ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                         írta Miski György

 

                                           Negyedik rész

 

   Fogathajtás:

 

  Ezekben a szamárhegyi kiruccanásokban, a korlátlan málnaevésen túl, az volt a jó, hogy délutánonként, mintegy a napi fáradozásom jutalmaként, általában én hajthattam hazafelé a vasalással ellátott fakerekein zörögve, recsegve-ropogva haladó szekeret (akkoriban még nem volt kötelező gumiabronccsal ellátni a kerekeket). A hegy lábánál elvezető poros és döcögős mellékútról még Gyuszi bácsi kormányozta a lovat a sima országútra, de aztán helyet cseréltünk, kezembe kaptam a főnöki hatalmat jelképező ostort meg gyeplőt, és onnantól fogva én "vezettem". Ami ugyan félig sem igaz, mert az okos ló magától is hazatalált volna, viszont ez szemernyit sem vont le az élmény nagyszerűségéből. A molett Amál néni és kákabélű lányai hátul, a saroglyában kucorogtak. Ilyenkor nagyon büszke voltam magamra, alig vártam, hogy utolérjen és megelőzzön egy arra tévedő autó, s az utasok ámulva figyeljék a bakon ülő szőke legényke rátermettségét. Az akkori lanyha forgalom mellett ez ritkán adatott meg. A ház közelébe érve megint Gyuszi bácsi ragadta magához a kezdeményezést; a serényen leugráló lányai által szélesre tárt kapuszárnyak között ügyesen az udvar közepére lavírozta a szekeret, a hámból kifogott lovat pedig bekötötte a jászol elé, ahol mindjárt enni-inni adott neki. Egy feladatunk még maradt: a nehéz szekér kézi erővel való szembefordítása a kapuval, hogy reggel egyszerű legyen az indulás. Elég tágas volt az udvar, de annyira nem, hogy lovastól megforduljon benne a szekér.

 

  Gyerekek rács mögött:

 

  Amál nénémék házától nem messze, legfeljebb kétszáz méterre, hosszú, sárgára festett földszintes épület húzódott a járda mellett. A régi, barokk stílusú házról messziről lesírt, hogy valaha szebb napokat látott. Eredetileg talán uradalmi épület volt, de meglehet, hogy elejétől fogva iskolaként működött. (Anyám később megerősítette, hogy iskola volt, mert amikor a Kőhidai család a világháború egy részét Esztergomban vészelte át, ő ide járt suliba.) Ha Gyuszi bátyámékkal a Szamárhegyhez igyekeztünk málnázni, mindenképpen előtte kellett elhajtanunk a lovasszekérrel. Az utcafrontra néző, egymás mellett sorakozó nyolc-tíz ablak mindegyikére erős vasrácsot szereltek, amik mögül a született idióták jellegzetesen tésztaszerű, lapos arcával, s azon bamba, kifejezéstelen szemekkel, betegesen sápadt, zömmel velem egykorú gyerekek, fiú és lányok bámultak ki. Húszan, harmincan lehettek? Egészségtelenül fehér kezükkel a fekete rácsba kapaszkodva, némán figyelték a hangosan elcsattogó lovas kocsit, tétova tekintetük olykor-olykor lemaradt, aztán sürgősen visszaugrott ránk. Akadt közöttük fiatalabb, hat-nyolc évesnek saccolt is, de a többség - már amennyire az eltorzult arcvonásokból meg lehetett állapítani - az én korosztályomból került ki. Idegenkedve, megbabonázva, kicsit szorongva, ugyanakkor sajnálkozva néztem őket, és nem értettem, hogyan vetemedhet ilyen gonosz tréfára a természet? Ugyan, kinek-minek és mit vétettek ezek a gyerekek (meg az életfogytig tartó bánat görnyesztő terhét cipelő szüleik), hogy ilyen, életnek semmiképpen sem nevezhető, reménytelen vegetálásra kárhoztatta őket a mostoha sors? Lehetnék én is egy közülük, s akkor most ülhetne a helyemen egy másik fiú - gondoltam a váratlan felismeréstől ijedten, s mindjárt jobban értékeltem, hogy mehetek málnát szüretelni a Szamárhegyre. A nyitott ablakokon át irdatlanul orrfacsaró, köhögtető szag áradt felém. Az egyik legerősebb fertőtlenítőszer, a karbol szaga, amivel a gondozók a közös helyiségeket mossák fel, igyekezvén elnyomni a magatehetetlen gyerekek vizelet- és egyéb szagát, hajolt hozzám a bakon Gyuszi bácsi, aki nyilván ezerszer látta ezeket az öntudatlan kis emberkéket.

 

  Naszti:

 

  Amálék házának közvetlen szomszédságában lakott egy igen szép kislány, Naszti. A környéken mindenki Nasztinak hívta, bár volt neki tisztes, előírásszerű polgári neve is, méghozzá M. Anasztázia. Nemegyszer leskelődtem utána az istálló feletti padlásról (ahonnan három égtáj felé nyílt pompás kilátás, s a mi belső udvarunk és Nasztiék udvarán kívül tisztán rá lehetett látni a közeli szentgyörgymezei templom tornyára, amit kis masinámmal le is fényképeztem), ahol a jászol elé kötött lónak meg tehénnek való szénát tartották. Naszti persze nemsokára kiszúrta, hogy a szőke pesti fiú folyton kukkolja, utóbb arcátlanul odapisszeg neki, és egyéb botrányos módon igyekszik magára vonni a figyelmet. Ahogy az a legtöbb szép lánynál lenni szokott, egy darabig büszkeségből kérette magát, meglehet, az első néhány alkalommal őszintén bosszantotta, hogy nem tehette úgy ki a lábát az udvarukra, hogy fél percen belül ne bukkanjak elő, s sziszegjek rá fentről. Dacos, öntudatos rátartisággal tett-vett odalent, mintha nem venne tudomást rólam, de egyre gyakrabban lesett vissza a szeme sarkából: na, puhult a lány! Mindketten hiba nélkül játszottuk a genetikailag belénk ültetett, ősi koreográfiára megírt szerepünket. Aztán, ahogy a kitartó tavaszi melegtől váratlanul megtörik a tó jege, mégiscsak szóba elegyedett velem. Viharos gyorsasággal kölcsönös szerelem lett a dologból, de a zord szülők valamiért nem nézték jó szemmel a lányuk körüli legyeskedésemet, és nemes egyszerűséggel megtiltották neki, hogy találkozzon velem. (Később rájöttem, hogy a szülőknek nem velem lehetett bajuk, hanem Amál néniékkel, mert ottlétem két hete alatt a két közvetlen szomszéd egyetlen szót sem váltott egymással, ugyanakkor Amál nénémék mindenkivel leálltak az utcán beszélgetni, csak M.-ékkel nem. Erre a helyzetre találó a mondás: rossz szomszédság, török átok.) Na, ugyan sokra mentek a tiltásukkal! Ilyenkor az a legjobb olaj a tűzre. Úgyhogy, amikor a szülők nem voltak otthon, a kislány a maga oldaláról felmászott hozzám a padlásra, és ha odalent voltam az udvarunkon, ő fütyülgetett rám föntről. De jószerével csak beszélgettünk a szénarakás illatos fészkében megbújva, és a tiszta gyerekszerelem kábulatában boldogan szorongattuk egymás kezét. Na jó, néha azért cuppant az arcunkon egy-egy szemérmesen gyors, kölcsönösen adott puszi. 

  Egyik alkalommal furcsa kérdést intézett hozzám Naszti. Percek óta láttam rajta, hogy gondterhelten rágódik valamin, de nem akartam sürgetni. Végül nem bírta tovább magában tartani, és komoly, elgondolkodó arccal azt tudakolta, hogy szerintem a(z) M. vezetéknév zsidó név vagy sem? Meglepő kérdésére hirtelenjében azt találtam válaszolni (bárcsak számoltam volna magamban ötig, de okosnak akartam látszani, mint akinek nincs szüksége holmi megfontolásnyi időre), hogy szerintem zsidó név, mert az ismert színész, M. Tamás köztudottan zsidó származású (más nevezetes M.-t addig nem ismertem, hát ebből az egyből általánosítottam). Látva a kislánynak a szavaim hatására elkeseredő arcát, ekkor kattant be, hogy hiszen őt is M.-nek hívják! Úristen... Szegénykémet valakik valamikor piszkálták, gúnyolták feltételezett zsidó származása miatt, és most, miként fuldokló kapaszkodik az utolsó szalmaszálba, az én megnyugtató válaszomban reménykedett. Na, szegény! Amit mondtam, vissza nem szívhattam, feltűnő és hiteltelen lett volna az azonnali helyesbítés. Vért izzadva próbáltam elterelni a figyelmét a kényes témáról, de az összezavarodott lányka nemigen figyelt rám, lehajtott fejjel, komoran hallgatott. Kevéssel később felállt, leporolta a ruháját, s miután kurtán elköszönt, hazament. Gondolom, hogy a szobája magányában jól kisírja magát. Fagyos légkör, rosszkedv és légüres tér maradt utána. Ezt követően az ablakukban láttam futólag, olyankor, amikor a környékbeli fiúkkal az utcán fociztunk. Többé nem járt fel a padlásra, szót sem tudtam váltani vele. Nagyon hiányzott a társasága.

 

  A francia dalocska:

 

  Azért, évtizedek távolságából is összeköt valami azzal az akaratlanul megbántott kislánnyal, méghozzá egy egyszerű, fülbemászó dallamú, vidám francia dalocska. Életemben először Amál néniék fekete-fehér képernyős tévéjében hallottam felcsendülni, két műsor közötti szünetben (akkor figyeltem fel rá, amikor már fülig szerelmes voltam Nasztiba), s azon a nyáron sláger lehetett, mert minden nap játszották. Mivel a kislánynak nem beszéltem erről, nem tudhatott róla, de azonnal kineveztem a mi közös dalunknak. Más szerelmespárok csillagot választanak, amire, ha fájó magányukban az esti égbolton keresve kutató szemük rátalál, mindjárt a távoli kedves jut eszükbe, én önhatalmúlag ezt a bájos dalocskát. Nagy ritkán manapság is lehet hallani a rádióban, s akkor bizony éppen úgy összeszorul a szívem, mint azon a nyáron oly sokszor. A francia nyelven előadott, fiatalosan csengő női hangon énekelt szöveget természetesen nem értettem (valami olyasmivel kezdődik, hogy: dommi Nicoletta...), de a Naszti emlékét felidéző kedves dallamot bármikor elfütyülöm.

 

  A másik kislány:

 

  Ha szembeállunk Amál néniék földszintes családi házával, akkor Nasztiék szomszédos portája jobb kézre esik. A balra álló házban egy ottani barátom morzsolta a napjait, a még eggyel odébb esőben pedig az a szemrevaló nőpalánta lakott, akinek a bájai hiába vetekedtek Nasztiéval, miután a szívem a megérkezésem másnapján foglalt lett, alig jutott rá a figyelmemből. Pedig talán jobban megérte volna. Talán-talán. Merthogy.

  A szépséges kislány korábban is megvillant előttem pár rendhagyó gesztusával, néhány elharapott, zavarba ejtően kétértelmű mondatával, de igazán az Esztergomban töltött utolsó napokban vetette észre magát. Ha nem is tudta az okát, bimbózó női ösztönével biztosan észlelte Naszti irányomban való elhidegülését, és a számára kedvező jelek azonnali tettekre sarkallták. A szülei és a szakközépiskolás korú nővére nem voltak otthon, amikor valamivel becsalt magához. A kihalt udvarukon ácsorogva beszélgettünk erről-arról, az utánam gondosan betett, tömör kapu miatt az utcáról nem lehetett belátni. Egyszer csak beszaladt a házukba (Esztergom ezen, Szentgyörgymező néven ismert kertvárosi részén, két kilométer átmérőjű körben minden ház földszintesnek épült, az épületekhez pedig hosszúkás konyhakertek tartoztak - nagyjából ettől hívják kertvárosnak a kertekkel teli városrészeket), és egy hóna alatt szorongatott, vastag könyvvel tért vissza. Sokat forgatott, szamárfüles tankönyv volt az, méghozzá az egészségügyi szakközépbe járó nővére egyik tankönyve. Mit tesz Isten, szorosan mellém állva - fedetlen karunk és vállunk összeért -, kezdte mutogatni a minden második-harmadik oldalon felbukkanó, oktató célzattal készült rajzos ábrákat. Lapozás közben feszülten nevetgélt, mint aki nem biztos benne, de reméli, hogy sikert, s talán valami mást is elér a nem éppen gyerekek számára készített könyvvel. A biztos kézzel, élethűen megrajzolt színes ábrák azt mutatták be kendőzetlen őszinteséggel, mely testrészek igénybevételével s mi módon készülnek a gyerekek (vagyis többségükben a nő-férfi nemi szerveket, és több perspektívából felvéve, magát az utódnemzés aktusát ábrázolták), néhány további, aprólékos gonddal kivitelezett rajz a szülés folyamatát segített elképzelhetővé tenni. A helyzettől hamarosan olyan zavarba jöttem, hogy a tekintetemet fel sem mertem emelni az orrom alá tartott könyvből, nehogy észrevegye rajtam, hogy a fejem búbjától a bokámig belevörösödöm a látottakba. Már gyermekkoromban sem rajongtam érte, ha rajtaütésszerűen lerohantak, s ezt a mai napig rosszul viselem. A valami fatális félreértés folytán gyengébbnek tartott (valójában régen a férfiak fejére nőtt) női nem erényeit, a róluk mesterségesen kialakított, gyengéd (már-már beletörődő) elfogadást sugalló eszményképet nagyban rontó rámenősségtől lélekben kijózanodom, fizikailag lebénulok. Mint nyuszi a szemébe vakító reflektorfénytől. (A hasonlat abban az esetben állja meg maradéktalanul a helyét, ha feltételezzük, hogy a nyulak rendelkeznek lélekkel. Testük van, azt többször láttam kivasalva az aszfalton.) Ott, a napsütötte udvaron ácsorogva mindjárt arra gondoltam, hogy ez a varkocsba font hajú, csillogó szemű, szép arcú kislány biztosan ezzel a rögtönzött könyvbemutatóval szeretné kifejezni, hogy valamit nagyon akar, valamit nagyon elvár tőlem - talán csak egy megfelelő helyre bevitt gyengéd simogatást, egy leheletnyi, de azért érzésről árulkodó csókot az ajkaira -, és azért ront ajtóstól a házba, mert fél, hogy hazajön valaki és kifutunk az időből. Amikor pedig olyan okosan megteremtette az alkalmat. Igaz, igaz, de akkor is! Ha Naszti kezét az enyémbe foghattam, majdnem elájultam a gyönyörtől, s mivel bódultan szerelmes voltam belé, eszembe sem jutott volna meredekebb dolgokon törni a fejem. Én már csak ilyen vagyok, szerelem és erotika ritkán fér(t) meg egy lapon. Vagy ez, vagy az. És akkor itt ez a hangyányit céltudatos leányka, aki éppen csak kérvényt nem nyújt be, akit alig ismerek, éppen ezért nem köt gúzsba a legnemesebb érzés szívós fonala, kihasználhatnám az alkalmat, hiszen mindössze ki kellene nyújtanom érte a kezem, mégsem teszem. Nem emlékszem, hogyan kászálódtam ki a csávából. Itthon, Pesten, meg az öklömet harapdáltam esténként, hogy megint mekkora ziccert hagytam ki.

