ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                        írta Miski György

 

                                          Harmadik rész

 

  A rigós lecke:

 

  Gyönyörű nyári délután volt, a Sziget úszott a napfényben, a nagy melegben hűs árnyék után nézett minden élőlény. Megint úszóedzésre siettem. Egy tátott csőrrel pihegő, tikkadt feketerigót pillantottam meg a bokrok tövében, nyilván elege volt a hőségben elérhetetlen mélységbe húzódott giliszták utáni rohangászásból, az eredménytelen kapirgálásból, és csapzott homlokkal, elcsigázottságtól táskás szemekkel megállt sziesztázni. A zsebemben lapult az ifjúság bizonyos köreiben akkoriban divatos városi csúzli két kelléke, a hüvelyk- és mutatóujjra tekerendő tejgumi, meg a lövedékként funkcionáló U-szög. Vagyis az U alakban meghajlított, mindkét végén hegyesre préselt vasszög. Ez utóbbiból volt a zsebemben tucatnyi. A roppant rugalmas tejgumival kilőtt U-szög igen messzire tudott repülni, és kegyetlenül nagyot ütött, nagyobbat talán, mint a légpuska lövedéke. Kivétel nélkül minden gyerek felelőtlen, általában át sem gondolja, ha rosszra készül. Ma már a világért nem tennék ilyen galádságot, de akkoriban még engedtem a természetes vadászösztön csábításának, és lassú mozdulatokkal, hogy mit sem sejtő áldozatomat el ne ijesszem, bal kezem ujjaira csévéltem a gumit, és a jobb kezem két ujja közé fogott U-szöggel, fél szememet lehunyva, megcéloztam a rigót. Egészen tisztán emlékszem a kilövés előtti utolsó, a lelkiismeretem által sugalmazott gondolatra, ami szelíden arra kérlelt, hagyjam békén azt a szerencsétlen madarat, nem vétett az nekem semmit. Nem hallgattam a jobbik énem szavára, az örök tanulságul szolgáló büntetés pedig azonnali és kegyetlen volt. Elengedtem a kifeszített gumi végén szorongatott szöget, és ezzel egy időben szemeim elől eltűnt a nagyvilág összes, az emberi lét bizonyságát szolgáló kelléke. Szagok, hangok, fényérzékletek, tér- és idősíkok egy szempillantás alatt elvesztek a fájdalom mindent beszippantó fekete lyukában, s miután magam is részese voltam az anyagi világnak, engem úgyszintén magával ragadott a fel- és megfoghatatlan erő. Többé nem volt tömegem, a testem köddé vált, térbeli kiterjedésem nyomtalanul felszívódott, nem lélegeztem, abban sem lehettem biztos, hogy egyáltalán megszülettem... Semmi sem volt körülöttem, semmi sem volt bennem, része lettem az önmagát sohasem érzékelő űrnek. Talán néhány pillanatra a halál, vagy az azzal egyenértékű öröklét kéretlen vendéglátását élveztem, mert én marha, a bal hüvelykujjamat használtam irányzéknak, s a puskagolyóként kiröppenő szög telibe kapta a körmömet! Valahogy úgy jártam, mint évekkel korábban a fülemet felszúró dokinál. A fájdalomtól nem láttam, nem hallottam, sőt, egy rövid ideig magát a fájdalmat sem érzékeltem a sokktól. De tudtam, hogy hamarosan jelentkeznie kell, s akkor nem lesz kegyelem. Jött is menetrend szerint, hajszál pontosan és megbízhatóan, mint a békebeli vasút. Rémlátomásként éltem meg, hogy a hüvelykem a szemem láttára, fél perc alatt kétszeresére duzzadt, az üvegtábla gyanánt berepedezett körmöm alól vékony erekben szivárgott a vér, s mérhetetlen fájdalmamban minden szívdobbanásom újabb kalapácsütést mért a kézfejemre. A bődületes kíntól patakokban csorgott a könnyem, ahogy a gyep szélére rogyva igyekeztem nem elájulni. A hőségben percekig nem járt arra senki, a mázlista rigó rég elrepült. És most következik a világ nyolcadik csodájának ismertetése: a belém rögződött kötelességtudat parancsára összeszedtem a maradék erőmet, elvánszorogtam a fák lombjai között idelátszó uszodába, átöltöztem, és a könnyeimet nyelve, összeszorított fogakkal leúsztam a napi adagomat. Ami legalább másfél órás aktív pancsolást jelentett. A fordulóknál nagyon vigyáztam, hogy a sebesült bal kezemmel nehogy hozzáérjek a medence falához. Edzés után hazamentem. Anyám azonnal orvoshoz vitt, ahol valami csodálatosan finom, hűs, habár émelyítően büdös, okkersárga kenőccsel vastagon bekenték az ujjamat, és dunsztkötésbe tették. Az órák óta tartó heves fájdalom akkor csökkent először, és végre megkönnyebbülten szedhettem a levegőt. A kötés és a kenőcs nappal oly jótékony hatása éjjel azonban nem érvényesült, s két vagy három éjszakát álmatlanul forgolódtam át, mire a megbeszélt időre visszamentünk a dokihoz. A kötés alatt kellőképpen felpuhult körömről óvatosan lefejtették a kenőcstől bűzlő gézt (közben csillagokat láttam a művelet alatt ismét felerősödő fájdalomtól), aztán amíg az asszisztensnő valamivel elterelte a figyelmem, az orvos egy csipesz segítségével lerántotta a maradék körmöt az ujjamról. Érzéstelenítés semmi. Nem részletezem az élményt, mert az emlékek felidézésétől máris a hátamon futkos a hideg. Legalább hat hónapba telt, mire az új körmöm egészen kinőtt, és az ujjam nagyjából úgy nézett ki, mint annak előtte. Nos, minden bizonnyal ez után a rigós (vagy inkább csúzlis), felettébb fájdalmas leckével járó eset után állt be gyökeres fordulat a köztem és az állatok közötti viszonyban. Mióta ugyanis a saját bőrömön tapasztaltam meg a madárnak szánt szenvedést, azóta az állatokkal vagyok, azóta mélyen együtt érzek fájdalmukban, s feltétlenül a pártjukon állok, ha a sérelmükre elkövetett emberi kegyetlenkedéssel találkozom. És persze távol áll tőlem, hogy a legkisebb mértékben is ártsak nekik.

  Még egy pár mondat erejéig visszatérek a sportolói pályafutásomra, aztán lezárom ezt a témát. Az úszásból végképp kiábrándulva más sport után néztem, mert megszoktam és megkedveltem a rendszeres testmozgást, és nehezen tudtam magam elképzelni a teljes tétlenség posványában. Valaki a fülembe súgta a megoldást: öttusa. Jól hangzott. Lovaglás, vívás, futás, lövészet és úszás számokból áll. A baj mindössze annyi volt, hogy az öt összetevő közül az úszással kezdtünk. Már megint úszás! Nem repestem az örömtől, de azért újabb fél éven át róttam a köreimet a Sportuszodában, végig abban a reményben, hogy bármelyik nap kiszólíthatnak a medencéből, mondván, jól van, fiú, eleget bizonyítottál, átnyergelhetsz lóra. Vagy mehetsz a lőtérre. Esetleg ragadj szablyát, uccu a törökre! Csakhogy nem mondták, s nekem szabályos víziszonyom kezdett kialakulni. Decemberben még részt vettem az utolsó, évadzáró edzésen, ahol közölték velünk a szünidőt követő, januári kezdés időpontját. Átok ült rajtam. Megint úszni kellett volna. Na, arra már nem mentem el, megcsömörlöttem a víztől, és bedobtam a törölközőt. Ekkor ért véget hosszúra nyúlt kapcsolatom a rendszeres sporttal.

 

  Halál a házunkban:

 

  Közben a házunkban is zajlott az élet, bár a kaszájával néha suhintott egyet a rettegett rendteremtő, a halál. (Azért rendteremtő, mert egy-egy halálesetet követően mindenki, a leghangoskodóbb ember is behúzta fülét-farkát, s legalább néhány hétig igyekezett jobb ember lenni, hátha akkor megússza, vagy legalább a legvégső határidőig ki tudja tolni az elkerülhetetlent. Tipikus, nagyon is érthető emberi reakció.) 

  Ez utóbbira példa valamelyik, első emeleti idős ember halála. Rettenetesen féltem az elmúlástól, de ebben nem voltam egyedül a házbeli gyerekek között. Éppen ezért, amikor a szomorú tényt megállapító körzeti orvos hívására megérkeztek a halottszállítók, a felnőttek minden gyereket betereltek az udvarról és a folyosókról, a szobák legmélyére. Nem kellett kétszer mondani, hiszen azok a szürkéskék munkaköpenyes, fekete egyensapkás, fáradt arcú férfiak, akik a lépcsőn felfelé haladásuk közben neki-nekiütötték a falnak a fogantyúkkal ellátott bádogkoporsót, a szemünkben a Halál nevezetű, roppant nagy hatalmú úr komor képű szolgálói voltak. A mocskos időjárás épp illett a gyász keltette nyomott hangulathoz. A novemberi kora délután gyűlölt, vizenyős szürkéje tapadt mindenre; a málló vakolatú házfalra, a függőfolyosók rozsdásodó kovácsoltvas korlátjaira, az egymást ijedt tekintettel köszöntő, vagy suttogva informáló emberek megsápadt arcára, a félelemtől meghunyászkodott lelkekre. Megint Lukácsék felügyelete alatt voltam, anyámék még nem érkeztek haza a munkából. Lacival úgy tettünk, mintha irtóra elmerülnénk a tanulásban, de közben nyugtalanul füleltünk minden külső zajra, a falakon és a betett ajtókon átszivárgó neszekre, amikből következtetni lehetett a felettünk lévő folyosón történtekre. Úgy félóra feszült várakozás után meghallottuk (két csukott ajtón keresztül), amint lefelé dobognak a teherrel cipekedő férfiak léptei, s fázósan megborzongtunk, amikor az immár nem üres bádogláda a félemeleti fordulóban tompán nekiverődött a falnak. Olyan hangot adott, mintha csupasz ököllel rávágtak volna egy felfordított vödör aljára. Az utcán kisvártatva beindították a temetkezési vállalat sötétszürke, csukott Robur furgonját, a kocsi hátsó ajtószárnyai puffanva csapódtak, valaki élesen indulást kiáltott, mire felpörgött a motor, és az ablak előtt elhúzott a jármű nagy, komor árnyéka. Aztán minden elcsendesedett. Néhány távolról érkező, elkésett ajtócsukódás hangját leszámítva néma csend telepedett az udvarra. A lakásokban aznap sokkal korábban leoltották a villanyokat, sehonnan nem szűrődött ki nevetés, vagy a rádió, a tévé hangja. A maga módján emlékezett, gyászolt és rettegett a ház.

 

  Stefi néni és a vitrines szekrényke:

 

  A földszinti lakásunkhoz tartozó parányi konyha ablakából éppen rá lehetett látni arra az első emeleti ajtóra, ahol felnőtt lányával és két, hozzám hasonló korú, serdületlen lányunokájával az az idős néni lakott, aki alkalmanként, ha szüleimnek nagy ritkán esti programja akadt a városban (színház, mozi, Louis Armstrong-koncert a Népstadionban, vagy egyéb), lejött, hogy vigyázzon rám. Kedveltem a jóságos arcú, kellemes hangú, testes Stefi (Stefánia) nénit, akit mind kinézetre, mind természetre, a Jóisten is nagymamának teremtett. (Stefi nénit bízvást tekinthettem tiszteletbeli nagyanyámnak, hiszen apám édesanyja korán meghalt, anyám édesanyja pedig nemigen törődött az unokájával.)

  Egyszer napközben felmentem hozzá - egyedül tartózkodott otthon -, s mivel a konyhában tett-vett, egy darabig nem ért rá velem foglalkozni. Állt a szobájában egy közepes méretű vitrines szekrény, aminek, mint többször megfigyelhettem, a keskeny üvegablaka mindig oldalra volt húzva. De csak harmadig-negyedig, sose tovább. Régóta piszkálta a csőrömet ez az egészen be húzott üveg, ami mögött néhány porcelán csecsebecse porosodott a polcon. Amíg Stefi mama odakint szöszmötölt, a fejemet óvatosan bepréseltem a polírozott szekrényke oldalfala és az üvegablak közötti résen; éppen hogy befért. A fejem búbja a hátfalnak ért, a nyakam fele és a testem többi része értelemszerűen kint maradt. Miután a szűkös helyen párszor vigyorogva körülnéztem - roppant elégedetten önmagammal, hogy ezt a feladatot is kipipálhatom -, rák módjára faroltam volna kifelé. Az ám, csakhogy nem lehetett, mert a jobb fülem töve folyton elakadt az üveglap éles peremében. Valahogy úgy működött, mint a gabonafélék erőszakos toklásza: előre minden további nélkül engedett, hátrafelé tapodtat sem. Ha rángatni kezdtem a fejem, könnyen ottmarad emlékbe a fülkagylóm. Az elbizakodott oroszlánszelídítő járhat így, aki bedugja a fejét az oroszlán szájába, aztán csodálkozik, ha a fenevad kísértésbe esik, és picit összébb záruló szájjal azon hezitál, hogy akkor most leharapja vagy sem a gazdája fejét? Pillanatokon belül pánikba estem, és egyre vadabbul próbáltam szabadulni a begorombult bútor csapdájából. Naná, hogy nem sikerült, mert a megvetemedett járatába réges-rég beszorult keskeny üvegtáblát képtelenség volt odébb tolni. Ordításomra végre előkerült Stefi néni, aki, mihelyst felfogta a szituációt, menten nevetőgörcsöt kapott. Nagy szorultságomban kevésbé voltam fogékony a helyzetkomikumra, úgyhogy a magam részéről maradtam a bömbölésnél. A jóságos és okos öreglánynak végre csitító szavakkal, biztatással sikerült valamennyire lecsillapítania, és kihasználva a törékeny nyugalmat, fürgén elszaladt a fürdőszobába. Beszappanozott ujjaival ügyesen bekente a fülem környékét, aztán együttes erővel kihúztuk a fejemet a vitrinből. Anyámék a jó kedélyű, ámde kissé pletykás Stefi nénitől még aznap értesültek fiacskájuk és a harapós szekrényke afférjáról. (Én bizony megtartottam volna magamnak a titkot, de egy percig sem haragudtam a sajnálatos eseményt nem eléggé diszkréten kezelő Stefi nénire, mert szerettem.) Később, családon belüli tréfálkozások alkalmával, kis kalandom még sokszor került felemlítésre.

 

  Randéék kislánya:

 

  Két emelettel a fejünk felett, lakott a házunkban egy idős házaspár, akikhez, a kor viszonyaihoz képest széles közismertségnek örvendő, nevezetes Randé família járt látogatóba. A világot keresztül-kasul beutazó Randé Jenő abban az időben a Magyar Rádió bécsi tudósítója volt. Nyugalmat árasztó, kellemes orgánumát, az általa felolvasott külpolitikai kommentárok okán, hetente többször hallhattuk a Kossuth adón. - "Tudósítónk, Randé Jenő jelenti Bécsből" - szólt a pesti stúdió bemondójának jól ismert felvezető mondata, amit a nevezett személy jellegzetes hangon felolvasott beszámolója követett. 

