ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György

 

                                Kilencvenegyedik rész 

 

  (Tizenharmadik kötet) Huszonhárom:

 

  Két nap múlva, vasárnap betöltöm az 58. évemet. Anyámtól tegnap érkezett egy borítékba zárt dísztávirat, ezzel a dolognak ez a része letudva. Anikóm majd felköszönt, aztán ennyi elég is, minek túlragozni az efféle évfordulókat? Mi van ünnepelni való az idő múlásán?

  Tegnapelőtt, szerdán elvittem a kocsimat a Szőnyi út folytatásának számító Komáromi út végében lévő autószerelő műhelybe, ahol Bandi fiú a nagyfőnök. Abból a korból ismerjük egymást, amikor apám két évvel ezelőtti halála napján a Keresztúri úton széttörtem az autót, s végül valami ismerős révén Bandinál kötöttem ki vele. Napokon belül szépen összerakták a látszatra reménytelenül széthullott járgányt, fájt is a javítás valami háromszázezer forintba, de ez volt az ára. Azóta kevés gondom akadt a járművel, néha olajcsere, máskor a fényszóró kiégett izzójának a pótlása, ilyesmi. Most a tél folyamán megrepedt első köténylemez miatt kerültem a szerelők gyöngyének színe elé. Hónapokkal ezelőtt történt, hogy Anikómmal vidéken jártunk, s a kocsi alja hátramenetben fennakadt a fűben alattomosan megbújó kisebb szikladarabon, ami megtörte a műanyag köténylemezt és, sajnos, elrepesztette a karosszéria részét képező homloklemez alját. Szerda délelőtt megmutattam a bajt Bandinak, aki kettőre visszarendelt, mondván, addigra a műhelyhez kéreti a műanyag holmik hegesztésében jártas szakember ismerősét. Pontban kettőkor megjelentem. A védjegyszerűen mindig lompos, elhanyagolt külsejű, permanensen borostás Bandi lekapta a kocsi teljes elejét, az idős szaki pedig szépen helyreállította a törött darabokat, úgyhogy alig látni a javítás nyomait. Az egész akció nyolcezer forintomba került, alkalmi vétel. Míg én a szerelőműhelynél topogtam a reparálás alatt álló Clio körül, Anikóm a kőbányai szakorvosi rendelőben kihúzatta két rossz fogát. Jó kis programunk volt mindkettőnknek. Eredetileg (reggel) még arról volt szó, hogy viszem-hozom a szabadnapos Anikómat, de a kocsi javítását most lehetett megoldani, a kicsim tehát egymaga volt kénytelen az egészségházba menni. Lélekben vele voltam. Az útjaim során kitűnő társnak bizonyuló, megbízhatóan működő járgány tehát ismét szalonképes formát öltött, lekerült róla a lógó elemeket a helyükön tartó cipőfűző, ami bizony sokat rontott a megjelenésén. A szerelés végeztével Bandi közölte, hogy rövidesen átköltöznek a XV. kerületbe, valahová a Szerencs utca végébe. Megvan a fiú telefonszáma, ha tehát valami gáz lenne az autóval, megyek utánuk, mert nálam beváltak.  Kelt 2012.05.11.

 

  (Tizenharmadik kötet) Huszonnégy:

 

