ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                          írta Miski György

 

                                              Ötödik rész

 

  Irén és Kati, végül Kati:

 

  Aztán, a szabott munkarendjét nagy unalmában folyton felrúgó sors kifürkészhetetlen akaratának köszönhetően mégsem Irén, hanem Kati lett a szívem választottja. Történt mégpedig, hogy mire legközelebb a lányok társaságába kerültem (eltelhetett néhány nap, talán egy-két hét), megbízható forrásból származó információ révén tisztázódott, amiről addig nem tudtam, hogy tudniillik Irénnek van már választottja, s az nem én volnék, hanem a lépcsőházukban lakó, amúgy szintén Gyuri keresztnevű srác. (Gyurival és Irénnel megtörtént, aminek - papírforma szerint - Katival és velem is meg kellett volna történni: összeházasodtak és gyerekeik születtek. Anyám budafoki lakásától nem olyan messzire, légvonalban legfeljebb két kilométerre, csöndes környéken, családi házban élnek.) A várakozással ellentétben cseppet sem bánkódtam a dolgok ilyetén fordultán, és azt is megmondom, miért. Így utólag persze könnyű okosnak lenni, de ez mit sem változtat a felismerés igazságtartalmán: azért nem bántott Irén választása, mert valójában mindkét lányt ugyanúgy szerettem. S hogy az egyikről kiderült, hogy foglalt a szíve, sebaj, amíg szabad a másiké. Nem az utólagos magyarázkodás, a visszamutogatós önigazolás kényszere mondatja velem, de Katit egy fokkal szebbnek láttam az ikertestvérénél, ráadásul a hangjával is minden rendben volt.

  A lányok egyébként női fodrásznak tanultak, egymáshoz képest fordított műszakban tanonckodtak ugyanannál a kelenvölgyi férfi mesternél, s egyetlen délutánt sem hagytam volna ki, hogy Kati elé kerekezzek a bicajommal. Tíz percnyi kényelmes pedálozás után értem a lágy emelkedőnek futó Bazsalikom utca női fodrászatához. A forgalommentes kis utcán, ahová jó, ha ötpercenként betévedt egy gépkocsi, a húsz méterrel odébb álló telefonfülke mellett türelmetlenül toporogva, az utolsó három percben öt másodpercenként a karórámra sandítva, kivártam az öt órát, amikor a tanulólányok munkaideje lejárt (a boldogságtól ordítani tudtam volna, amikor a nyíló ajtón végre kilépett Ő, s láthatóan megörülve nekem, mosolyogva, lelkesen felém integetett), és a vázon magam elé ültetett Katival robogtam hazafelé. Illetve, olyan nagyon nem robogtam, sőt inkább igyekeztem a földszintes házakkal szegélyezett kerülőutakon haladni, ezzel is húzva az időt, hadd legyen minél több a boldog együttlét perceiből. Istenem, azok a hazafelé tartó, meghitt pillanatoktól emlékezetes, szívrepesztően szerelmes biciklizések! Minden percük színaranynál értékesebb ajándékai életemnek. A kerékpár vázán előttem oldalt lógatott lábakkal helyet foglaló, s a napsütötte, finoman illatozó meleg hajára, meztelen nyakára, a szemből jövő széltől hűs arcára adott futó csókjaimtól vidáman hátraforduló, nedvesen csillogó hófehér fogakkal felém nevető lány (de micsoda gyönyörűséges lány!) hálás viszont csókjait, puha szájának kapkodó érintéseit, de még a nyakam köré font karját rejtő, vörös bolyhú pulóverének csiklandós cirógatását is, mind-mind a szemem, orrom, fülem és bőröm, vagyis az összes érzékszervem idegvégződéseinek csapdájába rejtve hordom életem végéig. Ó jaj, mégis miféle, az egymásra rakódó évtizedek viszontagságain örökösen felülkerekedő, megfakulatlan, erős érzés ez, hogy évtizedek távlatából még mindig ennyire élesen - és édesen - fájnak a felidézett emlékek? Soha el nem múló szerelem, olyan, amilyen igen ritkán adódik - ha egyáltalán adódik - az ember életében. Becsülöm is. 

 

  A túlzásba vitt szerelem hátrányai:

 

  Annyira szerettem és ebből adódóan oly mértékben tiszteltem a lányt, hogy az már túlzásszámba ment, s végül ez a végletesen nagy érzés lett a vesztem. Merthogy a másik Gyurka az ő Irénjével már réges-rég meglépte a szerelem összes lépcsőfokát, amikor Katival én még mindig a gyerekesen ártatlan titkos kézszorításoknál tartottam, s gondolom, a lányok esténként megosztották egymással a fiúikról szerzett tapasztalataikat. Katit nem mertem "komolyan" megcsókolni sem, nemhogy radikálisabb lépéseket tenni, mert egyrészt rögeszmésen féltem, hogy emiatt elveszítem, másrészt gondolatban előre reszkettem tőle, hogy ha mégis eljutunk a testi szerelem gyakorlásáig, mi lesz, ha lebőgök nála? Márpedig ez utóbbi eshetőségnek igenis volt realitása, mivel bensőm oly mértékben tiltakozott a rajongásig imádott lány bármiféle intim pózban való elképzelése ellen, hogy alkalmanként, ha afféle kamaszkori spontán merevedésem támadt, mindjárt lelohadtam, ha fantáziám Kati testét akarta beerőszakolni egy szexuális jellegű cselekménysorozatba. Az a lány nekem az összes szentnél szentebbnek számított, és - sajnos - éveken át úgy is bántam vele. A tiszta lelkületű kereszteslovagok letűnt korában a nemes hölgyek minden bizonnyal kegyes elismeréssel adóztak volna szemérmes (mamlasz) tartózkodásomnak, de a huszadik század felgyorsult életvitelű második felében inkább a kevesebb visszafogottságot díjazták a lányok. Erre az axiómára későn jöttem rá. Pirulva emlékszem egy évekkel (!) később megesett, ezzel a témával kapcsolatos, számomra roppant kínos beszélgetésünkre. Nyár végi este volt, s az augusztusi égbolton nagy ritkán elhúzó hullócsillagokat figyelve, csöndesen ültünk egymás mellett a lakótelep elnéptelenedett parkjának egyik padján. A meleg miatt kitárt ablakok behúzott függönyei barátságosra szűrték a szobák és konyhák lámpafényeit, a színes sötétítőfüggönyök vászonfalai mögött, akárcsak valami középkori kínai színház misztikummal átszőtt előadásán, néma emberi árnyak suhantak oda-vissza, sokan már biztosan vacsorához készülődtek vagy tévéztek, szóval a kelenföldi kolónia élte átlagos esti életét. Társaink távolabb beszélgettek egymással, úgyhogy nem hallhattak, talán nem is figyeltek minket. Néhány percre elfeledkeztek rólunk. Kati egészen hozzám bújt, szelíden átkarolta a vállamat, és roppant tapintatos formában előadva valami olyasfélét súgott a fülembe (egészen parányi panaszos árnyalattal a hangjában), hogy nagyon szép tőlem, amiért annyira szeretem, s higgyem el, a maga részéről éppen így érez irántam, de ettől függetlenül, miért nem bánok vele úgy, ahogy általában a fiúk szoktak a lányokkal? Szemlesütve kérdeztem, noha tudtam a választ: végül is, mit ért ezalatt? Hát csókolózást, miegyebet. A miegyébre nem volt erőm rákérdezni, mert Katival kapcsolatban már a csókolózás gondolata is kisebb szentségtörésnek számított. Nem tudom, mit válaszoltam, ha ugyan válaszoltam. Nagy volt már akkor is az Isten állatkertje, és én voltam benne a legjámborabb barom.         

  A lányok apja, Ernő bácsi:

  A lányok szüleivel ritkán találkoztam. R. Ernő, az apa, középtermetű, vastag, de nem kövér, erős embernek látszott. Majd' kicsattant az egészségtől. Kedveltem a bölényfejű, göndör hajú, mély hangú, ugyanakkor halk szavú, becsületes embert. Barna szemeiből kiegyensúlyozottság és derűs nyugalom áradt. Azt hiszem, a Hengermalom úti felvonógyárban dolgozott, villanyszerelőként. Egy intelmére - ami sajnos éppen az ő esetében nem jött be, sőt - tisztán emlékszem. Sugárzó arccal ült az erkélyük egyik fonott karosszékében, kezében egy tábla megkezdett Boci tejcsokoládéval. Körülötte a két virágszál lánya, valamint P. Gyurka és szerénységem adta a díszőrséget. Ernő bácsi felemelte vaskos mutatóujját, és brummogó hangján atyailag felhívta a figyelmünket a napi csokoládéevés felettébb egészséges, ennélfogva szükséges voltára. Merthogy mennyi kalória, vas és sok-sok értékes ásványi anyag található tízdekányi tejcsokiban. Ő mindennap megeszik egy táblával, fűzte hozzá elégedetten, s tettel hitelesítve az elmondottakat, újabb darabkát dobott a szájába. Tisztelettel hallgattuk végig, de azért lefogadom, hogy a reklámízű szónoklattól egyikünk sem szerette jobban a csokit, mint addig. Sok-sok év múltával - addigra családunk minden tagja szétszéledt Kelenföldről - a lakótelepre nosztalgiából vissza-visszatérő anyám döbbenten hallotta az utcai sétájában őt megállító Irén nénitől (a lányok édesanyjától), hogy férjének, Ernő bácsinak olyan magasra ugrott a vércukorszintje, hogy a súlyos cukorbaj érszűkületet okozott a lábában, amit végül amputálni kellett. Belesápadtam az anyám által közvetített hírbe, mert magam elé képzeltem azt az életerős, jószívű embert, amint mankóra támaszkodva, fél lábon ugrálva közlekedik az utcán. Egy évvel később anyám még rosszabb hírt közölt velem: Ernő bácsi másik lábát is leszedték a cukorbetegség okozta érszűkület miatt. Kerekes tolószékkel közlekedik, az autójukat az asszony vezeti. Csúnyán elkáromkodtam magam, mindenfélét kívánva az égieknek, akik megint bebizonyították, hogy gonoszság dolgában semmivel sem maradnak el a maguk képére kreált teremtményeiktől, az emberektől. (Ernő bácsi ezt követően egy-két éven belül meghalt.)

 

  A lányok anyja, Irén néni:

 

  Irén néni kissé rideg, kimért asszonyként maradt meg bennem. Ritkán találkoztunk, tehát megeshet, hogy alaposan félreismertem, és korán ítélkeztem felőle. A nyomokból következtetve, fiatalabb éveiben (jó vicc!, az 1970-es évek elején legfeljebb a harmincas éveinek végén járhatott, én meg úgy beszélek róla, mint egy koros matrónáról) igen csinos, szép arcú, jó alakú nő lehetett. (A felsorolt tulajdonságok alátámasztására a lányainál perdöntőbb bizonyítékra nincs szükség.) Tulajdonképpen egy félresikerült, meggondolatlan gesztusa hagyott bennem nem vastag, mindazonáltal mélyen ülő tüskét. Nem nagyon fájdalmasat, csak éppen kellemetlenül sajgót. A szervezetem a mai napig nem lökte ki magából. Történt, hogy szívszerelmemet, Katit keresve becsöngettem hozzájuk, s Irén néni az ajtó közelében lehetett, mert ő nyitotta ki. Alighogy köszöntünk egymásnak, a hangomat meghalló Kati máris előpenderült a hátsó szobából, és miközben a viszontlátás feletti örömében a nyakamba ugrott (hiszen olyan régen, előző nap láttuk utoljára egymást), játékosan beletúrt a különben is zilált, fésűt ritkán látott hajamba. Fiúknál akkor a szertelenül loboncos hajviselet divatja járta. Minél kócosabb volt valaki, annál menőbbnek számított a sérója. A még mindig ott tébláboló Irén néni, akárha akkor találkoztunk volna először, idegenkedő, szúrós pillantással végigmért, s a többszörösen dúlt frizurám láttán epésen megjegyezte, hogy jé, azt hitte, paróka van rajtam. Nem volt abban a rövid kiszólásban csipetnyi humor sem (ha igen, akkor én nem voltam eléggé fogékony rá), annál több rosszmájúság. Ünneprontó megjegyzése rosszabbul esett, mintha ok nélkül képen teremtett volna. És éppen Kati előtt akart égetni! De lehet, hogy látva a lánya irányomban kimutatott, erős érzelmekről árulkodó reakcióját, spontán módon kitört belőle az anyai féltékenység. Akárhogy is, ezzel a rossz ízű elszólásával egy életre "belopta" magát a szívembe.

 

  Laci haverommal az ablakban:

 

  Hiába, hogy olyan málén viselkedtem Katival, mint nővel szemben, azért a természetes nemi ösztönök kitartóan dolgoztak bennem is. Az egy szinttel alattam lakó Laci haverommal (Mitzki László) számtalan nyári éjszakát töltöttünk az ablakban (a félreértések elkerülése végett: én a hetediken, ő meg pont alattam, a hatodikon) azzal, hogy távcsöveink segítségével bekukkoltunk a házunkra merőlegesen álló szomszéd épület lakásaiba. Ha felfedeztünk valami említésre méltó jelenetet, önzetlenül megosztottuk a másikkal, mert hát ugye, a barátság kötelez. Amicitia semper cara est - a barátság mindig szép (dolog), tartja a latin. Tudom, nem tartozik az úri eljárások közé mások életét titkon meglesni, de hát mit számított az íratlan etikett malasztja, amikor fejlődésben lévő, kamaszkori szervezetünk úgy átitatódott hormonokkal, hogy a legyet is meg tudtuk volna hágni röptében. Forró nyári hétvégéken, úgy este tíz tájban, a tévé esedékes nagyfilmjét követően, lakótelep-szerte vágni lehetett a tücsökciripeléstől hangos étert elárasztó erotikát. Az ablakainkból szép, míves dolgokat figyelhettünk meg (évtizedek tapasztalatával a hátam mögött bátran kijelenthetem, az élet ezen területén nincs új a nap alatt, az emberek akkor is azt csinálták, amit manapság), a kényes részek kitakarása nélkül, vágatlanul élvezhettük a szemünk elé táruló musztert, cenzúrázatlanul gyűjthettük az elméleti tapasztalatokat. Zongorakíséret vagy feliratozás nem járt a régi idő moziját idéző némafilm mellé. Az össznépi bacchanália nagyjából éjfélig tartott, addigra kiürültek a teli tárak, helyükre kerültek a korábban lázas sietséggel lerángatott hálóingek, baby-dollok és gatyák, s a huncutkodásban elfáradt jó nép kielégülten álomra hajtotta a fejét. És is ágyba dobtam magam, s miután tapasztalatból tudtam, ha most nem könnyítek magamon, akkor hajnalig bámulhatom a félhomályos szobám falait, tehát a legkézenfekvőbb megoldást választva, maszturbáltam egy kiadósat, aztán bevertem a szunyát. Hát, többek közt így, a magam bőrén tapasztalva gyűjtöttem a szexualitással kapcsolatos elméleti és gyakorlati információkat. Hiába, akkor még az igazán ártatlannak tekinthető Playboy magazin is tiltott árucikknek számított kicsiny hazánkban, a képmutató felnőttekkel pedig egyenesen lehetetlen lett volna ilyesmiről beszélni. Mindenki homokba dugta a fejét, hiszen ha nem látjuk a gondot, akkor az nem is létezik - legalábbis a struccpolitikát szívesen alkalmazók kódexe szerint. Valamit tennünk kellett az állami szintű szexuális elnyomás ellen. Leskelődtünk tehát, utána pedig, jobb ötlet híján, követtük a bibliai Onán "bűnös" példáját.

 

  A pornóképek: 

 

  A nemi élet ezernyi rejtelme közötti eligazodásban nagyban segített, hogy Laci haverom mostohaapja, Sz. László, Klári néni (Laci édesanyja) második férje elég nagy disznó (na, fogalmazzunk szelídebben: kujon) volt, emellett pedig amatőr fényképész, aki olykor elfelejtette (az esetek gyakoriságából következően nem lehetetlen, hogy szándékosan) kulcsra zárni a fürdőszobájuk sötétjében saját kezűleg előhívott felvételeket is tartalmazó fotósszekrényét. Akár volt benne szándékosság, akár nem, végül is jót tett velünk, mert máshonnét aligha szerezhettünk volna be annyi értékes információt. A "véletlenül" meglelt, több száz fekete-fehér pornókép áttanulmányozásával mindenesetre választ kaptunk a testiséggel kapcsolatos kérdéseink többségére; a fényképek részleteinek guvadt szemű kielemzése nagyban hozzájárult elméleti tudásunk magasabb szintre emelkedéséhez. Néhány hét múltán kandidátusi vizsgát tehettünk volna elméleti szexológiából (nem tudom, létezik-e ilyen tudományág, ha nem, akkor gyorsan ki kell találni), csak hát ugye, a gyakorlat... Az a hőn áhított, fránya gyakorlat, az bizony sokáig hiányzott. Túlontúl sokáig. A Katival évekig tartó kölcsönös szerelem idején is kialakultak más (kevésbé tisztelt) lányokkal baráti mellékszálak, amik kimondatlanul is azt a célt szolgálták, hogy mindkét részről tapasztalatokat gyűjtsünk a nemiségről. Úgyhogy, ilyenkor nyúlkáltunk, ahová lehetett, gyúrtuk és gyömöszöltük, amit hagytak magukon a lányok, de egy bizonyos ponton, akárha összebeszéltek volna, egyiküknek sem akarózott túllépni.