 

  Amál néni tehenet fej:

 

  Amál nénémék istállójában, az udvarról rendre betérő tyúkokat és a gerendák között csivitelve repkedő verebeket leszámítva, egymás mellett, de elkülönített állásban, két nagytestű háziállat (a magam részéről az emberek által lakott területekhez teljesen alkalmazkodott verebeket is a háziállatok közé sorolom, két fajtájuk közül az egyik tudományos, hivatalos latin elnevezése: passer domesticus, azaz házi veréb, ami elméletileg az én álláspontomat támasztja alá), a már említett ló (lesz még róla szó), és egy kövér tehénke "lakott", egymás köreit nem zavarva, bibliai békében. A barna foltos, jámbor tehenet Amál néni hajnalonként megfejte, pont úgy, ahogy azt régi filmrészleteken látni lehet: pucér lábai közé kapott sámlin ülve, térd fölé tűrt szoknyában, puszta kézzel, fából készült sajtárba. Párszor tanulmányoztam a fejési technikáját, s bár alig rendelkeztem gyakorlati tapasztalattal a  nemiség terén, mondjuk úgy, hogy különös látványt nyújtott, s még különösebb gondolatokat indukált bennem a kipirult arccal, szuszogva dolgozó kövérkés nő tőgyet szorongató ujjai közül a sajtárba spriccelő habos tej. A vasárnapi istentiszteleteket szigorúan látogató, gyakorló hívő Amál néni azonban aligha feltételezte a mögötte toporgó kiskamasz pesti unokaöccséről, hogy efféle, tisztességtelen fantáziálást válthat ki belőle a vidéki reggelek részét képező, megszokott tevékenysége, ezért nem feszélyezte, hogy munka közben bámulom. Sőt egyszer megkínált az éppen kifejt, meleg tejjel. Elszalasztott a konyhába, a kihozott pöttyös cserépbögre szájára borított tiszta vásznon átszűrte a habzó tejet, amit rögvest ihattam. Ott, a kifejt, lappadt tőgyű tehén oldalánál állva. Olyan friss volt az a tej, hogy szinte forrónak éreztem, de az aromája, tudj' Isten. Határozottan átlengte a frissen kaszált széna illata, s ez nem tett jót a megítélésének. Noha egyébként szerettem magamba szívni a lekaszált rétek haldokló virágainak, fonnyadó füveinek fanyar-édes illatát, úgy véltem, a tejnek legyen tiszta tejszaga és íze, kortyolgatása közben ne kísértsen a kényszerképzet, miszerint arccal belezuhantam egy szénaboglyába, s akaratlanul is a fogaim közé került aszalt fűszálakat rágcsálom. Fanyalogva iszogattam belőle, nem voltam elragadtatva tőle, noha máskor is ezt a házi tejet kaptam, igaz, behűtött állapotban, úgy pedig ízlett, alkalmanként akár egy liternyit is magamba küldtem egyhuzamban. (Addigra, a meleggel együtt, kipárologhatott belőle a széna aromája is.) Tudat alatt az is zavarhatott, hogy a szemem láttára fejték ki az állatból, s ez a túlságosan tömény naturalizmus megvilágította előttem, hogy végeredményben állati eredetű váladékot fogyasztok.

 

  Az eperfa és a tehén:

 

  Fejés után a tehenet kiengedték az utcára, ahol a környék tehéntartó gazdái által megbízott személy, a közösség által felfogadott marhapásztor összeterelte és kivezette a csordát a városszéli legelőre, késő délután meg visszahajtotta a magát időközben kövérre zabált bandát. Visszajövet nem kellett egyenként házig kísérni az állatokat, az Amálék előtt elterülő tágasabb, poros-füves-aszfaltos térségről mindegyik ösztönösen és tévedhetetlenül hazatalált a maga portájára, ahol jó előre kinyitott és kitárt kapu várta őket. A mi tehenünknek bevett szokása volt, hogy miután betért a földes udvarra, rögvest belőtte magának az útba eső eperfát, két hegyes szarva közé kapta a poros földből kinőtt törzset, először jól megvakarta rajta a csontos homlokát (az elgyötört fának arról a részéről rég lekopott a kéreg, a helyén csupaszon fénylett a nyers törzs), majd a lelegelt fűtől kövérre dagadt oldalával dörgölőzött neki a boldogtalan fának, amitől, mint a záporeső, szaporán potyogtak a lilára érett szederszemek. Ilyenkor titkon féltem tőle, mert olyan erő volt abban a négy lábon járó izom- és hústömegben, hogy ha akarta volna, bizonyára kidönthette volna a derékvastagságú fát.

  Egy alkalommal akkor engedték be a kapun a legelőről visszatérő, megtévesztően bús tekintetű állatot, amikor az eperfa lombja közt ülve csemegéztem a mézédes termésből. A sűrűn nőtt levelek takarásában rejtőzködve jól elvoltam magamban, tíz perce csendben szemezgettem, a háziak észre sem vették, hogy odafönt vagyok. Amikor nyílt a két kapuszárny, nem maradt időm, hogy leugorjak és biztonságos helyre pucoljak, mert a hatalmas jószág - szokásához híven - fürgén odakocogott, és máris nekiesett a nyomorult fa törzsének. Mintha a legnagyobb szélvihar rázta volna, a lombkorona susogva bókolt előre-hátra, a trikómat kékeslilára pöttyözték a nyakamba, hátamra marékszám hulló, túlérett gyümölcsök, a fenekem alatt fázósan remegett az ág, s hogy biztosan le ne essek, két karommal rémülten öleltem a hangyáktól látogatott, piszkos törzset. Néhány percig szerfelett aggódtam a jövőmet illetően. Mire a testes jószág elunta a vehemens vakarózást, és egy lendületes jobbra át!-al magától megindult a nyitott istállóajtó felé, se élő, se holt nem voltam az átélt izgalmaktól.

 

  Lópatkolás:

 

  Egyik nap kovácsok állítottak be hozzánk, jöttek lovat patkolni. A nemes tartású, dagadó izmú, roppant idegesen viselkedő, fényes szőrű barna mént kivezették a döngölt földű udvarra, kötőféket vetettek át a fején, aminek a másik végét az istálló félfájába vert vaskampóhoz kötözték. Az idegenek szagától megvadult, gyönyörű megjelenésű ló nedves orrlyukai szélesre tágultak, hosszú szempillájú, okos, barna szemeit le nem vette a a bőrkötényes emberekről. Ahogy alattomos lassúsággal oldalazva, halkan topogva-dobogva igyekezett irányba állni, a résen lévő kovácsok alig győztek kitérni az életveszélyes hátsó lábak lővonalából. Látszott, hogy az első adandó alkalommal kirúg, és akkor jaj annak, akit eltalál. De a mesterek sem akkor jöttek le a falvédőről, erősen figyeltek, s az idegességtől tajtékos állat nyakát paskolgatva, csillagjegyes homlokát vakarászva addig becézgették, csitítgatták, amíg kezdett megbékélni a helyzettel. Én biztonságos magasságból, a szénapadlásnak az udvarra néző nyitott ajtajából, a körmeimet tövig rágva figyeltem az odalent zajló izgalmas eseményeket. A két kovács (egy fiatal és egy középkorú, mindketten szíjas, inas, erős kezű emberek - alighanem apa és fia) közül az egyik felemelte az elsőként kezelendő lábat (a jobb hátsóval kezdte), vasfogóval kihúzgálta a megkopott patkószegeket, és két gyors mozdulattal lefeszítette a pata szarujába ágyazódott patkót. Addig a másik kovács, Gyuszi bácsi segítségével a nyűgösködő lovat tartotta. Ahogy lekerült a régi patkó, durva ráspollyal s néhány határozott mozdulattal vízszintesbe reszelte a patát, helyére szegezte a megtüzesített új patkót, és a végén fél vödör vízzel leöntötte. A megpörkölődött szaruból felcsapó gőz émelyítő bűze betöltötte a levegőt, a ló ismét vadul forgatta a rémülettől kidülledt szemeit, dühös horkantások közepette többször erőszakosan felrántotta a fejét, de a többiek ügyesen fogták, úgyhogy nem tudott kitörni. Mire mindegyik lábán lecserélték az elhasználódott acélt, egészen beletörődött a sorsába. Akkor Gyuszi bácsi fogta, hamar bekötötte a szekér elé, kihajtott vele az utcára, és ostorral csapkodva jól meghajtotta, hogy levezesse az állatban felgyülemlett feszültséget. Ki gondolta volna akkoriban, hogy pár évvel később az a ló lesz Gyuszi bácsi halálának okozója?

 

  Gyuszi bácsi halála:

 

  A tragédia előzményéhez tartozik, hogy Gyuszi bácsi olyan akut betegségben szenvedett, aminek következtében hajnalonként magától eleredt az orra vére. Talán a horkoláskor keletkező belső rezonanciától, de lehet, hogy mástól, a nyálkahártyájában ilyenkor megpattant egy túlfeszített hajszálér, aztán negyedórán át csöpögött a vére. Többször arra riadtam álmomból, hogy Amál néni a konyhában egy lavórnyi vérvörösre színeződött víz fölé tartja a férje fejét, miközben gyakran cserélt hideg vizes törölközővel a tarkóját borogatja. Gyuszi bácsi valószínűleg magas vérnyomásban szenvedett, de erre nem adott: mikor hogy tartotta kedve, otthon, a pincében tartott saját termésből, vagy a minőségibb bort mérő kocsmában, szó szerint orrvérzésig ivott. Mindig csak bort, de abból annyit, amennyi lement a torkán.

  A rokonságot megdöbbentő haláleset évekkel az ottani nyaralásom után történt. Gyuszi bácsi egyik késő este újfent részegen állított haza. Amál néném és a lányok nem vették észre az érkezését, mert első útja az istállóba vezetett. A rendőrségi vizsgálat eredménye szerint a bekötött lovat valamiért püfölni kezdte egy vastagabb karóval, az meg egy óvatlan pillanatban páros lábbal úgy rúgta fejbe a mögötte álló embert, hogy összetört az arca, és elájult. Aki egyszer is látta, hogyan rúg ki hátsó lábaival a feldühített ló, és már hallotta az acélpatkók döngését a palánkon, annak fogalma lehet az ütés erejéről. Kegyetlenül odasóz, akár a gőzkalapács. Az orrvérzésre hajlamos Gyuszi bácsi végül elvérzett a szalmán (hajnalban Amál néni talált rá férje kihűlt tetemére), az orvosszakértő ezt nevezte meg a halál hivatalos okának, de ha nem folyik el a vére, akkor sem lett volna többé ember belőle. 

 

  A macskaszőr:

 

  Néhai Gyuszi bácsi, Isten nyugosztalja, különben alaposan lerendezte a nyaralásom első felét. Kiszúrta, hogy kedvelem az udvaron sétálgató macskát, mert gyakorta lehajolok hozzá és becézgetve megsimogatom. Valószínűleg tréfának szánta a menet közben odavetett megjegyzést, legyek óvatos a macska cirógatásával, mert ha véletlenül lenyelek egyet a kezemre tapadt szőrszálakból, felpüffed a hasam, és vihetnek kórházba, műteni. Ennyi épp elég volt, hogy ugrásra kész hipochondriám felébredjen felületes álmából. Innentől fogva nagy ívben kerültem a kegyvesztett cirmost, pedig jött utánam szegény, úgy hozzám szokott, és naponta hússzor mostam kezet. Titokban folyton a hasamat lestem, óránként többször megtapogattam, mikor kezd dagadni. Amál néném egyszer fél órán át simogatta a pocimat, mert olyan sikeresen beleéltem magam a beteg szerepébe, hogy tényleg megfájdult. Kész röhej. Csak ne lett volna olyan halálosan komoly.

 

  Dömsöd - az érkezés:

 

  És most, miután beszámoltam egy folyóvíz (Duna) és néhány állóvíz (Balaton, Velencei-tó) mellett megesett gyerekkori nyaralásomról, essen pár szó egy, a természet által eredetileg folyónak teremtett, de az állandóan okoskodó ember beavatkozása miatt inkább hosszú tóra sikeredett vízhez közeli vakációmról. A Soroksári-Dunáról (másképp Ráckevei-Dunáról) van szó, Dömsöd székhellyel.

  Ari (Aranka) néni szép fekvésű, saját kezűleg gondozott telke tulajdonképpen elég messze esett Dömsöd falu központjától, attól a főút és egy betorkolló utca sarkán található népszerű cukrászdától, ami előtt a pesti Engels (ma, akárcsak a háború előtt: Erzsébet) téri buszpályaudvarról (ennek épületét utóbb műemlékké nyilvánították) induló távolsági buszok dömsödi megállóját kialakították. (A naponta induló, oda-vissza járat másik végállomása Kalocsán volt.) Az országutakon manapság mutatóba sem találni azokból a busa fejű, hetykén kiugró hátsójú, farmotoros Ikarusokból, amelyekből egykor a Mávaút (a Volán jogelődje) gépparkja állt, és amiket annyira kedveltem.

  A dömsödi buszmegállótól Ari néni nyaralójáig egyhamar eljutni nemcsak a távolság okán, hanem az említett cukrászda (s egyben presszó), vagy a szomszédos utcában található kocsma miatt is bajos, körülményes feladat volt. A családi rituálé megkívánta, hogy a megérkezésnek, úgy, mint a régen várt nyaralás kezdetének, illendőképpen megadjuk a tiszteletet azzal, hogy az ember fia mindjárt az első (ha azt zárva találtuk, akkor a második) helyen felhörpint valamicske helybéli torokkaparót. Ez a buzgón ápolt szokás a legendás gödi időkből menekítődött át, s igazán itt, Dömsödön érlelődött familiáris, nemes hagyománnyá. A húzósabb kategóriába tartozó tömények fogyasztása természetesen szigorúan a felnőttek privilégiumának számított, a magamfajta, serdülőkorú kisembernek be kellett érnie valamelyik üdítővel. Esetleg néhány gombóc fagylalttal, pár szelet süteménnyel (csoki-, puncs- vagy dobostorta, minyon jöhetett szóba, ezek számítottak a kedvenceimnek). Azzal, ami volt. Ajándék lónak ne nézzem a fogát. Miután mindenki megkapta a maga kezdőlöketét, s a füstös presszóból (kocsmából) kilépve csillogó szemmel, elégedetten konstatálta, hogy a magában egy teljes őszön, télen és tavaszon át dédelgetett, kedves emlékezetű Dömsöd képe tavaly óta mit sem változott, újra kézbe kaptuk a málhákat, és a falut átlósan átszelve irány a part, hogy az annak mentén délnek vezető gyalogösvényen bő félórás, izzasztó caplatás után bekövetkezzen az örömteli megérkezés Ari néni helyre kis házához.

  (Egyébként, lehetett ide másképpen is jönni, példának okáért vízibusszal. Azt hiszem, a legelső alkalommal éppen ezt a megoldást választottuk. A Soroksári-Dunát járó vízibuszok felső végállomása a Kvassay-zsilip közelében, a csepeli híd lábánál volt, innen indultak a csöndes, meglepően gyors járású hajócskák, s ereszkedtek le egészen a tassi zsilipig, ahol visszafordultak. Dömsödig hol a jobb, hol a bal parton, legalább tíz alkalommal kikötöttek. A hatvanas évek közepén, amikor először és utoljára csurogtunk le Pestről Dömsödre hajóval, kétfelől még csaknem érintetlen, egybefüggő, széles nádas kísérte a partot. Itt-ott néhány stég ugyan megbontotta a zöldellő ősnádas tömör, a mainál jóval szélesebb és sűrűbb függönyét, de leginkább csak a part menti települések közelében. A gyönyörűséges, nyugodt, lélekemelő látvány leírására sajnos nem rendelkezem megfelelő szókinccsel, aki lemaradt róla, immár sosem tudhatja meg - legalábbis tőlem -, mi mindent veszített. Az emberi lélek átláthatatlanul gomolygó emlékpárájában alásüllyedt, szem elől veszített, mégis, az érzékekbe mélyen beivódott hangulatot nem lehet hosszú évek múltán tárgyilagos szavakkal kikaparni, megszárítani és felmutatni, mint a tengerfenék iszapjából kiemelt ókori leletet, mint egy körbejárható, háromdimenziós tárgyat: nézzétek, ilyen volt, ugye, ti is olyannak látjátok, mint én? Ez nem megy. Ugyanis az akkor megélt hangulat időközben szerves részévé vált az esemény óta elmúlt évek alatt változások hosszú során átesett megélőnek, miáltal az érzést végképp reménytelen torzulás nélkül kioldani az emlékező szubjektumából, nem lehet elválasztani tőle, mert ha akarja, ha nem, végérvényesen az övé, illetve a kortárs szemtanúké. A végérvényesen elmúlt - mondhatni, elveszett - állapotok érzékeltetését persze meg lehet kísérelni néhány, skiccként feldobott, közelítő kifejezéssel, de ez nem lesz több szánalmas dadogásnál. Akkor már tisztességesebb, ha férfias nyíltsággal mindössze annyit mond az ember: szép volt. Bővebben: nagyon szép volt. Kár, hogy - mint annyi más - örökre odaveszett. 