  Na, jó. Megvolt az 58. születésnapom, minden úgy zajlott, ahogy mindig is szerettem volna, vagyis különösebb felhajtás, ceremónia nélkül. Anyám állandó ünneplési kényszere miatt eleddig minden alkalommal csaptunk egy erőltetettségbe fulladó, evészettel összekapcsolt háromszemélyes (anyám, Anikóm és én) bulit, ahol talán egyedül anyám érezte jól magát, Anikómmal pedig asszisztáltunk a dologhoz. Az idén másképp alakultak az események, mivel a tavaly nyári rovinji összeveszés - vagy minek nevezzem, ma sem tudom - miatt anyai részről egy két nappal előbb érkező üdvözlő távirat és egy aznapi hangpostaüzenet jelentette a drámai csúcspontot. Budafok kipipálva. Anikóm részéről egy kekszes zacskóba csomagolt Adidas parfüm jutott ajándékképp, meg egy finom ebéd, aztán jó napot! Ez rendben is lenne, valahogy így, csendben, álszent színezetű túlzások nélkül képzeltem el a normális felköszöntést. A protokolláris részt tehát megúsztam, ám nem kerülhettem el a belső rovancsot, vagyis számadást, amit úgy látszik, ilyen esetekben a mindent túlbonyolítani szándékozó lélek rá akar tukmálni a többek közt emlékraktárként működő agyra. Emóció és ráció fúziójából pedig ritkán kerekednek könnyen feldolgozható gondolatok, mivel az elme tároló között való gyanútlan bolyongás során olyasféle, rég elcsomagolt és a polcok mélyére rejtett holmik kerülhetnek elő, amiktől egykor - önvédelemből, szégyenből - végképp szabadulni akartunk. Ezek a balga nosztalgiázás nem kívánt mellékhatásai, amelyek a kicsomagolás vagy a leporolás alkalmával rugóra járó játékördögként pattannak a felismeréstől meghökkent képünkbe, s kacagva emlékeztetnek rá, hogy sosem szabadulhatunk tőlük. S bárha az ajtót megint rájuk csaphatjuk, attól még bennünk s velünk maradnak, mivel ők a múltunkból, jelenünkből és jövőnkből álló sorsunk elemi alkotórészei, s mint ilyenek, legfeljebb velünk pusztulnak, de maguktól semmiképp sem enyésznek el. Nincs különösebb bajom a múltammal, ami fáj, az fáj, de mindez az én testre szabott, privát fájdalmam. Magántulajdon. Semmit sem bánok, mivel már semmit sem tehetek másként, mint ahogy azt annak idején megcselekedtem. Ettől függetlenül, mármint attól függetlenül, hogy reménytelen valami képmutató megbánásfélét kiizzadni magamból, ettől függetlenül tudom, mit és mikor szúrtam el, s elfogadom, ha a lelkiismeretem bírósága által bűnösnek találtatok, de ugyanígy felmentést is kapok, ha nem rajtam, vagy nem csak rajtam állt a dolog. Nem hinném, hogy akad ember, aki hozzám hasonló mértékben kritikus önmagával kapcsolatban, mégis rengeteget hibáztam, hibázok. Nem keresek mentséget, mert maga a tény, hogy nem a magam jószántából létrejött, hanem egy rajtam kívül álló akarat által teremtett, megírt sorsának korlátai közt raboskodó ember vagyok, s mint ilyen, gyárilag nyilván tudatosan (szándékosan) rosszul összerakott humán sejthalmaz, nos, ez épp elég a felmentéshez. Az vessen rám követ, aki szembe mer vagy tud szállni a Teremtés döntéseivel, az ember számára felfoghatatlan észjárásával, azzal a mindig és mindenütt jelenlévő erővel, aminek a materiális és transzcendens, az elképzelhetetlensége miatt pontos fogalommal fel sem ruházható valamivel, aminek az alkotásai és cselekedetei vezérelnek mindent. Ennek a Mindenható Teremtésnek az Isten is csak egy (vagy vallástól függően több) játszi alkotása, s mi még ez utóbbihoz sem találunk el, nemhogy magához az ősforráshoz. De mindegy is, hiszen mire való, mire elég a röpke földi lét? Mi az élet? Senki sem tudja, bár néhányan talán sejtenek valamit. Belekóstolunk a hamis valóság csalóka ízeibe, szubjektív, torzító szemüvegen átnézzük a láthatatlant, fülünkkel éteri vibrációkat dekódolunk, lelkesen tapizunk három dimenziót, kósza illóanyagokat szaglászunk, s hisszük, hogy agyunk nem ver át a külvilágból érkező információk értelmezésében. Persze nem ver át, hiszen mindent olyannak érzékelünk, amilyennek épp értelmeznünk kell ahhoz, hogy a be nem avatottak magabiztosságával teljesítsük az érthetetlen rendszer működtetéséhez szükséges, ránk eső feladatrészt, amiről persze nem sejtjük, hogy eleve sugalmazott, hiszen mi csak odébb toltunk egy kerékpárt, beindítottunk egy kocsit, lehajtottuk a fejünket a szélben, köhögtünk vagy álmodtunk. Nem nagy dolgok, mégis az ezekhez hasonlók tartják működésben a rendszert. S egyáltalán, létezik-e a külvilág? Vagy az is csak egy ismeretlen akarat külső kivetítődése, mint mi magunk? S tényleg, hátha mindent, magunkat is beleértve, csak képzelünk? Ha elfogadjuk, hogy a világ összes dolga a Teremtés egyívású szüleménye, akkor ez azt is jelentheti, hogy mi magunk annyira sem vagyunk önállóak, amennyire szerényen remélnénk, hanem egyetlen végeláthatatlan álom szükséges epizódjai vagyunk. Pótolhatatlanok, mert nem a meg sem született mások, hanem mi lettünk életre választva, ugyanakkor figyelmen kívül hagyhatók, ha már teljesítettük a feladatot. Vagyis, amit mi valóságos életként élünk meg, az lényegében az univerzális erő álomperiódusa, amely nem lineáris, hanem pókhálószerű alakzatban kapcsolódik össze a környezetében található többi periódussal, ezek pedig a szomszédjaikkal, és így tovább. Ennyire egyszerű. Na, ezek után izgassam magam, hogy elszállt 58 évem?  Kelt 2012.05.14.

 

  (Tizenharmadik kötet) Huszonöt:

 

  Holnaptól nagy fába vágom a fejszémet. Négynaposra tervezett útra indulok az ország nyugati széléhez. A nagyobb települések közül Körmend, Szentgotthárd, Zalaegerszeg és Nagykanizsa szerepel az úti célok között, de igazából az általam eleddig egyszer sem látott Őrség és tágabb vidékének felfedezése az elsődleges. S még ezek előtt a vasi és zalai falvakban található első világháborús emlékművek felkutatása és fényképezése. A terv nemcsak a négy nap (péntek, szombat, vasárnap és részben a hétfő), de a végigjárandó terület nagysága, a települések magas száma miatt számít izgalmas vállalkozásnak, de abban a tekintetben is különlegesnek ígérkezik, hogy három éjszakát a kocsiban fogok aludni. Utoljára negyed évszázada, valamelyik erdélyi csavargásom során aludtam ezen a nem éppen pihentető módon, de a hivatalos szálláshelyek kiiktatásával sok pénzt takaríthatok meg. Ugyanígy a spórolást szolgálja a pünkösd körüli napoknak az utazás céljából való összevonása is. Holnapra, péntekre szabadságot veszek ki, a többi három nap azonban már a hétvége és a pünkösd jegyében lesz munkaszünet. A feltárandó területen való kocsiban szunyálással megtakarítom az esti, éjszakai hosszú hazafelé vezető utat - s ezzel nem keveset takarítok meg a benzinköltség tekintetében -, valamint a másnapi ismételt meddő utazást, amíg újfent a célterületre érek. Az más kérdés, hogyan fog beválni az autó belseje, mint alkalmi motelszoba. Bár a Renault sokkal kényelmesebb a régi időkben használt Skodáknál, félek, némi derék és egyéb fájdalmak elé nézek, de valamit valamiért. Anikóm persze itthon marad, főként amiatt, hogy holnap (pénteken) és hétfőn dolgozik, de ugyanígy szempont, hogy Csicsa kutyánk szombatra és vasárnapra ne maradjon egyedül. Hétfőn késő délután, még este előtt tervezek hazatérni, hogy a keddi munkanapot ne teljesen kimerülten kezdjem. Nos, ez az út egyben tesztként is szolgál, ha ugyanis a kocsiban alvás módszere beválik, akkor a meleg nyári időszakban az ország egyéb, Pesttől messzire eső területeit is fel tudom térképezni ezzel a módszerrel. Amit muszáj vállalnom, mert nincs jobb ötletem az ország perifériájának autóval való bejárására, természetesen főleg a világháborús emlékművek nyomában. Majd meglátom.  Kelt 2012.05.24.