  Éveken keresztül ilyen viharos érzelmi körülmények között vergődtem; amelyik lány kimondottan szerette volna csinálni velem, azzal nem vitt rá a lélek, visszatartott valami elfajzott, idő marta, ostoba lovagi mentalitás, a többiek pedig kísérleti terepnek számítottak, akikhez, bár kedvesek és zömében csinosak, szépek voltak, érzelmileg alig volt közöm. (Kati mellett? Ugyan már!)

 

  Kati dűlőre vinné kettőnk dolgát:

 

  Pedig Kati tényleg mindent megpróbált, hogy elmozduljunk a holtpontról, s végre valahára dűlőre jussunk kettőnk dolgában. Nem tudom, hogyan érte el, de egy szombat estére és éjszakára elintézte, hogy egyedül maradjon a lakásukban, ám mivel minden az utolsó percben dőlt el, bőven benne jártunk az estében, mire értesíteni tudott a klassz hírről. Nagyjából tudtam, mire számíthatok, ha elfogadom a lelkes invitálást, márpedig az egymás életében betöltött kivételes szerepünk szerint nem tehettem mást, mint elfogadtam. A fő problémát most meg az okozta, hogy Kati kissé későn, este nyolc után szaladt át szólni, és nem volt időm, hogy otthon feltűnés nélkül megfürödjek és tisztát vegyek magamra. Ha csak egy-két órával előbb tudomást szerezhettem volna a soha vissza nem térő lehetőségről! Egészen biztosan tudom, hogy akkor másképp alakul az életem. Az elkövetkező események részbeni megértéséhez kicsit ismerni kell azt a prűd kort, ami prűddé tette a benne élők többségét. (Többségét, mert azért nem mindenkit sikerült beterelni a hatvanas-hetvenes évek fordulójára jellemző, általánosan elterjedt álszemérem nyálas hálójába.) Ha a remek hírrel átsiető lány távozása után belevetem magam a kádba, és húsz perccel később, friss ruhába öltözötten távozom otthonról, az majdnem egyenértékű lett volna azzal, hogy beszólok a maguk szobájában tévéző szüleimnek: néhány óra múlva jövök, átugrom megkefélni Katit, sziasztok! A lány váratlan, esti felbukkanásából s az azt követő, lázas készülődésemből anyámék ezt következtették volna ki, s persze joggal. Én viszont semmiképp sem akartam a legbensőbbnek tartott magánügyemet a szüleim orrára kötni, idegesített még a gondolat is, hogy Katit és engem olyan helyzetben képzeljenek el. A magam részéről még a legkanosabb pillanataimban is sikerrel hessegettem el a szüleim éjszakai játékairól való fantáziálást. Nem vettem a bátorságot, vagy inkább nem volt hozzá gyomrom, hogy akár gondolati síkon belépjek az intim szférájukba, noha régóta tudtam, mitől nyöszörög a kanapéjuk rugója. Kettejük efféle dolga nem tartozott rám, a más vonatkozásban gyakorta csapongó elmém számára tiltott zónának, tabunak számított a szüleim magánélete. Magamban joggal vártam el hasonló viszont gesztust, de miután ilyesmiről nem beszélgettünk, inkább bíztam a konspiráció bevált eszközeiben. Átmentem hát a lányhoz úgy, ahogy voltam, idegességtől remegő gyomromban öklömnyi gombóccal. Kati szemernyi kétséget sem hagyott a meghívás célját illetően, s a leoltott lámpa melletti ágyon hamar egymáshoz simultunk. Csók követett csókot (legalább ezen a fontos lépésen túljutottunk!), és hagyta magát szépen levetkőztetni. Innen viszont nem volt visszaút, csak előre lehetett menekülni. A szobám magányában végzett önkielégítések alatt (meg előtte és utána) dülledt szemmel bámult pornóképekről begyűjtött - meg az innen-onnan felcsippentett - tudásom legjavát nyújtva, igyekeztem úgy simogatni abszolút érett nőre valló testének intim pontjait, hogy a lehető legjobban érezze magát, s ezzel, a gyakori és mély sóhajtásokból ítélve, nem vallottam szégyent. Eltelt negyedóra. Kati körül félméteres körben mindenütt nedves volt a lepedő, átázott ujjaim mindent tudtak karcsú teste legrejtettebb zugairól, de én, miközben tantaluszi kínokat kiállva arra ügyeltem, nehogy magától elsüljön a dermedt vigyázzállásban könnyező farkam, csak nem akartam megengedni, hogy a farmerem sliccéhez nyúljon. Csapzott üstökű fejét kábán ide-odaforgatva a gyűrött kispárnán, félig lehunyt szemekkel, kiszáradt torkából rekedten feltörő hangon többször kérdezte értetlenkedve: de miért, de miért? Valami légből kapott marhaságot feleltem, mert az igazságot, hogy félek, miszerint a nem éppen steril alsóneműm okán egy életre kiábrándul belőlem, mégsem mondhattam el. Így szúrtam el életem valószínűleg legfontosabb randevúját, s bár két órával később azzal búcsúztunk egymástól, hogy az ilyesféle találkozók számát a jövőben sűríteni fogjuk, erre többé nem volt módunk. Hát igen, néha egy elhasználódott gatya is képes történelmet formálni. Ha azon a nevezetes szombaton idejében lefürdök, és tiszta ruhát veszek magamra, akkor, kiindulva abból, hogy mekkora és milyen tartós szerelem dühöngött közöttünk (ami, megjegyzem, mind mélységét, hevességét s főképp tartósságát illetően egyedülálló az életemben, hiszen az érzés, részemről - fél évszázadot átívelve - máig tart), könnyen lehet, hogy a valamikori jövőben megszületendő gyermekeim édesanyjával bújok össze azon az ágyon. Így, utólag joggal mondhatom, hogy a higiénia (hiányának) áldozata lettem. Lettünk. 

 

  A bokszerkutyás srác:

 

  Kati hosszú esztendőkön át, reggelenként, hűségesen ott állt a hetedik emeleti ablakukban, hogy utánam integessen, amint iskolába vagy munkába megyek. De hiába a Rómeó és Júlia szerelmét idéző kitartó, nagy érzés, a mi történetünk már csak úgy volt megírva valahol, hogy kapcsolatunk ne teljesedjen be. Kati végül elunta - teszem hozzá, teljesen érthetően - az igen hosszúra nyúlt várakozást, és a szomszédos, úgynevezett "kövér" házak egyikéből megismerkedett egy fehér szőrű bokszert sétáltató, magas sráccal. 1978-ból, katonáskodásom idejéből két levelét őrzöm a lánynak, mindkét válaszlevél vigasztal és kitartásra buzdít (a katonaélettel kapcsolatban), de hangnemükből fájón hiányzik a régi érzelmi töltés. A bokszerkutyás srác később feleségül vette Katit, az egyedüli, kézen-közön hozzám jutott hír hajdan volt szerelmem felől, hogy valamelyikük egészségi állapota miatt nem születhet gyerekük. Legalábbis egyelőre. Azt sem tudom, merre lakik, mivel foglalkozik (bár nagy valószínűséggel női fodrász), egyáltalán, hol van? S ezek után, ugye, nem hangzik nagyon hihetetlenül, ha bevallom, hogy az akkori Katit a mai napig változatlanul, az összes volt kedvesem közül a legintenzívebben szeretem? A test és lélek viselt dolgaihoz értő franciáknak van egy találó mondásuk: On revient toujours á ses premiéres amours - az ember mindig visszatér az első szerelméhez. Így igaz.

 

  Gyurka öccse, Tamás meghal:

 

  Ha mindenről írni szeretnék, ami eddig eltelt életem esztendőiből elraktározódott agyam hátsó traktusában és foglalkoztatja a gondolataimat, akkor nem maradhat ki e krónikából egy nagyon szomorú esemény leírása. Irén barátjának (későbbi férjének), Gyurkának az öccse idő előtt meghalt. A jóképű srác nem volt tizenhat éves sem, amikor elvitte a szájüregi daganat. Ha jól emlékszem a keresztnevére, Tamásnak hívták. Most is előttem van a mindörökre fiatalnak maradt arca. Ha a bátyja lejött közénk az utcára focizni, vele tartott, mindig mosolygott, kedély és értelem sugárzott belőle. Nagy valószínűséggel jó ember vált volna belőle, de hiába látszott rá érdemesnek, mégsem kapott esélyt. Talán attól, hogy a bandában ő volt a legfiatalabb, mindannyian úgy tekintettünk rá, mintha a tulajdon öcsénk lett volna. Egyik napról a másikra kórházba került, néhány hét múlva kiengedték, majd megint visszatért, hogy folytatódjék a kezelése. Utoljára akkor láttam, amikor még egyszer hazajöhetett, gondolom, hogy elbúcsúzzanak tőle a szerettei, s ő is tőlük, amíg tudatánál van. Emberiességi okokból így szoktak tenni a végső fázisba jutott betegekkel. Szegény gyerek szájpadlását már kioperálták, foga egy sem volt, s ettől olyan vénemberesen beesett volt a hófehér, vértelen arca, hogy megrémültem a láttán. A bátyja, az ikerlányok meg én fogtuk közre a park hűvös padján, mert bár hét ágra sütött a Nap, valahogy nagyon hideg volt a levegő. Beszéltünk hozzá, igyekeztünk tartani benne a lelket, de erre semmi szükség nem volt, mert látszott az elkalandozó tekintetű fiún, hogy magában leszámolt az élettel. Csontsovány, krétafehér, koravén arccal, fogatlan, bölcs mosollyal, iszonyúan eltorzult hangon válaszolta jóindulatú erőlködésünkre, hogy nagyon jól tudja, mi vár rá: nincs hátra egy hete és meghal. Nem tudtunk mit felelni, mindannyian a könnyeinket nyeltük, összeszorult a torkunk, amíg simogattuk a kezét, a vállát öleltük, mintha azzal a gyöngéd szorítással egy kicsit még magunk között tarthatnánk. Másnap visszavitték a kórházba, ahol pár napon belül meghalt. Itt járt közöttünk, s hová lett? Miféle dolog az, hogy még bele sem kóstolhatott a felnőtt életbe, szinte gyerekként megölte - kínok kínjai között - a halálos kór. Nem segített rajta sem a barátai, sem a szülei kétségbeesett szeretete. Isten? Marhaság. Az élni és halni gyávák számára kitalált, nem létező, virtuális menedék. 

  (Azzal együtt, felőlem mindenki abban az istenben hisz, amelyikben akar, csak engem ne akarjon meggyőzni a szerető isten létezéséről, mert - kivált az ilyen példák után - átnézek rajta, mint a hegyi levegőn. Ahogy az Írás szól: "Boldogok a lelki szegények..." A lelki szegénység kifejezés az ostobaság, hiszékenység szalonképesebb, finomított változata. Tehát: "Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa." Egyszerűsítve: ha kellőképpen hülye vagy, akár boldog is lehetsz, hiszen nem gyötörnek a gondok. Na, ebben véletlenül van valami. A költő szerint aki meghal, az az örökre szépek földöntúli világának lakója lesz. Ez sem több mesénél, de szívesebben hallgatom, mint azt az angyalkáktól hemzsegő, mennyországos másikat. Mégis... Mégis, hiába lázongok, hiába perelek, lelkem mélyén a kétely borsónyi parazsa makacsul, kiolthatatlanul izzik. Ez a parányi bizonytalanság, hogy talán még sincs igazam, vajon elegendő-e a megváltáshoz, vagy csak a gyávaságomat, a hitetlenségbe vetett hitem gyengeségét bizonyítja? Két évezred több százezer vértanúja, több milliárd - elporladt vagy a jelenben élő - keresztény és nem keresztény hívője mind egy szálig tévedett volna, amikor az istenéhez fohászkodott? Itt valami nem stimmel.)

  Azóta, ha néha eszembe jut a fiú, úgy képzelem, hogy Tamás, a hóna alatt szorongatott labdájával, időnként ki-kinéz - na, nem türelmetlenül, de mindenképpen várakozóan - a maga világának kapuján, mikor érkezünk mi, egykori haverjai, hogy ott folytassuk a tengót, ahol valamikor félbehagytuk? Jövünk, öreg, nemsokára jövünk! S ha egyszer mind összegyűltünk, felrajzoljuk a pályát, és izomszakadásig rúgjuk a bőrt. Aztán persze csajozunk.

 

  Problémás kerékpározásaim:

 

  Azon az első kelenföldi nyáron (1969) kétszer komolyan meggyűlt a bajom az odaadással gondozott, tetszetős kinézetű, fekete színű bringámmal (R 16-os). Felfedezendő a lakóhelyem távolabbi környékét, letekertem a Budafoki útra, ahol akkoriban újították fel teljes szélességében az úttestet. Autóközlekedés nem volt, a járműveket a munkálatok miatt másfelé terelték. A középre helyezett, betonba ágyazott villamossínek magasan kiemelkedtek az aszfaltozatlan, mélyített környezetből. A villamosforgalom már megindult. Ezen a síneket magába foglaló vadonatúj betoncsíkon hajtottam, lehajtott fejjel, önmagammal versenyezve, nagy sebesen, amikor alaposan megkésve felfedeztem a szembejövő sárga járgányt. A vezetője, mihelyt felfogta, hogy sokára veszem észre, veszett csilingelésbe kezdett, de már eléggé közel jártunk egymáshoz, és a távolság minden másodperccel rohamosan fogyott. Most már persze én is szerettem volna lehajtani a megemelt betonsávról, de olyan gyorsan haladtam, hogy lehetetlen volt félrerántani a kormányt és simán legurulni a porútra. Ijedtemben nagyot fékeztem, de pechemre mindkét kerék beszorult a sín vájatába. Másodpercek kérdése volt, mikor dőlök a jármű elé. A lassító villamos fékei veszettül visítottak, a vezető kétségbeesetten és folyamatosan nyomta a figyelmeztető csengőt, amikor egyszer csak megdobott valami, és kerékpárostól úgy vágódtam félre az útból, mint akit katapult lőtt ki. A levegőben szaltózó bringa magasan felettem elszállt, s jó tíz méterrel arrébb belefúródott egy halom bedolgozásra váró gyöngykavicsba, én meg orromon-számon bucskázva, a távoli járdaszegélynél kötöttem ki. A nadrágom persze elszakadt, a térdeimből, mindkét tenyeremből és a könyökömből dőlt a vér, a nagy felületen felhorzsolódott bőröm alá beragadt néhány apró szemű kavics. A leblokkolt villamos sötét foltja a félmagas töltésen várakozott, az utasok az ablakoknál állva, érdeklődve figyelték az odalent bicegő, több sebből vérző srácot. Ráadásul, lévén nyár vagy meleg tavasz, kukkolásra mindenesetre kiváló idő, a Budafoki utat kísérő lakótelepi házak ablakaiban rengetegen lógtak, és egytől egyig engem bámultak. Kicsit talán sajnálták, hogy elmaradt a halálos kimenetelű baleset, aminek "szörnyű" látványával hetekig henceghettek volna az ismerőseik előtt. Nyögve, nyöszörögve összeszedtem a gépem roncsait - azon jó darabig nem lehetett bicajozni -, és magam mellett húzva-vonva hazáig bicegtem vele.

