott és átkísért a néhány ajtóval odébb üzemelő szájsebészetre. Ahogy a folyosón haladtunk, a várakozók egyike-másika fájdalmas grimaszt vágva elfordította rólam a tekintetét, a kevésbé elszántak közül páran elindultak hazafelé, ebből sejtettem, hogy még ezen a sokat látott helyen is ronda látványt nyújthatok.

  A szájsebészeten azonnal lenyomtak a műtőszékbe, három maszkos, kopasz dögkeselyű közrefogott, és a szemben álló legidősebb doktor kezdte kipiszkálni a számból a csontszilánkokat. Időnként parányi vésőt és kalapácsot ragadott, s elszánt képpel azokkal aprította a maradékot. A fejem minden egyes ütésbe belerezdült. Sajnos a homlokára erősített kerek krómtükörben minden munkafázist kristálytisztán követhettem. A negyedórás fogszobrászkodást követően azzal eresztettek útnak, hogy néhány napig valószínűleg fájni fog a seb (ennek kivédésére fájdalomcsillapítót kaptam), és lehet, hogy evés-ivás közben lenyelek vagy kiköpök kisebb csontdarabkákat, de fel a fejjel, a nehezén túl vagyok.

 

  Szájzárak zsinórban:

 

  Nem voltam túl. Részben valóban bejött amit ígértek, mert a tortúrát követő héten fájdalomból és a folyvást előtüremkedő éles csontdarabokból meglehetősen jó volt a felhozatal. Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy mindössze résnyire tudom kinyitni a számat; egy felbélyegzett levelezőlap például befért volna az arcomba, de borítékba téve már nem. Beszélni is ezen a milliméteres résen keresztül tudtam, fájdalmasan elsziszegett szavaimat alig lehetett érteni. Magától nem nyílt széjjelebb a szám, ha pedig az ujjaimmal feszegettem, baromira fájt, főleg az állkapocs csontok találkozásánál. A körzeti doktorom adott egy beutalót, amivel elküldött a Tétényi úti szakrendelő szájsebészetére, ahol, miután a barbár hentesmunkától elszörnyedve látatlanban leszedték a keresztvizet a Fehérvári úti kollégákról, injekcióval feloldották a szájzárat, nekiestek a képemnek, hogy most aztán tényleg rendesen kitisztítják az elfertőződött sebet. Szegény fiatalember így, meg úgy - vigasztaltak kedvesen, miközben a félelemtől és a fájdalomtól dőlt rólam a veríték. De hiába fuvoláztak bátorítóan a fülembe, a mézédes szavak alig enyhítettek a kínjaimon. A kipiszkált darabok idegesítően csörömpöltek a krómozott tálka alján (már nem hittem, hogy a fogdarabjaimat szedegetik ki, attól tartottam, alattomban nekiálltak az állkapcsom lebontásának), s én félórával később boldogan távoztam a kínzókamrából. Ezek után, egy-egy hét eltéréssel, még kétszer jött rám a szájzár (mindig reggelente, ébredéskor), s én se fiú, se lány nem voltam, ha csak messziről megláttam a rendelőintézet épületét. Márpedig hiába voltam beszarásig megfélemlítve, közelebb, mi több, egészen bele kellett mennem. Bele a rendelőintézet kitátott torkába. Az orvosnő gyanakodva nézett rám és értetlenkedve, szinte sértődötten mutatta az állkapcsomról készült röntgenfelvételt, amin nyoma sem volt maradék csontoknak, mégis, a soha be nem gyógyuló seb alján minden alkalommal találtak apró, fájdalmat és szájzárat okozó darabkákat.

  Az utolsó látogatásomkor, mielőtt sorra kerültem volna a műtőben, a folyosón meglátott a doktornő mellett segédkező, immár ismerősként üdvözölt asszisztensnő, odajött hozzám és barátilag azt javasolta, hogy ne tépessem szét megint az ínyemet, hanem menjek be a sarki közértbe, vegyek egy lapos rágógumit, toljam be a számba a fogaim résén, és kezdjem rágni. Pár percig garantáltan fájni fog, de utána magától feloldódik az izomgörcs. S ezután mindig tegyek így, ha netán begörcsölnék. Magamban némi fenntartással viseltettem az első hallásra nem eléggé szakszerűnek, viszont túl egyszerűnek tűnő terápia iránt (olyan középkori, vajákos-kuruzslós módszernek tűnt ez a rágógumis eljárás, miközben a műtőben egymás mellett sorakoztak az orvostudomány fejlett kínzóeszközei, nem beszélve a kezelőik fejében felhalmozódott hatalmas elméleti tudásról), de azért szófogadóan beoldalogtam a legközelebbi ABC-be, számba erőltette a mentolos gumit, és az épület külső oldalához támaszkodva óvatosan rágni kezdtem. Valóban nagyon fájt, a szemem kezdett könnybe lábadni, s már azon voltam, hogy inkább visszamegyek a műtőbe, ott köszönés helyett Novocainnal kezdik, amikor meredeken zuhanni kezdett a fájdalom görbéje, és további fél perc múltán akkorára táthattam a számat, amekkorára akartam. Áldottam jóakarómat, magamban imába foglaltam a szent asszony nevét. Végigrágóztam a napot, s este szinte félve köptem a vécécsészébe a huszadik gumit. Tartottam az ébredés körüli állapotoktól, de többé nem tört rám a görcsös fájdalom (ennek ellenére, heteken át, ébredés után azonnal bekaptam egy rágót), immár rendesen ehettem-ihattam, visszatért az életkedvem. 

 

  Lacival Siófokon, Sári néni villájában:

 

  Hetek teltek el, elérkezett a nyár, és Laci barátommal Sári néni siófoki víkendházában múlattuk az időt, amikor egy reggeli fogmosás alkalmával a mosdó porcelánjába köptem az utolsó fogdarabkát is. Két ujjam között tartva, dühösen nézegettem azt az éles, fűrészes peremű, elég nagydarab, háromszögletű csontot, és megfogadtam, hogy a jövőben csak a legvégső esetben fordulok fogorvoshoz.

 

  A lengyel lányok, éjjeli gyalogtúra:

 

  Lacival Siófok belvárosában felcsíptünk két bögyös lengyel pipit, akik éppen az aligai táborukba akartak visszatérni vonattal. Beleegyeztek, hogy elkísérjük őket, bár mindjárt az elején azzal hűtötték le a lelkesedésünket, hogy ne reménykedjünk semmiben, mivel a következő napon úgyis hazautaznak. Élvezetes társaságukban olyan hamar eltelt a délután és az este hátralévő része (nekem a Gdanskból való szőke Lena kőkemény mellei jutottak, Laci a maga barátnője bögyét használta marokerősítőnek), hogy lekéstük a Siófok felé induló utolsó vonatot. Úgy nagyjából tizenegy és éjfél között járhatott az idő, s a Budapest felől érkező első reggeli járatot hat óra környékére ígérte az aligai állomás falára kifüggesztett menetrend. Tanácstalanul vakartuk a fejünket a csillagfényes balatoni éjszakában, akkor most mi legyen? Aludjunk az állomás kényelmetlen padjain? Hű, az kemény próbatétel lesz! Vagy inkább? Nem ette meg a fene, talán csak nem... séta?! De igen, séta. Kiballagtunk az éjszakai országút szélére, ahol eleinte stoppal próbálkoztunk, de hamar rájöttünk, hogy ezekben a késői órákban senki sem olyan ökör, hogy két fiatal férfit felvegyen a kocsijába. Egyéb lehetőség híján felkaptunk az apostolok lovára (ahogy a lábak használatát, vagyis a gyaloglást nevezik költőien), és az M7-es mentén nekivágtunk a reménytelenül hosszú túrának. Aliga és Siófok között légvonalban mintegy tizenkét kilométer a távolság, ám ehhez esetünkben hozzájött az a plusz három, amit a lányok kempingjétől az országútig megtettünk. Javában hajnalodott, hosszúra nyúlt árnyékunk előttünk dülöngélt a járdán, amikor fáradtan beestünk Sári néni nyaralójának kapuján, és eldőltünk a szerencsére be sem vetett ágyainkon.

 

  Német lányokkal Siófokon:

 

  Valamelyik délután megint elhatároztuk, hogy bemegyünk a városba lányokra vadászni. Ja, már megint. (Sári néni víkendháza három kilométerre lehetett Siófok centrumától, vagyis a víztoronytól.) Most meg két vörös hajú, szeplős, ám kellemes arcú keletnémet leányzót csíptünk fel, akikkel, egymás derekát-vállát átkarolva, bejártuk az esti kikötő környékét, meg talán beültünk egy presszóba fagyizni. Későre járt, a lányok az óráik számlapját kocogtatva mutatták, hogy ideje hazaindulniuk, schlafen. Szüleik a várost átszelő főút egyik egyik családi házában vettek ki szobákat. Odafelé menet átvágtunk egy terjedelmesebb, hársfáktól illatozó parkon, ahol hosszas kapacitálással sikerült rávenni a lányokat, hogy pihenésképpen üldögéljünk egy kicsit az egyik eldugottabb helyen álló padon. Itt aztán egy utolsó rohammal akcióba léptünk, látványosan letámadtuk a csajokat, akik nem bánták, hogy a melleiket simogatjuk, de a ruhájuk alá, legalábbis a lábuk közé nem engedtek nyúlni. Az én kis barátnőm odáig hevült a csókolózástól és az értő kezekkel bevitt simogatásoktól, hogy nadrágon keresztül gyúrni kezdte a legnemesebb testrészemet, ám hiába igyekeztem fél kézzel lehúzni a farmerem cipzárját, erre bezzeg határozottan lefogta a kezem. Mitől van az, hogy a lányok a lehető legforróbb helyzetekben is képesek a másodperc törtrésze alatt kijózanodni? Amikor megelégelték a játékot, felálltak a padról, és a másnapi viszontlátás reményében hazáig kísértették magukat. A kapuban csókkal búcsúztunk tőlük, nevetgélve integettünk, amíg be nem csukták maguk mögött a ház ajtaját. Ahogy komótosan elindultunk a járdán, rögtön feltűnt, hogy a mellettem enyhe terpeszben csoszogó Laci éppúgy húzza a lábát, mint én, éppúgy kissé előredőlt felsőtesttel, görnyedt tartással jár, mint én, s a járdáról való le- és fellépéseknél éppúgy fájdalmas fintorba rándul az arca, mint az enyém. Mi van haver, beütötted a térded? A rossebet, piszkosul fájnak a golyóim. Az enyémek is! - vallottam be a kivilágított járdán megállva, s egymás vállát csapkodva, harsányan összeröhögtünk. Kerestünk a közelben egy üres padot, és öregurasan fújtatva, óvatosan leereszkedtünk a fenekünkre. A kalandos este utáni kielégületlenségtől fájdalmas lázadás tört ki a heréinkben, a feszítő fájdalom kisugárzott az alhas tájékára is. A sváb csajok jól felhúztak, és úgy hagytak minket. Jó darabig mozdulni sem voltunk képesek, s vagy egy órába telt, mire úgy-ahogy lábra bírtunk állni, és nyugdíjas tempóban kicsoszogtunk a vasútállomásra. 

 

  Vicinálissal Kaposvárra és vissza:

 

  Ugyanis a hajnali órákban onnan indult az a vicinális, amivel Kaposvárra terveztünk utazni, meglátogatni Laci ott élő férjezett nővérét, Verát. Se erőnk, se kedvünk nem volt indulás előtt hazamenni Sári néni világ végén lévő házába, majd kisvártatva visszatérni ide. Az állomásépület falánál sorakozó kemény fapadok egyikén elnyúlva aludtam vagy egy órát (se), annál többet a kukoricával beültetett, szelíd somogyi dombok között öt órán keresztül pöfögő, apró gőzös által vontatott szerelvényen. Visszafelé ugyanennyi ideig tartott az út (a vonat minden második bokornál megállt, noha a húsz megállóból tizennyolcnál a kutya sem szállt le vagy fel), de legalább valamelyest kipihentük a gyakorlatilag átvirrasztott éjszaka fáradalmait. A délutáni melegben, a kihalt vasúti kocsi fapados ülésén hosszában elnyúlva, tarkónk alatt összekulcsolt kézzel, a leeresztett ablakon térdtől kilógatott lábakkal szunyáltunk, amíg ismét Siófokon nem találtuk magunkat. Az állomásról a legrövidebb úton hazamentünk aludni, a német csajokkal megbeszélt randit pedig közös elhatározással ejtettük. 