  Dömsöd megközelítésére egy harmadik lehetőség is rendelkezésre állt, s néhányszor éltünk vele: HÉV-vel Ráckevéig utaztunk, és ott átszálltunk a dömsödi vízibuszra. Végül felfedeztük, hogy távolsági busszal lehet leghamarabb leérni, meg aztán, az Engels - azaz Erzsébet - téri buszpályaudvar közel esett a Dessewffy utcához, ezek után tehát ennél a változatnál maradtunk.)

  A dömsödi vakációkban az volt a legjobb, hogy számomra valamiképpen a korábbi, boldog emlékű gödi nyarak szerves folytatását jelentették. Igaz, ezúttal más helyszínen (valahogy mégis a Duna mellett), igaz, valamivel érettebb korban, de a sors kegyelméből megadatott újraélnem azt a szinte határtalan szabadságot, amibe alkalmam nyílt belekóstolni Gödön. Nem tagadom, szép emlékek fűztek a Balatonhoz meg a Velencei-tóhoz is (kivonva Menyuska zavaró személyét a képletből), de azok a nyarak túlszervezett formában zajlottak, ami sokat rontott a pozitív megítélésükön. Dömsödön - miként korábban Gödön - azonban mindenki békén hagyott, azt tettem, amit akartam, oda mentem, ahová kedvem tartotta. Egy gyermek egészséges öntudatának és önbizalmának kialakulásában nagyon sokat számít, ha az általa többé-kevésbé tisztelt felnőttek társadalma - egy bizonyos határig - bízik az emberpalánta ítélő- és problémamegoldó képességében (azaz, ha már beleesett, ki is tud kecmeregni a pöcegödörből), de leginkább az adott szavában. Amit a csábító szirénhangok miatt néha piszkosul nehéz betartani, de ha sikerül, annál értékesebb trófeát tudhat magáénak a diadalittas akarat. Csakis így alakulhat ki az az életre felkészítő önállóság, ami ugyan messze nem azonos a felnőttekével, hiszen egy gyerek, normális esetben, nemigen kerülhet komoly, döntésképességet követelő helyzetbe, mégis, a maga kis világán belül próbálgathatja a szárnyait, s ha a szükség úgy hozza, a karmait. 

  Ha tehát úgy tartotta kedvem, hajnalok hajnalán, amikor az ég kékesszürkéje még alig vált el a víz és a nádas hűvöset lélegző, széles, fekete sávjától (sokakkal ellentétben sosem féltem az éjszaka sötétjétől, legalábbis, ha nem párosult valami fájdalmas betegséggel; a teljes sötétet felváltó hajnali szürkület pedig számomra nem egy újabb zajos, "életteli" nap eljövetelét ígérte, hanem, akárcsak a naplemente körüli időszak, a megnyugvás, a béke perceit jelentette), kikászálódtam az ágyamból (senki sem szólt rám: ugyan, hová mész ilyenkor, te, gyerek?), és kedvenc pecabotommal kiültem az átláthatatlan nádas mögé rejtett stégre, hogy megkíséreljek megakasztani valami komolyabb méretű halat. Ez, mármint a jelentősebb halfogás, ugyan nem akart összejönni (a stégről szinte csak a csigavérű dévérkeszegek különböző méretű példányait sikerült begyűjtenem), ám ez mit sem vont le az önállóság illúziójának kebeldagasztó élményéből. Ugyanígy jártam az egyevezős ladik használatával is: ha kedvem támadt, eloldoztam a láncáról, és máris kalandozhattam vele, amerre jónak láttam. A relatív szabadságban rejlő lehetőségek hihetetlenül sokat jelentettek. Szerintem a szüleim sem sejtették, milyen jót tettek velem (s hogy ezért magamban mennyire hálás voltam és vagyok nekik), amikor hosszú pórázra eresztettek. Ha nem tévedek, ötödikes koromtól a hetedik végéig, azaz három nyáron keresztül (alkalmanként két hetet), plusz egyszer a téli szünidőben vakációzhattam itt, az Ari nénitől bérelt házban. (Az akkoriban bőven ötven éven felüli Ari nénihez vagy újsághirdetés által - mármint ő hirdetett kiadó nyaralót -, vagy egy ismerős ajánlása révén jutottunk el.)

  Maga a ház, és persze a hozzátartozó telek, a dömsödi "nagy" hajóállomástól egy megállóval délebbre fekvő kisebb (amolyan feltételes megállónak megfelelő) hajókikötő, és az itt található horgásztanya közvetlen közelében feküdt. (Ott fekszik most is, csak más a tulajdonosa. Minden jel arra utal, hogy Ari néni régebben eladta. A jó Ari néni azóta alighanem a lelkét is visszaadta Teremtőjének, ha tudnám, hol nyugszik, vinnék egy szép csokor virágot a sírjára. A számomra ismeretlen új tulaj némileg átalakíttatta a házat, ami előnyére vált a jellegét így is megőrző, patinás épületnek, de a hatalmas meggyfa, amin, sarkamban a környéken nyaraló kis barátaimmal annyit mászkáltam, továbbra is büszkén ott zöldell a kertben, mint ahogy megvan az akkoriban csenevész, mostanra alaposan megnőtt cseresznyefa, aminek az a különlegessége, hogy a szokott piros helyett piszkosfehér-vajsárga színű, egyébként teljesen cseresznye ízű termést hoz. A mifelénk nem igazán elterjedt gyümölcsfajtát fehér cseresznyének hívják. Dömsödön kívül, és ez alatt Ari néni kertje értendő, másutt nem találkoztam vele.)

 

  A hajókikötő:

 

  A hajókikötő két hatalmas, henger formájú üreges tartályból, és az ezekre szerelt padlózatból és korlátokból állt, mindezt hosszú palló kötötte össze a szárazfölddel. A fémhengereket kátránnyal kenték be rozsdásodás ellen, a korlátok festése vakító fehéren izzott a napfényben. Az ember cseperedő fia csónakkal simán befért a vízből magasan kiálló, párhuzamos hengerek közé, s még így is maradt annyi helye, hogy akkor sem verte be a fejét a padlódeszkák aljába, ha felállt. A kellemesen kátrányszagú, eldugott, árnyékos helyen kiválóan lehetett sügérezni a csónak mellé lógatott úszós szereléssel. A horogra giliszta vagy nagyobb szöcske került, s az úszó, fél percen belül, néhány bevezető, erőszakos rántás után garantáltan eltűnt a vízben. Gyakran nagy, félkilós, harcias példányok ("vérhalak") akadtak horogra, amikkel becsületesen meg kellett küzdeni, hogy végül a kopoltyújuk alatt elvezetett zsinegre lehessen fűzni őket. Ajánlott volt figyelnem a keményen védekező halak felmeredő, tüskés hátúszójára, mert ha véletlenül belenyúltam, a szúrás helyén napokig égető, csípő érzés keserítette az életemet. S bár a rengeteg szálka miatt kevesen kedvelték, azért ezeket a halakat már érdemes volt hazavinni, megsütni. A húsuk ízével nem volt gond, finom, karakteres halhúsok voltak azok, hanem a sűrűn előforduló, sunyin megbújó vékony szálkákkal tényleg sokat kellett vesződni.

  Fentről, a hajókikötő korlátja mellől kitűnően lehetett balinozni, főként verőfényes délidőben, szélcsendben. Ezt személyesen nem próbáltam ki, de egy nálam valamivel idősebb fiú félóra leforgása alatt, a szemem láttára húzott ki három közepes méretű, azaz egyenként jó kétkilós balint (további nevei: ragadozó őn, villámkeszeg, fenekeszeg, kapókeszeg, őnhal) a vízből. Én, gyarló lélek, piszkosul irigyeltem érte. A srác, lévén barátságos fajta, nagylelkűen megengedte, hogy figyeljem a technikáját, úgyhogy végig ott álltam mellette. Pedig az általa használt szerelésnél egyszerűbbet aligha lehetett készíteni: a közepesen vastag damil végére közönséges szivarólom és hármashorog volt erősítve. Slussz. Előkét nem használt. Igaz, ami igaz, a botja hajlékony műszálból készült, ami akkortájt még nem igazán terjedt el mifelénk, majd' minden öreg horgász az évtizedek alatt bevált bambuszra esküdött. Mint ahogy - drágaságuk miatt - a modern peremfutóorsók ideje sem jött még el (de a Teréz körúti boltban, a megszállott horgászok legfőbb szentélyében legalább lehetett már kapni, bár a kirakaton át nyálcsorgatva csodált, legmenőbb Shakespeare orsókért havi fizetésnek megfelelő összeget kértek), tíz horgász közül kilenc a tekerés közben sajátosan percegő, jó öreg alumínium doborsót használta. A vízből magasan kiemelkedő hajóállomásról kitűnően látszott a nyugodt felszín közelében húzott, torpedó formájú ólom, ami, a jelek szerint, remekül játszotta a csalihal szerepét. Ha nem a saját szememmel látom, sosem hittem volna: az ostoba balinok képesek voltak otthagyni az előlük menekülő snecicsapatot, s nagy kanyarral rárontani a maga mögött tűhegyes hármashorgot húzó szivarólomra. Hát igen, íme egy kiváló példa arra, hogy csak megfelelő tálalás kérdése, és nemcsak az észlény ember, de a hülye hal is bevesz mindent. Az élet merő szemfényvesztés.

 

  A snecizésről:

 

  Ha az ember fia gyors sikerélményre vágyott, végig kellett egyensúlyoznia a nyaraló előtti sűrű nádason keresztülvezető ingatag pallón, ami a rendkívül csekély forgalmú gyalogút felől nézve tökéletesen elrejtett stéghez vezetett, és a parányi horogra tűzött kenyérdarabkákkal annyi szélhajtó küszt (snecit) foghatott, hogy a gyakori bevágástól elfáradt a keze. Snecizéshez úszónak megtette a damilhoz cérnával vagy vékony befőttes gumival odakötött félcentis náddarab, esetleg a közönséges gyufaszál, bár ez utóbbi hamar elázott, és lassan lesüllyedt. Apámmal egyszer félóra leforgása alatt valami ötven, nagyobb méretű snecit kapkodtunk ki két ilyen kezdetleges szerelékkel a Kis-Dunából (az apraját, amit rögvest visszahajigáltunk, nem számoltam bele), aztán dagadó kebellel hazavittük (mármint Ari néni nyaralójába) a meglehetős súlyú zsákmányt, ott pedig (tisztítás, belezés és irdalás után) az asszonyok (néhányan innen-onnan hétvégi vendégségben voltak nálunk) paprikás lisztben megforgatták és olajban kisütötték őket, de olyan ügyesen, hogy a picike szálkák teljesen szétmállottak bennük. Egészen magas sült hal kupac tornyosult a tányéron. Kenyérrel, savanyúsággal hamar elfogyott a szemnek-szájnak tetszetős, ropogós csemege. Az anyja, de ennék most belőle!

 

  A szabadstrand és a kifőzde:

 

  A falu irányába vissza, úgy háromszáz méterre az Ari nénitől bérelt nyaralótól, egy lágy ívű öböl törte meg a part hozzávetőleg egyenes vonalát. A nádmentesített öböl nagyobb részét szabadstrandként használta a környék őslakossága, meg persze odakaptak az alkalmi nyaralóvendégek is. A strand fölé magasodó parton álló családi házban lakó házaspár (a férj postásként dolgozott, az asszony pedig a főállású háztartásbeli nők állományát gyarapította) jó nevű kifőzdét működtetett, ahol a hétköznapi ember pénztárcájához szabott áron finom, házias ebédet kapott a kerti asztaloknál helyet foglaló vendég. Számomra főleg a ház terebélyes asszonyának ízletes, tömény, laktató borsólevesei maradtak emlékezetesek. Másféle levest nem is nagyon készített a szentem, ezt viszont mesterfokon. 

  A jó időben rendszerint zsúfolt strand csaknem egyharmadát, ott, ahol leginkább pangott a víz, mintegy húsz méter hosszan és öt méter szélességben vastagon belepte a moszat és a hínár. Klasszikus értelemben vett szemét nem feneklett meg rajta (annál több gesztenye ízű, rücskös-tüskés fekete sulyom), hiszen az elpusztíthatatlan nejlonzacskók és a műanyag flakonos üdítők kora még nem köszöntött be. Meg a nyaraló népek is igényesebbek voltak, jobban adtak a környezetükre. Ép eszű ember erre a "senki vizére" nem járt fürödni, hiszen nem tudott volna úszni. Viszont, ha legyűrtem a meztelen lábamra csavarodó undok, nyálkás vízinövények iránti ellenszenvemet, és óvatosan begyalogoltam a hínármező kellős közepébe, ahol valahol a derekam és a mellkasom közötti magasságig ért a víz, és onnan dobáltam a gilisztával felcsalizott horgot a nyílt víz meg a moszat találkozásához, gyönyörű piros szárnyú keszegeket, húsz centi körüli halakat emelhettem ki. Már, ha menet közben le nem szakadtak a horogról. Nem elég, hogy a halak esztétikai értelemben is megállták a helyüket: tökéletesen áramvonalas, orsószerűen nyújtott testük, hasi úszóik élénkpiros színe, sűrű, apró pikkelyeik csillogó-villogó ezüstje szemrevaló külsővel ruházta fel őket, ráadásul fürgeségükkel, erőszakosságukkal, küzdeni akarásukkal kilógtak a lustább dévérkeszegek és egyéb békés halak már-már önfeladónak nevezhető, unalmas sorából. Ügyködésemet néhány, öklömnyi méretű, a jódhiányban szenvedő, idült Basedow-kórosokra jellemző, betegesen dülledt szemű kecskebéka figyelte biztonságos távolságból. A széles szájuk két oldalán kidudorodó léghólyagokból döbbenetesen hangos brekegés röppent a víz fölé. Ráckevétől Tassig biztosan vette az üzenetet a távolba szakadt rokonság.

  (Az akkori Kis-Duna halbőségére, halállományának kiszámítható, ciklikusan visszatérő mozgására mi sem jellemzőbb, mint hogy az ötvenes években könyvet adtak ki a Soroksári-Duna horgászati szempontból fontosabb mutatóiról. Vagyis, hogy az ettől eddig tartó partszakasz jellemző halfaja ez meg az, a következő, négy kilométeres szakaszé meg emez és amaz, és így tovább, végig a víz teljes hosszán. A könyvespolcomon megvan ez a sok egyébről is szóló, azóta sajnos érvényét veszített mű. Próbálna meg valaki ennek alapján márnára vagy pontyra menni manapság! Örüljön, ha néhány elhízott, lomha dévérkeszeget szákolhat, nemhogy még válogasson a nemes halfajták között. A mohó ember, "áldásos" tevékenysége révén - az eszement nádirtással, a vízpart felelőtlen felparcellázásával, a számolatlanul épített, egymásba érő stégekkel, a rafináltnál rafináltabb etetőanyagok tonnaszámra való beszórásával, az átgondolatlan haltelepítésekkel -, helyrehozhatatlanul megbontotta a felszíni és a víz alatti élővilág kényes egyensúlyát. Nemcsak annak az összefüggő nádrengetegnek lőttek, amiről fentebb áradoztam, s ami megannyi élőlény költő- és búvóhelyéül szolgált, hanem az elszennyeződött vízben élő halfajok többségének is. Bár a pecásokat a tevékenységüket értetlenül figyelő kívülállók csendes őrülteknek tartják, hal nélkül még a bolondoknak sem igazán szórakoztató a horgászat.)