  A négytagú Randé család igen pozitív benyomást keltett bennem, mindjárt az első találkozásunk alkalmával. A kimondottan jóképű, sármos férfi és szép arcú, dekoratív megjelenésű felesége két gyermekük társaságában érkezett látogatóba. Átlag havonta tűntek fel a házunkban, volt, hogy gyakrabban. Szépen, tisztán, divatosan, de nem hivalkodóan öltözködtek, szóval meglátszott rajtuk a családfő kivételezett helyzetéből fakadó jólét, ám ízlésüket dicséri, hogy nem tüntettek vele. A fiúkra, túl azon, hogy mindig magukkal hozták, nem emlékszem. Na de, a lányukra annál inkább (a keresztneve, éppen az ő keresztneve azóta, sajnos, áthullott emlékezetem szakadozott rostáján)! A bátyjánál és nálam pár évvel fiatalabb kislány ugyanis káprázatosan gyönyörű teremtés volt. Fiatal lányban sem előtte, sem utána nem láttam hozzá fogható, kivételes szépséget. A hosszú, sötét szempillák és a felettük hídként ívelő szemöldökök méltó keretbe foglalták a lapis lazuli ibolyakék színében ragyogó szemeket, amik ritka ékkövekként uralták a rendkívül szép arcot. Csak ismételni tudom magamat: ehhez hasonló gyönyörűséget sem korábban, sem később nem láttam. A száj, az orr, az áll, amelyek kifinomult, nemes vonalvezetése titokban arra ösztökélte gyáván lebénult kezemet, hogy legalább ujjhegynyi érintésre megbizonyosodjék a csodának hitt valóságról, a dús, néha hetyke kis varkocsba font haj melegséget árasztó gesztenyebarna árnyalata, a ruháiból áradó (talán a mamától elcsórt) lenge parfümillat, és az igazán zsenge kora ellenére valahogy mindig anyáskodónak érzett, megértő mosolya mind megfogott. Olykor zavarba ejtett a felismerés, hogy alkalmanként zabolátlan, éretlen kölyöknek érzem magam a nálam fiatalabb és alacsonyabb termetű lányka mellett. Külön-külön és együtt, a legapróbb, látható részletek vonatkozásában, minden meghökkentően hibátlan volt a kislányon. Tökéletes szépség, a sok összetevőből keletkező báj egyszemélyi megtestesülése; ez a vele kapcsolatos legmegfelelőbb meghatározás. Hál' Istennek, a rokoni látogatások órákig tartozzak, s hogy a két gyerek ne unatkozzon a szobában beszélgető felnőttek mellett, megengedték, hogy lejöjjenek hozzánk, mármint ott lakó gyerekekhez a földszintre, játszani. Vidám nevetésekkel kísért fogócskázás, lobogó hajú, vad rollerezés körbe a falak mentén, bújócska a kevés szóba jöhető, s ezért mindannyiunk által ismert helyek közt, ilyesmi dívott akkoriban mifelénk játék címszó alatt. Talán a negyedik vagy az ötödik találkozásunk alkalmával történt (különös, hogy milyen pontosan emlékszem minden, mellékesből fontossá előlépett részletre), a meleg nyári estében a lakásablakokban sorra gyúltak a bújócskánkhoz némi háttérvilágítással szolgáló fények, amikor a tőlem fél fejjel alacsonyabb kislány egy óvatlan pillanatban félrehúzott a földszint valamely, sötétbe borult sarkába (tisztán látom magam előtt a szeme fehérjének halvány csillanásait), ahol, kikerülve a többiek látósugarából, kezét finom mozdulattal a karomra téve, elfogódottságtól fojtott hangon bevallotta, hogy szeret. Szeretlek, Gyuri! Ilyen egyszerűen, ilyen szépen. Nekem, a vadóc kölyöknek addig sosem vallottak szerelmet, felkészületlenül értek a szívdobogtató, édes szavak. Ilyesmiről odáig legfeljebb álmodoztam, de amikor bekövetkezett a csoda, fel sem fogtam, annyira hihetetlen volt minden. (Azt viszont azonnal tudtam, hogy a nagyszerűségében megrendítő pillanatra életem végéig emlékezni fogok.) Nagy boldogságomban a torkomban dobogott a szívem, majd' megfulladtam tőle, szerettem volna magamhoz húzni, és ahogy azt a filmvásznak hősszerelmeseitől ellestem, viszont vonzalmamat a fülébe súgni és megcsókolni, azazhogy megpuszilni a száját, de sután-bután leblokkoltam, és zavart hallgatásnál nem tellett többre. A tündérszép kislány, aki ugyancsak nem lehetett könnyű helyzetben (ki tudja, előtte mennyit rágódott azon, mi módon hozza tudomásomra a vonzalmát), ennél biztosan többre számított, de én csak álltam előtte elgyengült lábakkal, bénán, megkukultan. A törést szenvedett, torzóban maradt történetnek itt a vége. Még egy alkalommal láttam, amint a Randé család tagjai az emeleti szűk folyosón libasorban haladnak egymás mögött: elől a lányka, utána a bátyja, nyomukban a nyakában nagy szemű gyöngysort viselő mama, s végül az apa. Talán intettünk egymásnak, talán nem, mindenesetre nem jött le játszani sem ő, sem a fivére. Többé nem láttam. Mindent elrontottam.

 

  Zsámbéki-Zách Eszter:

 

  A következő, szintén a tiszta gyermeki érzelmekről szóló történet nem a házunkhoz, hanem a Lovag utcai iskolához kapcsolódik. (Hej, Lovag utca, vén Lovag utca! Roppant találó a neved, merthogy jóval többet tudsz te annál, mint amennyit hajlandó vagy elárulni az iskoládban megesett, vagy az onnan kiindult szívbéli történetekről. Ha ember lennél, tisztelettel emelném meg előtted a kalapom, úgy mondanám: úr vagy, méghozzá a leglovagiasabb fajtából, mert van erőd megőrizni a titkaid. Én pedig, látod, hiába lettem ember, százszor gyarlóbb vagyok nálad, mert képtelen vagyok tartani a számat.)

  Zsámbéki-Zách Eszter, ez a sudár, szép tartású, hosszú hajú lány úgy vonult a Nagymező utcán, s vele a falakon fátyolként utána lebbenő árnyéka, mint egy istennő. Született istennőt ugyan nehéz elképzelni a pesti flaszteron (az sem biztos, hogy lenne árnyéka), de legalábbis így kellene vonulnia, ha egyszer úgy döntene, hogy valami csoda folytán leereszkedik közénk, évente tizenkét hónapot öregedő mezei halandók közé. Kihúzott derékkal, egyenes háttal haladt, de valamitől mégsem úgy, mint aki karót nyelt. Büszkén, önérzetesen, ugyanakkor nyugalmat és harmóniát árasztva. Elegánsan. Egy ifjú, kitűnő neveltetésben részesült, született hús-vér arisztokrata hölgy magától értetődő eleganciájával. Apja, Zsámbéki-Zách János, kevésbé ismert, de azért jegyzett színészként kereste a kenyerét, nevét a színházi plakátok legalsó sorában lehetett néha felfedezni. Harmadrangú szerepekben a tévé stáblistáján is felbukkant a neve, de bevallom, hiába próbáltam, sosem tudtam beazonosítani az arcát.

  Szokás volt a suliban, mondhatni hagyomány, hogy az egyes, magasabb évfolyamokból kiválasztott tanulók kapuügyeletet adjanak. A kapuügyeletesség nem pusztán egy volt a gyerekeknek adható, lehetséges kitüntetések sorában (a megbecsülést kifejező kinevezés mellé feliratos, vörös karszalag járt), a tanári kar ezzel a némi hatalommal járó gesztussal honorálta a tartósan jó eredményeket felmutató, vagy az iskolának valamiképpen dicsőséget szerző nebulók igyekezetét. Azon a héten éppen engem állítottak az üvegezett lengőajtóhoz, hogy az épület előterében és a járdán tolongó ifjúság előtt pontban fél nyolckor kinyissam, illetőleg nyolckor bezárjam. Aki ezután érkezett, azt a nagy hatalmú portás számoltatta el a késése okáról. Tehát mintegy félórán keresztül támasztani kellett az ajtó melletti falat, aztán futás, fel az osztályba, ahol néhány perce elkezdődött a tanítás.

  Esztert hetek óta titokban, távolról követve kísérgettem hazáig, de pechemre mindig valamelyik barátnőjével trécselve ment az utcán, úgyhogy hiába fogadkoztam magamban, hogy másnap feltétlenül odamegyek hozzá, az állandó kíséret miatt csak nem akart összejönni a dolog. Már nagyon odavoltam a lányért, néhány oldalnyi - apróra összetépett és a vécén lehúzott -, gyermekien naiv szerelmes verset neki köszönhet a munkásságomról mit sem sejtő, s ennyivel is szegényebb világirodalom, amikor az ügyeletes héten új idea villant az eszembe. Másnap, tisztes távolból, megint elkísértem a lányt, és a levélládájukba dobtam az előző este fogalmazott, legszebb kézírásommal megírt levelemet. Persze a címzett nevével ellátott, lezárt borítékban. Fő a diszkréció. A kémszakmából átvett konspirációs elemeket sem nélkülöző írás hozzávetőleg a következőket tartalmazta: ha Eszternek tetszik az iskola kapujánál ügyeletet ellátó fiú (én, én!), akkor ezt másnap azzal jelezze, hogy a reggeli bejövetelkor egy pillanatra megáll, és hármat kopog az ajtó fáján. (Úristen! És ez is én voltam, én követtem el ezt a levelet! Megjegyzem, úriember módjára, a teljes nevemet kiírtam a papíros aljára.) Hogy Eszti megkapta-e vagy sem kétségbeesésemben írt levelemet, tartok tőle, számomra örök rejtély marad. Meglehet, az anyja bukkant rá, amikor hazajött a munkából. Esetleg még ott helyben jókat mosolygott az ismeretlen fiú gyermeteg elképzelésén, de az is lehet, hogy megmutatta a lányának. Aztán ketten nevettek rajta. Akárhogy is, másnap a félénk szerelmesek szokásos gombócával a torkomban láttam el az ügyeletet. A lépcsősor tetején lévő őrhelyemen idegesen rágtam a szám szélét, gyávaságomban már százszor megbántam, hogy megírtam azt a buta levélkét, de akárhányszor lépteket hallottam közeledni az utcán, belesápadtam az izgalomba, hogy aztán hamarosan kivörösödjek a menetrendszerű csalódástól. Ahogy az acélt edzik: tüzesre izzítják, aztán hideg vízbe mártják. Telt-múlt az idő. Eszter meg csak nem akart jönni. Nyolc óra lett, a kövér portás bácsi jelentőségteljes pillantást vetett az órájára, aztán megengedően bólintott: zárnom kellett a szárnyas ajtót. A mai napig nem értem, mikor és hogyan jött a lány aznap iskolába, mert reggel biztosan nem láttam. A nem tudom, hányadik óraközi szünetben azonban mégis ott cseverészett valamelyik osztálytársnőjével a folyosó nyitott ablakánál. Az ügyünk, ami el sem kezdődött, ezzel annyiban maradt. Mondhatni, hamvába holt. A lesújtó kudarcélményt, csalódottságot hetekig képtelen voltam feldolgozni, mivel arra gondoltam, hogy Eszter szándékosan bujkál előlem. Szégyenemben majd' elsüllyedtem. Csúnyának és lomposnak, egyszer kövérnek, máskor soványnak, piszkosnak és alacsonynak láttam magam a tükörben. Szóval, voltam én magam előtt minden, csak szépfiú nem. Hát, hogy is állna szóba ezzel a szerencsétlen alakkal egy olyan világszám, mint Eszter! Majdnem belebetegedtem az egyoldalú szerelembe. Az elérhetetlen istennőket nem nekem találták ki.

  De hát a nők, főként a kiismerhetetlen, ellentmondásokkal teli, minden szeszélyükkel együtt (vagy főleg azért) izgalmas és szórakoztató nők úgy kellenek a férfiembernek, mint a falat kenyér meg a korty víz: nélkülük lehetetlen és nem is nagyon érdemes élni. (Amíg kellő számú tapasztalat birtokában más következtetésre nem jut az ember.) A nőkérdés nem korfüggő. A hat-, nyolc- vagy tízéves fiúgyereknek éppen úgy szüksége van a lelkében tomboló nemes érzések kiéléséhez a másik nemből jött, hasonló korú társra, mint egy, két vagy akárhány évtizeddel később a testileg kiforrott, valódi nőre. A két nem, pusztán létezéséből fakadóan, kölcsönös alibit nyújt egymásnak az emberi természetből eredő végtelen önimádat ellen. Merthogy, ugye, kicsit istenek volnánk a saját szemünkben. A saját nárcisztikus hajlamunk teljes kifejlődésének és beteges elburjánzásának legfőbb akadálya a gátlás, amit a másik ember ránk irányuló figyelme vált ki, s ez a gátlás tereli el önmagunk istenítéséről a figyelmünket - érdekes, véletlenül sem másfelé, mint a maga istenítését tőlünk elváró embertársunkra. Hogy ezek a magvas bölcsességek miért jutottak eszembe, nem tudom. Talán valami nehezet ehettem. 

 

  Gina macskánk:

 

  Ami a szeszélyességet és kiszámíthatatlanságot illeti, nos, ebben a nősténymacskák alighanem verhetetlenek. Nyilván nem véletlen a nők és a macskák természete közötti párhuzam gyakori emlegetése a vers- és prózairodalomban. Évekig a Dessewffy utcában, nálunk, a földszint nyolcban lakott Gina (ejtsd: Dzsina). Nevét az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején befutott olasz filmcsillag, az egyik ügyeletes, egyetemes szexszimbólum (aztat ugyi úgy köll ércsük, hogy jó nagy mejjei, vagyis hét dudái vótak a digó jánynak), a mandulavágású szemekkel megáldott, érzéki pillantású, tutajos tekintetű, különös szépségű Gina Lollobrigida után kapta. A bundája cirmos rajzolatú volt, tehát a legelterjedtebb macskaöltözéket viselte. De miért zabálta meg három kölykét mindjárt a szülés után?! Mármint a macskánk. Női szeszélyből?

  A rút történet azzal kezdődött, hogy a mi kis kikapós Ginánkat felcsinálta valami szélhámos, aszfaltbetyár kandúr. Nem nagy dolog, történt már hasonló eset elég, amikor a világcsavargó apa nem adta nevét a sebtében összecsapott művéhez. Ámde, erősen közelgett az idő, amikor a picinyeknek világra kellett jönniük, így hát a szüleim egy igazán álomszép (puha rongyokkal bélelt kosárból képzett) szülőhelyet készítettek az ájtatos képű, finom falatokkal elkényeztetett kismamának. A kis cafka bezzeg akkor babázott le, amikor senki sem volt otthon. Ráadásul az igényeinek nem felelt meg az álomkosár, ehelyett apámnak a konyha kövezetére pottyant zöld műbőr aktatáskájába kölykezett. Hatot. Macskáéknál teljesen normális a fél tucat bébi, ennyi után még nem jár önkormányzati segély. Na de, ezek után hármat felzabálni, hogy csak az ehetetlenül kemény, véres kis koponyájuk maradjon gyászos mementónak? Sötét koromba forgatott komor horror a polgárosult Terézváros szívében. A macskáéknál példátlannak aligha nevezhető kannibalizmus - a humanista ember egeket ostromló erkölcsi magaslatáról nézve - első felindulásból hóhérért kiált, azonban ácsi!, egyéb, humanitárius megfontolásokból mégis elmarad a lincselés. Mert igaz, hogy a többszörösen gyilkos tettes "személye" közismert, s a földön heverő három kölyökkoponya corpus delictije perdöntő erővel bír, a megérdemelt halálbüntetést - ad absurdum, magasabb rendű okokra hivatkozva - mégsem lehet végrehajtani. Hiszen három tündéri árva maradna utána, s azokat ugyan ki nevelné fel? Így hát a gyerekgyilkos anya szabadlábon szoptathatta kicsinyeit (egyiküket, éjfekete szőre miatt Kormosnak neveztük el), amiket néhány hetes korukban sorra elajándékoztunk.

  Ez a francos macska rendezte le néhány kedvenc aranyhalam sorsát is. Szépen berendezett akváriumot építettünk a szobában, volt benne mindenféle szabványkellék: a gyenge áramlattól fátyoltáncot lejtő vízi zöldség, a hely romantikáját fokozó szikladarab, vastag kavicságy, levegőztető berendezés, meg ami csak kellett. Az üvegmedence fölé helyezett akváriumlámpa a fényt és az állandó vízhőmérsékletet biztosította. A halacskákat az állatkereskedésben kapható,zacskóba csomagolt szárított vízibolhával (tubifex maximus) kellett etetni. Családunk télvíz idején néhány napra leugrott Fehérgyarmatra. Négy napot töltöttünk a rokonoknál. Előzőleg az akvárium vizét jól megszórtuk a tápláléknak szánt szárított bolhákkal, és bekapcsolva hagytuk a működtetéshez szükséges berendezéseket. Mire visszajöttünk Pestre, az akvárium vizét befagyva, az apró halakat jégbörtönbe zárva, döglötten találtuk. A mi huncut Ginánk, noha hagytunk neki épp elég ételt, a jelek szerint ezúttal valami egzotikus nassolni valóra vágyott, tehát felugrott a nem túl magas állványra, és nekiállt halászni. Köztudott, hogy a macskák (egyetlen fajtájuk kivételével) utálják a vizet, ám, ha halászatról van szó, félredobják a velük született előítéletet. A mi Ginánk biztosan belefeledkezett a halászat-vadászat örömeibe, buzgalmában addig forgolódott, amíg leverte az elektromos melegítőlámpát (a földön hevert összetörve, jó, hogy nem gyulladt fel tőle a szőnyeg, attól meg a lakás), és ez rövid úton betett a guppiknak, neonhalaknak meg az egyéb, délszaki tájakról származó, kényes fajtának. (Az más kérdés, hogy a díszhalaknál keményebb fából faragott ponty meg harcsa is belefulladt volna a fűtetlen lakásban masszívan összeállt jégbe.) A cicusnak most sem lett szétrúgva a vasalt orrú cipőért kiáltó cirmos segge. Végül is, utólag mire mentünk volna vele?