 

  Szüleimmel Sári néni siófoki házában:

 

 A hetvenes évek első harmadában (a pontos évszámot meg nem mondom) a szüleimmel megint Siófokon, Sári néni hosszú, csupasz törzsű, illatos lombú fenyők által ölelt nyaralójában töltöttem egy-két hetet, ahol reggelente a zöld zsalugáteres, nyitott ablakon át jellegzetes gerlebúgás ébresztett, s a ritkás fűben álmatlanságban szenvedő feketerigók futkároztak lesunyt fejjel. A fák alatt megszorult fülledt fenyőillat és a nyugalmat árasztó, álmosító gerlebúgás természetes velejárója a Balaton déli és keleti részének (lehet, hogy a nyugati és az északi partoknak is, de azokat nem ismerem annyira). Egy tikkasztóan melegre sikerült napon jó szüleim, jólesőn elfáradva a délelőtti úszkálástól és a közeli családi kifőzdében elköltött laktató ebédtől, szobájuk hűvösében ledőltek szundítani. Jól tették. Én azonban tele voltam energiával, mészlerakódást hírből sem ismerő, ruganyos ereimben sziszegve pezsgett ifjúi vérem; semmi kezdem nem volt követni a példájukat. Pedig jobban tettem volna, de hát iuventus ventus (fiatalság - bolondság), nem fértem a bőrömben. Farmert, szellős inget, edzőcipőt húztam, némi pénzmagot gyűrtem a zsebembe, és a félálomban megadott engedélyük birtokában sietve távoztam a város irányába. Búcsúzásnál még megígértem, hogy az este folyamán előfordulok. Hanem a program kissé módosult, mert, mint tudjuk, Isten útjai kifürkészhetetlenek.

 

  Egy szép lány nyomában a fél Balaton körül:

 

  A kikötő árnyasabb részén kószáltam, elégedett, nyájas tekintettel bámultam a vidám kirándulókkal teli távozó és érkező hajókat, amikor néhány másodpercre a mennyországban érezhettem magam, mert szembejött velem egy angyal. Ritkán, de megesnek efféle csodák ezen a földön. Hiába nyüzsögtek körülöttem zsibongva ezren, hiába volt minden élő anyag és élettelen tárgy kaotikusnak tűnő, mégis, létezésétől fogva eleve elrendeltetett mozgásban vagy statikus helyzetben, pár pillanatra, akár a legrosszabb amerikai giccsfilmekben, varázsütésre elhaltak a hangok, megtorpantak az óramutatók, mint ahogy mozdulatlanságba dermedt az egész világ, egyedül a térből és időből kilépő, hallhatatlan zenére táncoló lány közeledett felém könnyed lépteivel a móló felől. Ő volt az angyal. Egyet pislogtam, és helyére került a racionális világ összes kelléke. A tünemény, mellettem elhaladtában, rám mosolygott, és a szüleinek, rokonságának saccolt kíséretével a hajópénztárak irányába fordult. Én öt lépésről utánuk. Kalandra fel!

  Néhány sorral hátrébb állva jól hallottam, hogy a Balaton túloldalára, Füredre váltanak jegyet. Nem gondoltam végig, mire vállalkozom, s amikor rám került a sor, én is oda kértem. A fedélzet olyan pontján foglaltam helyet, ahonnan közelről szemmel tarthattam szépséges kiválasztottamat, aki időnként csodálkozó, ugyanakkor a jelenlétemet elégedetten nyugtázó pillantást vetett felém. A Füredig tartó egyórás úton minden fontosat megbeszéltünk egymás közt, amit szavak nélkül, a szemek játéka révén meg lehet beszélni. Én tágra nyílt szemekkel, őszinteségtől tiszta tekintettel azt üzentem felé, hogy első látásra belehabarodtam és nem szökhet meg előlem, mire ő, parányit leeresztett szemhéjai alól kilesve azt "felelte", hogy ne olyan hevesen, fiú, ámbár, ha éppen tudni akarod, tulajdonképpen tetszel nekem. A túlsó partra érve néhányan kiváltak a társaságukból, s már csak hárman, a lány és a szüleinek látszó két felnőtt tartott a vasútállomásra. Követve példájukat, én ugyancsak Almádiba kértem a jegyemet. A szülőknek a vonaton végre feltűnt a körülöttük ólálkodó, két sorral odébb ülő fiú kitartó jelenléte, s a lányukhoz hajolva, suttogva kérdeztek tőle valamit. A hamvas virágszál, pirosló arcán átsuhanó mosollyal rábólintott a kérdésre, és utunk során először nyíltan, kihívóan rám nézett. Almádinál leszállva a házukig követtem őket, aztán a nyaraló kapujától oldalt állva türelmesen várakoztam. A lány hamarosan megjelent az emeleti erkélyen, mire intettem neki néhányat, hogy jöjjön ki hozzám. Fél percen belül ott állt mellettem, és a kölcsönös bemutatkozások után elsétáltunk a hajókikötőhöz. Menet közben beszélgettünk erről-arról, s kiderült, hogy a Balaton másik végében, Keszthelyen lakik. A fenébe! Addig meg voltam győződve róla, hogy ilyen ritka szépségek inkább a fővárosban és környékén teremnek. Csalódott sóhaj kíséretében, őszintén a szemébe mondtam, hogy a jelek szerint hiába tettem meg ekkora utat a nyomában, a Budapest - Keszthely közötti jelentős távolság rendszeres áthidalása meghaladja a képességeimet. Nagyon jó benyomást tehettem a lányra, mert a szavaimra szinte pánikba esve, már-már könyörögve biztatott, hogy ne adjam fel ilyen könnyen a reményt, holnap találkozzunk itt, az almádi mólónál, hátha addigra kitalálunk valami okosságot. Nem akartam megbántani, hát megígértem a randit, de amikor egy meleg kézfogás után hátat fordítottam neki, bár vérzett érte a szívem, tudtam, hogy most látom utoljára. Ez a szépséges angyal nem miattam szállt a földre, tévedés történt, hagynom kell elröppenni. A késő délutáni, másnapra erős szelet ígérő Nap cinóberpiros és narancssárga árnyalattal vonta be a tóparti házak falait, és én egyre idegesebben gondoltam arra, hogy Siófokig hátra van még egy hosszú kerülőút megtétele. Mert hát feleslegesen utaztam volna vissza Füredre, aznap biztosan nem indult több hajó a déli part felé. Almádi szerény vasútállomásán Székesfehérvárig váltottam tikettet. Öreg este lett, mire a magát csigalassúsággal vonszoló szerelvény Fehérvárra érkezett. Atyavilág, anyámék azóta biztosan égre-földre keresnek! Elképzeltem, mit összeidegeskednek, hogy hol marad el a fiuk? Mi sül ki ebből, ha hazaérek? De könyörgöm, mikor érek haza? Rohanás az információhoz. Hajnali kettő és három között érkezik egy gyors, ami Fehérvár után Siófokon áll meg legközelebb. De hol volt még az a vonat? El sem indult Pestről. Az ágyában szunyáló mozdonyvezetőt talán akkor ébresztette a csörgőórája. Kezdtem dideregni az egy szál ingben: a Siófok városában eltölteni tervezett, forró délutánnak pulóver nélkül vágtam neki. Behúzódtam a langyos váróterembe, és a kávéautomatából magamhoz vettem egy felvizezett, ám legalább meleg löttyöt. (Ez volt életem harmadik, egyben utolsó kávéja.) A két tenyerem közé szorított műanyag pohárral a falnak támaszkodva kortyolgattam a gyanús színű lét, amikor egy járőröző rendőrpáros jelent meg a színen, és ellenőrzés céljából sorra elkérték a bent tartózkodók személyi igazolványát. Nálam nem volt semmiféle igazolvány. Egy: ha ezt nekik is meg kell mondanom, tuti, hogy beszállítanak a helyi rendőrségre, és akkor aztán tényleg várhatnak rám anyámék. Kettő: ha most elindulok kifelé a teremből, egyből kiszúrnak és hétszentség, hogy megállítanak, akkor pedig automatikusan életbe lép az egyes számú verzió. Megtévesztésül magamra öltöttem a nyugalom izzasztóan szoros álarcát, de legbelül felkészültem a legrosszabb lehetőségre. Talán a hidegvérű alakításomnak, talán a váratlanul mellém szegődő szerencsének köszönhetően engem kihagytak az igazoltatásból. Néhány nehezen múló órán át tovább támasztottam a váróterem falát, mire a hangosbemondó végre figyelmeztetett a várt vonat érkezésére. Kisiettem a hűvös éjszakai széltől átfújt, nyitott peronra. A távolban feltűntek a vonat gyorsan közeledő fényei, nekem pedig azonnal vécére kellett mennem, különben fennállt a veszélye, hogy a várakozás alatt elgyülemlett stressz utóhatásaként a sínek mellett állva összecsinálom magam. Mégsem fordulhattam vissza a váróterem felé, mert ezután megint órákkal később jött volna alkalmas szerelvény. Úristen, most mit tegyek? Mintha direkt szadista játékot játszott volna velem, piszok lassan állt meg az a vonat, s mire fortyogó belekkel, összeszorított combokkal, fájón begörcsölt segglyukkal felkapaszkodtam a lépcsőkön, a pórusaimból ömlő izzadtság ronggyá áztatta a kedvenc ingemet. Óráknak tűntek a percek, amíg a vonat az éjjeli állomáson vesztegelt, de végre meglódult, s én csuromvizesen berontottam a vécéfülkébe. Tíz perccel később keveredtem elő a görényodúvá züllesztett klotyóból, s bár a közelben nem láttam tükröt, a foncsor nyújtotta bizonyíték hiányában is tudtam, hogy kisimultabb lett a képem, ruganyosabbá vált a járásom, magabiztosabb lett a tartásom. Azon az éjszakán nem tágított mellőlem az új gazdára lelt kóbor kutyaként nyomomban lihegő szerencse, mert a szerelvény Siófok külterületén, éppen Sári néni házának magasságában lassított le annyira, hogy kockázat nélkül leugorhattam róla, s ezzel megspóroltam félórányi gyaloglást az állomástól. Egy perccel később átmásztam a kerítésünkön, és kulcsom segítségével halkan besurrantam a házba. Ha addig abban a hitben ringattam magam, hogy szüleim az irántam érzett nyugtalanságukban álmatlanul virrasztanak az asztal mellett és tövig rágják a körmeiket, be kellett látnom a tévedésemet. Édesdeden szuszogva aludtak a szobájukban, észre sem vették, hogy alig-pirkadatkor került elő a csemetéjük. Lábujjhegyen belopakodtam a saját, külön bejáratú kuckómba, és sürgősen ágyba ugrottam. Az elmúlt órák izgalmai és a szokatlanul hosszúra nyúlt éjszakázás megtették a magukét: a kimerültségtől szinte azonnal elaludtam. Pár órával később együtt reggeliztünk a teraszon felállított asztalnál, ahol jó szüleim érdeklődve hallgatták az előző délutánról és az elmúlt éjszakáról szóló, a valóságot némi jó szándékú dezinformációval megbolondító, a rázósabb elemeket háttérbe szorító élménybeszámolómat.

 

  Dundi lány a szomszédos telekről:

 