  A másik eset nem sikerült ennyire életveszélyesre, de látványosság tekintetében alig valamivel maradt le a Budafoki úti affértól. A hosszan elnyúló házunk túlsó végén húzódó üres telken építeni kezdték a később a harcias Bendegúz névre keresztelt ABC-t, s a munkaterületet, az alapozás elkészültével, drótkerítéssel vették körbe. A láncra és lakatra zárt kerítéskapuig vezető pompás kis úton (a házunk déli oldala előtt húzódó kis Bendegúz utcán, amiről tulajdonképpen akkor derült ki, hogy neve is van) elvétve parkolt autó, miáltal jól rá lehetett startolni, és a közvetlenül a kerítés előtt nagyot fékezve, oldalra fordítani a kerékpárt. Ezt a látványos manővert "rendőrkanyarnak" hívtuk, az ötlet biztosan valamelyik amerikai motoros filmből eredet. Copyright by Hollywood. Napfényes nyári hétvége volt akkor is, amikor apait-anyait beleadva, mint az őrült, tekertem a drótkerítés vonalába illeszkedő zárt kapu felé. Rajtam kívül más nem produkálta magát, aminek tudtam örülni, mert így minden tekintet rám szegeződött az ablakokból. Tekertem veszettül, ám a biciklilánc az utolsó pillanatban leugrott a fogaskerékről, miáltal nem működött a kontrafék, én meg nagy robaj és veszett csörömpölés közepette, vállal-arccal bele a drótkerítésbe. A bicajnak ezúttal nem lett különösebb baja, hiszen mindjárt megfogta a hajlékony drót, nekem azonban pár napra ott maradt a fél arcomon a kerítés hálós mintázatú lenyomata. Úgy néztem ki, mint akinek ostyasütővel beleégették a képébe a mintát. Ráadásul ismét kitűnően elszórakoztattam az ablakokban lógó tucatnyi embert.

 

  Kaffka Margit gimnázium - 1969:

 

  1969 őszétől a szüleim átírattak a Kelenföldhöz sokkal közelebb eső Kaffka Margit gimnáziumba. Egy könnycseppet sem ejtettem azért a magam mögött hagyott, rühes angyalföldi suliért. Tehát a második gimis évemet a Villányi út elején magasodó, valamikor apácaneveldeként szolgált, méreteivel tekintélyt parancsoló épületben kezdtem. (A szépen felújított gimi a rendszerváltás után visszakerült a katolikus egyház tulajdonába, azt hiszem, jelenleg Szent Margit gimnázium névre hallgat.)

  Az új helyen az egy évet már együtt töltött diáktársaim elejétől fogva idegenként kezeltek, mondhatni, összezártak előttem. A közös akol melegét érezhetően nem óhajtották megosztani velem, a közéjük tévedt báránykával, s miután válasz gyanánt a magam részéről hamar felhúztam a képzeletbeli falat, végig megmaradt közöttünk ez a két lépés távolság. Amit különben egy percig sem bántam, mert ezt a sulit sem kedveltem jobban az előzőnél, és örültem, ha tanítás végén húzhatok haza, a megbízható, kipróbált haverok közé.

  

  Kovács Laci padtársam: 

 

  Egyetlen srác akadt az osztályban, aki az érkezésem miatti traumát képes volt maradéktalanul feldolgozni, s akit mellesleg három éven át padtársamként üdvözölhettem: Kovács Laci. A fotózás volt a hobbija, s hogy ezt mennyire komolyan vette s milyen magas színvonalon űzte, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy később ez lett a hivatása, a fényképész szakma adott neki kenyeret. Egészen jól megértettük egymást (szintén anyanyelvi szinten beszélte a magyart), de mivel a tanítási időn kívül nem találkoztunk, barátomnak nem nevezhetem, ám abban az ellenséges közegben mégis valami olyasmi volt. Nálam jobb tanuló volt, aminek igazán nagy hasznát vettem dolgozatíráskor. Puskáztam tőle derekasan, s csak néha volt ciki, hogy meglepően hasonló hibákat ejtettünk. (Kovács Lacival a gimi után néhányszor összefutottam az életben, többször, mint bármely más volt tanulótársammal. Például autószerelő koromban, amikor előbb a Nagytétényi úti szervizben, később Lévay Ferinél voltam alkalmazásban; évekkel később a tévénél kerestem fel - ott melózott fotósként -, ekkor az első Erdély CD-m kiadása körül igyekezett a kapcsolatai révén segíteni; amikor pedig a Maros utcai művészellátóban unatkoztam naphosszat, akkor meg az üzlet portálja előtt futottunk össze. Az évek folyamán alig változott valamit, még az egyenes szálú, szőke haja sem akar ritkulni, vagy őszülni.)

 

  Az izsáki szüret:

 

  A Kaffkához kevés jó emlékem fűződik. A ritka jók egyike (vagy talán az egyetlen?) az 1969 októberében megesett szüreten való részvétel. Másodikos gimnazistaként alig másfél hónapja jártam a Villányi úti középiskolába, amikor osztályunk leutazott a Duna-Tisza közén fekvő Izsákra, hogy afféle államilag forszírozott diákmunka keretében kóstolót kapjunk a fizikai munka gyönyöreiből. Azon az őszön ritka hideg idők jártak a Kiskunságban, a hálóhelyiségeket is magába foglaló közösségi épületekben estére be kellett fűteni. A lányok éjszakai szállása ötven méterrel odébb volt a fiúkétól, de nappal, a munkavégzés kezdetétől a takarodóig egy helyütt lehettünk. Az izsáki termelőszövetkezet földjei látóhatártól látóhatárig húzódtak. Ezek nagy részén a homokos talajt kedvelő alföldi szőlőfajtákat termesztették. Volt közöttük itókának szánt borszőlő, és étkezésre nevelt csemegeszőlő. Mi leginkább a savanykás borszőlőt szüreteltük (ebből készül az asztali fehér), ám ezeket is nyugodtan el lehetett fogyasztani, legfeljebb hosszabban és hígabbat fosott tőlük az ember, mint a nagyobb szemű édes saszlától. Reggelente, amikor a lecsapódott dér a talaj menti fagyoknak köszönhetően fehér kristálycukorként ült meg a súly alatt meghajló fűszálakon, traktor vontatta utánfutóval (fértünk rá vagy húszan) szállítottak minket a két kilométerrel odébb kezdődő táblákhoz, ahol ki-ki megkapta a maga vödrét és metszőollóját, amikkel mehetett a tőkék közé, naphosszat fürtöket nyesegetni. Izomlázat nem kapott egyikünk sem, viszont annál többen fáztak meg a gyorsan átnedvesedő, vékony tornacipőjükben. Esténként, a körlet előtt kijelölt helyen magasan lobogó tábortüzet raktunk, ahol az elmaradhatatlan szalonnasütés mellett jól felmelegedtünk. Nagyokat nótáztunk, jókat mókáztunk, stikában borozgattunk, bár ez utóbbi, hazaküldés terhe mellett, szigorúan tilos volt. Vállaltuk a veszélyt. Egy hétre egészen jó csapattá kovácsolódtunk.

 

  A leszakadt vese:

 

  Azért ez a kiruccanás sem múlt el sajnálatos esemény nélkül. Egy este Soós Edit nevű osztálytársnőnk hirtelen felugrott a hidegen sötétlő égbolt felé vörös szikrákat hányó tűz mellől, mondván, valamiért elszalad a lányok szállásául szolgáló épületbe, mindjárt jön. Két perc múlva ájultan találtak rá az arra járók, mert valami aljas barom az épületek közötti járdán, térdmagasságban kifeszített egy erős dróthuzalt, amiben a rohanó lány elbotlott, és olyan szerencsétlenül zuhant a betonra, hogy az ütés erejétől az egyik veséje leszakadt. Mentővel azonnal a kecskeméti kórházba szállítotték, ahol azon nyomban megoperálták. Az életmentő műtét sikerült, de azóta egy vesével él. A szerencsétlenül járt lány az eset után két hónappal jelent meg először az iskolában. Az érthetetlen indítékú, gyáva tettes nem lett meg, pedig lettünk volna páran, akik szívesen belerúgtunk volna.

 

  Első cigarettám:

 

  Kelenföldön szoktam rá a cigarettára. A bűnbeesés magasztos pillanatára, a magát kacéran kínáló dohányrudacska legelső, nikotinízű csókjára kitűnően emlékszem. Unalmamban, vagy gyerekes kíváncsiságból elhatároztam, hogy itt az idő, márpedig igenis ki kell próbálnom a dohányzást. Az elhatározást tett követte, felbicajoztam a pályaudvar előtti téren található trafikhoz, és a pavilon testes tulajdonosától kértem egy doboz cigit a nem füstszűrősek közül. Nem tudom, melyiket választottam (gyanítom, az azóta megszűnt Harmóniát), különösebben nem is számít, mert egy héten belül a füstszűrős Fecske mellett tettem le végleg a voksom, és maradtam ennél, amíg egészen le nem szoktam a bagóról. De az még nagyon odébb volt. Tehát a pavilonnál kaptam egy pakli cigit (meg egy doboz gyufát), amivel szélsebesen elkarikáztam két kilométer távolságra, olyan helyre, ahol nem futhattam össze ismerőssel. Kissé reszkető kézzel rágyújtottam. Hát, az első elcsábulásom nem jelentett különösebben felemelő élményt, de ha a tüdőmnek szokatlan füstöt nem is élveztem, azt annál inkább, hogy bőszen pöfékelek. Tizenhat éves kamasz voltam, hát persze, hogy tetszett a tilosba oltott önállóság, még ha értelemszerűen titkolnom is kellett.

 

  A lebukás:

 

  Na de, a bagóval kialakult, bal kézről való viszonyom nem sokáig maradt titokban. Apámmal együtt fodrászhoz igyekeztem. Magam mellett toltam a bringát, aminek a nyereg mögötti kis szerszámos táskájában, némileg gyűrötten, de töretlenül, ott lapult a cigi meg a gyufa. Apámnak nem volt kivárni a sorát, de engem annál inkább marasztalt. Csak nyugodtan nyírassam le a hajamat, majd hazatolja a kerékpáromat - ajánlotta. Az adott körülmények között nemigen tetszett az ajánlata, de nem akartam felkelteni a gyanúját, szó nélkül ráhagytam a dolgot. A fodrásznál ülve végig mocorgott bennem egy kellemetlen előérzet, hogy most fogok lebukni. Ahogy fogyott a hajam, egyre inkább feszengtem apám hirtelen támadt készségessége miatt. Amitől tartottam, bejött. A fodrászatból hazaérve alig nyitottam be a lakásajtón, a szobájukban magába zuhantan ülő anyám és apám látványa mindjárt igazolta sejtésem helyességét. Mintha percekkel korábban értesültek volna valamely közeli rokonunk halálhíréről. Tényleg nem értettem, minek köszönhető ez a drámai felhajtás a cigi körül, amikor apám világéletében erős dohányos volt (mindig mezítlábas Symphoniát szívott, naponta másfél-két dobozzal, hatvanéves elmúlt, amikor áttért a füstszűrős változatra), és, bár utóbb váltig tagadta, olykor anyám is kacérkodott a bagóval. Amikor már perceken át megadóan hallgattam a rám zúduló, okosabbnál okosabb cigiellenes fejtegetéseket, elfogyott a türelmem, s hogy véget vessek a rendkívül idegesítő kioktatásnak (amiben, mondom, az volt a legbosszantóbb, hogy éppen az ország egyik legnagyobb dohányosa, apám igyekezett meggyőzni a cigarettázás káros hatásairól - mi ez, ha nem képmutató magatartás?), kifakadtam, és azt találtam mondani, hogy alig várom a közelgő nagykorúságomat, mert akkor végre azt tehetek, amit jónak látok, különben is - fűztem hozzá rezzenetlen fapofával -, az lesz az első felnőttkori húzásom, hogy belépek a munkásőrségbe. Ez utóbbi kijelentésemet feszültségoldó fekete humornak szántam, a fene se akart tagja lenni a gyűlölt, elnyomó komcsi rendszert megtestesítő Párt fegyveres testületének. Magam lepődtem meg legjobban, hogy anyámék komolyan vették, amit mondtam (túl jól sikerült a poén), és egészen belefehéredtek a fenyegető lehetőségbe. A cigaretta körüli vita rögtön véget ért, és csak azt ígértették meg velem a munkásőrséggel alaposan megijesztett szegény anyámék, hogy mértékkel fogok bagózni. Ennyiben maradtunk. Ettől fogva legálisan cigizhettem otthon.

 

  Szivarozás a gimnázium parkjában:

 

  A Kaffkában nagy divatja volt az óraközi szünetek idején megejtett cigizéseknek. Ez a felnőtteket majmoló manír biztosan más tanintézményekben sem állt távol a serdülő ifjúságtól. Míg telente és esős napokon a vécében zsúfolódott össze a nikotinra éhes ifjúság, addig jó idő esetén leszaladtunk a magas fáktól és sűrű bokroktól zöldellő parkba, ahol a salakos focipályát övező nagy orgonabokrok takarásában fújtuk az ég felé a kékes füstöt. Persze, mint minden alkalommal, ebben a szünetben is megállás nélkül zajlott közöttünk a rivalizálás; kinek van drágább és menőbb cigije (vezető márkának elsősorban az esztétikus csomagolású Philip Morris, Camel, Marlboro, John Player's Special számított, a Rejtő Jenő által írt légiós regényekben oly gyakran felbukkanó méregerős Caporal - magyarul káplár vagy tizedes - cigit férfias virtusból kóstolgattuk), esetleg távoli országból származó, ritka darabja. Egyszer azzal leptem meg mindenkit, hogy a magam részéről egy meglehetős méretű Csongor szivarra gyújtottam, amiből reggel, buszra szállás előtt hármat vettem a pályaudvarnál. A fene se gondolta, hisz' addig senki sem figyelmeztetett rá, hogy a szivart nem kell letüdőzni, márpedig én keményen, férfiasan letüdőztem, mintha afféle mezei cigarettacsikket szívtam volna. Amatőr tempó, meg is lett a böjtje. A füstje parázsként égette a légcsövemet, és veszettül kaparta a brutális támadástól szinte sokkot kapott hörgőimet. Ehhez képest a rettegett Caporal növendék leánykáknak való illatosított, nikotinmentes cigarettapótléknak számított. A körülöttem félkörben álló srácok elismeréssel vegyes irigykedéssel figyelték a teljesítményemet (megkínlódtam érte), amíg egy vállamig érő, tornából felmentett nyúlszájú alak előtérbe nem tolta magát, és a szokatlan szerepléstől elfogódott hangon valami olyasfélét motyogott, hogy izé, nem is tudta, hogy a szivart le lehet tüdőzni. Úgy tudja, mert olvasta valahol - bizonygatta lámpalázas hebegéssel a tudálékos marha -, elég, ha megforgatják a szájban, és kifújják a füstöt. Egy pillanatra keserű grimaszba rándult az arcom. A fene egye meg! Szólhatott volna korábban is, mert már a szemem, az orrom, de még a fülem is folyt a csípős bagótól. Az a hülye szivarozás felért egy elsőrangú fertőtlenítőkúrával, de önuralom-fejlesztő gyakorlatnak sem volt utolsó, mivel nem lehetett köhögnöm, ha meg akartam őrizni a keservesen kivívott renomét. Titkon szenvedtem, de azért, ajkamon a jámbor tudatlanoknak szóló könnyed, elnéző mosollyal, türelmesen felvilágosítottam a fiút, miszerint óriási tévedésben van, merthogy tapasztalati tény, hogy a szivarfélék másodlagos aromája letüdőzéskor érvényesül igazán. És okosan néztem rá. Senki sem vette a bátorságot, hogy rákérdezzen, mifene dolog az a másodlagos aroma? (Jól tették, mert magam sem tudtam volna definiálni a helyszínen kitalált, tetszetős kifejezést.) Visszamenet az osztályterembe, titokban, hogy senki se lássa, a maradék szivarokat kihajítottam a szemétbe. Maradtam a ciginél.