 

  Apai nagyapám halála:

 

  Megrázó élményben volt részem, amikor értesültünk róla, hogy a fehérgyarmati nagyapám, Károly bácsi meghalt. Egyrészt a magam gyerekes, a halál hatalmát magamra ösztönös védelemből nem vonatkoztató (ugyebár, mindig csak más halhat meg, és sohasem kerülök sorra, hiszen örökké fiatal és egészséges maradok) kívülállóként sajnáltam az öreget, másrészt akkor láttam először magába roskadva sírni a lelkileg sziklakeménynek ismert apámat, és ez a számomra elképzelhetetlen és hihetetlen fordulat a halálhírnél is jobban megrendített. Ekkor kezdtem kapizsgálni, hogy nagyon nagy lehet a baj. És már jobban sajnáltam szegény apámat, mint azt, akit őszintén megsirat. Hogyhogy, hát a felnőtt férfiak is tudnak sírni? Egyáltalán, lehetséges olyan kegyetlen fordulata az életnek, amibe egy felnőtt férfiember beleroppan? Addig naivul azt hittem, a testi-lelki fájdalom kimutatása a gyenge gyerekek és a női nem kiváltsága. Azóta persze tudom a választ ezekre a költői kérdésekre.

 

  A fürdőszobánk:

 

  Akárhányszor a Dessewffy utcai régi fürdőszobánkra gondolok, elsőnek az a kép ugrik be, ahogy anyám mellettem görnyedve mos a lehajtott vécéfedélre vagy hokedlire helyezett lavórban, én pedig a meleg vízzel teli kádban pucéran üldögélve, önfeledten szappanozom és körömkefével vakarom a zománcos kád nedves belső oldalán megtapadó, elpiszkolódott vászonzsebkendőimet. Anyám példáján felbuzdulva, én is mostam. Akkoriban, a napi mosakodások mellett hetente egyszer, szombat délután fürödtünk. Nem volt olyan egyszerű üzembe helyezni a fürdőszoba sarkában álló, muzeális korú vízmelegítő alkalmatosságot, ami a méreteinél fogva leginkább egy álló embernél magasabb vaskályhára hasonlított. Ha úgy vesszük, lényegében az volt. A henger alakú, az oldalán szerényen díszített öntöttvaskályha begyújtása, mint egész embert kívánó feladat, apám kevés otthoni kötelességeinek egyike volt, s mintegy félórával a művelet megkezdése után (ha időközben nem aludt ki valamiért a tűz) ömlött a csapból a forró víz. Elsőnek, a fentebb jelzett módon, én fürödtem, aztán a használt víz leeresztése és a kád kitakarítása után a szüleim következtek. Úgymond tüzelőanyag takarékossági okai voltak annak, hogy közösen fürödtek (ezt a kézenfekvő magyarázatot akkoriban minden további nélkül elfogadtam), azt azonban, hogy ez idő alatt szigorúan ki voltam tiltva a belülről kulcsra zárt helyiségből, nem egészen értettem.

 

  A gilisztám:

 

  Egyszer hatalmas meglepetés ért a vécével kombinált fürdőszobában. A magyar kerámiaipar hófehér színű, tucatremekén (made is Alföldi porcelángyár) ücsörögve végeztem a nagydolgomat, s amint törölgettem a törölgetni valót, a még le nem húzott kupacban valami mozgolódásra figyeltem fel. Dermedten figyeltem a fejleményeket, aztán kis híján elhánytam magam, mert egy kövér giliszta túrta magát a felszínre. Szakasztott úgy festett, mint az esőtől átázott, sáros talajból előbújó közönséges, ámbár jelentős súlyfölösleggel küszködő földigiliszta. A látványtól persze elfogott az undor, ráadásul úgy megijedtem, hogy gondolkodás nélkül lehúztam a budit, aztán a szobában rendezkedő anyámhoz menekülve, sápadtan eldadogtam, mit láttam. Kétkedést tükröző arcáról leolvashattam, hogy első hallásra fia újabb képzelgésének tudja be a dolgot, de azért visszamentünk a fürdőbe, noha addigra nem maradt néznivaló, mert a tekergő corpus delictit, az élő bizonyítékot magam húztam le fél perccel előbb. Az esetet követően nem fordultunk orvoshoz, de szilárd meggyőződésem, hogy egy kifejlett szalaggilisztát szültem a kagylóba. Később, orvosi könyvekben utánanéztem a dolognak, és minden jel arra utal, hogy helyesen tippeltem. Néhány kérdés azért megválaszolatlanul maradt: milyen módon került belém, és vajon mióta élősködött a belek alagútjában az a kis (nagy) rohadék? És miért mondta fel egyoldalúan az albérletet? Lelki eredetű oka volt, amiért világgá ment (megbántódott, mert úgy érezte, le sem szarják?), vagy az előző esti lecsó sikerült a szokásosnál erősebbre?

 

  Leragad a szemem:

 

  Valamelyik reggel anyám a szokásos időben keltett mély álmomból, mennem kellett volna iskolába, illetve előbb át Lukácsékhoz. Csakhogy hiába erőlködtem, a szemeim az istennek sem akartak kinyílni. A szorosan letapadt szemhéjaimon keresztül észleltem némi túlvilági derengést, de ha megfeszültem, akkor sem bírtam felnyitni őket. Hát, ha már egyszer pánikba kell esni, akkor, ugye, minél előbb, annál jobb. Üvöltve ültem fel az ágyamon, mert hirtelen belém hasított a gondolat, hogy az éjszaka során megvakultam. Anyám, aki időközben felfedezte a baj gyökerét, nyugtatgatott, csitítgatott, hogy ne féljek már annyira, nem veszítettem el a látásomat, csak a huzattól (vagy az uszoda vizétől - ezt én teszem hozzá) begyulladt szemeim ragadtak le a szokatlanul nagy mennyiségben termelődött, alvás közben beszáradt váladéktól (vesd össze: csipa). Karonfogva botorkáltunk ki a fürdőszobába, ahol a mosdó felett, langyos vízzel átitatott törölközővel óvatosan lemosta a szemhéjaimat összeforrva tartó, mézgaszerű ragacsot. Olyan boldog voltam, amikor, bár foltszerűen elmosódva, először megpillantottam az arcomat a szemközti tükörben. Anyám gyorsan kamillás vizet készített, és azzal néhányszor megmosta a szemeim környékét. Pár perccel később kutya bajom volt, mehettem át Laciékhoz.

 

  Jézuskára várva:

 

  És még egy, ezúttal tisztán kellemes emlék a fürdőszobáról. Karácsonykor, Szenteste délutánján, miután valamelyik szülőmmel megjöttem abból az alibi sétából, ami alatt az otthon maradt másikuk feldíszítette a fát, röpke öt-hat percre ide kellett visszahúzódnom, amíg - így mondták jó szüleim - ők megbeszélik a nyitott ablakon át a szobába repülő angyalkával (Jézuska személyes küldöncével), hogy megérdemlem-e azokat az ajándékokat, amiket levélben kértem Jézuskától. (Milyen fifikásak tudnak lenni a felnőttek! A családok többségének bevett szokás volt, hogy a gyerekekkel kívánságlistát írattak Jézuskának, amit persze a szülők, feladás előtt, átnéztek, úgymond nem került-e helyesírási hiba a fogalmazásba? Ennek révén megismerhették csemetéjük titkos óhaját, méghozzá úgy, hogy eközben a gyerek Jézuskába vetett hite nem sérült. Ha minden rendben találtatott, a borítékba zárt levelet együtt dobtuk be a sarki postaládába.) Reménytelen lett volna a kulcslyukon át való leskelődés, a helyiség beosztása miatt semmi sem látszott az ablak körül történő dolgokból. (A karácsonyfa rendszerint az udvarra néző, kétszárnyú szobaablak előtti asztalon került felállításra.) Különben is: én, a legszentebb ünnep misztériumától megszeppent kisgyerek, dehogy merészeltem volna rápillantani egy ilyen égi hatalmasságra, aki egyetlen este leforgása alatt a világ összes gyerekének elviszi az ajándékokat. Nem értettem, miként képes erre a páratlan mutatványra, de tojáshéjjal a fenekemen hogy jöttem én ahhoz, hogy csekélyke tudásommal égi eredetű dolgokat kritizáljak? A karácsonyfa alsó ágára akasztott kis harangocska csilingelésére (most is hallani vélem a bocsánatkérő szerénységgel ciripelő hangját) elfogódottan léptem elő a fürdőből. Egy kattintás a villanykapcsolón, és a befűtött cserépkályhától kellemesen átmelegedett szobában kihunytak a kovácsoltvas csillár opálüvegű tojáségői; csak a meggyújtott gyertyák és a sziszegve szikrázó csillagszórók barátságos és varázslatos fényei világították meg a változatos formájú színes üvegdíszektől, arany vagy ezüst sztaniolpapírba csomagolt szaloncukroktól, cérnára fűzött hófehér habcsókkarikáktól, kisebb csokifiguráktól, és a feldíszített ágak között a csodálatosan szép csúcsdísz felé szerpentinként tekergő, ezüstös angyalhajtól tündöklő, erősen illatozó fát, ami olyan tiszteletet parancsoló fensőbbséggel magasodott a helyén, mint a gótikus nagytemplomok főoltára. Engem minden alkalommal őszintén megfogott a látvány nagyszerűsége, oly annyira, hogy áhítattól tágra nyílt szemem rögtön a fára tapadt, tekintetem beszívta, tárva-nyitva álló lelkem magáévá tette az általa sugallt ünnepélyes hangulatot, az alá helyezett ajándékokat később kezdtem keresni.

 

  Életem első krimije - a "Két N. úr":

 

  Ha már ezekkel az apró-cseprő történetekkel így bejárom a lakás részeit, ne maradjon ki a konyha se. (Annyit máris tudunk róla, hogy innen lehetett fellátni a drága Stefi néni lakására, és ide, a viaszosvászon asztal alá beesett táskába ellett a kannibalizmusra hajlamos Gina macskánk.) 

  Szerettem moziba járni, de egészen addig a bizonyos filmig, amit mindjárt megnevezek, kimondottan gyerekeknek szóló rajz-, mese- és kosztümös és kalandfilmeket néztem. Egyedül vagy családostól. Életem első "felnőtt" filmje nem igazán volt sikeres választás. Igaz, nem én választottam, hanem napközbeni pótanyám, Piri néni, esetleg a nagylánya, Erzsi. Előre megvették a jegyeket, s aztán szóltak, hogy ebben az időpontban moziba megyünk. Mit nézünk meg? Valami izgalmasat. Az jó. A szüleim nem jöttek velünk, hiszen hétköznap lévén, a munkájuk miatt nem értek rá. Piri nénire, Lacira emlékszem, meg magamra Valaki volt még ott velünk negyediknek, valószínűleg Erzsi. A Lenin körúti (amit mi jobb szerettünk Nagykörútként említeni) Művész moziban vetítették a "Két N. úr" című német krimit. A büdös életben nem felejtem el, különös tekintettel a rám gyakorolt frenetikus hatására. Késes gyilkosság a lakótelepi építkezés területén, a hulla a sódert szállító futószalag alá rejtve, aztán még egy gyilkosság, az összevérezett kést a mosdóban kesztyűs kézzel lemossák, stb. Felemelő történet egy addig a Bambin, Hófehérkén, Óz a csodák csodáján, meg a Százegy kiskutyán cseperedett, Fekete István szívbemarkoló állattörténetein pallérozódott, hamvas lelkű, a halál minden megnyilvánulási formáját zsigerből elutasító, betegségtől, pusztulástól szünet nélkül rettegő süvölvény számára. A hatvanas évek első felében ritka brutálisnak számított a történet.

  Alkonyodott, mire az előadás végén kiértünk az utcára. Szorosan a többiek mellett, illetve között haladtam a járdán, nehogy egy pillanatra is védtelenül maradjak, mert a késes gyilkos hátha éppen arra jár. A rettegett gazember ott lapulhatott minden homályos kapualjban. Mire hazaértünk (a nyár végi szürkületben végig kellett gyalogolnunk a hosszú Dessewffy utca egyik végétől a másikig), a szüleimet otthon találtam. Szia, Gyurikám, mit láttatok a moziban? Tényleg, krimit? Izgalmas volt, mi? Igen... Milyen szófukar vagy, kisfiam. Na, mossál szépen kezet, vacsora a konyhaasztalon, jó étvágyat. Egyedül egyek? Persze, mi már ettünk apáddal. Kedvetlenül kibotorkáltam a sötét konyhába, felkapcsoltam az egy szál izzóból álló fényforrást, és igyekeztem elbújni az étel mögé. Valamitől nem volt étvágyam, összeszűkült gyomorral csipegettem a máskor két perc alatt eltüntetett ételből. Dülledt szemmel bámultam a székemmel szemközti konyhaablak mögötti udvar vaksötétjét, mert felötlött bennem, hogy a benti díszkivilágításban mennyire ki vagyok szolgáltatva az odakint settenkedő gyilkosnak. Nem mertem kipróbálni, hogy rendesen el vannak-e fordítva az ablakzáró kilincsek. Egy falat sem ment le a torkomon. A vacsorát csendben kidobtam a szemétbe, néhány holmit rászórtam takarásnak, és beóvakodtam a szobába, apám s anyám biztonságos társaságába. Mi az, Gyurikám, ilyen hamar végeztél? Aha, köszi szépen a vacsorát, nagyon finom volt. Váljék egészségedre!

  Azért estek meg a konyhában kellemesebb, lélekemelőbb dolgok is. A Bajcsy-Zsilinszky úti zöldségesnél ősszel rendszeresen vásároltam vagy két kilónyit az akkor fillérekbe kerülő Othello (Otelló) szőlőből (az összes étkezési szőlő közül ez számított a legközönségesebbnek), aminek a levét egy erős, zománcozott vasból készült tésztaszűrő és leveseskanál segítségével kipréseltem a viaszosvászonnal takart asztalon. A nagyjából egy liternyi kékes-vörös szőlőlevet tiszta vásznon átszűrve üvegbe öntöttem, ledugaszoltam, s az egy-két órán át állni hagyott murcit (amiből, ha hagyom tovább erjedni, napok múltán must lett volna), kisebb adagokban megittam. A szüleim természetesen kaptak belőle kóstolót. Nagyon élveztem, hogy akár a felnőtt borászok, a két kezem munkájának gyümölcsét ihatom.

  Általános negyedikben azt a házi feladatot kaptuk az iskolában, hogy ki-ki készítsen otthon házi kenyeret. Gyakorlati órán leíratták velünk a receptet, aztán a többi az ügyességünkön, meg a gáztűzhely sütőjén múlott. Odahaza tehát átmentem alkalmi pékbe. Este, anyai segítséggel, formás kis félkilós cipócskát alkottam, s csak a műveletek befejeztével, amikor a kész kenyeret kivettük a sütőből, akkor jöttem rá, hogy egy igen fontos alkotóelem, a péppé préselt főtt krumpli kifelejtődött belőle. Tanácstalanul néztünk össze, de már nem volt mit tenni. Ettől függetlenül, a kóstolónak letört darabkának finom íze volt (biztosan kiállta volna a próbát egyik-másik, közértből vásárolt kenyérrel), s másnap ötöst kaptam a művemre. A minden diák kenyerébe belekóstoló, s aztán osztályozó tanárnőnek persze nem említettem a termék hiányosságát, gondoltam, ha magától nem veszi észre, olyan nagyon nem hiányozhat belőle. Nem hiányzott neki. Ezek szerint, krumplival minimum csillagos ötös, de inkább hatos alá osztályzatot érdemeltem volna.

 

  Gittával az előszobában:

 

  S végül egy több mint kockázatos szerelmi kaland leírása ebből a korból. A hivatásos nőcsábász kalandorokat megszégyenítő, vakmerő tett helyszíne: a pár lépés hosszú előszobánk, az erotikus felhangú duett szereplői: Gitta és én. Az ötperces történet gyerekkorom középső szakaszának  felejthetetlen, vérfagyasztóan érzéki gyöngyszeme. Atyavilág, így utólag a fejemet csóválom, és a tarkómat vakarászom, ha belegondolok, mekkora oltári balhé kerekedett volna abból, ha lebukunk!