  Ugyanezen nyaralás alatt történt (pár nappal a fél Balaton fentebb leírt körbejárása után), hogy a vasúti sínek felé eső, szomszédos telken kiböktem magamnak egy helyes arcú, ám parányit dundi leányzót. Nem mondhatni, hogy kövér lett volna, de látnivaló volt, hogy ha alkalom adódik rá, nem tagadja meg magától a kalóriadús gasztronómiai élvezeteket. Érzékien duzzadó ajkaiból ítélve különösen az édes süteményeknek lehetett nagy barátja. Sosem csíptem a súlyfölösleggel rendelkező molett nőket, ámde a napközben a szabad strandon látott sok finomságtól, az orrom előtt rezegve elhúzó keblektől, a lépések ütemére ruganyosan ugráló gömbölyű női fenekektől délutánra annyira kanos lettem, hogy engedve idevágó elveimből (amik - mint általában mindenféle elv - arra valók, hogy egy: betartsam őket, kettő: a helyzethez igazítva módosítsak rajtuk, ez utóbbi esetben új elv születik, s kezdődik minden előröl), kivételesen ez a dudus baba is meglódította a fantáziámat. Félreérthetetlen gesztusok révén odacsalogattam a kertjeinket elválasztó kerítéshez, és a dróthálón keresztül addig bolondítottam a fejét, amíg ráállt az esti randevúra. A parti sétányon találkoztunk, napnyugtáig itt sétáltunk le s fel, miközben, sokféle témát érintve, egyre inkább belemelegedtünk a beszélgetésbe. Meglepődve tapasztaltam, hogy korán ítélkeztem felőle, mert a lány esze bizony vágott, mint a borotva, ráadásul olyan kiváló humorérzékkel rendelkezett, hogy legalább annyit nevettem a jópofa beszólásain, mint ő az enyéimen. Mire egészen besötétedett, úgy viselkedtünk, mint két, gyermekkori jó barát; a fesztelen, oldott hangulatban hülyéskedve kócoltuk egymás haját, dumálás közben tréfásan hátba csapkodtuk a másikat, ilyesmi. Ilyet addig senki társaságában nem tapasztaltam, ez a lány nagyon passzolt hozzám. Alig másfél órányi ismeretség után a legbizalmasabb dolgokról beszélgettünk, de ezeknek csak töredéke kapcsolódott a szexhez. Menet közben fejcsóválva említettem neki, hogy itt, a Balcsin furcsán összeesküszik ellenem minden, mert hiába körülöttem a rengeteg nő, egyszerűen semmi sem jön össze, pedig igazán ki vagyok éhezve egy kiadós szeretkezésre. Mondtam mindezt azután, hogy mondatokkal előbb bevallottam a lánynak, miszerint még mindig szűz vagyok. Azonnali viszontválaszában említette, hogy ő is. Amikor ez a panaszos, őszinte mondat felszakadt belőlem, éreztem annyira barátinak kettőnk kapcsolatát, hogy komolyan meg sem fordult a fejemben, hogy a lány magára nézve célzásnak veszi az elhangzottakat. Igazából nem is kívántam már, hiszen nem annyira a nőt, inkább egy váratlanul ajándékba kapott, különösen értelmes embertársat láttam benne, akivel élmény beszélgetni. Akkor nem szólt semmit, én meg a következő lélegzetvétellel témát váltottam, s csevegve baktattunk tovább. Tíz perccel később, hazafelé tartva (az eszem már a rám váró puha ágyikón járt) elértük a szabad strand tárva-nyitva hagyott ajtajú öltözőkabinjainak sorát. Mielőtt kiértünk volna a nyaralóházak irányába vezető, kocsival járható útra (amit kétfelől magas jegenyék kísértek, amikről, szélcsendes estéken, keservesen nyávogó macskabaglyok üzentek egymásnak a lombok rejteke mögül), a lány szó nélkül megfogta a kezem, és derékszögben irányt váltva maga után húzott az egyik sötét bódéba, aminek, néhány ruhakampón kívül nem volt más berendezési tárgya. Belülről beakasztotta az ajtó riglijét, lendületesen nekinyomott a még mindig langyos deszkafalnak, és szájával rátapadt a számra. Duzzadt ajkaival, szilaj nyelvével piszkosul ügyesen csókolt, amitől persze kártyavárként omlott össze friss sütetű barátságunk, s a romokon valami egészen más kezdte felütni a fejét. Hámoztam volna le róla a bugyiját, ám nevetve rám szólt, hogy megint pechem van, mert kefélésről szó sem lehet, ugyanis egyrészt még őrizné a szüzességét, másrészt kellős közepén jár a menstruációs időszaknak. Feltűrt ruhája alatt vérig sértetten engedtem el kerek és kemény fenekét, mivel azt hittem, visszaél korábbi őszinte kirohanásommal, és gúnyt űz velem. Akasztottam volna ki a riglit, hogy ott hagyom az estében, de most ő vezette átforrósodott combjai közé a kezemet, s valóban, a bugyija alaposan ki volt tömve vattával. Rendben, megbocsátottam, mégsem szórakozott velem. Ekkor puha kis kezével gondosan kicsomagolta a nadrágomat feszítő szerszámomat, és miközben orrunkon át kapkodtuk a levegőt, szünet nélkül, szuszogva csókolóztunk, kárpótlásul a technikai és egyéb okok miatt elmaradt szeretkezésért, olyan gyöngéd szeretettel rendezte el a problémámat, hogy az élvezet felért egy kiadós dugással. A végén, amíg falnak vetett háttal, kimerülten pihegtem, rendszerető háziasszony módjára papír zsebkendővel tisztára törölgette az összetöpörödött fickót, amit aztán óvatosan a helyére pakolt. Tökéletes kiszolgálásban volt részem. Testemről-lelkemről mázsás súly hengeredett le, ahogy megkönnyebbültem. Azonnal és kristálytisztán átláttam, mennyire szerencsés fickónak érezhetem magam azáltal, hogy sikerült szert tennem egy ilyen remek, a másik fél problémáját őszintén átérző barátra. Efféle lány nem terem minden bokorban, az ilyet tehát igyekszik megbecsülni az ember, s miután otthon rezgő inakkal ágyba zuhantam, magamban megfogadtam, hogy hálám jeléül másnap elviszem valami jobb helyre kajálni, s a későbbiekben próbálom magam mellett tartani, ameddig csak lehet. Nemes fogadalmamat viszont nem válthattam valóra, mert a következő reggel arra ébredtem, hogy anyám kelteget azzal, hogy a szomszéd kislány sürgősen beszélni szeretne velem, a kerítésnél vár. Abban az egy szál gatyában, amiben aludtam, hunyorogva kitámolyogtam a fényre, de a maradék álmosságom mindjárt elszállt, mert a szomszédban a szülők nagyban pakoltak be a kocsijuk csomagtartójába. Valami halaszthatatlan dolog miatt félbe kellett szakítaniuk a nyaralást, és azonnal visszamenni Pestre. A lány gyorsan a kezembe nyomott egy névvel, címmel és telefonszámmal megírt papírdarabot, s kerítés hézagján át futó csókot nyomott a számra, és megígértette velem, hogy azonnal felhívom, amikor már én is odahaza leszek. Kezemben a cédulával bambán álltam, amíg a Ladájukkal kikanyarodtak a kertből és elporoztak az úton. A papírt aztán eltettem valahová, ám itthon, kicsomagoláskor, bár többször tűvé tettem érte a zsebeimet, miként a bőröndök és a táskák összes rekeszét, csak nem találtam. A lánynak mindössze a keresztnevére emlékeztem (ma már arra sem), de a hirtelen jött búcsúnál néhány döbbent pillanatig bámult címre, pláne a hatjegyű telefonszámra, végképp nem. Trehányságból így veszítettem el egy kiváló szeretőnek ígérkező jó barátot. Basszus.

 

  A régi balatoni part feltöltése:

 

  Amúgy, azok a bizonyos, alkalmi légyottok lebonyolítására is alkalmas öltözőkabinok legfeljebb néhány éve álltak a helyükön, akárcsak az alattuk húzódó talaj, azon a részen ugyanis, mintegy öt évvel korábban még a Balaton sekély parti vize csobogott. Annak idején a parttól tíz percet kellett gyalogolni, mire térdig-combig ért a víz, s még egyszer ennyit, ha úszni is szeretett volna az ember. Onnan, a benti messzeségből nézve csenevész bokroknak látszottak a terebélyes parti fák. Néha, egy-egy nagyobb viharkor, amikor a Bakony felől lezúduló erős szél zöldesszürkére korbácsolta a Balatont, a tó vize átcsapott a közvetlenül a partra épült telkekre, elmosva az útjába kerülő cserjéket és virágágyásokat. De aki ott vett magának földet, és épített rá üdülőt, az teljes mértékben tisztában volt ennek kockázatával, s a vihar csillapodtával igyekezett helyrehozni a nem igazán jelentős kárt. Nem mondom, strapás vállalkozásnak számított a parttól távol húzódó fürdősáv elérése, de minden fáradságért kárpótolt az érintetlen, hellyel-közzel ősnádassal borított, a békákat hajkurászó gémektől és gólyáktól eleven, a lágy fövenyen tollazatukat igazgató vadkacsa csapatoktól sötétlő természetes tópart látványa. Azonban a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején megugró belföldi turizmus hatására néhány minisztériumi észkombájn úgy döntött (mert tehette), hogy mintegy ötven-száz méter szélességben, teljes hosszában fel kell tölteni a déli partot, mert így egyrészt a vendégek számára kényelmesebbé válik a fürdőzés, másrészt jókora földterületet nyernek, amit hasznosítani lehet, például parcellázással és újabb szállodák építésével. A régi part sorsa ezzel megpecsételődött, végrendelete megíratódott, s nemsokára a terepen realizálódott, amit a nyakkendős, köpenyes mérnökök az íróasztalok mellett elterveztek. 

  Az egyik tavaszon lánctalpas munkagépek gázoltak a sekély vízbe, a parttól ötven méterre hatalmas tuskókat vertek le szorosan egymás mellé, ugyanakkor a tó felől vörösesbarnás terméskövekkel dugig rakott lapos fenekű uszályok álltak csatasorba, s markolólapátjaikkal a levert cölöpök tövéhez szórták a mázsás köveket. A természetes part vonala és a cölöpökkel, kövekkel kialakított mesterséges gát között megszülető lagúna vizét (amiben rengeteg, csapdába esett angolna megszorult, s a táplálékhiánytól kiéhezett halak horogra tűzött gilisztákkal igen könnyen kifoghatóvá váltak, később, ahogy a vízszint radikálisan csökkent, vödörszám emelték ki őket sűrű szövésű merítőhálókkal) éjjel-nappal dolgozó szivattyúkkal átemelték a mélyvízbe. A következő nyár elején iszapos, bűzös, a megtelepedett algáktól penészes színű, a tetején repedező sárrétegű, új part fogadta a szomorúan bámészkodókat. Idegenül, visszataszítóan festett a félig szikkadt mocsársáv. Rámenni nem volt ajánlatos, mert combig süppedt benne az ember, de néhány, szél által sodort mag máris gyökeret eresztett a lassan száradó földben, aminek tetején csomókban zöldellt az új területre lelt vegetáció előőrseként megjelenő igénytelen gaz. Újabb év elteltével rá sem lehetett ismerni a tájra; ott, ahol egykor a tó vize fodrozódott, most szilárdan feltöltött, termőfölddel behintett, de még kopár, gyér füvű talaj húzódott. Egy újabb évre rá az erőszakkal kihasított új parton rohamléptekkel megindult a szállodaépítés, lendületet vett a fásítás és gyepesítés, kiépültek a sétányok, s ezzel kialakult a ma látható partsáv. Szerencsésnek érzem magam, amiért még láthattam a szél és víz által századokon át formált déli partot, s nekem úgy természetes és kedves a Balaton, azzal a végleg eltüntetett régi arcával. Ezt a felvarrt bőrű, kisminkelt pofát nem kedvelem, s tudom, akárcsak az igazi szülő helyébe tolakodó mostohát, mindig idegennek fogom érezni.

 

  Húsvétkor Siófokra szököm:

 

  Az egyik húsvétkor meglógtam Kelenföldről a locsolkodás elől. Gyermekkoromban sem szerettem ezt a faluról a nagyvárosba exportált (másfelől nézve importált), eredeti jelentését régen elveszített, népi eredetűnek mondott szokást, de muszáj nagy úr, hát tettem a kötelességem, csináltam, amit elvártak tőlem a szüleim s a házunkban lakó ismerősök. Ez valahogy még elment kisgyerek koromban a Dessewffy utcában, a végelszámoláskor jól jött az ebédidőig összetarhált aprópénz, de a lakótelepen, lázadó serdülőként már morogtam emiatt. Utáltam kora reggel becsöngetni a lányos lakásokba, ahol az ajtókban rendszerint kialvatlan szemű, kedvetlen csitrik feszengtek, utáltam, hogy kényszeredett vidámsággal elő kellett adnom az általam ismert két bugyuta versike egyikét, utáltam, ahogy a puccosan kiöltözött (vagy inkább az anyjuk által kiöltöztetett) lányok zavartan topogtak előttem, tisztában voltam vele, mi jár a fejükben (duzzogó képükről lesírt, hogy a hátuk közepére kívánnak, hogy a pokolba küldenének a büdös pacsulimmal együtt, és alig várják az estét, amikor végre hajat moshatnak), hányhatnékom támadt a mellettük negédesen, félrebillentett fejjel bazsalygó anyukáktól, s beleborsózott a hátam, ha a szobában valami ragacsos sütivel vagy üdítővel kínáltak. Ha meg, mint egy taknyos kölyöknek, festett tojást nyomtak a kezembe, legszívesebben a fejükhöz vágtam volna. 

  Annak a húsvét hétfőnek a kora reggelén határozott hangon bejelentettem anyáméknak, hogy eddig s ne tovább, mostantól fogva senki kedvéért nem csinálok bolondot magamból, és engem ugyan nem látnak estig. Némi pénzmagot magamhoz véve kimentem a kelenföldi pályaudvarra, jegyet váltottam Siófokig, és az első vonattal elutaztam. Napsütéses, de borzongatóan hideg, szeles idő fogadott a Balatonnál. Abban az évben nagyon korai időpontra, március végére estek a húsvéti ünnepek. Siófok máskor oly forgalmas részein alig páran lézengtek, azok nagy része is inkább félig vagy egészen részeg, a potya tintáért ismerőstől ismerősig botladozó helybéli locsolkodó lehetett. Fejem felett a széltől tisztára pucolt égbolt csodálatosan mélykék drapériájával, komótosan végigjártam a téli álmából még nem teljesen felébredt kikötőt, kigyalogoltam a hullámtörő termésköveken csattanva szétporló víz által ostromolt móló végébe, s amikor elegem lett a hűvös szél kötekedő taszigálásából, bejártam a kellemesebb klímájú belvárost, aztán visszatértem a tóhoz, leültem a part valamely védettebb zugában, és órákon keresztül figyeltem a zöldeskéken hullámzó, fehér tajtékot vető tó vizének megunhatatlan játékát. Délután felkerekedtem, és egy békés, nyugodt szemlélődéssel eltelt vonatozást követően estére otthon találtam magam. Na, végre! Hosszú, böjtös évek után egy jól sikerült húsvét hétfőt tudhattam magam mögött.

 

  A Nagytétényi úti Skoda szervizben - 1973 ősze:

 

  1973 őszétől gyakorlatra kihelyeztek az alig fél hónappal korábban megnyílt Nagytétényi úti Skoda szervizbe. (A szervizállomás épületeit Pest, Buda és Óbuda egyesítésének századik évfordulója alkalmából, augusztus 20-án adták át, én pedig szeptember másodikán jelentkeztem inasmunkára.) Álmomban nem gondoltam volna, hogy tizenöt-tizenhat éven keresztül, vagyis fél emberöltőnyi időn át ide fogok munkába járni. Kelenföldről még olyan régimódi 14-es busszal kezdtem bejárni, ami kézi kapcsolású sebességváltóval és kuplungpedállal volt felszerelve, s a szervizzel szemben, a Nagytétényi út Duna felőli oldalán menetrendszerűen közlekedtek a háború előttről itt maradt öreg, nyitott peronú villamosok.