 

  A diólikőr:

 

  Ari néni telke ott ért véget, ahol a horgásztanya kezdődött (ami, nem esküdnék meg rá, de mintha a Csepeli Vasmű tulajdonában lett volna, tehát elsősorban a vasmű melósai pihenhették ki itt magukat), s a főépülethez tartozott egy kisebb vendéglőnek, vagy inkább csak betérő kocsmának elkülönített rész. Egy szobányi ivót kell elképzelni, ahová az egy sorban kikötött ladikoktól sötétlő vízpartot végigkísérő földútról lehetett befordulni. Rigófüttyös, napsütötte reggelenként, egy pohár málnaszörp fizetség ellenében (hja, kérem, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen!), lobogó szárú, kockás mintájú kempinggatyámban, mezítláb gyalogolva a hűs porban, átugrottam ide egy kétdecis üveggel, hogy valami pálinka- vagy likőrfélét vigyek jó szüleimnek a früstök (reggeli) mellé. Nagyon örültem (persze igyekeztem uralkodni a vonásaimon, nehogy gyanússá váljak), amikor kiderült, hogy apámék aznapi rendelése diólikőrről szól, mert ennek az italnak, ékköveket lepipáló szép zöld színe és étvágygerjesztő illata mellett, felettébb pompás íze volt. Ezt pedig onnan tudom, hogy a visszaúton rendszeresen megdézsmáltam. A horgásztanyától a nyaraló kapujáig tartó mintegy ötven méteren legalább kétszer megnyalintottam a gégémet barátságosan simogató, fűzöld színű, édes itókát. Olyan finom volt, hogy csoda, amiért ellen tudtam állni a csábításnak, és nem küldtem le az egészet három kortyban.

 

  Köd:

 

  Egyik kora reggel olyan dunyhaszerűen vastag, nagy kiterjedésű ködfelhő telepedett a tájra, hogy két méterre sem lehetett látni. Szél nem mozdult, nád nem rezdült, víz nem fodrozódott a nedves vattába csomagolt süket csendben. Nem lehettem eszemnél, mert valami istenkísértő, túlságosan önbízó érzésnek engedve csónakba szálltam, és a két kartávolságra húzódó, ennek ellenére éppen csak látható nádas mentén evezni kezdtem felfelé. A sátán kutyájának (Conan Doyle) életteréül szolgáló dartmoore-i mocsarak túlvilági hangulatát árasztó, bágyadtan derengő fényben, a hol tömören, hol még tömörebben gomolygó párában szinte magától siklott a ladik, ami alatt mintha nem is vízfelület, hanem sima üvegtábla húzódott volna. Pár másodpercre elmélázhattam a végtelen magány csontig hatoló, félelmes-izgató érzésétől, s ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy szemem elől eltűnjön a nádas, és ezzel elveszítsem az egyetlen tájékozódási pontomat. Néhány húzással később magamhoz tértem, és, térdeimen a keresztbe fektetett evezővel mozdulatlanul füleltem, hátha meghallok valami, a part irányára utaló neszt, de mintha minden élőlény elköltözött volna a környékről, a nyomasztó csend gonosz makacssággal tartotta magát. Mondom, kora reggel járta, s meglehet, mindenki, aki ébren volt már és elintézendője akadt, látván az ablakon túli ritka sejtelmes állapotokat, inkább későbbre, a nehéz köd feloszlása utánra halasztotta teendőjét. A madarak pedig ugyancsak kivárásra játszottak és eszükbe sem jutott röpködni. A más reggeleken a folyó túlpartját felverő csalitos felől olyan hangosan kiabáló fácánoknak is torkukra forrt a karácsolás, most bezzeg pisszenésüket sem lehetett hallani. Kezdett melegem lenni, magam körül fülelve minden percben vártam, mikor tornyosul felettem egy semmiből felbukkanó vízibusz orra. Hirtelen nagyon vágytam a biztonságos házban igazak álmát alvó jó szüleim társaságára, de, egyelőre, szégyelltem volna segítségért kiabálni. A fokozódó kétségbeesés előbb-utóbb mégis erre a nem éppen hősies elhatározásra juttatott volna, amikor valami élesen pattant mögöttem, mint amikor figyelmetlen lábak száraz gallyra lépnek, majd jellegzetes ütődéssel, hangosan csattant egy kertkapu zárja. Addigra azt sem tudtam, merre van előre, merre van hátra, de a már a csónakom orrát is kiradírozni készülő sűrűségben intenzív lapátolásba kezdtem az életmentő hangok irányába. Nem tudom, hogyan kerülhettem olyan rövid idő alatt annyira messzire a parttól - a jelek szerint csaknem a folyó közepén járhattam -, de majdnem egy percbe tellett, mire ismét felbukkant előttem a ködből kibontakozó nádas. Nem annyira az intenzív evezéstől, mint a félelemtől, folyt rólam a víz, de megmenekültem! Azért, miután szokott helyére kötöttem a csónakot, jó darabig vártam, amíg kezem-lábam remegése alábbhagy, s csak utána mentem be a nyaralóházba. Az akkor ébredező anyáméknak nem dicsekedtem el kis kalandommal.

  Valószínűleg hetedikes koromban (vagyis 1967-ben) nyaraltunk utoljára családostól Dömsödön. Akkor, emlékszem, apám felugrott Pestre az év végi bizonyítványomért, ami csaknem kitűnőre sikeredett. Valamelyik tanárom azonban az istennek sem akarta megadni az ötöst (legyen neki könnyű a föld), úgyhogy egy négyes becsúszott. A helybeli, dömsödi fuvarosok három-négy leszerszámozott lovat fürdettek, durva kefével csutakoltak a Kis-Duna egy még kisebb, faluszéli mellékágában. Becsavart fékű szekereik, kocsijaik ott sorakoztak egymás mögött a part mentén, elárvult rúdjaik a füves földnek támaszkodtak. Mezítláb, egy szál fürdőgatyában ácsorogtam a környékbeli, hozzám hasonlóan öltözött haverok gyűrűjében, és velük együtt szótlan áhítattal, szájtátva igyekeztem ellesni az állóvízi lócsutakolás egész embert igénylő fogásait, amikor a távolba vesző földúton feltűnt apám Dömsöd felől közeledő alakja. Messziről, mosolyogva lobogtatta a bizonyítványomat, jelezve, hogy nincs ok az aggodalomra, minden a legnagyobb rendben. Na, akkor jól van, s hagyva a lovakat, megkönnyebbülve nyargaltam apám elé.

 

  A birkapaprikás:

 

  A szomszédban lévő, párszor már szóba hozott horgásztanyán valamilyen alkalomból népünnepélyt tartottak. A nap fő attrakciójának a szabad tűzön, kondérban főtt birkapaprikás elkészítését szánták. Helyben leöltek egy szerencsétlen birkát (legnagyobb megdöbbenésemre, a valahonnét derűs képpel elővezetett, még menet közben is kedveskedve simogatott, becézgetett állat nyakát, egy magasabb fa alá érve, éles késsel hirtelen elvágták, a rémültében bégető, életéért rúgkapáló állat feltépett nyaka alá lábast tartottak, és hosszasan kivéreztették), a hátsó lábainál fogva felhúzták egy vastag faágra, és avatott kézzel percek alatt megnyúzták. Rohadtul embertelen jelenetnek lehettem szemtanúja. Újabb negatív tapasztalatot szereztem a fajtám természetéről. Találóbb kifejezés híján, megvető célzattal írom ide: az állatok igazi királyáról, a csúcsragadozó emberről. A bundájától megszabadított birka véres tetemére csapatostól jöttek a türkizkék színben pompázó, a hőségtől és a jóllakottságtól lomhán zúgó döglegyek. Közben, a rekkenő melegben, a fák árnyas lombjai alá húzott hosszú faasztal körül nagyüzemi szinten ment a tivornya: sör, bor, pálinka, mindegy, mi volt, a lócákon fürdőruháikban dülöngélő, jórészt túlsúlyos, a derekukon hurkásodó hájú felnőttek (Kádár ostoba népe) kivörösödött arccal nyomták magukba a kezük ügyébe eső ingyen tintát. Minket, Pestről szalajtott kölyköket, el sem lehetett volna zavarni onnét, ott tátottuk a szánkat, hiszen ilyesféle, "népi" felfordulást nem mindennap láthat az ember fia. A nyomorult birkából egy óra múltán már csak az inas csontváz lógott a fán, azt meg bárddal felaprították, és a nagyját odavetették az éhségtől felajzott, közelben keringő kutyáknak. (Egy, a horgásztanya állományához tartozó, Cézár névre hallgató, farkaskutya méretű keverék eb a kedvencemnek számított, több, gyalogszerrel vagy csónakkal megejtett kalandos utamra elkísért.) Két kilométeres körzetben igazán étvágygerjesztő illatok lebegtek a légtérben, meg ránézésre is jól festett az a bőségesen beleszórt paprikától pirosló lével rotyogó kondér, de az előzmények tudatában (a jámbor-bús képű birka hidegvérű leölése, megnyúzása, feldarabolása, stb.) nem nagy kedvvel kóstoltam bele a felajánlott tányér ételbe. Akkor még, mint nagyjából romlatlan lelkivilágú gyerek, több erkölcsi érzékkel rendelkeztem, s úgy éreztem, cinkosságot vállalok az állat gyilkosaival. Ráadásul az íze sem olyan volt, mint amilyet a kinézete ígért.

 

  A téli Dömsöd:

 

  Egy téli vakáció emlékezetesebb pillanatainak megörökítésével még tartozom. Nagyon hideg, igazi "békebeli" téli idő dühöngött (a tél akkoriban hideget és havat jelentett, hírből sem hallottunk holmi ózonpajzs elvékonyodásról, meg az ezzel járó melegházhatásról, talán azért, mert még nem léteztek ilyesféle légköri hókuszpókuszok), a vakító napfénytől szikrázó, térdig érő hóban a dömsödi buszmegállótól a nyaralóig legalább kétszer annyi ideig tartott az út, mint nyáron. A széltében-hosszában beállt, eljegesedett Duna mellett jöttünk, ebből következően, már jóval az érkezésünk előtt beköszöntött a tartós fagy. Az addig csak a barátságos, nyári arcáról ismert ház kétségbeejtően hideg szobákkal fogadott, a falakból sütött a mínusz akárhány. Begyújtás után, csodák csodájára, hamar átmelegedett a végül egyedüliként használt közös szoba levegője (magyarán, a többibe nem fűtöttünk be), de még így sem volt ajánlatos a zord falak közelébe menni.

  A következő napon apám már kora reggel spicces (ahogy anyám szokta volt mondani: mólés) állapotba került a mértéken felül fogyasztott gatyaszaggatótól (ez meg az erős pálinka gúnyneve), és nagyokat röhögve a riadalmunkon, az ittas emberek nemtörődöm hetykeségével ráment a lábai alatt itt-ott megreccsenő jégre. Anyámmal a behavazott parton követtük, és onnan rimánkodtunk neki, hogy ne menjen beljebb, meg különben is, azonnal jöjjön ki a veszélyes területről. Egy teremtett lelket nem láttunk a környéken; ha valami baj éri apámat, csak ránk számíthat, de hát mit ért volna azzal? A jég a két part között ugyan mindenütt beállt, de beljebb, középtájon, jól látszottak azok a nagy kiterjedésű, szürkéskék foltok, amikről a vékony, kellőképpen még meg nem vastagodott jég megismerszik. Mindazonáltal látva, hogy mégsem olyan veszélyes, mint amilyennek eleinte hittük, mi is rámentünk a folyó jegére, aztán, ha már rajta voltunk, óvatosan kerülgetve a szürkés részeket, mindhárman átsétáltunk, pontosabban szólva átcsoszogtunk a szemközti oldalra. A közepe táján féltem leginkább, de néhány alattomos roppanást leszámítva (amitől csaknem kiugrottunk a csizmáinkból), nehézség nélkül megtettük az oda-visszautat. A végén nagyon büszkék voltunk a teljesítményünkre meg a hirtelen támadt bátorságunkra, noha, ha nincs akkora szerencsénk, mindhárman otthagyhattuk volna a fogunkat, s akkor ma nem lenne, aki ezt a krónikát írná.

  Apámmal, amolyan kétbalkezes téli horgászok módjára, a part közelében fejszével léket vágtunk a gyorsan izmosodó jégen, de hiába lógattuk türelmesen a zsinórt, a hőn áhított csukák mindig másfelé jártak. A végén már beértük volna valami fejlődésben visszamaradt sügérrel is, hogy a kétórás fagyoskodás eredményeképpen valamit felmutassunk a meleg házban ténykedő anyámnak, de az úszó mozdulatlan maradt, állt, mint a cövek. Néha egyszerűen azért, mert két percen belül odafagyott a lék széléhez. Ilyenkor kitakarítottuk a léket, és egyre hitehagyottabban folytattuk a cukkoló meredt bámulását. Végül győzedelmeskedett a kemény hideg, és üres kézzel sompolyogtunk vissza a fűtött házba.

 

  Budapesti családi kirándulásaink - Fenyőgyöngye, Hármashatár-hegy:

 

  Miután Alsógöd, Balatonszabadi, Vajta, Agárd és Dömsöd ismertetése miatt olyan sokáig magára hagytam kies fővárosunkat, Budapestet, a változatosság kedvéért visszatérek, hogy az itteni családi kirándulásokról és egyebekről beszámoljak. Hiszen ebben a szeretve utált nagyvárosban, leginkább Budán, szép számmal akadtak pihenésre, hétvégi kikapcsolódásra, szórakozásra alkalmas helyek.

  Gyerekfejjel megítélve nagyon sok időn, három-négy éven keresztül családi törzshelyünknek számított Fenyőgyöngye, illetve a felette magasodó Hármashatár-hegy és környéke. A budai Kolosy tér temploma mellől indult a hegyre kapaszkodó kék busz, ami elpöfögött a Pál-völgyi-cseppkőbarlang előtt (pontosabban szólva, volt itt megállója, de mi, nem is tudom miért, sohasem szálltunk le megnézni a nevezetes barlangot), és néhány útkanyarral feljebb megállt Fenyőgyöngye végállomásnál.

Hogy-hogy nem, Fenyőgyöngye első számú turisztikai nevezetessége a hasonló nevet viselő, árnyas kerthelyiséggel megtoldott vendéglő volt. Nevezett gasztronómiai műintézmény a végállomás ovális terének a buszokkal ellentétes oldalát foglalta el, és kis családunk annyit járt oda, hogy a megállótól valóságos Miski-csapás vezetett a bejáratáig. Nyílegyenesen, kerülve minden felesleges, időrabló kitérőt. Miután az árnyat és enyhet nyújtó fák alatt, valamelyik lugasmélyi, kockás abrosszal terített asztalnál, a fölénk boruló lombok közül felhangzó vidám rigó- és csízfütty, valamint mélabús gerlebúgás kísérete mellett tüdőinkből kifújtuk a mélyben mormogó nagyváros füstjét s porát, és megszívtuk magunkat valamely helybéli folyékony specialitással (én persze megint málnaszörpöt kaptam), szerét ejtettük a kis vagy nagy kirándulásnak. A kisebbik kör a Fenyőgyöngye közvetlen közelében emelkedő erdős dombok megmászását, a nagyobbik a Hármashatár-hegyre vezető, az előbbinél jóval hosszabb sétaút megtételét jelentette. Hideg élelmet és innivalót még otthon bepakolt anyu, úgyhogy az éhenhalás és a kiszáradás réme nem fenyegetett bennünket. Fenyőgyöngye buszvégállomás körül akkor még alig épült húsz-harminc nyaralónál több, nem úgy, mint manapság, amikor a terület beépítettsége elérte a határértéket. Néhány évtized alatt szinte új település keletkezett a hajdani, gyantaszagú fenyőerdő helyén. Az emberi terjeszkedés kárát persze megint a természet, a megtizedelt erdő szenvedte meg. A Csongor nevezetű, nagytestű, barna bundás, rendkívül jámbor kutya (nem tudom, melyik házhoz tartozott, de az biztos, hogy a gazdája a közelben lakott), mihelyst megérezte a jelenlétünket, valahonnan felbukkant, s a világ legtermészetesebb módján mellénk csapódott, hogy végigkísérjen minket a kirándulásunkon. (Előfordult, hogy olykor kiabálni kellett a nevét, de néhány percen belül ilyenkor is előkerült a semmiből.) Hegynek fel, völgynek le, sosem szegte kedvét a gyereknek és felnőttnek egyaránt fárasztó túrázás. Magában talán kinevezett minket (úgy, ahogy voltunk, egyszerre mindhármunkat) második gazdájának, és hűségesen követett bennünket reggeltől késő délutánig. Jutalma nem kevés finom falat, valamint bőven osztott jó szó és simogatás volt.