  Stefi néni két leányunokája közül a kisebbik, a cserfes szájú, mondhatni, gátlástalanul szemtelen (vagy szemtelenül gátlástalan?), mindazonáltal kimondottan helyes, szőke szöghajú, a testi szépséget a lélek diszharmóniájával (!) izgalmasan ötvöző Gitta igazi egyéniség, tehát az egyik legfontosabb emberi értéket hordozó teremtés volt. (Gyerekkorom óta imádom és megszállottan keresem az ilyen nőket.) Korban és magasságban passzoltunk a hozzám hasonlóan élénk képzelőerővel megáldott, örökmozgó, vadóc kislánnyal. Ha magunk között voltunk, egymás előtt nem csináltunk titkot belőle, hogy - talán a szembetűnő lelki rokonság miatt - érzelmileg és érzékileg vadul vonzódunk egymáshoz. 

  Az adott nap délutánján vendégek érkeztek a szüleimhez, s ahogy az már lenni szokott, a jó hangulatú beszélgetés, némi eszem-iszommal körítve, jócskán belenyúlt az estébe. Lehet, kártyáztak is. A felnőttek annyira el voltak foglalva egymással a szobában, hogy fel sem tűnt nekik a távollétem. Azt hiszem, a konyhában tettem-vettem, unalmamban talán eszegettem valamit. A szobába nem akarózott visszamennem, mert zavart volna a számomra idegen vendégek kötelező udvariasságból fakadó kitüntető figyelme, a feszengő jópofasággal feltett kérdésekre feszengve adott válaszok hamisan csengő mondatai. Az udvarra késő lett volna kikukkantani, sötétedéskor minden játszótársamat behívták a szülei. Nem tudom, hogy az emeleti kislány, Gitta, mikor és milyen okból kifolyólag tűnt fel nálunk, de egyszer csak ott állt az ajtónkban. Előfordulhat, hogy Stefi néniék szalasztották le hozzánk sóért, fűszerért, tudom is én, miért. Jó ismerősök, szomszédok között teljesen megszokott, hétköznapi dolognak számított, hogy ha valamiből kevés volt otthon, netán váratlanul kifogyott, a kölcsönkenyér visszajár elvére támaszkodva, bátran átküldhették a gyereket. Szóval, az előszobában én fogadtam a valamilyen ürüggyel becsöngető Gittát, akinél korábban már jó voltam néhány gyerekes, futó csókra, és a homályos lépcsőfordulóban megejtett, alkalmi fogdosásra. Szigorúan a viszonosság elvén. Mit sem törődve a kilincsre csukott szobaajtó mögött beszélgető felnőttekkel, a keskeny előszoba falának dőlve egykettőre kölcsönös incselkedésbe fogtunk. Nem oszt, nem szoroz, melyikünk kezdte, mert a másikban azonnal partnerre talált. Ugyebár, zsák a foltját... A pajzán sugdolózással kísért gyakori simogatások, puszilgatások röpke idő leforgása alatt forráspontig hevítették ifjonti vérünket. A bugyijától egykettőre megszabadított Gitta ellenkezés nélkül hagyta magát rábeszélni, hogy játsszunk doktorosat, ami abból állt, hogy ő, mint páciens engedelmesen hasra feküdt a konyhából sebtében kihozott, sorba állított székek ülőkéin, én pedig, orvosi minőségemben, alaposan "megvizsgáltam" a hátára hajtott szoknyája alatt deréktól lefelé meztelen kislányt. A sötét este miatt felkapcsolt villanyfénynél! "Megvizsgálás" fedőnév alatt a ruganyos domborulatokon megejtett további simogatások értendők. Ezenközben, aki akarta, mint egy ingyen színházi karzatról, az emeleti körfolyosóról guvadt szemmel bámulhatta a kivilágított előszobában zajló, látomásszerű jelenetet. Hiszen a konyhaasztal mellől, napközben, én is tisztán felláttam a gangon jövő-menő emberekre. Hát, azt hiszem, mai szóhasználattal erre mondanák, hogy nem semmi. Aztán vagy magunktól kaptunk észbe, hogy mekkora marhaságot csinálunk, vagy a szobából szűrődtek ki olyan hangok, amik arra utaltak, miszerint valaki a konyhába készül menni, de időben kijózanodtunk, és villámgyorsan rendbe szedtük magunkat. Gitta, kezében a kölcsönbe kapott holmival, sürgősen elpárolgott, én meg visszaszédelegtem a konyhába, hogy kivárjam, amíg feltüzelt arcomról eltűnik az árulkodó pír. Néhány napig nyugtalankodtam az esetleges szemtanú(k) miatt - a V. lányokkal megesett korábbi, vécés eset még élénken élt emlékeimben -, de az aggodalmam feleslegesnek bizonyult. A jelek szerint a kritikus percekben senki sem sétált a függőfolyosón, vagy ha igen, akkor nem bámult be az előszobánkba.

 

  Rövid kitekintés a nagyvilágra:

 

  Közben a nagyvilágban és idehaza is zajlott a történelem; 1961 áprilisában Jurij Gagarin, szovjet űrhajós a világon elsőként megkerülte a Földet. Budapestre érkezésekor a mi iskolánk diákjai között engem is kihajtottak a közeli Nagykörútra, hogy vörös meg nemzeti színű papírzászlócskákkal integessünk a lassan gördülő nyitott kocsi hátsó ülésén helyet foglaló, kedvesen mosolygó, néha visszaintegető, szimpatikus, katonaruhás Gagarinnak. Mellette ott somolygott Kádár is. Gagarin látogatásának évében, több mint négy és fél évvel a forradalom vérbefojtása után, Magyarországon, elsősorban a Kozma utcai börtönben, még hajtottak végre halálos ítéleteket '56-os részvételért! 1963 novemberében, a texasi Dallasban tett látogatása idején, orvlövészek megölték J.F. Kennedy amerikai elnököt (hónapokig, évekig ettől volt hagos a hazai- és a világsajtó.) Rengeteg magyar arannyal lezajlott az 1964-es tokiói nyári olimpia, az 1966-os angliai labdarúgó világbajnokságon Magyarország 3:1-re legyőzte Brazíliát. (Ezt a meccset én is végigizgultam az agárdi kemping fekete-fehér, nagy képernyős készüléke előtt.)

 

  Fehérgyarmati látogatás - nyakig a sárban:

 

  Akkor most egy kicsit foglalkozzunk ifjúkorom emlékezetesebb nyaralásaival. Elsőként talán a fehérgyarmatiakkal. Még nem jártam általánosba, amikor az egyik tavaszon leutaztunk a húsvéti ünnepekre. A szüleim és a gyarmati rokonok szépen elvoltak egymással a többek közt apámat is felnevelő házban, iszogattak, beszélgettek. Érkezésünk előtt huzamosabb időn át esős napok jártak Szatmárban, a főutcától a temetőig kanyargó földutca, a Rózsa Ferenc (Temető) utca teljes hosszában, magasan állt a hűvös időben nehezen párolgó sáros, zavaros esőlé. A kerítések tövén csizmatalpnyi szélességben szárazon maradt járda felől egy helyütt hosszú, keskeny földnyelv nyúlt be a mozdulatlanul várakozó, az égen torlódó komor felhőket torzítás mentesen visszatükröző, alattomos vízbe. Én, egy háromkerekű gyerekbicikli nyergében ülve, legszebb ünneplő ruhámban feszítve (hófehér ing, felette valami könnyű pulóver, pántos rövidnadrág, fehér térdzokni, fényesre pucolt lakkcipők), óvatosan kihajtottam a végébe. Néhány centire a sárgásbarna lé szélétől, megtorpantam. Senki sem járt arrafelé, a vízzel lepett úton meg legfeljebb ladikkal lehetett volna közlekedni. Kicsit elbámészkodtam a mindent elborító, a borult ég sötétszürke, újabb esőket ígérő fellegeinek tükröt tartó "tenger" felett, s már azon voltam, hogy visszafordulok a biztonságosabbnak látszó kerítések felé, amikor, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, halk szusszanással, lágyan beomlott alattam az addig stabilnak hitt földsáv. Egy szempillantás alatt a derékon fölül érő mocskos, szerfölött hideg vízben ülve találtam magam. Persze a víz alá merült bicaj nyergében. A kormányt görcsösen szorongatva egyre arra gondoltam, hogy biztosan álmodom az egészet. Különben hogyan süllyedtem volna idáig? A sáros lé fagyos érintésétől belém szorult a levegő, s miközben hápogva kapkodtam oxigén után, csöpögő ruhámban nyikkanás nélkül igyekeztem mielőbb szárazra vergődni. Közben kirángattam a sárba szorult biciklit is, hiszen nem mertem otthagyni a kölcsönbe kapott jószágot. Amikor beállítottam a házba, pontosabban a küszöbén megállva eltökélten belöktem a bejárati ajtót, a fűtött konyha boros flaskáktól zsúfolt asztala mellől csodálkozástól elkerekedett szempárok meredtek rám. Elkeseredésemben és szégyenemben elsírtam magam, de féltő kezek már rángattak is befelé a melegbe. A begyújtott sparhelt tüzén gyorsan vizet melegítettek, lecibálták rólam a jéghideg sarat csöpögő ruháimat, a pléh mosóteknőben tetőtől talpig lesikáltak, és mialatt rám adtak valami száraz ruhát, elmeséltették velem, mi a Jóistent műveltem magammal, amitől úgy nézek ki, mint a sárban dagonyázó malac. Részletes beszámolóm nyomán a karcos helyi vinkótól a derűre hatványozottan fogékony vidéki rokonság nem bírta magában tartani a jókedvét, és egymás hátát lapogatva, sokáig kacagott a békebeli táblabíró világ anekdotái közé illő, furcsa eseten. Kézről kézre adtak, az ölükbe vettek, gyöngéden magukhoz szorítottak, hangosan cuppanó csókokkal borították a még mindig megilletődött arcomat, kócolták a hajam, kínáltak édes süteménnyel, málnaszörppel, de még savanykás fröccsel is. Szóval, a maguk módján kimutatták a mulya, de aranyos pesti rokongyerek iránt érzett szeretetüket. Szüleim, midőn látták, hogy az ijedtségen kívül nagyobb bajom nem esett, egy idő után feladták aggódásukat, és velük tartottak a jóízű, cseppet sem bántó nevetésben. A nap hátralévő részében annyiszor meséltették el velem a nagy sikerű történetet, hogy a végén magam is a mulatságos oldaláról fogtam fel a dolgot, s büszke voltam rá, hogy a társaság középpontja lehetek. A szerencsémre sem panaszkodhatom, mert meg sem fáztam a kora tavaszi szabadtéri pancsolástól.

 

  Fehérgyarmati nyaralásom - a szilvával lőtt madár:

 

  Nagyon elején járhattam az iskolás éveimnek, amikor az első hosszabb időt töltöttem Gyarmaton, ahol, lévén akkoriban még csak nagyobbacska falu (most már egyharmad évszázada városi rangú település, hogy erre az akkoriban épült, modern kórházán kívül mivel szolgált rá, fel nem foghatom), szájról szájra terjedtek a legapróbb hírek is, minek következtében a Temető utca és a környező utcák lakói az elegendőnél többet tudtak az én nem sokkal korábbi, húsvéti megmártózásomról. A pontos dátumot tehát nem tudom, mindenesetre írni-olvasni már tudtam, mert a nyár végén itthonról, Pestről, néhány levelet küldtem az unokatestvéremnek, Fábián Attilának, és a szomszédban lakó, nagy és kerek fejű Béla barátomnak, akik a válasz fogalmazása közben alighanem egymásról puskáztak, mert a válaszlevelek tartalma és stílusa feltűnően egyezett. 

  Gyarmaton tehát apám egyik nővérénél, Erzsi nénémnél nyaraltam, aki az apjával, Misky Károly nagyapámmal, valamint férjével, Márton Istvánnal és a két fia közül a kisebbel, Attilával élt a Rózsa Ferenc (Temető) utcai házban, abban, amelyből nagyapámat később kivitték a zsákutca végi temetőbe. A helybéli gyerekek, korombeli valahány, mindjárt az érkezésem napján megleptek egy élő népi hiedelemmel, vagy babonával. A szomszédék kertjében, a nedves fűben fogtunk egy nagy kecskebékát, amit az előkert földjén heverő, építkezésből visszamaradt, korhadt fagerenda téglányi mélyedésébe tettünk, s hogy el ne ugorjék, a mélyedést szitaszerűen sűrű ráccsal lefedtük. Azon keresztül bámultam a szerencsétlen, rémültében a fejét tekergető, izgalmában folyton pislogó állatot. Egy szőke kislány oktató jelleggel felhívta a figyelmemet, hogy ne bámuljak olyan hosszan a béka szemébe, mert kinézi a fogaimat a számból. Azaz, kipotyognak a fogaim a béka átható tekintetétől. Hogy komolyan gondolta, amit mondott, az kiderült abból, hogy - akárcsak a társai - azonnal másfelé kapta a fejét, ha az önmaga körül totyogó béka felé fordult.

 

  Egérfogás Szatmárban:

 

  A két telekkel odébb lakó Tarr Bálinték családi háza és a körülötte elterülő gazdasági épületek a régi szatmári paraszti (népi) építészetet képviselték, s nem múzeumi jelleggel, mert valamennyi az eredeti rendeltetésének megfelelően funkcionált. A tapasztott falú (paticsos) lakóépület zsindellyel fedetten, a többi nádfedeles megoldással készült. Magas kukoricagóré, pajta, disznóól, istálló, szekérszín: volt ott minden az udvar körül. Nagyjából úgy, mint száz, kétszáz évvel ezelőtt. Amíg az egészet el nem mosta az 1970-es nagy árvíz. 

  Rokonom, a nálam egy évvel idősebb Attila Tarrék gyümölcsösében mutatta meg, hogyan kell csúzlival úgy elejteni madarat, hogy az ne pusztuljon el. Kinézett magának egy lombok között billegő, tarka tollazatú énekes madárkát, éretlen szilvát tett a csúzliba, és azzal lőtt. Talált. A begyen ütött szegény pára ájultan hullott alá, de még mielőtt földet érve nyakát szegte volna, elkaptuk. Attila gyorsan szétfeszítette a csőrét, és néhány csepp vizet erőltetett a torkába. Ez a nagyon fontos momentum elengedhetetlen ahhoz, hogy később el ne pusztuljon. A kábult madarat betettük egy üres tyúkketrecbe, ahol néhány perc múlva szédelegve lábra állt, majd végleg magához tért. Miután közelről alaposan megnéztük, szabadon engedtük. Huss! Mintha mi sem történt volna, azonnal világgá repült.

  Attilával addig kapartuk a kert mögötti nagy almásba vezető előkert földjét, amíg össze nem szedtünk több tucatnyi második világháborús lőszert. Hogy honnan tudta, hol kell kutatni a lőszerek után, nem árulta el. Az apja sufnijában csavarhúzó és fogó segítségével óvatosan szétszerelte őket, a bennük lévő puskaport gyufaskatulyában összegyűjtötte, aztán eltartott kézzel égő gyufát dobott a kis kupac porra. (Ami valójában nem is por, hanem apró, laposra préselt, négyszögletesre vágott lapocskák tömkelege.) Erős fénnyel hatalmasat lobbant az a csipetnyi adag is, elképzeltem, mi történt volna, ha, miként az ép töltényhüvelyben szokott lenni, maximális fojtás alatt gyullad be az a mennyiség.

  A lakóháztól mintegy tíz méterre álló nyári konyhában eredetiben tanulmányozhattam az egérfogás szatmári változatát. Az időről időre elszaporodó kis rágcsálók ellen a népboltban kapható, lecsapódó, rugós egérfogó meg a méreg nem sokat ért, ennél hatékonyabb módszert kellett kitalálni. Ezek odalent kitalálták. A külső konyha használaton kívüli, ötvenliteres üstjének belső falát alaposan bezsírozták, és csalinak beledobtak egy avas szalonnadarabot, hadd illatozzon. A nagy üst felett faltól falig kifeszítettek egy ujjnyi vastag kötelet, amelynek középső, üst fölé érő szakaszát, ugyancsak zsírral, jó csúszósra kenték. Az egerek éjjelente előjöttek a búvóhelyeikről, és a mágnesként vonzó szag után menve, gyanútlanul felkapaszkodtak a vízszintes kötélre, ám a bezsírozott részen megcsúszva, rendre aláhullottak az üstbe. A síkos falú csapdából többé nem volt menekvés. Reggelente átlag három-négy szürke bundás jószág szaladgált kétségbeesetten körbe-körbe, az üst alján. Sajnáltam szegényeket, de a helyi szokások ellen nem tehettem semmit. Attila sorra földhöz vagdosta őket, a körülöttünk sündörgő macskák pedig sürgősen eltakarították az összetört, véres kis tetemeket.