 

  (Tizenharmadik kötet) Huszonhat:

 

  Két hete, hogy benne voltam a nyugat-magyarországi négynapos utazásom javában, tehát illik végre valamiféle összegzést adni erről az összességében kitűnő menetről. Az erről szóló írásom késésének oka volt, mégpedig nem akármilyen oka, erről a megfelelő helyen szót ejtek. Tekintettel a négynapos, pünkösd körüli utazásom összetettségére, élménydússágára és minden egyébre, ezúttal nem követhetem az eddig alkalmazott, részletesen leíró taktikát, hiszen abból regény kerekedne. Az észszerű érvek azt diktálják, hogy ezúttal tekintsek el a bevált sémáktól, és másképpen számoljak be a kalandjaimról. Meglehet, ettől rövidebbre sikerül a beszámoló, mint egy átlagosnak mondható egynapos túra, de kit érdekel? 

  Szóval, az utazás első napja, május 25-e, péntek. Mondhatni, a hagyományosan használt útvonalon, vagyis a Velencei-tó déli partján, Székesfehérváron, Várpalotán és Veszprémen áthaladó régi 8-as főúton száguldottam a távoli Körmend, utazásom első lényegi állomása felé. Nagyjából kétszázhúsz kilométer megtétele után megérkeztem, s mindenféle pihenő, szusszanás nélkül azonnal nekiláttam az emlékmű, esetleg emlékművek felkutatásának. Egy többalakosat találtam is a vasúti pályaudvar melletti nagyobb parkban, s néhány helybéli ugyan homályosan emlékezett egy másikra is, ami talán a vár udvarán van kiállítva, de a bizonytalanságuk engem is elbizonytalanított, tehát ezt a másikat nem kerestem. Az első világháború vége óta Körmendhez több kisebb környékbeli települést csatoltak. Ezek közül az egykor önálló falvak közül kiemelkedik Horvátnádalja, ami ma a város nyugati részét adja. Itt is találtam emlékművet, obeliszk formájút, mutatósat. A csipetnyi Magyarnádalja fia emlékművel nem tisztelgett az ország sorsát végzetesen befolyásoló háború előtt, míg az eggyel odébb eső Vasalja templomában két műtárgy is szolgálja a történelmi emlékezet fennmaradását. Egyikük valami óriási kovácsoltvas gyertyatartóra emlékeztető állványzat, amelynek "ágain" az innen származó hősök névre szóló fémbilétái lógnak. Másikuk a hagyományosnak tekinthető márványlap, amelyen aranyozott betűkkel olvashatók ugyanezen nevek. Már nagyon az osztrák határ közelében jártam, de azt valójában Pinkamindszentnél értem el. A templom előtti keresztes kőtalapzatra helyezett katona búsan öleli a magyar zászlót. Innen visszafordultam délnek, s Kemestaródfán, Csákánydoroszlón, Halogyon, Felsőmarácon, Iváncon, Hegyhátszentmártonon, Gasztonyon, Rátóton, Rábagyarmaton és Vasszentmihályon keresztül elértem Nemesmedvesre. A hazánkat negyven évig gyilkoló szocializmus egyik emblematikus településére jutottam. A korabeli szocialista propagandakórus ugyanis nem győzte belénk, egykori kis- és középiskolásokba, majd a későbbiekben felnőtté váló honpolgárokba minden fórumon sulykolni, hogy az országot "felszabadító" (valójában csontig leraboló) "hősi" szovjet hadsereg Battonyánál érte el, és itt, Nemesmedvesnél hagyta el hazánk területét. Ami jókora marhaság, jókora történelmietlen hazugság. Ugyanis a Trianonban elveszített részekből a második világháború alatt visszakerült jelentős területekkel gyarapodott hazánk határai nem ott voltak, ahol a történelmet oly szívesen hamisítók szerették volna tudni, hanem jóval kijjebb. Keleti irányba tekintve például nem Battonyánál, hanem Erdélyben, a Csíki-havasok vízválasztó gerincén. Ami nagyjából négyszáz-ötszáz kilométeres különbség. Az igaz, hogy az elveszített nyugati területekből egyetlen négyzetkilométert sem kaptunk vissza, tehát Csonka-Magyarország tényleg Nemesmedvesnél (is) végződött, de hozzá kell tenni, Trianonban éppen ebben az irányban veszítettünk legkevesebbet, vagyis a mai és az ezeréves történelmi határ itt húzódik egymáshoz legközelebb. Na, mindegy, tehát befutottam az abszolút jelentéktelen kinézetű falucskába, aminek a polgármesteri hivatal szerény házikóján kívül mindössze egyetlen kis kápolnája van, s a kettő közötti parkban egy emelvényre állított egykori szovjet lánctalpas emeli az összkép nívóját. Látszik rajta, hogy az idők folyamán legalább tucatszor átfestették. A közelébe levert cölöpre szegezett tábla az innen hatszáz méterre eső egykori határőr őrház felé mutat. A szocializmus magyarországi fénykorában itt természetesen nem működött civil határátkelő, de talán semmilyen sem, ennek ellenére a nyúlánk fák közt jól kivehető az a kis erdőn keresztül vezető, mára mértékkel elgazosodott út (momentán földút), amelyen a Trianon előtti Nemesmedvesről a most osztrák területen fekvő Zsámándra lehetett jutni. Ennek végében, épp a határ vonalán afféle egyszemélyes kis őrház áll, benne viharvert kanapé, két szék, valami íróasztalféle meg egy gázkályha. Közvetlenül a házacska melletti fémoszlopon a német Staatsgrenzen (államhatár) feliratú figyelmeztetőtábla látható. De ma már más idők járnak, névleg szabadabbak, úgyhogy a környékbeliek kerékpáron jönnek-mennek a két oldal között, senkit nem érdekel, ki miért teker erre vagy arra. Miután jót nézelődtem az osztrák oldali virágzó repcés széléről, a döcögős erdei úton visszatértem Nemesmedvesre, ahonnan a szomszédos Rönökre jutottam. Ez megint azon viszonylag ritka helyek közé tartozik, ahol nem jutottam semmire az emlékmű tekintetében, viszont kárpótolva lettem másként. A falu határában (s ezzel együtt az ország jelenlegi határán), Rönök központjától jó két kilométerre látható a majdnem elpusztult Szent Imre templom. Az épület a határtól pár méterre emelkedik, persze a magyar oldalon. A szép, gótikus és reneszánsz stílusjegyeket keverő egyházi épület a '60-as és '70-es években csúnyán leromlott állagú lett, mivel a magyar hatóságok nem törődtek vele. Akkoriban magyar állampolgárnak, ha csak nem határőr, tanácselnök, párttitkár vagy egyéb besúgóféle volt, tilos volt a nyugati határ közelébe mennie. A '80-as években aztán, mivel a burgenlandiak nem bírták tovább nézni a csodás templom haláltusáját, összefogtak az épület megmentése érdekében. Gyűjtéseket szerveztek, s az összegyűlt summából tisztességgel helyreállították (a magyar állami szervek kegyes engedelmével) a templomot. A belsejét nem sikerült méltóképp helyreállítani, mármint ami a belső bútorokat és díszítéseket illeti, ugyanis ezeket szétlopták a derék szocialista időkben. A templom épülete még éppen magyar területen áll, tőle alig tíz méterre máris ott látható az egymásnak hátat mutató magyar és osztrák határtábla. Miután e mesés tájon egymagamban voltam, s a környező fák lombjai közül felém fütyülő és búgó rigókon és gerléken kívül egyéb élőlénnyel nem találkoztam, nem zavart senki gondolataimban, amelyek az emberi oktalanságok és jóhiszeműségek körül forogtak. Rönökről a kicsiny Jakabháza érintésével a határátkelőjéről ismert Rábafüzesen voltam. Hogy valaha tisztán német falu lehetett, kitetszik a temetőjében meglelt első világháborús emlékmű márványlapján sorakozó nevekből. Innen tényleg csak egy ugrás a környék gazdasági és kulturális központjának számító Szentgotthárd. A hatalmas katedrálistól nem messze eső kis parkban csinos fémszoboregyüttes tiszteleg a hősi halottak emléke előtt. Mivel élből nem kedvelem a nagyobb településeken, kisebb-nagyobb városok utcáin való kocsikázást, a fotózást követően azonnal odébb álltam Szentgotthárdról. Elsőre keleti irányban hagytam magam mögött a Rába-parti várost, s fordultam meg Rábakethely, Máriaújfalu és az ettől igencsak délebbre fekvő Farkasfa településeken. Ezek közigazgatásilag mára mind