 

  "Ruszkik, haza!":

 

  Harmadik gimiben majdnem sikerült kirúgatni magamat a Kaffkából. Történt, hogy a történelemtanár (aki ezenfelül orosz nyelvet is tanított, és ő töltötte be a gimnázium pártbizottságának elnöki posztját; utált is, amiért - az osztályban egyedüliként - nem voltam hajlandó belépni a KISZ-be) dögunalmas előadást tartott, én pedig egészen belefeledkeztem abba, hogy a magam elé fektetett üres papírlapra, cirill betűs írással, többször azt írtam egymás alá: "ruszkik, menjetek haza!". 1971-ben még csak tizenöt évvel voltunk az '56-os forradalom leverése után, az után az elbukott forradalom és szabadságharc után, aminek egyik legfontosabb jelszava és követelése éppen az általam idézett mondat volt. Elfoglaltságomba belesüketülve nem vettem észre a padok közt nesztelenül közlekedő tanárt, az meg már a vállamon áthajolva olvasta a soronként ismétlődő szöveget. Egy rántással kikapta a kezem alól az írást, és az elképedten bámuló osztály előtt dühtől lángba borult arccal, hisztérikusan vékony, fuldokló hangon megfenyegetett, hogy a corpus delictit most azonnal viszi az igazgatóhoz (igazgató elvtársat mondott), és azonnali hatállyal kirúgat az intézményből. Merthogy ezzel az eléggé el nem ítélhető, rendszerellenes cselekedetemmel méltatlannak bizonyultam rá, hogy egy ilyen patinás iskola padjait koptassam - mondá a nagy ember, a szocialista hit és becsület bajnoka, akiről titokban az a hír keringett a folyosókon, hogy nagy rajongója a fiatal fiúknak. Rövid, ám annál izzóbb szónoklata végén tüstént elviharzott a papírommal. Az elképzelhetetlen következményektől mindenki nagyon be volt tojva. (Tán arra számítottunk, hogy egy telefon nyomán perceken belül kiszáll a politikai rendőrség, és a bőrkabátos fiúk mindenkit magukkal visznek szirénázó rohamkocsikban?) Osztálytársaim annyi látszatközösséget sem vállaltak velem (nem mintha sokat számított volna, de azért mégis), hogy egy részvétteljes pillantás erejéig felém forduljanak. Lehajtott fejjel kussoltak, legfeljebb a padtársukkal mertek sutyorogni. Szegény Kovács Laci nagy zavarban volt mellettem, izgett-mozgott, mint aki tűpárnába ült, összevissza igazgatta az izgalomtól átzsírosodott orrán minduntalan lecsúszkáló szemüvegét, de legalább néha kényszeredetten rám vigyorgott, noha a félelem verítékétől erősen csillogott a viaszosan megsápadt arca. Én, miután tanárom ébersége miatt csúnyán befürödtem a fennálló szocialista rend egyszemélyi megdöntésének kísérletével, kiváltképp nem lehettem valami jó színben. Öt perc múlva visszatért a bősz kommunista, az eszme elhivatott, bástya szilárd védelmezője. (Ha a szocialista ünnepek alkalmával, mint április 4-én, május elsején vagy november 7-én a gimnázium aulájába csődített tanulók és a tanári kar előtt feltették a lemezjátszóra a szovjet himnuszt, ő pattant elsőként vigyázzba. Mindenkinek hányhatnéka volt ettől a stréber ürgétől.) Ahogy belépett a halálos csendbe burkolózott osztályterembe, mindjárt az első sorban ülők kezébe nyomta a papírlapot, mondván, tanulságképpen adják körbe az osztályban, hogy mindenki lássa, oroszul még helyesen sem tudok írni (mivel nem árulta el, ma sem tudom, a szöveg nyilvánvaló értelmén túl mi bánthatta a szemét alak szemét), én pedig szégyelljem magam a történtek miatt. Bár nagyon tartottam tőle, hogy valóban kirúgnak (a papírlapon szereplő szöveg akkoriban bőven elegendő okot szolgáltathatott volna ehhez), igazam tudatában azért se szégyelltem magam, hanem felemelt fejjel (és könnyes szemmel, de nem sírva) tűrtem a megaláztatást. Nem tudom, mi történhetett, miféle jelenet játszódhatott le az igazgatói szobában. Megnéztem volna. Az affér idején minden osztályban nagyban folyt a tanítás, tehát az igazgatón és az árulkodó tanáron kívül aligha akadt szem- és fültanúja a diri szobájában történteknek. Azt valószínűsítem, de ez csak egy bizonyíthatatlan teória, hogy lelke mélyén a direktor sem lelkesedett különösebben a kommunistákért, és elbagatellizálva a dolog jelentőségét, diplomatikusan leszerelte valahogy ezt a buzgó mócsingot, ezt a spion férget. Egy másik, nagyon valószínűtlen variáns: az osztályból dúltan kiviharzó tanár nem is jutott a diri elé, hanem néhány percet kivárt a folyosón, és utána visszatért, mintha járt volna nála. Csakhogy ennek így semmi értelme, mert akkor minek csinálta a felhajtást? Csak azért, hogy jól rám ijesszen, alaposan megleckéztessen? A többiek számára példát statuáljon? Nem, egy gimnáziumi kommunista párttitkár (s egyben orosz nyelvtanár) nem állhat meg félúton. Mert mi lenne az általa istenített eszme felsőbbrendűségével, ha az ilyen magamfajta antiszociális, reakciós alakok kedvükre rugdoshatnak rajta? Akkor már életszerűbbnek hat az a változat, hogy az igazgató valahogy elrendezte a kérdést. Ha teszem azt, így történt, utólag hálás köszönet érte.

  Egyébként, attól függetlenül, hogy közvetlenül az eset után nem ért retorzió, tartottam tőle, hogy a történelemtanárral megesett kis afférom mégsem marad minden következmény nélkül. Balsejtelmem arra alapoztam, hogy előre tudható volt, negyedik év végén (vagyis 1972 júniusában) történelem tárgyból ő fog érettségiztetni, az eredmény vonatkozásában, mint szaktanár, ő mondja ki a végső verdiktet. Tehát arra számítottam, hogy legfeljebb egy év múlva, de záros határidőn belül mégiscsak szerét ejti, hogy bosszút álljon rajtam. Legnagyobb álmélkodásomra, az érettségin mégsem vágott el, pedig a vizsgabizottság előtt hetet-havat összehordtam lányos zavaromban. Igaz, nagyon nehéz, összetett tételt húztam, a nagy francia forradalomról kellett volna folyékonyan, de lényegre törően okosakat mondanom, méghozzá öt percbe sűrítve. Ehelyett szüntelenül az járt a fejemben, hogy itt ül velem szemközt ez a vélhetően bosszúszomjas manus, és mondhatok én ennek bármit, a karóráját lesve alig várja, hogy leteljen a rendelkezésre bocsájtott idő, és kárörvendően a képembe vághassa csúfos bukásom tényét. Csodák csodája, kettessel átengedett, pedig - igaz, ami igaz - a harmatosan gyengére sikerült teljesítményem után szavam sem lehetett volna, ha hozzám vágja a karót. Ezek után kérdem én, ki érti az embereket? Illetve a cselekedeteiket befolyásoló lelki folyamatokat?

 

  Kelenföld - az ital öl, butít és nyomora dönt:

 

  Kelenföld, a maga rendezett, csinos parkjaival, a zegzugos sövények mögé rejtőzött beugrókban elcsattant csókokkal, és másfajta, ennél nagyságrendekkel arcpirítóbb történetekkel, a vashálós betonasztalokon vívott hatalmas pingpongcsatákkal, a "dühöngők" ketreceiben lezajló, vérre menő focimeccsekkel, a minden zugát bejáró biciklizésekkel maga volt ifjúkorom Paradicsoma. Egy sokféle emberi gyarlóságot eltűrő, elnéző Paradicsom (Édenkert), ahol annak veszélye nélkül lehetett bűnbe esni, hogy a lángpallosú angyal a kapun túlra tessékelte volna a megtévedt lelkeket. A legfőbb bűnt minálunk nem az alma (a tudás) megszerzése szimbolizálta, hanem a földhözragadtabb piáé. Alkohol. A cefre bármilyen formája: gin, vodka, konyak, pálinka, sör, bor, egyre ment. Mindegy, csak ártson! Ártott is.

  A legvadabb piás élményem persze nyárra datálódik. Hiába, a legjobb dolgok nagy melegben esnek meg az emberrel. Ha jól emlékszem, az a bizonyos, nevezetes szombat-vasárnap éppen hétvégére esett (vicc!, vicc!), anyámék két napra leutaztak valahova vidékre, rám maradt a lakás. A jobbak nem hagyják kihasználatlanul az ilyen, ritkán adódó ziccert. Az alattam lakó, szintén egyedül vakarózó Laci haverom feljött hozzám kártyázni. Egy idő után mindketten beláttuk, hogy a nagy szárazság, vagyis a pianélküliség az oka, hogy az istennek sem jönnek a jó lapok. A tűrhetetlen helyzet azonnali orvoslásért kiáltott. Volt rá fülünk, hogy meghalljuk. Lementünk a sarki Bendegúz ABC-be, és a meglehetős választékból kiemeltük az emberes méretű, literes román cseresznyepálinkát. Meg kísérőnek néhány üveg sört. Fizettünk, és a nagy meleg elől iszkoltunk vissza a lakásba. Na, mindjárt jobb színben láttuk a pakliból előhúzott lapokat! Egyik szebb volt, mint a másik. A befüggönyözött, hűs szobában a büdös pálinkát meg a világos söröket uszkve másfél óra leforgása alatt eltüntettük magunkban, aminek nemsokára katasztrofális következményei lettek. Ugyanis, az egész kártyázás csak ürügyként szolgált az idő gyorsabb múlatására. Tulajdonképpen arra vártunk, hogy a közeli általános iskolában (a Bikszádi utca és a Hadak útja találkozásánál, az ablakomból rá lehetett látni) véget érjen valami kisdiákoknak szervezett, kulturális célzatú banzáj, ahol az akkori barátnőm, jobb oldalam dekoratív éke, a tizenhetedik évében járó Adrienn, valamilyen fontosabb szervezői szerepet vállalt. Amikor közeledett az idő, nagy keservesen feltápászkodtunk az asztal mellől, lifttel lementünk a földszintre, ahol Laci bekopogott a maga duci kis barátnőjéhez, jött velünk a sulihoz a kövér Ancsa is. Amint a langyos, árnyékos lépcsőházból kiértünk a túlfűtött kazán forróságával tűző Napra, nagyot fordult velem a világ. Nemcsak fentről, az égből, hanem oldalról, az áttüzesedett házfalakból és alulról, a járda puhára főtt aszfaltjából is áradt a rekkenő. Mindenünnen, egyszerre. Ajjaj, éreztem, hogy ebből valószínűleg galiba lesz, mert a gyomromat terhelő, meg a már vérembe került alkohol lebomlása azonnal felgyorsult, de a délibábszerűen kontúrokra bomló, gyanúsan hullámzó iskola épülete alig kétszáz méterre volt, meg különben is, velem voltak a barátaim. Majd segítenek, ha rám akar szakadni az égbolt. Ugyebár, ezért (is) vannak a jóbarátok... Merthogyaszongya, gyere Bodri kutyááám, szedd a sátorfááádat... Arra nem emlékszem, Hogy Laci hogyan bírta az alkohol és a kibírhatatlan meleg keverékét, én azonban alig álltam a lábamon, sőt alig bírtam eltámolyogni a suliig, ahol azonnal lerogytam a bejárati lépcsősorra, mert onnan kisebbet lehet esni. ("Mutassatok egy fix pontot, és kifordítom sarkaiból a világot!" - Galilei után csont részegen.) Persze becsülettel odavágott a Nap, árnyat adó fa meg olyan messzire, hogy nem érte meg újabb fárasztó túrába belevágni a cseppnyi hűvös illúziójáért. Kedves és szép barátnőm, Adrienn, vége kilépett az iskola kapuján. Nyilván első pillantásra felmérte, hogy nehéz napom volt. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy különválunk Laciéktól, és kiszellőztetendő az agyamra telepedett szeszgőzt, sétálunk egyet a falusiasan tiszta kertvárosi levegőn, aztán otthon újra találkozunk. A terv jó volt.

  A séta elejére homályos foltokban emlékszem. Kelenföldnek a lakótelep szélén kezdődő családi házas negyedében, az árnyas utcai gyümölcsfák alatt kóboroltunk. Sokszor kapaszkodtam a kerítésekbe, mert percről percre rosszabbul éreztem magam, állandó hányinger kísértett és patakokban folyt rólam a hideg veríték. Egy helyütt fél vállal nekitámaszkodtam egy gyanútlan fának, és a sörtől kiadósat pössentettem. Utóbb a lány erősen belém karolt, nehogy elessek, de nem kerülhettem el a sorsom, és úgy tíz percnyi szédült kóválygás után összecsuklottam az árokparton. Knock out. Szépen kiütöttem magam. Eleinte se kép, se hang, minden külvilági jelzés elúszott, tudatom stréberen hajszolta elveszett önmagát a sötét, csöndes űrben. Egy kicsit meghaltam, de ez nem zavart, ugyanis nem értesültem róla. Arra a nyugtalanítóan valósághű képre tértem magamhoz, hogy akárha mély sírgödörbe eresztett, nyitott koporsóból néznék felfelé, távoli, gyászos arcok hajolnak fölém - még mindig a hátamon feküdtem a füves földön, a barátnőm megemelve tartotta a fejem -, s egy szokatlanul mély, a koponyám fájón repedező kupolája alatt többszörösen visszhangzó, ellenvetést nem tűrő sztentori hang azt javasolja, adjanak be nekem alumíniumtablettát, mert az a részegség egyetlen hatékony gyógyszere. És az Úr baritonja nem hiába zengett, mert valamelyik házból megérkezett az óhajtott, kabátgomb méretű négyszögletes tabletta, amit egy pohár víz kíséretében lenyelettek velem. Amilyen tehetetlen állapotban voltam, felőlem ciántablettát is adhattak volna, éppoly engedelmesen beveszem. Szerencsére senki sem akart megmérgezni, ezt a "szívességet" a román pálinka segítségével megtettem magamnak. A jóakaratú idegenek valahogy talpra állítottak, és szegény barátnőm hathatós támogatása közepette (néhányszor majdnem összecsuklottak a térdei, ahogy teljes súlyommal a vállára támaszkodtam) hazavánszorogtam. Ahogy közeledtünk a házunk felé, a késő délutáni kellemes sétaidőben mind több ismerős családdal futottunk össze az utcán, s bár igyekeztem tartani magam, nyilván messziről lesírt rólam, hogy keményen be vagyok rúgva. Nagyon szégyelltem magam annyi ismerős ember előtt, de már csak egy cél lebegett a szemem előtt, hogy mielőbb otthon legyek, és kialudjam magamból a borzalmasra sikerült délutánnak még az emlékét is. Laciék előttünk értek haza, úgyhogy az ő és az én barátnőm együttes segítségével ruhástól ágyba kerültem, levették a cipőimet, betakartak egy vékony pokróccal, és hagytak szunyálni. (Másnapi, fejfájós eszmélésemkor könnyekig meghatódottan fedeztem fel, hogy a barátaim előrelátóan az ágyam mellé készítettek egy műanyag vödröt, ha esetleg éjjel ki akarnám dobni a taccsot. Nem dobtam ki.) Az egy dolog, hogy rommá alázott állapotban ágyba kerültem, mindazonáltal vagy félórán át nem tudtam elaludni, mert ha lehunytam a szemem, az ágyam szédítő, vad forgásba kezdett, ha meg kinyitottam, akkor a csilláros mennyezet körözött felettem prédára leső keselyű módjára. De a végén minden rosszindulatú káprázatos diadalmaskodott az ólmos fáradtság, és egyfolytában aludtam másnap késő délelőttig.  

 

  Szirbik Gábor és a szőke Erika esküvője Farmoson:

 

  Ha már szóba került az alkohol furcsa reakciókra késztető hatása, nem állom meg, hogy el ne meséljek egy hatvanas-hetvenes évek fordulójáról való mókás esetet. Szirbik Gábor nevű nagybátyám nősülni készült, az esküvőt vidéken, a menyasszony (a szőke Erika) szülőfalujában, a Pest megyei Farmoson tartották. Gábor, ugyebár, anyám féltestvére - egyik öccse a három közül -, s e közeli rokonság apropóján hívtak minket a havas télvíz idején tartott, ígéretes parasztlagziba. Anyám, apám és én, ahogy illik, ünneplőbe öltözötten, vonattal érkeztünk Pestről. Természetes hétvégére, péntekre és szombatra (meg talán vasárnapra?) esett a nagy esemény. Odalent Farmoson már kora délelőttől beindult az eszem-iszom, élőzenével megtámogatott vigalom. A lányos házban sokan gyűltünk össze: falubeliek, térben és vérségi kapcsolat terén közelebbi és távolabbi rokonok, jó barátok. Akadt néhány velem egykorú gyerek is (akkortájt tizenöt-tizenhat éves voltam), nem unatkoztam. A kéttagú zenekar (hegedű és tangóharmonika) nem lustálkodott, úgyszólván szünet nélkül szólt az unalomig ismert operettbetétekből meg a fülbemászó műdalokból kutyult talpalávaló, a kalapban halomban álltak a bankók. Mindenki degeszre zabálta magát a zsíros és fűszeres, jóféle magyaros ételektől roskadozó asztalok gazdag választékából; a felnőttek, különösen az érettebb korosztályhoz tartozók többsége kötelességének érezte, hogy tisztességgel berúgjon. Néhányan nótázás címszó alatt veszettül óbégattak (amiből persze jó atyám sem maradhatott ki), mások, afféle deresedő hajú falu bikájaként, megfeszített nyakkal, üveges tekintettel duhajkodtak a táncparketten, a sehogy se összeillő hegedű- és harmonikaszóra gyöngyöző homlokkal, nagy szilajan magukban járták a csárdás puritán változatát (kettőt jobbra, kettőt balra, koppan a boka, karok vállmagasságban kinyújtva, visszalépésnél hangosan csettint a középső és a hüvelykujj), de vér nem folyt, botrányos jelenetre nem került sor.