 

  Az artézi kút:

 

  Fehérgyarmaton, a csatornahálózat kiépítetlensége miatt akkoriban ritka volt az olyan utca és ház, ahová bevezették a vezetékes vizet, de hogy a lakosság a hagyományos kerti, ásott kutak könnyen szennyeződő vize helyett mégiscsak egészséges innivalóhoz jusson, helyenként igen mélyre lenyúló artézi kutat fúrtak, lehetőleg olyan pontokon, amik körül nagy volt a népsűrűség. Utáltam ivóvízért menni, pedig a megkérdezésem nélkül befogtak rá. Vékony karú, városi levegőn cseperedett gyerek lévén, erőben nem vehettem fel a versenyt az edzettebb Attilával, aki, a kezében egy másik üres kannával, velem tartott a főutca melletti közkúthoz. Az említett, tiszta vizet szivattyúzó, karos kútra egy kilométeres körzetből jártak a közeli földutcák családjai. A húszliteres, zománcozott pléhkannákat telenyomtuk, rájuk tettük a bögrének is alkalmas fedőt, aztán igyekeztünk vissza a kétszáz méterre levő házhoz. Attila unokabátyám úgy vitte a maga, vízzel együtt több mint húsz kilós kannáját, hogy ha megszakadtam, akkor sem bírtam lépést tartani vele, s bár később leszokott a bántó csúfolódásról, kezdetben nem hagyta ki, hogy ne gúnyolódjon a gyengécske pesti rokonnal.

  Életemben egyedül itt, Gyarmaton ettem cukros kenyeret. Ma, ha fizetnének érte, akkor sem harapnék belőle, de odalent, Szatmárban, elfogadott uzsonnának számított a kristálycukorral derekasan megszórt kenyér. Erzsi néném Attilának és nekem szelt egy-egy karéjjal, fél ujjnyi vastagon megcukrozta, és futhattunk vele gatyában, mezítláb (ahogyan arrafelé mondták: meztélláb; a lovat lúnak, a fiúgyereket pulyának hívták) az almáskertbe, vagy a tányérnyi száraz tehénlepényekkel elaknásított poros utcára, a barátaink közé.

 

  Újabb fehérgyarmati nyaralásom - a magtár:

 

  Ezután következett egy rövidebb téli itt tartózkodásom, majd egy újabb húsvéti látogatás, amikor Attilával legalább ötven lányos háznál locsolkodtunk.

  Eltelt néhány esztendő, nagyobb lettem, az általános iskolás éveim közepén tarthattam, amikor egy nyári szünidőben megint hosszabb időre Gyarmaton ragadtam. A vasúti síneken túl jókora tsz-magtár terpeszkedett, a felülről hullámpalával fedett, az állandó szellőzés érdekében minden oldalról nyitott csarnokokban az aratáskor kicsépelt gabonát tárolták. Minket, ismerős süldő gyerekeket nem állítottak meg a bejáratnál, szabadon járhattunk-kelhettünk az elszórt épületek között. A magas csarnoképületek jól mászható vastraverzei között előszeretettel telepedtek meg a verebek, tenyérnyi fészkeikben gyakran öt-hat tojást melengettek a tojók. Egy időben azon mértük össze ügyességünket, hogy a kiszedett, aládobott verébtojásokból melyikünk tudja a legtöbbet úgy elkapni, hogy a parányi holmik nem törnek össze a markában. Az egyik srác feltornázta magát a fészkekhez, mi többiek, öt méterrel alatta, combig süppedve álltunk a búzában, és tartottuk a maszatos markunkat. Egyéni technikámnak köszönhetően, általában én nyertem a versenyeket. Az elkapott tojásokat, követve a többiek eljárását, el kellett dobnom, hogy összetörjenek. Ez a kegyetlen befejezés kötelező velejárója volt a játéknak. Ha nem utánozom a társaimat, kiközösítenek maguk közül. Falun így mentek a dolgok.

  A magtár kerítésének közvetlen közelében terpeszkedő sekély, a teljes elmocsarasodás felé tartó tóban sok apró halfajta úszkált, ezek közül leggyakoribb a langyos, zavaros vizeket kedvelő kárász volt. A kezdetleges szereléssel (mogyoróbotra kötött méteres damil, a végén kis horogra tűzött kukaccal, úszó semmi) tíz és tizenöt centi közöttieket lehetett fogni, egy délután elég sokat. Gond mindössze azzal volt, hogy Erzsi néném nem akarta elkészíteni a szerinte büdös húsú halakat, úgyhogy Attilával hamar felhagytunk a fölösleges, lényegében izgalom- és tétmentes horgászattal.

  Egy szép délelőtt felnőtt férfikerékpárra kaptunk, Attila a nyeregbe pattanva pedálozott, és a váz vékony keresztvasán ülve kapaszkodtam, és elbicikliztünk a Gyarmattól pár kilométerrel nyugatabbra elfolyó Szamoshoz. Mire megérkeztünk, a fenekem és a combom érzéketlenre zsibbadt. A sebesen rohanó folyó felett átívelő híd környéke szabad strandként működött, ahol Gyarmat és vonzáskörzete ifjúsága, kilencvenöt százalékban fiúk, villogtatta úszástudományát. Az általánosan használt úszómez az iskolai tornaórákról jól ismert, fekete klottnadrág volt, hattól tizenhat évesig ebben virított mindenki. A nadrággal ajánlatos volt vigyázni, mert ha megszívta magát vízzel, a jelentősen megnövekedett súly miatt jó ötletnek tűnt fél kézzel tartani - legalábbis míg ki nem ért az ember a partra -, különben könnyen elpattant a gyenge gumija, és általános röhögést kiváltva, bokáig szaladt. Deréknál mélyebbre csak a valóban jó úszók merészkedtek, mert az agyagos, csúszós folyóágyon a sodrás ereje miatt nem lehetett megállni. Az ugyanis, ha elkapta az embert, mint tollpihét rántotta magával, s derekasan kellett csápolni, mire a láb megint partot ért.

  Ugyancsak meglepődtem, amikor az utcánk és a főút sarkán álló házból való, velem egyidős fiút Miski néven mutatták be a régebbi haverok (a fiú keresztnevét elfelejtettem). Arcra, hajszínre, alkatra oly mértékben hasonlított rám, akárha egy addig eltitkolt testvéremmel találtam volna szemközt magam. Csak furcsán veszi ki magát, ha az ember a saját, ritkának hitt nevét hallja viszont egy addig sosem látott, hírből sem ismert srác bemutatásakor! Lehet, ő éppen így viszonyult hozzám, mert szintúgy megcsodált. Akkor értesültem róla, hogy Gyarmaton több Miski család lakik, nagyjából egymás közelében, a főút környékén. Hogy milyen szintű rokoni szálak fűznek hozzájuk, számomra a mai napig rejtély, ezzel kapcsolatban még apám sem tudott egyértelmű felvilágosítással szolgálni.

  A nyaralás vége felé valakitől ajándékba kaptam egy kiskutyát. Vagy négy faluval odébb lekölykezett egy vemhes szuka, s mivel tudták, hogy szeretem az állatokat, egyet nekem szántak. Attilával megint közös bicajra szálltunk, úgy mentünk a kutyusért, a zsömleszínű szőrgombolyagért. A vak is láthatta, hogy keverék az istenadta, de nálam sosem számított a pedigré. Addig nyúztam a vonattal nemsokára értem jövő szüleimet, amíg belementek, hogy hozzuk magunkkal Pestre. Néhány hétig velünk élt a Dessewffy utcában, de aztán, mivel sok bajt okozott, elajándékoztuk. Ha jól tudom, Törökbálinton talált új otthonra.

 

  Iskolai nyaralás Esztergomban - 1961:

 

  1961 nyarán, miután szerencsésen magam mögött tudtam az első tanulóévemet, a Lovag utcai iskola szervezésében lekerültem egy (vagy két?) hétre Esztergomba, a Prímás-szigeten található ifjúsági táborba. Még mindig kisgyereknek számítottam, hiszen alig múltam hét éves. A tábor legnagyobb méretű nyílt területe a gondozott, napi rendszerességgel locsolt, s ettől szépen zöldellő futballpálya volt. Ennek egyik oldala mentén sorakoztak a szállást adó földszintes kőépületek.

  Az első itteni meglepetés az esti villanyoltás előtt, lefekvéskor ért. A hálóteremben nagyjából húszan, fiúk, lányok vegyesen aludtunk az emeletes ágyakon. Még nem kapcsolták le a mennyezeti lámpát, legtöbbünk szemérmes kapkodással rángatta fel a magán hagyott alsónadrágjára vagy bugyijára a pizsamáját. Az ágy felső szintjéről megkövülten néztem, amint az alattam átöltöző kislány nyugodtan kilép a fehérneműjéből, meztelen fenékkel leül a matracra, és a némi keresgélés után megtalált pizsamaalsóját - senkitől sem zavartatva - magára húzza, majd lehunyt szemmel bebújik a takarója alá. Sebesen körülnéztem, mert biztos voltam benne, hogy a többiek is erre a nem mindennapi attrakcióra koncentrálnak. De nem, mindenki el volt foglalva a maga átöltözésével, az ágya igazgatásával. Akkor este rajtam kívül nem akadt szemtanúja a meglepő sztriptíznek. Másnap viszont, amikor kockáról kockára megismétlődött az előző esti jelenet, annál inkább. A fiúk hitetlenkedve vigyorogtak, és egymást bökdösve, sutyorogva adták tovább a szenzációs hírt, a lányok megvető képet vágva irigykedtek kis társuk bátorságán, ennek dacára a lányka most sem zavartatta magát. Hamarosan a felnőtt nevelők fülébe jutott a skandalum, mert a harmadik estén már ő is a bugyijára húzta a pizsamáját. Legőszintébb sajnálatomra.

  Valamelyik nap kegyetlen dolgot tettem. Miután ma már megvetem magam érte (ám akkor lelkifurdalás nélkül kínoztam azt a bokrok tövén talált szerencsétlen békát), tudom, hogy a gyerekek körülbelül egyenlő arányban vonzódnak a jóhoz és a rosszhoz. Általában nincs kifejlett érzékük a kettő különválasztására, messze nincs meg bennük az az intuíciós készség, amivel a szenvedő fél helyébe tudnák képzelni magukat. Ha rajtuk múlik, gátlástalanul teszik, amit a még meg nem zabolázott ösztöneik diktálnak, s miután a felnőtt társadalom tiltja őket tőle, dacból inkább a rossz felé húznak. Egyes filantrópok szerint ettől őszinték. Na, kösz az ilyen őszinteséget! Állatot kínoznak, felelőtlenül gyújtogatnak, meggondolatlanul felesleges verekedésbe bonyolódnak, megalázzák a náluk gyöngébbet, stb. Persze a felsoroltak, sok egyéb mellett, nem egyedül rájuk jellemző, tudnak gonoszak lenni a felnőttek is, csak kitanultabbak lévén, jobban ügyelnek a látszatra. 

  Ami engem illet, a sóderrel borított sétányon lekuporodva, egy életlen, rozsdás vasdarabbal próbáltam elnyiszálni a halálra rémült állat nyakát. Hogy miért? Tudatlanságból fakadó gonoszságból. Élveztem, hogy élet és halál ura vagyok, és nem törődtem az okozott kín mértékével. A legijesztőbb, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy fájdalmat okozok neki. És hogy mégis létezik valamiféle utólagos igazságszolgáltatás, arra itt a példa: életem végéig nyögni fogom ennek az emléknek a lelkemre nehezedő súlyát. Talán annak a szerencsétlen állatnak az áldozatára is szükség volt ahhoz, hogy idejében megrémüljek a bennem szunnyadó rossztól, és ne csak a magamét, a mások tulajdonában lévő életet is tiszteljem. Legyenek azok emberek, állatok vagy növények. Ehhez a bennem végbement szemléletváltáshoz szükség volt arra az anyám munkahelyén dolgozó idős (Pista?) bácsira is, aki évekkel később a kezembe adta Fekete István valamelyik állatregényét (ha jól emlékszem, a Kelét), hogy olvassam el. Még hogy az írott szó nem befolyásolja a személyiség fejlődését? Dehogynem; van úgy, hogy döntően. Miután elolvastam a sebesült gólya megkapó történetét, a könyvesboltokban magamtól kezdtem keresni az általam addig ismeretlen író műveit. Mindet megvetettem a szüleimmel. Akadt olyan könyv, amit csak antikváriumi előjegyzés révén, hosszú hónapok türelmes várakozása után tudtam megszerezni, de megszereztem és elolvastam. Bizony, hogy az írott szónak óriási hatalma van, mert jobb ember lettem ezektől a fájdalmasan gyönyörűséges regényektől. 

  Tufa. A kísérő tanárunk szerint így hívják azt a sötét hamuszínű, lyukacsos salakanyagot, amiről ugyan nem tudom, melyik ipari műveletnek a mellékterméke, viszont megtévesztésig hasonlít a kőre, ennek ellenére olyan könnyű, hogy fent marad a víz tetején. Nem győztünk hová lenni az álmélkodástól. Mindenkinek tetszett a tufa elnevezés, ha kellett, ha nem, állandóan szóba hoztuk, csak hogy kimondhassuk a varázslatos szót. A tábor körüli csoportos séták idején marékszám szedtük a gyalogút széléről (különösen a csonka Mária Valéria-híd alatti részen), és hajigáltuk őket a Dunába. A felszínen ringatózva úsztak Pest felé. Rögtön eszembe jutottak a szüleim, és honvágyam lett.

 

  Balatonszabadi tópart - 1965:

 

  A felejthetetlen gödi nyarakról ejtettem néhány jó szót, de persze megfordultam az ország egyéb helyein is. Na, akkor most forduljunk arccal azok felé! Elsőként, mondjuk, a fellengzősen "magyar tengernek" nevezett Balaton irányába. Kis ország, kis tenger. Meg nem is igazi tenger. A többi stimmel. (Az Anjou-ivadék Nagy Lajos királyunk idejében bezzeg három valódi tengerünk is akadt. Akkoriban európai középhatalomnak számítottunk, s Nagy Lajos birodalmának határait délkeleten a Fekete-, északon a Balti-tenger, nyugaton az Adria mosta. Tobzódtunk a sós vízben. Ennek később böjtje lett.)

  Érdekes, eleinte éveken keresztül nem jutottam tovább Balatonszabadi vonalánál, de nem is vágytam messzebbre, mert nekem a magyar tenger, úgy a látványa, mint zöldeskék vizének balzsamos érintése, maga volt a mennyország, s tökéletességet feltételező mennyországban mindegy, éppen melyik részén tartózkodik az ember. Logikus, nem? Iskolás koromban, két egymást követő esztendőben, egy hatalmas, terméskőből rakott, közvetlenül a parton épült gyermeküdülőben, majd pár év múltán a parttól távolabb, a vasút túloldalán emelkedő dombok valamelyikére települt sátortáborban nyaraltam. A kőépületbeli nyaralásokból, hiába, hogy kétszer is itt vakációztam, alig maradt meg valami bennem. A jókora ebédlőre (a tetszetős repeta, vagyis ráadás kifejezést itt hallottam először), az agyagtól csúszós, éles kagylókkal teli sekély partra, meg a fülledt, bágyasztóan nehéz illatot árasztó fenyves alatt megejtett, heves röplabdamérkőzésekre halványan emlékszem. A balatonszabadi tóparton töltött két nyaralásom egyike, egy hírmondónak megmaradt levelezőlap tanúsága szerint, 1965-re tehető. (A megtalált levelezőlap szövegét, kérésemre, anyám az imént olvasta be a telefonba. Ennek kellett lennie az ominózus, balul sikerült margitszigeti rigóvadászat évének, mert a szüleimnek küldött levélben arra panaszkodom, hogy játék közben valaki rálépett a gyógyulófélben levő körmömre, ami ettől annyira vérezni kezdett, hogy a helybeli doktor kötést tett rá. Meg arról is írtam, hogy vízibusszal átrándultunk Tihanyba, és a tó vad hullámzása miatt sok társam kidobta a taccsot. A makacsul rohanó idő homályba vesző alagútjában hová tüntetek ti, régen elsiratott, visszahozhatatlan gyermekkori hányások?)

  A másik helyszínen, a kopár, Nap égette dombtetőn épült sátortáborban (ahol egy-egy nagy méretű, árnyék híján reggeltől éjfélig izzó levegőjű, ponyvás katonai sátor alá tizenkét vaságy fért be) töltött időről elsősorban egy furának ható konkrétum ragadt meg az elmémben. A fogkrémzabálás máig érthetetlen szokásáról van szó. Talán vagánykodásból, talán az elégtelen, kevés, vagy íztelen ételek okán, de a fiúk zöme, majdnem a tábor fele, rászokott az otthonról hozott fogkrémek rendszeres fogyasztására. Ahogy mondom, illetve írom! A tubusból bőséges adagot nyomtunk a fogkefénkre, aztán, mintha fagylaltot nyalogatnánk, szépen leettük róla az enyhén mentolos ízű pasztát. Naponta kétszer-háromszor megismételtük a különös rituálét, és megvetően kinéztük magunk közül azon keveseket, akik nem voltak hajlandók velünk tartani. A fene azt az elfajzott gusztusunkat! Ma már biztosan elhánynám magam az első nyelés után.