  A javítóállomáson minden új volt; úgy az épületek, a berendezések, mint az innen-onnan összetoborzott emberek. Ez utóbbiak egymásnak is, hiszen a nyitás óta eltelt szűk két hét alatt képtelenség volt megismerni egymást. A vezetőség még nem tudta teljesen feltölteni a fizikai munkások létszámát; az utcára néző hirdetőtáblán autószerelő és karosszérialakatos szakmunkásokat kerestek felvételre. A főépület, vagyis a nagy szerelőcsarnok beton alapzatának felfestései, a szaggatott terelővonalak meg a haladási irány jelző nyilak hófehéren virítottak; a nem tudni, milyen megfontolásból égszínkékre festett emelőberendezéseken és a satupadokon alig lehetett tetten érni egy-egy maszatos ujjlenyomatot. Az ütésálló üvegtáblákból rakott oldalfalakon átjutó napfényben sterilen csillogott minden, olaj- vagy benzingőz nem irritálta a szemet és az orr nyálkahártyáját. Ez a reggeli fényben úszó, nagy és tiszta szerelőcsarnok visszhangozva kongott az ürességtől, csak a legtávolabbi zugban látszott némi mozgolódás, itt négy-öt overallos melós sertepertélt egy bakra emelt Skoda mikrobusz körül. Ők, lévén hétfő reggel, tiszta munkásruhában voltak, én meg ahogy érkeztem, utcai szerelésben. Kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak, aztán a csoportvezető (Fazekas István, akkor volt 38 éves; nem kedveltem, mert amíg tíz évvel később kegyvesztett nem lett a főnökségnél, egy szöget nem tett keresztbe, ellenben képmutató módon állandóan nagyobb teljesítményt követelt meg a keze alá tartozó beosztottaktól, s visszaélve a helyzetével, nemegyszer lenyúlta előlünk a nekünk járó jattot) kinevezett inasnak egy hozzá hasonlóan heves munkaundorban szenvedő gátlástalan fazon, bizonyos Tóth Gábor (az unokaöccse) mellé. Miután megmutatták az öltözőszekrényemet, a magammal hozott pakkból percek alatt átvedlettem melóssá, aztán közibük álltam tátani a számat.

 

  Megbetegszik a szívem - 1974 júniusa:

 

  Visszatekintve az 1973-as évre, elmondhatom róla, hogy igen telített, jelentős eseményekkel fűszerezett esztendő volt. Ámde, amennyire jól sikerült évnek könyvelhetem el '73-at, annyira rossznak kell minősítenek 1974-et. (Mintha ebben az utolsó, '73-as "békeévben" a bűntudatot érző sors gyorsan el akart volna halmozni olyan dolgokkal, amikben később nem lehetett ilyen felhőtlenül részem.)

  Túlzás nélkül állítom, hogy ettől az ikonikus évtől, vagyis 1974-től fogva zárójelbe tevődött a hátralévő életem.Az annyi reménnyel várt felnőtt kori életem, ami ekkortájt kezdett volna igazán kibontakozni, akár a rajt után meghibásodó, de még járóképes versenyautó, nagyot veszített lendületéből, s a képletesen értendő versenypályán csak az nem húzott el mellettem, aki nem akart. Maradva a sportból vett hasonlatnál: hátrányomat legfeljebb a pálya szélén összetörve sorakozó végleg kiszállókkal szemben dolgozhattam le, a hibátlanul működő járgányok megugrottak, és rövid idő alatt behozhatatlan előnyre tettek szert. Senki és semmi nem garantálta, hogy váratlanul leamortizálódott életem roncsával akárcsak a következő kanyarig eldöcögök, nemhogy célba érek. S ha igen, milyen állapotban? És egyáltalán, ezek után mi minősül célnak? Meglátom-e valaha, vagy magam is idő előtt az árok mélyén kötök ki? Mint például Papp Gyurka senkinek semmit nem vétő öccse, a szájrákba kamaszként belehalt Tomi? Ettől kezdve minden, jövővel kapcsolatos tervem esetlegessé, bizonytalanná vált, minden megkezdett percem törékeny emberi létem behatárolt voltára emlékeztetett. Rohadtul lehangoló érzés. A negatívba fordult körülmények azt a drámai üzenetet sugallták, vagy inkább sulykolták, hogy egyszerre kilátástalan és nevetséges bármiféle jövőképet alkotnom, fújhatom az álmaimat, hiszen egy felsőbb akarat intésére akármelyik pillanatban végleg kikapcsolhatnak, leállíthatnak, akár egy meghibásodott, haszontalanná vált eszközt. Egy fiatalember előremenetelének, hogy ne mondjam karriervágyának legfőbb természetes hajtóereje a becsvágyból fakadó tetterő, ám a szüntelen támadó halálfélelem csírájában fojtotta el az ambíciókat, s ezzel hamvába holt az akarat is. Hahó, jó emberek, rossz emberek, figyelem! Húszéves koromban derékba tört az egyetlen életem!

  Az életem, amit így utólag két nagy periódusra oszthatok: az első szakaszba az 1974-ig tartó, a másodikba az azt követő időszakot sorolom. Az első, két évtizedes szakasz - túlzó egyszerűsítéssel - felhőtlen boldogságban telt, a másodikhoz képest mindenképp. Nem állítom, hogy a második periódusban nem történtek velem nagyszerű dolgok; írásom hátralevő részében bizonyára kiderül, de mennyire, hogy történtek, csak az velük a baj, hogy többé nem voltam képes valós értékükön élvezni a ritkán adódó remek pillanatokat. Harminc-negyven százalékuk mindjárt feláldozódott, nyom nélkül, gyertyafüstként emésztődött el az örökösen a nyakamon lógó félelem oltárán (ez azt is jelenti, hogy gyakorlatilag ennyivel kevesebbet éltem). Akár egy űzött vadnak, állandóan résen kellett lennem; többé nem volt szabad túlságosan lelkesednem, felhőtlenül örülnöm, önfeledten átadni magam a jónak (amit mások, az egészséges korombeliek minden további nélkül megengedhettek maguknak), mert könnyelműségemért rögtön a rettegett halálfélelemmel járó szívritmuszavarral fizettem. A problémás megrázkódtatások elkerülése végett mindenre fel kellett készülnöm, lehetőleg jó előre. Hát hogyan lehetett volna ezzel a teherrel normális életet élni? Így aztán megfeneklett bennem egy nagy adag szeretetérzés és szeretetéhség (is), amik a mai napig kiéletlenül lappanganak bennem, immár levakarhatatlanul, mint a tűzön felejtett edény falára kozmált, s így már a kutyát sem érdeklő ételmaradék. Se adni, se kapni (elfogadni) nem tudok igazán. És nem elég, hogy ez az örökös éber készenlét, tudatos visszafogottság idegileg rendkívül megviselt, mindeközben rossz pojácaként olyan képet kellett kommunikálni a bajomról mit sem sejtő külvilág felé magamról, mintha minden a legnagyobb rendben lenne körülöttem. Hiszen ismerjük az emberi természet azon önző vonását, ami a gyengének, betegnek mutatkozót igyekszik minél távolabb tartani a maga köreitől. Ezt a tudathasadásos állapotot sem volt könnyű elviselni, de több-kevesebb sikerrel megoldottam a feladatot. Az életem folyásában bekövetkezett drámai változás oka az addig hibátlanul dolgozó szívem működésében egyik pillanatról a másikra megmutatkozó komoly rendellenességben keresendő. A magam részéről a mai napig várok valami elfogadható magyarázatra, hogy végül is mi történt, de erre, megannyi orvosnál töltött órával, ezernyi vizsgálattal a hátam mögött ez idáig nem kaptam egyértelmű választ. Már csak a majdani kórboncnokom (aki már biztosan itt jár-kel a városban, lehet, el is haladtunk egymás mellett az utcán, mit sem sejtve arról, hogy valamikor, valamelyik kórház proszektúráján még összefutunk egy félórás közös munkára; az alapanyagot, hűlt testem garantált jelenlétével, magam fogom biztosítani) szakmai tudásában reménykedem, ámde ő meg hogyan értesít a perdöntő eredményről? 

   Május 13-án ünnepeltem a huszadik születésnapom, s mintha egy postán elkallódott, megkésve előkerült, gonosz szándékkal készített ajándékot kézbesített volna a sors, június elején rosszul lettem a munkahelyemen. (Úgy volt, hogy azon a héten Bulgáriába utazom nyaralni egy hétre, amely terv persze érvényét veszítette a baj jelentkezésével.) Nem, nem is igaz, hogy rosszul lettem, hiszen, leszámítva a természetes ijedtséget, valójában nem éreztem magam rosszul, legalábbis ami a közérzetemet illeti. Hogy a legfontosabb belső szervem rendetlenkedése okozta sokk mit művelt a lelkivilágommal, az megint más kérdés. Délutános műszakban dolgoztunk, este kilenc lehetett. Akinek muszáj volt, mint nekem, az inasnak, az takarított, a többiek csoportokba verődve beszélgettek. Mindannyian a kegyes főnöki elbocsátásra vártunk, hogy mehessünk zuhanyozni, aztán söprés haza. Söprés közben egy üres konzervdoboz került elém, amit a két sarkam közé szorítva, felugrással a fél méterre lévő szemetesbe továbbítottam. Ez volt az a további életemet gyökeresen megváltoztató pillanat és mozdulat, amit sosem feledhetek. Mire megint talajt fogtam, percenként százhatvan-száznyolcvannal pörgött az addig normális ritmusban muzsikáló szívem, és olyan erőteljesen vert, hogy a rajtam lévő egy szál trikó szívtájéki emelkedéséből-süllyedéséből jól látszott, hogy valami szokatlan probléma adódott a bordáim alatt. Ráadásul, hogy a stressz tovább fokozódjék, időnként kimaradt egy-egy dobbanás, amit aztán a szív kettőzött, aritmiás rándulással igyekezett pótolni. A munkatársaim gyorsan kocsiba raktak, és elszáguldottak velem a viszonylag közeli rendelőintézetbe. Az ügyeletes doki meghallgatta a panaszomat, s miután szemrevételezte az állapotomat, arra kért, hogy vegyek egy mély levegőt, tartsam bent, a karjaimat pedig feszítsem oldalra. Magam voltam a Golgotán megfeszített Krisztus, szenvedtem is keményen, noha nem éppen az emberiség megváltása, hanem a magam életben maradása érdekében. És csukjam be a szemeimet. Megtettem mindent, mire a két hüvelykujjával fokozatosan nyomni kezdte a szemgolyóimat, egészen addig, amíg hirtelen megint normális üzemmódra váltott a pumpám, s a pulzusom nyolcvan körülire szállt le. (Azóta megtudtam, hogy a szemgolyók mögött vastag verőerek, artériák húzódnak, s ezek átmérője a szem benyomásával szűkíthetők, ami viszont hatással van a szív működésére. A halottak szeme épp azért süpped be, mert ezekben a verőerekben megszűnik a vérnyomás.) A doktor úr igyekezett megnyugtatni, hogy nincs nagyobb baj, de azért másnap feltétlenül keressem fel a körzeti orvosomat, ő majd részletesen kivizsgáltat. Másnap vérvétel, vizeletminta, EKG; kezdetét vette az életre szóló tortúrám. A leletek jók voltak, ezek alapján nem találták a kiváltó okot. Nyugodtan menjek dolgozni, néhány napig kíméljem magam, biztosan túlhajszoltam a szervezetemet, egyébként pánikra semmi ok. Fel a fejjel, fiatalember! Többé valószínűleg nem fordul elő - mosolyogtak rám kedves biztatással.

 

  Leteszem az autószerelői vizsgát:

 

  Közben elérkezett a vizsgaidőszak. Június 20-án rosszullétek sorozatával küszködve tettem le az írásbeli, 27-én a gyakorlati, 28-án a szóbeli vizsgát, a pocsék állapotom ellenére, csodák csodája, jó eredménnyel, négyes átlaggal fejeztem be a sulit. Kezemben a friss szakmunkás bizonyítvánnyal, akár másnap munkába állhattam volna a Nagytétényi úton, de a szűnni nem akaró egészségi problémáim miatt szeptemberig vártam vele.

  Két, viszonylag eseménytelenül eltelt hét múlva, a lakótelepi parkban megejtett pingpongmérkőzés közben megismétlődött a szervizbeli jelenet, de ezúttal már tényleg rosszul éreztem magam. Patakokban folyt rólam a víz, összevissza vert a percenként többször elakadó, majd felpörgő szívem, gyengeség fogott el, szédelegtem. Irány az orvos, de a legújabb leletek sem mutattak ki különösebb problémát.

 

  Szeptember elején munkába állok - 1974:

 

  Ősszel elkezdtem dolgozni, de az időről időre visszatérő rosszullétek miatt már szeptember végén bekerültem a kelenföldi Tétényi úti kórház (most Szent Imre kórház) belgyógyászatára, az ezerszer áldott Fekete Sándor doktor úr keze alá. Két héten át vizsgálgattak oda-vissza, de megint nem találtak semmi igazán katasztrofálisat. Akkoriban én lehettem a kerület egyetlen lakosa, akik kitűnő egészségi állapotban döglődött. Azaz, valamit mégiscsak megtettek bűnbaknak, merthogy idegi alapon való magas vérnyomás nyomaira bukkantak (a hivatalos orvosi hadova a megállapított kórismét extrasystolékat provokáló tachicardiának nevezi, ez magyarra fordítva annyit tesz, hogy magas vérnyomás által kiváltott ritmuszavar), és miután a kórházban a Visken nevű vérnyomáscsökkentő és szívritmusszabályzó gyógyszerrel, meg valami általánosan ismert nyugtatóval optimális állapotba hoztak, hazabocsátottak. Szívdobbanásaimnak, azaz lényegében véve az életemnek ettől kezdve pénzben kifejezhető értéke lett, mivel az éltető medicinákat nem osztogatták ingyen.