Szentgotthárdhoz tartoznak. Farkasfáról a szétszórtan fekvő alpesi házaival kedves benyomást keltő Orfalura értem, onnan pedig a sokkal jelentősebb, immár saját templommal bíró Apátistvánfalvára kerültem. Hosszú idő elteltével itt újra nagyot dobbant a szívem a gyönyörű, háromalakos kőemlékmű láttán. Vagy tíz percet töltöttem a körülötte való keringéssel, illetve a fényképezésével. A sorra kerülő Kétvölgy nagyon tréfás elrendezésű falu. Az eleje még csak nyilvánvaló, hiszen ott a falu névtáblája, de ami utána következik, az kissé rémálomszerű. Pedig valójában szép területre épült az a néhány, erősen szétszórtan fekvő ház és szellős tanyaszerűség, amik a települést alkotják, de gyakorta kihalt dombjai és völgyei olyan érzést keltenek, mintha egy óvatlan pillanatban kijöttem volna belőle, pedig nem is haladtam el a falu vége tábla mellett. Kétvölgy különleges elhelyezkedése miatt az innen légvonalban mintegy négy kilométerre eső, a szomszédos völgyben fekvő Felsőszölnökre csak úgy érhettem el, ha visszamegyek egészen Szentgotthárdig, s az onnan délnyugatnak tartó másik úton indulok neki. Elkerülendő az óriási kerülőt, a saját szakállamra nekivágtam az egyik alaposan bejáratottnak látszó erdei útnak, de mintegy két kilométer megtételét követően jobbnak láttam visszatérni a biztos tájékozódási pontot jelentő faluba, mielőtt a világ végén kötnék ki. Nem mintha amúgy is nem ott lettem volna. Azért nem hagytam ki a lehetőséget, hogy a nyitott határon át eljussak a Szlovéniában (Muraköz) fekvő Kerkafő település közelébe, áthaladva a pár évtizede még működő határállomás elhagyatott épületei között. Ezen külön kis kalandos utat követően tehát maradt a papírforma: az úgynevezett Vasi-hegyháton át egészen Szentgotthárdig. A városkából délnyugatra induló aszfaltcsíkon először a Szentgotthárdhoz csatolt, korábban önálló Rábatótfalut értem el. Ötalakos, nagyon szép kőemlékműve a templom előtti téren, a főút enyhe hajlatában fogadja a településre érkezőt. Majd sorban következett Szakonyfalu, Alsószölnök, s végül a magyar, szlovén és osztrák hármashatár szögének közelében fekvő Felsőszölnök. Eddig alig-alig tértem ki a vezetés közben mellettem elsuhanó táj nagyszerűségére, aminek a leírásához, szépségének közelítő érzékeltetéséhez szegényes a szókincsem, úgyhogy mindenkinek javasolni tudom, jöjjön és nézze meg a maga szemével! Megéri! Felsőszölnököt pont a nevezett határtalálkozások okán érdemes felkeresni. Magában a szűk völgyben elnyújtva fekvő faluban nemigen van mit nézni, legalábbis a hozzám hasonlóan sietősen repülő madaraknak. Hanem a település nyugati szélétől induló földút, ami esős időkben sárúttá változik, a hármas határpont közelébe visz ki. Az persze a helyszínen, a gyakorlatban derül ki, hogy ez a "közelébe" kifejezés mit is takar, de a bölcs emberek azt mondják, a tapasztalatok által leszünk egyre gazdagabbak. Ha ez igaz, akkor aznap délután egy kisebb vagyont halmoztam fel. Egy kilométernyi bizonytalan kocsikázás után (miután újabb tábla nem mutatta a megfelelő irányt) kezdtem ideges lenni. Újabb egy kilométerrel odébb viszont megláttam egy, a poros útról félrehúzódott, a derékig érő gazban leparkolt autót, s úgy véltem, ennek gazdái ugyanazért jöttek ide, mint én. A kocsijuk mellé állítottam a Renault-t, s fényképezőgéppel a nyakamban gyalogosan vágtam neki a mind gödrösebbé, s mind latyakosabbá váló útnak. Nos, ebben az irányban valóban nem lehetett volna tovább kocsikázni, mert inkább előbb, mint utóbb biztosan elakad az ember. Bő tízperces bóklászást követően (miközben az egyre szűkebbé, keskenyebbé váló ösvény mind magasabbra vezetett, s mind meredekebbé vált) szembetalálkoztam a határtól visszafelé tartó három felnőttel, egy férfival és két nővel. Ez utóbbiak, a férfitól alaposan lemaradva, kisebb kosarakba fenyőtobozokat gyűjtöttek a földről. A kérdezett férfi szerint jó irányba tartok, s legfeljebb tíz perc, negyedóra, s odajutok. Köszöntünk, és mindenki ment a dolgára. Másodperceken belül hihetetlenül sűrű erdőbe jutottam, a terebélyes fák legalább húsz méter magasra nőttek, de az aljnövényzet is dúsan termett, a talajt mindenfelé páfrányok és általam nem ismert színes erdei virágok borították. A fakoronák közt áttörő kevés napfényből csekély mennyiség érte el a talajt, a többit elnyelte a zöld lombsátor. Ha nem is tíz, de húsz perc múlva elértem az ország határát, ami abból derült ki, hogy a közelemben húzódó dombháton sorra tünedeztek fel a szlovén felségjelű határoszlopok. Innen egyszerűbbé vált a dolgom, mivel felfelé haladva ezeket kellett követnem, egészen addig, amíg egyszer csak elértem egy fehér murvával felszórt szélesebb erdei autóutat, amelynek a végében már látszott a háromszögű márványobeliszk. Míg én izzadtan anyáztam a kimerültségtől, és nagyokat lélegezve igyekeztem túlélni a meredek hegyoldalon való felkapaszkodás következtében fellépő heveny oxigénhiányt, a mélyből egy sebesen közeledő szlovén személygépkocsi ért utol. Négyen ültek a belsejében, két fiatalabb s két idősebb felnőtt, úgy néztek ki, mint egy család. Megálltak és leparkoltak az emlékmű alatt, s az utolsó harminc métert vidám csevegés kíséretében gyalog tették meg. De nem ők voltak az egyedüli társaim, hanem a korábban odaérkezett két biciklista is, akikről nem tudtam megállapítani, mely irányból jöttek, csak annyit észleltem, hogy nem magyarok. Nos, egyszerre tehát heten ültünk, álltunk, jártuk körül a nevezetes kilátópontot, amely a három oldalával egy-egy ország felé nézett. Ehhez a helyhez, vagyis a hármas határhoz Magyarországon Felsőszölnök, Ausztriában Rábaőr, Szlovéniában Martinya település esett legközelebb. Trianon előtt az utóbbi kettő is Magyarországhoz tartozott. (Megjegyzendő, hogy a régi magyar határ, Nagy-Magyarország határa a hármas határtól nyugati irányban az innen 8 kilométerre eső, ma Ausztriához tartozó Vasdobra közelében húzódott, míg déli irányban a mai Szlovéniában, a Mura melletti, innen 25 kilométerre fekvő Szécsénykút mellett volt.) Nos, miután alaposan kiszusszantam magam, s fotóztam eleget, igyekeztem vissza a borzongatóan messzire maradt kocsimhoz. Bár az ösvény most már lefelé tartott, így is húsz percbe telt, mire megint bedobhattam magam a langyos ülésbe, s mivel már fél hatra járt, spuri tovább, hiszen a Nap sem állt meg az égen! Megint visszakerültem Szentgotthárdra, ahonnan újból keletre indultam, de Magyarlaknál délre tértem, hogy immár a tényleges Őrség területére érve felkeressem Kondorfát. Aztán Őriszentpétert, aztán Szalafőt, aztán Bajánsenyét, aztán Gödörházát. Aztán az Árpád-kori templomáról nevezetes Velemért. Erősen alkonyodott, mire elértem a vasi (őrségi) fazekas falvak sorát, köztük Szentgyörgyvölgyet, ahol egy vidám idős embertől vásároltam egy zöld mázos feliratos boroskancsót ("Ha eljössz kapálni, meg foglak kínálni") és egy tálkát. A kettő kétezer-ötszáz forintot kóstált, vagyis nem volt drága vétel. Tíz perccel később Magyarföld északi szélén vertem éjszakára tanyát, aznapra elég volt a rohanásból. A település határtáblájától tíz méterre, a helyi buszmegálló közelében állítottam le a gépet. Este kilenc lehetett, még derengett némi szürkéskék félhomály, de egyetlen autó sem suhant el előttem, teremtett lélek nem járt arrafelé, csak a húsz méterre kezdődő házak felől hallottam időnként kutyaugatást. Hátradöntöttem a vezetőülést, a mellettem lévő ülésre kikészítettem a gázpisztolyt, két pokróccal betakaróztam, és pirkadatig úgy aludtam, akár a bunda.