  A másik, ide kötődő emlék az előzőnél sokkal bizarrabb. A délutáni csendes pihenők egyikén két fiú összeverekedett a sátrunkban. Nem igazán komoly bunyó, inkább vad birkózás volt ez, nem a harag tüzelte a feleket, hanem a brancson belüli pozícióért vívott kakaskodás. A déli verőfény alatt izzasztó forróság uralkodott a nyílt terepen felállított sátorban (aludni lehetetlen lett volna), a két, rövid gatyára vetkőzött, meztelen felsőtestű gyerek meg szorgosan tépte egymást. A vékonyabbik váratlanul fogást talált a kövérebb srác "csöcsén", és alaposan megszorította. Aztán ijedten ugrott hátra, mert a dagadt fiú mellbimbójából vékony, kitartó sugárban, az anyatejnél áttetszőbb, híg folyadék spriccelt a szemei közé. A mindennaposnak számító erőpróba menten véget ért, és az ágyainkon felülve döbbenten bámultunk a velünk együtt ámuló kövér gyerekre. A vékonyabb kölyök undorral törölgette az "apatejjel" összekent képét, a meglepetéstől mi, kívülálló szemlélők nem tudtunk megszólalni. A jó húsban lévő, félmeztelen srác szégyenében állig eltűnt a durva katonai pokróc alatt, és hiába kapacitáltuk, hogy a csoda megismétlésére hagyja nyomkodni a mellét, nem állt kötélnek. A példátlan dologra nem találtunk magyarázatot, és azóta sem tudom, mi a fene volt az a fiú mellbimbójából kilövellő nedvesség.

 

  Vajta - ugrik a fél fogam:

 

  A Fejér megye déli csücskében árválkodó Vajta távol esik a Balatontól, viszont közel fekszik a nagy tóból kiömlő Sió-, és az ezzel párhuzamosan délre tartó Sárvíz-csatornához. Ez még nem lenne baj. Mint ahogy az sem, hogy ott tartózkodásomat nem tudom évszakhoz kötni, mert nem emlékszem, hogy a késő tavaszi vagy a kora őszi tanítási időszak alatt kerültem-e ide egy hétre? (Az biztos, hogy a jó melegben egy csomó növény önfeledten virágzott, a fák és a bokrok dús lombjai zöldelltek.) Az sem okoz álmatlan éjszakákat, hogy ma már nehéz lenne utánajárni, mi okból jutottam a vajtai kastélyban kialakított gyermeküdülőbe? Valami halvány sejtésem szerint a negyedikben elért kiváló tanulmányi eredményem jutalmaként. A napi tanulás, mi több, feleltetés, osztályzás alól itt sem kaptunk felmentést, de jóval kevesebb órát töltöttünk a kastély valamelyik szárnyában kialakított "iskolában", mint amennyit Pesten kellett volna. Vajta életem végéig ható emléke a fél metszőfogam elvesztése. Na, ez már mindenképpen baj.

  A sajnálatos esemény az ebéd utáni kötelező szieszta idején történt, s ami az elkövetkező évtizedekben sajátos bájjal ruházta fel az alkalmanként szélesre sikerült mosolyaimat. Ezek a délutáni szilenciumok meglehetősen hosszú, kétórás pihenők voltak, amiket pizsamára vetkőzve, kinek-kinek az ágyában, alvással kellett volna töltenie. A gyakorlatban mindez úgy festett, hogy ugyan engedelmesen pizsamára vetkőztünk, de aztán, alig tette ki a lábát a teremből az ügyeletes tanár, nem hagytuk egymást pihenni, nemhogy aludni. Nem is tudom, hogyan képzelték a felnőttek, hogy ilyen energiával teli, kiskamasz korban lévő fiúkat képesek lesznek ebéd után ágyba parancsolni? Általában párnacsatával kezdtünk. A szétdúlt ágyak felett, lefojtott röhögések és visszafogott káromkodások kíséretében, javában röpködtek a tollal bélelt nagypárnák, amikor elkapva a fejem egy felém tartó "lövedék" elől, lehajoltam, s még szélesen mosolyogtam is hozzá, hogy milyen ügyesen elkerültem a nekem szánt csapást. Elbizakodottságom hamar megbosszulta magát, mert másodpercek múlva hátulról fejbe csapott egy alattomban elhajított, nem várt irányból érkező újabb párna, amitől a felső fogaim hozzáverődtek az ágyam fémkeretéhez. Valami halkan reccsent a számban, s a parányi nyilallást követően mindjárt éreztem, hogy másképp szedem a levegőt, mint addig. A jobb oldali (szemből nézve bal) metszőfogam jókora darabkája, majdnem a fele, a linóleumpadlón hevert. Én persze azonnal kiszálltam a játékból, és rohantam a tükörhöz. Egyre több kíváncsi fej jelent meg körülöttem, s mind álmélkodva figyelte a sötét háromszöget formáló folytonossági hiányt az egyébként ép, a gyakori sikálással tudatosan karbantartott fogsoromon. Ami most romokban hevert. Szempillantás alatt esztendők munkája veszett kárba. Két ujjal széthúzva, kétségbeesett képet vágva tartottam a számat, és tudom, az járt a fejemben, mit szónak majd ehhez jó anyámék. A következő, nekik küldött levelezőlapomon óvatos fogalmazásba csomagolva mindjárt elújságoltam a rossz hírt, remélve, hogy ezzel a módszerrel elébe megyek a keményebb számonkérésnek, és a lélekben kellőképpen felkészített szüleimet nem éri akkora megrázkódtatás  találkozásunkkor. De arra nem emlékszem, hogyan fogadták a látványt, mert ennek emlékét elnyomja egy másik esemény.

  

  A pesti fogadtatás:

 

  Történt ugyanis, hogy a vajtai búcsú reggelén, amikor a többiekkel együtt, bőrönddel a kezemben a vasútállomásra tartó külön autóbuszra vártam a kastélyparkban, mindenki legnagyobb ámulatára egy magánautó (Moszkvics?) fordult be a kastély cifra, kovácsoltvas kapuján, és leparkolt éppen előttem, a sárga kavicságy szélén. Mint a mesében: feltárult a kocsiajtó, és a Lovag utcai iskola egyik tanárnőjének kíséretében valamelyik osztálytársam édesapja szállt ki a járgányból. Hah, ezek értem jöttek! Kedvesen üdvözöltek, aztán néhány szót váltottak a jöttükről valószínűleg előre értesített, ottani tanárral, és a táskáimmal együtt már tuszkoltak is be a hátsó ülésre. Egy kukkot sem értettem a körülöttem zajló felhajtásból, de majdnem hanyatt estem a büszkeségtől, hogy hirtelen ilyen fontos ember lett belőlem, akiért autóval jönnek Pestről. Akár egy miniszterért. A hatásos jelenettől összezavarodott többiek sárgultak-zöldültek az irigységtől. Az ablakon át tétován búcsút intettünk egymásnak, s a kocsi, belsejében velem, méltóságteljesen kigördült a szépen karbantartott parkból. Akkori mércével mérve hamar felértünk Pestre - a délelőtt közepén járhattunk -, és első utunk az iskolához vezetett. A suli előtti járdán elbúcsúztunk a kocsiját és sofőri szolgálatát önzetlenül rendelkezésre bocsátó apukától, aztán a tanárnő felkísért az emeletre (süket csend uralkodott a folyosókon, merthogy mindenhol folyt a tanítás), bekopogott az osztályunk ajtaján, és maga elé engedve beléptünk a terembe. És most megint életem ama ritka nagyszerű pillanatainak egyikét próbálom magam elé idézni, amitől megremeg a kezem a számítógép billentyűzete felett, és tagadhatatlan elérzékenyültség lesz úrrá rajtam.

  Ahogy - mögöttem a kísérő tanárnővel - beléptem az osztályterembe, a katedrán félbeszakadt a feleltetés (a tábla előtt szenvedő tanulónak, gondolom, úgy jöhettem, mint a Megváltó), a padok felől minden diáktársam feje felém fordult, s mint egy láthatatlan karmester intésére, hatalmas ováció tört ki a teremben. A gyerekek, engedélyt sem kérve, felugráltak a helyükről, két kezükkel integettek, mintha legalábbis egy széles patak másik oldalán állva jeleznének felém, közben a lábaikkal dobogtak hozzá. Ezek egy emberként, őszintén és önfeledten örültek - nekem! Mégpedig nagyon! Hatalmas büszkeség öntött el, aznap már másodszorra. Valami köszönésfélét biztosan hebegtem, és a könnyeimet nyelve elbotorkáltam a katedrán teátrális pózban, széttárt karokkal rám váró osztályfőnökig, aki néhány, igen hosszúnak tűnő másodpercig magához ölelt, és kétfelől megcsókolta az arcomat. (Megértem, valamiképpen ő is szeretett volna sütkérezni népszerűségem fényében.) Úristen, micsoda fényes diadal volt számomra ez a fogadtatás! Fél percbe is beletelt, mire nagy nehezen lecsillapodtak a kedélyek. A nyájas mosollyal kérdezgető osztályfőnököm oldalán állva, néhány percbe sűrítve elmeséltem a vajtai élményeimet (a fogammal történt incidenst jobbnak láttam elhallgatni), aztán a hátamat, karomat szeretettel simogató kezek sorfala között a helyemre mentem.

  Na, de nehogy már adós maradjak e nagyszerű élmény magyarázatával, vagyis, hogy miért jöttek értem Vajtára autóval, és minek tudható be ez a szokásosnál lelkesebb fogadtatás? Megkísérlem összesöpörni az emlékszilánkokat és elmondani, bár ezzel most hasonló helyzet állt elő, mint az imént említett, letört foggal kapcsolatban, vagyis, a valós tények elrejtőztek az erős érzelmi megrázkódtatás élménye mögé. (A fog esetében, ugyebár, megírtam, hogy nem tudok az ezzel kapcsolatos szülői reakcióról, mert a feledhetetlen iskolai fogadtatás élménye elnyomja azt. Nos, bármilyen különös, körülbelül ez a helyzet áll elő akkor is, amikor, be kell valljam őszintén, még előttem sem egészen világos, hogy végül is minek szólt a kitörően lelkes üdvözlés. A lényeget megint felülírta egy közbülső esemény, ez pedig a hallatlan diadalmámor lelki élményének megélése. Ettől az újszerű élménytől, boldogságom már-már vakító fényű kisugárzásától, jószerével törlődött, vagy legalábbis alacsonyabb értékszintre szállt le az azt kiváltó ok, s ennek hatására az ünneplést követő történések jelentősége. Felcserélődött az ok és okozat közötti fontossági sorrend, ezúttal az okozat nyomott többet a latba.) Különben, valami olyasmi volt a háttérben, hogy iskolánk egy színdarabbal képviseltette magát valami közepesen jelentős, fővárosi kulturális eseményen, és ennek a színdarabnak én voltam a főszereplője. Az egész "E" osztály büszke volt rá, hogy soraiból kerül ki a címszereplő személye, vagyis én. (Na, igen. Akkor még élt a valódi közösségi, pajtási szellem!) A nagy felhajtással övezett előadás vagy a megérkezésem napján, vagy a következő napon, az esti órákban volt esedékes, s hogy gyakorolhassak a többi szereplővel, minél előbb Pestre kellett szállítani. Hát, valami ilyesmi. De ennél többre, ha megfeszülök, akkor sem emlékszem. Számomra most már mindegy is, mert azt az egekig repítő örömöt, amit az osztálytársaim spontán szeretetmegnyilvánulása nyújtott, egy amatőr színpadon elért, mégoly forró siker sem szárnyalhatta volna túl.

 

  Gödöllő - a Malm család:

 

  A hatvanas évek közepén Gödöllő is vendégül látott néhány napra, nagyjából egy hétre. Apám (aki hosszú időn keresztül a Kőfaragó és Épületszobrász-ipari Vállalatnál volt raktárvezetői állásban - ez a cég újította fel például a háborúban megrongálódott Parlament épületét) egyik, barátjának mondható kollégája, bizonyos Malm (Sándor?) nevű ember családjánál tettem tiszteletemet. A már fiatalon félig kopasz férfi ingázó volt, vagyis a HÉV reggel behozta Pestre (akkoriban a HÉV-végállomás nem az Örs vezér téren, hanem jóval beljebb, a Keleti pályaudvar Kerepesi úti oldalán volt), munka után pedig azzal tért vissza Gödöllőre. A kellemes benyomást keltő városka gondozott, kertvárosi külterületén, a közepes méretű kerttel ölelt családi házban lakó Malméknak volt egy velem egykorú fiúgyermeke (a keresztnevét nem tudom), amíg odalent nyaraltam, mindenhová vele mentem. Néhány, nem túl jelentős emlékfoszlány maradt fenn ebből az időből, bár, hogy melyik eseménynek milyen hatása van az ember sorsának alakulására, azt ugyebár még utólag sem egyszerű megítélni.

  (Mielőtt hozzáfogtam volna eddig eltelt életem emlékeinek megírásához, megfogadtam, hogy minden velem megtörtént, kicsit is jelentős - hozzáteszem, számomra jelentős - eseményéről igyekszem beszámolni magamnak. Mielőtt végképp kihullanának az emlékezetemből. Lehet, nem lenne túl nagy kár értük, de hát ezekből állt össze az életem, s igyekszem nem veszni hagyni őket. Ki tudja, már eddig is mennyi dolog felejtődött el? Tovább nem pazarolhatom a múltamat. Értékes vagy sem, nem számít, mert az én privát múltam. A leltár attól leltár, hogy az ember nem válogat a készleten lévő cikkek között, a legapróbbtól a legnagyobbig mindent számba vesz, hogy megtudja, végül is hányadán áll a letudott esztendőkkel. Tetszik vagy sem, sorsom valamiképpen a huszadik század második felének és huszonegyedik elejének lenyomata, írásom egyes részeit akár a szemtanú visszaemlékezéseként is fel lehet fogni.)

 

  Az esővizes kád:

 

  Tehát Gödöllő. Vendéglátóim a földszintes házuk fala mellé, éppen a függőleges ereszcsatorna kerek kiömlőnyílása alá állítottak egy kiszolgált, zománcozott fürdőkádat, hogy abban fogják fel a végtelen égi vándorlásba belekeseredett fellegek elhullajtott könnyeit. A ház bazsarózsa arcú, töltött galamb alkatú, tehéntőgyű, barna borjúszemű, gerle szelídségű asszonyának (aki testi-lelki adottságai folytán bátran eljátszhatta volna Petőfi verses népszínművének, a bő humorú A helység kalapácsának szemérmetes Erzsókját, s akinek terebélyes árnyékában nyáron alighanem jót lehetett hűsölni) szilárd meggyőződése volt (nemcsak az övé, az ország más vidékein is rebesgettek effélét), hogy a lágy esőlében mosott vászonneműnek finomabb a tapintása, jobb az illata, mint a kemény csapvízben mosott holmiknak. Mire elkezdődött a vendégeskedésem, vagyis sporttáskányi holmimmal beszállásoltam Malmékhoz, jelentős mennyiségű égi áldás gyűlt össze a kádban: több mint háromnegyedig volt a picikét sárgás színű vízzel. Midőn egy alkalommal a galamblelkületű, bögyös-faros asszonyság, urának hű szolgálója, az otthon melegének védelmezője meglátta, hogy fél fenékkel a kád peremére telepedve, ujjaimmal vadul keverem a hosszú hetek alatt összegyűlt, féltve őrzött égi áldást, a maga tapintatos módján szelíd, álmosítóan búgó hangon figyelmeztetett, nehogy kavicsot vagy földet szórjak bele, és ezzel összepiszkítsam a ruhafélék mosására szánt lét. Megértésem jeléül szaporán bólogattam, és a nadrágomba töröltem a kezem. Kezdtem ellenszenvvel viseltetni a nyavalyás szentelt vizük iránt.