  Azért, hogy a dolgok ennyire elfajultak, nem egyedül a szervezetem tehető felelőssé. Kétségkívül megvolt bennem a hajlam, s előbb-utóbb valamilyen formában kitört volna rajtam valami húzósabb betegség. Lehet, hogy nem a szívemet, hanem mondjuk a gyomromat vagy a vesémet támadja meg, és azokban okoz működési zavarokat, de benne volt a levegőben, hogy gond lesz. Nem minden ok nélkül. Ugyanis 1974 első felében, különösen tavasz tájékán olyan - egyenként is megterhelő - feszültségek adódtak össze bennem, amelyek együttes hatásának nem tudott ellenállni a belső védőrendszerem, és a tűréshatáron túl összeomlott. Miből adódtak ezek a sokáig lappangó, majd váratlanul egyszerre támadó feszültségek? Szerintem két (vagy inkább három, de lehet, hogy négy) olyan, egymással ellentétes hatású (pozitív, negatív) jelentős eseménye volt ekkor az életemnek, amik segíthettek aláásni az egészségemet. Mindkettő (három, négy) erős érzelmi, vagyis lelki megrázkódtatással járt.

 

  Irene Koch Siófokról - 1974 nyara:

 

  Ezen jelentőségteljes események egyike új szerelmem, Somogyi Ildikó színre lépése volt, a másikat a szüleim között állandósulni látszó napi, néha tettlegességig fajuló veszekedések jelentették. (Harmadikként talán a magamban rendkívülinek elkönyvelt, s ezért fokozott izgalommal várt huszadik szülinapomat, negyediknek pedig az autószerelő vizsgával kapcsolatos idegeskedést említhetném.)

  Labilis közérzet ide vagy oda, 1974 nyarán sem maradhatott el a szüleim társaságában lezajló siófoki nyaralás. Amiből jóformán semmire sem emlékszem, kivéve arra a nagyon szép arcú (barátnőim kilencvennyolc százalékának nagyon szép arca volt), nagyon arányos alkatú, felülmúlhatatlanul kedves nyugatnémet lányra, Irene Kochra, akit a parton ismertem meg. Most jó lenne leírni, hogyan, mi módon, de sejtelmem sincs róla. A tündéri Irene felbukkanása, legalább átmenetileg, elterelte a figyelmemet újsütetű problémáimról. Mondhatni, Irene-t úgy írta fel nekem a szeszélyes, hol porba sújtó, hol pedig onnan lazán felemelő sors, mint doktor a kanalas orvosságot. (A különös metaforákat kiötlő Rejtő Jenő után szabadon: Irene úgy jött nekem, mint homárhoz a vörösbor.) Miután nem emlékszem az akkori napok konkrét eseményeire, mai fejjel el nem tudom képzelni, hogyan kommunikáltunk egymás közt, hiszen a nyugat-németországi Stuttgart melletti Köngenben élő, német anyanyelvű lány egy kukkot sem tudott magyarul, az én német szókincsem pedig húsz-harminc szóból állt. Irene a családjával töltött néhány napot a Balatonnál. De valahogy mégis megértettük egymást, hiszen a gyorsan tovatűnő napok alatt olyan mély, különösen szoros lelki kapcsolat alakult ki közöttünk, hogy még két évvel később, 1976-ban is (szótár segítségével) leveleztünk egymással. Noha különféle, rajtunk kívül álló (politikai, gazdasági - ez utóbbi a hetvenes évek első felére jellemző világméretű olajválságot takarja) okok miatt az újabb találkozás nem adatott meg nekünk, de máig melegséget érzek a szívemben, ha a mosolygós Irene arca felmerül bennem.

 

  S. Ildi - 1974. augusztus 21.:

 

  1974. augusztus 21-én a tizenhét éves elmúlt S. Ildikó váratlanul lépett az életembe. Úgy rémlik, a lakótelepi házunk végében szerénykedő Bendegúz ABC-be indultam ezt-azt venni, és vásárlás után nyomába eredtem a közértben megpillantott lánynak, akit a "kövér" házak tövében nagy bátran leszólítottam. Így ismerkedtünk össze. Az viszont egészen bizonyos, hogy szeptemberben már a legmagasabb hőfokon dúlt a szerelmünk, és kéz a kézben gyakran csatangoltunk az ismerősök kíváncsi szemétől távolabbi utcácskákon. Ildi a Fehérvári út környékére járt kézilabdázni, és én csaknem minden edzésére és mérkőzésére elbicajoztam. Ildi egyébként a mi házunktól kétszáz méterre, az egyik feketére festett falu "kövér" házban lakott az apjával, anyjával meg a húgával, akik jószerével tudomást sem vettek a létezésemről. Sosem mentem fel hozzájuk, miáltal sosem találkoztam velük. Összesen annyi információm volt róluk, hogy az apját Benjáminnak hívják, a nála sokkal fiatalabb húga meg látatlanban utál. Ildi annál többször járt nálunk, és anyámék rögtön megkedvelték a helyes arcú, sportos alkatú lányt. Amikor szeptember végén, október elején kivizsgálásra befeküdtem a kórházba, többször előfordult, hogy olyankor látogatott meg, amikor nem voltak nálam a szüleim. Az egyik látogatása alkalmával, a nagy szerelemtől elvakultan, s a nyugtatótól belőtt állapotban, túlcsorduló hálával olyasmit találtam mondani neki, hogy tekintse magát a menyasszonyomnak. Aláírom, nem a legszerencsésebb szóhasználattal éltem, de ezzel pusztán arra akartam célozni a magam suta módján, hogy annyira szeretem, annyira magamhoz tartozónak érzem, mintha a jegyesem lenne. Nem jogi, hanem érzelmi értelemben. Na, másnap megint megjelent a lány, de az ujján már ott csillogott az anyjától kölcsönkért (netán elcsórt) arany karikagyűrű. Csodálkozva kérdeztem rá, hogy ez a kerek izé meg mit keres rajta, mire némiképp megütközve válaszolta, hogy az előző napi kijelentésem óta a menyasszonyomnak tekinti magát, a gyűrű viselése tehát ennek az örömteli állapotnak szól. Nagyokat nyeltem, de nem éreztem elég lelkierőt hozzá, hogy felvilágosítsam a félreértésből fakadó katasztrofális tévedéséről. Amíg odabent feküdtem, valahányszor bejött látogatni, mindig láttam az ujján az aranyat.

 

  Elveszítem a szüzességem:

 

  Szóval úgy-ahogy, valahogy eltelt az a felejthetetlenül szörnyű nyár. Ősz lett, s én igazi munkásemberként, igazi fizetésért (kilenc forintos kezdő órabérrel) dolgozni kezdtem a budafoki Skoda szervizben. Közben a kórházban felírt gyógyszereken éltem, s ez az állapot máig tart (csak az időközben elavultnak minősített Viskent a korszerűbb Betaloc váltotta). 

  1974. október 14-ét mutatott a naptár (figyelem, nevezetes dátum!), alig néhány napja eresztettek haza a kórházból, amikor kora délután ismét feljött hozzám Ildi. De most rajtunk kívül senki sem volt otthon. Pár izgatottan kapkodó mozdulattal ajtó kulcsra zár, ablak befüggönyöz. Lemezjátszó bekapcsol, lírai hangulat percek alatt a tetőfokára hág. A szüleim jóval későbbre voltak várhatók, s mi végre kihasználtuk az alkalmat, és egy kezdő szeretőkhöz képest végtelenül óvatos, figyelmes és türelmes szeretkezés révén kölcsönösen elvettük egymás szüzességét. Férfivé lettem. Szép volt, jó volt az aktus, de messze nem akkora szám, mint amekkorára előzőleg számítottam. 

  Ildi október 19-én betöltötte a tizennyolcadik évét, nagykorú lett. Az ősz folyamán hetedik emeleti kis szobámban annyit gyakoroltuk a szeretkezés művészetét (mert az igazi, szenvedélyes, mégis valamilyen szinten kontrollált szeretkezés valójában művészet, az egymásnak feszülő testekben rejlő érzékiség kiaknázásának kísérletező művészete), hogy a végén egészen belejöttünk, s egy szombat délután - röpke másfél óra leforgása alatt - hatszor merültünk el a testi gyönyörök élvezetében. (Tán a szívem is meghatódott az azóta is egyéni rekordomnak számító teljesítménytől, mert egész idő alatt egy rossz szava sem volt.) Az akkoriban egymással gyakran haragban lévő szüleim eközben a maguk szobájában - zárt ajtó mögött - nézték a tapintatból felhangosított tévét. A fene tudja mi okozta, de a férfiasságom a sorozatos kielégülések ellenére sem akart lankadni, s ha egy befejezett menet után kimentem a fürdőszobába, hogy megmosakodjak, a derekamra csavart törölköző alatt álló répával tértem vissza a szobába, s akár azonnal kezdődhetett előröl a játék. A végén Ildi nevetve rimánkodott, hogy hagyjuk már abba, mert ilyen rövid időközönként képtelen újra benedvesedni, és sajog mindene. Rendben, megvolt a levezető gyakorlat, úgymint csókolózás, simogatás, kedveskedés. A nővé avatott Ildit hazakísértem. Visszatérésem után apám alaposan kikelt magából, mondván, micsoda dolog, hogy amíg ő otthon van, én szemérmetlenül a barátnőmmel hancúrozok. (A szüleim közötti, néha hosszúra nyúló haragszom rád periódusok nyilván szexmentesek voltak, amit a nagy nőcsábász apám igazán rosszul viselt.) Erre anyám kellő eréllyel letorkolta, hogy ne irigykedjen ránk, és hagyjon bennünket, fiatalokat békén. Anyámnak igaza volt, mert ha apámat - két csukott ajtón át - valóban annyira zavarták a szobám sötétjében a lehető legnagyobb diszkréció mellett megesett dolgok, mint amennyire mutatta, különösebb felhajtás nélkül magára kaphatta volna a kabátját és a kalapját, és elmehetett volna néhány órára otthonról. (Miként oly annyiszor megtette máskor, amikor kocsmáznia vagy kurválkodnia kellett. Olyankor bezzeg hang nélkül, pillanatokon belül ki tudott surranni a lakásból.) Egy biztos, én szó nélkül megtettem volna a fiamért.

 

  Ildivel szakítunk - 1975. március:

 

  Ildivel a következő év március hetedikéig tartott a kapcsolatunk. Úgy látszik, a maga részéről halálosan komolyan vette a menyasszonyi státusz kérdését (meglehet, egy esetleg kizsarolható házasság révén akart menekülni a bevallottan gyűlölt otthoni környezetből), és mindig várta, hogy mikor kérem meg a kezét, mikor válhat törvényes feleségemmé. Nősülni persze eszem ágában sem volt, hiszen egy ilyen komoly lépéshez mindketten nagyon fiatalok voltunk. Aztán pár nappal egy általa mesterségesen kiprovokált veszekedés után - kéz a kézben - idegen sráccal láttam sétálni a parkban, s tudtam, ez a "méltó" válasza. A kis butus. Bármennyire szerettem a lányt, bármennyire fájt a szakítás, annyiban hagytam a dolgot, és a kisujjamat sem mozdítottam a visszahódítása érdekében. Nem kenyerem a megalázkodás, akkor inkább utánam a vízözön! (Életem során nagyon sokba került nekem, hogy a nőkkel szemben ne szenvedjen csorbát a büszkeségem. Túlságosan is sokba, megfizettem az árát rendesen. Mindegy, ez az én önpusztító narkotikumom, kábítószerem, szóval a soha meg nem térülő, felesleges luxuskiadásom.) Évekkel később véletlenül megpillantottam a siófoki parton. Egy nagydarab, még nem kövér, de már hízásnak indult, a széles homloka fölött látványosan kopaszodó férfiú társaságában napozott a betonra terített pléden. A harmincon túlinak tippelt ember sehogy sem illett a kitűnő alakú egykori barátnőmhöz. Egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy talán pénzes az ürge, és azért repült rá a lány, de aztán megvontam a vállam: mi közöm kettejük dolgához? Ildi közben észrevette, hogy észrevettem, de rövid habozás után nem reagált a felismerésre. Ennyiben maradtunk. Sic transit gloria mundi (így múlik el a világ dicsősége). 