  Május 26., szombat. Második nap. Hajnali öt előtt ébredtem, s mit mondjak, két vastag takaró ide vagy oda, nem kerülgetett a hőguta. Fáztam, s ez ellen az azonnali felkelést láttam a leghatékonyabb gyógymódnak, tehát kipattantam a magam rakta fészekből, s egykettőre rendet tettem az autó belsejében. Gyakorlatilag máris útra készen álltam. A testem kinyújtóztatása végett keringtem egyet a tegnapi menettől sárpöttyös kocsi körül, csináltam néhány guggolást, lábhajlítást, törzsmozgatást, valamint pisiltem egy embereset. A kocsi mögött tengernyi zöld mezőség húzódott, ideális terepe nyúlnak, rókának, őznek és mindenféle kisvadnak, de momentán csak négy legelő lovat láttam, nagyjából háromszáz méter távolságra a hajnali goromba hidegben összeugrott farkamtól. Napnak még nyoma sem volt a füstösen kékesszürke színben derengő kora reggelben, de istenien éreztem magam, mert megcsapott a szabadság részegítő szele. Azonban nem sokáig meditáltam a kiváltságos helyzetemen, s visszaugorva a kihűlt kocsiba, máris útnak eredtem. A bekapcsolt fűtés hamarosan mediterrán légkört varázsolt odabentre, de nem sokáig élvezhettem a nyárias meleget, mivel máris befutottam aznapi első állomásomra, Kerkáskápolnára. Míg itt fotózgattam, a kicsit lustának tűnő Nap is méltóztatott felbukkanni a látóhatár peremén. Aztán sorra jöttek a szebb vagy kevésbé dekoratív emlékművekkel megáldott falvak: Kerkafalva, Kerkakutas, Nagyrákos, Szatta, Pankasz. Nagyrákos kivételével csupa egzotikusan csengő név egy pesti embernek. Pankaszt követően a térség egyik kisebb csomópontjának számító Zalalövőn kötöttem ki. Alighogy nyugati irányból érkezve a városkához tartozó Zalamindszentre jutottam, máris elém került a nem igazán feltűnő Mindenszentek templom, az előtte lévő térségen egy jókora méretű kőemlékművel. A kétalakos alkotás egy puskából hasalva tüzelő, s a mögötte álló, kézigránát dobására készülő bakát ábrázolt. Igazság szerint, közelről nézve igencsak elnagyoltnak látszott a két hős honvéd feje, de üsse kő, a lényeg, hogy végre megint figurális munkába botlottam. Ezek után Hegyhátszentjakab, majd Őrimagyarósd és Szőce következett. Szőcénél kisebb baleset ért. Miután kocsimmal végigrobogtam a falun, s láttam, hogy ebben az irányban nem sok babér terem, egy faluvégi szűk utcácskában igyekeztem megfordulni. Már majdnem a helyes irányba álltam, amikor a jármű jobb eleje nagyot döccent, s hiába adtam finoman a gázt, tapodtat nem mozdult. Kiszálltam, s láttam, hogy az útszéli félmagas gazban megbúvó keskeny vízelvezető árok betoncsücskén akadtam fenn. A levegőbe került jobb első kerék szabadon forgott, nem tudott megtapadni a talajon. A problémát egymagam nem oldhattam meg, tehát gyalogosan elsiettem a pár száz méterrel odébb zajló házépítésen dolgozó munkásokhoz, ugyan, jöjjenek már, s valahogy szabadítsuk ki a csapdába esett gépet. Az emberek igazán megértően álltak a gondomhoz, mivel ketten azonnal kocsiba ugrottak, s velem együtt visszasiettünk a pórul járt géphez. Ami egy erős acélsodrony segítségével pillanatok alatt kint volt a gödörből, én pedig felszabadultan mehettem a dolgomra. Persze, miután illendően megköszöntem a gyors segítséget. A meleg helyzet után kisvártatva meglett a keresett céltárgy, amelynek lefotózását követően újabb falvak felé vettem az irányt. Mindjárt a következő Szaknyér újdonsággal szolgált. Az eredeti, tehát csaknem százéves obeliszkre nem csak úgy simán rá voltak vésve az innen származó hősök nevei, hanem a róluk készült korabeli fotók ovális porcelánra kasírozott másai is felkerültek az emlékműre. Egymás alatt-fölött hét öreg fotó, s ugyanannyi név sorakozott nagyon mutatós alakzatban. Viszák, Kisrákos, Kálócfa, Pórszombat, Kerkabarabás és Bárszentmihályfa után Lenti városa következett. A jókora templom mögötti főtér az ásatások miatt csontig feldúlva, de a terebélyessé izmosodott bukszusok által közrefogott régi emlékmű, ha megkopott állapotban is, de állta az idők viharait. A kétalakos, magas színvonalú alkotás két figurája közül az idősebb - alighanem a fiatalabb apja - a földön ülve, talán sebesülten nyújtja a mögötte-felette álló fiának a kardot. A talapzat különlegessége, hogy nemcsak Lenti, hanem a környék több kisebb falvának elesett honvédjeinek nevét is felsorolja. Megjegyzem, már az érkezésem utáni pillanatokban feltűnt, hogy Lenti utcáin több szlovén rendszámú autó jön-megy, mint magyar. Csesztreg, Nemesnép, Baglad, Resznek, Lendvajakabfa, Belsősárd, Külsősárd, a határátkelőjéről ismert Rédics, a hegyek közé rejtőzött Lendvadedes, a nyílt terepre települt Szijártóháza, Zalaszombatfa, Gáborjánháza, Bödeháza után az egykori járási székhely Nova jött sorra. Szilvágy, Becsvölgye, Kustánszeg, Pálfiszeg, Milejszeg, Böde, Hottó, Teskánd, Babosdöbréte, Nagylengyel, Ormándlak, Petrikeresztúr, Zalatárnok, Szentkozmadombja, Iborfia, Gellénháza és Sárhida mind Zalaegerszeg vonzáskörzetéhez tartozik. Iborfiánál kedves, egyben különös jelenet zajlott le a szemem előtt. Miután az emlékmű keresése ügyében kisodródtam a faluvégi temetőhöz, messziről látom, hogy az oldalával a földön fekvő kismacska, úgy három-négy hónapos lehetett, önfeledten játszik egy vele nagyjából egykorú rókakölyökkel! A temetőben és környékén megülepedett nagy csendben a puha füvön lopakodó autó kerekei alig csaptak valami neszt, a kölykök nem vették észre az érkezésemet, s egymást pofozva, egymás fölött négy lábbal átszökellve mit sem törődtek a külvilággal. Épp úgy viselkedtek, mint a háznál együtt cseperedő kutyák és macskák: a közös játék keretében hozzászoktak egymás társaságához. A kis róka előbb figyelt fel rám, s fürgén elillant a bozótosba, de a cica maradt, s a fenekére ülve ráérős mosakodásba kezdett. Azt hiszem, ez volt egész utam legemlékezetesebb jelenete. A sürgősen közeledő alkonyt nem tudtam átverni, úgyhogy az aznapra utolsó meglátogatandó helynek gondolt Bak "lerendezése" másnapra maradt. Bakon egy kilométerrel túl megint jó helyet találtam éjszakára, s talán mondanom sem kell, az "ágyazást" követően szinte azonnal elaludtam.