 

  A szivartojás:

 

  Az udvar hátsó traktusában féltucatnyi tyúkketrec sorakozott. Egy alkalommal utána másztam az egyik, befelé igyekvő tyúknak, és a szűk ketrec sarkából, karnyújtásnyira a madárnak jóindulattal nevezhető szárnyas tenyészállattól, összekuporodva kilestem, hogyan tojja a tojását. Szerfelett érdekelt a teremtés (genezis) folyamata, hiszen a fővárosban nem láthattam ilyet, hanem mindig csak a kész végterméket, azt is főként dobozolva. Szerencsétlen pára, kínjában, hogy nem tojhat zavartalanul, olyan hosszúkás tojást pottyantott ki magából (gondolom, az idegességtől összehúzódott kloákáján kipréselt tojás képlékeny mészburka átvette a végbél szűk keresztmetszetét, majd a levegőn ebben a formában szilárdult meg), ami inkább hasonlított szivarra, mint klasszikus formájú tojásra. Boldogan kaptam fel az egyedi alakú holmit, és lelkendezve futottam a házba, hogy megmutassam a ritka zsákmányt. Ott, a valódi haragra képtelen asszony mércéjével mérve alaposan leteremtettek, hogy többé ne csináljak ilyet, hagyjam a tyúkokat békében tojni. (Jól van, Gyurikám? Igérd meg szépen a néninek! Megígértem.)

 

  Záptojás a vízben:

 

  Rendben, szót fogadtam, és többé nem másztam a tojó pipik után. Ám egyszer, a ketrecek mögötti területen gereblyével összehúzott, levágottan fonnyadozó gazban, találtam egy szép, hófehéren virító tojást. A tenyeremben tartva feltűnően könnyűnek éreztem, mintha belül üres lett volna, vagy legalábbis hiányzott volna a töltelék fele. De hát, nem látszott hibásnak a szemre szokványos kinézetű holmi héja. Véletlenül az esővizes kád mellett vitt el az utam. Gondoltam egyet, leguggoltam a kád mellé, és a víz tetején motorcsónakosat játszottam a habkönnyű tojással, amit hiába próbáltam lenyomkodni, csak nem akart lent maradni, s mint a pingponglabda, folyton felszínre bukkant. A számmal berregve addig terelgettem, tologattam, az ujjam körmével addig pöcköltem, amíg véletlenül hozzá nem csapódott a zománcos falhoz és putty!, eltört. Ahogy imbolyogva lassan a víz alá süllyedt, mind büdösebb lett a környéken, aztán már annyira, hogy a tojásból felszabaduló, öklendezésre késztető kénszagtól nem lehetett megmaradni a közelben. Nem telt bele fél perc, s a ki tudja, hány hete gyűjtögetett esővíz - en bloc - átitatódott a rettenetes szaggal, úgyhogy abban, a súlyos gázmérgezés kockázata nélkül, már egy ócska munkászoknit sem lehetett kimosni. Az eltört záptojás átható szagára a mindig otthon tartózkodó asszony gyanakodva jött elő a házból, és amikor hosszas hitetlenkedés után felfogta, mi történt, rémületében összecsapta a húsos tenyereit. Azt hittem, menten beleájul a kádba. De nem, lábon kihordta a tragédiát, csak fájdalmasan vádló tekintettel, szótlanul, hosszasan bámult rám, a rövid gatyás kölyök képében testet öltött Sátánra. Vagy a fajzatára, egykutya. A csöppnyire összeszorított, s ettől megráncosodott, elfehéredett szája széle remegett; nem tudtam eldönteni, titokban átkot szór rám, vagy rontás elleni imát mormol felém? Éppen hogy keresztet nem vetett. Gondolom, ha nem előbb, akkor abban a percben nagyon megbánta, amiért a házába fogadott. Kígyót melengetett a keblén (azon a két, futball labda méretűn), aztán, nesze neked jótett, cserébe itt a hála. Pfuj, kutyavilág! Mindeközben lesütött szemmel feszengtem, minden mozdulatom megbánásról árulkodott, mert hiszen mit mondhattam volna? Amikor a férfi estefelé hazatért a munkából, és fagyos arccal végighallgatta a tragédia hatására összeroppant, éveket öregedett asszonya drámai előadását, néhány másodpercig igen csúnyán nézett rám, aztán kiment a ház mellé, és penge vékonyra húzott szájjal, vödörrel kimerte a vizet. Amíg ott nyaraltam, nem esett az eső.

 

  A reggeli tej:

 

  Malmék fiának és nekem reggelente akadt egy kis kötelező feladatunk, ami abból állt, hogy egy kétliteres fémkannával a karunkon el kellett szaladnunk friss tejért a néhány utcával odébb lévő népbolthoz. Annál frissebbet nem lehetett beszerezni, tudniillik a környékbeli tehenek hajnali fejéséből származó, gazdától gazdáig járó teherautó platóján összezsúfolt, ötvenliteres kannákba gyűjtött tejet árulták fillérekért. Rendszerint előbb értünk oda, mint a tejszállító teherautó, de akkor már hosszú sor kígyózott a kisbolt mellett. Amikor befutott a földes utca keményre szikkadt árkaiban dülöngélve, csörömpölve közelítő rozzant Csepel, és körülményesen beállt a bolt elegyengetett, téglatörmelékkel felszórt parkolójába, a platóról rögvest leadogattak néhány nagy, nehéz kannát, felnyitották a tetejüket, és máris kezdetét vette a tejkimérés. Az akkoriban nappali viseletként általánosan elterjedt kék munkásruhába öltözött sofőr és a rakodó persze férfi volt, ők végezték a nehéz fizikai munkát, a velük érkező nőre értelmiségi feladat hárult: hatásköre a bevétel kasszírozására és regisztrálására terjedt ki. Ki mekkora tejeskannát hozott otthonról magával, azt telemerték a nyeles merítőkanállal, a vevő fizetett a kocsi mellé állított asztalkánál ülő asszonynál, és mehetett Isten hírével. Jöhetett a következő vásárló. Engem minden alkalommal lenyűgözött az egyszerű munkafolyamat példás szervezettsége, a két sorban várakozó tömeg fegyelmezett együttműködése. Minden tökéletesen olajozottan, bejáratottan működött, a tejesek fél percen belül kiszolgálták az egyes vevőket. Az eladók pontos mozdulatokkal, céltudatosan tették a feladatukat, a vevők igyekeztek a kezük alá dolgozni. Közben futotta egy-egy, bántó szándék nélküli, tréfásan kötekedő, évődő megjegyzésre, olyanra, ami régi ismerősök között megengedett. Ahogy a hosszú sor elapadt, a kannákat visszaemelték a platóra, szorítottak helyet a hordozható irodát jelképező asztalnak és széknek, a három ember visszaült a vezetőfülkébe, és odébb álltak, hogy pár száz méterrel odébb, egy másik kisbolt mellett előröl kezdjék a műveletet. 

 

  Alagút a homokdombok mélyén:

 

  Amikor már elég ideje lent tartózkodtam ahhoz, hogy az ottani srácok a bizalmukba fogadjanak, magukkal vittek a HÉV-sínek közelében emelkedő, a vasúti pályát hosszabb szakaszon kísérő homokdombokhoz, ahol megmutatták nekem a természetes földpiramisok belsejébe vezető alagutat. Az alacsony, szűk bejárat miatt négykézlábra ereszkedtünk, úgy bújtunk be a titkok csendes szentélyébe, de beljebb érve fel lehetett egyenesedni, igaz, ott is csak görnyedt testtartással tudtunk közlekedni. Vittünk ugyan magunkkal elemlámpákat, de a vállszélességű, meglepően hűvös leheletű furatokban a ruhánkhoz súrlódó, könnyen lepergő falaknál és az előttem haladó hátánál nem láttam többet. Az alagút hurka, mielőtt végleg visszafordult volna a be- és kijárat felé, összevissza tekergett, felettünk pedig mintegy ötméternyi homokdomb púposodott. A semmiféle állványzattal alá nem dúcolt, életveszélyes járat akármikor beomolhatott, akár egy elhaladó HÉV-szerelvény által kiváltott rezonanciától. Magamban azon rimánkodtam, hogy lehetőleg ne most tegye. Fokozatosan kibontakozó klausztrofóbiám ellenére élveztem a különleges hely egyszerre nyomasztó, ugyanakkor újabb kalandra csábító hangulatát.

  A napfényre érve, újsütetű barátaim másféle "mókát" eszeltek ki. A közeli akácfák alacsonyabb ágaira rakott verébfészkekből kiszedegették a csupasz testű, pállott csőrükkel étel után tátogó védtelen madárfiókákat, és vad csatakiáltások közepette felhajították őket az ég felé, amilyen magasra csak tudták. Egyikük a csúzlijából lődözte ki őket. A ritkás fűbe, vagy a síköz zúzott kövére nyekkenve visszahulló madárkák persze mind elpusztultak. Ezután hívhattak, többé nem mentem velük sehova.

 

  A gödöllői horgásztó:

 

  Gödöllő nyugati határának üde színfoltja volt az az ovális kis horgásztó - terjedelemre két kőhajítás hosszú, fele akkora széles -, ahová két-három alkalommal elbicikliztünk Malmék fiával. Egyszer velünk jött az "öreg" Malm is. (Na hiszen, még hogy öreg! Lehetett tán harmincöt éves, ámbár a kopaszsága miatt tízzel többet mutatott. Szeretnék most olyan "öreg" lenni.) Az idő éppen csak aratás után járt, tehát június vége lehetett, mert a tó mögötti, néhány nappal előbb még a szélben bókoló búzatábla eltűnt, helyén alacsony gabonatorzsák álltak ki a szárazságtól porló földből. Különben, ma is megvan a tavacska, mindjárt ott, ahol a pesti út eléri a város szélét. Azóta, sajnos, körbeépítették nyaralókkal (ahogy a kocsimból menet közben elnéztem, egyik-másik emeletesre sikerült - de minek?). Annak idején legfeljebb néhány stég szabdalta a partot összefüggően körbeölelő, hangos békatenyészetéről híres nádast, az átlátszóan tiszta víz mélyén pedig telepített pontyok, csukák, dévérkeszegek és törpeharcsák úszkáltak kart karba öltve. Az egyenes partot követő villanyvezetékeken sűrű fürtökben pihenő villás farkú fecskék úgy festettek, mint valami vad szimfónia hangjegyei a kottapapír vonalain.

  Valamelyik nyugdíjas korú törzshorgász, stégének kajla ácsolatú padján ücsörögve, dús, összehúzott szemöldöke alól szigort sugalló tekintettel hosszas előadást tartott kettőnknek, Malmék fiának és nekem arról, melyik halat hány centiméteres korában szabad kifogni. A válla felett hátra-hátrafordulva, atyáskodó modorban, a bennfentesek leereszkedő hangján sorolta a ponty, a csuka, meg a kis tóban élő többi halféleség mérethatárait. Példának okáért, a pontyé pontosan harminc centi, ha valaki ennél kisebbet akaszt meg, kutya kötelessége nyomban visszaengedni a vízbe. Ku-tya-kö-te-les-sé-ge! Az ám, hadd nőjön nagyobbra a halacska, gyerekek! - okított minket becsületre tanárosan feltartott mutatóujja mögül a jóságosan szigorú tekintetű, fehér bajuszos bácsi. Lehet, hogy a nyomaték kedvéért hunyorított is hozzá. Nagyívű előadását a sokat tapasztalt, bölcs időskorúaknak kijáró köteles tisztelettel hallgattuk. Csak az a baj - osztotta meg velünk, újdonsült barátaival panaszos hangon legfőbb gondját -, hogy az utolsó komolyabb halat, egy harmincegy centis pontyot, majdnem pontosan egy éve fogta, azóta jószerével semmi. Semmi, barátocskáim, semmi! És ha már benne volt, néhány férfiasan keresetlen szóval jól kiosztotta a gödöllői tanács tehetetlen bürokratáit, akik, noha rendelet írja elő, bűnös módon elhanyagolják a haltelepítést. Pedig micsoda gyönyörű környék! - nézett körbe egy lelkes lokálpatrióta csillogó tekintetével a szavaira mélán bókoló nádason. Igazat beszélt, a környék méltán érdemelte ki a jelzőt. De nézd csak, milyen helyzeteket hoz az élet, mert a következő percben, némi mókás bukdácsolás után hopp!, eltűnt a bohóccsíkos úszó, és rövid küzdelem végén egy gusztusos kinézetű, elég nagynak látszó pontyot szákolt a bácsi. Malmék fiával egymás hátát lapogattuk, úgy örültünk neki, mintha mi magunk akasztottuk volna meg. Büszkén forgattuk a fejünket, hogy rajtunk kívül akadt-e más szemtanúja a bácsi hallatlan diadalának? A közös öröm elültével udvariasan visszafogott izgalommal vártuk, hogy lemérje a hosszát, vajon eléri-e az általa Bibliaként emlegetett, szent szabálykönyvben rögzített méretet? Akkor már kényelmetlen lehetett neki, hogy körülötte téblábolunk, mert zavart pislogások és sűrű szipogások közepette - láttuk rajta - küldött volna minket odébb. Éreztük, hogy ezekben a pillanatokban púp vagyunk a görnyedt hátán, szívesebben maradna kettesben a talált kincsként babusgatott halával, de nem mozdultunk. Mi most itten tanulni akartunk. Ha már annyi értékes elméleti tudást testált ránk a bácsi - s tette mindezt magától, önzetlenül, merthogy a kutya sem kérte rá -, gyakorlatban működő becsületet, emberi tartást is akartunk tanulni tőle, szerettük volna ellesni, persze csak úgy, hogy ne tűnjünk tolakodónak, hogy éles helyzetben miként kell ellenállni a gyarló embert oly gyakran kerülgető kísértésnek. Amúgy férfi módjára, megalkuvás nélkül. Tisztes korú önjelölt tanítónk, apánk helyett apánk, a horgászkellékeit tartalmazó ládikából nagy sokára előkapart egy, a népnyelvben collstokk (zollstock) néven elterjedt, összecsukható mérőeszközt, és reszkető kézzel lemérte a térdére fektetett, rémülten tátogó halat. Görnyedt válla fölött átlesve jól láttuk, mennyit mutat a beosztás. Heherészve fordult felénk, hogy a fenébe is, az orrától a farka tövéig éppen huszonkilenc centi. Nahát, az egy híján harminc, hehe! - az orra hegyére csúszott szarukeretes szemüvege felett szinte rimánkodott a tekintete, hogy mi is cinkosan heherésszünk vele. Akkor, ugye, most vissza tetszik ereszteni a tóba? - kérdeztük angyalian ártatlan arccal, a hangunk feltétlen gyermeki bizalomról árulkodott. Összehúzott szemmel, hidegen végigmért bennünket, a bajusza tövénél aprót rándult egy ideg. Láthatta rajtunk, hogy tűzbe tennénk érte a kezünket, hogy biztosra vesszük: akkor is visszaengedné azt a nyomorult halat, ha nem strázsálnánk mögötte makacsul. Pár másodpercig magában hezitált, s hogy nem jutott eszébe valami észszerűnek látszó kibúvó, beletörődve bólintott, és eres kezei közül lassan vízbe csúsztatta a virgoncan elillanó pontyocskát. Keserves fintorba ránduló képén láttuk, hogy megérett a helyzet az odébb állásra, mielőtt hozzánk találna vágni valamit.

 

  Agárdi nyaralás Menyuséknál - 1966:

 

  1966-ban Agárdon nyaraltam. Vagyis ott is, meg másutt is, de egyelőre maradjunk a Velencei-tó mellett töltött napoknál. Agárdra hirdetés útján kerültem. Egy harmincas éveiben járó házaspár hirdetett az újságban, hogy egy szem fiúgyermekük (szemük fénye) mellé, teljes ellátás és szállás fejében afféle nagyobb játszótársat keresnek, két hétre. Magyarán vigyázni kellett a törékeny csontozatú, sápadt arcbőrű, tőlem két-három évvel fiatalabb (tehát kilenc-tíz éves) Menyuskára, nehogy valami orbitális marhaságot csináljon; mondjuk, fürdőzés közben elfelejtsen levegőt venni, amikor víz alá bukik, vagy labdát pattogtatva a tülkölő vonat elé gyalogoljon a vasúti átjáróban, netán dévérezés közben szemébe akassza a horgot. Apámék megbeszélték velem a hirdetést, én meg jó ötletnek tartottam, és bevállaltam. Menet közben derült ki, nem kellett volna. Sokkal több hátránnyal járt, mint előnnyel. A két család között sor került egy személyes találkozóra, aztán a felmérő pofavizit után máris Agárdon, a kemping melletti (a kemping és a falut átszelő főút közé szorult) víkendtelken, Menyusék hétvégi birtokán találtam magam. Menyuska apját is Menyusnak (akarom mondani, Menyhártnak) hívták, aki akkoriban egy sötét színű Anglia (az angliai Ford-művek gyártmánya) büszke tulajdonosának tekinthette magát. Az ifjabb, a szülei által végletekig elkényeztetett Menyusnak - szegénynek - olyan vizesnyolcas kiállása, annyira szánalmas, a szemlélőben mindjárt dühöt generáló megjelenése volt, hogy az embernek össze kellett szednie minden önuralmát, hogy naponta legalább egyszer fel ne képelje a srácot. Akkor is, ha nem szolgáltatott rá okot. A gyerek maga volt a megtestesült kétbalkezes szerencsétlenség. Nem véletlen, hogy gardedám kellett mellé. Az első hét végéig bírtam türelemmel, aztán elsült a kezem, és a tarkóján hagytam pár ujjam lenyomatát.