 

  Szüleim "háborúja":

 

  Az anyám és apám között régen megromlott viszony miatt odahaza napirenden voltak a hangos, durva szavakkal kitapétázott veszekedések. Ezekre általában az esti órákban került sor. Amíg jó szüleim egymáson tombolták ki a gyűlöletüket, és ezáltal nagyjából levezették a magukban keletkezett feszültséget, talán egy percre sem jutott eszükbe, hogy esztelen ordibálásukkal megannyi álmatlan éjszakát okoznak a kelleténél érzékenyebb lelkülettel megvert fiacskájuknak, s ezzel, akaratom ellenére, tulajdonképpen engem is belerángatnak kettejük szűnni nem akaró, piszkos háborújába. A fejemre húzott takaró alatt hányszor rimánkodtam magamban - öklömnyire szűkült gyomorral, pattanásig feszült idegekkel -, hogy legyen már vége az esedékes balhénak, és szálljon végre nyugalom az elátkozott lakásra. Háborúban és szerelemben minden (eszköz bevetése) megengedett - tartja a mondás. Ez pedig háború volt a javából, tehát mocskos húzásokból itt sem volt hiány. Néhány példa.

 

  Apám kurvát hoz fel a lakásba:

 

  Viharsebesen közeledett a huszadik születésnapom, amelynek méltó megünneplését nem ilyen feszült körülmények közt képzeltem el. Apám sajátos módon gondoskodott a hangulati felvezetésről, hogy sose felejtsem el azt a napot. Ez sikerült is neki. Május eleje volt, délutánra járt, amikor anyámmal hazatértünk a városból. Mindegy, miért voltunk oda, a lényeg, hogy betoppantunk a lakásba, illetve toppantunk volna, ha az ajtó belülről nem lett volna kulcsra zárva. Mifene, ez még nem volt! A hosszas csöngetésre, kopogtatásra odabent valaki sebtében elfordította a kulcsot, és jól hallatszott, hogy máris beslisszol a szüleim szobájába, és most meg azt zárja be belülről. Anyám persze szeretett volna oda is bejutni, de nem tudott. Kopogtatás, dörömbölés, szólongatás, semmi válasz. Hacsak nem számítjuk annak a bentről kiszűrődő sutyorgást. Az egyik hang határozottan nőé volt. Az a drágalátos mákvirág apám, kihasználva a távollétünket, felvitt a lakásba egy ki tudja, hol felszedett kurvát, akivel a közös ágyon hentergett, csak hogy anyámat megalázza! A véletlen lebukás lehetősége kizárva, ugyanis apám tudta jól, hogy záros határidőn belül visszajövünk anyámmal. Ezek után egész éjjel odabent hancúrozott a spinével, akinek nem tudom, mennyit fizethetett, hogy vállalja be a szégyenletes szerepet. Anyám akkor éjjel a szobámban, a szőnyegre vetett takarón aludt, hiába akartam átadni az ágyamat, hosszas unszolásra sem fogadta el. El lehet képzelni, milyen éjszakánk volt, különösen szegény anyámnak. Szemhunyásnyit sem aludtunk. Az ismeretlen nő hajnal felé sietősen távozott (amúgy szilárd meggyőződésem, hogy apám valami süket dumával bepalizta, és a nő előzetesen nem tudott rólunk, amikor meg már igen, csapdában találta magát), apámnak meg volt bőr a képén, és szemtelenül bizonygatta, hogy ne történt semmi "olyasmi" köztük. Ami akár igaz is lehet, azzal a nem jelentéktelen kiegészítéssel, hogy ha így történt, akkor a csőbe húzott nő undorodott meg apámtól, azért nem dugtak. Ezért a kirívóan aljas húzásáért sokáig megvetettem a fateromat (utálom ezt a németből átvett pejoratív, leminősítő kifejezést, de nem véletlenül használom e helyütt), a szülinapomon nem fogadtam el az ajándékát, és amennyire tudtam, kerültem a társaságát.

  

  Öngyilkossággal fenyegetőzöm:

 

  Szüleim dühödt veszekedései, gyűlölettől fröcsögő marakodásai annyira megszokottá váltak, hogy már-már szervesen hozzátartoztak lakótelepi hétköznapjaimhoz. Ha nem is hiányzott, mindenesetre feltűnt, ha néha elmaradt az obligát csatározás. Egy alkalommal azonban sikerült kiverniük nálam a biztosítékot, s kis híján nagy baj lett a dolog vége. Anyám és apám között már vagy húsz perce tartott a szüntelen oda-visszaordibálás. Nyár volt, s a melegre való tekintettel szélesre tárt ablakok mellett, egymás sarkában lihegve végigkiabálták a szobájukat, a gardróbfolyosót, a konyhát (nyilván minden egyes veretes szavuk kihallatszott az utcára és az emeleti folyosóra, de ez láthatóan cseppet sem zavarta őket), s ott tartottak, hogy az előszobában, a nyitott szobaajtóm előtt üvöltöztek egymással, amikor elszakadt bennem a cérna. Kezem-lábam remegett az idegességtől, a gyomrom liftezésétől majdnem lehánytam a bokámat, amikor belülről hirtelen a düh vörös függönye ereszkedett a szemeimre (másodpercekig valóban úgy tűnt, mintha sötétített rózsaszín napszemüvegen keresztül látnám a világot), és teli torokból olyasmit kiáltottam feléjük, hogy: "kuss!, legyen vége már!". (Nesze neked, kötelező tisztelet! De akkor és ott mit kellett volna tisztelnem az egymást kis híján megölő szüleimben?) Azzal egy lendülettel felpattantam az ágyam széléről - ahol addig a pillanatig teljes apátiába süllyedve, kétségbeesve fogtam a fejem -, s jó szüleim döbbent tekintetétől követve keresztülvágtam a szobámon, hogy egyetlen lendülettel lovaglóülésbe vessem magam a hetedik emeleti szobám nyitott ablakában. Egyik felem kint, a másik bent, két kezem a csípőmön, mintha nyeregben ülnék: a combjaim szorításával tartottam magam egyenesben. Ebben a végletekig túlfeszített lelkiállapotban eszembe sem jutott az akut tériszonyommal foglalkozni. A máskor a legkisebb nehézség felmerülése esetén akadozni kezdő, most nyugodt egyenletességgel dobogó szívemnek (figyeltem!) kimondottan jót tettek a felpörgetett, nulláról százra egy másodperc alatt gyorsuló események. Anyám élesen felsikoltott és nekitántorodott a falnak, apám könyörgőre fogta, de oda sem figyeltem rájuk, a forró párkányon lovagolva oda-odapillantottam a jelenlegi és jövőbeni problémáimra végleges megoldást kínáló, ártatlan arccal csalogató mélybe. Néhány röpke pillanatig komolyan fontolgattam, hogy ellököm magam a párkányról. Kifelé. (To be or not be, that is the question - lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés, ahogy a Hamlet-i dilemma szól.) Csak egy pici mozdulat, és mennyi minden megoldódna! Aztán elszállt az elszántságom, s vele árnyékként az elvakult haragom, mert megsajnáltam az ajtóban halálsápadt arccal szorongó szüleimet, akik nem mertek közelebb lépni, nehogy tovább rontsanak a rendkívül kiélezett helyzeten. Még ott, ültömben, kijózanodott, csöndes, de halálosan komoly hangon megfenyegettem őket, hogy ha még egyszer veszekedni mernek a jelenlétemben, akkor befejezem, amit elkezdtem. Mindent megígértek, csak másszak vissza a párkányról. Amit készséggel teljesítettem, hiszen biztos voltam benne, hogy egy ilyen vérfagyasztó jelenet után nem mernek se szóval, se tettleg bántalmazni. Többé nem is volt ehhez hasonló, oláh cigányokat megszégyenítő balhé otthon, legalábbis amikor otthon tartózkodtam.

  Ezen vérlázító események mellett hab a tortán, hogy készülnöm kellett az autószerelői vizsgáimra, s a tanulásra való koncentrálás, ebben a gyilkos légkörben, nem volt egyszerű feladat. Szóval, hirtelen besokalltam a szünet nélküli nyomástól. A heteken, hónapokon át naponta többször próbára tett, eredendően érzékeny idegeim felmondták a szolgálatot, és a stressztől túlterhelt szívem bemutatta a fentebb vázolt, önálló műsorszámát. Én legalábbis ebben (ezekben) vélem felfedezni az addig hibátlan egészségem körüli gyökeres fordulat legfőbb okát.

  

  Bicikliverseny a Kamaraerdőhöz:

 

  Lehetséges, hogy akadt egy eddig nem említett momentum, ami ugyancsak hozzájárulhatott a betegségem kialakulásához. Eddig azért nem hoztam szóba, mert nem igazán vagyok biztos benne, hogy ebben az évben (1974) történt, de jobban belegondolva elképzelhető, hogy erre az átkozott tavaszra esett. Arról van szó, hogy a hatodikon alattam lakó Laci barátommal kétszemélyes kerékpárversenyt rendeztünk, ami a házunk elől indult, és végcélja az ablakunkból távoli, parányi pontnak látszó kamaraerdei presszó és étterem épülete volt. A régi Balatoni út a Kamaraerdőn keresztül kanyargott, és amíg meg nem épült az M7-es, az autó- és motorkerékpár-tulajdonosok jobbára ezen közlekedtek a Velencei-tóhoz illetve a Balatonra. Az említett vendéglátóipari egység a Kamaraerdő legmagasabb pontján, a felső útkanyarban épült, kivilágított ablakai esténként vékony fénycsíkként virítottak elő a környező erdő sötét hátteréből. Lacival ezt a légvonalban négy kilométerre eső földszintes épületet tűztük ki versenyünk végcéljául. Utcáról utcára kergettük a gépeinket, keményen pedáloztunk, mire a magasban trónoló szórakozóhely alatt kezdődő hosszú és meredek lépcsősorhoz értünk. Innen minimum száz lépcsőfok vezetett fel a presszó mögötti széles teraszhoz. Júliusi időjárásnak beillő, meleg tavasz járta, s mire a magasba vesző lépcsők aljához értünk, nagy igyekezetünkben jól megizzadtunk. A lépcsősornál vállainkra kaptuk a nem éppen könnyű bicajokat, és lihegve, fújtatva nekivágtunk a kaptatónak. Én értem fel előbb, de Laci barátom, jelentős túlsúlya ellenére, alig valamivel maradt le mögöttem. Odafönt épphogy kifújtuk magunkat, amikor a széles, murvás teraszon felállított szabadtéri pultnál máris rendeltünk egy-egy üveg sört. Ez volt a baj. A sör ugyan finom volt és jólesett, de a flaskákat jégkása közül szedték ki, s mi meggondolatlanul, fél perc alatt magunkba döntöttük a túlhűtött italokat. Az ing még  mindig nem száradt meg rajtunk, amikor az erősen lejtő régi úton leereszkedtünk a völgybe, majd onnan hazakarikáztunk. Két nap múlva negyven fok feletti láztól dideregtem, és a délután közepén ki kellett hívni a körzeti dokinkat. Kis híján elvesztettem az eszméletemet, anyámék egyszerű összeadásokat végeztettek velem fejben, hogy tudatomnál maradjak. A doki belém nyomott egy ampulla igen hatékonynak bizonyuló valamit, amitől fél percen belül (!) normális értékre szállt a testhőmérsékletem, de előtte két liternyi izzadságot préseltem az ágy huzatába. Napokig otthon maradtam, mire nagyjából rendbe jöttem. Meglehet, hogy ez az addig nem tapasztalt, kiugróan magas láz sem tett jót a szívemnek. Lacinak semmi problémája nem származott a túrából kifolyólag.

 

  Akasztott ember a budai hegyekben - 1975 tavasza:

 

  1975 kora tavaszán megint olyasmi esett meg velem, ami szervesen illeszkedett az előző évben kezdődött pech szériámhoz. Még mindig a szívemhez kötődő lábadozás hosszú, fáradságos időszakát éltem, anyámmal kijárogattunk a budai hegyekbe, egy-egy könnyű gyalogtúrára. Meg persze a jótékonyan ható friss levegő végett. Az úttörővasút mentén fekvő Ságváriliget környékén kószáltunk, mélye bent a téli hidegek után eszmélő, csendes erdőben. Az ég tisztán ragyogott, a kopasz ágú fákon alig-alig pattantak ki a rügyek, a nedvesen illatozó termékeny talajt azonban rengeteg, leginkább jácintra hasonlító lila és kék virág borította. A süppedős gyalogösvény eme szépséges virágmezők között vezetett felfelé, egy erősen rozsdásodó vasajtóval lezárt barlang szája felé. Húsz méterrel anyám előtt jártam, és amikor felértem a barlanghoz, borzongva kukucskáltam be a lelakatolt vasajtóba fúrt, egy centiméter átmérőjű, kerek lyukak egyikén. Micsoda fantasztikus rémfilmeket lehetne ezen a helyen forgatni! - gondoltam magamban, és visszafordultam anyám felé, hogy ezzel kapcsolatban mondjak neki valami jópofát. Ámde ajkamra fagyott a szó, mert  szemem sarkából olyasmit vettem észre, amitől a vér meghűlt az ereimben. Kellett nekem rémfilmeket emlegetni, egynek máris a kellős közepén találtam magam. Tőlem bal kézre, egy mély vízmosás felett átvezető, gyalogosoknak épített, ívelt fahíd látszott, és az ennek karfájára hurkolt kötél végén egy akasztott ember himbálózott az őszi falevelekkel bélelt, kiszáradt meder felett! Nesze neked nyugtató, terápiás célzatú séta! A nagydarab, széles vállú, bőrkabátos férfi arcát szerencsére nem láthattam, mert a megboldogult éppen háttal volt felém, de a kötélen való lassú forgása közben előbb-utóbb felém fordult volna. Bár vonzott, hogy a torzultságukban árulkodó arcvonások láttán valamennyit kifürkésszek a félelmetes halál titkai közül, annyi lélekjelenlétem és józan eszem maradt, hogy idejében elkapjam róla a tekintetem. Okosan tettem. Rekedten odakiáltottam az egészből mit sem sejtve felém igyekvő anyámnak, hogy jobb, ha nem jön feljebb, mert egy akasztott ember lóg a közelben. Előttem van szegény anyám akaratlan reakciója, amint pihenve megtorpan és elképedt arcán átfut a bizonytalan sejtelem, hogy Úristen, a gyereknek már annyira agyára húzódott a baja, hogy halottakat vizionál ebbe a nyugalmas környezetbe? Hiába indultam felé, hogy távol tartsam a hátborzongató látványtól, sürgősen meg akart bizonyosodni afelől, hogy a fia még nem őrült meg egészen. Miután a saját szemével megbizonyosodott róla, hogy nem valami kóbor hallucináció áldozata vagyok (úgy láttam, ettől határozottan megkönnyebbült - jobban tartott az esetleges rémképeimtől, mint magától a halottól), sietős léptekkel indultunk az úttörővasút öt percnyire lévő állomása felé, hogy szóljunk valakinek, hívja ki a mentőket meg a rendőrséget, de ezzel elkéstünk. Félúton sem jártunk, amikor egy fiatal pár és két, hordágyat cipelő mentős tűnt fel szemből a fák alatt, s igyekezett arra, amerről mi jöttünk. A fiatalok nyilván előbb találtak rá a szerencsétlen emberre, s az ő értesítésükre kerültek elő a vöröskeresztesek. Mercedes rohamkocsijuk ott parkolt az úttörővasút épülete mellett, már a kék villogólámpa sem forgott. Néhány nappal később olvastam az egyik, a férfi tragédiájával elég hosszú cikk keretében foglalkozó újságban, hogy anyagi és magánéleti (szerelmi) gondok húzódtak az öngyilkosság hátterében. Egyébként valami magas pozíciót töltött be, igazgató vagy valami ilyesmi volt szerencsétlen.