  Május 27., vasárnap. Harmadik nap. Megint hajnali öt előtt ébredtem, s nem sokat tétováztam az indulással, hiszen tele voltam tettrekészséggel, az önmagamnak való bizonyítási vággyal. Büszke voltam rá, hogy 58 évesen is bírom még szuflával, ha erősen hiszek valami értelmes célban. A tegnapi korai alkony miatt elnapolt Bakot gyorsan letudva máris délnek indultam, és Söjtör, Tófej, Baktüttös, Csatár, Botfa emlékműveinek megörökítése után Zalaegerszegre értem. A viszonylag nagyvárosnak számító településen kezdetben csodálkoztam, hogy a helyiek mennyire nem ismerik az életterüket, hiszen ahány járókelőt megkérdeztem, vagy nem tudott válaszolni, vagy össze-visszaküldözgettek. Szerencsémre egy idősebb úr végül jó irányba állított, s a városi stadion tőszomszédságában ráleltem az emlékműre, amiért addigra úgyszólván tűvé tettem a zalai megyeszékhelyet. Zalaegerszeg az elmúlt évtizedekben rengeteg környező települést szippantott magába, ezek közé tartozik például a városon kívül elsőnek felkeresett Pózva, s aztán Kispáli. Ezután Nagypáli, Zalaszentlőrinc, Zalaszentiván, Alibánfa, Pethőhenye, Nemesapáti, Alsónemesapáti, Ságod, Nagykutas, Bagod, Bagodvitenyéd, Zalaboldogfa, Felsőbagod, Hagyárosbörönd, Zalaszentgyörgy és a remek, plasztikus emlékművel beköszönő Kávás következett. Valami álomszerű érzés lett úrrá rajtam, miszerint hiába igyekszem, egyszerűen nem vagyok képes kitörni a mágnesként visszatartó Zalaegerszeg bűvköréből. A gonosz érzés valahol Zalacséb, Salomvár és a mára Zalalövő keleti részét kitevő, egykor önálló Budafa környékén kezdett veszíteni az erejéből. Budafáról északi irányba kormányoztam a járgányt, s Zalaháshágy, Vaspör, Ozmánbük, Hegyháthodász, Hegyhátsál, Szarvaskend, Döröske, Halastó, Sárfimizdó, Gersekarát, Telekes, Petőmihályfa, Hegyhátszentpéter, Győrvár, Pácsony és Oszkó után elértem Vasvárt. A városka főterén talált emlékmű nem hozott lázba, ezért viszonylag rövid úton végeztem a fényképezésével, majd Kismákfa és Nagymákfa irányába, tehát nyugat felé távoztam. Mindkét településen találtam emlékművet, de ezzel ki is fújt a szerencsém, mert most meg Nagymákfáról szerettem volna a legrövidebb úton kijutni a régi 8-as főútra, de amint betévedtem egy sűrű erdőbe, a mély és sáros kátyúk miatt kisvártatva visszafordultam Vasvárra. Ez sem jött össze. Aznapra még két település: Egyházashollós és a Körmend kapujában fekvő Magyarszecsőd maradt, aztán, amíg teljesen be nem borul, nyomás kelet felé, s végül Alsóújlaktól pár száz méterre, a térdig érő kukoricás szélén éjszakáztam.