 

  Apámmal a templomban:

 

  A templomi esküvőre (ami miatt végül is belefogtam a történetbe) másnap délelőtt került sor. A jó násznép, beleértve magamat is, indulás előtt még gyorsan felöntött a garatra. Az egész bandából a házigazdák meg az esketés előtt álló fiatalabbak voltak a legjózanabbak. A fél falun átvágó, hosszú sorban kígyózó, énekelve, kurjongatva le-lemaradozó, aztán fürgén felzárkózó vendégsereg a végén csak elérte a dombon álló katolikus templomot, ahol beültünk a jégbe hűtött padsorokba. A nadrágunk és a kabátunk majd' odafagyott a keményfa ülésekhez, mert a takarékos egyházfi mértéken felül spórolt a fűtésszámlán, párna meg nem volt. Odabent a spontán helyfoglalás valahogy úgy alakult, hogy apámmal ketten kerültünk legelőre, mögöttünk üresen maradt néhány sor, aztán jöttek a többiek, egy rakáson. Anyám is hátul, a többséggel foglalt helyet. Mindenki bundába, nagykabátba csomagolva, a kilehelt borgőzt vágni lehetett Isten felszentelt házában. Csoda, hogy a barokk angyalkák nem fordultak le az oltárszekrény tetejéről. Hogy apámmal miért ültünk ennyire külön, fel nem foghatom. Történelmileg így alakult. Elkezdődött a templomi ceremónia. Mintha nem is házasságkötésre, hanem temetésre gyűltünk volna egybe, mélabúsan felbúgtak a karzat orgonasípjai, az oltárnak háttal álló, gyászos képű pap ájtatos hangon belefogott a fiatalok házassági szándékát magasztaló szentbeszédbe. Melyikünk kezdte a kuncogást, apám vagy én, kideríthetetlen volt az már két perccel később is, nemhogy most, évtizedek múltán. A belülről tüzelő szesz melegétől vörösre főtt, vigyorgó képpel hallgattuk a cifra, aranyozott palástjában unott orrhangon mormoló pap szájából sorjázó, betanult általánosságokat, a kenetteljes baromságokat, és aprókat könyökölve egymás oldalába, fuldokolva nyeltük az alkohol áztatta bensőnkből folyvást kirobbanni készülő röhögést. Kínunkban a könnyeink potyogtak. Egyszerűen nem tudtuk leállítani magunkat, pedig hátulról már ugyancsak pisszegtek ránk, és a felvont szemöldökei alól rosszallóan pislogó pap is kizökkenni látszott szerepéből. Az előtte álló, sötét öltönyben feszítő Gábor csodálkozó pillantással fordult felénk, aztán kajánul elvigyorodott. Na, ez a cinkos pillantás már tényleg sok volt nekem. Lehajtottam a fejem, és csuklótájékon jó erősen beleharaptam a pad támláján pihentetett karomba. Hátha a fájdalom kiöli belőlem a megveszekedett, már-már ördögi sugalmazású jókedvet, még mielőtt kitör a levegőben lógó botrány, és szégyenszemre kizavarnak az utcára. Egy ideje nem mertem a mellettem ülő apámra nézni, mert katasztrofális következményekkel járt volna, ha ebben a pattanásig feszült légkörben összevillan a tekintetünk. Ekkor érkezett a kivédhetetlen kegyelemdöfés, ugyanis a mellettem görcsösen rázkódó apám csendben elszellentette magát. Afféle rövid, bátortalan nyávogást hallatott maga alól, mint amikor a fázós macska szerényen bekéredzkedik a fűtött szobába. Három méterrel odébb senki sem hallhatta. De én annál inkább. A röhögés a felszínre törő gejzír erejével, ellenállhatatlanul robbant ki belőlem, a pap ijedtében elnémult. Erre már magam is begyulladtam, de nagyon, s hogy mentsem a menthetőt, vad köhögésbe kezdtem, mint aki rögtön megfúl valami félrenyelt falattól. A tüdőm ugatásától csak úgy kongott az amúgy síri csendbe burkolózott templom belseje. Mindenki engem bámult; az életunt pap immár némi érdeklődéssel, a boldogító igent éppen csak kimondott fiatal pár csodálkozva, s gondolom, merthogy a hátam mögé nem láttam, mögöttem rosszallóan a teljes násznép. Még apám is gyanakodva sandított rám, nincs-e valami komoly bajom? Ez a több irányból érkező, megkülönböztetett figyelem egészen kijózanított. Hitelesre sikerült alakításom befejeztével folytatódott a félbeszakadt szertartás, amiből szerencsére alig volt valami hátra. Azt a néhány percet valahogy sikerült kiböjtölnünk apámmal, akivel a távozó násznép nyomában, utolsóként léptünk ki az egyház kapuján. Jól lemaradtunk a folytatódó zabálás-piálás reményében előre sietők mögött, arra gondolván, ha kikerülünk a látószögükből, maradéktalanul kiröhögjük magunkból a bennrekedt vidámságot. A templomkert behavazott bokrainak takarásában röhécseltünk is néhányat, ám mivel most már nem volt tétje az ökörködésnek, hamar abbahagytuk, és a többiek után siettünk.

 

  Az Illés klub:

 

  Kelenföldön, a Budafoki úti művelődési házban, pontosabban annak kör alakú kis melléképületében működött a kor (a hatvanas évek végéről, a hetvenes évek elejéről van szó) egyértelműen legkedveltebb ifjúsági zenekarának, az Illés együttesnek a klubja. A sajátos zenei hangzásvilágát a nyugati beat és a magyar népzenei elemek ötvözéséből kialakító Illés olyasféle nemzeti szimbólum volt a diákság szemében, mint a sportéletben a Fradi. Hungaricumnak, egyedi magyar "terméknek" számított. Nem véletlen, hogy az Illés rajongók többsége egyben Fradi-drukker volt. Az ereje teljében lévő szocialista hatalom nem nézte jó szemmel a nemzeti érzelmekre ható zenét játszó együttest (ami, felbomlása után, a Fonográfba menekítette szellemiségét), s ahol tehette, keresztbe tett nekik. A nevezett időszak másik két, ugyancsak jelentős létszámú hallgatóságot maga mögött tudható együttese, az időnként meglepően érett, kifejezetten művészi hangzásvilágot megszólaltató Omega, és a tinglitangli örömzenéz játszó Metró együttesen sem tudott akkora rajongói tábort felmutatni, mint az Illés. Az ország első számú beatzenekarának szerdánkénti előadásaira alig százan fértek be, ugyanis eddig terjedt a körépület befogadóképessége. A bejutott szerencsések mindegyike rendelkezett tagsági igazolvánnyal, amit viszont meglehetősen korlátozott mennyiségben, az év elején adtak ki az igénylőknek. Ez is egyfajta cenzúra volt a hatalom részéről. Aki lemaradt, az kimaradt. Mint például, rendre, én. Egy alkalommal, amikor már nagyon égtem a kíváncsiságtól, hogy milyenek lehetnek ezek a beavatottak által szuperlatívuszokban emlegetett, legendás Illés-előadások, és hogy ne csak a sercegősre koptatott bakelitlemezekről halljam őket, kijátszva az öltönyös rendezők éberségét, s az alkonyi szürkületben igénybe véve egy ismeretlen srác önzetlen segítségét, nagy erőfeszítések árán feltornásztam magam a tető alatt körbefutó keskeny szellőzőablakok egyikéhez. Alább ugyanis egyszerűen nem voltak ablakok, ahonnan be lehetett volna lesni. Ha pedig mégis lett volna, akkor nyilván befüggönyözik őket. A nyújtott téglalap alakú helyen összekuporodva is nehezen fértem el, fogódzkodó hiányában minden pillanatban vártam, hogy orromon-számon landolva, visszahullok a járdára. Csoda, hogy egyáltalán feljutottam. Ilyen körülmények között nem maradhattam fenn néhány percnél tovább, de az az öt perc minden szenvedést megért. Az alacsony dobogón játszó zenekar előtt, a csupasz padlóra dobált párnákon törökülésben helyet foglaló, áhítattal átitatott arccal hallgató, felsőtestét extázisban rázó közönség zsúfolásig megtöltötte a ritmusra villogó színes fényekkel megvilágított helyiséget, aminek a falait majd' szétvetette a hangerősítőkből áradó zene. Az együttesnek nevet adó Illés Lajos boszorkányos ujjai az elektromos orgona klaviatúráján szánkáztak le-fel, Pásztori Zoli, mintegy önkívületben, a dobokat püfölte izzadtan, Szörényi Szabolcs (Levente édestestvére) a rá jellemző fapofával a basszusgitár húrjait nyüstölte, az Illés-dalok szövegírója, Bródy János elmélyülten hajolt az ölében tartott citera fölé, és a csapat frontembere, a legtöbb nagy sikerű dal zseniális zeneszerzője, Szörényi Levente vállig érő, csapzott, szőke haját rázva szólógitárját szaggatta, és énekel, énekelt, énekelt! Hű, micsoda nagy élmény volt ezeket a fiúkat együtt, élőben látni és hallani! Két számot tudtam végighallgatni odafent, de aztán ugranom kellett, ha nem akartam teljesen elzsibbadva, magatehetetlenül lezúgni. Ahogy hazaértem, lelkesedésemben egyik agyonhallgatott Illés-korongot a másik után tettem fel a lemezjátszóra (természetesen az összes kis- és nagylemezük megvolt a gyűjteményemben), hogy újra felidézzem a klub szűk szellőzőablakában átélt rövid, de annál velősebb extázist. Ifjúkorom legféltettebb relikviái közé tartozik az a képeslap méretű papírlap, amelyen a banda minden tagjának aláírása szerepel. Magam sem tudom, hogyan jutottam hozzá. Az egyik képeslap berakómban őrzöm.

 

  Néhány (újabb) szó Mitzki Laci haveromról:

 

  És most következzen néhány olyan emlékezetesebb történet, ami, túl a közös esti leskelődéseken, ehhez a bizonyos, alattam lakó Lacihoz köthető. Laci nem tartozott a "bandánkhoz", nemigen járt le hozzánk az utcára, de mivel annyi mindent csináltunk végig együtt, Ágnest (róla később) leszámítva többet, mint bárki mással, azt hiszem, nyugodtan tekinthetem a barátomnak. Méghozzá jó, felettébb jó barátomnak. Kövérkés, barna hajú, velem egymagasságú, tömpe orrú, türelmes, jóindulatú fiú volt. Egy évvel idősebb volt nálam. Mostohaapjával, azzal a bizonyos, malac fotókat készítő Sz. Lászlóval, meg az édesanyjával a tíz centi vastag panelfalakon gyöngyözően átkacagó Klári nénivel, valamint féltestvér kishúgával, Andreával élt a hatodikon. Egyszer, amikor Lacinak és nekem a belvárosban akadt valami elintézendőnk, és a Dohány utcai zsinagóga előtt vezetett el az utunk, egy buta megjegyzésemmel akaratlanul megsértettem. Magunk mögött hagytuk a zsinagóga díszes épületét, amikor csak úgy, hogy a hosszas hallgatás után mondjak valamit, megjegyeztem, hogy a magam részéről nemigen komálom a zsidókat, sőt esetenként kifejezetten utálom őket. Kérdően néztem a nyári melegben mellettem lihegő Lacira, ő hogyan viszonyul a felvetéshez. Ő nem utálja őket, hangzott a lakonikus, rövid válasz. Ennyiben maradtunk, téma lezárva. Néhány hónappal később, valami véletlen folytán megtudtam, hogy Laci barátom bizony echte zsidó. A zsinagóga előtt korábban tett kijelentésem komolytalanságát, tudniillik, hogy - en bloc - utálom a zsidókat, mi sem bizonyítja jobban, hogy amikor fény derült Laciról származására, a hír, túl az első meglepetés keltette csodálkozáson, semmilyen lelki törést nem okozott. Zsidó volt, hát zsidó volt. Más németnek, szerbnek vagy románnak születik. Na és? Lacit tehát továbbra is rendületlenül kedveltem, egy percnél tovább nem foglakoztatott a származása. Csak azt sajnáltam, noha úriember módjára ezt sosem vetette a szememre, hogy a korábbi hülye megjegyzésemmel valószínűleg megbántottam. De ennyi, bűntudatban fogant mea culpázás után térjünk át végre a valódi események ismertetésére. 

  A régről megmaradt levelek keltezése szerint 1973-ban történtek a következő, egymással ok-okozati összefüggésben levő, logikai láncot alkotó esetek.

 

  Lacival Bélatelepen - 1973:

 

  Tehát 1973 nyarán, augusztusban - többek közt - a Balaton melletti Bélatelepen nyaraltunk Lacival. Azt hiszem, az öreg Mitzkinek (mármint Laci Pécsett élő, vér szerinti apjának) volt ott egy gazzal felvert parányi, bekerítetlen telke, rajta egy még parányibb, alpesi stílusú faházzal. Eleinte csak ketten nyaralgattunk odalent, élveztük a kőkemény, férfias magányt (gyermekkorból visszamaradt vadnyugat-effektus - oh, yeah!, this is authentic hungarian Wild West-feeling -, vagy amit akartok, okostojások), és orrvérzésig kártyáztunk. Egy fülledt estén bevonatoztunk Fonyódra, ahol, jobb program híján, leittuk magunkat a sárga földig, amúgy inkább csak a faház árnyékába kitett kempingszékeken ücsörögve sörözgettünk, szabad időnkben pedig süttettük a hasunkat. (Ez a szabad idős szöveg vicc akart lenni.) 

 

  Tanulom a lecsókészítést:

 

  Lacitól egy óvatlan pillanatban ellestem a lecsókészítés fortélyát, s milyen jól tettem, mert máig ez az egyetlen meleg étel, amit magamtól el tudok készíteni, méghozzá egészen tűrhetően. Tűrhetően? Magas szinten! A haver nem sokat lacafacázott a főzőcskézéssel, a nyílt tűz fölé helyezett bográcsba szalonna- és kolbászdarabokat dobált (eszerint aligha gyakorolta a vallását, merthogy a szalonna a hithű zsidók számára tisztátalan étel, mivel disznóból származik), két marékkal szórta rá az apróra vágott hagymát, fél percen belül hozzáöntött pár szem karikára vágott paradicsomot, sok édes és kevés erős paprikát. Sót szórt bele, keverte-kavarta, kóstolgatta, fedővel lefedte, s bő tíz perc alatt olyan finom lecsót rittyentett az összecsukható kempingasztalra, hogy megnyaltam utána a tíz ujjamat. (Odahaza kipróbáltam magam is, és rögtön elsőre tűrhető étel kerekedett belőle. Egyéni ötletekkel időről időre finomítottam a technikán, s büszkén vallom, hogy mára elértem a lecsókészítés csúcsára. Innen már csak lefelé visz az út.)

 

  Laci féltestvér húga, Erzsi és én:

 

  Gyökeresen megváltozott az életünk, amikor pár nap múlva megérkezett Laci féltestvér húga, Erzsi, akiről addig legfeljebb hallomásból tudtam, hogy létezik. Ajvé!, jött a nő, és ugrott a nyugalom. (Erzsi Pécsett élt az anyjával, öccsével és az édesapjával, aki egyben Laci apja is volt.) Hozta magával nyaralni a kedvenc tacskóját is. Erzsit eléggé szemrevaló leányzónak alkotta meg a természet (hosszú, hullámos barna haj, zöldeskék szemek, érzékien vastag ajkak, zsidósan markáns orr, labdányi, lágy keblek), s mivel nem tiltakozott a felbukkanását követő második másodpercben kezdetét vevő udvarlásom ellen, sőt, a magatartásával egyértelműen bátorított, hamar összemelegedtünk. Ami azt illeti, abban a hőségben nem volt kunszt. Éjszaka Laci aludt az egyik ágyon, én Erzsivel a másikon. Keskenyre méretezték és kutya kemény fából ácsolták azt az összehajtható, nappal a házikó belső falát támasztó nyavalyás priccset, szűken voltunk nagyon, az oldalunkra kellett fordulnunk, hogy valahogy elférjünk rajta. Hiába tártunk ki ajtót-ablakot, rohadt meleg tombolt a nappali hőséget termoszként magában tartó falatnyi házban, de, mint tudjuk, sok jó ember kis helyen is elfér. Azonban hiába a nagy összezártság, a kölcsönös taperoláson az enyhülést - s vele az annyira óhajtott álmot - hozó hajnalig sem jutottunk túl, s nem az én hibámból. Pár órával később, igaz, indirekt módon, de csak kiderült, mi volt a hangyányit sértő húzódozás alapvető oka.