 

  Apám és a pornókép:

 

  Apám ezen az amúgy is rohadtul nyomottra sikerült napon megint kimutatta a foga fehérjét. Tettével ezúttal kimondottan engem akart megalázni, mert a szüleim viszályában egyértelműen anyám pártjára álltam, s ez fájhatott neki. Alighogy anyámmal hazaérkeztem a kiborító, sokkoló látvánnyal (akasztott ember) elrontott kirándulásról, a még kellőképpen fel nem dolgozott eseménytől kábán a fürdőszobába mentem kezet mosni. Apám otthon tartózkodott, a konyhában evett csendesen, előtte egy kihajtott könyv, s alattomosan lapítva figyelte a hatást. A fürdőben felkattintottam a villanyt, kinyitottam a csapot, és belenéztem a tükörbe, hogy megnézzem, a durván felkavaró élmény után mennyire pocsék az arcszínem. Hát bizony betegesen fakó volt, de akkor fehéredtem el igazán, amikor észrevettem a falitükörhöz támasztott fekete-fehér pornóképet. Egyike volt a Laci haveromtól régebben kapottaknak. A fotók hónapok, ha nem évek óta az íróasztalom fiókjának legmélyén, tucatnyi füzet alá rejtve lapultak. Minden nagyfiúnak vannak rejtegetni való képei, csak nem mindegyik fog ki olyan apát, mint amilyen az enyém volt akkoriban. A férfi és nő szeretkezését a legszemléletesebb szögből felvevő képet lehetetlen volt nem észrevenni, annyira tudatosan szemmagasságban helyezték el. Anyám ebben a pillanatban lépett be a fürdőbe, ő is szeretett volna kezet mosni. Nem maradt időm a fotó eltüntetésére, úgyhogy azonnal kiszúrta. Dühödten lekapta a tükör alatti polcról, és kirohant vele a konyhában zabáló apámhoz, akit kiabálva lehordott a sárga földig, mondván, miféle rongya alak az olyan, aki kihasználva a betegeskedő fia távollétét, a holmijai között turkál, különben is, mit játssza meg magát, amikor fiatal korában ő sem vetette meg a hasonló képeket. És mondta, mondta a magáét, hogy csak úgy visszhangzott a ház. Apám már rég megbánhatta, amit művelt, de anyám még jó darabig nem hagyott békét neki. Anyám, ha érzi az igazát, igazán kitartóan és hatásos eszközökkel tud érvelni.

 

  K. Ágnes - 1975. június:

 

  A fárasztóan mozgalmasra sikerült tavasz után még el sem kezdődött igazán a nyár, de június elseje megint Laciék Vörös Meteorbeli nyaralójában talált. Egyelőre csak a két hétvégi napot töltöttem itt, de távlati terveim között szerepelt egy hosszabb itteni tartózkodás. Igazi nyári meleggel megáldott vasárnap délután volt, amikor is anyám vonattal elém jött Pestről, hogy együtt menjünk haza Kelenföldre. A töltésen csöndes beszélgetés közepette ballagtunk a túloldalra igyekvő utasokra várakozó kishajó kikötője felé, amikor figyelmem a szintúgy az anyja társaságában előttem haladó lányra terelődött. A helyes arcú, félhosszú hajú lány combközépig érő barna hasított bőr szoknyát viselt, felül rövid ujjú, citromsárga trikót hordott, s néha lopva hátrapillantott, mert ügyesen kiszúrta (ezeknek a nőknek, ha a bőrükről van szó, fecskeként cikázik mindenfelé a szemük), hogy gyakran felejtem rajta a szemem. Anyámnak diszkréten odasúgtam, hogy tetszik nekem az a kedves képű, szép mosolyú lány, de hiába, a kísérője miatt nem tudtam mit kezdeni vele. Gödre átérve, előttünk mentek fel a meredek lépcsősoron, és a szemeim majd' kiugrottak a helyükről, mert a leányzó - az akkori divatnak megfelelően rövid, úgynevezett mini - szoknyája alól kik-kivillant a halványkék bugyija széle. Aztán egy kis utcánál, a Béke útnál ők jobbra el, mi pedig egyenesen tovább, a vasútállomás felé. Reméltem, hogy látom még. 

 

  K. Ágnes - 1975. június 15.:

 

  Eltelt két hét, ez idő alatt Pesten akadt elfoglaltságom, nem jártam a monostori (szigetmonostori) Meteor felé. Aztán úgy alakult, hogy megint leutazhattam. Június tizenötödikét jelzett a naptár, s túl valami korai ebédfélén, üdítőt iszogatva, egyedül ücsörögtem a Meteorhoz közeli vendéglő napsütötte teraszán. Vége felé tartott a délelőtt, lehet, a távoli templomokban akkor harangoztak, egy biztos: kegyetlenül meleg, de gyönyörű nyári nap volt. A fénytörés délibábos remegéseket sugárzott a veszett hőségben kontúrjaira bomló folyótöltés sötétszürke aszfaltjára, ami fölött a gyermekkori emlékek szökött fekete pillangója csapongott fáradhatatlanul. Más senki és semmi. A kóbor kutya is másfelé került, rajtam kívül mindenki árnyékba húzódott a Nap heve elől. A Duna túlpartján fekvő Göd felől pöfögő komp alig egy perce küzdötte át magát a sebesen rohanó, csúnyán megáradt, a felszínén magával ragadott hordaléktól szennyezett Dunán. A kevés érkező utas közül mindössze egy tartott felém, a többiek, más és más irányba fordulva, szétszéledtek. A távolból lassan felém közeledőben a járásáról vagy az alakjáról mindjárt felismertem (de lehetett ösztönös megérzés is), hogy, kezében tömött cekkerrel, a két héttel korábban megtetszett lány sétál arrafelé. Megdobbant a szívem, hiszen dehogy felejtettem el, odahaza, Pesten naponta többször elém villant a képe. S lám csak, tényleg ő járt arra! Elhaladt a vendéglő terasza előtt, és amikor rövid időre felém fordította a tekintetét, a helyes arcán átsuhanó szép mosolya elárulta, hogy ő ugyancsak rám ismert. Az intésemre a terasz mögötti árnyékos épületből előkerülő pincérnél gyorsan rendeztem a számlámat, aztán a lány után eredtem. Mire kifizettem a tartozásomat, a leányzó jó negyvenméteres előnyre tett szert. A néptelen töltésen húzódó aszfaltcsík felett távoli, sötét és ezüstös víztócsáknak tűnő, csalóka foltokban vibrált a felforrósodott levegő, s olybá tűnt, mintha a cekkeres lány ezek között szlalomozott volna. Egyáltalán nem sietett, valószínűleg számított rá, hogy a nyomába szegődöm. Amikor a közelébe értem, a háta mögül utána szóltam, hogy várjon már meg, minek az a nagy rohanás. Eléggé hülyén indítottam, a teli hassal való loholástól a hangom is nyűgösen csenghetett, de a spontán beszólás bejött, a lány nem sértődött meg, sőt készséggel megtorpant és bevárt. Mellé érve bemutatkoztam, ahogy illik, s miközben átvettem tőle a szatyrát, érdeklődésemre elárulta, hogy K. Ágnesnek hívják, született 1956. október 11-én, nincs testvére, s a túlparti Alsógödön él a szüleivel. 

  (Nagyot néztem volna, ha ekkor valami prófétai hajlammal megáldott ember határozottan állítja, hogy ezt a csinos lányt csaknem napra pontosan hét (!) év múlva feleségül veszem, és idővel szül nekem két stramm fiúgyermeket. Aztán tizenkilenc (!!) év házasság, azaz összesen huszonhat (!!!) év hosszú ismeretség után elválunk. Illetve elválik. Abban a percben ez utóbbit hittem volna legkevésbé.

  Borzongatóan izgalmas belegondolni, mennyi mindennek kellett addig úgy, és csakis kizárólag úgy alakulnia az életünkben, hogy létrejöhessen kettőnknek ez az idővel újabb generációt, vagyis a fiainkat eredményező találkozása. Születésünk percétől fogva minden egyes cselekedetünk lényegében azt a célt szolgálta, olyan irányba terelte mind Ágnes, mind az én lépteimet, hogy a végén, illetve a kezdetkor összefussunk. Ott, ahol meg volt írva, s olyan körülmények között, ahogy annak lennie kellett. Mert, ha például Ágnes és én nem ugyanabban az időben, ugyanarra a hajóra akartunk volna szállni, akkor alighanem minden másként történik. Idővel ugyan biztosan mindkettőnknek születtek volna gyermekei, de Ágnes estében más férjtől, az én esetemben más feleségtől. Ha, tegyük fel, attól a bizonyos másik asszonytól ugyanúgy két fiam születik, akkor nagy valószínűséggel éppúgy a Levente és a Csaba keresztnevet kapják, tehát lett volna Miski Levente és Miski Csaba. Pusztán a játék kedvéért tegyük fel, hogy Ágnes egy Karas Béla nevű fiatalember hitvese lesz, s nekik is összejön a két fiú. Ők alighanem más utónevet kapnának, s akkor most az én részemről lenne Miski Levi és Miski Csabi, Ágnesék oldalán pedig ott állna pl. egy Karas Ádám és egy Karas Bálint. Ugye, most mennyire idegenül hangzik e két utóbbi név, pedig megtörténhetett volna. Igen, történhetett volna így is. Nem sokon múlott. És akkor a két család, mármint a Miskik és a Karasok mit sem sejtenének egymás e világi jelenlétéről. És Ágnessel már rég elfelejtettük volna egymást, mint ahogy az utolsó emlékfoszlánya is feloldódott volna annak a réges-régi röpke szemezésnek, amit anyáink társaságában lopva megejtettünk a töltésen, útban az áradó Duna vizén ringatózó kis hajóállomás felé. De a mi történetünk úgy volt megírva, hogy találkozzunk, s ennek komoly folytatása legyen. Mondhatnám, s ezzel nem állítanék valótlant, hogy megkérdezésünk nélkül rendeződött el a sorsunk. Olyan parancsot teljesítettünk, amit nem hallhattunk, nem is lehetett róla tudomásunk, mindazonáltal követtük a kimondatlan utasításokat. Mint ahogy bárki más tette, és teszi hasonló helyzetben. S hiába, hogy akkor és ott eszünkbe sem jutott, ettől függetlenül azzal a néhány kutató-felmérő-beszédes pillantással kiválasztottuk egymást, azok voltak minden elkövetkezendő események elindítói; a későbbi nagy, közös utazások éppúgy ebből a néhány másodperces, sorsdöntő kiindulási pontból erednek, mint ahogy a gyermekeink is gyakorlatilag ennek az első, néma üzenetváltásnak köszönhetik létezésüket. Szóval, régóta nem hiszek a véletlenekben; vallom, hogy az ember számára belátható, felfogható világban minden mindennel összefügg, s csak az emberi ismereteknek és a fantáziának van határa, különben minden megy a maga jó előre kiszámított útján.)