  Május 28., pünkösdhétfő. Negyedik nap. A kukoricás széle jó választásnak bizonyult, három irányba tiszta kilátással, alig száz méterre az éjszakára elcsendesülő főúttól. Egyedül a közelemben fél éjjelen át pajkosan makogó őzek és a hormonjaikkal nem bíró vaddisznók röffenései ébresztettek felületes álmomból, no és éjjel kettőkor a megszokhatatlan hideg. A tiszta, csillagos és félholdas égbolt alatt nemigen lehetett több tíz foknál, s ez bizony a két takaró ellenére megérződött a kocsi belsejének hőmérsékletén. Hozzá kell tennem, az éjszakára viselt gúnyám pontosan megegyezett a nappali öltözékemmel, vagyis póló (esetleg vékony pulóver), farmernadrág, de még a Pesten magamra kapott bakancs is rajtam maradt. Kettőkor beindítottam a motort, s a halkan duruzsoló gép gyorsan elviselhetővé változtatta az addigi fagyos hangulatot. A horizont keleti peremén először három óra tájban tűnt fel egy bizonytalanul lebegő, füstcsíkként elnyúló sötétkék sáv, ami egy óra múltával már olyan erővel világított, hogy az utolsó kukoricaszárat is látni lehetett. Ezzel párhuzamosan megnőtt a főút addig feltűnően lanyha forgalma, s ideje volt kiugranom a túl meleggé hevült pokrócok alól. Amint rendcsinálás közben hátul, a csomagtartónál lendületesen előrehajoltam, a három hete vásárolt új farmer végigrepedt az ülepemen. A nap hátralévő részét a derekam köré tekert pulóver szemérmes takarásában töltöttem. Öt óráig várnom kellett, hogy a természetes fény felerősödjön a jó fotók készítéséhez, aztán Alsóújlakkal kezdve hozzáfogtam a napi penzumhoz. Ezután a csalódást okozó Kám, majd Egervölgy, Szemenye, Csipkerek, Csehi, Bérbaltavár, Mikosszéplak, Nagytilaj, Pókaszepetk és a csodás emlékművű Zalaistvánd jött sorra. Utánuk Kemendollár, Vöckönd, Pakod, Dötk, Zalabér, Batyk, Zalavég, Türje s Zalaszentgrót következett. Aztán Tekenye, Szalapa, Mihályfa, Óhíd, Kisgörbő, Nagygörbő, Döbröce, Sümegcsehi, Bazsi, Sümegprága lett szemrevételezve. Sümegen legalább másfél órát elfecséreltem, de senki sem tudott első világháborús emlékműről. Széltében-hosszában bejártam a várost, végigsétáltam a temetőjén, bekukkantottam minden templomába, semmi. Végül a városi múzeum előtt ücsörgő fiatalasszony bizonytalanul felvetette, talán a főutcai gimnázium előcsarnokában lévő, sok-sok nevet soroló vörös márványtábla lehet, ami után rohangászok. Elsiettem a megadott címre, és igen, az volt. De ezt csak az utca felől, egy vastag üvegajtón keresztül konstatálhattam, ugyanis a pünkösdi ünnep miatt az iskola kulcsra zárva, sehol egy őr, egy portás, egy lefizethető valaki. Kétségbeesésemben elrohantam a közeli városházához, hátha találok valakit, aki néhány fotó készítésének erejéig beenged a suliba, de a csöngetésemre ott sem reagáltak. Sümegre tehát a jövőben vissza kell térnem, méghozzá tanítási időben, hogy esélyem legyen a tábla közelébe jutni. A kisebb kudarc után Csabrendek, Zalagyömörő, Ukk, Gógánfa, Dabronc, Hetyefő és végül Jánosháza lett belőve. A jánosházai parkban megejtett fotózást követően már indultam is haza, hiszen a pillanatok alatt lehűlt délutáni levegő és az égen gyülekező viharfelhők nem sok jót ígértek. Ha jól emlékszem, úgy este hét tájban értem Zuglóba, még javában világos volt. Elvittem a viszontlátástól boldogan vonagló Csicsa kutyámat egy hosszabb sétakörre, s míg éjjel Anikóm elé nem kellett mennem, pihentem egy sort.