  A nagyobbik séta Fenyőgyöngye "alaptáborból" indult, és a keskeny aszfaltutat kísérő, a tisztásokkal tarkított fenyves szélén kanyargó ösvényen felvezetett a Hármashatár-hegy kopár tetejére, ahonnan, túl a szemet gyönyörködtető panorámán, rá lehetett látni a két hegycsúcs közötti nyeregből nekirugaszkodó vitorlázó repülőgépekre. Azt már nem hagytuk, hogy Csongor ide is velünk tartson (emiatt nem akartunk vitába keveredni a különben sosem látott gazdájával), bár nálunk biztosan jobban bírta volna a gyűrődést.

 

  A Lugas vendéglő:

 

  Fenyőgyöngyén kívül családunknak akadt még egy, véletlenül felfedezett vendéglője Budán, a Szilágyi Erzsébet fasornak a János kórház felé eső szakaszán található Lugas (tudtommal ma is ezen a néven üzemel), ahová havonta-kéthavonta eljártunk ebédelni, kizárólag vasárnaponként. Nevét a rácsos térválasztókkal családi méretű bokszokra (filagóriákra) osztott szabadtéri részlege után nyerhette, ahol az egymással szomszédos fülkéket, rekeszeket az oldalrácsokon és az asztalok felett kifeszített rudakon futtatott szőlőlugas levelei úgyszólván tökéletesen elszeparálták egymástól. Az étterem prioritása a csípősen-fűszeresen elkészített sültféléiről nevezetes szerb (rác) konyha volt. Nem tudom, már hányféle ételbe kóstoltunk bele a Lugasban, mire felfedeztük magunknak a királyi csevapcsicsát. Ez a zömök rudacskákba sodort, kisméretű fasírtra emlékeztető csípős húsétel közeli rokonságban állhat a később megejtett bulgáriai útjaimon megismert sült hússal (aminek a nevét nem tudom), s az ízbeli átfedés nem lehet véletlen, hiszen Szerbia és Bulgária szomszédos, balkáni országok.

 

  Tél a Tabánban, illetve a Normafánál:

 

  A pesti közönség télvíz idején a Tabán vagy a Normafa havas lejtőire járt sportolni. A Gellérthegy és a Vár közé szorult Tabánban alig lehetett elférni, viszont nagy előnye volt, hogy villamossal roppant egyszerűen oda lehetett jutni. (Mi csak akkortól kezdtünk odajárogatni, amikor 1964 novemberében átadták a háborúban felrobbantott régi helyén épült új Erzsébet hidat, amin 1973 januárjáig közlekedtek a Keleti és a Déli pályaudvart összekötő villamosok. A két szakaszban, 1970-ben és 1972-ben átadott kelet-nyugati metróvonal üzembe helyezését követően a felszíni villamosjáratot megszüntették. Az Astoria metróállomáshoz tartozó gyalogos aluljáró építéséről őrzök némi emléket, mivel annyi budapesti és vidéki érdeklődőhöz hasonlóan, a mi kis családunk is ellátogatott néha ide a Dessewffy utcából, hogy megtekintse a kor szenzációjának számító felfordulást. A Kossuth Lajos utca/Rákóczi út és a Múzeum körút kereszteződésében 1963-ban átadott aluljáró hatalmas munkagödre felett egy, a Múzeum körút vonalában elhelyezett, a Zagyváról idehozott vashíd ívelt át, hogy a fontos belvárosi csomópont körül az építkezés ideje alatt se szüneteljen a közlekedés. Ebben a zsúfolt városi környezetben igen érdekes képet mutatott a bérházak közé fektetett, ívelt tetejű, mohazöld színű vasszerkezet, amin - rendőri irányítással - felváltva gördültek át az ellenkező irányba tartó járművek.) 

  A téli Normafa megközelítése, a bonyolultabb közlekedési viszonyoknak és a nagyobb távolságnak köszönhetően, bizonyos fokú elszántságot igényelt, ám a kilátás szépsége és tágasabb, szellősebb tér miatt mindenképpen megérte ez utóbbit választani. Itt legalább különválasztották a szánkózók és a síelők lesiklópályáit, s nemigen fordult elő, ami a Tabánban már-már természetesnek számított, hogy az eltérő sporteszközzel száguldozók keresztezték volna egymás útját, növelve a balesetveszélyes helyzetek számát. A Normafához kiruccanni, igazi téli piknikkel egybekötve, afféle, a békebeli kispolgári világból a lélektelen, nyamvadt szocializmusba átöröklődött sikknek számított, ami egész napos, tartalmas programmal kecsegtetett. Kaját és innivalót ajánlott volt magunkkal vinni, mert a környék egy-két lacipecsenyése nem győzte kielégíteni a bódék előtt kígyózó embertömeg táplálékigényét. Az a néhány csókos, aki a keletről importált, szocializmusnak csúfolt rémálom idején engedélyt kapott rá, hogy egy ilyen frekventált helyen meleg ételt meg alkoholt (télen elsősorban fahéjas forralt bort) árusítson, egy-egy jobb hétvégén hülyére kereste magát.

  A városligeti műjégpályát - kifejezetten korcsolyázás céljából - egyetlen alkalommal kerestem fel, még kisebb gyerekkoromban, Lukács Laciék társaságában. Laci kölcsönbe adott korcsolyája nagyjából tíz másodpercig lehetett a lábamon, pontosabban, ennyi ideig csúszkáltam vele a kásás jégen, s máris rájöttem, hogy ezt a sportot nem nekem találták ki. Az öltöző padjáról felállva eleve nem egykönnyen találtam rá az egyensúlyomra, s bár nem estem hasra, ott helyben eltökéltem, hogy soha nem is fogok, mert minden kapacitálás ellenére azonnal véget vetettem az ellenszenves sport (lényegében el sem kezdett) űzésének. Pedig, aláírom, létezik ennél gyötrelmesebb testedzési forma, mi több, különösebb győzködés nélkül, magamtól belátom, hogy a korizás, ha nem viszik túlzásba és játékból, kikapcsolódás végett űzik, tényleg egészséges foglalatosság, kellemesen megdolgoztatja a láb- és hasizmokat, a tüdőt meg a szívet, de akkor is. Nem csípem és kész.

 

  A városligeti régi cirkusz:

 

  Kisebb koromban anyámmal és apámmal eljártunk a városligeti régi cirkuszba. Ott állt, ahová a mostanit építették. Csakhogy akkoriban sötétre pácolt deszkából voltak az emlékezetem szerint henger alakú építmény oldalai (az egész úgy nézett ki, mint egy barnára mázolt hatalmas gáztartály), és ha valami fentebbi lévő sorba váltottunk jegyet, akkor a "gáztartálynak" a lépéseink alatt nyekergő-ropogó külső falához tapadó falépcsőjén kellett felcaplatni a magasba, majd a falépcső végén nyíló ajtón át belépni az épületbe, s végre onnan eltalálni a helyünkre. Előadás végén, a csillagfényes ég alatt, a szűkös és meredek falépcsőkön egymás sarkában tipródva visszaereszkedtünk az utcaszintre. Jobb volt, mint a Vidámpark elvarázsolt kastélya. A fűrészporral vastagon felszórt, rivaldafényben úszó manézs attrakcióit leesett állal bámultam, kiváltképp az oroszlán- és tigrisidomár bátorsága ragadott magával. Hogy az a csíkos trikós, kopaszra borotvált fejű ember csak úgy be merte dugni a fejét a rémisztő fogú oroszlán szájába! Persze, nem véletlenül volt kopasz minden idomár feje, hiszen belegondolni is rossz, mi lett volna a vadállat reakciója, ha valami elkószált hajszál megcsiklandozza a torkát... Annál már csemete koromban is fejlettebb kritikai szellemmel rendelkeztem, hogy vevő legyek a csetlő-botló bohócok erőltetett műhumorára. A seggberúgós, gáncsolásos, vödör vízzel leöntős poénkodást unalmasnak és szánalmasnak tartottam. Egyetlen igazán vicces bohócszámra emlékszem, azon hetek múlva is kacagtam, ha eszembe jutott. A porond (manézs) kellős közepére állított kottatartón és dísztelen széken kívül semmi egyéb nem volt látható a rájuk fókuszált, erős reflektorfényben, aminek vakító fénykörén kívül minden mást elnyelt a sűrű sötét. Bő frakkjában, hetvenes számozású cipőjében, hóna alatt kottával és fekete hegedűtokkal, becsámpázott az elesett kisembert mintázó bohóc, és a kíváncsiságtól beállt csendben egy keserves sóhajjal helyet foglalt a súlya alatt nyekkenő széken. A hegedőtokot óvatosan a szék oldalának támasztotta. Az állványon nagy körülményesen kiterítette a kottapapírokat, ide-oda lapozgatott közöttük, mint aki nem tudja eldönteni, melyik nagyszerű művel kápráztassa el a komolyzenére feltehetően fogékony nagyérdeműt. A süket csendben legalább egy percig szöszmötölt a kottával, miközben elégedetlenül hümmögött, a fejét vakarta, a piros krumpliorrát birizgálta. A türelmetlenebb nézők közül néhányan feszengeni kezdtek a karzaton, mások rájuk pisszegtek, hogy csönd, csönd!, előbb-utóbb csak kisül ebből valami. A bohóc képe végre felvidult: nagyon úgy festett, hogy rátalált a minden igényt kielégítő műre. Elégedettségében mosolyogva könyékig tűrte az elnyűtt frakk kályhacsőszerűen bő ujjait, aztán finom mozdulattal, nehogy kárt tegyen a becses holmiban, felvette és az ölébe fektette a sötéten csillogó hegedűtokot. Néhány másodpercig tisztelettől lehajtott fejjel, szeretetteljes mosollyal nézte, fehér kesztyűs kezével gyöngéden végigsimított rajta. Ebből minden néző ráérezhetett a "mester" és hangszere közötti bensőséges kapcsolatra. A tok zárja jól hallhatóan pattant, de a fedél éppen csak résnyire nyílt fel. A fedél alá pillantó "mester" szemeiben varázsütésre felragyogtak az öröm fényei. Most már minden néző a nyakát nyújtogatta, mindenkit felettébb érdekelt, ugyan miféle csuda értékes instrumentum lapulhat a bohóc térdein, talán csak nem egy valódi Stradivari? A nézőtéren vágni lehetett a besűrűsödött feszültséget. Innen-onnan elfojtott kuncogást lehetett hallani. Az emberek ugyan sejtették, hogy hamarosan nevetésre késztetik őket, de - s ez adta a dolog pikantériáját - még nem tudták, hogy mivel. A bohóc térdén ünnepélyes méltósággal egészen felnyílt a tok fedele, és a jupiterlámpa fényzuhatagában mindenki számára tisztán láthatóvá vált, mit rejt a tok belseje. Egy banánt. Egyetlen, szép sárga, érett banánt. Semmi mást. Hegedűnek vagy másféle hangszernek nyoma sem volt. A nézőtéren értetlenkedő moraj hullámzott végig. Az események ettől kezdve felpörögtek. A "mester" villámgyors mozdulatokkal meghámozta a kívánatos gyümölcsöt, néhány falással leküldte a gyomrába, kesztyűs kezével megtörölte a szája szélét, aztán a sebtében összepakolt kottaállványt, széket és hegedűtokot a két hóna alá csapva, a megkukult nézők döbbent tekintetétől követve, komótos léptekkel elhagyta a manézst. A nem várt befejezéstől sokkolt nézősereg pár másodpercig egy emberként felháborodva, hápogva kapkodta a levegőt, de amikor rájött, hogy a meglepetés erejével ható csattanóval alaposan rászedték, s hogy lényegében ez volt a mutatvány célja, vette a lapot, s egyszerre olyan viharos nevetésben és tapsban tört ki, amitől majd' kidőltek a vén cirkusz falai.

  Sokszor megfordultunk az Állatkertben, az egymás szomszédságában működő kis és nagy Vidámparkban, s megnéztünk néhány jégrevüt a közeli, időközben megszűnt Jégszínházban. Ezen városligeti szórakoztató intézményekhez a millenniumi földalattival érkeztünk, ami a Hősök tere alatt elkanyarodó alagútjából a Szépművészeti Múzeum sarkánál bukkant ki a föld alól, és az Állatkertnél már felszíni megállója volt. A földalatti nyomvonalát azóta elterelték, a szerelvény már nem az Állatkertnél, hanem a Széchenyi-fürdő oldalánál áll meg, s ráadásul még a felszínre sem jöhet. A régi nyomvonalnak azonban maradt egy építészeti mementója, méghozzá egy, a millennium idején épült, ívelt belterű kőhíd, amin a régi sínpárok felett lehetett egyik oldalról a másikra átmenni. Az összefirkált híd alatt - a régi sínek helyén - ma már füvesített földréteg húzódik, s aki nem tudja, hogy valaha (még a hatvanas években is) alatta húztak el a Liget valamely szórakoztató műintézményébe tartó, vidám gyerekekkel és felnőttekkel zsúfolt szerelvények (az eredeti, millenniumi kocsik), az azt hiheti, hogy mindig úgy volt, amogy most látszik.

 

  A Palatinus strandfürdő:

 

  Napsütéses nyári hétvégéken óriási izgalommal készülődtem a margitszigeti Palatinus strandon rám váró, egész napos lubickolásra, játékra. Anyám, apám és én a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Dessewffy utcához közeli megállóban felszálltunk az 1-es buszra, amivel a Vígszínházig mentünk, és a színház melletti Pannónia (később Rajk László, majd megint Pannónia) utcában átszálltunk a szigetet hosszában átszelő (azt hiszem, 24-es jelzésű) buszra (a buszok akkoriban még befordulhattak a Margit-hídról a szigetre), ami a fürdő előtt tett le. Korán indultunk, s úgy fél nyolc tájban érhettünk ki, de mindig voltak nálunk hamarabb kelők, emiatt általában már az érkezésünkkor hosszú sorok kígyóztak a pénztárak előtt. Jegyváltás után a férfiak jobbra, a nők balra. Az átöltözést követően az emeletes kabinépület alatti gyepen találkoztunk, és kezdetét vette a jó hely (ami alatt az árnyas fák alatti gyepes terület értendő) utáni vadászat. Az akkortájt még felerészben tetővel fedett meleg vizes medence (aminek víz alá süllyesztett, labirintusszerűen elhelyezett kőülőkései között, a dagonyázó nyugdíjasok méltatlankodásától kísérve, delfinként lehetett cikázni), a hideg vizű nagymedence, valamint a hullámfürdő medencéje között telt a napom.