  Bő tízperces séta keretében elmentem vele a felső és alsó szintre tagolódott kertjükig, amin akkoriban semmilyen stabil, tartós építmény nem állt, talán csak egy négyszemélyes kempingsátor virított a füvön. De lehet, hogy még az sem, és valójában néhány nappal később került felállításra. A környék messze nem volt annyira beépítve, mint manapság, és a felső kertrész előtt húzódó kocsiutat sem borította aszfalt. Mi tagadás, eléggé sivár képet nyújtott a telek szűkebb és tágabb környezete. Mindenütt kiégett fűvel vagy kókadt gazzal felvert üres telkek sorakoztak, ritka volt közülük, amelyiken legalább egy kezdetleges fabódét lehetett látni. Viszont éppen a szomszédban egy terméskőből rakott, befejezetlen ház állt. Valamint egy vagy két földúttal odébb működött egy megfelelően felszerelt kis maszek ABC, a későbbi kintléteink alkalmával onnét hordtuk az enni- és innivalót. A ronda, vízfejű hidroglóbusznak akkoriban híre-hamva volt. De a megismerkedésünk napján a környék infrastrukturális hiányosságai a legkevésbé sem zavartak minket abban, hogy amíg Ágnes az alsó szint kertjében tett-vett (talán locsolt, gazt ritkított, zöldborsót szedegetett), ott nyüzsögjek a nyomában, és beszélgessünk egymással. 

  Itt egy kis filmszakadás következik, mert egy csomó közbülső, apró dologra nem emlékszem, de arra nagyon is, hogy egy hónap sem telt el a megismerkedésünk óta, és amikor már biztosak voltunk benne, hogy szívesen vagyunk egymás társaságában, Laciék forró faházában lefeküdtünk egymással. Lámpalázamban annyira görcsöltem, hogy első nekifutásra nem jött össze a dolog, a beiktatott rövid szünetet követően azonban már sínre kerültek a dolgok.

 

  A gödi franciák nyomában:

 

  Újabb hónap múlhatott el (lassan kifelé mentünk a nyárból), amikor egy hétvégén újfent egymagam voltam Laciék nyaralójában, s az akkorra állandó barátnőmmé avanzsált Ágnes egy korábbi telefonálás alkalmával hangsúlyosan felhívta a figyelmemet, hogy egész este egyedül lesz otthon, mármint Gödön. Nem tudom, hová mentek a szülei (valószínűleg a horányi telekre, ám lehet, hogy a szentendrei rokonokhoz), de ez nem különösebben érdekes. A késő délutáni komppal átkeltem a gödi oldalra (hogy én mennyire szerettem ezeket a gyermekkoromra emlékeztető, hűvös vízszagú, dunai kompozásokat!). Az akkor még virgonc, ámde élete delén rég túljutott, láncon tartott Füle kutya (Ágnesék feltűnően pulinak látszó, de egyértelműen keverék házőrzője) rekedtre ugatta magát miattam (szegény asztmás volt), de aztán máris bent találtam magam a Béke út 9-es számú ház (egy államosított, és a beköltöztetett családok közt felosztott kastély) megfelelő lakásában. K.-ék kétszobás lakása a zegzugos kastélyépület hajdani könyvtárszobájából lett kialakítva.

  Egy óra sem telt el a megérkezésem óta, és - hogy finoman fogalmazzak - ismét egymáséi lettünk, most első ízben a lány előtérből nyíló szobájában, Ágnes privát ágyán. Ahogy bizonyos jelekből addig is gyanítottam, a megtévesztően szolid, kislányos külső meglehetős temperamentumot rejtett ("angyali" ártatlanság a külvilág felé, "ördögi" rafináltság a paraván takarásában), s nekem tetszett a nem tudatos, ám annál izgalmasabb csalásban rejlő kettősség. A kedves képű, meleg hangú lány kétségkívül rajongott a szexért, mint ahogy az is kétségtelen, hogy nem én voltam élete első komoly kapcsolata. Később, amikor a viszonyunk öltött már annyira bizalmas jelleget, hogy megengedhettük magunknak az őszinte szót, magától elmesélte, hogy előttem egy helybéli fiúval járt, aki, nos, maradjunk annyiban, sok mindenre (eleinte sokra, aztán mindenre) megtanította. (Jut eszembe, az Ágnes név jelentése, tűnjék bármennyire mókásnak: szent, tiszta, szemérmes, szűzies.) Ezt azonban egyáltalán nem bántam, már csak azért sem, mert túl a viszonylag gyorsan lezajló, hagyományosnak nevezhető aktuson, bónuszként olyan orális kényeztetésben volt részem, amilyet addig nem volt módom megtapasztalni. Már csak azért sem, mert addig senkivel nem csináltunk ilyet. Az időközben besötétedett szobában szó szerint csillagokat láttam a gyönyörtől. Igaz, addig mindössze egyetlen nő - a szüzességemet elvevő S. Ildikó - akadt az életemben, akivel ágyba bújtam, ám vele minden esetben a klasszikus felállás szerint közösültem. Ildi esetében a kézi vezérlésű előjátékot - a "járt utat járatlanért el ne hagyj" ostoba elvének betartásával - átlagos, majdhogynem szégyenlős szeretkezés követte. Rövid lebegés, semmi extázis. Nem úgy Ágnessel! Amint a sötétben megéreztem, hogy puha szájával egyre lejjebb araszol a testemen, szinte megdermedtem a döbbenettől, mert azonnal tudtam, mire készül. Egy pillanatra el sem hittem, hogy nem álmodom a történteket, s hogy a vetett ágy kamaraszínpadán zajló kétszereplős előadásnak én vagyok az egyik kulcsfigurája. Hihetetlennek tűnt, hogy az eset velem esik meg, s végre valóra válik, amiről addig legfeljebb ábrándoztam. Azt hiszem, néhány korábbi példából kellőképpen kitűnik, mennyire szégyenlős, gátlásos gyereknek számítottam (már ha nem volt bennem szesz, csakhogy a szívpanaszaim legelső jelentkezése óta, azaz 1974 júniusától kezdve nem ittam egy korty alkoholt sem), minél fogva minden kíváncsiságom ellenére kissé húzódoztam a számomra szerfelett merésznek tűnő kezdeményezéstől. Ám egy ponton túl nem volt kecmec, a talán éppen a megilletődöttségemből eredő visszafogottságomtól bepörgött Ágnes ellentmondást nem tűrően magához ragadta az irányítást, s nekem nem maradt más dolgom, minthogy a sötétség jótékony leple alatt szendén irulva-pirulva átadjam magam az elkövetkező mesés élvezeteknek. Merthogy nem tagadom, fantasztikus, életem egyik meghatározó erotikus élményében volt részem akkor este. Orális úton akkor rendeztek le először, és épp az ország egyik legértőbb száját fogtam ki! Azért, mielőtt megfeszült testtel elélveztem volna, úriember módjára tettem egy bágyadt kísérletet, hogy felrobbanni készülő ágyékomat kimenekítsem a dolgos szájából, azonban nem engedett meglógni, és felrepített a hetedik mennyországba. A nagy érzéstől majdnem ott ragadtam.

  Újabb óra elteltével a nehéz, fülledt ködbe burkolózott, csendesen locsogó, a távoli tájak nagy esőzései miatt permanens áradásban lévő Duna partján ácsorogva, a jóleső gyengeségtől remegő lábakkal, egymagamban vártam a túloldalról érkező, aznapi utolsó kompra. Az öregurasan zsörtölődő vízen ringatózó kikötő bádogernyős lámpájának vérszegény izzója körül megszámlálhatatlan éjjeli bogár repkedett, s az egész, követhetetlenül cikázó lepkekavalkádra álomszerű, opálos elmosódottsággal borult a vén folyó által kilehelt párás fényudvar. Az angyalarcú, szorgos kis Ágnes derekasan elintézett, alig maradt jártányi erőm, de ez nagyon imponált nekem, mert amíg elmélázva visszagondoltam a magam mögött hagyott boldog órákra, abban a tévhitben ringatóztam, hogy most aztán igazán férfi lettem, aki mindent tud a testi szerelemről, tisztában van az összes bevethető fortéllyal. Hah, én balga! Honnan tudtam volna, hogy most jön a java? A Meteorban kivágott fatörzsként, vagy inkább kiütött bokszolóként zuhantam az ernyedt testemet magába szippantó ágyba. Minden porcikám sajgott, de valahogy mégsem kellemetlenül, hanem mintha mindenütt gyengéden csiklandoztak volna. Még jó, hogy néhány napja egyedül laktam a faházban, legalább nem kellett beszámolót tartanom Lacinak az elmúlt órákról. Bár az a gyanúm, erre úgysem maradt volna szuflám.

 

  Ágnessel végigszeretkezzük a nyarat:

 

  A Laciék faházában megesett első aktust követő hétvégék (amikor a szülők rendszeresen kijártak a horányi telekre, és ezzel egyidőben menetrend szerint megérkeztem a pesti személlyel, amit már régen nem gyerekkorom 424-es gőzöse, hanem "modern" dízelmozdony húzott) zömmel a fülledt erotikáról szóltak. Temperamentumos kis barátnőmtől az újdonságok valóságos arzenálját felvonultató, kemény kiképzésben részesültem, de olyanban, amire ha rágondolok, ma is megnyalom a számat. Ágnessel a tüskés akácosban (ahol Ágnes csupaszon világító fenekét a földön szanaszét heverő tövises ágak, az enyémet pedig a szadista domina - merthogy nőstény - szúnyogok böködték véresre), Ágnessel a sóderes Duna-parton, Ágnessel a széltől zizegő kukoricás legsűrűbb mélyén. Ágnessel a... szóval, mindenütt. Nem mentegetőzöm, nem magyarázkodom. Miért is tenném? Nagyon fiatalok voltunk, és minden alkalmat megragadtunk, hogy habzsoljuk a jót. Nekünk volt igazunk, mert mikor máskor, ha nem ilyenkor, ebben az illúziókkal átitatott csikó életkorban kell szívvel-lélekkel szeretni? 

  Később valahonnan képbe került Ágnes gyerekkori barátnője, Petruska (ez a vezetékneve, ami különben szláv eredetű és petrezselymet jelent, a lány keresztneve időközben kiment a fejemből). Petruska (Petrezselyem) természetesen Alsógödön, az állomás közelében, a sínek keleti oldalán lakott. Ágnes elmondása szerint Petruska apjáéknak régebben összejött a lottón egy négyszázezret érő négytalálatos, abból a nyereményből vették a családi házat. Ágnest elkísérve, egyszer-kétszer jártam náluk. Petruskának volt egy ez idő tájt felszedett barátja (aki később a férje lett), s felmerült az ötlet, hogy négyesben töltsünk el egy éjszakát a horányi telken lévő négyszemélyes sátorban. Az ötletet tett követte, s egy csillagfényes estére kiköltöztünk a telekre. A két részre osztott, belül ponyvafallal elválasztott sátorban nagy élet folyt akkor éjjel. Nem, nem, semmi gruppenszex. Én Ágnessel az egyik rekeszben, Petruska a barátjával a másikban, egymástól alig fél méterre. Ha az a telek mesélni tudna...

 

  Ágnes apja, Józsi bácsi:

 

  Véget ért a nyár, de nem úgy a kapcsolatom Ágnessel. Egyre jobban összemelegedtünk. Vonattal minden nap feljárt Pestre (eleinte vizsgázni, később meg már dolgozni), így alkalmunk nyílt hetente többször találkozni. Időnként kilátogattunk a honvédség margitszigeti csónakházában gondnok Józsi bácsihoz, Ágnes apjához. Jóska bátyám tavasztól őszig, amikor is téli pihenőre az újpesti kikötőbe vontatták a csónakházat, az emeleten működő zsalugáteres irodájából igazgatta a lehorgonyzott, drótkötéllel kipányvázott vízi sportintézmény életét. Párszor alkalmam nyílt akcióban látni a feje búbján kis kötött sapkában (ami a fazonjával távoli rokonságot mutatott a vallásos zsidók sábeszdeklijével), felsőtestén ujjatlan, halászhálószerű trikóban, térdig érő, zászlóként lobogó gatyában, meztelen lábain vékonyra kitaposott papucsban, meglehetős határozottsággal intézkedő öregfiút, amint a raktérben felhalmozott karcsú evezősök közül kiadja a megfelelőt, vagy éppen átveszi valamelyiket a folyóról visszatérő srácoktól. Jóska bátyámnak alighanem volt ott valami szerényebb lakrésze, éjszakai kuckója, hiszen nem mindennap járt haza Gödre. Azt hiszem, huszonnégy órás szolgálat után járt neki egy negyvennyolc órás pihenő. Nem igazán értem, mit kellett volna kipihennie, mert ahogy közelebbről elnéztem, az a "munka" inkább kellemes elfoglaltsággal egybekötött nyaralásnak tűnt. Jóska bátyám ezzel az állással megfogta az Isten lábát. Nekem mindjárt elsőre megtetszett a fenti teniszpályáktól a vízpartig ereszkedő lépcsősor aljának támasztott hosszú pallón át megközelíthető, békebeli hangulatot árasztó csónakház húszas-harmincas évekre utaló stílusa, ami körül csobogva-locsogva szaladt el a rendszerint hordalékos-uszadékos Duna szürkészöld színű, hűs leheletű, számomra kellemes szagú vize. Azóta a csónakházat, mint megannyi honvédségi ingatlant és ingóságot (el)privatizálták. Ismereteim szerint, alapos átalakítást követően a budai rakparton, nagyjából a Parlamenttel szemben találtak számára új helyet, ahol úszó szálloda lett belőle. 

 

  Vége a hatodik résznek