  Az út rövid mérlege: négy nap alatt 1721 kilométer megtétele, s közben 166 újabb emlékmű begyűjtése. Jelenleg 1601 emlékműnél tartok. Az egész útról vegyes benyomásaim vannak. Először is, igaz, hogy a mostani futamon kívül eddig nem jártam a televízióban és másutt oly sokszor istenített Őrségben, de az igazat megvallva, lehet, hogy az életben nem járok többé arrafelé. Nem akkora szám. Szép, kétségkívül barátságos, békés vidék, de a mélyebb felfedezésére alkalmatlan az általam alkalmazott rohamtempó. Igaz, elsősorban háborús emlékművekre indultam vadászni, találtam is másfél száznál többet, de az is igaz, hogy ezek hetven százaléka újabb készítésű sablonos alkotás. De mindegy, ez is letudva, akad az országban még bőven hely, ahol nem jártam, s remélem, ha arrafelé indulok, a mostaninál több szerencsével járok.

  Hétfőn hazatértem a négynapos útból, s pénteken máris a Fővárosi Ítélőszék Markó utcai épületében volt dolgom. Ugyebár, az Arcanum-féle csalássorozat miatt, miután évekig jogtalanul adták ki az Erdély DVD-met. Az első tárgyalás nem jött össze, ugyanis az előző ügy másfél órát csúszott, ezért az ügyvédek beleegyezése mellett a következő tárgyalási napként 15-e, e hét péntekje lett megnevezve.

  Nos, mindjárt a balul sikerült bírósági péntek után kisebb baleset ért. Történt, hogy szombat reggel, miután Anikómat elvittem munkába s visszatértem a Tábornok utcába, az udvaron összeszólalkoztam a beteg idegrendszerű Jóska gyerekkel, aki egy óvatlan pillanatban leütött a nem tudom hogyan kezébe került bukósisakjával. Persze hátulról, ahogy illik. Arra ébredtem, hogy az újpesti Árpád kórházban röntgenezik a fejem, a karomból vért vesznek, s Anikóm aktív támogatásával egy nyolcszemélyes kórteremben elszállásolnak. A szombat és a vasárnap éjszakát - megfigyelés címszó alatt - itt töltöttem, de a hétfő délután kétórai vizit után elbocsátottak. Azóta gyakorta fáj a fejem, különösen éjjelente riadok fel ilyesmire, s muszáj valami fájdalomcsillapítót magamba tömnöm. Nem tudom, mi lesz a dolog folytatása, de biztosan lesz következő felvonás. Ja, és az ütés következtében teljesen elveszítettem a szaglásomat, nem érzek se büdöset, se illatosat. Hm, az élet csupa meglepetés.  Kelt 2012.06.09.-11.

 

  Vége a kilencvenegyedik résznek