 

  A "rozsdás" vatta:

 

  Reggel, a házacska előtti kis kertben felállított kempingasztal körül nekiláttunk reggelizni. Hármasban. Laci kisimult, elégedett képéről lesírt, hogy pihentető éjszakát tudhat maga mögött. Erzsivel viszont alig bírtuk nyitva tartani a szemünket a fáradtságtól. De azért jó étvággyal falatoztunk és sokat, ahogy az egészséges és gondtalan fiatalok körében lenni szokott. Egyszer csak, orbitális farkcsóválások közepette, megjelent a színen a lány imádott tacskója. Karcsú derekát boldogan riszálva, virgoncan tekergett az asztal alatt, s miközben sorra köszöntve bennünket, sportosan szlalomozott a meztelen lábszáraink között, a szájában valami rozsdabarna színű, a nyálától vagy mástól összeállt vattacsomót tartott, ami leginkább egy véresre klopfolt, döglött patkányra emlékeztetett. Gyanús zsákmányával addig rohangászott le s fel, amíg Erzsi sápadt képpel meg nem állította, és a hóna alá kapott kutyával elviharzott valamerre. Lacival fejcsóválva néztünk össze, egyetértő pillantásunkban benne volt a lány és energikus tacskója elmeállapotát illető, hevenyészett diagnózisunk. Miután ezt szavak nélkül megbeszéltük, megrántottuk a vállunkat és folytattuk a reggelizést. A nők gyakran viselkednek furcsán. Mire Erzsi visszaérkezett a távolból, már sokkal jobb színben volt. A szaladástól pihegve kezet mosott a kerti csapnál, s kajával teli szájjal feltett kérdésünkre, hogy mit talált a kutyuska, titokzatosan mosolyogva rázta gesztenyebarna, dús sörényét és nem felelt. Még ettünk néhány falatot, amikor a probléma megoldásán őrlődő Laci torkán megakadt az étel, a váratlan felismeréstől fuldokolva köhögni kezdett, néhányat öklendezett, majdnem odahányta a reggelijét az asztalra. Gyanakodva néztem hol rá, hol a kezemben szorongatott szendvicsre, mi baja van, csak nem romlott a kaja? De akkorra Erzsi megint nem volt sehol, csöndben kámforrá vált, vagy mintha a föld nyelte volna el. Laci haverom, akinek időközben szürkére és erősen verejtékezőre váltott az arca, még kivárta, amíg lenyelem az ételt, aztán suttogva kinyögte, hogy a kutya biztosan Erzsi menstruációs vértől megbarnult vattáját halászta elő, amit a lány előző este hajított a házikó hátuljánál tartott, szemetesnek befogott vödörbe. Hoppá!, erre az én gyomrom is rúgott egyet, de nem csekély önuralommal sikerült legyűrnöm a hányingeremet. Mindenesetre a bohó ebet jó darabig nagy ívben kerültem, és az esti villanyoltáskor gyors puszival búcsúztam a megszeppent lánytól.

  A Fenyves és Fonyód között fekvő Bélatelepről néha bevonatoztunk Fonyódra, persze hármasban. Fenyvesre is bejártunk valami kertek alatt vezető kis utakon, ebből látszik, hogy Fenyves közelebb, úgyszólván iramodásra lehetett a telekhez, mert oda s onnan vissza mindig gyalog jöttünk-mentünk. Ami Fonyódot illeti, azt tudom, hogy alig néhány percet s talán egy-két megállónyit zötykölődtünk, és máris le kellett szállnunk a vonatról, mert megérkeztünk a kikötőhöz közeli állomásra. Fonyód azért ragadt meg jobban bennem, mert a főút melletti egyik kerthelyiség diszkójában két csoda szép lány (annyira hasonlítottak egymásra, hogy csakis ikrek lehettek) táncolt egy rongylábú, szerencsés flótással. Nem mondom, ügyesen mozgott a srác is, na de a lányok! Gyönyörűek voltak, mosolygósak, és láthatóan nagyon élvezték a zenét, a ritmust. (Mindig csodáltam azoknak a zeneszerzőknek a tehetségét, akik muzsikájukkal képesek voltak olyan, tömegeket befogó hatás-láncreakciót elindítani, amivel először is: személyes becsvágyukat kielégítve ők maguk lehettek elégedettek, hiszen összehoztak egy jól sikerült dalt; másodsorban döntő sikert értek el a kiadójuknál, hiszen azzal, hogy a későbbiekben befutó slágert, nem csekély anyagi kockázatot vállalva, a kiadó egyáltalán útjára indította, munkájukkal elismerést vívtak ki egy objektív - a zenéjükben fantáziát, vagy nyersebben fogalmazva, profitot látó közegben; harmadszor, s legfőképpen, nagy örömet okoztak a zenéjüket akár annak egyszerű otthoni lehallgatásával, akár táncra inspiráló környezetben - például szórakozóhelyeken - együtt élvező tényleges felhasználóknak, a lemezt vagy a kazettát megvásárlóknak. És a sor végén még az őszinte örömmel táncolók boldogságától megfertőződött szemlélőnek is kijutott a jóból.) A jóképű, magabiztos kiállású, hórihorgas fiú hol az egyiket, hol a másikat pörgette meg, s hármasban olyan fantasztikusan járták a dübörgő rock and rollt, hogy élmény volt nézni őket. Ráadásul, hogy az irigységtől még jobban fájjon a szívem, a dekoratív lányok távolról hasonlítottak Katira és Irénre. Erzsi táncolt volna, viszketett a talpa, de mi, szégyenlős fiúk, két kézzel kapaszkodtunk a székünk peremébe, nehogy már a botladozásunkkal szénné égessük magunkat ennyi kiváló táncos szeme láttára. 

 

  Lacival Pécsre utazom:

 

  Erzsivel ősszel nagy levelezésbe fogtunk, mert már odahaza, Kelenföldön, Laci megsúgta, hogy nyár óta nem felejtett el a lány, és ha telefonon beszélnek egymással, sokat emleget. (Laci egyébként időközben bevonult Taszárra, de valami oknál fogva nem töltötte ki a tényleges idejét.) Félbeszakadt kapcsolatunk felmelegítésének jót tett, amikor Lacival októberben leutaztunk egy hétvégére Pécsre, azzal az ürüggyel, hogy meglátogatjuk az apját, de persze egészen másról volt szó. A vonatban hideg volt ugyan, a leheletünktől bepárásodott ablakon nem lehetett kilátni, de ezt a kellemetlen tényezőt megfelelő mennyiségű alkohol bevitelével könnyedén semlegesítettük. Közben egész úton vertük a blattot: kedvenc kártyajátékunkat, a snapszert gyakoroltuk. Az unalmasnak ígérkező, hosszú úton olyan derekasan berúgtunk, hogy mire az esti sötétben Pécsre érkeztünk, elaludtunk a fülkében. A végállomáson veszteglő szerelvény kocsijaiban mindenhol leoltották a világítást, úgyhogy az elénk jövő, minket kereső rokonoknak rendesen feladtuk a leckét, mégis ránk találtak, és autóval hazavittek a lakótelepi lakásukba. A finom vacsorától nagyjából kijózanodtunk. Erzsivel nem sokat vesztegettük az időt, s az elmélyült barátkozás élménydús folyamatában odáig jutottunk, hogy éjszaka, amikor mindenki más az igazak álmát aludta a maga szobájának vetett ágyában, a belülről kulcsra zárt fürdőszoba félhomályában rendkívül pajzán dolgok estek meg közöttünk. Esszenciális tömörséggel fogalmazva: mindkettőnknek üdítő, vérforraló élményben volt része. 

 

  Éjszaka Erzsivel:

 

  A dolog felettébb pikáns volta miatt darab ideig hezitáltam, hogy a következő eseménysort talán jobb lenne valami rózsaszín ködbe bugyolált virágnyelven megjeleníteni, bizonyos fokig elmaszatolni, hogy élét vegyem a túlzott szókimondásomat esetleg nyersnek ítélő vádaskodásoknak, de aztán úgy döntöttem, ehhez a történethez ez a nyelvezet a legautentikusabb. A lényeg különben is a dolog valóságtartalmában van.

  Szóval, néhány mondat erejéig mégiscsak meg kell emlékeznem arról a történelmi tényről, hogy, nos, izé, hogy is mondjam csak... hm, mondom, illetve írom, ahogy lehet: kíváncsiságból benyaltam Erzsinek. Be én, mint kánikulában a tölcséres eperfagyinak! Hova, hova? Hát oda! Életemben először tettem ilyet. Ettől történelmi a lépés. Illetve a nyalás. Ha egyáltalán mentegetőznöm kellene magam előtt - ezek szerint kell, mivel épp azt teszem -, akkor mindjárt hozzátenném, hogy a világért nem tettem volna ilyesmit, legalábbis akkor és ott, ha az agyamat nem hülyíti meg a cefre. De a vonaton való italozás mámora nem múlt el maradéktalanul, s ilyenkor felettébb bátor, kísérletező kedvű az ember hormontúltengésben szenvedő fia. Különösen, ha éjnek évadján a sötét fürdőszobában összezárva találja magát egy ruganyos húsú, kívánatos, fiatal nővel, amitől persze veszett iramban emelkedik tovább forrásban lévő vérének tesztoszteron szintje. További előzménye eme sajátos szerelmi technika premier alkalmazásának, hogy pár héttel korábban az autószerelő suliban egy osztálytársammal bizalmas beszélgetésbe elegyedtem a nőkről. Az egész osztály a folyosón várakozott, hogy bemehessen a nagyszünet idejére bezárt terembe, amikor kettőnk között valahogy szóba került a lányok dolga. Hogy mit kell velük tenni, hogy elolvadjanak a férfi karjaiban, meg úgy általában, mit kedvelnek leginkább az ágyban. A srác nagyon bőbeszédűnek bizonyult, mivel nemrég jött össze neki egy új kapcsolat, s a friss szerelemtől egészen fel volt dobódva. A magam részéről nemigen szólaltam meg, inkább figyeltem, okultam, részint azért, mert még semmi komolyabb gyakorlati tapasztalatom nem akadt e lényeges tárgykörben, részint nem szerettem volna valami nagy marhaságot mondani, és ezzel elárulni a tudatlanságomat. Az osztályunkban, sőt talán az egész szakközépiskolában én lehettem az utolsó romlatlan, szűz gyerek. Nos, szerényen, ahol kellett, elismerően bólogatva hallgattam a fiú dicsekvő-oktató locsogását, ám amikor csillogó szemekkel, elkalandozó tekintettel annak taglalásába fogott, hogy a nők mennyire imádják, ha érzéssel benyalnak nekik, s hogy ő maga is milyen kedvvel szokott nekifogni eme kényes feladatnak, nem bírtam tovább cérnával, és foghegyről megvetően odavetettem, hogy ez már aztán igazán undorító, én biztosan nem lennék képes ilyesmire. És komolyan úgy is gondoltam. Méghogy egy nő szétrakott lábai közt búvárkodni, nyalakodni? Mindkét fél számára szörnyen megalázó lehet. A pisilésre is használt izéjét összenyálazni a jóízű evésre, meg szerelmes csókolózásra teremtett szájjal, nyelvvel? Na, ne! Pfuj! Micsoda gusztustalan, perverz baromság! Emiatt majdnem összevesztem a kifakadásomon zavart vigyorral ámuló sráccal, aki láthatóan nem tudta eldönteni, hogy most hülyéskedek, vagy tényleg ilyen zöldfülű vagyok? Hát ez a korábbi beszélgetés jutott eszembe a pécsi fürdőszoba cinkos félhomályában, s adott kezdőlöketet az alkoholgőzben fogant hirtelen elhatározásom kivitelezéséhez. Ami azt illeti, a tüzes vérű Erzsit nemigen kellett ösztökélni, hogy bokáig tolt bugyiban áthajoljon a fürdőkád peremén, s a kezeivel megtámaszkodjon a kád alján. Gyanús készséggel engedelmeskedett, mint akinek már... De hagyjuk a nemi fejlődésem rögös útján mérföldkőnek számító nagyszerű eseményhez méltatlan, rosszmájú feltételezéseket. Egykettőre kiderült, hogy mégiscsak igaza volt a méltánytalanul lehurrogott osztálytársamnak. Az egyik legismertebb angol mondás: "a puding próbája az evés" logikai fonalán haladva, erre a helyzetre az illene, hogy a pina próbája a nyalás. Vagy legalábbis a nyalás - körülményes latin kifejezéssel élve: cunnilungus - is. A kísérleti jelleggel alkalmazott módszer hatékonysága minden előzetes várakozást felülmúlt, mert a lány gátlásoktól megszabaduló, szemérmetlenül kitárulkozó teste kígyóként tekergett-vonaglott előttem, s a szapora és önfeledten hangos sóhajtások miatt időről időre - mielőtt felébresztettük volna álmukból a környező szobákban szendergőket - kénytelen voltam rövid szüneteket beiktatni. Mondhatom, számomra is igen kellemesen telt az idő, csak (sajna) a kielégültségtől ellustult lány önkényesen és önző módon figyelmen kívül hagyta a kötelező viszonosság elvét, s egy hálás puszi után elviharzott szunyálni. Minek következtében a szüzességem az istennek sem akart elveszni. Másnap hozhattam magammal vissza Pestre.

  Még ugyanebben az évben, a nálam egy évvel idősebb Laci születésnapi bulijára feljött Pécsről a lány, és néhány napig fenn maradt. Újabb falrengető dolgok ugyan nem estek közöttünk, mégis, a kis lépések taktikáját választva, valamivel tovább léptünk a pécsi éjszakában történteken. Ennek mibenlétét azonban nem taglalnám (öncenzúra). A lényeg, hogy továbbra is ártatlan maradtam, mint a ma született bárány (birka). Aztán, mind szórványosabban jött és ment néhány levél, még ritkábban találkozgattunk Laciéknál, majd 1974 végére érdektelenné vált és csendesen kifulladt, elhalt a kapcsolatunk.

 

  Laciék nyaralója a szentendrei-szigeti Vörös Meteorban:

 

  Időben megint visszalépek pár évet. 1970-ben, hosszú évek kihagyása után, Laciék révén megint Göd tájékára kerültem. No lám, miféle húzásai vannak a "véletlennek"? A személyemet egy sor fontos csatába küldő sors akarata ezúttal gyerekkori nyaralásaim helyszínére penderített vissza, legalábbis azok közvetlen közelébe. Írásomban jóval korábban említettem, hogy úgy a gödi parton, mint vele szemben, a szigeti oldalon, a kommunista érzelmű zsidóknak volt egy-egy Vörös Meteor-telepük. A Szentendrei-szigeten lévő Meteorban Klári néniék is rendelkeztek egy kis telek s annak felét elfoglaló faház felett, ahová néhány hétre meghívtak nyáron. Szívesen mentem, mert csábított a szép, természetközeli környezet, az alkonyi hűvösben felerősödő, az orrom számára a legdrágább parfümnél is illatosabb Duna-szag, új találkozóra invitáltak a nosztalgiával megidézett gyerekkori emlékek, no és, nem utolsó sorban, ígéretes időtöltéssel kecsegtetett a számtalan kaland lehetősége. Rendszerint Lacival kettesben tanyáztunk itt, a szülők inkább hétvégére jöttek le. Időről időre, szerencsére ritkán, ránk lőcsölték az akkor még kislány Andit, Laci húgát. 

 

  Csajozunk a gödi vendéglőben:

 

  Egy gyönyörű nap késő délutánján Lacival kaptuk magunkat, a lehetőségekhez képest kiöltöztünk (ahogy népies szabadossággal mondani szokták: mint szaros Pista Jézus neve napján), vizezett fésűvel bedobtuk a sérót, és a vígan töfögő kishajóval átkeltünk a gödi oldalra, ahol beültünk a gyerekkorom óta ismert strandvendéglő kerthelyiségébe. (Abba, amit a szüleimmel Karcsi bácsi züllött kinézetű nyári konyhája miatt, kényszerűségből fedeztünk fel.) Az akkori viszonyokhoz mérten egy rakás pénzt elverve ettünk-ittunk, jót mulattunk, s eközben megcsíptünk egy mindkettőnkkel kacérkodó, vidor leánykát. A fene sem emlékszik rá, hogyan szedtük fel a cserfes szájú, töltött galamb teremtést, de egyszer csak hármasban ittuk tovább az asztalnál a jóféle egri bikavért. (Amíg alkoholt fogyasztottam, borban az egri bikavér, töményben a gin és a lengyel vodka számított kedvencemnek. A sörféléket, noha ittam, iszogattam, nem igazán kedveltem.)