  Hullámfürdőzni óránként lehetett. A fürdőmester minden egész óra közeledtével megrángatta a strand közepén elhelyezett rézharangocska kötelét, a csengő-bongó hang messze szólóan jelezte, hogy öt perc múlva indítják a vihartól háborgó tenger illúzióját keltő hullámgerjesztő masinákat. Ezenkívül a közelgő eseményről hangosbemondón át is értesítették a nagyérdeműt, mire a többi medence varázsütésre kiürült, s aki befért, izgatottan ott tolongott az első métereken alig lejtő (ez lehetett a gyerekszakasz), majd hirtelen erőteljesen lejtőssé váló medencében. Ott mindenki, a kétkezi melós, a szemüveges irodakukac, a főnök hidrogénszőke szeretője, a konyhás kézilány önfeledten vidám, korra való tekintet nélkül gyerek volt. Mosolygó, nevetgélve fecserésző emberek szorultak egymáshoz szardínia módjára, de senkit sem zavart a nyüzsgés, a lökdösődés, a zajos kavalkád. Amikor jellegzetes hangjukon, szinte fenyegetően felmordultak a szinkronban dolgozó vízemelő gépek, a tömeg izgatottan felzúgott, elhaltak a megkezdett mondatok, az arcokra feszült várakozás ült ki, s aki hordott ilyesmit, utoljára megigazította a fürdősapkáját, a férfiak feljebb rángatták a gatyájukat, szorosabbra húzták a fecskéjük madzagját. (A "fecske" fantázianévre keresztelt, égkék színű, elől és hátul ujjnyi függőleges fehér sávval díszített, oldalt megkötendő férfi fürdőnadrág, olcsóságának és az általános választékhiánynak köszönhetően rendkívül elterjedt volt a hatvanas években. Nevét onnan kapta, hogy levetett és kiterített állapotában széttárt szárnyú fecskére emlékeztetett.) Aztán sorra jöttek a várva várt hullámok! A kart karba öltve összekapaszkodott lányok visongva felugráltak, s mögöttük sunyító fiúk mutáló hangon röhögtek, és a víz alá bukva, mohó tekintettel igyekeztek elkapni egy-egy lesodródott bugyi alól hófehéren kivillanó popsit. A pimaszabbja - vállalva a felháborodottságtól elcsattanó pofon kockázatát - maga is besegített, hogy lejjebb csússzon az a fránya bikini. A medence száraz szélén bögyös pipikkel körbevett, napbarnított fürdőmester figyelmeztető füttyszavára fittyet hányó vásott kölykök az oldalsó fémlétrákról felhúzott térddel, eleven bombaként vetették magukat a szitkozódó tömeg sűrűjébe, s hátul, ahol legsekélyebb volt a víz, a kőlépcsők tövénél tajtékosan lecsapó hullámok lábukról lesodort, mókásan fenekükre pottyant embereket szánkáztattak a medence alját borító csúszós márványlapokon. Néhányan fuldokolva köhögtek a váratlanul szájukba zúduló klóros víztől, pár vízilószerűen kövér, ennél kíméletesebb mulatságra számító matróna, éltesebb lovagja oldalán, kétségbeesetten menekült kifelé a következő löket elől. Jómagam általában a medence bal oldalán végigfutó krómozott korlátba kapaszkodva vártam az egymás nyomában érkező vízhegyeket, amikkel időnként egy-egy elsodort, riadtan kalimpáló ember is a nyakamba hullott. Ettől pedig én a másokéba. Így megy ez jó társaságban. Tíz percig tartott az össznépi tombolás, aztán a dohogó gépek fokozatosan leálltak, és a medence ötven percre visszaminősült békés úsztatóvá.

  A legtöbb strandoló eleve vitt magával olcsó napolajat, de ha a reggeli kapkodásban elfelejtette volna a táskába rakni, sebaj, megoldásnak ott volt az olajozó ember a maga dongóhangon búgó szerkentyűjével. Az alkalmazotti státuszát némi gőggel viselő emberke, néhány forint lefizetése után, a kompresszorral működtetett, kis mértékben átalakított permetezőjével húsz másodperc alatt tetőtől talpig lefújta a saját tengelye körül lassan megforduló delikvenst. A művelet közben ajánlatos volt szorosan zárva tartani a szemeket , különben pisloghatott az ember, mire visszanyerte az éleslátását. 

  Az anyám által előre elkészített hideg kaját (szendvicseket, rántott húst, natúrszeletet, fasírtot - mindezt friss paprika és paradicsom kíséretében) a lombos fák alá terített pokrócra telepedve faltuk be. A szendvicseket markolászó ujjaim ekkorra rendszerint gyűröttre áztak, s a hajamról egy-egy vízcsepp a kenyérre hullott. Az ezernyi olajos lábtól csúszóssá vált fűszálakon, miként az emberek barnára sült bőrén, sziporkázva csillogott a napsugár, a csöppet kénes szagú, zsúfolt medencék felől csengő kacagás és éles füttyülés hallatszott, nagyokat szökkenő, piros és kék színű, fehéren pöttyözött gumilabdák dobbantak a letaposott pázsiton, a magasra nőtt fák sötétzöld lombjai között láthatatlanul megbújva egy-egy, dacos elszántsággal trillázó rigó vagy bánatosan búgó galamb kelt reménytelen versenyre a talajközeli zsivajjal, a magas oszlopokra szerelt hangosbemondók percenként közvetítették a fizetett üzeneteket ("Figyelem, figyelem! Lajost várja Melinda a napozóterasz bejáratánál", vagy "A négyéves Sanyika várja szüleit a hangosbemondónál" stb.), a szomszédos pokrócok felől szisszenve nyíltak a piros-kék címkéjükön Kőbányai feliratot viselő, olcsó nedűt tartalmazó sörösüvegek; híg tartalmukat öntudatosan szétvetett, vaskos lábakon álldogáló, önmagukkal, párjukkal, addigi életükkel és várható jövőjükkel roppant elégedett, nedves hajukat hátrafésülve hordó, sörhasú apák és nagyapák, a leterített plédeken hurkásodó derékkal üldögélő, besütött, göndör hajú anyák és nagyanyák döntötték magukba hátravetett fejjel; a piros színű üdítőt tartalmazó csatos Bambi meg a vizelet sárga Utasellátó, Hűsi a kitágult orrlyukakkal szuszogó, mohón kortyoló, minden, a legapróbb érdekes mozzanatra odavillanó szemű kölykeik (a mai hatvanas-hetvenes korosztály) víztől felázott, megráncosodott markát nyomta. A kísérő nélkül érkező, olajtól csillogó testű szépasszonyok és a facér, szintén palira vadászó fiatal lányok (azok, akik kifinomult szaglásuk révén korán ráéreztek, hogy mennyire büdös és megerőltető a napi rendszerességgel végzett, robotos munka, s a felismerés hatására már akkor eldöntötték, hogy valami tehetősebb - az sem baj, ha jóképű - patrónus oldalán vészelik át az életet) a főbejárat melletti kölcsönzőből bérelt gyékényeken elnyúlva, az aligátorokra jellemző, megtévesztő érdektelenséggel süttették magukat a napon. Egyikükről-másikukról azt hihette az ember, hogy elaludt a kibírhatatlan melegben, ám a fél arcot eltakaró, a száránál két, vörösre lakkozott körmű ujj közé csippentett napszemüveg mindjárt elemelkedett a Caolával vastagon bekrémezett orrnyeregről, ha szemrevaló, magányos hím közelített a szabad prédák territóriuma felé. Mögöttünk, a strand egyszerű drótkerítésén áttekintve, a hidak alatt dönthető kéményű, bodor füstöt eregető, utasokkal zsúfolásig telt hófehér kirándulóhajók és, élükön a komótosan haladó, dohogó vontatóval, megrakott vagy üres uszályok tűntek fel az idők kezdete óta egykedvűen hömpölygő Dunán. Néhány távoli budai villa ablakáról - vakító ezüstszálakra bontva - sziporkázón tükröződött vissza a zeniten járó Nap fénye. Ez volt a hatvanas évek Palája. Imádtam.

  

  Más egyéb:                      

 

  Kirándulás a budai hegyekbe, margitszigeti séták, strandolás, mozi, cirkusz, Állatkert, Vidámpark, olcsó, de kiválóan sütő-főző éttermek látogatása, ritkán színház: az otthonon kívüli szórakozás tekintetében nagyjából ennyiben merült ki a fővárosi átlagembereknek szóló kínálat. Nem túl széles paletta, de az akkori magyar valóságban élők úgy tudták, hogy esélyük sincs a többre, a jobbra. Ha az ember nem akart bajt hozni a maga az ismerősei fejére, igényeit, vágyait a szerény lehetőségekhez igazította és lapított. A korparancsnak megfelelően muszáj volt beleszürkülni - ha másért nem, álcázó vegyülés céljából - a masszív sokaságával hamis biztonságérzetet nyújtó tömegbe. A teljes szocialista propagandagépezet (újságok, rádió, tévé) hol erőszakosabban, hol kifinomultabb módszerekkel, szünet nélkül sulykolta belénk, hogy az itteni és mostani világ (értsd: a szocialista társadalmi rend) a létező világok legjobbika, legigazságosabbika. Ennél már csak egy fokkal lesz jobb a paradicsomi állapotokat ígérő kommunizmus (eszerint a szocializmus idején az Éden előkertjében voltunk, még ha magunktól nem is jöttünk rá), de azért, hogy ezt kiérdemeljük, még tennünk kell. Sokat, napról napra többet, elvtársak! Kiemelkedő vezetőink, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) magas beosztású vezetői - onnan fentről, az általuk mozgatott nép fölé magasodó, a szélben lobogó vörös zászlóerdővel hatásosan kidekorált szónoki tribünök tetejéről - már látták az ígéret földjét (ők mondták), csak tartanunk kellett az általuk megszabott irányt, s akkor, valamikor - ugye, mindig egyszer, majd - valamennyien eljutunk oda. (A kommunisták azóta értenek a néphülyítéshez, amióta a francia jakobinusok eszmei emlőin nevelkedett Marx és Engels feltűnt a történelem színpadán.) Mivel ezt a marhaságot a kelleténél többen elhitték (meggyőződésből), s hogy ne őrüljenek bele a szürkeségbe, kilátástalanságba, még többen el akarták hinni (meggyőződés nélkül), még jó ideig regnálhatott az elsősorban idegen fegyverekkel megtámogatott vörös hatalom.

  Akkortájt a magyar társadalom messze nem állt a mobilizáltság olyan fokán, mint manapság, a magántulajdonban lévő autók számát össze sem lehet hasonlítani a mai viszonyokkal. Ha nyolcéves kölyökként vasárnap délelőttönként kisétáltam a Bajcsy-Zsilinszky úthoz, hogy olcsó szórakozás gyanánt a jó öreg telefonfülke tőszomszédságából figyeljem a főúti forgalmat, hát, a sokáig pirosat jelző lámpánál ugyan összegyűlt öt-hat személygépkocsi, de ha azok a zöld jelzésre elhúztak, gyakran fél percig is várhattam, mire egy újabb kóbor Moszkvics vagy Wartburg feltűnt a Bazilika vagy az ellenkező oldali Nyugati pályaudvar irányából. A nyugati márka ritkább volt a fehér hollónál, ezért a kommersz szocialista típusokon kívül alig ismertünk fel más kocsit. Egy alkalommal apámmal a zebránál ácsorogtunk, amikor surrogó gumikkal eltépett előttünk egy böhöm nagy, fekete színű, a gazdag krómozástól feltűnően csillogó-villogó személyautó. Elhaló hangon érdeklődtem apámnál, hogy ez meg mi volt, mire ő, a csodajárgány okozta meglepetésében csak annyit bírt mondani, luxusautó. Biztosan amerikai, fűzte hozzá bizonytalanul, amíg nyakunkat nyújtogatva bámultunk a ritka szép látványosság után. Tájékozatlanságomban éveken keresztül abban a hitben éltem, hogy a tekintélyes méretű autó típusát hívják Luxusnak, úgy, mint például a csúcstechnikai fogalomnak számító német Mercedest. (Ez utóbbiból azért láttunk néha-néha egyet, különösen amikor rendőrmotorosokkal kísért külföldi delegáció rongyolt végig a városon. Nyugati vendégeknek elegáns, fekete Mercedes, keletieknek háromtonnás, páncélozott ruszki Csajka dukált.) 

  A Szabadság téri amerikai nagykövetség épülete körül - a szüleimmel hétvégente látogatott Hold utcai piac mögött - azért parkolt néhány lehengerlő méretű Lincoln és Chevrolet, sőt egyszer egy fecskefarkú, rózsaszín, nyitott Cadillac feltűnősködött a járda mellett (odahaza, Amerikában a rock and roll koronázatlan királya, Elvis Presley járhatott ilyennel). Az épület védelmére - vagy inkább megfigyelésére? - kirendelt derék rendőreink, tányérsapkájukon a bazi nagy vörös csillaggal, leginkább e körül a csicsás izé körül keringtek.

  Tehát nem volt annyira könnyű feladat egy-egy érdekesebbnek ígérkező vidéki hely, fürdő, várrom stb. hétvégi, egy-két napos felkeresése, mint manapság. Külföldi út egyszerűen szóba sem jöhetett. (Jó szüleim a hatvanas évek második felében ugyan meglebegtették egy NDK-ba, a Thüringiai-erdő valamely kisvárosába szóló családi nyaralás lehetőségét, ahová vonattal vagy busszal utaztunk volna, azonban a végén elmaradt az általam nagy-nagy izgalommal várt külföldi túra. Nagyon csalódottan fogadtam, amikor véglegessé vált, hogy maradunk a fenekünkön.)

  Adalékul a hatvanas évek második felének gépkocsi helyzetéhez: a mi, Dessewffy utcai bérházunkban például Bácsiék vadonatúj Skoda 1000 MB-je volt az első privát tulajdonú kocsi. Történt mindez 1967 nyarán. Emlékszem, a második emeleten lakó ifjabb Bácsi (annak a szívbeteg öregnek a fia, aki titokban cigarettáért szokott ugrasztani a trafikba) milyen büszkén kopogott be hozzánk (apám és én voltunk otthon), hogy szívesen megmutatná a csepeli autótelepről egy órája hazahozott, szinte nullkilométeres, garanciális kocsiját. Közel öt évet várt rá, mire megkapta. Kimentünk hát vele a Bajcsy és az utcánk sarkán álló telefonfülkéhez (erről a fülkéről többször megemlékeztem már), hogy őszintén megcsodáljuk a közelében leparkolt hihetetlenül áramvonalas, világos mogyorószínűre dukkózott, belül finom bőrszagot árasztó, a krómozott dísztárcsáktól és lökhárítóktól csillogó járművet. A megilletődöttségtől szólni alig tudó tulaj rövid időre beindította a motort, hogy kivehessük részünket a hengerek lágy duruzsolásának élményéből. Titkon minden percben arra számítottam, hogy végre kinyögi: "Ugorjatok be, fiúk, vendégeim vagytok egy háztömb körüli körre!". Csalódnom kellett, nem mondta. Pedig nagyon élveztem volna a fuvart. 