  

  Az eltört pecabot:

 

  Addigra sok mindennel rászolgált a marhája, de a koronát akkor tette fel, amikor a horgászáshoz kölcsönadott, vadonatúj bambuszbotomat eltörte. Direkt a Velencei-tóhoz vettem a nagykörúti horgászboltban (saját, spórolt pénzemen), pár nappal az elutazásom előtt. Menyussal a tópartról pecáztunk (az úszókat az akkor még partközelig érő, áthatolhatatlanul sűrű nádas tövéhez dobáltuk), én sorra húzgáltam ki a vízből a kígyóként tekergő angolnákat, amiknek nem igazán örültem, mert mohóságukban mélyen lenyelték a bajosan kipiszkálható horgot, a szúrós hátúszójú sügéreket, a kisebb-nagyobb dévérkeszegeket, piros szárnyú keszegeket, kárászokat, a csodaszép színekben pompázó, csak éppen ehetetlen húsú naphalakat; úgyszólván komplett készletem volt a tó úszó faunájából, ez a tornából alighanem felmentett kis pöcs meg, alig két méterre a könyökömtől, semmit sem fogott a maga sokkal jobb, üvegszálas botra alapozott felszerelésével. Egész egyszerűen nem volt érzéke a bevágásokhoz. Az ismeretlen fajtájú hal már régen leette a horogról a csalit, és a szája széléről törölgette a szaftot, mire az álmatag tekintetű Menyus magához tért, és nagy körülményesen méltóztatott bevágni. Rendszerint akkorát, hogy a fejünk között golyó módjára süvített kifelé az úszó meg az ólomsúly. Egy darabig csikorgattam a fogam, aztán egy gyenge pillanatomban megsajnáltam a birkát, és hogy ne kelljen egyszerre kétfelé figyelnem, beszedettem vele a szerelését, és az én olcsó pecámmal gyakoroltattam a csali felfűzését, dobást, bevágást, miegymást. Néhány horgom és jó pár méter damilom ráment, hogy a csali rendre a nádasban és nem a szélén landolt. Egyszer, nem figyeltem oda, Menyuska valami csoda folytán eltalálta az ütemet, jókor vágott be (vagy egy öngyilkos hajlamú hallal hozta össze a sors), és megakasztott egy kisebb, alig egykilósnak látszó pontyot. Hű, nagy napja volt a srácnak! Izgalmában minden addig tanult dolgot elfelejtett, és olyan veszett tempóban cibálta kifelé a nyomorult halat, hogy az kínjában felvetette magát a víz fölé. Ebből láttuk, hogy potyka és nagyjából mekkora. Hiába igyekeztem nyugtatni, a gyerek egészen tűzbe jött (talán élete első, nem vásárcsarnokban fogott hala vergődhetett a damil végén), ám a rossz, túlságosan meredek tartás miatt a bambuszbot vékony vége elpattant, a ponty meg leszakította magát a horogról és szitkozódva eltűnt a nádasban. Menyuska szemei még harci láztól tüzeltek, amikor, rövid mérlegelést követően, nyitott tenyérrel adtam egy csattanós sallert arra a pirosra sült, vézna nyakára. Az isten átka nyomban sírva fakadt, és bömbölve fenyegetőzött, hogy majd jól megmond az apjának. Nem tudtam belerúgni, mert fürgén elszaladt. Nem hittem, hogy meg meri tenni, de a kis szemét tényleg beköpött. A hórihorgas apja meg egészen odavolt, ahelyett, hogy melegen gratulált volna, amiért addig visszafogtam magam. Mindjárt autóba akart ültetni, mondván, hogy az ilyen verekedős gyereket visszaviszi Pestre. Nem bántam volna, mert tetszett az Anglia, egyébként is, hiányoztak a szüleim, és szerettem volna minél távolabb tudni magam a helytől, az egyre undokabb, napról napra idegesítőbb Menyuskától, meg az egész félnótás családtól. Ám a színen megjelent anyuka gyorsan lebeszélte a papát a hirtelen felindulásban fogant tervéről, úgyhogy minden maradt a régiben. Persze eszükbe sem jutott új pecabotot venni a tönkretett helyett.

 

  Angliai foci vébé, itthoni táncdalfesztivál:

 

  A Menyusék telkét a kempingtől elválasztó drótkerítésen jókora rés tátongott. Éppen ott, ahol a kerítésre hajló orgonabokrok a legsűrűbben tenyésztek, tehát a jól álcázott átjáróról csak a beavatottak tudtak. (A telek eme hátsó részében, a titkos átjáró közelében állt a kis méretű faház, amiben Menyussal aludtunk. A két felnőtt külön, az országúthoz közelebbi kertrészben, a kis bungalótól mintegy húsz méterre épített téglaházban lakott.) Mivel én is a kevés főt számláló beavatottak körébe tartoztam, a folytonossági hiányon rendszeresen átjártam az üdülő tévéjét nézni. Tévézésre egy három oldalról nyitott, eső ellen nádfedéllel ellátott házikó volt kijelölve. A nagy képernyős, fekete-fehér készülék az építmény egyetlen téglafala előtti szekrény tetején trónolt, előtte mintegy harminc széket helyeztek el a nézőknek. Aki nem fért a széles tető alá, a széksorok mögül vagy mellől, mindenesetre Isten szabad ege alól nézhette az adást. Azon a nyáron kezdődött a szocializmusban szocializálódott jó nép körében igen népszerű magyarországi táncdalfesztiválok sora. (Az ihletet nyilván a nagy hagyományokkal rendelkező, Olaszországból importált San Remo-i fesztiválok szolgáltatták.) Az üstökösként feltűnő fiatal Kovács Kati, jellegzetes rekedt hangján, nyakán vastagon kidagadó erekkel, ekkor ordította (éneknek nem nevezném) a nagy magyar éjszakába, hogy aszongya: "Nem, nem, nem, soha nem, nem, nem, én nem leszek sohasem a játééékszered, szíved is a másééé lehet, a szerelem csak játééék neked, de nem nekem", stb. És, ha emlékeim nem cinkelt lapokkal játszanak, elsöprő közönségsikert aratva, ez a dal lett a győztes. Milyen lehetett a többi, mi? Szerencsére alig emlékszem rá. Amiért igazán megérte átbujkálni a drótkerítésen, az az angliai labdarúgó világbajnokság néhány izgalmas mérkőzésének a megtekintése volt. Magyar szempontból kiemelkedett a brazilok ellen Liverpoolban elért 3:1-es győzelmünk. (1966. július 15.). Ezt a nevezetes meccset, habár a nagy tolongásban nekem nem jutott ülőhely, sikerült élőben végignéznem. Fiatalabbak és idősek, férfiak és nők, egy emberként drukkoltak a tévé előtt, s ha rúgtunk egy gólt, az örömtől elszabadult a pokol (magyar részről Bene, Farkas és Mészöly lőtt a brazilok hálójába). A világraszóló győzelem estéjén, éjszakáján mámoros ünneplés vette kezdetét a tó körül, de nyilván az egész országban. (A világelső brazil válogatott feletti győzelem akkora sporttörténeti diadal volt, hogy télen, közkívánatra, a tévében újra lejátszották a mérkőzés felvételét.) Az más kérdés, hogy a következő ellenféltől kikaptunk, és csomagolhattunk.

 

  Megütöm a combomat:

 

  Menyusék telkén, közvetlenül a felnőttek által lakott kis téglanyaraló árnyékában, három lépés hosszú, kettő széles kerti medence díszlett. Ha valaki vette a fáradságot, hogy négy lépcsője közül leüljön az egyikre, és kinyújtotta a lábait, ki lehetett tenni a "Megtelt" táblát. Nyilván sznobságból ásták ki, hogy elmondhassák: nekünk is van fürdőmedencénk a kertben, mert amúgy gyakorlati hasznát nem vették. Amíg ott tartózkodtam, nem eresztettek bele vizet, de minek is, amikor a tágas szabad strand (mellette meg a fizetős) a vasúti sínek túloldalán, öt perc kényelmes gyalogútra esett. Valamelyik hétvégi alkonyatkor, amikor a keskeny kertecske pázsitján piknikeztünk (a látogatóba jött szüleimmel együtt), felálltam, s mert le akartam rövidíteni a házba vezető utat, helyből átugrottam a kiszáradt medencét. Elrugaszkodáskor azonban megcsúsztam, és a túloldalra való érkezéskor teljes súlyommal a bal lábamra estem, méghozzá olyan szerencsétlen módon, hogy a combomat keményen bevertem a medence fehérre meszelt peremébe. A zsibbasztó ütés helyén másodpercek alatt jókora duzzanat keletkezett; velem együtt mindenki meg volt győződve róla, hogy eltört a lábam. Hála Istennek, tévedtünk, de az akkori ütés nyoma kis, alig kitapintható púp alakjában, a mai napig megvan a combomon. 

 

  Egyéb agárdi kalandok:

 

  Az agárdi nyaralásom krónikájához tartozik még, hogy Menyusék puliszerű, keverék kutyája a fenti téglaházba, pontosan a felnőttek franciaágya alá kölykezett. Menyus anyukája újságolta nagy lelkesen, hogy megszülettek a kiskutyák, de némelyikükről még csak most nyalogatja le a burkot a mama. Fúrta az oldalunkat a kíváncsiság, hogyan nézhet ki az a burok, de nem mertünk behajolni az ágy alá, nehogy megkapjon a kölykeit féltő, máskülönben barátságos eb.

  A kert egy négyzetméteres része, az árnyékot adó nagy meggyfa alatt, gilisztatenyésztés céljából föl volt ásva porhanyósra. A giliszták a horgászáshoz kellettek. Néhány kövér girnyó, meg naponta néhány maréknyi kávézacc szükségeltetett a jószágok szaporításához. (Gilisztáéknál nincs külön fiú meg lány, ugyanis ezek úgynevezett hímnős élőlények, ami azt jelenti, hogy egy girnyón belül megtalálhatók mind a hím, mind a női ivarsejtek. Magyarul: a földigiliszta egyszerre fiú és lány, miáltal önmagát megtermékenyítve szaporodik. Ki nem néztem volna a rusnya féregből, hogy ilyen trükkre képes.)

  Az említett, terebélyes meggyfa egyik főágát volt szerencsém tőből letörni. Fürtökben lógott rajta a pirosló meggy, és én már akkoriban egy életre eljegyeztem magam ezzel tetszetős, vitamindús, finom gyümölccsel. Mint medve a mézre, mentem a meggy után. Akkortájt fordult termőre a fa, és addig mászkáltam rajta, amíg az egyik vastag, vízszintes ág nem bírta el a súlyomat és reccs!, letört a törzsről. Látványosan, tőből. A balszerencsés esetnek nem akadt szemtanúja, mert a felnőttek kocsival felugrottak Pestre, Menyuska pedig nem tudom hol, de a látómezőmön kívül tartózkodott. Menyus bácsi késő délután fedezte fel a kedvenc fája (na, legalább ebben egyezett az ízlésünk) elleni brutális merényletet, de hiába kereste vadul forgó szemekkel a tettest, nem jelentkezett senki. Hogy ez a Föld micsoda gyáva alakokat hord a hátán!

  Agárdon hallottam először, hogy az angolna fejét nem ajánlatos belefőzni a halászlébe, mert az agya emberre életveszélyes, mérges mirigyet tartalmaz (sok évvel később ugyanezt hallottam a folyóvízben élő márnáról is). Itt láttam olyat, hogy a megfogott, döglött angolnát a nyakára hurkolt damilnál fogva felakasztották a fára, majd a damil alatti részen éles késsel körbemetszették a bőrt, és mint egy átlátszó nejlonköpenyt, könnyedén lehúzták, lesodorták róla. A fej levágása és a kibelezés után olajban kisütötték a felszelt, szálkamentes halat. Így viszont már nagyon finom étel lett belőle.

  Nyaralásom idején Menyus bácsinak, állítólag, ellopták az autóját, az Angliát, amit abból tudtam meg, hogy valamelyik nap, a főút mentén megtett közös sétánk alkalmával egyszer csak ott hagyott mindenkit a járdán, túlságosan bő, lobogó ingében kirohant az ötvennel-hatvannal száguldó, a köztük ugráló őrült láttán idegesen dudáló, csikorogva fékező kocsik közé, és vadul hadonászva igyekezett leállítani egyik-másik, őt nagy ívben kikerülő járgányt. Nyújtott karral a távolodó sor után mutogatott, közben fejhangon rikácsolta, hogy ott menekül a tolvaj a kocsijával! (Ezt az egészet akkor sem értettem. Ki az a hibbant autótolvaj, aki az eltulajdonított járgánnyal visszajár furikázni a tett színhelyére? Lehet, hogy Menyus bácsinak nem volt ki a négy kereke? Nem csodálnám, mert az egész család genetikailag sérültnek tűnt. Nemcsak a fiacskájuk, a szülők mellé is elkelt volna a rutinos ápolószemélyzet.)

  Menyussal elkaptunk egy nem eléggé éber, két oldalán a zöldeskék szín összes árnyalatában pompázó gyíkot, és fűvel bélelt pléhvödörbe raktuk. Később, miután eleget csodáltuk a türkiz pikkelyekkel kivert bőrű, hajlékony jószágot, szerettük volna kivenni, hogy mielőtt szabadon engedjük, utoljára megsimogassuk. De mire nagy nehezen elkaptuk, eldobta a farkát, és a vödörben kotorászó Menyuska kezébe harapott, aki egy ijedt lendülettel áthajította a szomszédba. Azon kevés kiválasztott közé tartoztunk, akik joggal állíthatták magukról, hogy a saját szemükkel láttak repülő gyíkot. 

 

  Nyaralás az esztergomi rokonoknál:

 

  Vagy az 1965-ös, vagy az 1966-os esztendőhöz fűződik az esztergomi rokonoknál, jelesül a város keleti, szentgyörgymezei részén lakó Amál (Amália) néninél és férjénél, Gyuszi bácsinál megesett nyaralásom.

  Amál néném anyu valamilyen, ha igaz, unokatestvéri szintű rokona. A két vékony testalkatú, jellegtelen arcú, seszínű hajú, a vérszegénységtől felettébb sápatag leánykája úgy nézett ki, mint akikbe hálni jár a lélek, mint akiknek minden, e földön eltöltött nap ajándék. Éjszakánként közös ágyban aludtam velük, én középen, ők meg szélről.

  

  A szamárhegyi málnás:

 

  Amáléknak a városból Pest felé vezető országút mellett emelkedő Szamárhegy oldalában volt egy nagyobb kiterjedésű, hosszúkás földdarabjuk, amin málnát termesztettek. Gyuszi bácsi hajnalban kivezette a lovat az istállóból, befogta a szekér rúdja mellé, aztán irány a málnás! Vagy mindahányan, vagy Amál néni nélkül, aki ez esetben később kerékpáron jött utánunk. Negyedóra (fertály) alatt kiértünk. Szüret! Mindannyian a kezünkbe kaptunk egy húszliteres, fehér zománcozású vödröt, és az alattomban folyvást odaszúró, apró tüskés bokrok között araszolva, szedtük az érett szemeket. Annyi málnát olyan rövid idő alatt soha többé nem fogok enni, mint az idő tájt. Olykor kellemetlen meglepetés érte az embert, mert ha véletlenül olyan szemet kapott a szájába, amit kevéssel előtte poloska látogatott meg, és rajta hagyta a névjegyét, darab ideig elfoglalta magát azzal, hogy undorodva köpködött és férfiasan káromkodott, mint a záporeső. A szüreti lelkesedés rendszerint két órával a kezdés után alább hagyott, majd kisvártatva nyomtalanul elpárolgott. Addigra ugyanis az ember teleette magát gyümölccsel, és utána nem sokat foglalkozott a nehezen telő vödörrel. Illetve vödrökkel. Amelyeknek édesen illatozó tartalmát Amál néniék a házukkal szemben működő cukrászda vezetőjének adták el. Büszke voltam a teljesítményemre, s arra, hogy a magam szerény módján hozzájárulhattam az emberek boldogságához. Szívem szerint odaálltam volna a cuki bejáratához, hogy a kezükben málnafagyit szorongató kijövőknek eldicsekedjek vele, miszerint a mi termésünkből főzött fagyit eszik. És valahogy szerét ejtettem volna, hogy tudatosítsam bennük az ebben vállalt, nem elhanyagolható szerepemet... 

 

  Vége a harmadik résznek