  Későre járt, s miután fizettünk, az utolsó menetrend szerinti komppal visszatértünk a szigetre. Velünk tartott az életvidám leányzó is, aki, mint kiderült, a Meteor mögött szétszórtan fekvő tanyák egyikén élt az édesanyjával. Lacival meglehetősen spiccesek voltunk, de messze nem részegek. És a hercig leányka vére sem a szódától bugyogott. A komptól a Meteor felé jövet a sötétben jobbról-balról fogdostuk a semmiféle ellenállást nem tanúsító leányzót, akinek tetszhetett, hogy egyszerre két udvarlója akadt, mert idétlenül vihorászott, amikor valamelyikünk menet közben megcsöcsörészte, vagy a fenekére tette a kezét. Hogy nehogy túl hamar érjünk a Meteorhoz, leültünk a gyengén megvilágított töltéstől félreeső, kidőlt fatörzsre, és ott folytattuk a két tűz közé szorult lány ruganyos testének felfedezését, ahol abba se hagytuk. A vidám kis teremtésnek nemigen voltak gátlásai, mert hol az egyikünkkel, hol a másikunkkal csókolózott, de ugyanez elmondható az aktív kéz(i)munkájáról is, amit, sajnos, csak nadrágon keresztül gyakorolt. Ezek szerint mégis voltak elvei. Lehet, hogy a sok piától, de sehogy sem tudtam kielégülni, pedig a kéjes kíntól csillagokat láttam (egyébként derült, csillagfényes volt felettünk az égbolt). Végül a lányka elunta a mókát, vagy inkább másnapra is akart tartalékolni a jóból, mindenesetre, amint megegyeztünk a következő esti hármas randiban, elköszönt tőlünk, és a takarékra állított égi fényektől ezüstösen csillogó ösvényen elviharzott haza. Na, jóccakát!

  Akkor éjjel szemernyit sem tudtam aludni a szűknek és forrónak talált faházban. Ha másodpercekre elbóbiskoltam, szinte rögtön arra riadtam, hogy a kielégítetlen ágyékom veszettül kínoz, a golyóim hasogatva fájnak, égőn lüktetnek a belső feszültségtől. Nem bírván tovább a szenvedő hánykolódást, hajnalban kimentem a telep kivilágított közös vécéjébe, hogy pisiljek, de nagyon megijedtem attól a nyúlós-nyálkás, színtelen izétől, amit a pizsamanadrágból gyanútlanul előhalászott farkamból láttam előszivárogni. A férfi izgalmi állapotában elsőként megjelenő, gyakorlatilag a hímvessző behatolását elősegítő síkosító váladék volt, de tapasztalatlanságomban azt hittem, hogy valami gyorsan kialakult nemi betegséget szedtem össze. Szoros összefüggést véltem felfedezni az előző estén történtek és jelen siralmas állapotom között. Arra gyanakodtam, hogy talán a lány puha kis kacsója lehetett piszkos, attól kaptam valami gennyesedéssel járó fertőzést. Nadrágon keresztül... Nyugtalanító felfedezésemet szégyenből nem osztottam meg Lacival, de mivel a következő este ő sem forszírozta a könnyűvérű lánnyal való újabb találkozót, meglehet, hogy hasonlóan járt és ugyanarra a - téves - következtetésre jutott.

 

  Horányban összeismerkedünk Lubával - 1971:

 

  A következő nyáron, 1971 nyarán megint a Vörös Meteorban töltöttem egy vagy két hetet. Ez a nyár készítette elő életem első külföldi útját, amire azonban csak a következő esztendőben (1972) került sor.

  Lacival és a többi odalenti haverommal gyakran megtettük, hogy a Meteor előtti sóderes szabad strandnál (kisebb koromban, faros-bögyös nők után kutatva, távcsővel ezt a partszakaszt kukkoltam odaátról, Lukács Laciék telkéről) beúsztunk a Dunába, és a víz hátára feküdve, szép kényelmesen, mintegy tíz perc alatt lecsurogtunk a horányi csárdáig. Onnan pedig visszagyalogoltunk a töltésen. A két világháború közötti időben szebb napokat látott, a hetvenes években elhanyagolt állapotú csárda körül ifjúsági tábor működött, ahol abban az évben Csehszlovákiából érkezett fiatalok nyaraltak. A Felvidékről való lányok között akadt kettő, aki nagyon tetszett Lacinak és nekem, de legnagyobb sajnálatunkra egyikük sem beszélt magyarul. Mi persze ugyanígy álltunk a szlovákkal. Azért, a nyelvi akadályok ellenére mégis kialakult közöttünk egy mélyebb barátság, különösen a szőkébbikkel, aminek köszönhetően nyár végén levél érkezett Eperjesről, hogy a következő nyári szünidőre meg vagyunk híva hozzájuk. 

  Azt a bizonyos szőke lányt Luba Paradovának hívták (könnyen elképzelhető, hogy Parádiról szlovákosodott el a papa neve), a lakáscímét annyiszor írtam fel a borítékokra, hogy örökre rögzült a memóriámban: Presov (Eperjes), ulica Mojmírová 20. A másik lány, a barna, hosszú hajú, szebb arcú az Eperjestől keletre fekvő Homonnán lakott, de vele nem találkoztunk többé. Egész ősszel és télen, meg persze tavasszal, jöttek-mentek a levelek Eperjes és Budapest között. A levelezés lebonyolítását magamra vállaltam. Antikváriumból beszereztem egy szlovák-magyar szótárt, és annak segítségével igyekeztem megfejteni a kapott, esetenként két-háromoldalas levelek tartalmát. Büszkén állítom, hogy egészen jó hatásfokkal. Az általam elküldött leveleket egy ottani öreg magyar fordította szlovákra.

 

  Lacival a Felvidékre utazunk - 1972. augusztus:

 

  Eltelt az év, 1972-őt írtunk, annak is augusztus havát, és közeledett az utazás kitűzött napja. Terveink szerint előbb vonattal fel akartunk pöfögni a Magas-Tátrába, majd egy ott töltött hét után leutazni Eperjesre. Beszereztünk mindent, ami az útra kelhetett, a legfontosabb holmit, a kétszemélyes sátrat a Rottenbiller utcai turisztikai kölcsönzőtől béreltük. És egy hűvösnek induló, ámde ígéretes reggelen kezdetét vette a nagy utazás. A vonat a Keleti pályaudvar csarnokából húzott ki velünk, amivel jóval Miskolc után, Tornyosnémetinél léptük át a trianoni határt. A határtábla mellett pályaépítés miatt lassan haladtunk el, és sajgó szívvel gondoltam rá, hogy 54 évvel korábban még nem itt, hanem messze északon, az Északi-Kárpátok vízválasztóján volt Nagy-Magyarország ezeréves határa. Hamarosan beértünk Kassára, ahol le kellett szállni a pesti vonatról, és átülni az egy óra múlva Poprádra indulóra. A köztes időt persze nem a büdös vasúti fülkében, hanem a még büdösebb pályaudvari restiben ültük végig, ahol egy csehszlovák koronáért (érhetett vagy három forintot) egy liter finom barna sört toltak az ember orra elé. Kassa után északnyugatra tartott velünk a belföldi vasút, és Iglón keresztül a délután közepére megérkeztünk Poprádra. Itt megint át kellett szállnunk, ezúttal a piros színű helyiérdekű kisvasútra, ami elsőként Tátrafürednek vette az irányt, aztán, ahogy elérte a magas, hófödte hegylánc lábát, ráérősen keletnek fordult, s mintegy félórás út után befutottunk a sűrű és szédítően illatos fenyvesek közt kanyargó kisvasút végállomására, Tátralomnicra.

  Eddig is nagy utat tettünk meg Pesttől, de még mindig nem voltunk a végcélnál, hiszen innen jó félórás gyaloglás után értük el a térképen jelzett kempinget, ahol gyorsan sátrat vertünk, és végre kifújtuk magunkat. Azonban, nem azért voltunk fiatalok (magam pár hónapja töltöttem be a tizennyolcat, Laci pedig a tizenkilencedik évét), hogy sokáig pihenjünk a babérjainkon. A késő délutáni Nap fénye vöröses hálósapkát húzott a fölénk magasodó Lomnici-csúcs hófoltos kobakjára, a hűvös alkonyatban fenyő- és hószagú szél kerekedett, s a tiszta levegőn olyan élesen rajzolódott ki a csipkés szélű hegygerinc, hogy az embernek az a csalóka képzete támadt, miszerint egy nagyobb iramodással felérne a hegytetőre. A kalandos utazás még fel nem szívódott izgalmától fel voltunk dobódva, csordultig voltunk tetterővel. Mintha bármi el akart volna szaladni előlünk, mindent, és lehetőleg azonnal akartunk csinálni. De aznapra bezárt a hegycsúcsra vivő, lanovkának nevezett felvonó, és tudtuk, egy órán belül leszáll az előjelekből ítélve szokatlanul hidegnek ígérkező este. Pesten valószínűleg húsz fok feletti hőmérséklet lehetett, a város vendéglőinek és cukrászdáinak nyitott teraszain nyilván ezrek hűtötték magukat sörrel vagy fagylalttal, de idefent, a Tátra lábánál, jó, ha tíz fokig emelkedett a higanyszál.

  

  A tátralomnici kocsma:

 

  Ahogy az időjárás jelentésekből megtanultuk, rétegesen felöltöztünk (trikó, vastag pulóver, dzseki), és a késő alkonyatra feltámadó, vadóckodó szélben susogva hajlongó fenyőkkel kísért, nyugtalanítóan elnéptelenedett országút szélén haladva, visszaballagtunk a legközelebbi településre, Tátralomnicra, ahol betértünk abba a faluszéli kocsmába, ami mellett - útban a kemping felé - aznap egyszer már elhaladtunk. Odabent az estére begyújtott kályhától kellemes meleg fogadott, mi pedig egyik sört ittuk a másik pálinka után, hozzá elgondolkodva fújtuk a kékes cigarettafüstöt, és arcunkon a tapasztalt világutazók bölcsességével, nagyokat hallgattunk. Piszkosul jól éreztük magunkat. Elégedettek voltunk a sorsunkkal, hiszen a lelkünket semmiféle teher nem nyomta, mi több, inkább egekig emelte a szabadság mámora. Szívünk ajtaja szélesre tárva, kopogni sem kellett (volna), bárki bejöhetett (volna). Szavak nélkül is roppant mód élveztük, hogy miénk a világ, körülöttünk forog a Naprendszer, s értünk pörög a Föld. A jóféle söröktől, no meg a helyi szilvóriumtól, a slivovicának nevezett kisüsti pálinkától másfél óra után csont részegen botorkáltunk le a lépcsőkön. (Ebbéli állapotunkban joggal érezhettük, hogy körülöttünk forog a mindenség.) Mi az, hogy botorkáltunk, tehetetlenül nekilódulva szaladtunk, s hogy a bejárattal szemközt magasodott egy derék, évszázados fenyő, az legalább megfogott minket. A tövéhez lecsúszva jókat röhögtünk egymáson (utólag elgondolva, megeshet, hogy a kocsmából rendszeresen odajártak pisálni a népek), meg mindenen, ami a maradék eszünkbe jutott. A helybéliek egy része kijött az ajtó elé, és a lépcsősor tetejéről, csípőre tett kézzel nézte, mit marhul odalent az a két kerge magyar kölyök. A jámbor tót atyafiak nem szóltak semmit, csak megvakarták a fejük búbját, és csöndben visszatértek a fűtött kocsmába. Egy jóakaratú, a magyart törve beszélő srác segítségével nagy keservesen rátaláltunk a kempinghez vezető útra. Lacival egymás vállát átkarolva, dalolva tértünk szállásunkra, s nem sokat bíbelődve az ágyazással, ruhástól bevágtuk magunkat a hálózsákjainkba.

 

  Utazásaink a Magas-Tátrában:

 

  A következő napok eseményei annyira egymásba olvadnak, hogy utólag képtelenség időrendbe tenni őket. Meg sem kísérlem, hiszen elég, ha tudom, hogy a fenyvesekkel vadregényes, zordon Kárpátoknak (Petőfi után szabadon) néhány feltétlen megnézendő helyére eljutottunk, s végül is, ezért utaztunk oda. Gondolom, mindjárt másnap lehetett, hogy feljutottunk a Magas-Tátra legmagasabb pontjára, a Lomnici-csúcsra (2634 m). Ez a program utazásunk annyira kiemelkedően fontos eseményének számított, hogy már idehaza, Pesten nagyon készültünk rá, ennélfogva aligha hagytuk későbbre. A felvonó (lanovka) alsó állomása ugyan Tátralomnicon volt, s nekünk semmi más dolgunk nem lett volna, mint a pálya teljes hosszára megváltani a költségvetésünkbe bőven beleférő, olcsó jegyet, és a megfelelő helyen, vagyis a Kőpataki-tónál átszállni a csúcsig vivő járgányra. Ehelyett teljesen feleslegesen a bonyolultabb megoldást választottuk, és a drótkötélpálya alatt vezető ösvényen gyalog mentünk fel a Kőpataki-tóhoz. Mire balga tettünket megbántuk, már hiába volt minden, értelmetlen lett volna visszafordulni. Lábizomzatot próbára tevő, szívet és tüdőt maximálisan megdolgoztató, izzasztó, örökre emlékezetes túrában volt részünk, még egyszer biztosan nem csinálnám végig.

 

  Lomnici-csúcs:

 

  A menet közben százszor elátkozott kaptató a Kőpataki-tónál lévő közbülső állomásnál ért véget, s ahogy a közeli, tükörsima vizű tengerszem partján összegörnyedve, lihegve kapkodtuk a fagyos, fenyőillatú hegyi levegőt, a ruhánkból füstszerű pamacsokban szabadult fel az izzadság savanykás párája.  Hál' Istennek, itt már nem volt választásunk, mert innen csak felvonóval lehetett tovább menni. Talán akkor, amikor a felvonóban szardíniaszerűen összetorlódott tömeg a bizonytalanul himbálódzó, billegő fémkalitka üvegfalához nyomott, hogy mozdulni sem tudtam, életemben akkor döbbentem rá először arra, hogy milyen szépen fejlett tériszonyom van. És milyen pocsék dolog, hogy nincs hová menekülnöm, noha erős késztetést érzek rá. Szerencsére beértünk egy átláthatatlanul vastag felhőrétegbe, ami jó időre eltakarta előlem az alattam pár száz méterre tátongó sziklás szurdokot, és valamennyire magamhoz tértem a fóbia okozta zsibbadtságomból. Felértünk a hideg ködbe burkolózott végállomásra, ami tulajdonképpen egy peremén jégcsapokkal körbefuttatott csillagvizsgáló és meteorológiai állomás kombinációjából állt, megspékelve egy füstös, ámde langyos klímájú presszóval, ahol a szabadban halálra fagyott nagyérdemű bedobhatott egy kupica szíverősítőt, vagy megihatott egy csésze forró kávét. A presszóból nyíló kijárat a semmi fölé kihajló teraszra vezetett, ahonnan, ha az időjárás engedte, szédítő panoráma tárult az ember elkerekedett szeme elé. Lacival eleinte fel sem tudtuk mérni, milyen magasságban vagyunk, mert a minden irányban töményen hömpölygő ködpárától tíz méterre sem lehetett látni. Aztán lassan feloszlott a köd, és percekre kisütött a Nap. Akkor derült ki, hogy alig húsz méterrel vagyunk a felhők fölött. Az ég tisztán kéklett a vakítóan fehér, hepehupás vattatenger felett, amelynek láttán szinte késztetést éreztünk rálépni, és kilométereket gyalogolni a tetején, hiszen olyan tömörnek, olyan rendíthetetlenül masszívnak látszott, mint egy végtelenbe vesző, behavazott dombsor. A szikrázó napsütésben összehúzott szemmel, meghökkenve néztem körbe, mert a semmiből itt is, ott is sötétlő hegycsúcsok bukkantak elő, mint habzó tejtengerből a barna kuglófkúpok. Valamivel alacsonyabbak voltak a Lomnici-csúcsnál, de nem sokkal. A hegylánc lábánál elterülő tájból semmi sem látszott, mert a környéket egészen betakarta a hatalmas felhőrendszer, de az élmény így is - vagy éppen így - felejthetetlen. Amikor félóra múltán a Kőpataki-tónál kiszálltunk a lanovkából, és átszálltunk a Tátralomnicig ereszkedő másikra, sűrűn csepegő esőben tettük meg az alsó állomásig tartó távot.