 

  Gimnázium és egyebek - 1968:

 

  1968 késő tavaszán, kora nyarán befejeztem az általános iskolai tanulmányaimat, hogy ősztől az angyalföldi Kilián György gimnáziumban folytassam a fejtágítást. Közben, a nyár két hetében, anyám vállalatánál, a honvédség érdekeltségébe tartozó Hős utcai faleldolgozó üzemben (anyám éveken át bérelszámolóként dolgozott itt) igyekeztem összemelózni némi zsebpénzt. Az üzem területére betolt vagonokról, néha hosszú szerelvényekről, máskor utánfutós teherautókról kellett fel- meg lerakodni zúzott követ, szenet, deszkát, tetőcserepet vagy hengeres kátránypapír kötegeket. A nehéz munkát végző melósok jó néven vették, ha segítek, díjazták a szándékot, de különösebben azt se bánták, ha máshol lógok. Miattuk nem volt muszáj megszakadnom. Megtűrtek maguk között, még visszafogottan tréfálkoztak is velem, gondolom azért, mert tudták, hogy a bérelszámoló Marika fia vagyok. Egy alkalommal sikerült kivívnom őszinte elismerésüket, s attól kezdve pozitív irányba változott a megítélésem. Történt, hogy a frissen érkezett, szénnel dugig pakolt vagonról - egy bazi nagy szívlapát segítségével - alig több, mint két óra leforgása alatt, rekkenő melegben, tűző nap alatt, egymagam szórtam és toltam le a rakományt az iparvágány mellé, a vagon oldalfalának felhúzott szelvényén keresztül. Ami tíz tonna áru megállás nélküli mozgatását jelentette! A végén, a poén kedvéért, virtusból még a vagon forró acélpadlóját is tisztára sepertem. Egy tizennégy éves gyerektől nem semmi teljesítmény. Láttam a melósok megnyúlt arcára odafagyott mosolyban a hitetlenkedést, s ez minden dicséretnél többet jelentett. Váratlan magánakciómmal azt akartam elérni, hogy ne anyámra való tekintettel fogadjanak el, hanem a magam képességei miatt. És ez sikerült is, mert azon túl nem Gyurika, hanem Gyuri voltam nekik. És a tenyerem tele lett sajgó víz- és vérhólyagokkal.

  Aztán persze jött az elmaradhatatlan ősz. A gimnáziumban igen hamar, már az első félévben elment a kedvem a tanulástól. Elment vagy talán elvették? Magam sem értem, mi okozhatta a drámai változást. Talán a megszokott tanulmányi sikerek elmaradása, talán az, hogy alábecsültem az új közegben rám váró nehézségeket, vagy éppen túlbecsültem a saját képességeimet? Mindegy, tiszta szívből meggyűlöltem az iskolát, nem kizárólag a Kiliánt, hanem úgy általában mindenféle oktatási intézményt. Lehet, hogy ellenszenvem gyors kialakulásában kitüntetett szerepet játszott az új suli szokatlanul nehézkes elérhetősége. A tanév kezdetekor még a Dessewffy utcában laktunk, ahonnan reggelente egy közepesen hosszú sétával kiértem az Andrássy (akkoriban Népköztársaság) útra, ahol felszálltam a 4-es buszra, kizötyögtem vele a távoli Angyalföldre, az ottani, szocreál stílusban épült lakótelep sírnivalóan egyhangú házai között gyalogoltam egy embereset, mire a kopasz Rákosi által építtetett lakótelep túlsó végében elrejtett gimi bejáratához értem. A hosszú tanítási idő után ugyanez vissza. Rühelltem ezt az utat, de nagyon. És reggelente ez a hosszadalmas, unalmas utazás adta meg az alaphangulatot. 

 

  Kelenföldre költözünk - 1968:

 

  És akkor talán át is ugorhatok életem következő jelentős (nem: inkább igen jelentős) állomására, a budai oldalon fekvő Kelenföld legyalult kertvárosi házainak helyén felépült kies (kezdetben förtelmesen kietlen) lakótelepére.

  Tehát 1968. november 15-én, néhány röpke óra leforgása alatt a sötét, ám megszokottsága miatt barátságos Terézvárosból a tágasabb és világosabb, ugyanakkor jóval szelesebb Kelenföldre költözött kicsiny családunk. Kezdetben nemigen tudtam azonosulni anyámék lelkesedésével. Hiszen minden emlékem ahhoz a régi házhoz és környékéhez fűződött, s nekem nem volt semmi bajom azzal az ódon terézvárosi épülettel. Sokáig bántott a gondolat, hogy idegenek költöznek a helyünkre, mert valahogy úgy képzeltem, hogy a szívemhez nőtt öreg lakásnak fáj, hogy annyi együtt töltött év után magára hagyjuk, sintérkézre adjuk, mint némely gonosz emberek a kiszolgált kutyát. És akkor nem beszéltem a végleg otthagyott barátaimról, Lukács Laciról, Vicuról meg a többiekről, akikhez kötődtem. És a Vadász térről, a Toldi moziról, a Hubertusról, a barátságos telefonfülkéről meg a búvalbélelt, szürke porolóról. Számomra nem volt egyértelmű örömhír a költözés. 

  Kelenföld eléggé sajátosan üdvözölt minket azon a borongós, ónos esős, hószállingozásos novemberi napnak a délelőttjén. Apám előrement a bútorszállítók teherautóján, anyámmal később taxival - a csomagtartóban a maradék motyóval - követtük. Ahogy a Tétényi út felől jőve rátértünk a pályaudvar felé vezető, nyílegyenes Etele útra, illetve erről balra lefordultunk a keskeny Hadak útjára, egyszerre két szokatlan dolog tűnt a szemünkbe. Az elsőt - és nyugtalanítóbbat - az a fekete füstgomolyag jelentette, ami az egyik hetedik emeleti nyitott lakásablakon tódult ki, s aminek láttán anyám szíve majd' megállt, mert szegény azt hitte, hogy a számunkra kirendelt lakás ég. Nem a miénk volt, hiszen mi éppen a másik, a délre (a Kamaraerdőre) néző oldalon kaptunk otthont. Mint később megtudtuk, mindössze annyi történt, hogy az utolsó simításokat végző munkások valami műanyag kábelt égettek a lakásban, és annak füstjét engedték ki a szabadba. A másik látványosságot egy, a panelházunk sarka tövében felállított szerszámos kamra szolgáltatta, amelynek barna deszkaoldalára, másfél méteres fehér betűkkel valaki azt találta felfesteni, hogy "Topis pina". A betűk méretéből következően, szabad szemmel talán még a Gellérthegy tetejéről is el lehetett olvasni a nem tudni, kinek adresszált, lélegzetelállítóan szókimondó, felettébb lesújtó véleményt, ami, a parkot rendező kertészek viharvert szerszámos kamrájával egyetemben, egészen a következő nyárig háborítatlanul virított a sarkon. 

  Érkezésünkkor a nyolc lépcsőházból álló, kilencemeletes panelépületben alig lézengtek lakók. A lépcsőházunkban, ami az ötletes Etele út 66/a címet viselte (az Etele elnevezés később Szakasits Árpádra változott, hogy aztán a rendszerváltáskor visszakapja a hunok nagy királyának nevét, Etele = Attila), a második vagy a harmadik beköltöző család lehettünk. A vadonatúj épület bántóan kongott az ürességtől, a szintenként három lakásajtót számoló folyosókon a festék, hígító, égett műanyag és a fűrészpor szagának émelyítő egyvelege terjengett. A munkások egy csomó lakásban a végső simításoknál tartottak. De a lényeg, hogy a mi két szoba, konyhánk határidőre elkészült, s készen állt a befogadásunkra. Hetedik emelet, huszonhármas szám. Tizenöt és fél évre idekötött a sorsom.

  A bejárati ajtó mögötti, fordított T alakú előszobától balra eső ajtó mögött volt az én szobám, a szüleimé, ami alapterületre egyezett az enyémmel, ezzel szemközt nyílt. A T hosszú szárának bal felén nyílt a fürdőszoba, mellette a pici vécéfülke, e kettővel szemközt a beépített gardróbszekrény húzódott. A hosszú szár végén kapott helyet az elemes bútorokkal beépített konyha, gáztűzhellyel, mosogatóval, ahogy illik. A Dessewffy utcából átkerült kevés bútornak hamar találtunk helyet, úgyhogy ripsz-ropsz berendezkedtünk a rossz időjárás ellenére szokatlanul világos szobákban, a konyhában és a mellékhelyiségekben. Estére alaposan elfáradtunk, de én mégsem tudtam elaludni, és a friss tapéta- meg parkettaszagú szobám sárga vászonfüggönyös ablakánál állva, éjfél utánig bámultam a távoli Kamaraerdő szerpentinjén lassú szentjánosbogarak módjára aláereszkedő autók lámpafényeit, a csukott ablakon át hallgattam a pályaudvari hangosbemondó fáradt darálását, az elsiető vonatok ingerült füttyét, a hosszú tehervonatok kerekeinek percekig tartó ütemes, tompa kattogását, s igyekeztem megfejteni, hogy ki építette odalent, a házunk tövétől talán ötven méterre álló szegényes nád- és deszkakunyhót, s vajon lakja-e valaki a derékmagasságú sövénnyel kerített parányi "birtokot"? Az előttünk balra forduló Hadak útját azon a részen egy magas villanypóznáról aláhunyorgó, talán közvetlenül a világháború után becsavart izzó világította meg. Százméteres körzetben sehol másutt működő világítótest. Olyan betegesen bágyadt volt az a fény, hogy egészen elfáradt, mire elérte a talajt, ott meg felszívódott az akkor még aszfaltozatlan utca vidékies göröngyei között.

 

  A remete:

 

  De a kunyhót, mint másnap kiderült, igenis lakták, méghozzá nem is akárkik: egy apostolok szakállát viselő, remete kinézetű öregember a szamarával, néhány meghatározhatatlan fajtájú, nagytestű kutyával és kéttucatnyi káráló tyúkkal, csirkével. A társadalomból nem tudni, miért kivonult vén hobó kétlepedőnyi, nagy gonddal művelt területen saját használatra szánt konyhakerti növényeket termesztett (ez utóbbi ténykedéséről persze csak tavasszal győződtem meg). Az öreg kész kis mintagazdaságot szervezett maga köré, aki még évekig a szemünk előtt tengette nyugalmasnak látszó életét, aztán egyszerre elárvult a kunyhója. Köddé vált, eltűnt szamarastól, kordéstól, kutyástól. De nem hagyom, hogy minden jel nélkül nyoma vesszen e világi létének, hiszen ezért is emlékezem meg róla.

  A házunk előtt elterülő, négy focipálya méretű üres telket egy éven át az építkezésekből visszamaradt sitt, üveggyapot és a kavargó szélben ide-odaröpködő hungarocell darabkák borították (mindezek kitűnő fedezékül szolgáltak az ablakból jól látható módon, kupactól kupacig szaladgáló, önfeledten hancúrozó patkányok számára), mígnem teherautók érkeztek, és két nap alatt eltakarították az egészet. A nagyjából elegyengetett terület ezután évekig parlagon hevert, a köves talaj gyéren serkenő füvét az öreg remete szürke szamara legelte le. Később, szinte rajtaütésszerűen, zajos munkagépek szállták meg a terepet, és az alapozás után elkezdték építeni a hozzánk legközelebb eső, tizenöt emeletes "toronyházat". Mifelénk azokban a kissé nagyzolós időkben minden, kilenc emeletesnél magasabbra húzott épület toronyháznak számított. A hetedik emeleten egymás mellett sorakozó ablakainkból (szélről a két lakószoba, középen a konyha) belátható panoráma rögvest leértékelődött harminc százalékkal, mert az elkészült épület éppen a legszebb látványt nyújtó Kamaraerdő felét takarta. A házgyári elemekből a helyszínen összeszerelt "toronyházakból" még további kettőt emeltek a Hadak útja mentén, de ezek odébb, nekünk bal oldalra estek, és nem rontották tovább a kilátást. 

  De hát, a beköltözésünk idején hol voltak még ezek a provinciális, a nagyvilági felhőkarcolókat karikírozó, szocialista "toronyházak"? Legfeljebb a mérnökök asztalfiókjaiban lapuló terveken léteztek. 

  A lakótelepi kezdeti komor kihaltságot aztán napokon belül felváltotta az élet hemzsegése. A folyamatosan átadott lakásokba megállás nélkül érkeztek az új lakók, naphosszat bútorokat pakoltak le a teherautókról, a cipekedés és a rakodás zajától reggeltől estig csengett-bongott a lépcsőház. Az átmenet nélkül bekövetkező nagy nyüzsi láttán néha az volt az érzésem, hogy egy védők által nemrég feladott vár belsejéből figyelem, amint az ostromlók harci motyókat cipelő sáskahada dühödten birtokba veszi a frissen elfoglalt erődítményt. Esténként a szomszédoktól kezdett áthallatszani a rádió és a tévé hangja, egy írógép kattogása, neszező léptek és rejtélyes koppanások törték meg az éjszaka csendjét, a legendásan vékony paneleken jóízű kacagások, öblös nevetések hangjai szűrődtek át. Eltelt egy-két hét, és az új épület széltében-hosszában megtelt lakókkal. A ház élni kezdett.

 

  Félévben megbukom:

 

  Én meg félévben megbuktam. Nem is tudom, talán kémiából? Végül is, mindegy miből, legalábbis ahhoz képest mindegy, amekkora traumát okozott számomra a bukás ténye. Amikor a téli szünetet követően a gimiben kiosztották az ellenőrzőkbe írt félévi értesítőket, egy világ omlott össze bennem. A fellegekből zuhantam alá. Sértődötten és szorongva néztem azt a valamelyik tantárgy mellé bejegyzett, szemtelenül egyszerű, szikáran meredező számot. Hihetetlennek tűnt, hogy velem, a Lovag utcai általános iskola egyik legjobb tanulójával - röpke fél év után - ilyen tragikus dolog megeshet. (Azért, hogy némi előzetes balsejtelmem lehetett a kézhez kapandó bizonyítvánnyal kapcsolatban, azt néhány megelőző óvintézkedés megtétele igazolja. Például jó előre csórtam egy teljesen szűz, üres ellenőrző könyvecskét...)

  Az értesítőt ilyen formában persze nem vihettem haza, mert apám sántára pofozott volna, s anyám is tett volna hozzá valamennyit a másik oldalról, hogy ne legyen olyan szembetűnő a sántaságom. Na, próbáltam volna otthon beadni, hogy nem kell nagy felhajtást rendezni a sajnálatos eredmény körül, hiszen ez nem több egy tájékoztatást szolgáló értesítésnél. Szintén tájékoztató jelleggel, kaptam volna olyan atyai meg anyai nyakasokat, hogy talán még ma is rezonálna tőlük a fejem. Sajnos a testi fenyítéstől való félelem nagy úr; szorult helyzetemből nem találván más kiutat, köztörvényes bűnhöz, okirat-hamisításhoz kellett folyamodnom. Juj! (Ebben volt némi praxisom, hiszen első általánosban már kísérleteztem anyám nevének aláhamisításával.)

  Az iskolából hazafelé menet, letelepedtem az angyalföldi lakótelep egyik félreeső padjára, a vonalzó mentén húzott éles borotvapengével precízen kivágtam a félévi osztályzatokat feltüntető, vékony, függőleges papírsávot, a helyébe cellux segítségével beragasztottam a lopott ellenőrzőből származó üres oszlopot, amit kitöltöttem az eredeti osztályzatokkal, kivéve persze azt az egyest, ami helyett dicséretes szerénységgel kettest írtam be. Kiszámoltam az így kapott átlagot, az is bekerült az alsó sorba. A tanulmányi eredmény így már nem is festett olyan félelmetesen. A külső beavatkozásról árulkodó ragasztópapírt pedig úgy tüntettem el, hogy a meghamisított lap túloldalára, tehát oda, ahol a cellux műanyag csíkja csillogott, folyékony ragasztóval egy kis kártyanaptárt ragasztottam. Ha valaki a bejegyzett osztályzatok felől nem nagyítóval nézi, észre sem veszi a csalást, olyan tökéletesre sikerült a vágások illeszkedése.

  A bizonyítvány otthoni bemutatását úgy időzítettem, hogy előbb anyám lássa, ő írja alá, aztán a félévi eredményem után amúgy is feleletes érdeklődést mutató apámnak már csak szóban kelljen beszámolnom az osztályzatokról. Minden a tervnek megfelelően alakult, bár anyám mintha gyanút fogott volna a beragasztott kártyanaptártól, mert megpróbálta megemelni a szélét, hogy alálásson, de a ragasztó nem engedett. Mit mondjak? Meleg pillanatok voltak. Amit tettem, nem szép, mi több. Csalás! Szemét dolog. De mindenáron szerettem volna elkerülni a verést, amit az eredeti változattal nyilván megkaptam volna. Azzal védtem magam, amivel tudtam. (Az élet egy bokszmeccs, tudni kell elhajolni az ütések elől. Én általában nem tudok, de akkor bejött a testcsel.) A suliban nem foglalkoztak a szülői aláírások ellenőrzésével, de ha ezt teszik, arra is lett volna ellenszerem. Pár napot kivártam, s amikor éreztem, hogy végleg lecsengett a bizonyítványosztás körüli felfokozott állapot, és megnyugodtak a kedélyek, bejelentettem, hogy elvesztettem a könyvecskémet. Nem hazudtam, hiszen magam veszítettem el egy kanálisfedél felett, miután apró darabokra szaggattam. Kaptam egy vadi új üreset, s fellélegezhettem.

 

  Az oxigénhiány kellemes következményei:

 

  Az első gimnazista félévem krónikájához tartozik egy korszakos biológiai felfedezésem. Padtársammal, bizonyos K. Gyurkával az unalmas órák alatt néha azzal múlattuk az időt, hogy versenyeztünk, melyikünk bírja tovább tüdejében tartani a levegőt. Kitettünk a pad közepére egy karórát, aztán mély levegő és hajrá! Nemes vetélkedésünk ideje alatt a tanár vagy tanárnő jött és ment a padsorok között, magyarázott, mondta a magáét, miközben semmit sem vett észre a hangok nélkül zajló versengésünkből. A siker hol egyikünknek, hol másikunknak jött össze, felváltva húztuk a győzelmi strigulákat. Egyszer csak, amikor a sokadik alkalommal én álltam nyerésre, és a társam már kiszállt, azon kaptam magam, hogy a fokozódó légszomj, túllépve egy határon, kezd igen kellemes érzetbe átcsapni. Miközben a heveny légszomjtól apró csillagok gyülekeztek két szemem mindinkább elsötétülő vásznán, egy addig sosem tapasztalt, agyamat elborító kéjes érzés kúszott végig a gerincoszlopomon, lecsapott a nadrág alatt megmerevedő ágyékomra, és az abból robbanásszerűen kiszabaduló meleg anyaggal összekente az alsóneműmet. Életemben először élveztem el, méghozzá minden külső segédlet nélkül. Addigra már nyitott szájjal kapkodtam a levegőt, s igyekeztem minél szerényebben, a legkevésbé feltűnően meglovagolni az ismeretlen gyönyör hullámait. Kisded magánszámom senkinek sem tűnhetett fel, de a beköszöntő szünetben ész nélkül rohantam a mosdóba, hogy eltakarítsam a nyomokat, amíg nem késő. Ezzel aztán véget is értek az efféle vetélkedéseink, mert a továbbiakban nem voltam hajlandó "rajthoz állni".

 

  Kelenföld és a félmeztelen lány - 1969:

 

  Közben a mi kis kelenföldi közösségünkben megindult valami, teljesen természetes érlelődési folyamat: a város különféle pontjairól ideköltözött fiatalok igyekeztek kontaktust létesíteni egymással. Egyfajta természetes önszerveződésnek lehetett tanúja, aki kellő távolságból figyelmesen szemlélte az ablakokban lógó, fejüket kutatón körbeforgató, váratlanul visszahúzódó, aztán például vajas kiflivel vagy tankönyvvel a kezükben újra felbukkanó, egymás pillantásait elkapni igyekvő fiúkat és lányokat. Oldalról nézve leginkább úgy festhettünk, mint egy fantasztikus méretű, kíváncsi tengeri lény, amelyik az ormótlan, hatalmas és közös váz fedezéke mögül hol itt, hol ott nyújtogatja előre százféle fejének valamelyikét. Ez a spontán kialakult, egyszerű ismerkedési technika annyiból volt kényelmes, hogy az egymást sokat látott arcok könnyebben elegyedtek szóba az utcán. Hozzájuk csapódott a harmadik, negyedik, és máris készen állt a csapat.

  A mi csapatunk főleg a két utolsó lépcsőház (66/a, 66/b) fiatalságából verbuválódott. Összetételét illetően hat-hét fiú és három lány alkotta a bandát. Ez persze nem azt jelentette, hogy mindig, mindenhol teljes létszámmal voltunk jelen, de nagyjából ez a kör számított a megbízható, stabil magnak. Olykor csapódtak hozzánk máshonnan, mitőlünk pedig máshová, de időről időre helyreállt a rend, s azon vettük észre magunkat, hogy a visszatalált régiekkel megint kiegészült a létszám. Legkedveltebb helyünknek a füves-fás, egyemeletes családi házakkal körbeépített Puskás Tivadar tér számított, ahol a két beton pingpongasztalon délutántól este kilencig-tízig csapkodtuk a csuda dolgokra képes kaucsuklabdákat, mialatt a közeli padok egyikére helyezett táskarádióból szünet nélkül szóltak a kor menő külföldi és hazai slágerei. A környék lakóival kerültük a balhét, ők meg békén hagytak minket.

  Az első ott töltött tavasz végén, nyár elején történt. A baráti körből négyen átmentünk tangózni az Etele út másik oldalán fekvő, kihalt parkolóba. Annyira új volt az aszfaltozása, hogy a levegőben még ott terjengett a koromfekete bitumen csípős szaga. Krétával felrajzoltuk a négy egyenlő részre osztott négyzetet, s jó húsz perce rúgtuk a bőrt, amikor hüledezve láttuk, hogy a közeli négyemeletes panelházból kijön egy mindössze kétrészes fürdőruhába öltözött, igen jó alakú, szemrevaló, húsz év körüli szőke lány (mi négy-öt évvel lehettünk fiatalabbak nála), tőlünk tíz méterre leteríti fűre a pokrócát, leveszi a fürdőruha felső részét, s a hátára dőlve fedetlen mellekkel napozni kezd. Bennünket, hülyén bámuló kamaszokat tüntetően levegőszámba vett. Úgy nézett át rajtunk, mint a tisztára sikált ablaküvegen, úgy viselkedett, mintha ott se lettünk volna. Legtöbbünk akkor látott először "élőben" meztelen ciciket, nem csoda, ha folyvást elgurult a labda. Alig tértünk magunkhoz a látvány okozta pozitív traumából (azért, akkoriban ez a nyilvános félnudizmus még igencsak meredek dolognak számított, ha rendőr van a közelben, teketória nélkül felöltözteti a lányt, és közszemérem megsértése címen bekíséri az őrsre), amikor valahonnan előoldalgott három laza öltözékű fickó, egyenesen odaslattyogtak a lányhoz, és otthonosan a pokróc szélére telepedve beszédbe elegyedtek vele. A szőke cicus a világ legtermészetesebb mozdulatával ült fel, és miközben ruganyos, hófehér mellei meg-megrezzentek a néha erőltetettnek ható nevetgéléstől, vidám csevegésbe bonyolódott a vele egykorú srácokkal. Nem tudom, ismerte-e őket vagy sem, mindenesetre egy percig sem látszott feszélyezettnek. Mi meg eközben alig mertünk odanézni a magukat ingerlően kellető, rózsaszín holdudvarral körülvett, peckesen álló mellbimbókra (de azért odanéztünk). Úgy látszott, egyszer csak közös elhatározásra juthattak valamiben, mert miután két mozdulattal helyére került a melltartó, mindannyian felpattantak a helyükről (pokróc, napszemüveg, napolaj maradt), és a szemünk láttára libasorban eltűntek az Etele utat szegélyező embermagas, sűrű, mintegy két méter széles bokorsorban. Sajnos az orgonák mindent takaró leveleitől semmi sem látszott abból, mit csinálnak négyesben, pedig nagyon érdekelt volna bennünket. Mivel negyedóra elteltével sem adtak magukról életjelet, elképedve a merészségükön, a titkukat némán őrző bokrok közötti történések lehetséges variációin töprengve hazakullogtunk. Ilyen viszonyok között ki tudott volna a focira összpontosítani? Nagyon kisfiúknak éreztük magunkat, de vigasztalt bennünket a remény, hogy idővel velünk is megeshetnek hasonlóan fantasztikus élmények.

 

  A(z) R. lányok megjelenése az életemben:

 

  Amikor a szép R. lányokat először láttam kihajolni az erkélyükön (én, szokás szerint, a szobám ablakából nyújtogattam a vézna nyakamat), azonnal felismertem magamban a Csipkerózsika-álmából ébredő szerelmet. A szobámmal egy vonalban, a jobbra eső szomszéd lépcsőház (66/b) hetedik emeletén éltek szüleikkel az ikrek, Irén és Kati. Kettejük közül eleinte többet láttam a Katinál pár perccel korábban született Irént, amint piros kis kardigánját könyékig tűrve az erkélyük korlátjának támaszkodik, és látszólag elmélyülten tanulmányozza a távolban festőien hullámzó Kamaraerdő kékeszöld sziluettjét. Mint egy művészileg abszolút elhivatott grafikusnövendék, aki eltervezte, hogy visszatérve az alkotásra serkentő csöndes szobába, emlékezetből felskicceli a látottakat. Szemlélődése közben látszólag tudomása sem volt arról a gátlástalanul integető fickóról (rólam), aki tőle tizenöt méterre csaknem kiesett az ablakon. A kitartó csápolás azonban meghozta a maga gyümölcsét, mert a helyes kis pofi egyszer csak felém fordult, hogy megajándékozzon egy meghökkentően csodás mosollyal. Sőt, barátságos viszont integetés gyanánt megemelkedett néhány, a levegőben rövid zongorafutamot lejátszó ujjacska is, majd a jelenség szerényen visszahúzódott. Mi, akkori fiatalok, a kis lépések taktikáját favorizáltuk, így hát jó darabig elvoltam azzal az ajándékba kapott mosollyal és futó intéssel. Amikor legközelebb feltűnt az ismert pofika, és mellette kisvártatva egy megszólalásig hasonló, kíváncsi másik, tudtam, hogy jó benyomást keltettem a lányokban, hiszen immár két kedves arc sugározta felém nyájas mosolyát.

  Az ikrek (akik egyébként a környéken cseperedtek fel, ugyanis amíg a kertvárosi jellegű, csendes, jó levegőjű Kelenföldön bele nem kezdtek a gigászi méretű lakótelep kiépítésébe, a szüleikkel együtt az Etele út túloldalán, kertes házban laktak) elfogadtak, legalábbis nem utasítottak el kapásból. Azonban nem volt könnyű a közelükbe kerülni, hiszen az ő idejüket is lekötötte az iskola, miegymás. Egy langymeleg, ázott földszagú tavaszi kora estén, amikor a nedves talajú, virágzásnak indult kertek felett elsöprő szél illatától oly könnyen hajlamos elbódulni a fiatalsága legszebb éveit élő ember (akkoriban a környék tele volt nagy kiterjedésű bolgárföldekkel, és a házunkhoz közel, az Etele út és a Hadak útja sarkán, ott, ahol manapság valami informatikai cég kockaépülete magasodik, faiskola és virágkertészet működött), megtört az átok. Vadonatúj kerékpárom nyergében ülve, elgondolkozva tekertem a járdán, nem tudom, már hányadszor kerültem meg az épületünket, amikor egyszerre ott álltak a lépcsőházuk bejárati lépcsősorának tetején. Frissen, üdén, mint két csodálatos, feszes szirmú, hamvas rózsabimbó. Egyforma, piros kardigánjuk, ami annyira jól állt nekik, még jobban kiemelte rózsaszál voltukat, térden felül érő, skót mintás, rövid szoknyácskájuk jó darabon látni engedte formás lábaikat. Csatos szandált s rövid, fehér bokazoknit viseltek. Ámulatra méltó, gyönyörűséges teremtmények, akik, éppen csak maguk mögött tudva gyerekkoruk utolsó métereit, látótávolságon belül kerültek a mindhalálig tartó női léthez. Azon a két korszak közötti, hamis ígéreteket, csalfa ábrándokat dúsan termő keskeny mezsgyén jártak, ahonnét el sem téveszthették az irányt, ami egyfelé, a felnőtt élet ismeretlen, nem mindig édes titkokat rejtegető sűrűje felé vezetett. Ösztönösen fékeztem előttük a járdán, de aztán csak ültem a nyeregben, kitámasztott lábbal. Nemcsak a bicaj, én is leblokkoltam. Zavaromban a számat nyalogattam, mivel nem tudtam, mit mondhatnék nekik, amivel jó benyomást kelthetnék? Az agyamat ellepő zűrzavartól köszönni is elfelejtettem. Megértő, kíváncsi türelemmel néztek le rám a csengőtábla mellől, aztán Irén, látva kuka tanácstalanságomat, rám köszönt: szervusz! (Irén, egy gyerekkori balesetét követő műtét miatt a lányoknál megszokottnál parányit mélyebb orgánummal rendelkezett, ami első hallásra meglepően szólt, de hamar hozzá lehetett szokni az egyéni tónushoz.) Észbe kapva, hálásan köszöntem vissza, és tisztelettudóan lekászálódtam a bringa nyergéből. Most a lányokon volt a sor, néhány fokot lejjebb jöttek a lépcsőkön, éppen annyit, hogy a tekintetünk egy vonalba kerüljön. Valami semmiség ürügyén szóba elegyedtünk, s a csetlőn-botlón induló beszélgetés végére egészen felengedtem. Amikor Irén búcsúzáskor futólag megérintette a karomat, nos, akkor végleg elvesztem. 

  (Ó, ti romlatlan korotokban is rafinált, drága, csodálatos nők, miképpen lehetséges az, hogy szinte születésetektől fogva véretekben van a kerítés ősi tudománya? Mi lehet a titkotok? Fogadok, magatok sem tudjátok. De jobb is ez így. Ti aztán nagyon szerettek - és mertek, mert lehetőségeiteknél fogva könnyedén ráéreztek, hogy merhettek - játszani a befolyásotok alá került szegény fiúk kiszolgáltatott szívével! Ezen a különös sárgolyón öröktől fogva körülöttetek - a testi-lelki kegyeitek elnyerése körül - forog minden; minden elképzelhetőt és elképesztőt ti ihlettek, miattatok születnek a legnagyszerűbb és legbonyolultabb dolgok, közvetett módon minden alkotásban és rombolásban felismerhető a kezetek nyoma. Csak jobban bele kell gondolni, s az ember nem győz álmélkodni, milyen egyszerű az egész! Rövidlátó korlátoltság az elérhetetlen, közönyös égben keresni a sosem volt bibliai Istent, mikor ti magatok, minden emberi élet alfája és ómegája, ti vagytok a föld, melyből vétettünk, s melybe - utoljára szülőanyánk nevét suttogva - visszahullunk. Azért, ha nem tudjátok, nem hiszitek is, ti magatok vagytok az élő, pogány Isten! Az egy életre született, halandó férfiemberek istene. Hogy ti is meghalnátok? Soha. Igazán meghalni, reménytelenül elpusztulni a férfiak kiváltsága. Ti legfeljebb elmúlni tudtok. Látszólag és átmenetileg. Mert, mint a tisztító tűzbe hulló főnixmadár, poraitokból, más és más nő alakját magatokra öltve, feltámadtok, hogy újabb isteneket - önmagatok, a női nem végtelen változatát - nemzzétek, s magatok mellé, mintegy ösztönösen, megteremtsétek a titeket bálványként imádó, őrült áldozatokra kész férfit. Hiszen nélkülünk, értetek szívvel-lélekkel rajongó férfiak nélkül ti sem lehetnétek istennők.)

  Eltitkolhatatlan megrendülésemet észrevették a lányok, mert egy picit elkomolyodtak, és a lépcső tetején visszafordulva tanácstalanság ült a szemükben. Nyilván maguk sem gondolták, hogy valakire ekkora hatással tud lenni egy "ártatlan" érintés. Pedig azt a pillanatot úgy tartom számon, hogy onnantól kezdődött a felnőtt korom.    

 

  Vége a negyedik résznek