 

  Csorba-tó:

 

  A következő tátrai helyszín, amit feltétlenül meg kellett néznünk, a híres Csorba-tó és környéke volt. (A pompás, kristálytiszta magaslati levegő gyógyító hatására alapozva, a tizenkilencedik század második felétől kezdve a környéken gomba módra szaporodtak a légzőszervi bajokat kúráló szanatóriumok, üdülőtelepek, a felkapott helyeken a tehetősebbek magánvillákat építtettek. A gyógyturizmus nem újsütetű találmány. Régi írók gyakorta ide helyezték regényük cselekményének helyszínét. Lásd a Felvidéket különösen jól ismerő és szerető Krúdyt vagy Mikszáthot. Na persze, akkoriban országhatáron belül maradt a Magas-Tátra kies vidékére felruccanó pesti, kolozsvári vagy újvidéki polgár, mivelhogy nem külföldön, hanem szépséges hazájában, Magyarországon, Szepes és Liptó vármegyében járt.) Ez a túra megint egy másik nap krónikájához tartozik. A Tátralomnicról induló kisvasúton utaztunk a nevezetes tóhoz, ahol megint nyálkás, hideg időt fogtunk ki. A fél tavat körbegyalogoltuk (nem nagy az egész, egyik partjáról a másikra négy-öt erőteljes dobással át lehet küldeni a követ), megmártottuk a kezünket a jéghideg vízben, hajigáltuk a sétányról felszedett kavicsokat, és folyamatosan áztunk a csendesen, ám kitartóan szemerkélő esőben. A pocsék időjárás miatt nem volt kedvünk megnézni a szintén messze földön híres Tarpataki-vízesést, amihez, állítólag, innen lehet a legkönnyebben feljutni. Ez végérvényesen kimaradt az életemből, ha kíváncsi vagyok rá, maradnak a régi képeslapokon és fotókon megörökített képek. Egy megható felfedezés kedvéért azért mégis megérte idáig eljönnöm, ugyanis a tavat körbekerülő, leaszfaltozott sétány közepén hatalmas, nyilván több mázsát nyomó öntöttvas csatornafedél van letéve, rajta még a régi, békebeli időkből való magyar körfelirat díszeleg.

  Több kisebb sétát ejtettünk meg a Tátralomnic közvetlen környékén húzódó fenyvesekben, de ezekre az utakra tényleg alig-alig emlékszem.

  Kempingünk falatozójának slágerétele a mustáros gépsonka volt. Meleg ételt nem lehetett kapni. Egészen vékonyra szelt, sovány gépsonka-szeleteket adtak, amit kenyérre vagy zsömlébe kellett tenni, és alaposan bemustározni, mert akkor jött ki igazán az íze (a technikát a szomszédos asztalnál ülőktől lestük el). Az asztalról elmaradhatatlan sör kíséretében, majdnem minden reggel ezt ettük hidegen.

 

  Megérkezés Eperjesre, Lubához:

 

  Amikor eljött a búcsú pillanata, lentről még egyszer alaposan megcsodáltuk a hófoltokkal tarkított csúcsokat (amelyek, állítólag, nagyon tiszta időben távcsővel jól kivehetők a Kékestetőről), aztán a meggypiros vicinálissal bezötyögtünk Poprádra, onnan át Kassára. Az egyszer már látott kassai pályaudvaron Eperjesig váltottunk jegyet. (A vonat indulásáig elmentünk megnézni a dómban, azaz a Szent Erzsébet székesegyházban eltemetett II. Rákóczi Ferenc síremlékét. A törökországi Rodostóban 1735-ben meghalt fejedelem földi maradványait 1906-ban hozták haza - mondom, haza, mivel az akkortájt magyar többségű Kassa lakossága legvadabb rémálmában sem gondolhatott arra, hogy tizennégy évvel később, azaz 1920-ban, az akkoriban megalakuló Csehszlovákia állampolgárává válik -, ugyanekkor helyezték végső nyugalomra Zrínyi Ilona, Thököly Imre és több bujdosó hamvait.)

  Eperjesre dél körül, ragyogó napsütésben, remek időben érkeztünk, s a nyakunkba vett málhánkkal egyből kemping után néztünk. A városka szélén találtunk egy meglepően kulturált kinézetű, egészen új építésű tábort, s mivel akkor még úgy hittük, egy hétig itt lesz a szállásunk, a recepción előre kifizettük az egész összeget. Felállítottuk a sátrat, berendezkedtünk, aztán kora délután begyalogoltunk a városba, hogy megkeressük a Mojmírová utcát. Eperjes kertvárosi részén egykönnyen rátaláltunk a megadott címre, ahol izgatottan becsöngettünk. Egy szépen karbantartott kerttel övezett, csinos családi ház előtt álltunk. Hosszú, s máris élményekkel teli utat tettünk meg Pesttől idáig. A kertkaput személyesen Luba, az előző nyáron Horányban  megismert szőke lány nyitotta ki, s ha a tisztesség végett nem is borult azonnal a nyakunkba, látszott, hogy a megérkezésünk feletti örömében majd' kiugrik a bőréből. Előírásszerű puszi jobbról-balról, némi kölcsönös, gyerekes zavarodottság a felek részéről, aztán egymás sarkában beljebb botladoztunk. Lubán kívül az anyja tartózkodott otthon, akinek illően bemutatkoztunk, majd kezet mostunk a fürdőben, mert jöttünkre már tálaltak is a nagyszobában (az első fogásra, a finom húslevesre határozottan emlékszem). Közben elszalasztottak valakit a szomszédos utcában lakó öreg magyarért, azért az emberért, aki ősztől tavaszig a leveleim lefordításánál segédkezett. A bajuszos bácsi szintén asztalhoz ült, s a finom ebéd fogyasztása közben folyamatosan tolmácsolt. Kiderült, szó sem lehet kempingezésről, mert a házigazdáéknak más tervünk van velünk. Egy gyors telefonálás következtében ebéd után előkerült a háziasszony férje is, egy szimpatikus, habár tutyimutyinak, amolyan filmbeli papucsférjnek látszó, kese szőke, lufifejű, gömbölyded kis alak, aki azonnal beültetett minket a családi Simcába (francia autó volt, régen leálltak leálltak a gyártásával). Kivitt minket a kempinghez, ahol némi pironkodások közepette visszamondtuk a pár órával korábban leadott, egész hétre szóló foglalásunkat. Lebontottuk a sátrunkat, amit összecsomagolva elvittünk a Mojmírová utcai házhoz.

  

  Az Eperjes melletti vállalati üdülőben:

 

  Ezek után a papa, a mama meg a lány, plusz mi ketten Lacival, megint bevágtuk magunkat a Simcába, és mintegy félórás út után valahol az Eperjestől keletre eső erdőkben meghúzódó, terméskőből épült, hosszan elnyúló, egyemeletes vállalati üdülőnél kiszálltunk. A nyaralásból hátralévő időnket itt töltöttük. A szülők, kis idő elteltével visszatértek a városba, de előbb beszállásoltak minket (mármint Lacit és engem) egy emeleti takaros, kétágyas szobába. Luba és egy helyes, napokkal korábban érkezett kis barátnője ugyancsak az emeleten, de persze másik szobában aludtak. A közelben, legfeljebb háromszáz méterre, a nagy fák takarásában emelkedett egy másik vállalat tulajdonát képező szálloda. A két épületet, üdülőt és szállodát, minőségi aszfaltút kötötte össze, úgyhogy este - négyesben - néhány perc alatt átgyalogoltunk a szálló presszójához. Itt, az Eperjes-Tokaji-hegylánc északi végében található Sóvári-hegységben ez volt az egyetlen sötétedés után is nyitva tartó közösségi intézmény. Vagy szórakozóhely. Ha egy hodályméretű presszót annak lehet nevezni. A terem sarkába állított zenegépből kizárólag szlovák népzene áradt, még össze is vitatkoztunk Lubáékkal, mert az egyik szám dallama annyira ismerős volt, hogy megesküdtem volna rá, magyar eredetű, magyar szerző műve. Lehet, hogy igazam volt, mert a szlovákok sok mindent elloptak tőlünk; nemcsak úgy, ahogy volt, tokkal-vonóval, Fátrástól, Tátrástól az egész Felvidéket (meg Kárpátalját), de írókról, zeneszerzőkről, festőkről és a magyar történelemből ismert emberekről állították (és váltig bizonygatják manapság is), hogy szlovák származásúak, nem pedig magyarok. A sör viszont itt is olcsó és jóízű volt.

  Amikor Lubát két nappal később, valami általunk ismeretlen okból kifolyólag egy éjszakára hazavitték a szülei, Lacival a forró, aszfaltlágyító délután során kempingnadrágban és strandpapucsban átcsattogtunk a nagyszálló presszójához, ahol huszonnégy üveg sörrel dugig pakoltuk a szatyrunkat. A délután hátralévő idejére nagy kártyacsatát terveztünk, s a folyékony kenyér hangulati aláfestésnek kellett. Visszatérve a behúzott függönyöktől árnyas szobánkba, testvériesen elosztottuk az üvegeket - egy tucatot Laci, ugyanannyit az én kezem ügyébe helyezve -, aztán vadul forgatni kezdtük az ördög bibliáját (a kártyát nevezi így a néha sajátos képi eszközöket alkalmazó népnyelv). Azzal a fejenként tizenkét üveggel éjfél előttig simán végeztünk, és mint aki jól végezte dolgát, lefeküdtünk aludni. Csodák csodája, de egész éjjel egyszer sem kellett kimennem vécére, sőt reggel, ébredéskor sem igen éreztem késztetést. A mai napig nem tudom, hová lett bennem az a legkevesebb négy liternyi sör. 

  Életemben először ott, az eperjesi üdülőben ettem grillételt. De még milyen finomat! Néhány ott nyaraló felnőtt, Luba váratlanul befutó szüleivel az élen, tábortüzet rakott, s amíg a nagyja tűz leégett, elkészítették a nagy kockákra vágott hagymából, karikára szeletelt kolbászból, szalonnából, nyers húsból, gombából, paprikából meg fűszerekből álló egyveleget, amit összetekert sztaniolpapírba csomagoltak. A mindenféle jóval megtöltött, rúdszerű csomagokat a kihunyó tűz után visszamaradt izzó parázsra tették, és időnként megforgatták. Tíz perc alatt elkészült a saját zsírjában sült ízletes étel, amit kenyérrel és savanyúsággal ettünk. Lacival akkor már olyan régen nem ettünk ilyen markáns, magyaros ízű, laktató ételt, hogy ketten felfaltuk volna az egész ételhalmazt.

  Luba apját, tudtán és akaratán kívül, az esti kártyacsata alatt megtanítottam a "boci-boci, tarka" kezdetű magyar gyermekdalra. A keskeny szobaasztal másik oldalán, éppen velem szemközt ülő, mókás kinézetű, nagyfejű öregfiú annyira elmélyült a kezében tartott lapok gusztálásában, hogy észre sem vette, hogy akaratlanul is átveszi az általam halkan fütyörészett egyszerű dallamot. Magam akkor figyeltem fel erre, amikor már egészen felismerhetően adta elő a kis zenei gyöngyszemet. Mint egy két másodperces késésben lévő visszhang, öntudatlanul utánam fütyülte a nótácskát. Titokban megböktem a mellettem ülő Laci oldalát, aki erre ugyancsak kajánul elvigyorodott. Csak akkor fejeztem be apuci zenei műveltségének pallérozását, amikor elkaptam az ugyancsak szemközt ülő Luba kissé rosszalló tekintetét. A lány ezzel kapcsolatban mondhatott valamit az apjának, mert az, mint aki álomból ébred, zavartan felkapta a fejét, bambán rám nézett, és abbahagyta a fütyülést. Kár, mert már egészen szinkronban voltunk. 

  Lubával az alatt a pár nap alatt semmi sem jött össze. Nem tudom, mire számított a lány, ugyan miért utaztam ilyen messzire, ha még megcsókolni sem hagyta magát. Hogy nem értettük egymás szándékát, abban nyilván nagy szerepe volt a nyelvi különbözőségnek, hiszen szavak nélkül nehéz tisztázni az esetleges félreértéseket. Van úgy, hogy szavakkal sem könnyű. Néhány elvetélt kísérlet után végleg feladtam a lány becserkészésének tervét, és a rendre zsákutcába torkolló, számomra mind kínosabb próbálkozásokról lemondva, minden erőmmel az idilli környezetben való kikapcsolódásra, pihenésre koncentráltam. Ezen meg a magát most már jogosan mellőzöttnek érző Luba sértődött meg, úgyhogy a nyaralásunk utolsó napján nem a legbarátságosabb formában váltunk el egymástól. Eperjesen, Lubáék házánál felvettük a sátrunkat, aztán kivittek minket az állomásra, néhány gyors, integetés, és már sehol sem voltak a vállalati farmotoros Tátrával. A kassai vonat késő estére futott be a Keletibe, ahová apám jött elénk, és taxival hazafuvarozott minket Kelenföldre. Hát ez volt az első külföldi utam krónikája, ami végül is két hét remek szórakozást nyújtott, és jó néhány tapasztalattal gazdagabban tértem haza.

 

  Állataink - Csuri papagáj:

 

  Kelenföldi otthonunkban tartottunk néhány háziállatot (na, nem egy időben, hanem évekre beosztva); úgymint hullámos papagájt (ebből az évek során összesen négyet), aranyhörcsögöt, és két kutyát: a korábban érkezett, Dixi névre hallgató bokszert, és a később jövő tacskót, Gézát.

  Az első papagájunkat még a Dessewffy utcából hoztuk át magunkkal. Mind közül ez volt a legaranyosabb és a legértelmesebb, de meglehet csak azért, mert vele foglalkoztunk a legtöbbet. Csuri névre kereszteltük, ami tulajdonképpen a veréb népies elnevezése. Még annak idején, a hatvanas évek második felében, a Madách téri földszintes üzletsor állatkereskedésében vettük, ha jól emlékszem, nyolcvan forintért. Ennyibe kerültek a kék orrú fiúpapagájok, a lányokat (tojókat) egy húszassal olcsóbban vesztegették. Csuri leghosszabb betanult szövege (apám kitartó trenírozásának eredményeként) a következőképpen szólt: "Dugd ide a nózikád, adok neked puszikát!". (A versike szövegét némi baranyai sváb tájszólással adta elő, de annál bájosabban hangzott, valahogy így: "Dugt ite a nósikaaat, atok neket pusikaaat!". Lehet, hogy előző életében Mohács környéki sváb gazda volt a szentem, onnan jött át vele az akcentus.) Azért ez igazán jelentős teljesítmény egy oktalannak tartott kis állattól. Persze tudta a nevét, meg vagy tíz egyéb szót, de legnagyobb sikerét ezzel a rövid kétsorossal aratta. Sajnos, én okoztam a vesztét. Amikor egy alkalommal Sanyi nagybátyám látogatóba jött hozzánk, a madárka a nyitott szobaajtóm tetejére röppent, amit nem vettem észre, és odacsuktam. Ennek következtében eltört a gerince, és fél percen belül elpusztult. Nagyon megsirattuk, és egy közeli trafóház kertjében temettük el.

  A többi madár nem volt ilyen pozitív jellem. Sőt. Robi például piszkosul rámenős, erőszakos "pasas" volt, aki macsós brutalitással ütötte-vágta a vele egy kalitkába zárt szerencsétlen tojót. Latinos vérmérsékletével odáig ment, hogy egy ízben, miközben a csuklómra szállva, ponttá szűkült pupillával hevesen udvarolt a hüvelykujjam körmének (a csőrével kocogtatta, közben dumált hozzá), addig-addig dörgölőzött a hasával, míg oda talált élvezni a kézfejemre. Aztán boldog, kielégült csicsergéssel felrúgta magát a levegőbe, és ötször körberepülte a szobát. Egy parányi tejcseppnek látszott az egész, amit maga után hagyott, s csak nagy nehezen esett le a tantusz, hogy ez a büdös kis kurvapecér mindközönségesen rárejszolt a csuklómra! Szerencsére az egyik nyári napon kislisszolt a nyitva felejtett konyhaablakon, és nem tért vissza.   

  Zazi, az aranyhörcsög:

  A Zazi névre hallgató aranyhörcsög alig fél évet élt nálunk. Helyes, dundi kis fickó volt, "aki" egy régről megmaradt akváriumban, az aljára szórt, gyakran cserélt, ezért mindig frissen illatozó faforgács között morzsolta élete napjait. Esténként tíz percre kiengedtük, hogy kedvére szaladgáljon a szobában, de nem volt igazán sportos beállítottságú, inkább a hasára koncentrált, úgyhogy mindig visszatért hozzánk, hogy a kezünkből kivegye, s az egyre dagadó pofazacskóiban elraktározza a tenyerünkön elébe tartott csemegéket. Egyik nap, amikor kora délután hazajöttem valahonnan, az üvegen át láttam, hogy a sárgásvöröses bundájú háta alvás közben kiemelkedik a forgácsból. Kiment a fejemből, hogy őkelme éjszakai állat, nappal pihenni szeret. Kinyújtott mutatóujjammal gyanútlanul megsimítottam a selymes szőrét, mire a kis vadóc egy szempillantás alatt felébredt, szem nem követhette, amilyen fürgén megpördült a tengelye körül - mintha gránátot dobtak volna az alomba, mindenfelé felvert forgácsdarabkák röpködtek -, és éles fogaival csúnyán belemart a húsomba. Nehezményezte a korai ébresztőt, illetve reflexből védekezett a támadásként értelmezett érintés ellen. Csöpögött a vérem, amint ijedten kikaptam az üvegből a kezem. Hát most legalább a gyakorlatban megtapasztaltam, milyen a hörcsögtermészet. Többek közt ilyen. De azért nagyon sajnáltam, amikor egyszer csak minden előjel nélkül elpusztult. 

 

  Vége az ötödik résznek